Határtalan Szabadka, 2.


Kenguruk és néger rendőrök, indián kispapok és kínai bálványistenkereskedők, orosz forradalmárok és odesszai zsidók a száz évvel ezelőtti Szabadkán. És még mennyi népről nem esett szó az előző posztban! Kirándulásunk előtt egy héttel tovább tágítjuk hát Szabadka határtalanságát, újabb egzotikus tudósításokat szemezgetve a Bácsmegyei Napló 1911-12-es évfolyamából. Mindjárt az első egy kakukktojás lesz, egy olyan országból, ahonnét nem jártak a korabeli Szabadkán, csak leveleket küldözgettek ide több-kevesebb rendszerességgel. Mégis érdemes közzétenni az erről szóló beszámolót, egyfelől mert a spanyol lottó avagy nigériai levél korai példájára ismerhetünk benne, másfelől pedig mert a feladó bizonyára maga sem tudta, hogy kis híján honfitársainak ír: Ó-Barcelonából Új-Barcelonába.


Bácsmegyei Napló, 1911. december 30.

Már megint levelet irt a spanyol
Saját tudósitásunk. Szabadka, december 29.

A Spanyol, a kedves közismert Spanyol, az idén elkésett. Másszor már nyár elején megirta a maga levelét, amelyben elpanaszolja, hogy ő be van zárva s nem tud hozzájutni csekély 800.000 franc vagyonához.

Ma már senki nem ül fel a spanyoloknak, akik ugy látszik csak azért irogatják közismert leveleiket, hogy a magyar ujságoknak legyen cikktémájuk. De eddig legalább nyáron irtak, nyáron, amikor témahiány volt. Most egész inkorrektül arra fanyalodtak, hogy télen irják meg levelüket.

Ma Rehák szabadkai vendéglőshöz érkezett egy levél Barcellonából. A levél irója Civilo Lurang Vapor Trixtán a maga tragédiáját a szokott sablon szerint irja meg s hivja ki Rehákot Barcellonába.

A vendéglős azonban nem ment Barcellonába. A rendőrségre ment s ott átadta a spanyol levelet. A rendőrség pedig eltette a többi levelek közzé, s alighanem azt proponálja, hogy Civilo Lurangot válasszák meg az akadémia levelező tagjává. Olyan szorgalmasan levelez.



Bácsmegyei Napló, 1911. október 27.

Csikósnak akar Szabadkára jönni két német diák
Levél a polgármesterhez

Nemcsak érdekes, hanem valósággal jellemző levelet hozott ma a polgármesteri hivatalnak a posta a Németországi Essen városból.

A levelet egy Kitzki nevü fiatalember irta. Elmondja benne, hogy ő most felsőiskolai tanuló, de nagyon megunta az iskola komor, szürke négy falát, szabad életre vágyik. Van neki egy barátja is, s mindketten csikósok szeretnének lenni. A Kitzki, a levéliró megirja, hogy mindketten erős, egészséges fiuk, kitünő gyaloglók. Egy izben nagyobb gyalogkirándulást tettek s akkor négy héten át minden este a szabadban aludtak.

A levelet azzal végzi a német diák, hogy szinte rimánkodik a polgármesternek, vegye fel őket csikósnak, s akkor két boldog embert lát maga mellett.

A levél cimzése ez:

An das Bürgermeisteramt alt Stellenvermittlungs burendt, Szabadka.

Két kalandra vágyó német diák várja most a választ erre a levélre. Két fiatal legény, akiben tombol az ifjuság, az életkedv, aki érzi magában az erőt, s akinek az életét megkeseriti az, hogy komor, kicsinyes német város házai közt élik le napjaikat. Régi verseket, vagy alantas német regényeket olvastak s abból ismerték meg Magyarországot. Szabadkát mindenesetre ugy képzelik, hogy itt vannak a hires csikósok, s a polgármester, a főcsikós, lóra ül és a hatalmas pusztákon lovasbravurokat végez, esetleg betyár kirándulásokra is elmegy… Ide vágyódik tehát ebbe a rejtélyes ismeretlen világba a két pirosarcu, kékszemü német diák.

A polgármesteri hivatal irattárba tétette a német diákok furcsa kérelmét. A Kitzki és társa hiába készülődik tehát a csikósi pályára, hiába varrat lobogós ujju inget, hiába iszik bor helyett sört, hiába kalandozik az éjszakában, – még csak választ sem kap a levélre.

Talán jobb is ez igy. Várnak majd, várnak néhány hétig, aztán megnyugodnak abban a tudatban, hogy a szabadkai csikósok irni sem tudnak. A polgármester villogó gatyolint és kutyateremtette fokoscht visel ugyan, de csak lóháton levelez. Erre majd csak eljön a két német diák, ha ugyan addig meg nem gondolja s otthon nem marad a hóchsuléban algebrát tanulni.



Bácsmegyei Napló, 1911. november 24.

