Márton lúdjai

Ha az ember Szent Márton napján, november 11-én az osztrák határ felé autózik, vagy át is lépi a határt, és Bajorország vagy Csehország felé halad, az út mentén az éttermek Márton-napi lúdvacsora-hirdetései csábítgatják, többnyire ínycsiklandó fotók kíséretében. Hat-hét éve, amikor Szent Márton 1700-adik születésnapjára készülve végigjártam emlékhelyeit szombathelyi szülővárosától tours-i sírjáig, magam is ettem olyat és készítettem ilyet. A fotóim azonban elvesztek, és a születésnapra tervezett könyvből nem lett semmi. Helyettük ha valaki igazán ínycsiklandó fotót küld egy ma esti Márton-napi lúdvacsoráról, azt beteszem ide.

Márton és a ludak kapcsolatát arra a legendás történetre szokás visszavezetni, amely szerint a szerzetes Márton Tours-ban egy libaólban bújt el az őt püspökké választani akaró tömeg elől, de a libák gágogása elárulta őt. Márton kései híve tehát az árulásért kíván bosszút állni a szárnyasokon. Fönséges érzés, hogy az ínyenc vacsora élvezete mellett még a szent igazságtétel részesei is lehetünk, fehérebb lélekkel, mint a néhai ludak tolla.

A vándortörténetek gyűjtőjének azonban ez a gágogás ismerősen hangzik valahonnan, több száz évvel messzebbről. Livius szerint Kr.e. 390-ben, Róma gall megszállása idején jelezték a capitoliumi Juno-templom szent libái hangos gágogással, hogy a gallok egy titkos rejtekúton igyekeznek felkapaszkodni a rómaiak végső menedékére, a Capitoliumra. A támadást így visszaverték, s ettől fogva a római éjjeli őrjáratoknak egy liba is tagja volt, míg ellenben az alvó kutyákat bírósági tárgyaláson ítélték el, s egyet, valószínűleg az élalvót, fel is akasztottak közülük.

English Bestiary, 1230-40. MS Harley 4751 © British Library

A lúd mint harcias állat – amelyből sok disznót is győz – Mars istennek, Juno fiának is szimbóluma volt, így nem csoda, hogy Mártonnal – aki, mint római katonatiszt fia, a Martinus, „Marsé” nevet kapta – is kapcsolatba hozták.

Egy képi forrás, amelyre ebben a kontextusban még nem hívták fel a figyelmet. Piero della Francesca Szent Kereszt Legenda-ciklusában az arezzói San Francesco-templomban (1452-1466 k.) a két csatajelenetben, ahol keresztény uralkodók mérnek vereséget pogány ellenfeleikre, a lázadó Maxentius társcsászárra (312, fent), illetve Khosrow perzsa sahra (612, lent), az ellenfelek utálatos zászlók (sárkány, mórfejek) alatt menekülnek, míg a keresztények római katonai jelképek alatt harcolnak: ezek a sas, az oroszlán, a kereszt és – a lúd.

De elég-e egy nyilvánvalóan utólag fabrikált népi legenda és egy bizonytalan sorsú vándortörténet egy ilyen mélyen meggyökerezett szokás magyarázatára?

Nem lehetséges, hogy nem a libák szálltak fel Márton vonatára, hanem pont fordítva, Márton volt az, aki saját népszerűségének növelésére a maga nevére vette a libákat, akiket így is, úgy is ezen a napon fogyasztottak volna el?

A libatartás munkaerőintenzív ipar. A libát terelni kell, őrizni kell, takarmányozni kell. A tyúkkal és a galambbal ellentétben, akik télen is kikapirgálják a megélhetésüket, a libát el kell látni zöldtakarmánnyal. Ezért tehát ahogy a szintén takarmányigényes disznóból, úgy a libából is le kell vágni a tél beálltakor mindazokat, akik nem szükségesek a tavaszi szaporulathoz. A levágás legkésőbbi dátuma pedig éppen Márton napja, november 11. Miért?

