Márton lúdjai

Ha az ember Szent Márton napján, november 11-én az osztrák határ felé autózik, vagy át is lépi a határt, és Bajorország vagy Csehország felé halad, az út mentén az éttermek Márton-napi lúdvacsora-hirdetései csábítgatják, többnyire ínycsiklandó fotók kíséretében. Hat-hét éve, amikor Szent Márton 1700-adik születésnapjára készülve végigjártam emlékhelyeit szombathelyi szülővárosától tours-i sírjáig, magam is ettem olyat és készítettem ilyet. A fotóim azonban elvesztek, és a születésnapra tervezett könyvből nem lett semmi. Helyettük ha valaki igazán ínycsiklandó fotót küld egy ma esti Márton-napi lúdvacsoráról, azt beteszem ide.

Márton és a ludak kapcsolatát arra a legendás történetre szokás visszavezetni, amely szerint a szerzetes Márton Tours-ban egy libaólban bújt el az őt püspökké választani akaró tömeg elől, de a libák gágogása elárulta őt. Márton kései híve tehát az árulásért kíván bosszút állni a szárnyasokon. Fönséges érzés, hogy az ínyenc vacsora élvezete mellett még a szent igazságtétel részesei is lehetünk, fehérebb lélekkel, mint a néhai ludak tolla.

A vándortörténetek gyűjtőjének azonban ez a gágogás ismerősen hangzik valahonnan, több száz évvel messzebbről. Livius szerint Kr.e. 390-ben, Róma gall megszállása idején jelezték a capitoliumi Juno-templom szent libái hangos gágogással, hogy a gallok egy titkos rejtekúton igyekeznek felkapaszkodni a rómaiak végső menedékére, a Capitoliumra. A támadást így visszaverték, s ettől fogva a római éjjeli őrjáratoknak egy liba is tagja volt, míg ellenben az alvó kutyákat bírósági tárgyaláson ítélték el, s egyet, valószínűleg az élalvót, fel is akasztottak közülük.

English Bestiary, 1230-40. MS Harley 4751 © British Library

A lúd mint harcias állat – amelyből sok disznót is győz – Mars istennek, Juno fiának is szimbóluma volt, így nem csoda, hogy Mártonnal – aki, mint római katonatiszt fia, a Martinus, „Marsé” nevet kapta – is kapcsolatba hozták.

Egy képi forrás, amelyre ebben a kontextusban még nem hívták fel a figyelmet. Piero della Francesca Szent Kereszt Legenda-ciklusában az arezzói San Francesco-templomban (1452-1466 k.) a két csatajelenetben, ahol keresztény uralkodók mérnek vereséget pogány ellenfeleikre, a lázadó Maxentius társcsászárra (312, fent), illetve Khosrow perzsa sahra (612, lent), az ellenfelek utálatos zászlók (sárkány, mórfejek) alatt menekülnek, míg a keresztények római katonai jelképek alatt harcolnak: ezek a sas, az oroszlán, a kereszt és – a lúd.

De elég-e egy nyilvánvalóan utólag fabrikált népi legenda és egy bizonytalan sorsú vándortörténet egy ilyen mélyen meggyökerezett szokás magyarázatára?

Nem lehetséges, hogy nem a libák szálltak fel Márton vonatára, hanem pont fordítva, Márton volt az, aki saját népszerűségének növelésére a maga nevére vette a libákat, akiket így is, úgy is ezen a napon fogyasztottak volna el?

A libatartás munkaerőintenzív ipar. A libát terelni kell, őrizni kell, takarmányozni kell. A tyúkkal és a galambbal ellentétben, akik télen is kikapirgálják a megélhetésüket, a libát el kell látni zöldtakarmánnyal. Ezért tehát ahogy a szintén takarmányigényes disznóból, úgy a libából is le kell vágni a tél beálltakor mindazokat, akik nem szükségesek a tavaszi szaporulathoz. A levágás legkésőbbi dátuma pedig éppen Márton napja, november 11. Miért?

A katolikus Európában a második vatikáni zsinatig (1962-65) a karácsonyt éppolyan negyven napos böjt előzte meg, mint a húsvétot. Ennek emlékét őrzi, hogy a legtöbb katolikus családban december 24-én este, ami még böjtös napnak számított, ma is halat esznek, szemben a protestáns pulykával. Ez a negyven nap pedig éppen november 11-ét követően kezdődött. Márton napja tehát olyanfajta utolsó dőzsölési alkalom volt, mint húshagyó kedd, farsang utolsó napja a húsvéti böjt előtt.

