Korányi & Fröhlich

A birodalmak lassan enyésznek. Ahogy a gótikus falusi templomok kirajzolják a középkori Nyugat határát, vagy az újrahasznosított leninszobor-talapzatok az egykori Birodalomét, úgy jelölik ki még száz év után is az egykori Monarchia területét, Bécs és Budapest redőnyfővárosok akciósugarát a csöndesen meghúzódó redőnycímerek. Csernovic, Lwów, Żółkiew és Budapest után most Szabadkán találkoztunk a budapesti Korányi és Fröhlich cég emlékével egy régóta lehúzott redőnyön a Gorkij és Matija Gubec, az egykori Damjanich és Bercsényi utcák sarkán (a térképen pirossal).




A Korányi és Fröhlich redőny- és lakatosárugyárat 1902 körül alapította Korányi Béla a Józsefvárosban, a Kisfaludy utca 5. szám alatt (alább kékkel). A cég fellendülésével néhány házzal arrébb, a 32-esek tere és a Baross utca sarkán reprezentatív székházat is építettek az üzletek és irodák számára (alább pirossal).




Az egykori gyár nyomait és számos további termékét a Józsefváros Anno blog kutatta fel. A még használatban lévő Korányi és Fröhlich redőnybehúzók szereléséhez a Budapest blog ad útmutatást. Egy újabb, feketére mázolt példányukat Marguerite fotózta a Hadik András utcában. Egy további példányukat, a kiskunfélegyházi vasútállomás eltűnt restijének megmaradt napernyőnyitóját pedig a Vasútállomások szájtra küldték be.




Szabadkán a Fröhlich-redőnytől csupán egy sarokra egy másik, az egész korabeli Monarchiába – például Sepsiszentgyörgyre – szállító cégtől, Justus Sándor és Fiától is felfedeztünk egy redőnybehúzót a Hugo Badalić (vajon annak idején hogy hívták?) utca 3. szám alatt, az Incognito panzióban (a Szabadka-térképen kékkel). A félhomályban, zsebkamerával csak az alábbi fotó tellett róla. Menjenek, nézzék meg, csináljanak jobbat. Az egyes számú szobát kérjék.

Egy indián Szabadkán

John Grey Bull sziú hitoktató a holló indián rezervátum (Wyola, Montana) Szent Antal-missziójából, 1925. A Marquette egyetem archívumából.

A Bácsmegyei Napló száz évvel ezelőtti számait lapozgatva láttuk már, milyen sok egzotikus látogató kereste fel Szabadkát csak 1912-ben, a szecesszió dicsőséges évében, a kínai „bálványisten-árusoktól” a csikósnak szegődő német diákokon és a titokzatos török világutazókon át a bulgár és szerb uralkodókig, akik csak azért adtak találkát egymásnak a szabadkai pályaudvaron, hogy újra meg újra megállapíthassák, milyen ronda. Hanem a legkülönösebb talán az a „rézbőrű indián” kispap volt, aki európai teológiai tanulmányai során vetődött el a városba, s akire a Bácsmegyei Napló szemfüles riportere azonnal felfigyelt.

Choctaw ministránsok a tuckeri (Mississippi) Szent Rózsafüzér misszióból, 1900 és 1915 között. A Marquette egyetem archívumából.

Bácsmegyei Napló, 1912. január 4.

Indián papjelölt Szabadkán
Saját tudósításunk. Szabadka, január 3.

Tegnap délután egy érdekes fiatalember járt a szabadkai utcákon. Ruházata a kispapok kék reverendája volt, ép ezért nem igen tünt fel senkinek.

A kispap Amerikából való rézbőrü indián.

Philip Gordonnak hivják s Észak-amerika Minesotta államából jött. A nagyapja még talán vigan skalpolt, az apja még nomád barangolója lehetett az amerikai rengeteg sikságoknak, a fiu pedig már alighanem püspök lesz.

Philip Gordont megkeresztelték s ő is kedvet kapott a papi pályára. Most áthajózott az óvilágba és Insbruckba megy teologiát tanulni.

Szabadkára ugy került, hogy még Amerikában megismerkedett egy bajmoki papnövendékkel, Rickert Ernővel, s ő hozta most magával ide hozzánk.

Az indián papnövendék angolul, franciául és egy kissé németül is beszél.

Amit eddig látott Magyarországból, az nagyon tetszik neki és egészen jól érzi magát itt.

Philip Gordon csak néhány napig marad Bajmokon, s aztán megy Insbruckba. Néhány év mulva pedig ő fogja rézbőrü testvérei közt terjeszteni a kereszténységet.

Száz év múlva a Bácsmegyei Napló riporteréhez hasonlóan szemfüles amerikai olvasónk, ribizlifőzelék is felfigyelt a cikkre, s visszaemlékezett rá, hogy ő látta egy ilyen nevű indián pap sírját Wisconsinban, amelyet ott nagy tiszteletben tartanak. Az ő útmutatása nyomán jutottunk el oda, hogy Philip B. Gordon csakugyan létezett. Mi több, az első indián származású katolikus pap volt az Egyesült Államokban. Csakugyan járt Magyarországon. És ha püspök nem is lett, de csakugyan haláláig „rézbőrű testvérei” között terjesztette a kereszténységet.