A katolikus Európában a második vatikáni zsinatig (1962-65) a karácsonyt éppolyan negyven napos böjt előzte meg, mint a húsvétot. Ennek emlékét őrzi, hogy a legtöbb katolikus családban december 24-én este, ami még böjtös napnak számított, ma is halat esznek, szemben a protestáns pulykával. Ez a negyven nap pedig éppen november 11-ét követően kezdődött. Márton napja tehát olyanfajta utolsó dőzsölési alkalom volt, mint húshagyó kedd, farsang utolsó napja a húsvéti böjt előtt.

Pieter Baltens: Szent Márton-napi kermis, 16. sz. második fele, Rijksmuseum

Márton-nap estéjén egy sor olyan szokás maradt fenn még a protestáns Európában, Nagy-Britanniában és Németországban is, mint a Martinmas vagy Martinmesse, a lampionos felvonulás a hamarosan beköszöntő advent előtt, amely a Jézus megszületésére várakozó évezredek sötétségét jelképezte.

This little light of mine. Martinmas lantern walk

November 11. tehát adott az advent előtti utolsó nagy libadőzsre és világításra. Miért éppen erre a napra esik Szent Márton ünnepe is?

Egy szent ünnepe rendszerint az a nap, amelyen meghalt, az ő mennyei születésnapja. Szent Márton november 8-án halt meg. Akkor miért 11-én ünnepeljük mégis?

Márton mint Tours püspöke bevezette a visitatio canonica intézményét, azaz plébániáinak rendszeres évi bejárását. 397-ben egy ilyen bejárás során hunyt el egy olyan faluban a Loire partján, amelyet ma emiatt Candes-Saint-Martinnak neveznek. A helyiek természetesen meg akarták tartani a püspök testét mint szent ereklyét. A tours-iak viszont a magukénak követelték. Végül tours-i hajósok jöttek érte, és kicsempészték a testet a plébániáról. Ha nem vesztek volna el a fényképeim, most megmutathatnám, hogyan ábrázolják ezt a szomorú eseményt Candes-Saint-Martin plébániatemplomának gótikus üvegablakán. Aztán a Loire-on felhajózták Tours-ba, ahol hatalmas tömeg várakozása közepett elhelyezték előre elkészített sírjában.

Mindez november 11-én történt. A szokással ellentétben most nem a halál, hanem a temetés napját tették a szent ünnepnapjává.

Nehéz elhessegetni, hogy ez azért történt, mert november 11. mint húshagyó ünnep már amúgy is fontos nap volt, és csak keresztelésre várt. A keresztelés pedig Márton nevére történt.

Szent Márton mindent kimaxolt életében. Volt katona, aki Krisztus kardtilalmára hivatkozva megtagadta a fegyverviselést. Volt szerzetes, aki az első kolostort alapította Európában. Volt püspök, aki elsőként mutatott példát egy egyházmegye megszervezésére. De nagyságához legalább ennyire hozzájárult, hogy mindezek után tudott jókor meghalni. Vagy majdnem jókor, de voltak barátai. A ludak valószínűleg nem tartoztak közéjük. De ha már muszáj, csak jobb egy lúdnak is Szent Márton nevében meghalni. Ahogy egy malacnak is Szent Antal ünnepén.

* * *

Epilógus. A zsidók értelemszerűen nem különösebben ünneplik Szent Márton napját. A Szent Márton-napi liba azonban mégis a jeles magyar zsidó hagyományok közé tartozik.

