Görögszentmárton a Pireneusokban

A katarok emlékét keressük a francia Pireneusokban, Albitól és Carcassonne-tól délre. Várakat, amelyek az őket támogató nemesek kezén voltak, s amelyeket a francia király által küldött keresztesek Simon de Montfort vezetésével 1209-től kezdve foglaltak el egymás után. Kisvárosokat, amelyek lakosságát a keresztesek hányták kardélre vagy küldték máglyára részben vagy az utolsó emberig: „Isten majd kiválogatja az övéit”. Kolostorokat, főleg cisztercieket, amelyeket a helyi püspökök alapítottak a 12. század második felében, a konfliktus még vértelen szakaszában, az eretnekek megtérítésére.

Carcassonne-tól délre a Pireneusokból lefutó Aude folyót ilyen kolostorok egész füzére kíséri: St-Hilaire, St-Polycarpe, Rieunette, Alet-les-Bains. Ezek sorában fedezem fel a térképen Monastère de Cantauque nevét, amely nem szerepel a katarok történetírásaiban. Bejelölöm megnézésre.

Az Aude mentén, a limoux-i borvidék dombjai között kanyargó útról kisebb út tér le a Baris mellékfolyó völgyébe, majd arról még kisebb, már csak csíknyi a Lauzy-patakvölgybe. Végül egy arról leágazó döngölt fehér földút elején pillantjuk meg az útjelző táblát: Cantauque, orthodox kolostor.

Orthodox kolostor a francia Pireneusokban? Ahogy az épület lassan kibontakozik a fák takarásából, egyre világosabban látszanak az egyértelműen orthodox formák: a ruszin típusú hármas harangállvány a Nem-kézzel-készült Krisztus-ikonnal, a görög oszlopos-kupolás bejárati előcsarnok, a falak meghatározó téglavörös színe és az íves ablakok. Csupa ikonikus történelmi forma. Mintha a tervező olyan épületet akart volna emelni, amely határozottan modern ugyan, de egyszersmind azt sugallja, hogy elemeit sok évszázad alatt toldották egymáshoz.

Az előcsarnok belső falán deészisz-freskó, félalakos Pantokrátor Krisztus, jobbján Máriával, balján Keresztelő Szent János helyett Tours-i Szent Márton püspökkel, aki ezer éve védőszentje szülőföldjének, Magyarországnak, és missziós területének, Franciaországnak is. Alatta felirat: Az Istenszülő és Szent Márton kolostora. A kapun pedig belátni a fogadóudvarra, amelynek falát hatalmas, színpompás orthodox freskók díszítik.

Csengetésünkre hórihorgas, mosolygó szerzetes jön elő. A nevét végig nem mondja meg, a miénket sem kérdi, csupán azt, honnan jöttünk. „Magyarországról? Volt nálunk is egy magyar szerzetes, Tamás, nemrég ment haza.” „De maradt is egy”, mutatok a kapu fölötti Szent Mártonra. „Igen, igen. Ő ugyan Szombathelyen született” – helyesen ejti a nehéz nevet –, „de Gallia védőszentje is. És mert az egyházszakadás előtt élt, ezért katolikusok és orthodoxok egyaránt szentként tisztelik. Épp ezért választottuk kolostorunk védőszentjéül, mert olyan közösséget akartunk létrehozni itt, amely teljesen francia, teljesen orthodox és teljesen nemzetközi.”

Elkalauzol a kápolnájukhoz, amelynek főbejárata a kolostortól külön, az épület hátulján nyílik. Ezt ugyanis nemcsak a szerzetesek használják, hanem a tágabb régió orthodox hívei is, románok, ukránok, oroszok, grúzok, görögök. „Olyan száz kilométeres körzetből jönnek ide, nagyjából kétszázan, nagy ünnepeken háromszázan. Olyankor a kápolnán kívül is állnak. Naponta négyszer tartunk liturgiát, reggel hatkor, délben, este hatkor és késő este. Mindig vannak rajtuk hívők, ha más nem, azok, akik a tíz vendégszobánkban laknak: most néhány ukrán család, két román, négy francia és egy grúz.”

„És maguk hogy találtak ránk?” „Az itteni kolostorokat járjuk sorra, a térképen láttuk ezt, gondoltuk, nem hagyjuk ki. Csak az elágazásnál láttuk, hogy orthodox.” „Ha tudták volna, hogy orthodox, elkerülik?” „Nem, akkor ide jöttünk volna elsőként.” Mindannyian nevetünk.