Pieter Baltens: Szent Márton-napi kermis, 16. sz. második fele, Rijksmuseum

Márton-nap estéjén egy sor olyan szokás maradt fenn még a protestáns Európában, Nagy-Britanniában és Németországban is, mint a Martinmas vagy Martinmesse, a lampionos felvonulás a hamarosan beköszöntő advent előtt, amely a Jézus megszületésére várakozó évezredek sötétségét jelképezte.

This little light of mine. Martinmas lantern walk

November 11. tehát adott az advent előtti utolsó nagy libadőzsre és világításra. Miért éppen erre a napra esik Szent Márton ünnepe is?

Egy szent ünnepe rendszerint az a nap, amelyen meghalt, az ő mennyei születésnapja. Szent Márton november 8-án halt meg. Akkor miért 11-én ünnepeljük mégis?

Márton mint Tours püspöke bevezette a visitatio canonica intézményét, azaz plébániáinak rendszeres évi bejárását. 397-ben egy ilyen bejárás során hunyt el egy olyan faluban a Loire partján, amelyet ma emiatt Candes-Saint-Martinnak neveznek. A helyiek természetesen meg akarták tartani a püspök testét mint szent ereklyét. A tours-iak viszont a magukénak követelték. Végül tours-i hajósok jöttek érte, és kicsempészték a testet a plébániáról. Ha nem vesztek volna el a fényképeim, most megmutathatnám, hogyan ábrázolják ezt a szomorú eseményt Candes-Saint-Martin plébániatemplomának gótikus üvegablakán. Aztán a Loire-on felhajózták Tours-ba, ahol hatalmas tömeg várakozása közepett elhelyezték előre elkészített sírjában.

Mindez november 11-én történt. A szokással ellentétben most nem a halál, hanem a temetés napját tették a szent ünnepnapjává.

Nehéz elhessegetni, hogy ez azért történt, mert november 11. mint húshagyó ünnep már amúgy is fontos nap volt, és csak keresztelésre várt. A keresztelés pedig Márton nevére történt.

Szent Márton mindent kimaxolt életében. Volt katona, aki Krisztus kardtilalmára hivatkozva megtagadta a fegyverviselést. Volt szerzetes, aki az első kolostort alapította Európában. Volt püspök, aki elsőként mutatott példát egy egyházmegye megszervezésére. De nagyságához legalább ennyire hozzájárult, hogy mindezek után tudott jókor meghalni. Vagy majdnem jókor, de voltak barátai. A ludak valószínűleg nem tartoztak közéjük. De ha már muszáj, csak jobb egy lúdnak is Szent Márton nevében meghalni. Ahogy egy malacnak is Szent Antal ünnepén.

* * *

Epilógus. A zsidók értelemszerűen nem különösebben ünneplik Szent Márton napját. A Szent Márton-napi liba azonban mégis a jeles magyar zsidó hagyományok közé tartozik.

Magyarországon 1840-ig zsidó nem kapott letelepedési jogot szabad királyi városban. Erről a városok keresztény polgársága gondoskodott, akik konkurrenciát láttak a zsidókban. Egy kivétel mégis volt: Pozsony. Itt a Habsburg-királyok személyesen adtak letelepedési jogot a zsidóknak, pontosan a Szent Márton székesegyházzal szemközt. A pozsonyi zsidóság ezért minden év Szent Márton-napján egy hizlalt, rituálisan levágott és kitűnően megsütött libát szállított fel a bécsi udvarba ezüsttálcán, mégpedig gyalog, nehogy a szekér összerázza a kiváló jószágot. A szokásról megemlékezik Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumának Márton-napi fejezete éppúgy, mint az ugyancsak szegedi Glässer Norbert kitűnő Kötődések-blogja, amelyből az alábbi 1942-es cikk-montázs származik.

A szokás egészen addig fennált, amíg voltak Habsburgok Bécsben, akiknek lehetett libát vinni. Hogy mennyire közismert volt, arra jó tanúság a Borsszem Jankó élclap 1918. november 13-i száma. Ez a szám az 1918. 11. 11-én, tehát Márton napján 11 órakor kihirdetett általános tűzszünet után jelent meg, amikor a vesztes hatalmak uralkodóinak helyét már köztársaságok foglalták el. Az élclap még minden kommentár nélkül, tehát a kontextus széles körű ismeretére bazírozva teheti fel a kérdést: Vajjon hova vitték az idén a pozsonyi zsidók a Márton-napi ludakat?

