Az égből alászállt zászló

A reneszánsz Tallinnban – akkori német nevén Revalban, hiszen német polgárok lakták ezt a várost, az észtek, az Undeutsche csak polgárjog nélküli szolgákként élhettek itt –, szóval Revalban, ebben a pedáns német városban a városi tanács rendelettel írta elő, hogy mikor kilencet üt az óra, fel kell állni az ivóba’ – pedig hol volt még akkor a kovid?! Akit kilenc után italozáson kaptak, az duplán fizetett, és vele együtt a kocsmáros is.

Igen ám, de melyik kilenc óra után? A városban négy toronyóra volt, s az órák akkori megbízhatatlansága mellett az első és az utolsó kilenc órás harangütés között akár egy óra is eltelhetett. A korhelyek így hivatkozhattak arra a kocsmákat inspektáló városi strázsának, hogy őket mondjuk a Miklós-templom harangja hidegen hagyja, ők az Olaf-temploméra esküsznek. A tanács ezért 1636-ban felkérte a négy templomot, hogy kössenek szerződést Greiger Richter órásmesterrel a négy óraszerkezet karbantartására és összehangolására. Szándékuk nyomatékául pedig megbízták a Königsbergből jött Christian Ackermann városi szabad mestert, órást és fafaragót, hogy a tanács hivatalos kápolnájaként szolgáló Szentlélek-templom kapuja mellé készítsen egy pompás díszórát, amely ettől fogva a hivatalos időt jelezte Revalban. Természetesen ez sem volt pontos. De Ackermann egy napórát is készített mellé, s a szerződött órásmester annak alapján állította be az órát minden nap. A nap csak nem téved.

De eljött az a nap is, amikor már a nap is tévedett. Az időzónák 19. századi bevezetésével a helyi időt mutató napórák hamissá váltak. A napóra ezért eltűnt a falról, s csupán Ackermann díszórája maradt mind a mai napig. Ma már nem jár, ezért naponta kétszer pontosan mutatja az időt.

A Szentlélek-templom tornya olyan magas, hogy a szemközti Nagy Céhház ablakából nem lehet egy képbe befogni az egészet. Itt a díszóra látszik, a harangtorony pedig a tanácsháza tornyából készült alábbi felvételen.

Tallinn óvárosának látnivalói. A nagyobb piros pontok azokat jelzik, amelyekről posztot is írtam. A Szentlélek-templom a központi nagy piactértől északra áll.

A Szentlélek-templomnak azonban nem ez az egyetlen jelentős történelmi emléke. Az 1525-ben lutheránussá lett templom szentélyében áll még a pompás Szentlélek eljövetele-szárnyasoltár 1483-ból, a lübecki Bernt Notke műhelyéből. A késő középkori Reval gazdagságát jól mutatja, hogy tucatnyi ilyen pompás szárnyasoltár maradt fenn a városban. És nemcsak német nagyvárosok műhelyeiből, de a késő gótika legelitebb központjaiból is, Bruges-ből, Jan van Eyck városából, és Brüsszelből. Legtöbbjük ma a múzeummá alakított Szent Miklós-templomban látható.


A templom a konfesszióváltás után is tovább gyarapodott, festett karzatokkal és emberalakos karzat-konzolokkal, epitáfiumokkal, faragott szószékkel. Ebben az időben, 1566-tól 1600-ban bekövetkezett haláláig volt a templom lelkipásztora az a Balthasar Russow, aki 1578-ban megírta a balti tartományok nagy krónikáját, s aki a legnagyobb észt regényíró, Jaan Kross főművének, a magyarra még le nem fordított háromkötetes Három csapás között-nek a főhőse.

A legszokatlanabb tárgyat azonban a bejárathoz legközelebb eső oszlopon találjuk: egy vörös alapon fehér keresztes dán zászlót.


Hát ez meg hogy kerül ide, egy észt templomba?

Sora van annak.

Dán és egyéb skandináv kereskedők évszázadok óta jártak már Észtországba, amely a legalkalmasabb kikötőt jelentette az értékes szőrmékkel kecsegtető novgorodi piac felé. Természetes módon felébredt bennük a vágy, hogyan lehetne az itteni észt fejedelmek által szedett kikötői és útvámokat kiküszöbölni. És természetesen jött a válasz is: hódítás révén.

