Egy indián Szabadkán

John Grey Bull sziú hitoktató a holló indián rezervátum (Wyola, Montana) Szent Antal-missziójából, 1925. A Marquette egyetem archívumából.

A Bácsmegyei Napló száz évvel ezelőtti számait lapozgatva láttuk már, milyen sok egzotikus látogató kereste fel Szabadkát csak 1912-ben, a szecesszió dicsőséges évében, a kínai „bálványisten-árusoktól” a csikósnak szegődő német diákokon és a titokzatos török világutazókon át a bulgár és szerb uralkodókig, akik csak azért adtak találkát egymásnak a szabadkai pályaudvaron, hogy újra meg újra megállapíthassák, milyen ronda. Hanem a legkülönösebb talán az a „rézbőrű indián” kispap volt, aki európai teológiai tanulmányai során vetődött el a városba, s akire a Bácsmegyei Napló szemfüles riportere azonnal felfigyelt.

Choctaw ministránsok a tuckeri (Mississippi) Szent Rózsafüzér misszióból, 1900 és 1915 között. A Marquette egyetem archívumából.

Bácsmegyei Napló, 1912. január 4.

Indián papjelölt Szabadkán
Saját tudósításunk. Szabadka, január 3.

Tegnap délután egy érdekes fiatalember járt a szabadkai utcákon. Ruházata a kispapok kék reverendája volt, ép ezért nem igen tünt fel senkinek.

A kispap Amerikából való rézbőrü indián.

Philip Gordonnak hivják s Észak-amerika Minesotta államából jött. A nagyapja még talán vigan skalpolt, az apja még nomád barangolója lehetett az amerikai rengeteg sikságoknak, a fiu pedig már alighanem püspök lesz.

Philip Gordont megkeresztelték s ő is kedvet kapott a papi pályára. Most áthajózott az óvilágba és Insbruckba megy teologiát tanulni.

Szabadkára ugy került, hogy még Amerikában megismerkedett egy bajmoki papnövendékkel, Rickert Ernővel, s ő hozta most magával ide hozzánk.

Az indián papnövendék angolul, franciául és egy kissé németül is beszél.

Amit eddig látott Magyarországból, az nagyon tetszik neki és egészen jól érzi magát itt.

Philip Gordon csak néhány napig marad Bajmokon, s aztán megy Insbruckba. Néhány év mulva pedig ő fogja rézbőrü testvérei közt terjeszteni a kereszténységet.


Száz év múlva a Bácsmegyei Napló riporteréhez hasonlóan szemfüles amerikai olvasónk, ribizlifőzelék is felfigyelt a cikkre, s visszaemlékezett rá, hogy ő látta egy ilyen nevű indián pap sírját Wisconsinban, amelyet ott nagy tiszteletben tartanak. Az ő útmutatása nyomán jutottunk el oda, hogy Philip B. Gordon csakugyan létezett. Mi több, az első indián származású katolikus pap volt az Egyesült Államokban. Csakugyan járt Magyarországon. És ha püspök nem is lett, de csakugyan haláláig „rézbőrű testvérei” között terjesztette a kereszténységet.

Philip B. Gordon atya (odzsibve/csippeva törzs) és Dr. Carlos Montezuma (javapai/mohave apacs törzs), a Lac Courte Oreille (Wisconsin) indián rezervátumban, az Amerikai Indián Társaság által szervezett előadókörúton, 1919. A Marquette egyetem archívumából.

„Az idős indián pap a harci dob mellett ült, mint egykor ősei. Éles szél fütyült a magas fenyők csúcsain, de védelmező ágaik alatt éppen csak megremegtette a pap harci fejdíszének tollait. Noha a pap csippeva törzsbeli volt, tolldísze, amelyet gyakran viselt, a sziúké volt; tőlük kapta, amikor missziós munkát végzett közöttük a nyugati államokban.

A parti fövenyen tűz égett, fényével és melegével áthatva a hűvös júniusi éjszakát az északi erdőben, s kiemelve a pap indián vonásait és magas alakját. Húsz cserkész ült körülötte a minnesotai St. Paulból, feszülten várva, hogy megkezdődjék a szertartás.

A pap és a cserkészek barátai is eljöttek a Neibel nevű táborba, hogy tanúi legyenek, amint Philip Gordon atya (Ti-bish-ko-gi-jik) elvégzi a harci dob és a békepipa szertartását. A kalumet avagy békepipa mindig is szent volt az indiánok számára, és szertartását, akárcsak a dobokét, szigorú előírások szabályozták.

A résztvevők között volt Luther Youngdahl, Minnesota kormányzója és Gordon atya barátja is, aki most felkérte a papot, hogy adjon elő dobkísérettel egy dalt.

A dobot negyven éven át használták törzsi szertartásokra, s úgy mondták, nyugodt éjszakán tíz mérföldre is elhallani. Hangja visszhangzott a sűrű fák között, az egykor az egész vidéket borító szűz erdő egyik utolsó maradványában.”


Így kezdődik az az életrajz, amelyet Paula Delfeld írt 1977-ben Philip B. Gordonról, az első indián származású katolikus papról.

John Frog odzsibve főnök. Lac Courte Oreille rezervátum, 1922. Philip B. Gordon felvétele. A Marquette egyetem archívumából.

