Julfa, örmény temető

Míg az iráni állam felújítja és a világörökség listájára javasolja az észak-iráni örmény templomokat, néhány száz méterrel arrébb, a határfolyó másik oldalán mindent megtesznek azért, hogy az ottaniaknak emléke se maradjon.


Az Araxes 1828-ban lett határfolyó, amikor a terjeszkedő Oroszország Észak-Azerbajdzsánt, majd Örményországot is elfoglalta Perzsiától, ahová két és fél ezer éven át tartoztak. Az új határ a folyó két partján, a Vergilius által megénekelt kőhídnál – pontem indignatus Araxes – fekvő Julfa városát is kettévágta. Ekkor azonban a város már nem is emlékezett fénykorára, amikor még a Perzsia és Európa közötti kereskedelem fő támaszpontja volt.

A Wikipedia térképe feketével jelöli az 1813-as határvonalat. Az 1828 óta érvényes határ ennek meghosszabbításaként az Örményország déli határán húzódó Araxes folyót követi.

A 16. században még a julfai örmény kereskedők vásárolták fel Perzsia legértékesebb termékét, a nyers selymet, amelyet ők szállítottak egész Európába. Kereskedőházakat tartottak fenn Aleppótól Velencén át Amszterdamig, s az utazók elképesztően gazdagnak írják le a várost, hét templommal, háromezer kőházzal. A város egykori gazdagságáról azonban leginkább temetője tanúskodik, amelyben egykor tízezer gyönyörűen faragott, ember magasságú sírkövet, khachkar-t számoltak össze.



A virágkornak hirtelen szakadt vége. A 16. század végi török-perzsa háborúk idején Nagy Abbas sah reálisan felmérte, hogy az oszmán birodalom felé nyitott határvidéken nem tudja megvédeni a várost, az aranytojást tojó tyúkot, ezért aztán 1604-ben a nahicseváni örmény tartomány teljes lakosságát erőltetett menetben – százezren haltak meg az úton – sok száz kilométerrel délebbre, Iszfahánba és környékére költöztette. Az örmény kereskedők ott virágoztatták fel a máig örmény Új-Julfa kereskedelmi központját, s örmény mesterek tették a világ egyik csodájává az iszfaháni főteret. A nahicseváni Julfa többé nem tért magához. Romjai máig láthatók a nevét viselő mai városkától nyugatra. Egyedül a temető maradt meg épségben a romváros nyugati végén, a folyó partján, tízezer gyönyörű faragott sírkővel.

Julfa temetője az 1910-es években, nyugat felől nézve. Az Araxes bal partján, a hegy lábánál állt egykor a város. Jobbra, az iráni oldalon, a folyóparti szikla tetején máig áll a „Pásztor-templomnak” (Kelisâ-ye Chupân) nevezett, 1518-ban épült kis örmény templom. – Alább a temető valószínűleg legkorábbi fényképe B. Chantre A travers l’Arménie russe (Párizs, 1893) c. könyvéből, innen.

Nahicseván neve örményül annyit tesz: „az alászállás helye”, merthogy itt szálltak alá a szomszédos Ararát hegyén megfeneklett bárkából Noé és fiai a föld minden állatával. Színtiszta örmény tartomány volt 1604-ig, a nagy kilakoltatásig. Az elhurcolt örmények helyét török pásztortörzsek foglalták el, majd a sah további török törzseket küldött ide a határ védelmére. Az ottmaradt és visszaszivárgott örmények ettől kezdve kisebbségben voltak az azeri törökökkel szemben. A szovjet hatalom 1920-ban Azerbajdzsánhoz csatolta a vidéket mint autonóm tartományt. 1979-ben már csak 1,4%-nyi örmény lakosság élt ott, ahol száz évvel korábban még ők tették ki a népesség 40%-át. A Karabah-háború után ők is eltűntek. Csak a temető maradt.


Az első felvételeket – harmincnyolcat – Jurgis Baltrušaitis, a nagy művészettörténész („A fantasztikus középkor”), költő és Litvánia akkori szovjet nagykövete készítette 1928-ban. Máig ez maradt a legrészletesebb fotódokumentáció az egykori Szovjetunió szigorúan elzárt határvidékén fekvő temetőről. A képeket kísérőszöveggel ellátva Dickran Kouymjian jelentette meg 1986-ban Lisszabonban. PDF-változata letölthető a julfai temetőnek szentelt djulfa.com szájtról.

