Még egy május elseje

Ha már három május elsejéről írtam zsinórban, ide kívánkozik a negyedik is, amelyet Rusztem Adagamov tegnapelőtt fényképezett Londonban.



A kottából ítélve a rezesbanda R. B. Hall népszerű Death or Glory indulóját (1895) játssza.

A korábbi bejegyzések a szovjet, a náci és a putyinista május elsejéről jól kijelölik a képek és az esemény értelmezési keretét. A szocialista, a korporatív és a nemzeti egységbe forrt társadalmakban a munkásság már mindent célját elérte, s a május elsejei nagygyűlésen ilyenformán nem jogaikat követelik, hanem örömüket fejezik ki a szakszervezetek vezetésével az e jogokat biztosító állami vezetők előtt. Az egykori osztályelnyomókkal szembeni tiltakozásuk lendülete pedig más nemzetek imperialistái ellen fordul.

Az elmaradott kapitalista társadalmakban azonban a szakszervezetek, ahogy 1889 óta, még mindig elsősorban több fizetésért, jobb munkakörülményekért, és saját érdekérvényesítő súlyuk demonstrálására vonulnak fel május elsején. Ezért az általuk hordozott Lenin-, Sztálin- és Mao-képek is, noha megszólalásig hasonlítanak az egykori és a mai Moszkvában hordozottakhoz, teljesen más személyeket ábrázolnak. Nem a történelemből jól ismert tömeggyilkosokat, hanem pusztán a fennálló rendszer antitézisének megszemélyesítéseit. Legalábbis így remélem.

Irán, Törökország és a kurdok odahaza illegális kommunista pártjai is felvonulnak, természetesen szigorúan külön

A kutya türelmesen kivárja, míg gazdája az összes beszédet meghallgatja

Detektor

Van egy kanárimadarunk. Klasszikus sárga, mint a rajzfilmben – még egy fekete kandúr is tartozik hozzá, szintén menekült, de az egy másik történet. A madarat Gábriel hozta haza tavaly ősszel egy fűtetlen raktárból az ipartelepről , ahol akkoriban dolgozott.

Elég rossz bőrben volt, ott gubbasztott a rúdján, aztán még a tollait is elkezdte hullatni. Mi megtettük, ami tőlünk tellett, és a madár lassan összeszedte magát. A tolla visszanőtt és kifényesedett, és ha kiengedtük a kalickából, már nem csak idétlenül ugrabugrált a földön, de rendesen repült a csillártól az ablakkilincsig és vissza lendületesen, sokszor, mint egy atléta, aki télen, fedett pályán elszántan edzi magát. De még nagyon sokáig nem énekelt.

Tavasszal kezdte, a párt kereső kerti madarakkal énekelt virradat előtt. Mert nyitott ablaknál alszunk, nem is tudtuk biztosan, őt halljuk-e, vagy a kintieket. Még később énekelt már napközben is, ha kint a többi madár rákezdte, és azt hitte, egyedül van – ha minket meglátott, eleinte dacosan elhallgatott. Lassan engedett fel, ahogy ez a tavasz is nagyon lassan jött itt Angliában, azt hittük már nem is lesz nyár, majd megfagytunk május végén is a metsző hideg szélben, ami nem akart alábbhagyni sehogyan. De a madár tudott valamit, mert napról napra vígabb lett.

A nagy áttörést a rádió hozta – elkezdett énekelni a zenéhez. Határozottan a XIX. sz.-i klasszikus zene volt a kedvence, bármi, ami túláradó érzelmeket hordozott – Strauss-keringők, operaáriák, indulók, de azért nem volt stílusban igazán válogatós, szerette a francia sanzonokat is, a lounge-t, a jazz-t is. A Drum’n Bass-t nem. Sára reggelenkénti trombitagyakorlásához csatlakozott – amiben nincs is semmi meglepő, szépen játszik már.

Még később észrevettük, hogy a zene fogalmi határait kiterjesztette. Elkezdett énekelni, ha a gyerekek nagyokat nevettek a filmen, amit épp néztek. Énekelt, ha a szomszéd iskolában ebédszünet volt és a nyitott ablakon behallatszott a gyerekek hancúrozása, vagy ha kisütött a nap egy kicsit. Aztán kiderült, hogy csapból folyó víz csobogása, sőt még a mosogatással járó csörömpölés-csilingelés is zene, mert énekelt ahhoz is.

Most már figyelünk. Kötelező, úgyhogy volt már nekünk eleve a konyhában füstjelzőnk, meg szénmonoxid-jelzőnk is, és most itt ez a madár, aki észreveszi, és szól, ha valami zene. Talán általánossá lehetne tenni ezt is.

Az Oxford Arms Inn

Szellemekké nem csak a gyanútlan járókelők válhatnak, akiket a kamera a régi épületek előtt ejt örökre az üveglemez fogságába. Hanem maguk az épületek is, egész utcák és városnegyedek, amelyek már régen nincsenek, de egykori bonyolult alaprajzuk még mindig ott kísért a rá nehezedő modern lakótömbök alatt.

