Polüfémosz veszte

A Cégér jó bornak bejegyzésben elsikkadt a téma gasztronómiai vonatkozása. Vajon milyen borral kínálta a leleményes Odüsszeusz a társait felfaló küklopszot, és vajon jogosan tart-e Tamás a Piazza Armerina egyik kis terén található Caffè del Centro borválasztékától? És egyáltalán, mit és hol igyunk, ha erre járunk?

A kérdéses mozaikok olyan görög történetet ábrázolnak, aminek idevágó epizódja a mai Szicíliában játszódik, így értelemszerűen nem a római, hanem a görög borokról, illetve a mai olasz-szicíliai borászatokról kell szólnom.

Annyi bizonyos, hogy Homérosz idején, a Kr. e. 8. században már léteztek ugyan görög telepek és poliszok a szigeten, de a szőlőművelés jóval kezdetlegesebb volt, mint a kibocsátó poliszok környékén. Ezért mondhatta Polüfémosz, hogy bár bora neki is van, de az Odüsszeusztól kapott nektárral az nem versenyezhet.

„…átvette, megitta, örült neki szörnyen,
itta az édes italt, s aztán kért újra belőle:
Adj még jószívvel, s a neved mondd meg nekem egyben,
hadd adjak vendégi ajándékot, hogy örüljél.
Mert hoz a küklópszok dús földje a nagyszemü fürtből
bort szintén, és Zeusz zivatarja növeszti a termést:
csakhogy ez itt nektárnak csöppje meg ambrosziának.”

(Homérosz, Odüsszeia, 9. ének, fordította Devecseri Gábor)

Odüsszeusz az utazására hazait vitt magával, vagyis ithakai bort és bár Ithaka helyzete ma minimum vitatott, azért az elmondható, hogy akár a mai Ithaka szigetéről, akár a szomszédos kefalóniai Paliki félszigetről – amely akkoriban még valószínűleg önálló sziget volt – származott a bor, édes és erős volt, amelyet a hajósok tengervízzel hígítva ittak. Ma Kefalónia borvidékei közül kiemelkedik a PDO Robola, a PDO Muscat és a PDO Mavrodaphne. Mindhárom szőlőfajtát jelöl. Az elsőből jellemzően könnyed száraz fehérborok készülnek, így ez leginkább a mai borfogyasztási szokásokat lekövető borvidék. A második a világ egyik legősibb szőlőfajtájának, a muscat blanc à petits grains-nek (mi is ismerjük a fajtát sárgamuskotály néven) egy helyi klónja, amiből természetes édes borokat és ún. erősített édes borokat is készítenek. (Utóbbinál a borok erjedését hozzáadott alkohollal állítják meg, így maradnak édesek.) Végezetül a mavrodaphne egy természetes édes vörösbor, így ez áll a legközelebb az egykori görög borvilághoz, ahol az édes borokat jellemzően úgy készítették, hogy a szüret után a szőlőt szalmaágyon szárították-töppesztették, így koncentrálva a benne lévő cukortartalmat, majd kipréselték és ha kellett, már meglévő édes borral felöntötték, ezután adták hozzá a fűszereket és fogyasztás előtt a tengervizet. A legjobb példa erre a bortípusra (bár fűszereket már nem adnak hozzá) a Kefalónián található Foivos borászat 2004-es Methyse nevű bora, amelyet az elmúlt évek legmagasabbra értékelt görög borai között tartanak számon. (Illetve a ciprusi görögök Commandaria nevű bora, ami hagyományosan így készül a mai napig.)

Igen ám, de azt is tudjuk, hogy Odüsszeusz a küklopszot nem a saját borával kínálta:

„én magam indultam tüstént, kiszemelve tizenkét
legderekabb társat, s bőrtömlőt töltve meg édes
éjszinü borral, amit nekem Euanthész fia nyujtott:
Phoibosz papja, Marón – Phoibosz volt Iszmarosz őre –,
mert megkíméltük feleségét és a fiát s őt,
félve az istentől: Phoibosz lombos ligetében
élt ugyanis.”