Baltrušaitis fotója

Az utolsó, aki még látta a temetőt, Steven Sim skót építész volt 2005 augusztusában. A nahicseváni örmény emlékeket végiglátogatva azt tapasztalta, hogy a tartomány összes középkori örmény templomát földig rombolták, mégpedig csak egy-két évvel korábban, mert romjaikat még nem nőtte be a növényzet. A julfai temetőt azonban még épségben találta, ahogy a vonat elhaladt mellette a folyó partján. A kocsikísérők megtiltották neki, hogy fényképezzen, majd nem sokkal később letartóztatták és kiutasították az országból.


Iránban járva, az örmény emlékekhez délről közelítve azt gondoltam: legközelebb majd átmegyek a hídon, a sírokat is lefényképezem. Elkéstem. A julfai temetőt pontosan negyvenedik születésnapomon pusztították el. Furcsa belegondolni, hogy miközben nálunk nemzetközi társaság ünnepelt, barátaim olasz és spanyol borbemutatóval leptek meg, az Araxes partján az azeri hadsereg éppen az örmény kultúra egyik leggazdagabb emlékét törte darabokra és szállította el három napon át, 2005. december 15. és 17. között. A folyó iráni partjáról ottani örmények filmezték a pusztítást. Az ő felvételük alapján készítette az alábbi filmet Sarah Pickman, aki elsőként tudósított a történtekről az Archaeology-ban.

Az Európai Parlament 2006. február 16-án határozatban ítélte el a pusztítást, és delegációt akart küldeni a helyszínre, amit az azeri kormány mindmáig megakadályozott. „Hazugság és provokáció”, jelentette ki Ilham Aliev azeri elnök. „Semmilyen örmény emléket nem pusztítottunk el, hiszen Nahicsevánban soha nem is éltek örmények.”


Az Institute for War and Peace Reporting nahicseváni és azerbajdzsáni tagjai 2006. áprilisában tették közzé az első helyszíni jelentést, amely beszámolt a temető teljes pusztulásáról. Helyén katonai lőteret alakítottak ki.




A khachkarok emlékét a Djulfa Virtual Memorial Museum őrzi.


Hasmik Harutyunyan: Tigranakerti bölcsődal (5'53"). Az Armenian Lullabies (2004) lemezről

Örmény kolostorok Iránban

Örményekről még: • Julfa, örmény temető • Van-tó, Ara legendája • „Először az orosz”

A kiváló Días del futuro pasado blog az UNESCO szájtjáról vett képekkel és rajzokkal ad hírt róla, hogy a világörökség listájára felkerült egy olyan műemlék-csoport, amelyet különösen szeretek. Három monumentális középkori örmény templomerőd a fenségesen kopár észak-iráni hegyek között, a Szent Tádé-kolostor, a Szent István-kolostor és a Dzordzor-kápolna. Az armenica.org-ról kölcsönzött térkép csak a két nagyobbikat tünteti fel, a kápolnát én helyeztem el rajta.


Mindhárom szentély néptelen völgyben fekszik, s időtlen idők óta elhagyatott. Valaha a kápolna mellett is kolostorépület állt, de már rég elpusztult. A környéket kurd és azeri pásztorok és parasztok lakják, örmények nem élnek errefelé. Meglepő, hogy Örményországtól ilyen távol, idegen ajkú és iszlám környezetben három olyan hatalmas kolostort találunk, ami még Örményországban is ritkaság. De csak addig, míg meg nem tudjuk, hogy nem őket építették távol Örményországtól, hanem Örményország került messze tőlük.

Örményország határainak változása időszámításunk kezdetétől napjainkig, az örmény történelmi atlaszból. A piros örmény kereszt a három műemlék helyét jelöli.

A térképen jól látszik, hogy a kolostorok a történelmi Örményország központi részén, a Van-tótól keletre fekvő Vaspurakan tartományban épültek, amely évszázadokig önálló királyság is volt. Ez volt az örmény nép bölcsője, gazdag vidék, amelyen számos karavánút haladt át. Keleti határán fekszik Tabriz, amely Marco Polo idejében is a keleti kereskedelem kapuja volt, s fölötte, az Araxes hegyi folyó partján Julfa örmény városa, amely kulcsszerepet játszott a perzsa selyemkereskedelemben, és a reneszánsz idején önálló örmény kirendeltséget és kolóniát tartott fenn Amszterdamban.

A Szent István örmény kolostor az Araxes folyó partján.