Magyarországon 1840-ig zsidó nem kapott letelepedési jogot szabad királyi városban. Erről a városok keresztény polgársága gondoskodott, akik konkurrenciát láttak a zsidókban. Egy kivétel mégis volt: Pozsony. Itt a Habsburg-királyok személyesen adtak letelepedési jogot a zsidóknak, pontosan a Szent Márton székesegyházzal szemközt. A pozsonyi zsidóság ezért minden év Szent Márton-napján egy hizlalt, rituálisan levágott és kitűnően megsütött libát szállított fel a bécsi udvarba ezüsttálcán, mégpedig gyalog, nehogy a szekér összerázza a kiváló jószágot. A szokásról megemlékezik Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumának Márton-napi fejezete éppúgy, mint az ugyancsak szegedi Glässer Norbert kitűnő Kötődések-blogja, amelyből az alábbi 1942-es cikk-montázs származik.

A szokás egészen addig fennált, amíg voltak Habsburgok Bécsben, akiknek lehetett libát vinni. Hogy mennyire közismert volt, arra jó tanúság a Borsszem Jankó élclap 1918. november 13-i száma. Ez a szám az 1918. 11. 11-én, tehát Márton napján 11 órakor kihirdetett általános tűzszünet után jelent meg, amikor a vesztes hatalmak uralkodóinak helyét már köztársaságok foglalták el. Az élclap még minden kommentár nélkül, tehát a kontextus széles körű ismeretére bazírozva teheti fel a kérdést: Vajjon hova vitték az idén a pozsonyi zsidók a Márton-napi ludakat?

Görögszentmárton a Pireneusokban

A katarok emlékét keressük a francia Pireneusokban, Albitól és Carcassonne-tól délre. Várakat, amelyek az őket támogató nemesek kezén voltak, s amelyeket a francia király által küldött keresztesek Simon de Montfort vezetésével 1209-től kezdve foglaltak el egymás után. Kisvárosokat, amelyek lakosságát a keresztesek hányták kardélre vagy küldték máglyára részben vagy az utolsó emberig: „Isten majd kiválogatja az övéit”. Kolostorokat, főleg cisztercieket, amelyeket a helyi püspökök alapítottak a 12. század második felében, a konfliktus még vértelen szakaszában, az eretnekek megtérítésére.

Carcassonne-tól délre a Pireneusokból lefutó Aude folyót ilyen kolostorok egész füzére kíséri: St-Hilaire, St-Polycarpe, Rieunette, Alet-les-Bains. Ezek sorában fedezem fel a térképen Monastère de Cantauque nevét, amely nem szerepel a katarok történetírásaiban. Bejelölöm megnézésre.

Az Aude mentén, a limoux-i borvidék dombjai között kanyargó útról kisebb út tér le a Baris mellékfolyó völgyébe, majd arról még kisebb, már csak csíknyi a Lauzy-patakvölgybe. Végül egy arról leágazó döngölt fehér földút elején pillantjuk meg az útjelző táblát: Cantauque, orthodox kolostor.

Orthodox kolostor a francia Pireneusokban? Ahogy az épület lassan kibontakozik a fák takarásából, egyre világosabban látszanak az egyértelműen orthodox formák: a ruszin típusú hármas harangállvány a Nem-kézzel-készült Krisztus-ikonnal, a görög oszlopos-kupolás bejárati előcsarnok, a falak meghatározó téglavörös színe és az íves ablakok. Csupa ikonikus történelmi forma. Mintha a tervező olyan épületet akart volna emelni, amely határozottan modern ugyan, de egyszersmind azt sugallja, hogy elemeit sok évszázad alatt toldották egymáshoz.

Az előcsarnok belső falán deészisz-freskó, félalakos Pantokrátor Krisztus, jobbján Máriával, balján Keresztelő Szent János helyett Tours-i Szent Márton püspökkel, aki ezer éve védőszentje szülőföldjének, Magyarországnak, és missziós területének, Franciaországnak is. Alatta felirat: Az Istenszülő és Szent Márton kolostora. A kapun pedig belátni a fogadóudvarra, amelynek falát hatalmas, színpompás orthodox freskók díszítik.