A templom bejárata fölött a falon Szent Márton élete orthodox ikon-stílusban megfestve: ilyet még nem láttam. Középen maga Márton mint tours-i püspök a libák között, akik gágogásukkal elárulták őt, amikor püspökkéválasztása elől a libaólba bújt: azóta is minden november 11-én tömegesen lakolnak érte. Jobbra fent Márton keresztelése, balra fent a köpeny megosztása a koldussal, balra lent szerzetessé avatása, jobbra lent temetése. Ami a sztenderd nyugati Márton-ikonográfiából (pl. Simone Martini assisi Márton-ciklusából) kimarad, mert orthodox kontextusban kevéssé értelmezhető: a lovaggá avatás, a lemondás a fegyverekről, és a csodás mise.

2016-ban, Szent Márton születésének 1800-adik évfordulójára készülve az Európa Könyvkiadó felkérésére elvállaltam, hogy könyvet írok Szent Márton európai kultuszáról. Egy év alatt be is jártam a legfontosabb zarándokhelyeket, és egy fontos esemény, a pannonhalmi Szent Márton-lábnyom felavatása kapcsán el is kezdtem megírni, amit láttam. Az élet azonban rám omlott, és a könyvvel nem készültem el. Mostanában gondolkodom rajta, hogy itt, a blogon közzéteszem az összegyűjtött anyagot. Ehhez váratlan hozzájárulás most ez a látogatás az orthodox Szent Márton-kolostorban.

A kápolnát helyi szerzetes-festő festette ki jó stílusban, eleven színekkel, a hagyományos orthodox ikonográfia eredeti értelmezésével. Egy hete készült el, talán mi vagyunk az első külső látogatói. Az apszisban Mária, méhében az eljövendő Krisztussal, alatta Aranyszájú Szent Jánossal, Szent Athanázzal és két kappadókiai egyházatyával, Szent Baszileosszal és Gergellyel. A szentély falain pedig négy olyan egyházatya, akik orthodox kontextusban meglepő választást jelentenek: Szent Márton, Poitiers-i Szent Hilarius és Johannes Cassianus, akiket a latin egyházhoz szokás sorolni (noha az egyházszakadás előtt élve természetesen orthodoxnak is számítanak), illetve Ninivei Szent Izsák, aki egyértelműen a perzsiai szír nesztoriánus egyház tagja volt a 7. században, tehát már a nesztoriánus és az orthodox egyház különválása után. Szerepeltetésük a kolostor alapítóinak vágyát jelzi az ökumeniára, a nyugati katolikus és keleti szír egyházaknak az orthodox mainstreammal való összekapcsolására.

A templom főbejárata előtt sok évszázados libanoni cédrus áll. Ezt nem a mostani szerzetesek ültették. „Valóban nem. A mai kolostor helyén egy nemesi majorság volt. A francia forradalom előtt libanoni cédrust ültetni és egyáltalán cédruspalántához hozzájutni királyi engedélyt igényelt, egyszóval jó kapcsolatokat Versailles-hoz, ahonnét a palánták is származtak. A helyi birtokosnak ez, úgy látszik, megvolt. Ezt a cédrust valamikor az 1600-as években ültették. Mostanára már hozza a formáját.”

Visszamegyünk a kolostor udvarára, amely valaha birkahodály volt. Középen szép kis kút, a falakat körben, most már látom, a Teremtés jeleneteivel díszítették orthodox illetve velencei ikonográfia szerint. Velencei ikonográfián azt értem – ahogy a Szent Márk bazilika mozaikjairól szóló előadásomban már előadtam, és meg is fogom még írni –, hogy az orthodox ikonográfia egy áramlata – számunkra ez az 5. századi alexandriai Cotton Genesis kéziratból ismert, amelyet a Szent Márk bazilika mozaikjainak megtervezéséhez használtak – úgy ábrázolta a Teremtés hat napját, hogy az egyes napokat lezáró sztenderd mondás, és lőn este és lőn reggel, második nap stb. egyszersmind az említett első, második stb. nap megteremtését is jelentette. A velencei Teremtés-mozaikon ezért minden újabb napot eggyel több angyal jelképez, s így a hetedik napon megpihenő Istent a hat korábbi nap angyala rajongja körül. A cantauque-i teremtés-sor annyiból rendhagyó, hogy itt Isten és a hét nap angyalai már a teremtés első napja előtt együtt vannak, de valószínűleg csak azért, mert itt volt elég nagy és jelentős falfelület ahhoz, hogy együtt ábrázolják őket.

Az egyiptomi szerzetes-festőnek különös öröme telt az állatok – halak, madarak, négylábúak – részletezésében és az erős, átütő színekben. Körülbelül a második fal végén, a második teremtéstörténetet – a Paradicsomkert plántálásától kezdve – már egy román szerzetesnő festette, hagyományosabb, de egyszersmind merevebb, kevésbé kreatív stílusban.