A Trákiához tartozó PGI Ismaros borvidéknek sajnos az ókori híre fényesebb, mint jelenkori helyzete. Marónra leginkább egy tengerparti wellness hotel emlékeztet, ami pedig a borokat illet, nyomát sem találni az ókori görög világ leghíresebb, legédesebb és legsűrűbb vörösborának, az egyetlen bornak, amit húszszoros (!) hígításban kellett inni, hogy ne szálljon az ember – vagy a küklopsz – fejébe. (Azért nem bírom ki, hogy ne ajánljak legalább egy helyi borászatot, ahol ha édes vöröset nem is, de könnyed és jól iható, modern, száraz borokat találunk. A Kikones éppen ilyen hely.)

No de térjünk vissza Piazza Armerina utcáira, ahol ma már biztosan nem kínálnak görög borral. Alig kétszáz évvel Homérosz után, a Kr. e. 6. században a vidék borai a krónikák szerint már nem csak elérték, de meg is haladták a görög borok minőségét. Ennek oka részben az, hogy a görög telepesek, talán etruszk hatásra, a világon először itt kezdték tudatosan telepíteni a szőlőt, sorokban, karós művelésben, vagyis itt hoztak létre először monokultúrát a szőlőművelésben. Ennek első nyomai már Homérosznál, az Íliászban is felbukkannak Akhilleusz pajzsán:

„Majd szőlőskertet remekelt, dús fürttel a tőkén,
tiszta aranyból volt: feketén függöttek a fürtök:
és a karók sorban meredeztek, mind szinezüstből.
Körbe zománcból árkot vont, a sövényt pedig ónból
készítette: csak egy ösvény vezetett a karók közt:
rajta a fürge szedők föl-alá jártak, szüretelve.
Szép szűzek s vélük viruló gyöngédszivü ifjak
mézizü szőlőt hordoztak jólfont kosarakban.
Víg csapatuk közepén fiu állt, csengőszavu lanton
játszott édesen: és a Linosz gyönyörű dala zendült
vékony kis hangján: amazok meg ütemben emelték
lábukat, és ahogyan dala szólt, kurjantva szökelltek.”

(Homérosz, Íliász, 18. ének, fordította Devecseri Gábor)

A szüret jelenete Achilleus pajzsának rekonstrukciójáról. Fent a Penny Magazine 1832. szept. 22-i címlapján, lent Kathleen Vail rekonstrukcióján

Szicíliát, a kor Magna Graeciáját Oenotria néven is emlegették, a „karóra futtatott szőlőtőkék országának”. A helyi borok minősége és hírneve gyorsan emelkedett, de a mai szicíliai borok történetére a kezdeti görögökön túl legalább akkora hatást gyakorolt az arab mazsolakultúra, a normann gasztrokultúra, az etruszk szőlőfajták, a későbbi római és karthágói ízlés, mint napjaink marketingtrendjei és olasz konyhája.


A Tamás által említett Caffè del Centro valóban nem tűnik többnek holmi talponállónál, bár a TripAdvisor 37 értékelője 4.0-ás átlagot adott, és a Google is 3.8-on áll 21 értékelés után, így egy gyors szendvicsre vagy más falatokra biztos megfelelő hely. A Piazza Garibaldin található a borbár része, mellette a templom felé a pékség, de a sarkon túl, a szűk kis utcában (Via Guglielmo Marconi 2.) működik az eredeti üzlet ahol csak kávé és sütemények, netán szendvicsek vannak. A legtöbb pontot a felszolgálás sebességén és minőségén bukják el, biztos ott is nehéz embert találni. Borról egyetlen esetben írnak, idén nyáron egy hozzászóló ezt kommentelte: the „local” wine was very poor. Az idézőjel felvet kérdéseket, de sajnos a borlap nincs fent a neten, ahogy honlapja sincs az intézménynek, csak egy hirdetést találtam, de az ebben szereplő facebookoldal sem létezik. Fogadjuk el, hogy a bor rossz, de vajon nem helyi bort kínálnak? Szicíliában ez szinte elképzelhetetlen. Mert hát milyen is a helyi bor és hol lehet hozzájutni ebben a bájos kis városban?