Szabadkán kötött békét Nikola Cankov az asszonyával. De aztán elfogták

(Saját tudósitásunk) Szombat este hirt adott arról a Bácsmegyei Napló, hogy egy ujvidéki asszony feljelentést tett a szeretője, Nikola Cankov bulgár származásu mübirkozó ellen, akiről azt mesélte, hogy Bulgáriában megölt egy postakocsist s elrabolt 100.000 koronát, továbbá hogy Rákospalotán is meggyilkolt egy bulgár kertészt. Ugyanekkor megirtuk azt is, hogy a rendőri nyomozás megállapitotta, hogy a szerelmes asszony mesélt. Az egész vádat féltékenységből találta ki, mert hirét vette, hogy amig ő Szegeden a kórházban betegen fekszik, a szeretője otthon Ujvidéken összeállt egy bordélyosnővel. A nyomozást erre be is szüntették.

Nikola Cankov – minthogy a szerelmes asszonytól szabadulni akart – erre otthagyta Ujvidéket s Szabadkára jött lakni. Itt a Lifka bioskópnál keresett alkalmazást.

A szerelmes ujvidéki menyecske azonban megtudta, hogy hol van örömének és szenvedéseinek osztályosa, a deli mübirkozó. Tegnapelőtt este 6 órakor itt termett Szabadkán s felkereste a megvádolt kraftmenschet. Az atléta és szeretője között heves jelenet játszódott le. Az asszony szerelme végre is legyőzte a mübirkozó haragját, s a veszekedés után csókkal pecsételték meg a békét. Nikola Cankov és felesége már tegnap hajnalban vissza is utaztak szerelmük boldog fészkébe: Ujvidékre.

Itt azonban nem soká élvezhették a kibékülés örömeit. Mert mire ők odaérkeztek Ujvidékre, megérkezett a szófiai rendőrség távirata is. Szófiából azt közölték, hogy Nikola Cankov nem rablógyilkos ugyan, de szép kis betörő, aki betörés miatt el volt itélve s tényleg megszökött.

A határrendőrség letartóztatta tehát az erős bulgárt.

A szerelmes asszony igy ismét elveszitette élete párját.



Bácsmegyei Napló, 1912. november 2.

Török harcosok Szabadkán
Menekülők a háborúból

(Saját tudósitónktól) Pénteken éjjel egy óra felé exotikus egyenruháju katonák lepték el a szabadkai állomást. A másodosztályu étteremben egy pár közös hadseregbeli főhadnagy meg kapitány társaságában tizenkét ottomán tiszt helyezkedett el, mig a harmadosztályu váróterem valósággal hemzsegett a sok török közkatonától.

A városban hamar elterjedt a hire, hogy török katonaság van az állomáson, s erre a késő éjjeli órában is igen sokan siettek ki a pályaudvarra. Szerb meg bolgár katonák nap-nap után erre utaznak hazafelé a háborúba, a vörös kereszt-egyesület különitményeinek is erre visz az utja a harctér felé, de török katonát még békés időben sem igen lehetett itt látni. Mikor azután az is kiderült, hogy a vigan cigarettázó törökök kedden hajnalban még csatasorban álltak, éppen nagy lett az érdeklődés. Alig győztek feleletet adni a sok kérdezősködőnek.

A török tisztek szürke egyenruháján alig lehetett a rangkülönbséget vagy a fegyvernemet megkülönböztetni. Egyiknek a vállán, másiknak a karján volt némi kis aranysujtás. De a sapkájuk annál cifrább volt. Magas szürke szőrkucsmájuk tetején különböző szinü szövetsávok tarkállottak. Valamennyien borotválatlan, gyürött ábrázattal tekintgettek a bámészkodó kiváncsiakra. A közkatonák szürke köpönyegben, fezzel a fejükön szaporán fogyasztották a korán által eltiltott alkoholt. A vallásosabbak feketekávét isznak.

A közkatonák igen megviselt, fáradt emberek, a hangjukban azonban fanatizmus cseng. A tisztek intelligens, olvasott férfiaknak látszanak. A közkatonák nagy része szerbül és görögül is beszél. A tisztek azonban a szláv nyelvet és a franciát perfektül beszélik. Némelyik németül és angolul is ért. Nagyrészük külföldön tanult. Kettő a berlini Kriegsschulét, néhány a párisi katonai akadémiát végezte.

Szolgálatkész udvariassággal adtak minden kérdésre választ, s kollégiális szeretettel traktálták idegen tiszttársaikat egyetlen magukkal hozott kincsükkel, a zamatos török cigarettákkal.