Philip B. Gordon atya (odzsibve/csippeva törzs) és Dr. Carlos Montezuma (javapai/mohave apacs törzs), a Lac Courte Oreille (Wisconsin) indián rezervátumban, az Amerikai Indián Társaság által szervezett előadókörúton, 1919. A Marquette egyetem archívumából.

„Az idős indián pap a harci dob mellett ült, mint egykor ősei. Éles szél fütyült a magas fenyők csúcsain, de védelmező ágaik alatt éppen csak megremegtette a pap harci fejdíszének tollait. Noha a pap csippeva törzsbeli volt, tolldísze, amelyet gyakran viselt, a sziúké volt; tőlük kapta, amikor missziós munkát végzett közöttük a nyugati államokban.

A parti fövenyen tűz égett, fényével és melegével áthatva a hűvös júniusi éjszakát az északi erdőben, s kiemelve a pap indián vonásait és magas alakját. Húsz cserkész ült körülötte a minnesotai St. Paulból, feszülten várva, hogy megkezdődjék a szertartás.

A pap és a cserkészek barátai is eljöttek a Neibel nevű táborba, hogy tanúi legyenek, amint Philip Gordon atya (Ti-bish-ko-gi-jik) elvégzi a harci dob és a békepipa szertartását. A kalumet avagy békepipa mindig is szent volt az indiánok számára, és szertartását, akárcsak a dobokét, szigorú előírások szabályozták.

A résztvevők között volt Luther Youngdahl, Minnesota kormányzója és Gordon atya barátja is, aki most felkérte a papot, hogy adjon elő dobkísérettel egy dalt.

A dobot negyven éven át használták törzsi szertartásokra, s úgy mondták, nyugodt éjszakán tíz mérföldre is elhallani. Hangja visszhangzott a sűrű fák között, az egykor az egész vidéket borító szűz erdő egyik utolsó maradványában.”

Így kezdődik az az életrajz, amelyet Paula Delfeld írt 1977-ben Philip B. Gordonról, az első indián származású katolikus papról.

John Frog odzsibve főnök. Lac Courte Oreille rezervátum, 1922. Philip B. Gordon felvétele. A Marquette egyetem archívumából.

Philip B. Gordon 1885. március 31-én született tizennégy testvér egyikeként Wisconsinban, a Nagy Tavak vidékén, egy Gordon nevű kereskedelmi állomáson, amelyet nagybátyja alapított és nevezett el családjukról. Mindkét szülője az odzsibve (csippeva) törzshöz tartozott, de mindkét ágon volt a negyedik-ötödik generációban egy-egy francia felmenő is: az apai ágon innen öröklődött a Gaudin név, amelyet a nagybácsi angolosított Gordonra. Philip, aki születésekor a Ti-bish-ko-gi-jik, „Égbenéző” nevet kapta, még a hagyományos indián kultúrában nőtt fel, de tökéletesen megtanult franciául és angolul is.

A vasút Philip gyerekkorában érkezett el a Nagy Tavak vidékére, s Philip tanúja volt a gyökeres változásoknak, amelyeket magával hozott: az erdők kiirtásának, s a hagyományos indián életforma pusztulásának. Az életterüktől és megélhetésüktől megfosztott, rezervátumba kényszerített indiánok között rohamosan terjedt a depresszió, az alkoholizmus, az öngyilkosság. Philip, aki először katonai kollégiumba jelentkezett, kötelességének érezte, hogy indián testvéreinek szentelje életét és tudását, s ezért két év után átjelentkezett a helyi ferences misszió szemináriumába. Itt kitűnt intelligenciájával, fizikai és szónoki képességeivel, s ezért az első év után a római American College-ba küldték. Innen az innsbrucki teológiára ment át, s ott is maradt két éven át, tanulmányai befejeztéig. Ez az az időszak, amikor Szabadkára is eljutott.

„Philip nagyon szerettt utazni, s két teljes nyári szünetet töltött Franciaországban, Németországban, Magyarországon, Ausztriában, Svájcban, Hollandiában és Belgiumban, s még Angliába is tett egy utazást. Az utak egy részét gyalog tette meg. Francia ősei földjén tökéletesen megtanulta a nyelvet, és sok időt töltött Loir-et-Cher francia megyében. Az angol és francia mellett folyékonyan beszélt németül, olaszul és számos indián nyelven is.”

1913. december 8-án, Szeplőtelen Fogantatás ünnepén szentelték fel papnak Wisconsinban. Cseh püspöke, Koudelka városi plébániára szánta, de ő kikönyörögte, hadd maradhasson odzsibve testvérei között. Az elkövetkező évtizedekben hatalmas szervező munkát végzett. Missziókat épített, megszervezte a helyi közösségek életét, aktívan harcolt jogaikért a hatóságokkal és az indiánok földjeit és erdeit kisajátítani akaró magántársaságokkal szemben. Tagja, majd elnöke lett az indiánok felemeléséért és jogaiért küzdő Amerikai Indián Társaságnak. A keresztégetésre mint vallásgyalázásra hivatkozva sikeresen szembeszállt a Ku-Klux-Klan terjedésével; kitartásának köszönhetően a Klan-tag seriffeket és más hatósági személyeket, sőt baptista prédikátorokat leváltották vagy áthelyezték, s a Klan nem tudott gyökeret verni Wisconsinban. Nemcsak az odzsibvék között végzett hatalmas missziós munkát, de ősi ellenségeik, a sziúk között is; neki köszönhető, hogy a két nép végleg kibékült egymással. Rendkívüli szervező volt, kiváló szónok, s azonfelül „elbűvölő személyiség és kiemelkedően művelt ember, lenyűgöző természetes humorral, amely megnyilatkozásait nagyon szórakoztatóvá, s egyszersmind érdekfeszítővé és tanulságossá tette.”