A vidék s az egykori Nagy-Örményország veszte az lett, hogy a középkor végétől kezdve három olyan nagyhatalom perifériájára esett, amelyek egyike sem volt elég erős ahhoz, hogy elfoglalja és meg is tartsa mint az ókori Perzsia, majd Bizánc tette, de mindhárom tartott tőle, hogy a másik kettőnek jó utánpótlási területként, sőt szövetségesként szolgálhat támadás esetén. Ezért aztán szisztematikusan néptelenítették el évszázadokon át. Nagy Abbász perzsa sah 1606-ban a perzsa fennhatóság alatt álló vidék, közte Julfa szinte teljes örmény lakosságát a sok száz kilométerrel délebbre fekvő új fővárosba, Iszfahánba telepítette át iparosnak és kereskedőnek, ahol ma is élnek Új-Julfa gazdag örmény negyedében. Kétszáz évvel később a Kaukázust meghódító oroszok telepítették az ország belsejébe az általuk elfoglalt területről az örmény kereskedőket. Az első világháború alatt pedig az oroszok támogatta kaukázusi örmény tartomány terjeszkedésétől tartó törökök irtották ki végleg a történelmi Örményország milliós lakosságát. Ahol a Perzsiából a spártai sereggel visszavonuló Xenophón, de még a Fekete-tengertől Tabrizba tartó Vámbéry Ármin is örmény falvak sokaságán haladt át, a mai utazó csak fenséges hegyeket és néptelen fennsíkokat lát, mert a török állam 1915 után még az elnéptelenedett örmény településeket és középkori templomokat is a földdel tette egyenlővé.


A Szent Tádé-kolostort a hagyomány szerint maga Szent Júdás Tádé apostol, „az Úr testvére” és az örmények első térítője építette 66-ban, s az 5. századi Movses Khorenatsi, az első örmény krónikás szerint itt is van eltemetve. Ha ez így van, akkor a templom egyenrangú Péter és Pál apostolok római bazilikáival, Jakab apostol compostelai sírjával vagy Tamás apostol madrasi székesegyházával, csak éppen sokkal ismeretlenebb azoknál. Egy földrengés után 1324-ben építették újjá mai formájában, s fekete-fehér kövei miatt a helyiek félig azeri török, félig a Kirché-vel rokon perzsa kifejezéssel Qara Kelisá-nak, fekete templomnak nevezik. Az armenica.org-on részletes leírást, sok jó képet és rajzot találunk róla.


A Szent István-kolostort ugyancsak említik már a 7. században, de ennél jóval korábban alapították, a hagyomány szerint maga Szent Bertalan apostol, Szent Tádé társa és vele együtt az örmény egyház védőszentje. Ezt a helyiek ragyogó aranybarna kövei miatt Qizil Kelisá-nak, azaz arany templomnak nevezik. Az armenica.org róla is részletes dokumentációt közöl. Néhány kilométerre innen még láthatóak az utolsó örmény falu, Darashamb romjai. A kolostor évszázadokon át a vidék kulturális központja volt, könyvtárral, teológiai és filozófiai oktatással és scriptoriummal, amelyből ma is számos kéziratot őriznek a velencei örmény kolostortól az iszfaháni örmény múzeumig.


A Dzordzor-kápolna a kolostorvidék legkevésbé ismert műemléke, annyira, hogy még az útikönyvekben sem volt benne – idáig. A 10. század táján, majd mai formájában a nagy földrengés után, 1324-ben épült, s eredetileg kolostorerőd is tartozott hozzá, de ez a helyi örmények 1606-os áttelepítése után fokozatosan elpusztult. A kápolna is igen romos állapotban volt már, amikor 1986-87-ben a folyó duzzasztása miatt az iráni állam fél kilométerrel feljebb költöztette, s egyszersmind fel is újíttatta.


Az egymástól nem messze fekvő kolostorokat a legegyszerűbben taxival lehet körbejárni Julfából vagy Makuból indulva. Nem kerül sokba, tekintve, hogy a benzin literje Iránban 20 forint körül van: ott jártunkkor már 200 ezer riálért, azaz 4000 forintért is vállaltak egy teljes, egésznapos túrát. A hegyi utak lélegzetelállítóan szépek, az ember újra meg újra megállítja a kocsit, hogy fényképezhessen, de minthogy az út hosszan a határfolyó mentén halad, az iráni határőrök felbukkanására és igazoltatásra számítani kell.


A Dzordzor-kápolna rendesen zárva van, de a két kolostorban egy-egy öreg kurd, illetve azeri őr él, akik szívesen kinyitják a templomot és körbevezetnek. A Szent Tádé-kolostor pedig évente egyszer, júliusban, a védőszent ünnepén megelevenedik. Ilyenkor örmények sokasága érkezik az egész világról, misét celebrálnak és zenével, tánccal ünnepelnek. Fabien Dany tavaly és Duško M Du Swami idén ott voltak, és közzétették a búcsún készült fotóikat. Jövőre talán nekem is sikerül.