Egy kérdés

 Sebastián de Covarrubias y Horozco arcképe főműve, a Tesoro de la lengua castellana o española (1611) címlapjáról. A Studiolum DVD-kiadásából

„Todo lo daré por bien empleado, con que V. M. reciba este mi pequeño servicio con grato ánimo, dándome licencia le ponga nombre de Tesoro, por conformarme con las demás naciones que han hecho diccionarios copiosos de sus lenguas, y de este no solo gozará la española, pero también todas las demás, que con tanta codicia procuran deprender nuestra lengua, pudiéndola ahora saber de raíz, desengañados de que no se debe contar entre las bárbaras, sino igualarla con la latina y la griega, y confesar ser muy parecida a la hebrea en sus frasis y modos de hablar.”

„Mindeme munkámat akkor tartanám jól végzettnek, ha Fenséged jó szívvel fogadná ezt a csekély szolgálatomat, s megengedné, hogy a Tesoro [Kincsesház] címet adjam neki más nemzetek módjára, akik terjedelmes szótárakat készítettek a maguk nyelvén. S ennek nem csak a spanyol, de minden más nemzet is nagy hasznát veszi majd, akik olyan felülről szokták lenézni a mi nyelvünket. Most, hogy gyökereitől fogva megismerhetik, beláthatják, hogy nem sorolhatják a barbár nyelvek közé, hanem egyenlőnek kell tekinteniük a latinnal és a göröggel, sőt be kell ismerniük, hogy nagyon hasonlít a héberhez mind kifejezéseit, mind beszédmódját tekintve.”

Egy híján négyszáz éve írta le ezeket a szavakat Sebastián de Covarrubias y Horozco az első spanyol nyelvű enciklopédia, a Tesoro de la lengua castellana o española, „A kasztíliai avagy spanyol nyelv kincsesháza” (1611) bevezetőjében. Hogy ilyen merész magabiztossággal rokonítja a spanyol nyelvet a héberrel, az nem igazán lepi meg a kor eszmetörténetében járatos olvasót. Hiszen már a középkor óta, Szent Ágoston és Sevillai Szent Izidor munkái nyomán köztudott volt, hogy minden nyelv a paradicsomi ősnyelvből, a héberből ered, amely csak Bábel után vált szét hetvenkét külön nyelvre. A reneszánsz első nyelvészei ezért szorgosan igyekeztek minden rendelkezésükre álló eszközzel előbányászni saját nyelvük egyes szavaiból ezt az ősi héber örökséget, ezzel mellesleg megteremtve a modern etimológia tudományának alapjait is. Ebből a szempontból Covarrubias Tesorója nem lóg ki nagyon a sorból. A szerző egyetlen alkalmat sem hagy ki, hogy a spanyol nyelv szavaiból valamilyen módon előbűvölje az eredetinek vélt héber gyököket. Ami viszont különleges, az a szerző nagyvonalú kijelentése, miszerint a spanyol nyelv „kifejezéseiben és beszédmódjában”, vagyis makrostruktúrájában és stílusában is nagyon hasonló a héber nyelvhez. Ezért nagy kíváncsisággal láttam neki a Tesorónak, hogy megtaláljam benne e kijelentés bővebb kifejtését vagy példákkal való illusztrálását, de sajnos minden kutakodásom eredménytelen maradt.

Nem is csoda. Kis utánajárással kiderült, hogy Covarrubias nem kifejezetten saját kutatásai alapján jutott erre a nagyvonalú következtetésre, hanem csupán merész módon, szinte szó szerint idézi kor- és honfitársát, a héber nyelvben igen járatos ágostonrendi Fray Luis de Leónt, akinek számos bibliai fordítása és kommentárja terjedt kéziratmásolatokban a 16. század második felében. Ezek között van az Énekek énekének több – egy lírai és egy prózai – fordítása is, valamint Exposición del Cantar de los Cantares címmel az utóbbihoz írt kommentárja. Ennek bevezetőjében hangoztatja Fray Luis:

„…y pretendí que respondiese esta interpretación con el original, no sólo en las sentencias y palabras, sino aun en el concierto y aire de ellas, imitando sus figuras y maneras de hablar cuanto es posible a nuestra lengua, que, a la verdad, responde con la hebrea en muchas cosas”.

