Székelyek. A Néprajzi Múzeum kiállítása

Tar Mihály székely gazdálkodó 1824-ben hunyt el a marosszéki Havadtőn (ma Viforoasa). Sírján egyszerű ovális sírkőre vésték fel: „1824 25 októb. Itt nyugszik a világból kimult Tar Miháj életének 42 esztendejében”.

Halála után 28 évvel fia, ifjabb Tar Mihály készíttetett új sírkövet apja számára. A fiú akkor már a református egyház megyebírója volt. Rangjáról tanúskodik az új sírkő emlékműszerű formátuma, s a választott mester is. Menyhárt Károly volt az egyetlen olyan kőfaragó a Kis-Küküllő mentén, aki saját kvalitásainak tudatában nevét is felvéste az általa faragott sírkövekre, így erre is:

„OC[tóber] 25an / AZ 1825ben / ELHUNYT 42 / ÉVES: JON HON / FI, ERÉNYES / GAZDA ÉS APA / TAAR MIHÁLY / EMLÉKÉRE / Emelte Jo Fija / Taar Mihály 1852ben”. Hátoldalán: „1852 Készítette Menyhárt Károly”

És a rangra utal a sírkő oromzatának faragványa is, amelyben egy kéz hét, sugárszerűen elrendezett szerszámot tart. Nemesi sírkövön itt a címer állna, latinul arma, de ugyanez a szó jelöli a mesterségbeli szerszámokat is, sőt Krisztus kínszenvedéseinek eszközeit, az arma Christit, amelyet ugyancsak szimbolikus sírköveire, az útmenti feszületek talapzatára faragtak. A sírkő alján pedig az arma nyolcadik darabja látható – nem mondhatom, hogy a nyolcadik armum, mert a latin szónak nincs egyes száma –, az eke, amelyet ugye nehéz lenne a másik héttel együtt egy kézben fogni.

A fiú tehát, miközben formailag apjának állított sírkövet, valójában saját magának emelt emlékművet egy erényes címekkel és kvázi-nemesi címerrel rendelkező apa felmutatásával. És persze azzal, hogy volt pénze mindezt megfizetni.

A sírkő/emlékmű legtalányosabb eleme azonban a hátoldali faragvány. Ennek mezejét három gyökerű, dús lombú fa osztja ketté. Tőle balra különös öltözetű, hosszú hegyes szakállú öregember áll, kezében irattekerccsel, jobbra szarvas ül, mellette az évszámmal és a mesternévvel.

A hagyományosan egyszerre konzervatív és az újításokra fogékony Székelyföldön, ahol honfoglaláskori balladák maradtak fenn a 19. századig, de már Dürer életében az ő metszetei alapján készültek oltárképek, nehéz eldönteni, vajon archaikus vagy romantikus motívumot látunk-e a faragványon. A szakirodalom még azt is felveti, hogy talán mindkettőt egyszerre, s hogy az öregember és írástekercse arra a hun időkről szóló Csíki krónikára utal, amely romantikus hamisítvány volt, ám a korban eredetinek tekintették, s még Orbán Balázs is ebből adatolja a székely családok eredetét a nagy Székelyföld két kötetében.

A hátoldal rajza jobban kivehető azon a grafikus ábrázoláson, amely az új Néprajzi Múzeum Székelyek kiállításán kíséri az itt kiállított sírkövet.

Tar Mihály két sírköve ugyanis két kopjafával és egy fa sírjellel együtt ezen a kiállításon reprezentálja a székely temetőművészetet. A kis kerek boxban kiállított eredeti sírjelek mögött a falon egy sor szépen faragott sírkő grafikus rajza alkot hangulatos hátteret. Sajnos múzeumi feliratok híján csupán feltételezhetjük, hogy ezek is a nemrég feltárt havadtői temetőben vannak.

A Székelyek kiállítás volt a nemrég megnyitott hipermodern új Néprajzi Múzeum egyik első nagy időszaki kiállítása. Volt, mondom, mert idáig tartott, éppen ma zár be – aki kedvet kap, még ma este nyolcig elugorhat rá.

