Szüret táján

Porrozillo, a rendszergazda és olajfaültetvényes vasárnap reggel kisétált Úbeda határába, és elégedetten szemlélte az andalúz mar de olivos-on, az olajfatengeren elterülő birtokát, amely bő termést ígér a közelgő szüretre. Le is fotózta, s a képet elküldte El País-olvasókörünknek.

Úbedáról, amelynek kármelita kolostorában 1591-ben Keresztes Szent János meghalt, már írtunk tavasszal véget nem érő ünnepségei, de különösen nagyheti szertartásai kapcsán. A fotó a város nagy fiáról, Antonio Muñoz Molina kortárs íróról elnevezett sétányról készült, tehát valahonnan innen. Aki nem tud elaludni, számolja meg a térképen az olajfákat.

A csömöri ültetvényeken már megvolt a szüret.

Mani nella salsa

Isztambul Orhan Pamuk ablakából nézve (El País)

Idén Törökország a frankfurti könyvvásár díszvendége, s az El País tegnapi irodalmi melléklete, a Babelia ebből az alkalomból arra kérte a Nobel-díjas Orhan Pamukot, mutassa be saját török könyvtárát.

Húszévesen nem gyűjtő módjára vásároltam a könyveket, hanem mint olyasvalaki, aki türelmetlenül és minél előbb el akar olvasni mindent, hogy megértse a világot. A ház motívumának elemzését a gümüshanei népmesékben; Cserkesz Ethem Atatürk-ellenes felkelésének szövevényeit; az alkotmányos korszak politikai merényleteinek listáját; Abdulhamid kakadujának történetét, amelyet a szultán a londoni török követ révén rendelt meg és szállíttatott Angliából Törökországba; az első tüdőszanatóriumot létrehozó orvos emlékiratait; szerelmeslevél-mintakönyveket bátortalanok számára; a marseille-i csempék törökországi elterjedésének történetét; A Nyugati Művészet Történetét a harmincas évekből százötven oldalon összefoglalva; rendőrségi előadói kézikönyvet, amelyből a kis kaliberű bűnözők, zsebmetszők, besurranó tolvajok és csalók elleni fellépésre oktatták az állományt; egy régi köztársasági elnök emlékiratainak dokumentumokkal telezsúfolt hat kötetét; az oszmán céhes etikának a modern kisvállalkozásokra gyakorolt hatását; a dzserrahi szúfi rend sejkjeinek történetét, titkait és genealógiáját; egy mindenki által elfelejtett festő visszaemlékezéseit a harmincas évek Párizsára; a kereskedők intrikáit a mogyoró árának felemelése érdekében; egy szovjetbarát török marxista mozgalom ötszáz oldalas megsemmisítő kritikáját a mozgalom Kína- és albánbarát szárnyával szemben; Eregli városszerkezetének átalakulását a vas- és acélüzemek megnyitását követően; a Száz híres török című gyerekkönyvet; az aksarayi tűzvész történetét; egy harminc éve feledésbe merült, két világháború közötti újságíró válogatott vezércikkeit; egy térképen fellelhetetlen közép-anatóliai kisváros kétezer éves történelmét kétszáz oldalban összesűrítve; egy nyugdíjas tanító leleplező könyvét, aki angoltudás nélkül, pusztán a török sajtóra támaszkodva megfejteni vélte a Kennedy-gyilkosság titkát.

Pamuk váratlan magyarázattal szolgál erre az eklektikus érdeklődésre. Noha nagypolgári családban született, s apjának és nagyapjának tekintélyes könyvtára volt – amelyről nagy szeretettel ír az Isztambul-ban –, de ez a könyvtár, mint mondja, számára már inkább csak „múzeum” volt. 1928-ban ugyanis az arab írást hivatalosan a latin betűk váltották fel, s az ezután iskolázott nemzedékek számára a teljes korábbi irodalmi termés hozzáférhetetlenné vált. Fokozatosan ugyan a korábbi szerzőket is kiadták latin betűs változatban, de a folytonosság híján időközben az oszmán kori irodalom magasröptű, kifinomult nyelvezete is elavulttá vált, annyira, hogy – legalábbis a régi szerzők esetében – olykor már modern török „fordítást” is mellékelni kellett az eredeti szöveg latin betűs átirata mellé. A bevett kánon ilyenformán érvényét vesztette, s Pamuknak kortársaihoz hasonlóan magának kellett újat kialakítania a maga számára abból, amit talált. Innen a türelmetlenség, a műfaji hierarchiák semmibe vétele, a felfedezés öröme és a heterogenitás szabadsága is.

