Lembergbe menni


Gyerekkorom egy csúnya iparvárosban telt. Akkor vittek oda, amikor még négy hónapos sem voltam, s az azt követő sok éven át egyfolytában arról a csodálatos szépségű városról, Lwówról meséltek nekem, amelyet családomnak el kellett hagynia. Nem csoda hát, ha egyfajta félig-meddig fennsőbbséges megvetéssel tekintettem a valódi házakra és utcákra, s hogy a valóságból csak a legszükségesebb dolgokat fogadtam el.
Adam Zagajewski: Két város

goingtolwow1 goingtolwow1 goingtolwow1 goingtolwow1 goingtolwow1 goingtolwow1 goingtolwow1 goingtolwow1 goingtolwow1 goingtolwow1 goingtolwow1 goingtolwow1 goingtolwow1 goingtolwow1

Adam Zagajewski:
Jechać do Lwowa

Rodzicom

Jechać do Lwowa. Z którego dworca jechać
do Lwowa, jeżeli nie we śnie, o świcie,
gdy rosa na walizkach i właśnie rodzą się
ekspresy i torpedy. Nagle wyjechać do
Lwowa, w środku nocy, w dzień, we wrześniu
lub w marcu. Jeżeli Lwów istnieje, pod
pokrowcami granic i nie tylko w moim
nowym paszporcie, jeżeli proporce drzew
jesiony i topole wciąż oddychają głośno
jak Indianie a strumienie bełkocą w swoim
ciemnym esperanto a zaskrońce jak miękki
znak w języku rosyjskim znikają wśród
traw. Spakować się i wyjechać, zupełnie
bez pożegnani, w południe, zniknąć
tak jak mdlały panny. I łopiany, zielona
armia łopianów, a pod nimi, pod parasolami
weneckiej kawiarni, ślimaki rozmawiają
o wieczności. Lecz katedra wznosi się,
pamiętasz, tak pionowo, tak pionowo
jak niedziela i serwetki białe i wiadro
pełne malin stojące na podłodze i moje
pragnienie, którego jeszcze nie było,
tylko ogrody chwasty i bursztyn
czereśni i Fredro nieprzyzwoity.
Zawsze było za dużo Lwowa, nikt nie umiał
zrozumieć wszystkich dzielnic, usłyszeć
szeptu każdego kamienia, spalonego przez
słońce, cerkiew w nocy milczała zupełnie
inaczej niż katedra, Jezuici chrzcili
rośliny, liść po liściu, lecz one rosły,
rosły bez pamięci, a radość kryła się
wszędzie, w korytarzach i młynkach do
kawy, które obracały się same, w niebieskich
imbrykach i w krochmalu, który był pierwszym
formalistą, w kroplach deszczu i w kolcach
róż. Pod oknem żółkły zamarznięte forsycje.
Dzwony biły i drżało powietrze, kornety
zakonnic jak szkunery płynęły pod
teatrem, świata było tak wiele, że musiał
bisować nieskończoną ilość razy,
publiczność szalała i nie chciała
opuszczać sali. Moje ciotki jeszcze
nie wiedziały, że je kiedyś wskrzeszę
i żyły tak ufnie i tak pojedynczo,
służące biegły po świeżą śmietanę,
czyste i wyprasowane, w domach trochę
złości i wielka nadzieja. Brzozowski
przyjechał na wykłady jeden z moich
wujów pisał poemat pod tytułem Czemu,
ofiarowany wszechmogącemu i było za dużo
Lwowa, nie mieścił się w naczyniu,
rozsadzał szklanki, wylewał się ze
stawów, jezior, dymił ze wszystkich
kominów, zamieniał się w ogień i w burzę,
śmiał się błyskawicami, pokorniał,
wracał do domu, czytał Nowy Testament,
spał na tapczanie pod huculskim kilimem,
było za dużo Lwowa a teraz nie ma
go wcale, rósł niepowstrzymanie a nożyce
cięły, zimni ogrodnicy jak zawsze
w maju bez litości bez miłości
ach poczekajcie aż przyjdzie ciepły
czerwiec i miękkie paprocie, bezkresne
pole lata czyli rzeczywistości.
Lecz nożyce cięły, wzdłuż linii i poprzez
włókna, krawcy, ogrodnicy i cenzorzy
cięli ciało i wieńce, sekatory niezmordowanie
pracowały, jak w dziecinnej wycinance
gdzie trzeba wystrzyc łabędzia lub sarnę.
Nożyczki, scyzoryki i żyletki drapały
cięły i skracały pulchne sukienki
prałatów i placów i kamienic, drzewa
padały bezgłośnie jak w dżungli
i katedra drżała i żegnano się o poranku
bez chustek i bez łez, takie suche
wargi, nigdy cię nie zobaczę, tyle śmierci
czeka na ciebie, dlaczego każde miasto
musi stać się Jerozolimą i każdy
człowiek Żydem i teraz tylko w pośpiechu
pakować się, zawsze, codziennie
i jechać bez tchu, jechać do Lwowa, przecież
istnieje, spokojny i czysty jak
brzoskwinia. Lwów jest wszędzie.
Adam Zagajewski:
Lembergbe menni