A kiállítás nem spilázza túl a tárgyát. Néhány boxban a legfontosabb székely identitásmarkereket mutatja be: a fafaragást és eszközeit egy állványra kiterített nagy székelykapuval együtt, a székely bútorfestés néhány példáját, a székely viselet(ek) darabjait, a gazdálkodás néhány eszközét, külön standot a disznótor armáinak a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő 1883-as nagy Disznóölés-pannója alatt, a székely fazekasságot, a székely értelmiség néhány rekvizítumát, és a csíksomlyói búcsú néhány kegytárgyát, a falon futó búcsú-videó mellett. Azt, amit a Székelyföldet látogató magyarországiak látni akarnak. A végén pedig nagy térkép igazít el a székely székek elhelyezkedése felől, mind egymáshoz viszonyítva, mind a történelmi Magyarországon és a mai Románián belül.

A kiállítás egyszerűsége és problémátlansága különösen akkor feltűnő, ha az új Néprajzi Múzeum egész koncepciójával vetjük össze. A múzeum hatalmas állandó kiállítása ugyanis nem tájegységek vagy kultúrák szerint rendezi el anyagát, hanem azt mutatja be teremről teremre sok-sok példával, hányféle kérdést fogalmazhatunk meg az ún. néprajzi tárgyakkal kapcsolatban, hányféle kontextusba illeszkednek ezek, hányféle módon beszélhetünk róluk.

Ahogy az állandó kiállítás bejárata előtti emblematikus tárgy szemlélteti. Ez egy ún. Luca széke, amelyet december elsejétől 13-ig, Szent Luca napjáig kellett napról napra összeállítani kilenc fajta fából, hogy a misén erre ráállva az ember felismerje a jelen lévő boszorkányokat. Az 1871-ben Körmendy János váli legény által készített tárgy az azt elkobzó Gürtler Mihály plébános leírásával együtt került a múzeumba, ahol Hollendonner Ferenc botanikus határozta meg fatípusait, Róheim Géza tanulmányban elemezte jelentőségét, majd Vál falu saját hagyományaként fedezte fel újra és 2004-ben saját hozományaként vitte magával az Európai Unióba. A tárló mellett a falon kivetítve mindezek a nevek, fogalmak és gondolati halmazok kavarognak elhalványulva és felerősödve, amelyekbe a tárgy így vagy úgy illeszkedik, más-más kérdéseket felvetve, s azokra más-más válaszokat adva. Ezt a sokszintűséget, sokszínűséget és problematikusságot képviseli az állandó kiállítás minden terme és tárgya is.

Az állandó kiállítástól térben elkülönülő Székelyeken mindebből semmi sem látszik. A kiállítás nem kérdez rá saját alapelveire, nem vetődik fel problémaként, hogyan is kell bemutatni a 2020-as években egy néprajzi anyagot, miben lenne más ez, mint ha 1940-ben mutatták volna be. Valószínűleg nem sokban, s ebben szerepe van annak is, hogy legalábbis 1945 óta nemigen láthattunk ilyen kiállítást sem itt, sem odaát. Egyszer ezt is meg kellett rendezni, hiszen nagy igény volt rá. És a későbbiekben lehet ez kályha tovább indulni.

De még egy titkos szempont is felmerül. A múzeum kurátorai magánbeszélgetésben mondták el, hogy amikor a kormány a magyar kultúrában soha addig nem hallott összeget öntött az új Néprajzi Múzeum felállításába, a kurátorok úgy döntöttek, ezt nem egy ideig-óráig érvényes koncepcióba ölik, hanem egy olyan nagyon újszerű módszertani áttekintésbe, ami az állandó kiállításon meg is valósult. Ennek ára azonban a hagyományos magyar néprajz hangsúlyának viszonylagos csökkenése volt. Állítólag amikor Orbán Viktor eljött felavatni a múzeumot, s előtte végigfutott a kiállításon, azt mormolta, hogy „túl kevés benne a trianon”. A Székelyek kiállítás mintha erre az igényre reflektált volna, az antropológiára és intertextualitásra nyitott állandó kiállítás mellett egy erre kevésbé fogékony, s a hagyományos magyar néprajzra és szempontokra vágyó közönséget célozva meg.