Háztűznézőben miaóknál

A miaók Kína egyik legszínesebb nemzetisége. Már csak azért is, mert a tízmilliós hivatalos nemzetiség nem is egy, hanem legalább negyven különféle etnikai csoportból áll. Amikor ugyanis a kínai állam az 1950-es években összeállította a kínai nemzetiségek hivatalos listáját, itt, a délnyugati hegyekben olyan sok apró etnikai csoporttal szembesült, hogy a taxonómiai bíbelődés helyett mindet egységesen a „miao” kategóriába söpörte bele. Hiszen a kínaiak amúgy is évezredek óta ezzel az eredetileg lenéző kifejezéssel illették az összes kis „déli barbár” hegylakó törzset.

Ugyanaz történt itt, mint amit a kelet-tibeti Dadu folyó völgye, az „etnikai folyosó” kis néptöredékeiről megírtunk: hogy a kínai állam az egyszerűség kedvéért valamennyiüket hozzácsapta a tibeti nemzetiséghez, miközben sem őnekik nincs tibeti identitásuk, sem a tibetiek nem tartják őket magukfajtának.

A „miao” név hallatán legtöbbünknek az jut eszébe: aha, bizonyára fölöttük laknak a vauk, valamivel lejjebb pedig a cinek. A vicc ebben az, hogy nem vicc: a népnévnek tényleg van köze a macskához. A népnév kínai írásjegye 苗 miáo: ez egy négy részre osztott mezőt 田 ábrázol, rajta sarjadó növénykékkel 艹, s eredetileg csírát, friss hajtást, vetést jelent. A népcsoport a hasonló hangzás miatt kapta ugyanezt az írásjegyet, bár a kínai hagyomány ennek úgy igyekszik utólag értelmet adni, hogy a miaók voltak a legősibb földműves nép a mai Kína területén. A macska írásjegye pedig 貓 māo, amelynek bal oldala a „kis állat” gyökjel, jobb oldala a 苗 miáo hangzó elem – tehát olyan kis állat, amelyet, vélhetőleg hangja miatt, miao/mao néven hívnak. Tudtommal ez az egyetlen kínai állatnév, amely hangutánzáson alapul. Igaz, a legősibb kínai értelmező szótár, a Kr.e. 100 körüli Shuowen Jiezi egy kommentárja ezt is magyarázni igyekszik: 鼠善害苗。貓能捕鼠，故字从苗。– „Az egér pusztítja a vetést. A macska elkapja az egeret, ezért a 貓 »macska« írásjegye a 苗 »vetés«-ből ered.” De ez eléggé a „lucus a non lucendo” latin etimológiai elvére emlékeztet.

A „miao” név legalább negyven etnikai csoportot foglal össze, akik körülbelül tizenkét nyelven és negyven nyelvjárásban beszélnek. Minthogy a miao női viselet rendkívül színes és gazdag, ezért a csoportokat főként a női viselet alapján különböztetik meg egymástól. A guangzhoui Langde faluban a „hosszúinges miaók” élnek.

Langde 郎德 – pontosabban Shanglangde 上郎德, Felső-Langde, mert a nagy országút mellett fekvő Alsó-Langde már modern településsé nőtte ki magát – kis hegyi falu a Bala folyó partján, Qiangdongnan miao és dong autonóm prefektúrában, a Leigong-hegy lábánál, amely a Miaoling-hegység legmagasabb csúcsa. A falu diàojiăolóu-házai (吊脚楼 = lábasház, magas oszlopokra épült fa ház, amelynek második és harmadik emeletén laknak) egymás mögé rétegződve emelkednek a folyóparttól fel a hegyoldalban.