Nem véletlen, hogy Pamuk személyes kánonjában több olyan isztambuli szerző is szerepel, akik a századfordulótól kezdve hasonló gyűjtögető életművet alkottak, Reşat Ekrem Koçutól, a folytatásos füzetekben kiadott egyszemélyes de sok-sok kötetes, s végül befejezetlenül maradt Isztambul Enciklopédia szerzőjétől a 19. század végén élt Ahmet Rasimig, aki „leveleiben”

fél évszázadon át szakadatlanul tudósított mindarról, ami Isztambulhoz tartozott: a részegek különféle típusaitól a külvárosi vándorárusokig, a szatócsboltok tulajdonosaitól az utcai zsonglőrökig, a zenészektől a koldusokig, a Bosphorus-menti negyedek szépségétől a kocsmákig, a parkoktól, terektől és szórakozóhelyektől a hetivásárokig, az egyes évszakokra jellemző sajátos szépségtől a sokadalmakig, a hógolyózástól és szánkózástól a nyomdatörténetig, a fűzőkészítőktől a vendéglők étlapjáig. (Orhan Pamuk: Isztambul, saját fordításom a spanyol kiadásból, minthogy a nemrég megjelent magyar változat még nincs meg)

Sébah és Joaillier, a szultán udvari fotográfusai: Isztambuli kávéház, 19. század vége

Valami hasonlóról számol be Rimbaud is A szó alkímiájá-ban, a bevett kánon érvénytelenné válásáról és az addig a hierarchia legalsó szintjeire szorult műfajok felértékelődéséről:

Nevetségesnek találtam a modern festészet és költészet hírességeit. Szerettem az együgyű festményeket, szemöldökfa-díszeket, díszleteket, bohóc-vásznakat, cégéreket, népies metszeteket; a divatjamúlt irodalmat, egyházi latint, fogyatékos helyesírású erotikus könyveket, őseink regényeit, tündérmeséket, gyermekkönyvecskéket, ódon operákat, bárgyú refréneket, naiv ritmusokat. (Rónay György fordítása)

És valami hasonló érzésre emlékszem magam is, ha felidézem, hogyan üresedtek ki kamaszkoromban az otthoni könyvek, az iskolai olvasmányok és a hivatalos könyvkiadás különféle kánonjai – magyarul: hogy vesztettem el egyre inkább érdeklődésemet az iránt, amit „olvasni kell” –, s hogyan jártam az antikváriumokat, ócskapiacokat és könyvkiárusításokat, erdélyi, felvidéki és idegen nyelvű könyvesboltokat, majd a régi könyvtárakat, hogy a törmelékből és rendezetlenségből vagy legalábbis számomra ismeretlen rendből halásszak elő olyan írásokat, amelyek csak nekem fontosak, amelyeket én fedezek fel a magam számára.

Mindez elmúlt. Ma már tudom köszönteni a szépséget. – fejezi be Rimbaud. De csak félig van igaza. Persze, az ember idővel összeállítja a maga kánonját, s megérti az egyéb kánonok értékeit vagy legalább szempontjait is. De a kincskeresésnek, a homályban kutakodásnak, a kicsi és elfelejtett felfedezésének és személyessé tételének az öröme és szabadsága többé már nem múlik el, ha egyszer ráérzett az ember.

Orhan Pamuk: Estambul, a spanyol kiadás címlapképe

Andalúz nagyhét

Az internetes El País olvasókörben, amelyben én is részt veszek, a webguru és olajfaültetvényes porrozillo immár második éve teszi közzé az úbedai nagyheti körmenetek képeit. Idén ugyan csak egy kis videót küldött, de ez juttatta eszembe, hogy közzétegyem itt a tavalyi képeket, hadd lássuk mi is, hogy van, ahol megadják a módját.