Szőlők Piazza Armerina mellett

A legközelebbi borvidék, a városkától délnyugatra található Riesi DOC fehérborainak legfontosabb szőlőfajtája az inzolia (más néven ansonica), ami egy semleges ízvilágú, érlelten leginkább mogyorós jegyeket felmutató fehérbort adó fajta. Sokan görög eredetűnek tartják, de valójában 1696-ban írták le először (Francesco Cupani, az első szicíliai botanikus a Hortus Catholicusban) és Szicílián kívül Szardínián és Toszkánában is előfordul. Szintén fontos errefelé a francia chardonnay szőlőfajta, a kettő valamelyikének minimum 25%-ban jelen kell lennie az összes Riesi Bianco borban, de a pezsgőkben és a helyi édes borokban (vendemmia tardiva) is.


A vörösboroknál a Riesi vagy nero d’avola (néha calabrese néven) vagy cabernet sauvignon hangsúlyos. A nerello mascalese szőlőfajtát főleg rozé borok készítéséhez használják. Fontos, hogy a Superiore és Superiore Riserva nevet viselő csúcsborok már csak a helyi nero d’avola fajtából készülhetnek. Aki kifejezetten innen kóstolna bort, annak a Feudo Principi di Butera borászat Riesi Rosso-ját ajánlom, viszonylag egyszerű ám jól iható vörösbor 2015-ből.


A városunktól és a mozaikoktól délkeletre fekvő Cerasuolo di Vittoria DOCG borvidék szintén a nero d’avola (calabrese) kékszőlőről illetve a frappato szőlőfajtáról nevezetes. Ezeket gyakran együtt, cuvée-ként hozzák forgalomba. Az Azienda Agricola Cos 2015-ös Cerasuolo di Vittoria Classico DOCG vörösbora igen magas értékelést kapott a nemzetközi szakértőktől, aki viszont az árra is érzékeny, az inkább tegyen egy próbát a Feudo di Santa Tresa borászat Cerasuolo di Vittoria DOCG borával szintén 2015-ből (bár a frissebb évjáratoktól sem kell félni).

Évszázados birtok Piazza Armerinától délre

Eddig viszont csak vörösbort ajánlottam, nézzük mi a helyzet a fehérborok terén. Szicília mint borrégió a világ legismertebbjei között van, érdekes módon sokkal inkább Lampedusa Párducának és Marlon Brando keresztapájának köszönhetően, semmint a borok okán. A déli sziget sokakban kelti a „vörösboros vidék” képzetét, miközben több erre a fehérbor, mint a vörös!

A Bar Vitelli, a Keresztapa helyszíne a filmbeli Corleonéban (Savocában)

A Tasca csoporthoz tartozó (Conti d’Almerita) Tenuta Regaleali borászat Catarratto Antisa 2018 bora friss savaival és ciprusos ízvilágával csábít, ami nem is csoda, lévén a szőlők 900 méterrel a tengerszint fölött zöldellnek. A frissen olajban kisütött, netán rántott tengeri herkentyűk bora ez, így érdemes több próbát is tenni a catarratto szőlőfajtával.


