Utak

Ha az ember nem repülővel akar Isztambulból Teheránba jutni, a legegyszerűbb eszköz a vonat vagy az autóbusz, amely az egykori örmény és mai kurd vidék fenséges hegyein és folyóvölgyein végighaladva három, illetve másfél nap alatt teszi meg a kétezerhétszáz kilométeres távot.



Kelet-Anatólia, a Karasu (Feketevíz) völgye, az Eufrátesz felső folyása, a Nimród-hegy (Nimrud Dağ), a hettita birodalom egykori fővárosa közelében, hajnalban a vonatból

Ez az út azonban csak az 1950-es évektől kezdve épült ki. Azelőtt csupán bátor karavánok vágtak neki a kanyargós hegyi ösvényeknek, gyakran kockáztatva kurd rablók támadását, mint Vámbéry Ármin, aki 1861-ben szegény dervisnek álcázva, örmény kereskedők társaságában kelt át ezeken a hegyeken Trapezuntból Tabrizba.

Tiflisz, a mai Tbiliszi, 1891 és 1916 között. Dmitrij Jermakov fotója

Kégl Sándor harminc évvel később, 1889-ben az úri utazók számára akkor még egyedül járható útvonalat választotta. Konstantinápolytól hajóval ment Trapezuntba, s onnan Tifliszen át vonattal Bakuba, ahol egy hetet kellett várakoznia a Kaspi-tengeren át Perzsiába induló orosz postagőzösre. A várakozás nem telt hiába. Az utazásban a legszebb dolog, amit semmilyen útikönyv sem pótolhat, az, hogy új ismeretségeket köt az ember. Kégl Sándor is barátokra lelt Bakuban. Ahogy maga írta a Vasárnapi Ujság 1890. szeptember 14-i számában, perzsiai útibeszámolójának harmadik részében:

Baku már félig-meddig keleti város. A lakosság nagy része persa és az azerbaidsani tájszólást beszélő török. Sokszor lehetett látni előkelő török bégeket szép selyem kaftánokban pompázni az utczákon.

A vendéglőben, hol szállva voltam, két török bég is vett szobát. Mindketten a festői török nemzeti öltönyt viselték. Ugyanannál az asztalnál ebédeltek, hol én is igy igen hamar kötöttem ismeretséget velük. Testvérek voltak, az egyiket Szamid, a másikat Sahbáz-nak hivták; valami pörben jöttek Bakuba. Mikor megtudták, hogy magyar vagyok, egekig magasztalták a magyart, mint a török barátját és szidták a muszkát, mely meg akarja fosztani őket nemzetiségöktől. Mind a ketten anya-nyelvükön kívül jól beszéltek még persául és oroszul. A fiatalabb Sahbáz orosz elemi iskolát is végzett és jól is irt oroszul. Többször elmentem sétálni velök a városba. Elváláskor keleti naivsággal [sic!] örök barátságot fogadtak és megigérték, hogy meg fognak látogatni Magyarországban. A fiatalabb bég bucsuzáskor megpillantva egy asztalomon fekvő orosz könyvet, Goncsarov «Földkörüli utazását» a következő orosz emléksorokat irta a könyv czimlapjára: «Te barátom vagy, én barátod vagyok, jó barátok leszünk mi a sírig.» («Ty moj drug, ja tvoj drug druzija my do groba»).

Grigorij Gagarin (1810-1893): Azeri viseletek. Középen: Azeri bég Karabaghból, mellette kétoldalt két fiatal azeri bég Samahiból. Kattinsanak az egyes képekre.
Köszönet Araznak az illusztrációkért!

E. V. Klisina „Emlékkönyv-versek a 20. század elején és végén” c. tanulmányából kiderül, hogy ez a vers abban az időben kedvelt emlékkönyv-bejegyzés volt, ami persze semmit se von le a gesztus személyességéből és melegségéből. Ifj. Pápai Páriz Ferenc emlékkönyvének internetes kiadása során meggyőződhettünk róla, hogy valamikor a legközelebbi barátok is az ilyenfajta formulákat tartották a legünnepélyesebbnek összetartozásuk kifejezésére. Sőt az se csökkenti az értékét, hogy az orosz emlékkönyvekben többnyire egy második verssor rímelt vele: „Te is bolond, én is bolond, bolondok vagyunk mi mind a ketten”, ami valószínűleg ugyancsak a meghitt férfibarátság kifejezésére szolgált:

Ты друг, я друг –
Друзья мы до гроба.
Ты дурак, я дурак –
Дураки мы оба.