Philip Gordon beszédet tart az 1923-as Sziú Katolikus Kongresszuson. A Marquette egyetem archívumából.

Az 1923-as Sziú Katolikus Kongresszus néhány résztvevője. Középtájt jobbra, a két idős asszony mögött áll Philip Gordon. A Marquette egyetem archívumából.

Tevékenységéről a helyi újságok rendszeresen és nagy szimpátiával tudósítottak.

Philip Gordon németül és angolul prédikál St. Louisban, felszólítva az indián missziók támogatására. The Guardian, Arkansas, 1922. március 11. A teljes lapszám itt.

Philip Gordon felszólal az indiánok egyenjogúsága érdekében. The Guardian, Arkansas, 1923. február 17. A teljes lapszám itt.

Philip Gordon harminc év intenzív munka, majd két év súlyos betegség után 1948-ban halt meg. Utolsó erejével még megszervezte az odzsibve Inter-Tribal Organizationt, amely több száz millió dollár kártérítési igénnyel lépett fel a kormánnyal szemben az indiánoktól elvett földekért. Szülőfalujában, Gordonban temették el. Sírja máig nagy tiszteletben áll, s mint az Indian Country News írja, a régió indiánjairól szóló minden dokumentumfilm kötelező eleme. Szabadka igazán büszke lehet egykori látogatására.

Last minute Szabadka

Karpatt, Pensez à demain (Gondoljatok a holnapra). A Sur le quai CD-ről (2011).

A március 15-16-ra tervezett szabadkai kirándulásunk nemcsak azért last minute, mert hosszan tartó influenza után csak most, tíz nappal előtte tudtam megszervezni és meghirdetni. Hanem azért is, mert talán ez az utolsó pillanat, hogy Szabadkának, a magyar szecesszió bölcsőjének belvárosát még viszonylag épen láthatjuk, úgy, ahogy a századforduló fellendülése felvirágoztatta, majd a trianoni határ Csipkerózsika-álomba merevítette.

Jó ideje terjed már a híre, hogy a városvezetés Szabadka történeti belvárosának nagy részét le akarja bontani, hogy helyére bevásárlóközpontokat építsenek. A bontás el is kezdődött a főtéri Népszínházzal, a szabadkai szecessziót megteremtő Raichle J. Ferenc két gyönyörű palotájával és több más épülettel, amelyek helyén most a válság miatt félbemaradt betonmonstrumok állnak. 2012 őszén azonban a város vezetése új rendezési tervet javasolt jóváhagyásra, amely nem kevesebb mint 1063 épületet bontana el a történeti belvárosban, gyakorlatilag megsemmisítve a város századfordulós építészeti örökségét.

Ilyen volt – ilyen lett. A főtéri Népszínház

Korábbi írásaink Szabadkáról: • Kiállítás: Szabadkai szecesszió • Szabadkai világjárók • A szabadkai pályaudvar: Már olyan ronda, hogy utálatos • Spanyolok, bulgárok, törökök… • …kínaiak, indiánok és orosz összeesküvők Szabadkán

De nem temetni megyünk Szabadkára, hanem felfedezni egy, a századfordulón nagy lendülettel fejlődő, eleven város – a korabeli Magyarország harmadik legnagyobb városa! – gazdag építészeti örökségét, s az örökség mögött álló történelmet. A főtérről indulva házról házra járjuk végig a szecessziós és historizáló negyedet, feltérképezzük a város társadalomrajzát, számos nemzetiségének – magyarok, németek, bunyevácok, szerbek, zsidók – térbeli és egymáshoz való viszonyát, a történelmi belváros kialakulását. Meglátogatjuk a város két legkiemelkedőbb műemlékét, amelyeknek építésével a feltörekvő város vezetése jó érzékkel bízta meg a magyar szecesszió két kiváló mesterét, Jakab Dezsőt és Komor Marcellt: a szecessziós zsinagógát (1908), a korabeli Magyarország legszebb zsinagógáját, és a városházát (1912), amely ugyancsak a legszebbek között van a századforduló vidéki magyar szecessziós városházái között. Megnézzük a már a Wang folyón is bemutatott kitűnő Szabadkai Szecesszió-kiállítást. S végül ellátogatunk a néhány kilométerre lévő, egykor híres palicsi üdülőhelyre, bejárjuk a palicsi tó – a Pannon-tenger utolsó maradványa – partját, s végignézzük a szecessziós villákat és üdülőépületeket.