„…és igyekeztem, hogy ez a fordítás megfeleljen az eredetinek, nemcsak mondataiban és szavaiban, hanem még összhangzásában és hangulatában is, utánozva annak szóképeit és beszédfordulatait, amennyire csak lehetséges a mi nyelvünkön, amely az igazat megvallva nagyon sok mindenben megfelel a hébernek.”

Amikor Pei Divel megosztottam felfedezésemet, rögtön felhívta rá figyelmemet, hogy ugyanezt a gondolatot az egyik legkorábbi magyar bibliafordítónál, Sylvester Jánosnál is megtaláljuk. Sylvester a sárvári 1541-es Újszövetség-fordításhoz csatolt fordítói indoklásban mondja „az olľan ighikrül, melľek nem tulaydon ieģzisben vítetnek”, azaz a metaforákról:

„Az ilľen besziduel tele az szent iras, melľhez hozzá kell szokni annak az ki azt oluassa. Köńü kediglen hozzá szokni az mü nipünknek, mert nem ideghen ennek ez ilľen beszidnek neme. Il ilľen besziduel naponkid valo szolásában. Il inekekben, kiuáltkippen az virág inekekben, melľekben czudálhatťa minden nip az Maģar nipnek elmijenek éles voltát az lelisben, melľ nem eģéb hanem Maģar poësis. … Sok ez féle beszidnek nemiuel egģ kippen ilünk az Sido ńelwel, és Göröguel… az melľuel velek egģ kippen ilünk annak kedue vaģon mü nálunk is azonkippen mint ü náluk.”

Pei Di szerint az a felfedezés, hogy épp a fordító saját anyanyelve hasonlít leginkább stílusában és szóképeiben a héberre, általános lehetett ebben a korban: „Aki több nyelven olvassa a 16. századi európai népnyelvű irodalmat, annak nyilvánvaló, hogy a korabeli archaikus kifejezésmód még nagyon sok szóképet használ minden népnyelven. A kortársak viszont többnyire csak egy-egy népnyelvet ismertek igazán mélyen, míg a közös nyelv, az iskolás latin valóban nagyon szegény volt szóképekben. Ezért aztán amikor felfedezték a képek tobzódását a héberben, tényleg úgy érezhették, hogy „itt van már a Kánaán”, hogy rátaláltak anyanyelvük legközelebbi kifejezésbeli rokonára, mi több, talán egyenes ági ősére.”

Valóban ennyire elterjedt lett volna a reneszánszban ez az elképzelés, az anyanyelv és a bibliai héber kifejezésbeli rokonsága? A kérdés megválaszolásához szeretnénk a Wang folyó poliglott olvasóinak segítségét kérni. Ha már találkoztak volna a fentiekhez hasonló korabeli megnyilatkozással a héber nyelv és bármely más népnyelv stílusának hasonlóságáról, osszák meg velünk.

A fametszetek forrása Sylvester János Apokalipszis-fordítása, Sárvár 1541

9 megjegyzés:

bitxəšï írta...

Nem igazán stílusbeli, hanem nyelvtani hasonlóságról a magyar és a héber esetében is beszélhettek azidőtájt. Ha jól tudom, Sylvester Grammatica Hungarolatinájában is előveszi időnként a héber nyelvtant.

Telegdi Zsigmondnak van egy erről szóló cikke: A magyar nyelvtanírás kezdetei és a héber grammatika.
Ha kell, át tudom küldeni pdf-ben.

Studiolum írta...

Nagyon köszönöm, örülnék neki!

bucin írta...

