Julfa, örmény temető


Míg az iráni állam felújítja és a világörökség listájára javasolja az észak-iráni örmény templomokat, néhány száz méterrel arrébb, a határfolyó másik oldalán mindent megtesznek azért, hogy az ottaniaknak emléke se maradjon.


Az Araxes 1828-ban lett határfolyó, amikor a terjeszkedő Oroszország Észak-Azerbajdzsánt, majd Örményországot is elfoglalta Perzsiától, ahová két és fél ezer éven át tartoztak. Az új határ a folyó két partján, a Vergilius által megénekelt kőhídnál – pontem indignatus Araxes – fekvő Julfa városát is kettévágta. Ekkor azonban a város már nem is emlékezett fénykorára, amikor még a Perzsia és Európa közötti kereskedelem fő támaszpontja volt.

A Wikipedia térképe feketével jelöli az 1813-as határvonalat. Az 1828 óta érvényes határ ennek meghosszabbításaként az Örményország déli határán húzódó Araxes folyót követi.

A 16. században még a julfai örmény kereskedők vásárolták fel Perzsia legértékesebb termékét, a nyers selymet, amelyet ők szállítottak egész Európába. Kereskedőházakat tartottak fenn Aleppótól Velencén át Amszterdamig, s az utazók elképesztően gazdagnak írják le a várost, hét templommal, háromezer kőházzal. A város egykori gazdagságáról azonban leginkább temetője tanúskodik, amelyben egykor tízezer gyönyörűen faragott, ember magasságú sírkövet, khachkar-t számoltak össze.



A virágkornak hirtelen szakadt vége. A 16. század végi török-perzsa háborúk idején Nagy Abbas sah reálisan felmérte, hogy az oszmán birodalom felé nyitott határvidéken nem tudja megvédeni a várost, az aranytojást tojó tyúkot, ezért aztán 1604-ben a nahicseváni örmény tartomány teljes lakosságát erőltetett menetben – százezren haltak meg az úton – sok száz kilométerrel délebbre, Iszfahánba és környékére költöztette. Az örmény kereskedők ott virágoztatták fel a máig örmény Új-Julfa kereskedelmi központját, s örmény mesterek tették a világ egyik csodájává az iszfaháni főteret. A nahicseváni Julfa többé nem tért magához. Romjai máig láthatók a nevét viselő mai városkától nyugatra. Egyedül a temető maradt meg épségben a romváros nyugati végén, a folyó partján, tízezer gyönyörű faragott sírkővel.

Julfa temetője az 1910-es években, nyugat felől nézve. Az Araxes bal partján, a hegy lábánál állt egykor a város. Jobbra, az iráni oldalon, a folyóparti szikla tetején máig áll a „Pásztor-templomnak” (Kelisâ-ye Chupân) nevezett, 1518-ban épült kis örmény templom. – Alább a temető valószínűleg legkorábbi fényképe B. Chantre A travers l’Arménie russe (Párizs, 1893) c. könyvéből, innen.

Julfa, örmény temető, B. Cantre fotója, 1893
Nahicseván neve örményül annyit tesz: „az alászállás helye”, merthogy itt szálltak alá a szomszédos Ararát hegyén megfeneklett bárkából Noé és fiai a föld minden állatával. Színtiszta örmény tartomány volt 1604-ig, a nagy kilakoltatásig. Az elhurcolt örmények helyét török pásztortörzsek foglalták el, majd a sah további török törzseket küldött ide a határ védelmére. Az ottmaradt és visszaszivárgott örmények ettől kezdve kisebbségben voltak az azeri törökökkel szemben. A szovjet hatalom 1920-ban Azerbajdzsánhoz csatolta a vidéket mint autonóm tartományt. 1979-ben már csak 1,4%-nyi örmény lakosság élt ott, ahol száz évvel korábban még ők tették ki a népesség 40%-át. A Karabah-háború után ők is eltűntek. Csak a temető maradt.


Az első felvételeket – harmincnyolcat – Jurgis Baltrušaitis, a nagy művészettörténész („A fantasztikus középkor”), költő és Litvánia akkori szovjet nagykövete készítette 1928-ban. Máig ez maradt a legrészletesebb fotódokumentáció az egykori Szovjetunió szigorúan elzárt határvidékén fekvő temetőről. A képeket kísérőszöveggel ellátva Dickran Kouymjian jelentette meg 1986-ban Lisszabonban. PDF-változata letölthető a julfai temetőnek szentelt djulfa.com szájtról.

Baltrušaitis fotója

Az utolsó, aki még látta a temetőt, Steven Sim skót építész volt 2005 augusztusában. A nahicseváni örmény emlékeket végiglátogatva azt tapasztalta, hogy a tartomány összes középkori örmény templomát földig rombolták, mégpedig csak egy-két évvel korábban, mert romjaikat még nem nőtte be a növényzet. A julfai temetőt azonban még épségben találta, ahogy a vonat elhaladt mellette a folyó partján. A kocsikísérők megtiltották neki, hogy fényképezzen, majd nem sokkal később letartóztatták és kiutasították az országból.


Iránban járva, az örmény emlékekhez délről közelítve azt gondoltam: legközelebb majd átmegyek a hídon, a sírokat is lefényképezem. Elkéstem. A julfai temetőt pontosan negyvenedik születésnapomon pusztították el. Furcsa belegondolni, hogy miközben nálunk nemzetközi társaság ünnepelt, barátaim olasz és spanyol borbemutatóval leptek meg, az Araxes partján az azeri hadsereg éppen az örmény kultúra egyik leggazdagabb emlékét törte darabokra és szállította el három napon át, 2005. december 15. és 17. között. A folyó iráni partjáról ottani örmények filmezték a pusztítást. Az ő felvételük alapján készítette az alábbi filmet Sarah Pickman, aki elsőként tudósított a történtekről az Archaeology-ban.