15-én, pénteken reggel 7-kor indulunk kisbusszal Budapestről, 10-11 körül érünk Szabadkára. Bejelentkezünk a hotelbe, majd elindulunk városnéző sétánkra. Közben beülünk egy rövid ebédre a szecessziós Népkörbe, vagy csak a zsinagógával szembeni szerb cukrászdába, hogy minél kevesebb időt veszítsünk a napfényből. Öt órakor megnézzük a kiállítást, utána szabad városnézés.

16-án, szombaton a főtéren találkozunk, amely ezen a napon az esküvők színhelye, egymást váltó délszláv rezesbandákkal, pompában versengő násznépekkel, és főleg ilyenkor nyitva tartó városházával. A városháza után átmegyünk a zsinagógába, majd innen a palicsi tó partjára. Palicson a tóparti étteremben ebédelünk, végül innen indulunk haza.

A részvételi díj 20 ezer forint, amely az utazást, a szállást reggelivel és az idegenvezetést foglalja magában. Egyágyas szoba felára 5000 forint.

Update: Többen írtak, hogy most nem jó nekik, de szívesen jönnének más alkalommal. Én meg szívesen vezetek máskor is. Akit érdekel, írjon a wang@studiolum.com címre.

Szabadkai szecesszió

A szabadkai szecesszió kiállításának otthont adó Városi Múzeum épülete maga is a szabadkai szecesszió egyik legszebb alkotása, Vágó József és László budapesti építészek munkája 1906-ból, a város építészetének nagy évtizedéből. Megrendelője, Dömötör Miksa (1868-1944), a városi Biztosító Társaság főorvosa bérháznak építtette ugyan, de a főbejárattól balra nyíló fényűző ötszobás lakást a maga és családja számára rendezte be. Épp ezt a lakást tölti be most – jövő áprilisig – a szabadkai szecesszióra emlékező kiállítás az egykori polgári élet tárgyaival, azokkal a tárgyakkal, amelyek valamikor ezeket a lakásokat megtöltötték. Éppen ez a kontextus adja a kiállítás jelentőségét. A századforduló mindennapi életének ezekkel a tárgyaival egyenként gyakran találkozhatunk, de csak így együtt, egy lakásban a helyükre kerülve elevenítik fel igazán azt a világot, amelynek számára készültek, és dokumentálják az új stílus diadalmas bevonulását egy vidéki magyar városba.



„Első elemiben még csak szentképeket gyűjtöttem. Nézegettem, becézgettem, rendezgettem őket. Azután is mindég gyűjtöttem valamit… De nem csak szentképeket, hanem számolócédulákat is gyűjtöttem. Főleg Antaltól és Pistától kaptam őket. Katóval üldögéltünk a padláson, rakosgattuk, nézegettük kincseinket…”

Damjanovné Zimmer Sarolta: Így éltünk Szabadkán, Budapest-Zagreb, 2003, 19.

Idézi Ninkov K. Olga, a Városi Múzeum igazgatója, a kiállításról szóló
részletes ismertetőjében, Bácsország, 62 (2012/3), 5-10.

Az iparművészeti alkotások és a szecesszió által a művészetbe beemelt mindennapi tárgyak mellett a magas művészetet, a szalonokat díszítő festményeket főleg a nagyváradi születésű Aczél Henrik (1876-1946) művei képviselik, akinek portréiról már Ady Endre is elismeréssel írt a Nagyváradi Napló-ban 1902-ben. Három évvel később telepedett le Szabadkán, ahol a portréfestés mellett nagy energiával vett részt a kulturális életben is, előadásokat és képzőművészeti tanfolyamokat tartva, a városháza képtárának festményeit restaurálva, és 1910-ben megalapítva a helyi Felső Nőipari és Iparművészeti Szakiskolát. Ő tervezte a népszerű Bácsország családi lap – ma, újra kiadva, a Vajdasági Honismereti Társaság kitűnő folyóirata – címlapját is. Könnyed, sejtelmes, impresszionista ihletésű festményei nagyon kelendőek voltak a korban, s számos külföldi kitüntetést nyertek. Külön megemlítem közülük, mint kuriózumot és mint iranistának kedveset, a perzsa sah Oroszlán és Nap rendjelét.

Rajz Csáth Géza vázlatfüzetéből, 1907. szeptember 11.

Szabadka mint nemzetközi vasúti csomópont és mint a korabeli Magyarország harmadik legnagyobb városa hatalmas képeslap-kiadással is büszkélkedett, amelyek kiadástörténetét éppen idén foglalta össze a szabadkai gyűjtő Horváth József Szabadkai és palicsi képes levelezőlapok története című, gazdagon illusztrált kiadványában. A kiállítás ezek közül csak néhányat mutat be egy képeslap-falon, de jó érzékkel válogatja ki azokat, amelyek a legritkábbak, különleges eseményt ábrázolnak, vagy a küldő személyes üzenete miatt érdekesek.



A századfordulós „japán-láz”, mint már írtunk róla, 1905 táján, az orosz-japán háború idején érte el tetőpontját, s a divattal lépést tartó Szabadkán is azonnal megjelent: „A japán divat a mi farsangunkat is megszállta és Kuroki generális szelleme itt is hódított – de pusztítás nélkül” – írta 1905 március 12-én, a Nemzeti Kaszinóban szervezett „japán estet” követően a Bácsország. A lap közli a városi főépítész, Macskovics Titusz kimonóba öltözött lányának fényképét is, amely kinagyítva a kiállításon is látható. Megindult a japán metszetek és faragott ajándéktárgyak gyűjtése – a kiállítás többet is bemutat a szabadkai gyűjteményekből származó elefántcsont okimonókból –, és a Lifka bioszkóp, a város rövidfilmeket vetítő híres mozija japán tárgyú filmeket vett műsorára.