Az andalúziai Úbeda, amely a világörökség része, olajfaültetvényeiről és nagyheti szertartásairól híres. Ez utóbbiakat a város tizennyolc középkori eredetű és máig működő vallásos társulata szervezi, s voltaképpen már a nagyböjt elejével megkezdődnek a plakátolással és kiadványokkal, nap nap utáni ünnepélyes keresztutakkal, a szentképeket és szobrokat bemutató sok ezer fős felvonulásokkal, a főtéren a zenekarok nyilvános próbáival. A társulatok közös blogja minderről naponta fényképes beszámolót közöl. A nagyböjti-nagyheti ünnepségsorozat egyébként csak a legnagyobb a társulatok által az év folyamán szervezett tíz másik, hasonlóan nagyszabású ünnepség közül, amelyek mellett még évi négy flamenco- és régizene-fesztivált is tartanak a városban. Hiába, valamivel ki kell tölteni az olajfák metszése és a szüret közötti holt időt.

A nagyheti szertartás virágvasárnap kezdődik, Krisztus bevonulásával Jeruzsálembe. Ezt a Borriquillo (Szamárcsikó) társulat szervezi már délelőtt tizenegytől az este kilenc órás tűzijátékig.


Hétfőn a Miasszonyunk-társulat hozza elő ünnepélyesen a Szűzanya szobrát a Santa María de los Reales Alcázares templomból, hogy ő is megkezdje egész héten át tartó útját a Golgotához, minden körmenetben kísérve Jézus képmását.


Kedd este tíztől a Tenebrae szertartása, majd éjjeli körmenet a kereszttel végig a városon.


A szerdai felvonulást az Utolsó Vacsora vigiliájára elmosta a zuhogó eső, de így is sikerült megtartani a megemlékezést.



Csütörtök délelőtt ima az Olajfák kertjében.


Utána egymást követik a más-más társulat által szervezett körmenetek: a Szégyenoszlop, az Ostorozás, és, már péntek hajnalban, az Ítélet.






Péntek napkeltekor indul a Keresztvitel, amelyet az 1400-as évek óta az olajütők céhének Jesus Nazareno társulata szervez. A bukások megjelenítését más-más menetek veszik át tőlük, majd három órakor kezdődik a Kereszthalál menete.





A Keresztlevétel körmenete után este hétkor kezdődik a Virrasztás vagy Pietà körmenete. Ez a legnagyobb felvonulás, amelyen valamennyi társulat részt vesz, húsz menet összesen negyvenkilenc képmással.





Végül vasárnap reggel ünnepi nagymise és a Feltámadás menete zárja le a nagyheti megemlékezéssorozatot.


Aki videókra és még több képre is kíváncsi, az nézze meg az úbedai társulatok blogját, ahol már az idei nagyhét beszámolója is fenn van.

¡Viva España!

Így kezdődik a spanyol himnusz tervezett új szövege, amelyet a spanyol olimpiai bizottság épp akkor vetett el, amikor én Spanyolországba érkeztem. A szöveg rövidke élete alatt is akkora vihart kavart, hogy még Magyarországra is jutott belőle. Ugyanekkor döntött a jobboldal vezetése arról, hogy a közelgő választásokon nem indítják utolsó hiteles emberüket, Gallardón madridi polgármestert, hanem helyette a vitatott múltú üzletember, Manuel Pizarro lesz a második a párt listáján. Az internetes El País olvasókör, amelynek én is tagja vagyok, jó szimattal tüstét felfedezte az összefüggést a fordulatok és az én spanyol utam között. A kelet-európai ágens a jobboldal bomlasztására Spanyolországba érkezett, és már munkához is látott.