A hódítás előtti észt fejedelemségek és várak

A hódításra a 13. század elején adódott jó ürügy, amikor a szaracénok szorongatta Szentföldről visszatérő keresztesek azt sugallták, hogy a szentföldi pogányok helyett a helyben lévő kelet-európai pogányokhoz kellene elvinni fegyverrel a szeretet vallását, s ehhez mindjárt felajánlották fegyvereiket is. A misszióhoz sikerült megnyerni III. Honorius pápa jóváhagyását is. 1219-ben az északi német és déli skandináv fejedelmek két irányból indultak meg a pogány balti népek ellen: északról II. Valdemar dán király és Anders lundi érsek dán, német és vend (észak-európai szláv) csapatokkal, délről pedig a német keresztesek. A dánok június elején érték el Lindanise (a mai Tallinn) kikötőjét, ahol partra szálltak, és letáboroztak a part mellett emelkedő dombon. Ezt a tábort nevezték az észtek Taani-linn-nek, azaz „dán vár”-nak, s innen ered a város mai észt neve. A domb később a német Domberg nevet kapta, amit az észtek Toompea formában asszimiláltak: ez volt évszázadokon át a város közigazgatási központja.

Az ún. Dán király kertje a Toompea keleti peremén, ahol a zászlócsoda megtörtént

A dánok és az észtek között megindult a hosszan tartó követváltás, amit az észtek arra használtak fel, hogy minél nagyobb sereget gyűjthessenek össze a környező vidékről. Végül június 15-én öt oldalról rohamozták meg a dán várat. A védők meginogtak, és egyre inkább vesztésre álltak. Anders érsek letérdelt és buzgón imádkozott. És mikor az észtek már éppen betörtek volna az erődbe, akkor lám: egy zászló hullott alá az égből, vörös alapon fehér kereszttel. A védők a csodától új erőre kaptak, legyőzték a támadókat, s a következő hónapok során leigázták a mai Észtország északi részét, ahol megalapították a dán korona észt hercegségét. Ez a dán zászló, a Dannebrog, a világ legrégibb nemzeti zászlajának születésnapja, amelyet a dánok máig minden évben megünnepelnek.

C. A. Lorentzen: A Dannebrog aláhull az égből, 1809, Koppenhága, Statens Museum for Kunst, és ugyanez a jelenet egy 19. sz. végi koppenhágai szivardobozon

A Dannebrog legkorábbi ismert ábrázolása IV. Valdemar király címerén, 1370

A történetnek persze megvannak a maga előképei: Nagy Konstantin égen látott keresztje az e jelben győzni fogsz mottóval, és, időben közelebb, Bouillon Godfrey keresztes vezér vörös alapon fehér keresztje, amelyben a legenda szerint a szaracénokat legyőző ereje rejlett.


De miért van kitűzve az elnyomók zászlaja a szabad Észtország egy templomában?

A dán uralom nem tartott sokáig Észtországban. A rablók összekaptak a koncon, s a német lovagrend délről egyre inkább fenyegette a dánok balti területeit. 1332-ben trónválság tört ki Dániában, s a dánok a bizonytalanná vált politikai helyzetben azt tették, amit minden okos kereskedő a csőd előtt: eladták észt területeiket a német lovagrendnek. Hatszáz éven át tehát a németek voltak az elnyomók, mégpedig annyira, hogy törvénybe iktatták, hogy észt – Undeutsch – nem viselhet hivatalt, de még városi polgárjogot vagy céhtagságot sem kaphat. Az 1700-as évek elejétől pedig az orosz cári elnyomás társult hozzájuk. Az új elnyomók elmosták a régi emlékét. Annyira, hogy amikor Észtország 1920-ban függetlenné vált, a dán kormány a balti szolidaritás nevében ajándékozott egy dán zászlót Tallinn városának, ahol a zászló született, s a város örömmel tűzte ki azt a tanács templomában.

Kræsten Iversen: A lyndanisei csata, 1935. Bornholm Art Museum

Dán önkéntesek az 1920-as észt függetlenségi háború idején

Aztán 1940-től újabb elnyomók jöttek, a szovjetek, a németek, majd megint a szovjetek. A dán zászló egyiküknek sem volt kedves. A tanács még időben elrejtette a relikviát, s a szovjetek nagy erővel nyomoztak utána, sokakat letartóztattak miatta, de hiába. A zászló elrejtve várta meg Észtország újabb függetlenségét, így gyarapítva a szovjet időszak elrejtéstörténeteinek számát, amilyen például az umanyi haszidok története, akik az 1920-as szovjet bevonuláskor elrejtették csodarabbijuk, a breszlavi Nachman koporsóját, és a folytonos zaklatás ellenére házaknál rejtegették egészen Ukrajna 1990-es függetlenségéig. Észtország ugyanebben az évben vált újra függetlenné, s a rejtekhelyéről előhozott dán zászlót ünnepélyesen újra kitűzték a Szentlélek-templomban.