„Teofil nyolcéves lehetett. A pergő, villogó képeken a japán-orosz háború egyik jelenetét láthatta. A chunchuzok megtámadják a vonatot – és a nézőközönség, mely egész Lemberggel együtt a japánokkal tartott, az első előadás után ezt kiáltotta: Banzáj! Mindez negyedóráig tartott csupán, és húsz centbe került; éjszakánként erről álmodott, de nagyon sokáig nem ismétlődött meg.”

Jan Parandowski: Pusztuló egek

És a Lifka Bioszkóp – amelyről a múzeum nemrég rendezett önálló bemutatót – maga is új életre kel a kiállításon. A ház egyik kis szobáját az eredeti mozi mintájára rendezték be, s a vásznon – mintha csak Aczél Henrik Tündérek tánca-képe elevenedne meg a szomszéd teremből – folyamatosan fut a Lumière fivérek egykor itt bemutatott 1896-os rövidfilmje, Loïe Fuller Szerpentintánca.


Minthogy a kiállítás apropója a szabadkai szecessziós városháza száz évvel ezelőtt, 1912. szeptember 15-én történt ünnepélyes felavatása volt – amelyről majd még részletesen írunk –, a termek nagy falain, mintegy ablakon át, a szecesszió szabadkai évtizedének nagy alkotásaira pillanthatunk rá, a városházára, a legszebb magyar zsinagógára, az egykor a városháza földszintjén – a mai „szecessziós McDonalds” helyén – nyílt Városi Kávéházra, amelyek néhány eredeti berendezési tárgyát is sikerült megőrizni és itt bemutatni.


Ahogy a múzeumba érünk, kisvártatva elered az eső. Míg a kiállítást járjuk, odakint szakadatlanul zuhog. Egy óra múlva mennénk tovább, de nincs hogyan. A víz elárasztotta az utcákat, az autók ajtónyílásig gázolnak benne, már ellepte a szemközti zsinagóga lábazatát, ömlik le az utcaszinttől egy lépcsővel lejjebb fekvő udvarokba, árad be a múzeum kapuja alatt a lépcsőházba. Épp ahogy az a száz évvel ezelőtti felhőszakadás mosta el a szecessziót és Szabadkát. Az udvaron keresztül, egy hátsó bejáraton át kell menekülnünk, mielőtt azt is ellepi a víz. Szabadka nem lenne Szabadka, ha nem tartogatna mindig valami váratlan meglepetést.

Határtalan Szabadka, 4. Világjárók

Nem mi leszünk az első világjárók Szabadkán. A város – és az egész korabeli világ – valódi határtalanságát éppen az mutatja, hogy a száz évvel ezelőtti tudósítások szerint a világjárás bevett mesterség volt az amúgy is soknemzetiségű és minden újdonságra nyitott Szabadkán. A legkülönbözőbb nációk űzték: titokzatos török diplomaták, kalandvágyó szerb legények, német képeslapárusok, kínai bálványisten-kereskedők és házaló székely cigányok, akik muzeális ezüstkincsek tömegét őrizték odahaza az erdélyi hegyek között. A világjárásban, mint látni fogjuk, kulcsszerepet játszottak a képeslapok és a kávéházak, és jól is van ez így, mert különben hol futott volna össze a szabadkai újságíró a sokféle globetrotterrel? Tudósításunkat ezért kávéházakat ábrázoló képeslapokkal illusztráljuk, de ezúttal nem Szabadkáról – ahonnét az egyetlen kávéházas képeslapunkat már ellőttük az előző válogatásban –, hanem az egész korabeli világról, ahol csak a szabadkai világjárók megfordulhattak. Azért a városról is megtudunk egy-két meglepő újdonságot. Hitték volna, hogy Szabadkán valódi török kávéház működött a századfordulón, s hogy az erdélyi cigányok a szabadkai zsidó szatócsnál szerezték be nagy tételben a székely háziipar autentikus remekeit?




Bácsmegyei Napló, 1912. július 14.

Alkonzulból világjáró. Mehmed titokzatos vendége
Saját tudósításunk. Szabadka, július 13

Érdekes ember tartózkodott ezen a héten két napig Szabadkán. Egy középtermetü, fekete angolbajszos, elegáns turistaruhás idegen, aki azonban nem a piros szőnyeges Kossuth utcai szállodák egyikében lakott, hanem egy Jókai utcai török-korcsma padozatlan szobájában. Hogy valósággal kicsoda, micsoda volt ez a rejtélyes idegen, az talán nem is fog soha kiderülni és igy el kell fogadnunk azt, amit ő maga mondott el magáról. Lehet, hogy mese az egész, amit beszélt, és hogy valóban talán sokkal érdekesebb és sokkal szenzációsabb multja van, amelyet el kellett rejteni egy másik élettörténet cifra meséjével.

Mehmed kávéháza.