Termelési jelentés egy elsüllyedt világról

Erdélyi Lajost mi a – nomen est omen – erdélyi zsidó temetőkről írt fotóalbumából ismertük meg még gyerekkorunkban. Ez a könyv, azt hiszem, elsőként adott hírt, mutatott képeket és kínált rövid, de gondolatindító elemzéseket azokról a temetőkről és gazdagon faragott sírköveikről, amelyek akkor még egész Kelet-Európában földbe süppedve, bozóttal benőve várták újrafelfedezésüket. Épp ez a könyv indított el, ahogy sokakat másokat, úgy minket is Gyuri öcsémmel, ezeknek a temetőknek és az egykori kelet-európai zsidó kultúrának a felfedezésére. És ennek a könyvnek a fotói szolgáltak mintául ahhoz is, hogyan fotózzuk a temetőket, az előre dőlő sírkövek pátoszosságával, a riadt sorokban álló fejfák kiszolgáltatottságával, az antropomorf jelkép-állatok komikumával.

Valószínűleg ez az album állt legközelebb magához a szerzőhöz is, aki többször is elmondta: „a románok között magyar voltam, a magyarok között zsidó”; s hogy mit jelentett „a magyarok között zsidónak” lenni, arról épp most jelent meg visszaemlékezése a Literában. De ez a vékony, hitványan nyomott Kriterion-kötet csupán szerelemgyermek volt fotográfusi és írói munkásságában. A „törvényes” szülöttek azok a felvételek voltak, amelyeket az Új Élet című romániai magyar újság alkalmazottjaként készített a szocialista ország életéről Nagyváradtól a Duna-deltáig. Ezeknek a felvételeknek a negatívjait adták át örökösei 2023-ban a budapesti Blinken OSA Archívumnak, ahol két évnyi feldolgozás után most nyílt belőlük kiállítás A tapintatlan fotóriporter címmel Szilágyi Lenke és Zádori Zsuzsanna válogatásában és gondozásában.

Az újságnak termelési jelentésekre, az iparosítás és a gazdaság sikereiről, a Ceauşescu vezetésével elért hihetetlen új eredményekről, egy virágzó és boldog országról szóló tudósításokra volt szüksége. Erdélyi Lajos ment, ahova küldték, fotózta, amit kellett. De képein a beton- és acélmonstrumok mellett mindig ott van egy darab valódi élet is. És az uralja a képet.

Az ilyen élet-darabok sokaságának összegyűjtésével és felleltározásával lett ez az archívum egy olyan elsüllyedt világ krónikájává, amelyet még sokan láttunk és felismerünk, de aki utánunk jön, már csak Erdélyi Lajos képein láthatja azt.

Egy szó szerint elsüllyedt világ, amelyet már mi sem láttunk: az 1988-ban elárasztásra ítélt Bözödújfalu utolsó évei. Erdélyi Lajos minden identitása számára fájdalmas lehetett dokumentálni ennek a zsidó hitre tért székely falunak a pusztulását.

Aki akkor, megjelenésükkor látta ezeket a képeket az Új Életben, rosszul nyomott bélyegkép formájában, az is csak most láthatja őket először igazán. A kurátorok olykor egymás mellé tesznek egy-egy akkori újságlapot, s fölé a részletgazdag és érzékeny fotó kinagyított változatát, amely ilyen formában olyan történetekről mesél, amelyet talán jobb is, hogy a korabeli cenzorok nem fogtak fel.

És a gép, amellyel Erdélyi Lajos mindezt fényképezte. A Nikon F kamerát iskolatársától és a kényszermunkatáborban fogolytársától, az Amerikába kivándorolt Raymond Naftalitól kapta ajándékba.