Csengetésünkre hórihorgas, mosolygó szerzetes jön elő. A nevét végig nem mondja meg, a miénket sem kérdi, csupán azt, honnan jöttünk. „Magyarországról? Volt nálunk is egy magyar szerzetes, Tamás, nemrég ment haza.” „De maradt is egy”, mutatok a kapu fölötti Szent Mártonra. „Igen, igen. Ő ugyan Szombathelyen született” – helyesen ejti a nehéz nevet –, „de Gallia védőszentje is. És mert az egyházszakadás előtt élt, ezért katolikusok és orthodoxok egyaránt szentként tisztelik. Épp ezért választottuk kolostorunk védőszentjéül, mert olyan közösséget akartunk létrehozni itt, amely teljesen francia, teljesen orthodox és teljesen nemzetközi.”

Elkalauzol a kápolnájukhoz, amelynek főbejárata a kolostortól külön, az épület hátulján nyílik. Ezt ugyanis nemcsak a szerzetesek használják, hanem a tágabb régió orthodox hívei is, románok, ukránok, oroszok, grúzok, görögök. „Olyan száz kilométeres körzetből jönnek ide, nagyjából kétszázan, nagy ünnepeken háromszázan. Olyankor a kápolnán kívül is állnak. Naponta négyszer tartunk liturgiát, reggel hatkor, délben, este hatkor és késő este. Mindig vannak rajtuk hívők, ha más nem, azok, akik a tíz vendégszobánkban laknak: most néhány ukrán család, két román, négy francia és egy grúz.”

„És maguk hogy találtak ránk?” „Az itteni kolostorokat járjuk sorra, a térképen láttuk ezt, gondoltuk, nem hagyjuk ki. Csak az elágazásnál láttuk, hogy orthodox.” „Ha tudták volna, hogy orthodox, elkerülik?” „Nem, akkor ide jöttünk volna elsőként.” Mindannyian nevetünk.

A templom bejárata fölött a falon Szent Márton élete orthodox ikon-stílusban megfestve: ilyet még nem láttam. Középen maga Márton mint tours-i püspök a libák között, akik gágogásukkal elárulták őt, amikor püspökkéválasztása elől a libaólba bújt: azóta is minden november 11-én tömegesen lakolnak érte. Jobbra fent Márton keresztelése, balra fent a köpeny megosztása a koldussal, balra lent szerzetessé avatása, jobbra lent temetése. Ami a sztenderd nyugati Márton-ikonográfiából (pl. Simone Martini assisi Márton-ciklusából) kimarad, mert orthodox kontextusban kevéssé értelmezhető: a lovaggá avatás, a lemondás a fegyverekről, és a csodás mise.

2016-ban, Szent Márton születésének 1800-adik évfordulójára készülve az Európa Könyvkiadó felkérésére elvállaltam, hogy könyvet írok Szent Márton európai kultuszáról. Egy év alatt be is jártam a legfontosabb zarándokhelyeket, és egy fontos esemény, a pannonhalmi Szent Márton-lábnyom felavatása kapcsán el is kezdtem megírni, amit láttam. Az élet azonban rám omlott, és a könyvvel nem készültem el. Mostanában gondolkodom rajta, hogy itt, a blogon közzéteszem az összegyűjtött anyagot. Ehhez váratlan hozzájárulás most ez a látogatás az orthodox Szent Márton-kolostorban.

A kápolnát helyi szerzetes-festő festette ki jó stílusban, eleven színekkel, a hagyományos orthodox ikonográfia eredeti értelmezésével. Egy hete készült el, talán mi vagyunk az első külső látogatói. Az apszisban Mária, méhében az eljövendő Krisztussal, alatta Aranyszájú Szent Jánossal, Szent Athanázzal és két kappadókiai egyházatyával, Szent Baszileosszal és Gergellyel. A szentély falain pedig négy olyan egyházatya, akik orthodox kontextusban meglepő választást jelentenek: Szent Márton, Poitiers-i Szent Hilarius és Johannes Cassianus, akiket a latin egyházhoz szokás sorolni (noha az egyházszakadás előtt élve természetesen orthodoxnak is számítanak), illetve Ninivei Szent Izsák, aki egyértelműen a perzsiai szír nesztoriánus egyház tagja volt a 7. században, tehát már a nesztoriánus és az orthodox egyház különválása után. Szerepeltetésük a kolostor alapítóinak vágyát jelzi az ökumeniára, a nyugati katolikus és keleti szír egyházaknak az orthodox mainstreammal való összekapcsolására.