Körülbelül 2-3 hónappal ezelőtt a Jókai utcában különös firmát szögeztek ki az egyik üzletajtó fölé:

Arnaulovics Mehmed
török kávéháza

Voltaképpen közönséges korcsma. Az utca felőli ivó nem sokban különbözik bármely más szabadkai korcsmától. Csak a legutolsó kicsi, alig pár lépés széles és hosszu szoba érdekes. Ebben a szobában török szőnyegek vannak a falon, a padlón török vánkosok helyettesitik a székeket, s valami különös formáju készletben szolgálják ki a vendégeket. Ez a szabadkai török kávéház. Egypár ügyvédjelölt, festő és ujságiró a kicsi egzotikus hely vendége. Kitünő fekete kávét lehet kapni Mehmednél, aminőt másutt sehol sem és pompás, olcsó borokat.

A titokzatos idegen

Egy héttel ezelőtt érdekes vendéget találtak a török kávéház látogatói Mehmednél. Az idegen középtermetü, kissé görnyedt testtartásu, magas homloku, szurós szemü, angol bajszos 35 év körüli férfiu, modern, elegáns turista ruhát viselt. Beszélt franciául, németül, szerbül, oroszul és törökül. Hátul egy kis udvari szobában lakott. Esténként beült a nagyobbik korcsma helyiségbe és a tulajdonossal beszélgetve, figyelte a vendégeket. Eleinte a legzárkozottabban viselkedett a „kávéházi szoba” vendégeivel szemben. Tudniillik maga a tulajdonos, Mehmed is mindig kerüli a bohémtársaság tagjaival való bizalmasabb érintkezést. Talán van valami titkolni valója és detektiveknek nézi őket. Mehmed vendége is csak hosszas faggatás után felelt a társaság érdeklődő kérdéseire. Amit azután elmondott magáról, az szinte hihetetlen, oly regényes, érdekes.

A török tábornok fia.

Az idegen Achmed Reif bey-nek mondotta magát, élettörténetét pedig következőképpen adta elő:

Konstantinápolyban született. Az édes atyja mint tábornok szolgált a török hadseregben. A fiut egy Schuller Henrik nevü német származásu katonatiszt nevelte. Ennek a nevelésnek volt az eredménye, hogy Achmed Reif bey a középiskolai tanulmányok befejeztével Párisba ment egyetemre.

Párisban hat éven át tartózkodott és ez idő alatt elnyerte a jogtudományi doktorátust. Párisban természetesen teljesen nyugateurópai világfelfogásu ember lett a fiatal beyből. Különösen élénk részt vett a Nemzetközi Szocialista és Filantróp Egyesület akcióiban, mint az egyesület egyik leglelkesebb tagja. Ezenkivül különösen nagy ambicióval dolgozott annak a kisded csoportnak az érdekében, amely magja volt a diadalmas uj török mozgalomnak.

Az alkonzul.

Egyetemi tanulmányai befejeztével Achmed Reif bey visszatért Konstantinápolyba. Nemsokára az apja protekciójával a belgrádi török nagykövetséghez osztották be, ahol csakhamar alkonzul lett. Itt is házasodott meg. Popovics volt szerb miniszternek a lányát vette el, akivel egy jókora temesmegyei birtokot is kapott annak idején hozományul. A nyugateurópai müveltségü fiatalembert különösen a diplomáciai küldöttségek alkalmával használták fel. Igy többször megfordult Bécsben, Berlinben, Pétervárott és Moszkvában. Közben továbbra is állandóan buzgó pártolója maradt a Nemzetközi Szocialista és Filantróp Egyesületnek.



A fogadás.

1907-ben Reif bey hosszabb szabadságon volt és Párisban tartózkodott. Egy alkalommal a Filantróp Egyesület valami gyülésén arról folyt a vita, hogy vajjon igaz-e az, hogy a török faj a leglustább és legrenyhébb fajok egyike. Reif bey természetesen ennek az ellenkezőjét bizonyitotta, és hogy igazát valamiképpen dokumentálja, elfogadta azt a fogadást, hogy ő és egyik barátja 8 év alatt nagyobbrészt gyalog be fogják járni a világot. A fogadás összege 750 000 frank volt, illetve ennyit kap Reif bey, ha beváltja igéretét. Erre annál is inkább hajlandó volt Reif bey, mert ő neki régi, kedvenc eszméje volt egy ilyen kalandos világjárás.

1908-ban Reif bey és a barátja nekiindultak utjuknak. Eddig Amerikát, Afrikát és Nyugat-Európát járták be részint gyalog, részint vonaton, mert Reif bey jelentékeny pénzösszeget kap hazulról, de a fogadás értelmében csak meghatározott összeget egy évre.

Az utazást most egy incidens zavarta meg. Reif bey társa egy hónappal ezelőtt Strassburg környékén hegymászás alkalmával lezuhant és sulyosabb sérüléseket szenvedett. E miatt Reif bey egyedül folytatja utját.

Mehmedet még belgrádi alkonzul korából ismeri Reif bey, mert Mehmednek Ujvidéken volt azelőtt török kávéháza, ahová a belgrádi konzulátus tagjai többször átrándultak. Reif bey tehát Mehmedhez szállt meg, mert különösen az alsóbb néposztály életét figyeli meg és erre nagyon alkalmas a Jókai-utcai korcsma.