Ami pedig a helyszínt illeti, vagyis hol érdemes borozni Piazza Armerinában, az internet népe egyértelműen fogalmaz: a Via Garibaldi 89. szám alatt található Bla Bla Wine Bar a google-n 7 értékelésből 4.9-et kapott, kiemelve a jó borokat és a hely laza hangulatát. Csak este fél hattól van nyitva, de hajnali egyig, a TripAdvisor átlaga 19 értékelés alapján 5.00, ami az elérhető legjobb. Honlapjuk nincs, a FB oldaluk nem frissül, így borlapot itt sem találtam, de aki catarrattót (fehér) vagy nero d’avolát (vörös) kér, az nem fog csalódni, ha pedig a fenti borászatokat és borokat emlegetik, máris szakértőnek gondolja majd Önöket mindenki.

Már csak arra kell vigyáznunk, nehogy a poharazgatás az ókor leghíresebb szicíliai boros játékába, a Kottaboszba torkolljon, amelynél, ha igazán hiteles, egy odaadó fiatal szolga is a rendelkezésünkre áll, aki csupán egy virágfüzért visel a fején, és visszateszi a plastinxot a helyére, majd újratölti a boroscsészéket…

Cégér jó bornak

A Villa Romana del Casale Szicília közepén, néhány kilométerre Piazza Armerina városkától az ókori világ egyik legnagyobb fennmaradt mozaikegyüttese. A 4. század eleji római villa szenátori rangú tulajdonosa több mint 3500 négyzetméternyi elsőrangú mozaikkal díszíttette hatalmas birtokközpontját. Minthogy az erdős völgyben, településektől távol épült villa mindenekelőtt előkelő vadászház volt, ahová a tulajdonos barátaival vagy klienseivel lazítani vonult vissza a római politikai életből, ezért a mozaikok nagy része is vadászatot ábrázol. A vendég-lakosztályok padlóján helyi vadakra, hogy azokkal álmodjanak, mielőtt hajnalban a kötelező vadászfelszerelést magukhoz véve nekivágnának az erdőnek, míg a vendégek és a dominus lakrésze közötti nagy közös tér padlóján egzotikus afrikai és indiai vadállatokra, amelyekkel valószínűleg a dominus álmodott, vagy talán foglalkozott is ilyenek beszerzésével a római Circus számára.

Mindezekről egy következő bejegyzésben lesz szó. Most csupán arról a jelenetről szeretnék szólni, amely már a dominus lakrészének egyik szobáját díszíti. Egészen pontosan a domina hálószobájának előterét (az alaprajzon piros ponttal jelölve). Ezen a mozaikon olyan történet látható, amellyel nem szívesen álmodik az ember. Az Odüsszeia ama jelenete, ahol a görögök elvetődnek az egyszemű Polüfémosz óriás barlangjába – amely tudvalevőleg Szicílián volt –, s a szörnyű küklopsz elkezdi megenni őket. Odüsszeusz ekkor éjszínű borral telt nagy kancsót tartva kezében odalép hozzá, leitatja, majd az alvó óriás egyetlen szemét előre kihegyezett és megizzított doronggal szúrja ki.


A szörnyű jelenetet nyilvánvalóan a bor soporifer, álomhozó volta teszi alkalmassá rá, hogy egy hálószoba előterében szerepeljen. Elképzelhető az is, hogy a domina ebben a szobácskában borozott még lefekvés előtt a dominusszal. Annál is inkább, mert innen nemcsak az egyszemélyes női hálószobába nyílik bejárat, hanem balra egy cubiculumba is, amelynek funkcióját egyértelművé teszi a mozaikpadló ábrázolása.


Az ábrázolás nem csak nyíltan erotikus volta miatt különleges. Hanem hogy a nő éppúgy bikinit visel, mint a villa fitness-szobájának sportolónői vagy az Arión-terem tengeristennői, amelyek a bikini legrégebbi dokumentációi Európában. És hogy ahhoz a tudós kultúrtörténeti problémához is kulcsot kínál, vajon melyik intim ruhadarabbal kezdődött a nő vetkőztetése az ókori Rómában.