A templom főbejárata előtt sok évszázados libanoni cédrus áll. Ezt nem a mostani szerzetesek ültették. „Valóban nem. A mai kolostor helyén egy nemesi majorság volt. A francia forradalom előtt libanoni cédrust ültetni és egyáltalán cédruspalántához hozzájutni királyi engedélyt igényelt, egyszóval jó kapcsolatokat Versailles-hoz, ahonnét a palánták is származtak. A helyi birtokosnak ez, úgy látszik, megvolt. Ezt a cédrust valamikor az 1600-as években ültették. Mostanára már hozza a formáját.”

Visszamegyünk a kolostor udvarára, amely valaha birkahodály volt. Középen szép kis kút, a falakat körben, most már látom, a Teremtés jeleneteivel díszítették orthodox illetve velencei ikonográfia szerint. Velencei ikonográfián azt értem – ahogy a Szent Márk bazilika mozaikjairól szóló előadásomban már előadtam, és meg is fogom még írni –, hogy az orthodox ikonográfia egy áramlata – számunkra ez az 5. századi alexandriai Cotton Genesis kéziratból ismert, amelyet a Szent Márk bazilika mozaikjainak megtervezéséhez használtak – úgy ábrázolta a Teremtés hat napját, hogy az egyes napokat lezáró sztenderd mondás, és lőn este és lőn reggel, második nap stb. egyszersmind az említett első, második stb. nap megteremtését is jelentette. A velencei Teremtés-mozaikon ezért minden újabb napot eggyel több angyal jelképez, s így a hetedik napon megpihenő Istent a hat korábbi nap angyala rajongja körül. A cantauque-i teremtés-sor annyiból rendhagyó, hogy itt Isten és a hét nap angyalai már a teremtés első napja előtt együtt vannak, de valószínűleg csak azért, mert itt volt elég nagy és jelentős falfelület ahhoz, hogy együtt ábrázolják őket.

Az egyiptomi szerzetes-festőnek különös öröme telt az állatok – halak, madarak, négylábúak – részletezésében és az erős, átütő színekben. Körülbelül a második fal végén, a második teremtéstörténetet – a Paradicsomkert plántálásától kezdve – már egy román szerzetesnő festette, hagyományosabb, de egyszersmind merevebb, kevésbé kreatív stílusban.

Az udvaron körülnézve meghívást kapunk a szerzetesi konyhába egy kávéra. A kávét egy francia zarándoknő főzi le nekünk, mellé a süteményt egy másik zarándoknő kínálja. Az első a férjével van, a másik a lányával. Hosszan beszélgetnek a mi szerzetesünkkel a különféle orthodox zarándokhelyekről Oroszországtól a Kaukázuson és a Szentföldön át Egyiptomig, amelyeken szemmel láthatólag mindannyian jártak már. Ahogy fokozatosan kiderül, hogy én is voltam ezeken a helyeken, sőt beszélem az ottani nyelveket, egyre több elismerő pillantást zsebelek be. Már-már tiszteletbeli orthodoxnak számítok.

És ekkor én is felteszem a kérdést, amely már régóta foglalkoztat. „Permettez-moi la question. Maga bizonyára katolikus családban született. Comment avez-vous embrassé l’orthodoxie?” szép ez a lefordíthatatlan kifejezés: hogyan ölelte át az orthodoxiát?