Kicsoda Reif bey?

Hogy igaz-e mindez, azt nehezen lehetne eldönteni. Reif beynek a francia és német nyelven kiállított honossági bizonyitványa tényleg Reif bey iratai. Vannak még francia nyelvü bizonyitványai, hogy a konstantinápolyi „Aden” cimü nagy török napilap külföldi levelezője. Az is nyilvánvaló, hogy nagyon intelligens, valóban nyugateurópai értelemben müvelt ember, de hogy mi utjának a valódi célja, iránya, az talán más is lehet, mint amit ő mondott. Nem közönséges, mindennapi világjáró-szélhámos alak, az bizonyos.

Mint nagyon jellemző és sok tekintetben igazoló körülmény, álljon itt a következő:

Achmed Reif bey utazó böröndje a legfinomabb és legdrágább angol gyári produktum. Benne egy tökéletes és drága gyógyszer-készlet, finoman kidolgozott, értékes műszerek, amik mind azt bizonyítják, hogy Reif bey tényleg nem lehet szegény ember.

Szabadkáról egy express-vonaton utazott tovább Bukarest, Oroszország, Ázsia és Ausztrália felé.





Bácsmegyei Napló, 1912. április 3.

Egy bácskai világjáró kalandjai Törökországban
Saját tudósításunk. Szabadka, április 2.

Körülbelül fél évvel ezelőtt a Bácsmegyei Napló szerkesztőségébe bejött egy 23 év körüli magas, fekete fiatal ember. Daskalov Petko sztapári, két polgári iskolát végzett legény.

Előadta, hogy ő világkörüli utra akar menni és tudósítás céljaira bélyeges levelezőlapokat kért tőlünk. Utjáról és terveiről olyan fantasztikus dolgokat regélt, hogy akkor nem adtunk hitelt szavainak és azt hittük, hogy ő is mint a legtöbb világjáró a budapesti New-York, Abbázia, Ceylon és Japán kávéházakon keresztül járja meg világkörüli utját. Hogy megszabaduljunk a szapora beszédü globetrottertől, átadtunk neki néhány levelezőlapot. Daskalov Petko megköszönte a lapokat és azután büszkén elindult világkörüli utjára.

Azóta nem hallottunk semmit Daskalov Petkoról. El is feledtük az esetet, mig végre ma két levelezőlapot is hozott tőle a posta. A lapok Rogaticából vannak keltezve mult hó 29-ről. Az egyikben arról értesit bennünket Daskalov, hogy eddig bejárta Romániát, Bulgáriát, Törökországot, Macedóniát, a Szandzsákot és Boszniát. Mindenütt temérdek kalandon és életveszélyen ment keresztül. Most Herczegovinába, Montenegróba, Itáliába és onnan Amerikába megy.

A másik lapon egy törökországi kalandját irja le. A fogyatékos helyesirással megirt levél a következő:

Tek. Szerkesztőség! Értesitem, hogy Törökországba Prisztina városába lelettem tartóztatva és 24 óráig fogva voltam, mert kémnek néztek és mikor igazoltam magam elengedtek és elmentek Skopjéba és ot egy török reám lőt mivel gyanus volta neki és kérem nekem levelöket Mostárba cimezni Poste Restante. Üdvözlöm Daskalov Petkó turista

Daskalov Petko tehát beváltotta a szavát. Körüljárja a világot és ki tudja, milyen kalandok és milyen tapasztalatok után talán mint világhirü gazdag ember fog egyszer visszajutni Ósztapárra.



Bácsmegyei Napló, 1911. december 17.

A világjárók. Akik vasuti bérletjeggyel gyalogolnak a világban
Saját tudósitásunk. Szabadka, december 16

A szabadkai utcákon is ismeretesek azok a különös öltözékü, excentrikus külsejü emberek, akik azzal jelennek meg, hogy ők fogadásból begyalogolják a világot. Egyik rövid nadrágot, de hosszu száru cipőt visel, a másiknak üres katonazsák van a hátán, a harmadiknak a haja és a szakálla nélkülözi állandóan és következetesen a borbélyi beavatkozást, de valamennyinek képeslevelezőlap van a kezében.

Hogy minek kell a világ begyaloglásához a képes levelezőlap, azt megértetik ezek az excentrikus világjárók. Valamennyinek ugy szól fogadása, hogy ezeknek a levelezőlapoknak az elárusitásából fogják fenntartani magukat. Egyik városból a másikba mennek s minthogy a föld gömbölyü lassanként visszaérkeznek oda, ahonnan kiindultak. Igy történik meg, hogy az ember két-három hónap mulva Szabadkán ujból találkozik azokkal a világjárókkal, akiknek most már tulajdonképpen Kalkuttában kellene gyalogolniok.

Egyik ilyen világjáró Fiebig Imre, aki Szabadkán is többször megfordult már. Ő német gépészmérnöknek mondja magát, egész nyáron az országban gyalogol, vasuti éves bérletjegye van, s mikor az idő hidegebbre fordul, felhurcolkodik a fővárosba. Ott kávéházról kávéházra jár, s óriási külföldi utakat tesz meg. Az Abbáziából a Newyorkba, onnan a London-ba, a Ceylon-ba, Palermó-ba, Fiumé-ba rándul át, s a levelezőlapjait árusitja.