Ámde minden méz elfogy egyszer, mint az olasz közmondás tartja. A villát, amelyet a vandálok, arabok, bizánciak, normannok egymást váltó uralma során már amúgy is sok pusztítás ért, a 12. században egy földcsuszamlás iszapja borította el. Ez az iszapréteg őrizte meg a mozaikokat az 1920-as években meginduló feltárásokig. A katasztrófa túlélői a közeli hegyre költöztek, ahová vitték magukkal a villa körül kialakult falu, Platia (palatina, „a palotához tartozó”) nevét is.


Az új település, Piazza (1862-től Piazza Armerina) azonban nem csak nevét örökölte a villától. A városka igyekszik minden előnyt kisajtolni a hozzá tartozó világörökség rangú műemlékből. A hoteleket, éttermeket, középületeket a római villa mozaikjainak másolatai díszítik. A ruhaboltokat a fitness-terem bikinis képei, a buszmegállókat a női váltófutás figurái fémjelzik. És a főtéri talponálló kézenfekvő módon éppen a leitatott Polüfémosz jelenetét használja fel cégtáblának.



A cégér persze kétértelmű. Utalhat az Odüsszeusz – és a kocsma – által kínált bor kiválóságára, de másfelől kellemetlen következményeire is. Az ajtó körül gravitáló helyi polüfémoszok – mint a fenti képen is – kényelmetlen módon erősítik az utóbbi előérzetet. Én még nem próbálkoztam itt. Tartok tőle, mivel szúrnák ki a szemem.

Polüfémosz ivóedénnyel. Boiótia, Kr.e. 5-4. sz. Boston, Museum of Fine Arts

Diyarbakır és a Dengbêj Ház

Eredetileg megjelent csehül a His Voice 2019. nov. 14-i számában, Petr Ferenc fordításában.

Diyarbakır középkori óvárosa, a Sur negyedeit járjuk, szűk sikátorok labirintusát a fekete bazalt falak között. A falakon itt is, ott is ablakok és kapuk nyílnak, amelyek megismerhetetlen udvarokba, a családi élet belső szentélyeibe vezetnek. Forró égbolt borul fölénk, a napfény vakító oszlopai hatolnak be a sikátorokba, mértani formákat rajzolva a kövezetre. A júliusi meleg a negyven fokot is meghaladja, a legkisebb árnyék is hálásan fogadott irgalom.

A sikátorok látszólag a végtelenségig ágaznak el és sokasodnak, s a szélesebbek lesznek a fő ütőerek, bárhogy kanyarogjanak is. Az utcákat szabálytalan kövek borítják, vagy ahol a kövek hiányoznak, agyagos talaj. Egyes szakaszokon teljesen kihaltnak tűnnek, csak a falakon túli láthatatlan emberek hangjai töltik be őket, amelyek szárnyas madarakként vagy lüktető torkú gyíkokként csúsznak át a kemény felületek résein. A nyitott ablakokon és kapukon át párbeszédeket hallunk: anyák mossák megátalkodott gyerekeik fejét, szigorú férjek utasítanak rendre makacs feleségeket, gyerekek kunyerálják kedvenc játékaikat, öregek morgolódnak a világ folyásán.


Ahogy szemünk lassan hozzászokik az ismeretlen helyekhez, s fülünk a helyi interakciók titkaihoz, és ahogy egyre inkább kiismerjük az utcák kanyarulatait és kereszteződéseit, úgy egyre több jellegzetes részletet veszük észre. Itt egy régi jel utal valakire, aki egykor itt élt, és részt vett a hajjon, a mekkai zarándoklaton, ott egy félig lekopott kőbe vésett egykori szimbólum, amelynek jelentését már senki sem ismeri. Egy ókori márvány oszlopfő padként szolgál, vagy oldalára fordítva lépcsőként; egy mecset terrakotta töredékét egy lyuk befoltozására használták a falban.

