Diyarbakır és a Dengbêj Ház

Eredetileg megjelent csehül a His Voice 2019. nov. 14-i számában, Petr Ferenc fordításában.

Diyarbakır középkori óvárosa, a Sur negyedeit járjuk, szűk sikátorok labirintusát a fekete bazalt falak között. A falakon itt is, ott is ablakok és kapuk nyílnak, amelyek megismerhetetlen udvarokba, a családi élet belső szentélyeibe vezetnek. Forró égbolt borul fölénk, a napfény vakító oszlopai hatolnak be a sikátorokba, mértani formákat rajzolva a kövezetre. A júliusi meleg a negyven fokot is meghaladja, a legkisebb árnyék is hálásan fogadott irgalom.

A sikátorok látszólag a végtelenségig ágaznak el és sokasodnak, s a szélesebbek lesznek a fő ütőerek, bárhogy kanyarogjanak is. Az utcákat szabálytalan kövek borítják, vagy ahol a kövek hiányoznak, agyagos talaj. Egyes szakaszokon teljesen kihaltnak tűnnek, csak a falakon túli láthatatlan emberek hangjai töltik be őket, amelyek szárnyas madarakként vagy lüktető torkú gyíkokként csúsznak át a kemény felületek résein. A nyitott ablakokon és kapukon át párbeszédeket hallunk: anyák mossák megátalkodott gyerekeik fejét, szigorú férjek utasítanak rendre makacs feleségeket, gyerekek kunyerálják kedvenc játékaikat, öregek morgolódnak a világ folyásán.


Ahogy szemünk lassan hozzászokik az ismeretlen helyekhez, s fülünk a helyi interakciók titkaihoz, és ahogy egyre inkább kiismerjük az utcák kanyarulatait és kereszteződéseit, úgy egyre több jellegzetes részletet veszük észre. Itt egy régi jel utal valakire, aki egykor itt élt, és részt vett a hajjon, a mekkai zarándoklaton, ott egy félig lekopott kőbe vésett egykori szimbólum, amelynek jelentését már senki sem ismeri. Egy ókori márvány oszlopfő padként szolgál, vagy oldalára fordítva lépcsőként; egy mecset terrakotta töredékét egy lyuk befoltozására használták a falban.

A sarkokon befordulva álldogálló, sétáló, vásárló, beszélgető emberekkel találkozunk. Az utcákon jelenetek zajlanak, valószínűleg éppolyanok, mint a világ bármely utcáján. Zajos gyerekcsoportok rajzolnak játékteret a porba, vagy üldözik egymást kiabálva végig a sikátoron. Asszonyok, egyik kezükben súlyos bevásárlószatyorral, a másikkal ragyogó szemű gyerekeket vezetnek. Sámlin ülő öregemberek adnak utasításokat vagy tanácsokat fiatalabb embereknek, hogy mit csináljanak és hogyan. Asszonyok és lányok ülnek nagy kondérok körül, zöldséget hámozva vagy babot pucolva, másutt férfiak ülnek körben, dohányozva, gondolkodva. Figyelve. Szekereket és kordékat húznak végig a sikátoron, dinnyeárus kiabálja ajánlatát, asszonyok jönnek ki a zárt udvarokból válogatni. Mindenütt kóbor macskák, félelem nélkül, készségesen jönnek oda egy intésre.


Figyelmes, kíváncsi szemek követnek minket. Az interakciók barátságosak, vendégszeretőek. Barátom egy pékség nyitott ablakán keresztül fotózza le a kemence előtt izzadó munkásokat. Úgy tűnik, örülnek a figyelemnek. Mielőtt tovább mennénk, nagy kerek, friss, meleg kenyeret nyomnak a kezünkbe.

A mecset imára szólítja a hívőket, férfiak és fiúk ülnek az udvari kút körüli kőpadokra. Leveszik cipőjüket, megmossák fülüket, nyakukat, kezüket és lábukat, külön minden lábujj közét, rituálisan, mielőtt belépnének az imádság helyére. Néhányan már befelé szállingóznak. Az alkonyati udvar kékes fényét az ajtó nyílásán át kiráadó mézszínű fény hatja át. A vándor méhek hazatérnek a befogadás édességébe, s ha csak rövid időre is, de önmaguknál nagyobb dologgá kapaszkodnak össze. Ez az érzés a nem hívőre is nagy hatást tesz.


Nagy keresztutcára lyukadunk ki, a a Gazi Caddesire, amely észak-déli irányban vágja át a Surt. Az emberek fel és alá áramlanak kaotikus útvonalakon, gondosan vizsgálva az utcára kitett árut, a dinnyéket és gyümölcsöket, olcsó cipőket és játékokat, konyhaeszközöket, tea- és kávéskészleteket. Fiatal fiúk nagy acélfazekakból főtt kukoricát vagy jégkrémet árulnak. Befordulunk a helyreállított karavánszeráj, a Tarihi Hasan Paşa Hanı nagy kapuján, amelyet boltokkal, teaházakkal, éttermekkel teli közösségi térré alakítottak. Megállunk egy kis régiségbolt kirakata előtt. A boltos, széles mosolyú fiatal ember, kilép és felajánlja segítségét. Hamarosan beinvitál a boltba, ahol a beszélgetés kereskedelmi jellegűből személyesebbre vált át. Megkérdezzük, tudja-e, hol hallhatnánk helyi zenét. Lelkesen válaszol: a Dengbêj Házban, amelyet a kurd dengbêj-hagyomány, azaz a kurd népzene és a kurd nép életét a régmúlttól máig elbeszélő szóbeli krónikairodalom ápolására hoztak létre.

Szerencsések vagyunk: amikor megérkezünk, épp előadás zajlik. A nagy faajtó mögül erősen, tisztán, a capella stílusban éneklő hangokat hallunk. Benyitunk. A szobában a négy fal mentén végig ülnek, előttük kis asztalokkal. Mindenki ránk mosolyog, a főénekes int, hogy jöjjek előre, üljek a főhelyre, mellé és a másik három énekes mellé, akik felváltva ajándékozzák meg a közönséget tudásukkal. Leülök. Valaki nagy tálcáról egy csésze teát tesz elém. Megnyomom a felvevőgombot.