A balti szolidaritás jegyében azóta többször is került sor Dannebrog-ünnepségekre Tallinnban, a leglátványosabban 1994-ben, amikor négy ejtőernyős dán katona ugrott le egy hatalmas dán zászlóval tízezer méter magasról pontosan az egykori csodás alászállás helyszínére.

Valdemar-napi zászlóalászállás Koppenhágában

Így vált az egykori elnyomó zászlaja a nagy áldozatok árán elért észt szabadság jelképévé.

A Tallinn városcímerévé lett Dannebrog a Szentlélek-templom Bernt Notke-féle szárnyasoltárának (1483) Magyarországi Szent Erzsébet-tábláján

Magyar katonák Dániában

A „magyar fa” Észak-Sjællandon, Holte községtől északra a Frederikslund erdőben

1945 februárja. Magyarország keleti fele már a szovjeteké, Budapest több hónapos ostroma a vége felé tart, de Hitler még álmodik. Álma, hogy négy teljesen új magyar hadosztály felállításával visszaszorítsa a szovjeteket Magyarországról. A front előrenyomulása miatt az új egységek magyarországi kiképzése elképzelhetetlen volt, ezért a sebtében felállított kiképző ezredeket Németországba vezényelték kiképzésre. A sors úgy akarta, hogy ezeknek az egységeknek egy része, amely 1945 februárjában nyugat felé elhagyta az országot, se Németországba, se kiképzés alá ne kerüljön: becslések szerint mintegy 12.000 magyar katona meg sem állt Dániáig, ahol átvették az innen az orosz és a nyugati frontra átirányított német katonák helyét, és gyakorlatilag őrző feladatokat folytattak a német megszállók parancsnoksága alatt.

Kíváncsi helyiek veszik körbe az érkező magyarokat. Nørre Nebel, Nyugat-Jütland

A 93. ezred katonái őrjáraton a Sjælland szigeti Holte vasútpályája mentén

A megbízhatatlan szövetségesnek tartott magyaroknak a németek nem mertek fontos katonai feladatokat adni: vasutakat és hidakat őriztek, néha pedig egyszerű munkaszolgálatos feladatokra küldték őket. Katonai kiképzésüket maguk a német kiképzőtisztek is húzták-halasztották, nagy valószínűséggel nemcsak azért, mert a magyarokat harci helyzetben megbízhatatlannak tartották, hanem azért is, mert ilyen módon maguk a német kiképző tisztek is igyekeztek elkerülni a frontra küldést. A megbízhatatlanságban volt is valami: a magyaroknak elegük volt a háborúból, inkább a dán lakossággal, mi több, a dán ellenállással igyekezték ápolni a jó kapcsolatot. Egy esetben, amikor egy Koppenhágában állomásozó magyar egység frontparancsot kapott, fegyveresen fellázadtak a német parancsnokok ellen, kitörtek a kaszárnyából, és Koppenhága utcái és házai közt órákon át ropogtak a fegyverek a menekülő magyarok és az őket vadászó németek között.

1945. április 22. A Koppenhágában a Királyi Testőrség kaszárnyájában elszállásolt magyar katonák fellázadtak az azonnali frontra küldő német parancs ellen. Órákon át ropogtak a fegyverek Koppenhága belvárosában a túlerőben lévő németek és a gyengén felfegyverzett magyarok közt. A legnagyobb dán napilap, a Politiken is beszámolt az eseményről.

A lázadás során elfogott magyar katonák német őrizet alatt egy koppenhágai iskola udvarán

Ezekről az otthoni történetírásban szinte teljesen ismeretlen eseményekről ír részletesen Søren Peder Sørensen dán újságíró 2005-ben megjelent De ungarske soldater – „A magyar katonák” – című könyvében. A könyv több szempontból is felbecsülhetetlen értékű, hiánypótló kiadvány. Hadtörténeti forrásértéke megkérdőjelezhetetlen: a szerző példátlan alapossággal járt utána a dán és magyar archívumokban a Dániába került hadosztályok történetének, a legapróbb részletekig dokumentálva írja le a hadegységek sorsát Magyarországról való indulásuktól kezdve dániai tevékenységükön át egészen addig, amíg a német kapitulációt követően az angolokkal való megegyezés értelmében a magyar csapatoknak májusban a dán-német határt átlépve ismét el kellett hagyniuk Dániát.