Megérkezésem után mindenekelőtt internetet keresek, hogy kézhez vegyem az utasításokat. Az olvasókör tagjai még utazás előtt ígérték, hogy összeállítanak nekem egy listát azokról a bárokról, amelyeket föltétlenül meg kell látogatnom Madridban a pár nap alatt, míg a nemzeti könyvtárban dolgozom. Velük a Carabanchel negyed egy ecuadori internet-kávézójában lépek összeköttetésbe, amely példás internacionalista testvériséget épített ki a világ számos országának proletárjaival. A helyiség felét egy kolumbiai élelmiszerbolt foglalja el, amelynek polcain az áruk nem fajta, hanem eredet szerint sorakoznak, kézzel írott táblákkal szakozva, mint a könyvtárban, hogy a vendégmunkásnak ne kelljen soká keresgélnie: Ecuador, Argentína, Peru, Lengyelország, Románia... Az általam ismert országokat egyértelműen olyan áruk képviselik, amelyek nélkül az adott ország vendégmunkásai félkarú óriások: például borszéki ásványvíz és brassói cujka a román bevándorlóknak, akik épp ezekben a napokban bontják le illegálisan és árusítják ki francóista szuvenírként az egykor hírhedt, ma elhagyottan álló Carabanchel-börtön vaskorlátait, harminc euróért könyöknyi darabját. „Veszik ezt?” kérdezem a borszéki vízre mutatva a kis kerek kolumbiai eladótól. „Mint a cukrot!” feleli széles mosollyal.


Az első programpont a Rastro megtekintése, amelyre másnap, vasárnap reggel kerül sor. A Madrid meredek déli utcáin elterülő ócskapiac azonban ma már nem sok igazi érdekességet kínál, inkább csak turistalátványosság és olcsó kínai áruk piaca. A Ribera de Curtidores egymást érő halfalatozói azonban bőséges kárpótlást nyújtanak a tenger nélküli országból érkező megfigyelő számára.


Este még elmegyünk Anával a barátjuk, Carlos Salem argentin író által üzemeltetett Bukowski Clubba, de ezzel meg is szakad a sor. Nem jutok már el a Bilbao metróállomásnál lévő Cafe Comercialba, sem Moyano antikváriumaiba, sem a Sol metróállomásnál lévő „El Trebol” pizzeriába, ahol Gerardót és Arturót kellene üdvözölnöm Ariel nevében. Kitör rajtam az influenza, és lázasan fekszem odahaza a két napon át, amelyet pedig könyvtárazásra és városnézésre szántam. Mission incomplete. Még szerencse, hogy utolsó erőmmel legalább a nemzeti könyvtárhoz el tudtam vánszorogni, ahol megtudom, hogy a könyvtár váratlanul bezárt, mert egy argentin diplomata hónapokon át lopta a könyveket, és most, hogy lebukott, leltároznak. Jobb is így, legalább nem bosszant annyira a betegség által rám kényszerített tétlenség.

Ana és José, barátaink, akikkel még Iránban ismerkedtünk meg, odaadóan ápolnak. Teát főznek, gyógyszereznek, mellém adják Orsónt, a nagy plüss bernáthegyi kutyát ágymelegítőnek. Megkérem őket, hozzanak borszéki vizet a kolumbiai boltból, mert ezt gyógyszerként is használják a Székelyföldön. A brassói cujkával nem merek kísérletezni.

Szerdán kora reggel még a betegség utáni kábultsággal bolyongok a madridi repülőtér 4-es terminálján, konnektort keresve a számítógép számára. A spanyol repülőtereken mindig találok helyet, ahol dolgozhatok néhány órát indulásig. Itt azonban most ez sem sikerül. A kávézókban, a salátabárokban, sőt még a mindig megbízható McDonaldsban is irigy kezek simították el az oszlopok alját és a falakat a székek mellett.

Legalább egy kávéra leülök, könyvvel a kezemben. Közben bemondják, hogy a mallorcai gép egy órás késéssel indul. Épp azt olvasom, milyen reménytelenül próbálkozik Kapuściński repülőt találni a kongói forradalom idején, amikor valaki dúdolni kezd mellettem. Felkapom a fejem. Egy fiatal nő dúdol hangosan a szomszéd asztalnál a kávé fölött, félig még alva, kitartóan. Nem tudom kivenni a dallamot, a ritmus is szabad. Mintha flamenco lenne, aztán mintha valami ballada. A rekedtes alt hang betölti, otthonossá teszi a kávézót. Bienvenido a España.