A faluszéli házak egyfajta fallá állnak össze, amelyek között kapukon át lehet bejutni a belső részre. Az alsó házak négyzetes főteret fognak körbe, amelynek egyik oldalán a közösségi ház áll, benne dobokkal, nagy ezüst faluszimbólumokkal és helytörténeti kiállítással, a többi oldalon pedig kis helyi boltok és étkezdék. Egy másik teret tágas halastó tölt be, közepén kőbivallyal: hagyományosan itt szaporították a később a rizsföldekre kivitt halakat, s ez a tűzoltáshoz szükséges víztartály is. A két tértől meredek utcák futnak fel a hegyoldalban, majd hosszú ösvények vezetnek ki a falu szélére, ahonnét gyönyörű kilátás nyílik a falu háztetőire és a folyóra. A folyón dong típusú fedett fa virághíd, vagy kínaiul szél- és eső-híd vezet át, de nem olyan szépen kidolgozott, mint a dong eredetiek.

A falu érintetlen építészeti öröksége és gazdag zenei és rituális hagyományai miatt 2012-ben, a „Kínai Hagyományos Falvak” cím alapításakor az elsők között nyerte el ezt a címet.

A falu kb. 1600 lakója mind miao, a hmong nyelv 2,3 milliós hmu dialektusát beszélik. Patrilineáris nagycsaládokban élnek, vallásuk animizmus és sámánizmus, természet- és őskultusz. Akik a faluban élnek, elsősorban rizsföldeket művelnek, de minthogy magas szintű az iskoláztatás, sok fiatal megy el városba. A faluban a többség még népviseletben jár: a férfiak indigókék hosszú talárban, a nők ugyancsak indigókék alapú, de gazdagon, színesen hímzett hosszú ruhákban, rendkívül sok ezüst ékszerrel, köztük bikafej formájú mell-lemezzel és hatalmas ezüst koronával, rajta nagy holdszarvakkal.

Kínában általános, hogy klánon belül nem házasodnak. Ezért ha egy kis hegyi falu csak egyetlen klánból áll, mint Langde, akkor muszáj alkalmat teremteni a fiataloknak a más falvakkal való ismerkedésre. Ez a kényszer alakította ki a miao fogadóünnepek szokását, amelyeket ma már alapvetően identitásuk megőrzésére folytatnak.

Szokás szerint minden falu más-más napon tartott „leányvásárt”, ahol a falu szülői közösen, rituálisan fogadták a más falvakból érkező érdeklődőket, bevezették őket a főtérre, ahol a lányok táncot jártak, majd a szülők őrző tekintete alatt lehetőség volt kettesben is beszélgetni. Ezt a rítust adja elő ma is a falu időről időre, immár tét nélkül, csak a maguk örömére, identitásuk őrzésére, és az ilyenkor ide érkező, főleg belföldi turisták szórakoztatására. Bár annyi ösztönzőjük most is van, hogy a résztvevők az önkormányzattól talonokat kapnak, amelyeket hónap végén pénzre válthatnak, ilyenformán a rítusban részt venni fizetéskiegészítést is jelent.

Az ünnep délelőttjén tizenegy óra tájban az alsó kapu előtti domboldal, amely a folyóra és a folyó mellett érkező útra néz, megtelik az ünnepi viseletbe öltözött falusiakkal. Ez a valódi népviseletük, az otthon őrzött darabok, s a nők rengeteg ezüst ékszere és finoman megmunkált ezüst koronái is valódiak. Ilyen ezüst ékszereket ma már nem, de eredeti népviseletet, akár régit, akár újonnan készült autentikusat, még mindig kapni a falu boltjaiban.

A folyótól a kapuhoz felvezető út mentén kis asztalokat állítanak fel, tizenegyet, mindegyik mellett két-három idősebb asszony áll. Az asztalon korsóban enyhe gyümölcsbor van. Az érkezőket minden asztalnál két-két csésze borral kínálják, illetve a kapunál, a tizenkettedik állomásnál egy egész tülöknyivel, úgyhogy a legényeknek az előadás kezdetére már megvan a jó hangulatuk, és valószínűleg csökkent az ítélőképességük is.

Közben a férfiak, akik a domb tetején egy vonalban álltak fel, rázendítenek qeejnek (ejtsd: kʰejng) nevezett bambuszorgonáikra. A qeej a hmongok legelterjedtebb hangszere. Nem egyszerűen zeneszerszám, hanem – mivel a hmong nyelv zenei nyelv – a beszéd kódolására is szolgál; a hmong mesemondók pusztán a qeej fújásával történeteket tudnak elbeszélni. A hangszer a szellemekkel is kommunikál. Temetésnél ezzel vezetik az elhunyt lelkét túlvilági nyugvóhelyére, ezzel kérnek tanácsot az ősöktől, és ezzel kérik áldásukat ilyenkor, háztűznéző idején.