És ekkor egy elképesztő élettörténet kezdődik. Egy nagyon hagyományos katolikus családdal, ahol az apa anyja ugyan elszászi protestáns, de az apa ezt az ágat elutasítja, viszont annyi nyitottság mégis marad benne, hogy Marokkóban élve a fiát beíratja a helyi Korán-iskolába: „nem kell hinned benne, de ha itt élünk, meg kell tanulnod azt, amit ők”. A fiú gyerekkorától beszél arabul, a Koránt ugyan nem hiszi, de bemagolja, és a jezsuitákhoz jár hittanra. Középiskolás korában, mint mindenki, hitbeli válságokon megy át, majd érettségi után újra fellángol benne a hit, és a Szentföldre megy. Kibbucban dolgozik, megtanul héberül, majd papi hivatást érez, katolikus szerzetbe lép Jeruzsálemben, Párizsban végez teológiát. Jeruzsálembe visszatérve zsidó, keresztény és arab biblikus és vallási intézetekben tanul, s mellesleg megtanul oroszul is, bejárja a Szentföldet, Szíriát, Jordániát, Egyiptomot. Egyre közelebb érzi magát az orthodox világhoz. 2002-ben hasonlóan gondolkodó szerzetes társaival hazatérnek Franciaországba, ahol Cantauque-ben már orthodox kolostort alapítanak. „A katolikus püspökök felajánlottak nekünk több üres régi kolostort is, de azok csapdák (a »mérgezett ajándékok« kifejezést használja), mert karban kell tartani őket, ami műemlék épületeknél hihetetlen összegeket igényel.”

Különös, mennyire összefonódik ez a vidék a Szentfölddel, ahonnét a régió emblematikus figurái jöttek: a katarok, a templomosok, a keresztesek, s most az orthodoxok is.

Franciaországban, úgy tűnik, nem húznak éles határt a katolikus és orthodox felekezet között, amit a katolikus templomokban látható ikonok sokasága is mutat. Őt is felkérik a toulouse-i teológián egyháztörténet tanítására. „Tanítottam is éveken át, amíg egyre inkább azt nem éreztem, hogy a katolikus egyháztörténet tendenciózus. Úgy tanít, mintha Nyugat-Európa a kezdetektől fogva katolikus lett volna. Pedig hát a kezdetektől egyetlen egyház volt csupán, amely egyszerre volt katolikus, egyetemes és orthodox, igaz hitű, és a római egyház volt az, amelyik a Karoling-reneszánsszal eltért ettől az iránytól, vált Róma-központú provinciális egyházzá. Nézzék csak meg, az orthodox egyház még mindig ugyanazt a liturgiát tartja, ugyanazokat az énekeket énekli, mint kétezer éve. A katolikus egyház meg egyfolytában újít. Még a nemrégiben újra engedélyezett trienti liturgia sem az eredeti, már az is újítás volt a maga idejében. A gregorián dallamokat is csak rekonstruálni tudjuk már. A nyugati egyház igazi korszaka az volt, amikor még nem tért el az eredeti közös hittől. Amikor megkérdeznek engem, mi a létjogosultsága az orthodox egyháznak a katolikus Franciaországban, azt válaszolom: mi csak visszahozzuk azt, ami a katolikus egyház eredetileg volt.”

A nagy eretnekség régióját – Bruno Schulz életrajzának címe – jöttünk bejárni a Pireneusokba, s az itteni legélőbb kolostorban egy kávé mellett kiderül, hogy az eretnekek tulajdonképpen mi vagyunk.

Szent Márton-nap

Szent Márton-nap vigiliáján Pannonhalma felé haladva a szőlőskertek meleg színekkel ragyognak fel a lenyugvó nap fényében. A tőkék már kopárak, a levelek vörös szőnyege a földre terült az érkező Márton előtt, akinek újborát ma este, a vesperás után bontják meg az apátságban a neve napjára adott fogadáson.