Philip B. Gordon 1885. március 31-én született tizennégy testvér egyikeként Wisconsinban, a Nagy Tavak vidékén, egy Gordon nevű kereskedelmi állomáson, amelyet nagybátyja alapított és nevezett el családjukról. Mindkét szülője az odzsibve (csippeva) törzshöz tartozott, de mindkét ágon volt a negyedik-ötödik generációban egy-egy francia felmenő is: az apai ágon innen öröklődött a Gaudin név, amelyet a nagybácsi angolosított Gordonra. Philip, aki születésekor a Ti-bish-ko-gi-jik, „Égbenéző” nevet kapta, még a hagyományos indián kultúrában nőtt fel, de tökéletesen megtanult franciául és angolul is.

A vasút Philip gyerekkorában érkezett el a Nagy Tavak vidékére, s Philip tanúja volt a gyökeres változásoknak, amelyeket magával hozott: az erdők kiirtásának, s a hagyományos indián életforma pusztulásának. Az életterüktől és megélhetésüktől megfosztott, rezervátumba kényszerített indiánok között rohamosan terjedt a depresszió, az alkoholizmus, az öngyilkosság. Philip, aki először katonai kollégiumba jelentkezett, kötelességének érezte, hogy indián testvéreinek szentelje életét és tudását, s ezért két év után átjelentkezett a helyi ferences misszió szemináriumába. Itt kitűnt intelligenciájával, fizikai és szónoki képességeivel, s ezért az első év után a római American College-ba küldték. Innen az innsbrucki teológiára ment át, s ott is maradt két éven át, tanulmányai befejeztéig. Ez az az időszak, amikor Szabadkára is eljutott.

„Philip nagyon szerettt utazni, s két teljes nyári szünetet töltött Franciaországban, Németországban, Magyarországon, Ausztriában, Svájcban, Hollandiában és Belgiumban, s még Angliába is tett egy utazást. Az utak egy részét gyalog tette meg. Francia ősei földjén tökéletesen megtanulta a nyelvet, és sok időt töltött Loir-et-Cher francia megyében. Az angol és francia mellett folyékonyan beszélt németül, olaszul és számos indián nyelven is.”

1913. december 8-án, Szeplőtelen Fogantatás ünnepén szentelték fel papnak Wisconsinban. Cseh püspöke, Koudelka városi plébániára szánta, de ő kikönyörögte, hadd maradhasson odzsibve testvérei között. Az elkövetkező évtizedekben hatalmas szervező munkát végzett. Missziókat épített, megszervezte a helyi közösségek életét, aktívan harcolt jogaikért a hatóságokkal és az indiánok földjeit és erdeit kisajátítani akaró magántársaságokkal szemben. Tagja, majd elnöke lett az indiánok felemeléséért és jogaiért küzdő Amerikai Indián Társaságnak. A keresztégetésre mint vallásgyalázásra hivatkozva sikeresen szembeszállt a Ku-Klux-Klan terjedésével; kitartásának köszönhetően a Klan-tag seriffeket és más hatósági személyeket, sőt baptista prédikátorokat leváltották vagy áthelyezték, s a Klan nem tudott gyökeret verni Wisconsinban. Nemcsak az odzsibvék között végzett hatalmas missziós munkát, de ősi ellenségeik, a sziúk között is; neki köszönhető, hogy a két nép végleg kibékült egymással. Rendkívüli szervező volt, kiváló szónok, s azonfelül „elbűvölő személyiség és kiemelkedően művelt ember, lenyűgöző természetes humorral, amely megnyilatkozásait nagyon szórakoztatóvá, s egyszersmind érdekfeszítővé és tanulságossá tette.”

Philip Gordon beszédet tart az 1923-as Sziú Katolikus Kongresszuson. A Marquette egyetem archívumából.

Az 1923-as Sziú Katolikus Kongresszus néhány résztvevője. Középtájt jobbra, a két idős asszony mögött áll Philip Gordon. A Marquette egyetem archívumából.

Tevékenységéről a helyi újságok rendszeresen és nagy szimpátiával tudósítottak.

Philip Gordon németül és angolul prédikál St. Louisban, felszólítva az indián missziók támogatására. The Guardian, Arkansas, 1922. március 11. A teljes lapszám itt.

Philip Gordon felszólal az indiánok egyenjogúsága érdekében. The Guardian, Arkansas, 1923. február 17. A teljes lapszám itt.

Philip Gordon harminc év intenzív munka, majd két év súlyos betegség után 1948-ban halt meg. Utolsó erejével még megszervezte az odzsibve Inter-Tribal Organizationt, amely több száz millió dollár kártérítési igénnyel lépett fel a kormánnyal szemben az indiánoktól elvett földekért. Szülőfalujában, Gordonban temették el. Sírja máig nagy tiszteletben áll, s mint az Indian Country News írja, a régió indiánjairól szóló minden dokumentumfilm kötelező eleme. Szabadka igazán büszke lehet egykori látogatására.


1 megjegyzés:

Balázs Árpád Rafael írta...

Oravecz Imre családregényének második részében (Kaliforniai fürj) gyönyörű sorokat olvashatunk az indiánok maradékairól...