Az udvaron körülnézve meghívást kapunk a szerzetesi konyhába egy kávéra. A kávét egy francia zarándoknő főzi le nekünk, mellé a süteményt egy másik zarándoknő kínálja. Az első a férjével van, a másik a lányával. Hosszan beszélgetnek a mi szerzetesünkkel a különféle orthodox zarándokhelyekről Oroszországtól a Kaukázuson és a Szentföldön át Egyiptomig, amelyeken szemmel láthatólag mindannyian jártak már. Ahogy fokozatosan kiderül, hogy én is voltam ezeken a helyeken, sőt beszélem az ottani nyelveket, egyre több elismerő pillantást zsebelek be. Már-már tiszteletbeli orthodoxnak számítok.

És ekkor én is felteszem a kérdést, amely már régóta foglalkoztat. „Permettez-moi la question. Maga bizonyára katolikus családban született. Comment avez-vous embrassé l’orthodoxie?” szép ez a lefordíthatatlan kifejezés: hogyan ölelte át az orthodoxiát?

És ekkor egy elképesztő élettörténet kezdődik. Egy nagyon hagyományos katolikus családdal, ahol az apa anyja ugyan elszászi protestáns, de az apa ezt az ágat elutasítja, viszont annyi nyitottság mégis marad benne, hogy Marokkóban élve a fiát beíratja a helyi Korán-iskolába: „nem kell hinned benne, de ha itt élünk, meg kell tanulnod azt, amit ők”. A fiú gyerekkorától beszél arabul, a Koránt ugyan nem hiszi, de bemagolja, és a jezsuitákhoz jár hittanra. Középiskolás korában, mint mindenki, hitbeli válságokon megy át, majd érettségi után újra fellángol benne a hit, és a Szentföldre megy. Kibbucban dolgozik, megtanul héberül, majd papi hivatást érez, katolikus szerzetbe lép Jeruzsálemben, Párizsban végez teológiát. Jeruzsálembe visszatérve zsidó, keresztény és arab biblikus és vallási intézetekben tanul, s mellesleg megtanul oroszul is, bejárja a Szentföldet, Szíriát, Jordániát, Egyiptomot. Egyre közelebb érzi magát az orthodox világhoz. 2002-ben hasonlóan gondolkodó szerzetes társaival hazatérnek Franciaországba, ahol Cantauque-ben már orthodox kolostort alapítanak. „A katolikus püspökök felajánlottak nekünk több üres régi kolostort is, de azok csapdák (a »mérgezett ajándékok« kifejezést használja), mert karban kell tartani őket, ami műemlék épületeknél hihetetlen összegeket igényel.”

Különös, mennyire összefonódik ez a vidék a Szentfölddel, ahonnét a régió emblematikus figurái jöttek: a katarok, a templomosok, a keresztesek, s most az orthodoxok is.

Franciaországban, úgy tűnik, nem húznak éles határt a katolikus és orthodox felekezet között, amit a katolikus templomokban látható ikonok sokasága is mutat. Őt is felkérik a toulouse-i teológián egyháztörténet tanítására. „Tanítottam is éveken át, amíg egyre inkább azt nem éreztem, hogy a katolikus egyháztörténet tendenciózus. Úgy tanít, mintha Nyugat-Európa a kezdetektől fogva katolikus lett volna. Pedig hát a kezdetektől egyetlen egyház volt csupán, amely egyszerre volt katolikus, egyetemes és orthodox, igaz hitű, és a római egyház volt az, amelyik a Karoling-reneszánsszal eltért ettől az iránytól, vált Róma-központú provinciális egyházzá. Nézzék csak meg, az orthodox egyház még mindig ugyanazt a liturgiát tartja, ugyanazokat az énekeket énekli, mint kétezer éve. A katolikus egyház meg egyfolytában újít. Még a nemrégiben újra engedélyezett trienti liturgia sem az eredeti, már az is újítás volt a maga idejében. A gregorián dallamokat is csak rekonstruálni tudjuk már. A nyugati egyház igazi korszaka az volt, amikor még nem tért el az eredeti közös hittől. Amikor megkérdeznek engem, mi a létjogosultsága az orthodox egyháznak a katolikus Franciaországban, azt válaszolom: mi csak visszahozzuk azt, ami a katolikus egyház eredetileg volt.”

A nagy eretnekség régióját – Bruno Schulz életrajzának címe – jöttünk bejárni a Pireneusokba, s az itteni legélőbb kolostorban egy kávé mellett kiderül, hogy az eretnekek tulajdonképpen mi vagyunk.