Nemzetségi tornyok

Nemrég adtunk hírt róla, hogy az elnökből lett blogger, Yunus-bek Yevkurov tábornok meghívta Ingusföldre a moszkvai bloggerek színe-javát, akik lenyűgöző fotókkal illusztrált tudósításokban számoltak be a kis kaukázusi köztársaságban látottakról.





A legkülönösebb látványt azok a hosszú, fehér kőtornyok jelentették, amelyek hatalmas kőgombákként vagy templom nélkül maradt tornyokként magasodnak a hegyek között. A legtöbb komment ezekre kérdezett rá, s Ilja Varlamov ezért utólag külön fotósorozatot tett közzé róluk.


A nemzetségi tornyoknak – родовые башни – vagy az őket építő népcsoport után vainakh tornyoknak nevezett struktúrák többféle funkciót egyesítettek magukban. Lakótornyok voltak, bevehetetlen erődítmények, őrtornyok, amelyekről a nemzetség az általa uralt völgyet ellenőrzése alatt tarthatta. És nem utolsósorban szakrális menedékek, ahol tilos volt a vérbosszú. Ismail Kadare a Kettétört áprilisban érzékletesen írja le az egykor az albán hegyvidéken állt, nagyon hasonló menedéktornyokat, amelyekben a férfiak olykor éveken át éltek anélkül, hogy egyszer is kiléphettek volna.


A tornyok többnyire három-négy emeletesek. A legalsó – vagy négyemeletes tornyokban az alsó két – szint az istálló, utóbbi esetben a második szint a kecskéké és juhoké. Az efölötti emelet a lakószoba, itt van a tűzhely. A legfelső emelet az éléskamra, kincs- és fegyvertár, valamint a vendégek szállása, kiugró erkélyekkel a védekezés megkönnyítésére. Középen a torony teljes magasságában kőből épült tartópillér, erd-boglam fut végig – ezt az alábbi rajz nem tünteti fel – amelynek strukturális funkciója mellett fontos szimbolikus szerepe is volt a nakh vallásban.


A tűzhelynek a maga praktikus funkcióján túl ugyancsak nagy szimbolikus jelentősége volt, mint minden archaikus kultúrában. A kovácsoltvas lánc, amelyen az üst a tűz fölött függött, az eget és földet kapcsolta össze a nakh mitológiában. Erre esküdtek és erre fogadták meg a vérbosszú elengedését is. A láncot csak a nemzetségből való kovács készíthette a nemzetség kovácsműhelyében, amely hagyományosan a nemzetség társadalmi központjának is számított.


Gyakran egy-egy szélesebb lakótornyot több karcsú, olykor akár hat-hét emelet magas harci torony fogott közre és védelmezett.




A legrégibb fennmaradt tornyokat még szárazon rakták, de a 16-17. századtól, a toronyépítés virágkorától – amely a zűrzavaros külső és belső háborúk korszaka volt a Kaukázusban – már mészhabarccsal erősítették meg őket. A tartószerkezetek, kapuk és zsaluk tölgyből, a járófelületek fenyőből készültek. A 16. századtól egyre gyakoribbak voltak a lőrések, amelyekből a kutatók a tűzfegyverek kaukázusi elterjedését rekonstruálják.


A tornyok építői külön kasztot alkottak, tudásuk szigorúan apáról fiúra szállt, kívülálló nem vehette át mesterségüket. Az egyes mesterek nevét és az általuk épített tornyokat Kaukázus-szerte számon tartották: Jand, Daci Ljano, Dugo Ahrio, Hazbi Curo, a Barkini mesterek. Gyakran balladák hőseivé váltak mint Kőműves Kelemen és balkáni kollégái. Egy ilyen építőmester az oszét nemzeti költő, az ingus-oszét hegyvidéken felnőtt Kosta Khetagurov (1859-1906) eposzának hőse is.



A tornyot lehetőleg sziklára építették, nemcsak a jó alapozás kedvéért, hanem azért is, hogy kíméljék a termőföldet, amely „annyi állatot ér, ahányat eltart”. Alapozását hatalmas faragott kövekkel kezdték, amelyeket egy csecsen dal szerint „kilenc ökör hozott, tizenkét ló el nem vontat”. A munkából az egész nemzetségnek részt kellett vállalnia. A beépített kő mennyiségére jellemző az oszét mondás: „egy torony kövéből felépül egy aul – hegyi falu –, de egy aul köve nem ad ki egy tornyot”. A toronynak egy éven belül készen kellett állnia, máskülönben, úgy tartották, gyenge lesz és nem tudja megvédeni lakóit.



A tornyok környékén máig gyakran fennmaradt egy-egy kőből készült kripta. Nemcsak a halottakat helyezték el itt, hanem járvány idején a betegeket is, akiket az ablakon keresztül tápláltak, és szűkös időben az öregek is ide vonultak el meghalni, mint Sánta Ferenc novellájában a székely nagyapa.



Manapság a legtöbb torony lakatlan. A nemzetségi háborúk és a külső fenyegetés elmúltával az ingusok leköltöztek a termékenyebb folyóvölgyekbe. Csak egy-egy lakóhelyéhez ragaszkodó magányos öreg vagy a hegyi legelőkön élő pásztor visel még gondot rájuk.