A mezők fölött avarégetések füstje száll, fanyar illat járja át a levegőt. Az út kis falvakon át vezet, a fogadók mindenütt Márton-napi libapecsenyére invitálnak. A Márton-napi újbor és a liba, a betakarítás utáni hálaadás és az utolsó nagy lakomaalkalom a hamarosan kezdődő adventi böjt előtt: legtöbbünknek ez a középkori eredetű hagyomány jut eszébe Mártonról. No meg a köpeny.


A látogatók szép modern fogadóépületénél öt órakor kezdődik a Szent Márton-lábnyom felavatása. A zarándoklábnyomot ábrázoló bronz dombormű az egész Európát behálózó Via Sancti Martini zarándokútvonal jelképe, amely a Szent Márton-hagyományt őrző, az ő nevét viselő vagy neki templomot szentelő településeket fogja össze. Ebbe kapcsolódott be a pannonhalmi Szent Márton apátság, a szent magyarországi tiszteletének egyik legjelentősebb központja. Az avatást Dejcsics Konrád, a pannonhalmi Szent Márton-év szervezője vezeti be, Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát és Orbán Róbert, az útvonal magyarországi tanácsának elnöke mondanak rövid beszédet. Mindketten azt hansúlyozzák, hogy Szent Márton maga is zarándok volt: nemcsak mert élete során a 4. századi Savariától, a mai Szombathelytől Itálián és Germánián át a galliai Tours-ig jutott, hanem mert ottani püspöki munkája, térítő és egyházszervező tevékenysége is egyetlen szüntelen vándorlás, s egyszersmind az Isten felé folytonos zarándokúton lévő ember eszményének megvalósítása volt. Halála után pedig tours-i sírja fölött épült Európa legnagyobb temploma és Róma után második legfontosabb zarándokhelye.

Az este vesperással zárul az ezer éves főapátság templomában. A kolostor valamennyi szerzetesének részvételével bemutatott mindennapos liturgia ezen a napon csak a pannonhalmi apátságban ismert, s az itteni kéziratokban már sok száz éve feljegyzett Szent Márton-himnusszal bővül. Az első antifóna közösen énekelt válasza, Ruhátlan voltam és felruháztatok, a köpenyét a koldussal megosztó Mártonra utal, a kiszolgáltatottak védelmezőjére, akinek ezt a vonását különösen hangsúlyozzák Pannonhalmán. A liturgia végén pedig a főapát, mint minden évben ezen az estén, ünnepélyesen elhelyezi az ónix főoltáron Szent Mártonnak, az apátság patrónusának az altemplomban őrzött ereklyéjét.

A másnap 11 órás ünnepi misét Erdő Péter bíboros, Magyarország prímása celebrálja. Mártonról mint a püspökök példájáról beszél, aki hatalmas egyházszervező erőfeszítése mellett származásra, társadalmi helyzetre, sőt vallásra való tekintet nélkül egyaránt készségesen és alázatosan állt rendelkezésére minden rászorulónak. A mise után pedig Magyarország elnöke nyitja meg a Szent Márton születése 1700. évfordulójának szentelt nemzetközi Szent Márton-évet. Beszédében a pannóniai szentnek mint Magyarország pártfogójának jelentőségét hangsúlyozza.

Szent Márton, néphagyományok figurája, zarándok és püspök, az osztozás és a közösség jelképe, országok és fejedelmi alapítású kolostorok patrónusa, aki a maga korában határozottan szembeszállt a fejedelmekkel. Hány arca van ennek az ezerhétszáz éve született szentnek, az első európai személyiségnek, hányféle helyi jelentése, hányféle árnyalata tiszteletének az egykor általa is bejárt Via Sancti Martini mentén és azon túl szerte a kontinensen?

Ennek eredünk most nyomába, a Szent Márton-tisztelet legfontosabb európai központjait végigjárva, az Európa Kiadó által a Szent Márton-évre tervezett Szent Márton nyomában kiadványhoz anyagot gyűjtve, fotózva, interjúzva, könyvtárazva. Ennek az útnak egyes állomásairól tudósítunk a következő hetekben itt a blogon. Tartsanak velünk.