A sarkokon befordulva álldogálló, sétáló, vásárló, beszélgető emberekkel találkozunk. Az utcákon jelenetek zajlanak, valószínűleg éppolyanok, mint a világ bármely utcáján. Zajos gyerekcsoportok rajzolnak játékteret a porba, vagy üldözik egymást kiabálva végig a sikátoron. Asszonyok, egyik kezükben súlyos bevásárlószatyorral, a másikkal ragyogó szemű gyerekeket vezetnek. Sámlin ülő öregemberek adnak utasításokat vagy tanácsokat fiatalabb embereknek, hogy mit csináljanak és hogyan. Asszonyok és lányok ülnek nagy kondérok körül, zöldséget hámozva vagy babot pucolva, másutt férfiak ülnek körben, dohányozva, gondolkodva. Figyelve. Szekereket és kordékat húznak végig a sikátoron, dinnyeárus kiabálja ajánlatát, asszonyok jönnek ki a zárt udvarokból válogatni. Mindenütt kóbor macskák, félelem nélkül, készségesen jönnek oda egy intésre.


Figyelmes, kíváncsi szemek követnek minket. Az interakciók barátságosak, vendégszeretőek. Barátom egy pékség nyitott ablakán keresztül fotózza le a kemence előtt izzadó munkásokat. Úgy tűnik, örülnek a figyelemnek. Mielőtt tovább mennénk, nagy kerek, friss, meleg kenyeret nyomnak a kezünkbe.

A mecset imára szólítja a hívőket, férfiak és fiúk ülnek az udvari kút körüli kőpadokra. Leveszik cipőjüket, megmossák fülüket, nyakukat, kezüket és lábukat, külön minden lábujj közét, rituálisan, mielőtt belépnének az imádság helyére. Néhányan már befelé szállingóznak. Az alkonyati udvar kékes fényét az ajtó nyílásán át kiráadó mézszínű fény hatja át. A vándor méhek hazatérnek a befogadás édességébe, s ha csak rövid időre is, de önmaguknál nagyobb dologgá kapaszkodnak össze. Ez az érzés a nem hívőre is nagy hatást tesz.


Nagy keresztutcára lyukadunk ki, a a Gazi Caddesire, amely észak-déli irányban vágja át a Surt. Az emberek fel és alá áramlanak kaotikus útvonalakon, gondosan vizsgálva az utcára kitett árut, a dinnyéket és gyümölcsöket, olcsó cipőket és játékokat, konyhaeszközöket, tea- és kávéskészleteket. Fiatal fiúk nagy acélfazekakból főtt kukoricát vagy jégkrémet árulnak. Befordulunk a helyreállított karavánszeráj, a Tarihi Hasan Paşa Hanı nagy kapuján, amelyet boltokkal, teaházakkal, éttermekkel teli közösségi térré alakítottak. Megállunk egy kis régiségbolt kirakata előtt. A boltos, széles mosolyú fiatal ember, kilép és felajánlja segítségét. Hamarosan beinvitál a boltba, ahol a beszélgetés kereskedelmi jellegűből személyesebbre vált át. Megkérdezzük, tudja-e, hol hallhatnánk helyi zenét. Lelkesen válaszol: a Dengbêj Házban, amelyet a kurd dengbêj-hagyomány, azaz a kurd népzene és a kurd nép életét a régmúlttól máig elbeszélő szóbeli krónikairodalom ápolására hoztak létre.

Szerencsések vagyunk: amikor megérkezünk, épp előadás zajlik. A nagy faajtó mögül erősen, tisztán, a capella stílusban éneklő hangokat hallunk. Benyitunk. A szobában a négy fal mentén végig ülnek, előttük kis asztalokkal. Mindenki ránk mosolyog, a főénekes int, hogy jöjjek előre, üljek a főhelyre, mellé és a másik három énekes mellé, akik felváltva ajándékozzák meg a közönséget tudásukkal. Leülök. Valaki nagy tálcáról egy csésze teát tesz elém. Megnyomom a felvevőgombot.