Nem sokkal éjfél után érkezett Boszna-Bród felől az első török csapat, amelyet hajnaltájt s a kora reggeli órákban még három csoport követett. Szomoru, rájuk nézve szinte lesujtó az a helyzet, amibe kerültek. 1160 közkatona s 77 tiszt lett önként az osztrák-magyar monarchia foglya. Az egyik tiszt a következőket mesélte:

„Hétfőn este érkeztünk a novibazári szandzsák boszniai határához, amelytől körülbelül 80 kilométernyi távolságra őrszolgálatot teljesítettünk. Előre küldött hadtestünknek, amelyben a gyalogság, huszárság és tüzérség képviselve volt, főerőssége a gépfegyverek osztálya volt. Ma még érthetetlen stratégiai tévedés folytán, észrevétlenül a derékhaddal való érintkezési pontunktól keresztbe támadott bennünket a montenegrói fősereg, s igy elszakitott bennünket a többi hadtestől. Az életben maradt előörsök fejét azonnal levágták s szuronyuk hegyére tüzték. Sötét éjszaka volt még akkor, s ők maguk sem tudták, hogy egy egész hadtestet vágtak el a török seregtől. De hajnaltájt észrevették már, amint mi is észrevettük, hogy a másik oldalon meg a szerb haderő három hadtestje közeledik. Rettenetes órák következtek. Főparancsnokunk csakhamar átlátta a helyzetet. 2400-an voltunk 120,000 emberrel szemben. Csak egy menekülés volt, hogy mindannyian az utolsó szálig – szinte védekezés nélkül – ne haljunk ott, ha el tudjuk érni az osztrák-magyar monarchia területét, a boszniai határt. A hajnali szürkületben hason csuszva a bokrok és bozótok között, majd emberfeletti erővel rohanva értünk a plevjei völgybe. Reggel kilenc óra után félholtan Plevjébe érkeztünk. Legnagyobb részünk gyalog tette meg a nyolcvan kilométeres utat, amelyet futva, pihenés nélkül nyolc óra alatt hagytunk magunk mögött. Sokan persze az uton összeestek, nem birták a széditő iramot. Leginkább az idős közkatonák hulltak el az uton. A fiatal 1-16 [sic] éves fiuk a saját apjukat is cipelték. Plevjében azonnal jelentkeztünk a katonai parancsnokságon. Fegyvereinket elszedték, s kedd dél óta az osztrák-magyar monarchia foglyai vagyunk. Mi bizunk a török fegyverek biztos győzelmében, de a szerencse csak akkor fordul felénk, ha az ázsiai haderő is harcvonalba érkezik.”

A biztos halálból menekült török katonák egyik kisérője, Winckenberg Artur főhadnagy adott fölvilágositást, hogy mi lesz a török katonák további sorsa. Ezeket mondotta:

„Plevjébe sürgönyileg érkezett a hadügyminiszter kényszerutlevele, a melylyel a hadijog alapján a védelmet nyujtó monarchia kijelöli azokat a helyőrségeket, ahol a háboru befejezéséig kötelesek maradni a hadifoglyok. Ezt az 1237 törököt hat helyőrségben helyezzük el. Miskolc, Kaposvár, Ungvár, Lőcse, Reichenberg és Zsalm kapnak most török lakosokat. Természetesen szabadon járhatnak-kelhetnek, a legénység a kaszárnyában fog lakni, a tisztek pedig, miután becsületszavukat adják, hogy nem szöknek, privát helyen. Az itt tartózkodásuk ideje alatt a tisztek kapják a rendes fizetésüket, a legénység pedig a zsoldját. Ezt a közös ármádia előlegezi Törökországnak.”


Szerb képeslap: A kumanovói csatából (1912. október 23-24, egy héttel a cikk írása előtt) menekülő török hadsereg

„Bosznia: Török nők az utcán”


És végül a száz évvel ezelőtti elképzelés szerint így nézne ki idén Szabadka, ha minden a terv szerint ment volna. Végül is nem is olyan nagy a különbség. A száz éve, 1912. szeptember 15-én felavatott szecessziós városháza még ma is áll, és sok hasonló korú bicikli is fut még a városban: ezekről külön képes posztot közlünk majd. Csak repülő objektumból van kevesebb, amit az időközben ide húzott határ közelsége magyarázhat, és a Városi Színházat bontotta le a jelenlegi koszovói szerb városvezetés. Ezzel az egy nációval még nem számoltak a száz évvel ezelőtti Szabadkán.


4 megjegyzés:

Petrus Augustinus írta...

Hmmm..Szabadkának valóban koszovói szerb a polgármestere?

Studiolum írta...

Igen, Saša Vučinić, a 2008-as választások óta. Alatta ment végbe a szecessziós belváros lerombolásának jelentős része.

Rafael Balázs írta...

Nagyon várom,mit ír majd erről az útjáról Studiolum; egy éve jártunk Szabadkán, félelmetes, hogy mi készül, s felfoghatatlan, hogy miért. A Falanszterben azt írja valaki, hogy nem magyarellenes éllel, hanem spekulációs céllal folyik a rombolás. Gion némely alakja jut eszembe róluk a régi, szoci Jugoszláviából...

Tamas Deak írta...

Pedig a Csubrilovics-terv valóban létezett ... (sőt hát létezik valszleg mind a mai napig.)