Mikor aztán megenyhül az idő, felkap a vonatra, egyik városból a másikba utazik, s alighogy leszáll a waggonból átalakul világjáróvá és kéreget.

Ez is egy exisztencia.

„Sátoraljaújhely éjjel – Központi Kávéház”

Royal Kávéház, Nagyvárad, 1912. október 13. 11h 31p – „Most játssza a cigány »Nem tudok,
rózsám, csak terólad álmodni… stb.« Miközben magára gondolva számos kézcsókot
küld h. i. Weiterschütz … Ismeretlenül is kézcsók”

Bácsmegyei Napló, 1911. október 15.

Régi műremekek a székely cigányok kezei közt.
Saját tudósítónk

Azok a barna arcu, feketeszemü emberek, akik időnként megjelennek az utcán, hogy a „székely népipar” termékeit árulgassák, odahaza az erdélyi hegyek között egészen különös és a miénktől nagyon külömböző életet élnek. Van köztünk még szombatos is, a falujaik pedig telve vannak kiaknázatlan s eddig ismeretlen történelmi emlékekkel.

Csak egy dologban modernek már ezek a vándor kereskedők. Amit székely népipar néven árulnak, az mind osztrák, meg cseh gyártmány. A publikum az olcsót akarja, s nem fizette meg azt a munkát, amit székely asszonyok lányok egy egész esztendőn át valami szőnyegre, abroszra fordítanak. A székelyek hoznak tehát olcsóságokat. Gyárakból szerezik be a székely népipart.

Ezek a székely cigányok Szabadkán szoktak bevásárolni. Braun Illés szabadkai kereskedőnek a Kállay Albert-utcai fióküzletében veszik a portékájukat s beházalják azzal egész Magyarországot. A legtöbbnek mikor áruért jön, nincs pénze, hanem zálogot hoz. A székely cigányok zálogjai: antik ezüstnemüek és értékes ötvösmunkák. Ezt aztán mikor eladják a portékájukat, kiváltják.

Tegnap egy különösen érdekes ezüst kupa került így el Szabadkáról. A gazdája Máté Tócsi nevü székely cigány, Bécsfalván lakik Udvarhely megyében. A kupa egy három részre osztott, három fogóju ivópohár. Mind a három részen más-más arckép van. Az első kép körül a felirás ez:

FRANCISCUS WESSELENYI GENERÁLIS COMES MURAKOESIENSIS 1645

A második kép a felirat szerint

MISKEI ÁDÁM COLONELLUS 1646

A harmadik kép pedig

CAPITANEUS IOANNES BESSENYEI 1650.

felirattal van ellátva. A kupa, amelynek ürtartalma mintegy két és félliter, valószinüleg közös ivópohara volt a három magyar urnak. Ebből ittak, amikor összekerültek busulni a haza sorsán.

Hogy mikép jutott ez a pohár a székely cigányok birtokába, Máté Tócsi azt mondja, hogy ő már a nagyapjánál is látta, s az apja hagyta rá. A pohárnak a feneke és a fogója ujabb munkának látszik, de az is szinezüst, mint a kupa többi, antik része.

Egy szabadkai ügyvéd meg akarta venni az érdekes kupát. A cigány azonban semmi kincsért sem akart megválni tőle. Azt mondja, hogy ez a gyerekek öröksége. Elmondta még, hogy otthon még mintegy félmázsa ezüstnemüje van. De a falujabelieknek még több is van.

Érdekes volna, ha valaki a bécsfalvai székely cigányok mükincsét felkutatná.




Néprajzos barátom, Berta Péter éppen ezeknek a kincseknek a felkutatásán fáradozik. Nem Bécsfalván és nem is a székely hegyekben, ahonnét az elmúlt száz évben eltűntek a „poharas cigányok”, hanem az egyik legarchaikusabb erdélyi cigány közösségben, a gáborok között. A Maros és Kolozs megyei gábor cigányok még ma is féltve őrzik az apáról fiúra hagyott reneszánsz ezüst kupákat és poharakat, amelyeket csak a legnagyobb szorultságukban adnak el, csakis egymás között, s olyankor sok százezer dollárért cserélnek gazdát. Péter, aki az elmúlt húsz évben megtanulta nyelvüket és befogadták közösségükbe, elképesztően érdekes cikkek sorozatán át mutatja be ennek a presztízstárgy-gazdaságnak a bonyolult és rituális működését, közösség- és kultúraszervező erejét – remélem, valamikor a Wang folyón is közzétesz róla egy összefoglalót. A fenti tudósításon fellelkesülve addig is elküldte tanulmányát, amelyben az ilyenfajta „czigánykincsek” századforduló környéki említéseit gyűjtötte össze, s amelyek azt igazolják, hogy ezek a kincsek valamikor a mainál sokkal szélesebb körben voltak az erdélyi cigányok birtokában és álltak kultúrájuk középpontjában. Ilyen váratlan leletekre bukkan az ember a száz évvel ezelőtti, még valóban határtalan Szabadkán.

„Három világvándor, 1920 februárja óta tartó föld körüli útjukon”