Utána a zenészek és az asszonyok is bevonulnak a főtérre, s a vendégek követik őket.

A vendégek a közösségi ház lépcsőire telepszenek le. Innen nézik, ahogy a vendéglátók a különféle átjárókon át a főtérre besorjázva különféle táncokat adnak elő.

A táncok rendjének megvan a maga jelentése. Az első táncot az anyák mutatják be, felvezetésként, a „nézd meg az anyját, vedd el a lányát” jegyében, talán nem is annyira a legényeknek, inkább a velük egykorú szüleiknek, akik ebből megítélhetik, még mindig milyen erős és fürge lesz fiuk választottja, mire az ő fia-lánya is eladósorba kerül.

A második tánc a fiatal lányoké: ez a portéka bemutatása. Kecses, finom, magakellető tánc. A zene is megváltozik: míg az anyák táncát hagyományos miao zene kíséri, ezt modern kínai pop, az ő generációs zenéjük, közös nyelvük a néző fiúkkal.

Idén már harmadszor vagyok ezen az ünnepségen, harmadszor nézem ugyanazt a táncrendet, de a táncok minden alkalommal mások. Úgy tűnik, nagy repertoárjuk van, s minden alkalommal másik kettőt választanak belőle, hogy el ne unják magukat.

Két leány-tánc között kislány jön ki a boltból, s önfeledten tánclépésekben, kezét is táncosan lengetve lejt végig a bolttól a nagylányok csoportjáig, addig is gyakorolva leendő szerepét, míg majd csatlakozhat hozzájuk.

A harmadik műsorszám, a nagyanyáknak a vendégeket köszöntő kórusa mintegy az eddigieket ágyazza bele a hagyományba.

Negyedszerre az apák lépnek be a térre, bambuszorgonákkal körbejárva, az ősökkel kommunikálva és áldásukat kérve a párválasztó napra.

Végül, ugyancsak a bambuszorgonák szavára, az összes eddigi csoport belép a térre, és körbe-körbe járnak, a közösség összetartozását kifejezve. Ekkor már csatlakoznak hozzájuk a nézők is, illetve annak idején a legények, akik itt kiválasztottjuk mellé sodródhattak, és szülei jelenlétében szóba elegyedhettek vele.

Mit láttunk itt? A cinikus pesti ember legyint: csak turistáknak készült show-t. De ne legyünk ennyire biztosak ebben. Tételezzük fel, hogy a kínai ember is szeretheti saját hagyományait és éppannyira megélheti azokat saját örömére, mint mondjuk az erdélyi ember a táncházban. Az örömből és lelkesedésből legalábbis ez jön át. És igaz, hogy jönnek rá a turisták, de például januárban alig egy-ketten voltak, mégis megvolt az előadás. És akkor is megrendeznék, ha nem volna turista – hiszen hogy van-e, az csak az előadás kezdete után derül ki. Az öltözék valódi, még hétköznap is hordott népviselet, a táncok is autentikusak. A zenében ugyan befigyel némi modern pop, de ez csak a szokás élő voltát jelzi. És hogy a résztvevők az önkormányzattól pénzt kapnak a jelenlétért, az semmit nem von le az ünnep valódiságából. Bárcsak máshol, akár Kelet-Európában is így támogatná a hatalom a hagyományok fennmaradását és az etnikai kisebbségek identitásának erősödését azok megélése által.

Ünnep Rigában

Bármilyen gondosan készülsz is fel egy útra, a véletlenek lesznek a legemlékezetesebbek: a nehézségek, amelyekből kivágtad magad, a váratlan találkozások, az ünnepségek, amelyekbe belecsöppentél. Mint ez az ünnepi hétvége most Rigában.

Hogy hétvége van és ünnep, azt az esküvői fotózások jelzik városszerte. Alább: a vendégeket a tavaly Oscar-díjat nyert lett Flow rajzfilm macskája fogadja

Rigában minden második szombaton tartanak kirakodóvásárt a Berga Bazārs melletti Wöhrmann-kertben (a balti németek kivonulása óta: Vermanes dārzs). A park labirintusának valamennyi útja mellett nyitott bódék sorakoznak a kézművesek, ékszerészek, ősi balti motívumokkal dolgozó fémművesek, textilszövők, ruhakészítők, fa- és csontfaragók kínálatával. Kicsit mint a tallinni vásár, bár valahogy racionálisabb, komolyabb, kisakkozottabb módon: a lettek németebbek az észteknél.