Nem a kérdésre válasz, de a témába vág. Ha ismereteim nem csalnak, akkor Farkas András: Az zsidó és magyar nemzetről c. műben (1539) szerepelnek először párhuzamosan a zsidók és a magyarok. Részlet a műből:

Végezetre oztán mirejánk ki hozá
Basáival hitetlen török császárt,
Mint ah zsidó népre és Jeruzsálemre
Régen vitte vala az Nabugodonozort.

Egy ilyen szemléletű alkotás mellett nem lehet csodálkozni, hogy a nem csak a két nép történetét, hanem a nyelvét is összevetik.

bitxəšï írta...

Feldobtam a scribd-re:
http://www.scribd.com/doc/40532819/Telegdi-Zsigmond-A-magyar-nyelvtaniras-kezdetei-es-a-heber-grammatika#

Liang Sheng írta...

Valóban nagyon érdekes a Telegdi-cikk, jól kiegészítit azt, amit Sylvester egyékbént a két nyelv rokonságáról vall. Köszönöm!

Zsolt Almási írta...

Köszi ezt a bejegyzést, nagyon érdekes.

Magam a 16. századi Angliával foglalkozom, és eddig ott nem találkoztam a héberrel való rokonság kialakítására történt kísérlettel. Ha valami eszembe jut ezzel kapcsolatban, az John Dee törekvési, aki a Bábel előtti közös nyelvet is kereste, de távoli emlékeim szerint nem a héberben, hanem angyali nyelvnek nevezte, és maguktól az angyaloktól tanulta médiuma segítségével.

Ha esetleg nem ismereteim hézagos volta miatt nem jut eszembe a héberrel való rokonság kialakítására tett kísérlet, hanem mert tényleg nem volt divatos vállalkozás, akkor ennek lehetett talán az az oka, hogy Angliában egy kicsit más volt talán a zsidók helyzete, mint a kontinensen. Ez persze nem jelentette azt, hogy a szent nyelvek közül a héberrel ne foglalkoztak volna a korabeli Biblia fordítók.

Még egyszer köszönet a bejegyzésért, nagyon érdekes.

Studiolum írta...

Nagyon köszönjük a belegondolást. John Dee valóban teljesen egyedülálló példa, még a korabeli divatos bábelinyelv-irodalomban sem igen van párja eredeti elképzelésének.

Viszont közben találtunk több angol illetve brit párhuzamot is. William Tyndale a maga bibliafordításának megindoklásában (a lap alja táján) szinte szó szerint ugyanazt mondja, mint Sylvester. John Davies walesi bibliafordító az 1621-es walesi nyelvtanában konkrét párhuzamokat is kimutat a walesi nyelv és a héber között. És – noha ez inkább költői és ironikus utalás, semmint tényleges párhuzam feltételezése, de azért fontos, hogy még ekkor is benne volt a levegőben – Byron azt írja a Don Juan első énekében Don Juan anyjáról:

She liked the English and the Hebrew tongue,
And said there was analogy between 'em;
She proved it somehow out of sacred song,
But I must leave the proofs to those who've seen 'em;
But this I heard her say, and can't be wrong,
And all may think which way their judgments lean 'em,
" 'T is strange --- the Hebrew noun which means 'I am,'
The English always used to govern d---n.


Úgy tűnik egyébként, hogy a 16. századi keresztény hebraisták kevés kivétellel egyáltalán nem érdeklődtek a korabeli zsidóság iránt. A bibliai héber nyelv és a kortárs zsidó közösségek számukra két külön valóság voltak. Ilyenformán a bibliai héber tanulmányok helyi alakulásában nem sok szerepet játszott az adott országnak a zsidósághoz való viszonya.

דוד írta...

egy igazan meglepo hasonlosag van a magyar
es a heber nyelvtan kozott: a birtokos
fonevragozas (konyvem, konyved stb). Az altalam tanult nyelvekben ehhez ket szo
kell (pl my book stb)

Studiolum írta...

Ugyanígy van a törökben és a perzsában is, ráadásul ott a birtokos személyjelek egy része is megegyezik a magyarral.