Magyar katonák távozóban Dániából. Aabenraa, Dél-Jütland, 1945. május

A 82/III-as zászlóalj a felszabadulást ünnepli az észak-jütlandi Hjørringben

A történet azonban még itt sem fejeződik be: megtudjuk azt is, hogyan jutottak haza honfitársaink Magyarországra több német fogolytáboron keresztül, és hogy milyen szerencsétlen sorsuk lett azoknak a magyar egységeknek, akiket Bornholm szigetén a szovjetek „szabadítottak fel”. Közülük csak kevesen tértek vissza Magyarországra a szovjet hadifogságból. A könyv hadtörténeti értékét a függelék teszi teljessé, amely felsorolja az összes ismert Dániában szolgáló magyar hadegységet, közölve magyarországi szolgálati állomásukat, a tisztikar névsorát, dániai állomáshelyeiket pontos dátumokkal, valamint azoknak a német egységeknek a nevét, amelyek parancsnoksága alá tartoztak. A függelék második része dániai körzetek szerint veszi sorra az azokban tartózkodó, gyakran egymást váltó magyar egységeket név és tevékenység szerint.

Munkaszolgálatra kivezényelt magyar katonák ebédszüneten Bornholm szigetén, Arnager erdőültetvényében, pár nappal a német kapituláció után. Pár nappal a kép elkészülte után szovjet fogságba estek, és szibériai munkatáborokba internálták őket.

Magyar mise a hadifogolytáborban. Schleswig-Holstein, 1945. május 31.

A könyv azonban nem egyszerűen hadtörténet, ahogy igazából Søren Peder Sørensen sem elsősorban hadtörténész, hanem újságíró. A könyv felbecsülhetetlen értékű részét teszik ki azok a sorstörténetek, amelyeket a szerző nem kis munkával egészen a mai napig göngyölít fel, személyesen keresve fel a Dániában szolgált magyar katonákat és hozzátartozóikat Magyarországon. Ezek egyike Pohly János tábori lelkész, aki Dániában írt tábori naplóját és gazdag fényképgyűjteményét is megosztotta a szerzővel. A magyar katonák általában igyekeztek jó kapcsolatot fenntartani a dán lakossággal, s ez a kapcsolat néhány esetben a háború után is hosszú évekig tartott levelezések és alkalmi látogatások formájában. Søren Peder Sørensen több ilyen kapcsolat szomorú krónikáját is megírja, beszámolva a levelezések alapján a Magyarországra visszatért, „nyugatosnak” tartott katonák és családtagjaik kilátástalan helyzetéről és mindennapi küzdelmeiről.

A 93. ezred 6. zászlóaljának egyik szakasza az észak-sjællandi Høvelte-táborban

A könyvet a Dániában elhunyt magyar katonák és sírjaiknak ismertetése teszi teljessé. A második világháborús magyar múltnak a sírok mellett egészen különleges emlékei is láthatóak Dániában: ilyen a két „magyar fa” a sjællandi Holte, illetve a jütlandi Vejle melletti erdőkben, amelyekre járőröző magyar katonák faragták nevüket, illetve a magyar címert és a trianoni hitvallást. A sjællandi Holbæk mellett lévő Nyvang múzeum pedig egy olyan, Szentesen készült szekeret őriz, amelyen a magyar katonák egy csoportja érkezett Dániába.

A szentesi szekér ma a Nyvang múzeumban

Søren Peder Sørensen saját, kétnyelvű – dán és magyar – honlapot is tart fenn a dániai magyar katonák történetéről, amelyet folyamatosan frissít, leginkább a magyar katonák leszármazottjainak személyes történeteivel. Itt olvashatunk többek között annak az örökbefogadott dán nőnek a megrázó történetéről, aki kitartó kutatással hatvan év után talált rá Miskolcon biológiai apjára, aki 1945-ben fiatal katonaként pár hónapig romantikus viszonyt folytatott egy 17 éves dán lánnyal, míg a Bornholmot megszálló és az ottani magyar katonákat deportáló szovjet katonák örökre el nem szakították a szerelmeseket egymástól.

Egy magyar katona, Világi Zoltán a lønborgi lelkészlakás előtt. A kép bal oldalán a helyi postás.

„Sajnálattal említem meg, hogy a könyvem továbbra is csak dán, illetve német nyelven hozzáférhető. A magyar kiadásra – gazdasági és egyéb okok miatt – előreláthatólag kevés esély mutatkozik” – olvasható már évek óta Søren Peder Sørensen honlapján. Miért? Tényleg senkit nem érdekel ma Magyarországon a magyar történelemnek ez a sok ezer katona és sok száz civil sorsát mélyen érintő, de kellőképpen soha fel nem dolgozott epizódja? Ha az eddigiek alapján bármely könyvkiadónak kedve támad a magyarországi publikálásra, a fenti szájton vagy akár a Wang folyó verseinek közvetítésével is kapcsolatba léphet a szerzővel.

Szenvedő Jézus. Kézzel faragott tölgyfa, ismeretlen magyar katona munkája. Hátrahagyva a nyugat-jütlandi Lønborg község lelkészlakásánál.