Az egyik szélesebb úton felállított sátorban kézműves műhely működik gyerekeknek, szövést, kosárfonást, gyurmázást tanítanak.

És persze a lacikonyhák. A park bejáratánál húst sütnek sparhelten és nyílt tűzön, krumplit forró kövek között, káposztát párolnak parázson. Mellette hosszú asztaloknál eszik, aki bejön, és aki elhagyja a vásárt. Körben izgatott sirályok rikácsolnak a koncért. A lettek nagy, zárt szemetes tankba seprik a maradékot, nem törődve a tetején ugráló sirállyal és vágyaival. Én a tank tetejére teszem a csülök bőséges maradékát, hadd legyen neki is jó napja.

Vasárnap reggel nyolckor a rigai óvárosban rezesbandára ébredünk. Nem ismerjük a lett himnuszt, de mintha valami olyat játszanának. Aztán fiatalok tömeges kiáltozása, majd megint zene. Cserkészek? Tüntetés? Politikai rendezvény?

Amikor tíz körül lemegyünk az utcára, még mindig tart a zene és a kiáltozás. Aztán megpillantjuk az első templominak látszó zászlókat is, s a zászlóvivő mögött az ünneplőbe öltözött gyerekeket. Katolikus körmenet egy lutheránus városban? De aztán újabb és újabb zászlóvivők jönnek, zászlaikon városok és iskolák neveivel. A zászlóvivők után pedig gyerekek vagy fiatalok, nem népviseletben, hanem annak alapján kreált ruhákban, fejükön virágkoszorúval, kezükben csokorral. Jönnek, egyre jönnek, ahogy már az előző két órában, úgy most is, szünet nélkül, a főtér felől, s mennek tovább a Szabadság-emlékmű felé.

„Mi van ma, nemzeti ünnep?” kérdezünk egy nézőt. „Nem, kórustalálkozó.” Ötévente van ilyen, nyilván hogy minden generáció  átélhesse legalább egyszer. Pont belenyúltunk a tutiba. A lettek amúgy nem olyan mosolygós népek, de itt most letudják a mosolygást öt évre előre.

A népi identitás fokozására sok felvonuló pálcára erősített régi lett rúnákat tart, amelyekkel később a város minden boltjában találkozunk ruhákon, ékszereken, bögréken, szuveníreken, vagy egy olyan – mint később megtudjuk, trejsdeksnisnek nevezett – csörgőt, amelynek nyelére néhány korongot erősítettek, a korongok pereméről pedig fém lemezkék lógnak le. „Mi ez, van valami szimbolikus jelentése?” kérdezünk egy gothic kinézetű, sötétbe öltözött és sötétre sminkelt lányt. „Nem tudom, nincs sok affinitásom a népzenéhez. Kérdezzetek inkább a Nirvanáról.”

Tíz perc a három és fél órás felvonulásból

Déltájban, amikor az utolsó felvonulók is eltűntek, s csak a virágszirmok maradtak utánuk a tér kövezetén, szép fiatal nő ül le szemközt a Feketefejűek Házával, a nőtlen kereskedők egykori cégházával, amely védőszentjükről, a néger Szent Mórról kapta a nevét, s amely – miután a németek lebombázták, a szovjetek a maradékot is eldózerolták, majd a lettek a függetlenség után a régi rajzok és fotók alapján hűségesen rekonstruáltak – a lett újjászületés jelképének számít. Puha textilekből előbugyolál egy különös, nagy, archaikus hangszert, a bandurát, amely már Sevcsenko óta az ukrán újjászületés jelképének számít, s játszani kezd rajta. Lenyűgözve, egy órán át állunk előtte és hallgatjuk, s olykor videózzuk. Az Odessza melletti Nyikolajevből/Mikolajivból jött, s a gyönyörű dalok mind ismert ukrán népdalok és sanzonok. Remélem, Irina beazonosítja őket.

„Ой під вишнею, під черешнею” (Тріо Мареничів)

„Ой у вишневому саду” (népdal)

„Місяць на небі, зіронькі сяють” (népdal)

„Закувала зозуленька в лузі”

„Я піду в далекі гори” (Володимир Івасюк)

„Рідна мати моя” (népdal)

„Ніч яка місячна” (népdal)

„Цвіте терен” (népdal)