Ivan Goncsarovnak (1812-1891) azonban, minthogy soha nem kerülte meg a Földet, nem is volt „Föld körüli utazás” című munkája. Kégl minden bizonnyal a Фрегат Паллада – „A Pallasz fregatt” című könyvre utalt ezzel a címmel a korabeli orosz irodalomban járatlan magyar olvasóközönség számára. Goncsarov, akinek neve ma elsősorban az Oblomov, az egyik legjobb 19. századi orosz kisregény, illetve az abból készült szép Mihalkov-film alapján ismerős, 1852 és 1855 között Putyatin admirális titkárjaként részt vett az orosz imperializmus egyik dicsőséges vállalkozásában, Japán „megnyitásában” és az orosz-japán kereskedelmi kapcsolatok kierőszakolásában. Az útról 1858-ban megjelent leírása hatalmas siker volt. Magyarra először A Pallada fregatt címmel fordították 1952-ben, amikor a klasszikus mitológia ismerete nem tartozott az orosz fordítók erősségei közé, de a későbbi – ungvári, azaz uzsgorodi – kiadások már A Pallasz fregatt címmel jelentek meg. 1886-os orosz kiadása itt és itt található két kötetben.

A Pallasz fregatt útja az Északi-tengertől Anglián és Afrikán át Japánig. Lent: A fregatt képe A. P. Bogoljubovtól, és a fregatt mintájára készült és nevét viselő modern orosz iskolahajó



Szerettem volna magam is látni Sahbaz bég dedikációját Kégl Sándor könyvtárában, de nem találtam meg a könyvet. Sőt nem szerepelt már az Akadémiai Könyvtár 1926-os inventáriumában sem, amelybe a frissen átvett Kégl-könyvtárat darabonként bejegyezték.


Az Akadémia könyvtárában ugyan több korabeli kiadás is van a könyvből, de egyik sem Kégl dedikált példánya. Nem tudni, mi történhetett vele. Minthogy a könyv utolsó kiadása éppen 1889-ben jelent meg, amikor Kégl Perzsia felé utazva átkelt az orosz birodalom kaukázusi csücskén, elképzelhető, hogy Tifliszben vásárolta meg az új kiadást, s azt olvasgatta Bakuban is, azért hevert az asztalán. Perzsiából hazafelé jövet viszont, amikor – ezt sajnos jól ismerem – kíméletlenül selejteznie kellett, hogy mit hozzon magával a Teheránban vásárolt rengeteg könyv közül, ez a darab valószínűleg nem került bele a válogatásba. Nem jól tette. Én egy ilyen ajánlást biztosan nem hagytam volna ott. És azt remélem, hogy a sok kis teheráni antikvárium valamelyikében, ahonnét a legfurcsább könyvek kerülnek elő, valahol ott lappang Goncsarovtól A Pallasz fregatt is Sahbaz bég ajánlásával, mint a kis herceg kútja a sivatagban, s egy napon majd annak a kezébe kerül, aki megérdemli.

„Perzsa ház Bakuban.” Samuel G. W. Benjamin Persia and the Persians, London, 1887, 17.
Kégl Sándor könyvtárából. Mint Araz rámutat, a rajz valójában a bakui káni
palota bejáratát ábrázolja. Lásd Grigorij Gagarin rajzát

Ezen a ponton épp kerek is lenne befejezni a posztot. De egy dolog még magyarázatra szorul. Honnan voltak ilyen jó értesülései a magyarokról mint a törökök barátairól és az oroszok ellenségéről két vidéki bégnek a 19. század végi Azerbajdzsánban?


II. Abdulhamid szultán 1867-ben…
Törökország történelmét a 19. század második felében az orosz terjeszkedéssel szembeni élethalálharc határozta meg, az 1853-56-os krími háborútól az 1870-es években orosz támogatással zajló balkáni felkelésekig. A Habsburg-birodalom eleve nem nézte jó szemmel egy oroszbarát övezet kialakulását a déli határok mentén, s a birodalmon belül a magyaroknak külön is elszámolnivalójuk volt Oroszországgal az 1848-49-es szabadságharc eltiprásáért. A közös ellenség képe és a közös származás ekkoriban divatos mítosza erősen törökbaráttá tette a magyar közvéleményt. Amikor 1876 októberében Abdul Kerim pasa nagy győzelmet aratott a szerb és macedón csapatok fölött, a budapesti egyetemi hallgatók fáklyásmenetben vonultak a török konzulátus elé. A diákság pénzt gyűjtött a török sebesültek javára, és díszkardot készíttetett Abdul Kerimnek, amelyet 1877 elején nyolctagú küldöttség vitt Konstantinápolyba. II. Abdulhamid szultán viszonzásképpen harmincöt Corvina-kódexet ajándékozott a magyar diákoknak, amelyeket még Szulejmán szultán seregei zsákmányoltak Budán 1541-ben, s a következő évben a török egyetemi ifjúság képviselői viszonozták a látogatást Budapesten.

…és 1918-ban.
Elképzelhetetlennek tartom, hogy a korabeli török sajtó ne adott volna hatalmas visszhangot az eseményeknek, úgy, hogy még tíz év múlva is elevenen kellett éljenek a pánturk eszme által lelkesített azerbajdzsániak emlékezetében.