Az Európai Parlament 2006. február 16-án határozatban ítélte el a pusztítást, és delegációt akart küldeni a helyszínre, amit az azeri kormány mindmáig megakadályozott. „Hazugság és provokáció”, jelentette ki Ilham Aliev azeri elnök. „Semmilyen örmény emléket nem pusztítottunk el, hiszen Nahicsevánban soha nem is éltek örmények.”


Az Institute for War and Peace Reporting nahicseváni és azerbajdzsáni tagjai 2006. áprilisában tették közzé az első helyszíni jelentést, amely beszámolt a temető teljes pusztulásáról. Helyén katonai lőteret alakítottak ki.




A khachkarok emlékét a Djulfa Virtual Memorial Museum őrzi.


Hasmik Harutyunyan: Tigranakerti bölcsődal (5'53"). Az Armenian Lullabies (2004) lemezről

13 megjegyzés:

._ írta...

Karátson Gábor ezt írja az Ulrik úr keleti utazása...c.regényének 59. oldalán:

"Ég, Föld és a tízezer dolog valójában egyetlen testet alkot. A humanitás, zsen együttérez nemcsak a kútba esett gyermekkel, a levágott állatokkal, letördösött vagy tövestül kitépett növényekkel, hanem még a széjjelzúzott, összetört kövekkel s tetőcserepekkel is. Ez mutatja, hogy a humanitás, zsen még a tetőcserepekkel és kövekkel is egy."

Ez a julfai temetőről szóló írás segített megérteni a kövekkel való együttérzést...

(nem tudtam idemásolni a zsen jelét, de itt megkereshető:
http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/anyagok/karatson/karatson.htm )

Studiolum írta...

Nagyon szép. Nagyon köszönöm.

A zsen (pontosabban rzsen, pinyinnel ren) írásjele: 仁 , az ember jele és mögötte a kettes jele. Karátson kedves Wiegerje szerint (amely nekem is kedves könyvem, engem is ez indított a kínai tanulására): The fundamental virtue of Confucianism, “to love each other.” The benevolence that must link eachman withhis neighbour;two, mutual, reciprocal.

anna írta...

iszonyú.

Komavary írta...

Amikor elkezdtem olvasni, még csak vigyorogtam, mert ezek a kosok pont úgy néztek ki, mintha óriás kaméleonok lennének.

Ami utána jött... Szépen fejlődünk, kővésőt egyre kevesebbet látni, a bontókalapácshoz viszont nagyon értünk.

Nem jó határ mentén kisebbségnek, kisebbségi vallásnak vagy ezek emlékének lenni (lényegében ugyanez történt a mongol tibeti buddhistákkal is.)

Ami pedig a hivatalos nyilatkozatot illeti: nincsen az 1984-nek azeri fordítása?

(Egyetlen jó hír az, hogy a lőtérrel egy dolgot biztosítottak: egy jobb korban a régészek tudják, hol találnak egy háborítatlanul hagyott örmény temetőt a föld alatt.)

Studiolum írta...

1984 azeri fordítása maga Azerbajdzsán…

(lásd pl. a régebbi Attila-bejegyzés idevonatkozó részét)

Amúgy az azeriek rettentő kedves, nyitott, meleg emberek. Az Iránhoz tartozó Dél-Azerbajdzsánban ezer éve békésen élnek együtt az örményekkel. Tabrizban egymás mellett van mecset és örmény templom, az örmény kolostorra azeri őr vigyáz…

Északon – a független Azerbajdzsánban, ahol az azeriek nem egy másik kisebbség, hanem államalkotók – a hatalomnak az ellenkezője áll érdekében.

Studiolum írta...

Az orosz nyelvű Open Armenia fórumon 2006. márciusa óta külön lista foglalkozik a julfai khachkarok pusztulásával, sok jó képpel és linkkel.

Itt egy részletes dokumentáció is található: The Destruction of Jugha and the Entire Armenian Cultural Heritage in Nakhijevan. A documentation submitted to Unesco, October 2006.

Ide kapcsolódnak a hírek a legrégebbi bakui temető – az orosz óhitűeké és örményeké – elpusztításáról is. Részletes összefoglaló angolul.

sat. írta...

köszönjük a híradást.
különbe' hasonlón "ápolják" semmivé a magyar emlékeket a Kárpát-medencébe' is a szomszédink.
minden jóut!
stb.

Studiolum írta...

Hát igen. Azzal a különbséggel, hogy magyar emlékek pusztítása ellen még nem született európai parlamenti határozat…

Éva Zsuzsanna írta...

Megdöbbentő, mint a nemrégiben egy villanásra feltűnő hangos filmrészlet NÁLUNK:"...aa múúltat végképp eeltörőőlni..."

sanjiono írta...

ráadásul az első állam volt, ami felvette a kereszténységet.
iránon teljesen meglepődtem.

Studiolum írta...

Irán tényleg meglepően hangzik. De amióta személyesen is ismerem a helyzetet, járok ott, beszélek emberekkel, olvasom a híreket, újra és újra azt tapasztalom, hogy az iráni állam nagyon pozitívan viszonyul az örmény és – még meglepőbb – a zsidó kisebbséghez. (Külpolitikai célzatú kirakatperek persze mindkettővel szemben voltak és vannak sajnos, de ilyenek a perzsákkal szemben is.) Majd akarok is még erről írni.

Egyébként Irán volt az első állam, amelyik diplomáciai jegyzéket intézett Azerbajdzsánhoz a julfai temető pusztítása miatt.

Studiolum írta...

sanjiono: ha gondolod, írj – tv qukac studiolum com

Tibor írta...

Kiváló poszt, gratulálok!