Szüleimnek

Lembergbe menni. De melyik állomásról, hogyan,
ha nem álmunkban, hajnalban, mikor a bőröndök
harmatosak és kívánságra robognak elő
az expresszvonatok. Elmenni Lembergbe, hirtelen,
az éj közepén, nappal, szeptemberben vagy épp
márciusban. Ha Lemberg megvan még a határok
takarói alatt, nemcsak az új útlevelemben,
ha nyárfák, kőrisek zászlói lélegeznek ma is
hangosan, mint az indiánok, patakok mormolják
a homályos eszperantót, s a fű közt siklók
tűnnek el, mint az oroszban a lágyjel.
Csomagolni és elmenni, búcsú nélkül, délben,
eltűnni ebből a világból, úgy, ahogy a
kisasszonyok aléltak el. És zöld lapulevelek,
seregnyi lapu árnyékában, velencei kávéházi
napernyők alatt, lám, csigák beszélgetnek
az örökkévalóságról. De a székesegyház az égbe
nyúlik, emlékszel, felmutat függőlegesen,
akár a vasárnap. És fehér szalvéták, s a málnával
teli vödör a padlón, s a vágyam, ami akkor
még nem is volt, csak a kertek, a dudva,
a borostyánszínű cseresznyék
meg az illetlen Fredro. Lemberg túl sok
volt mindig, senki se érthette meg minden
negyedét, senki se hallhatta meg minden
egyes napsütötte kő suttogását,
a pravoszláv templom éjjel másként hallgatott,
mint a székesegyház, a jezsuiták levelenként
keresztelték a növényeket, de azok csak nőttek,
nőttek ész nélkül, az öröm ott bujkált
mindenütt, megbújt a folyosókon, a maguktól
forgó kávédarálókban, a kis kék teáskannákban,
a keményítőben (a keményítő volt az első
formalista), az esőcseppekben, a rózsatövisben.
Az ablak alatt a fagyott forzícia – sárgállt.
Kongtak a harangok, a levegő remegett, a színház
előtt az apácák főkötői úsztak vitorlásrajokként,
oly sok volt a világ, muszáj volt ráadást
adnia, nem egyszer, százszor, véget nem érőn,
a közönség tombolt és nem akarta
elhagyni a termet. Nénéim meg nem tudták,
hogy egyszer fel fogom támasztani őket,
milyen istenesen is éltek, milyen magányosan,
a cselédlányok friss tejfölért szaladtak,
tisztán, ropogósra vasaltan – otthon kis
bosszúság, nagy reménykedés. Brzozowski
eljött felolvasni, egyik nagybátyám
költeményt írt, Miért?, ezzel a címmel,
s a Mindenhatónak ajánlva, és Lemberg túláradt,
semmi edénybe nem fért, poharakat
vetett szét, kiáradt a tavak vizével,
a tocsogókéval, kicsapott a füstben minden
kéményből, tűzzé lett, viharrá, nevetése
villámokat rajzolt, megcsendesedvén pedig
hazament, az Újtestamentumot olvasta,
s a díványon aludt a hucul szőttes alatt.
Túl sok volt Lembergből, ma már nincsen
semmi, s ahogy nőtt féktelenül, nekiment
az olló, a fagyosszentek májusban
mint mindig irgalom, szeretet nélkül
jaj várjatok hadd jöjjön a meleg hadd
jöjjön június a puha páfrány terüljön
végtelen mezőivel a nyár – a valóság!
De az olló vágta, ment a vonal mentén,
eleven szálakon át, szabó, kertész, cenzor
nyirbálta a testet, a koszorúkat, ádázul
csattogott a metszőolló, mintha csak hattyút vagy
őzikét vágna ki a kivágós játékban.
Olló, bicska, zsilett kaparta, vágta,
nyeste a suhanó könnyű ruhákat, főpapokét,
terekét, épületeket, hangtalanul
dőltek a fák, mint az őserdőben,
a székesegyház remegett. És a hajnali búcsúzás,
zsebkendő nélkül, könnyek nélkül, ó azok a száraz
ajkak, nem látlak soha többé, még annyi
halál vár rád! Mért kell minden városnak
Jeruzsálemmé válni és minden
embernek zsidóvá és csomagolni máris,
amilyen gyorsan csak lehet, mindig, naponta,
és lélekszakadva menni, Lembergbe menni,
hiszen megvan, oly ép és rezzenetlen, akár
egy őszibarack. Lemberg mindenütt van.

Halas Zoltán fordítása

goingtolwow2 goingtolwow2 goingtolwow2 goingtolwow2 goingtolwow2 goingtolwow2 goingtolwow2 goingtolwow2 goingtolwow2 goingtolwow2 goingtolwow2

1 megjegyzés:

Tamas Deak írta...

Oda menni és ott lenni jó !