A nyolctagú küldöttség vezetője Tóth Béla volt, a későbbi népszerű publicista és a magyar anekdotakincs hatkötetes enciklopédiájának szerzője, aki 1907-ben, halála előtt Gül Baba címmel megjelent utolsó könyvében így emlékezett vissza diákkori vállalkozására:

Talán nem tetszett még elfeledni azokat a szép napokat, mikor mi magyarok úgy felbolondultunk a török testvérekért; kardot hordottunk az alamuszi vén Abdul-Kerimnek és megéljeneztük még a pirosbugyogós basát is, aki a trafik-cégéreken csibukoz. Szalad az idő. Ma már írmagja is alig van ennek a szép, ifjú lelkesedésnek. Széles Magyarországon csak egy embert tudok, akiben még ma is él. És ez az ember én vagyok. Nem tehetek róla, de nagyon szeretem a törököt. Ha az angol képes-újságokban látok egy-egy turbános fejekkel telirajzolt lapot; ha a vasutak kalauz-könyvében szemem elé téved a kelet felé járó vonatok menetrendje: megdobban a szívem, mint mikor a szerelmes ember kedvesének nevét hallja. Ha boldog akarok lenni egy kicsit, leszaladok Konstantinápolyba, Kairóba és elálmodozom, eltunyálkodom ott a jámbor igazhívők között. Megtanultam a nyelvüket; ellestem szokásaikat; életfilozófiám az övék felé hajlik. Keleti ember vagyok itt a nyugaton is; szívemben él az Oriens örök honvágya. És ha már nagyon fájó ez a bolond, gyermekes érzés: fölmegyek a Gül baba sírjához, mikor nem tudja senki, mikor nem látja senki, és a rozzant kis türbe mellett elringatom magamat abba az illúzióba, hogy a Keleten vagyok.

Akárhová tette is Kégl Sándor a Goncsarov-kötetet, Tóth Bélának ez az írása méltó válasz Sahbaz bég bejegyzésére.

Gül Baba türbéje a századfordulón

3 megjegyzés:

i. írta...

Hogy a Goncsarov kötet elő fog kerülni, afelől nincs kétségem. :)
(Sok különös dolgot tapasztalhat az ember könyvekkel kapcsolatban...)

Álljon itt egy szép és igaz történet, Mácsai Pálé, melyet Bornai Tibor blogjában olvastam:
"Volt édesapjának (Mácsai István festőművész) egy francia-magyar szótára, még diák korából, amit egy antikváriumban vásárolt, és azóta ereklyeként őrzött. Aztán, amikor Pali érettségi után vonatra szállt, hogy beutazza Franciaországot, szertartásos körülmények között megkapta a szótárt, de azzal, hogy anélkül vissza se jöjjön. A három hetes út végén, valahol Dél-Franciaországban, Pali egy idős nagynénikénél szállt meg, akinek volt ott egy még nála is idősebb barátja. A rákövetkező nap Pali arra lett figyelmes, hogy ez a nyolcvan felé járó férfi sír. Kezében ott volt a szótár. Könnyek között mutatta a kézzel írott bejegyzést a kemény fedőlap belső felén. Az ő szótára volt, amit még otthon, Magyarországon, diák korában, több, mint hatvan évvel korábban adott el az antikváriumnak, mert kellett a pénz. És most itt volt. A kezében. Pali, aki nemes lélek, természetesen otthagyta neki a szótárat, vállalva, hogy őt otthon apja kitagadja. (Nem tagadta ki.) "

bucin írta...

Tetszett a bejegyzés, nagyon jó utazni!
"Elváláskor keleti naivsággal [sic!] örök barátságot fogadtak és megigérték, hogy meg fognak látogatni Magyarországban" - ismerős helyzet, Mongóliában rengetegen ígérték meg ugyanezt, szerencsére eddig senki sem tartotta be az ígéretét, nem is tudom mit tennék, ha egyszer becsengetne egy nagyobb csoport mongol!:/ Viszont tapasztalataim szerint japánoknak nem érdemes felelőtlenül meghívásról beszélni, mert ők tényleg jönnek.
Ha már antikváriumról repkednek a sztorik, én is mondok egyet, kb. egy éve voltam konferencián Höhhotban (Belső-mongólia), az előadásom után odajött egy ottani arc, hogy van neki egy magyar cikke egy mongol képről, menjek át hozzá és fordítsam le neki két birkacomb között, mert az elmúlt húsz évben senkit se talált, aki tudott volna magyarul. Nem nagyon hittem neki, de átmentem. Az első birkacomb után előhúzott egy kb. 30 éves Ars Decorativa újságot (IMM folyóirata), amiben tényleg volt egy cikk magyarul egy mongol képről, amit a Hopp Ferenc múzeumban őriznek. Az újságból több évfolyamnyi volt nála, állítása szerint egy höhhoti antikváriumban vette. Rejtély, hogy hogyan kerültek oda.

ÉvaZsuzsanna írta...

Még a virtuális utazás is nagy élmény, köszönet érte.