Az Oxford Arms Inn (piros ponttal jelölve) és egykori környéke. John Noorthouck History of London-jának (1773) térképmellékletéből (a teljes térkép itt)

Ugyanaz ma (teljes képernyőn)

Ilyen szellem ma már minden épület, utca és udvar, amelyet az előző bejegyzés képein látunk, de kiváltképpen az Oxford Arms Inn, a régi London egyik legnevezetesebb postakocsi-fogadója.

Oxford Arms Inn, bejárat a Warwick Street felől. Alfred és John Bool felvétele, 1875

„Londonban van számos régi fogadó, a híres postakocsik egykori főhadiszállásai, még abból az időkből, amikor a postakocsik jóval méltóságteljesebb és ünnepélyesebb módon közlekedtek, mint manapság; ám ezek napjainkra már úgy lehanyatlottak, hogy alig többek vidéki szekereket tároló és bérbeadó udvaroknál. A nyájas olvasó hiába is keresné az egykori fogadók bármelyikét a Golden Crosses és Bull and Mouths között, amelyek immár tiszteletet parancsoló homlokzattal tekintenek London megjobbult utcáira. Ha szeretné még fellelni e régi helyek valamelyikét, a város félreesőbb kerületei felé kell irányoznia lépteit, s ott, valamely istenhátamögötti zugban még rábukkanhat közülük jó néhányra, amelyek borús makacssággal állnak a modern kor őket körülvevő újdonságaival szemben..”

Charles Dickens: A Pickwick klub (1836/37), 10. fejezet

A postakocsi-fogadók Európa-szerte 1600 és 1850 között élték virágkorukat, s a szárazföldi közlekedés legfontosabb csomópontjainak számítottak, míg csak a vasút az egész postakocsi-hálózatot fel nem váltotta. A 18. századra már sűrűn – nagyjából hét mérföldenként – követték egymást, s kisebb városokban is tucatjával várták az utazókat. John Charles Maggs, a postakocsik szerelmese csak Londonban nyolcvanat festett le közülük, többek között az 1873-ban lebontott southwarki Tabard fogadót, ahol Chaucer canterbury-i meséi hangzanak el, és persze az Oxford Arms Innt is.

John Charles Maggs: The Oxford Arms, Warwick Lane. Színes kőnyomat, 32.5 × 27.4 cm. Kiadás: Famous Old Coaching Inns of England, 1910.

Oxford Arms Inn, a bejárat az udvar felől. Alfred és John Bool felvétele, 1875

A 17. századi épületről részletes leírást és egy – a fenti nézetből készült – metszetet is találunk Robert Chambers 1869-ben megjelent Book of Days-ében:


„A Warwick Streeten két régi, körfolyosós fogadó is található, amelyek őseink széles kerekű postakocsijainak világába röpítenek vissza minket. Az utca közepe táján, keletre nyílik a Bell Inn. […] A Warwick Lane másik galériás fogadója az Oxford Arms, a nyugati oldal egy benyílójának végén, amely szinte egybeépült a Szent Pál székesegyháznak az Amen Corneren álló lakóházaival. Ez a fővárosban még fennmaradt régi londoni fogadók egyik legszebb példája. A bejárat felé közelítve II. Károly korabeli vöröstéglás, háromszög oromzatú homlokzatot látunk. Ez alatt jutunk be a fogadó udvarára, amelyen háromfelől két emeletnyi baluszteres fa galéria fut körbe, az egyes emeletek szobáihoz felvezető külső lépcsőkkel; negyedik oldalát a régi londoni városfalhoz épült istállók foglalják el. A fogadó már a Nagy Tűz előtt is az oxfordi városcímert viselte cégérében, mint az kitűnik a London Gazette alábbi, 1672-3 márciusi, 762. számú  hirdetéséből:

ʻEzúton tudatjuk, hogy Edward Bartlett oxfordi fuvaros áthelyezte londoni fogadóját a Holborn-híd melletti Hattyúból a Warwick Lane-i Oxford Armsba, ahol már a Tűz előtt is fogadót tartott. Szekerei és postakocsijai a megszokott napokon, hétfőn, szerdán és pénteken indulnak. Halottaskocsija is van minden szükséges hozzávalóval ahhoz, hogy Anglia bármely pontjára elszállítson egy holttestet.’

Az Oxford Arms nem Warwick grófjának birtokában volt, hanem a Szent Pál dékánja és káptalanja alá tartozott és tartozik is mind a mai napig. A fogadóból egy ajtó vezet át a Szent Pál lakóházainak hátsó udvarába, s úgy mondják, hogy az 1780. évi zavargások idején ezen keresztül sikerült az Oxford Armsban tartózkodó bizonyos római katolikusoknak elmenekülniük a reájuk törő csőcselék elől. Ennélfogva az Oxford Arms bérleti szerződésében külön pontba foglalták, hogy ezt az ajtót tilos zárva tartani. Úgy tűnik, hogy a fuvarosok, szekeresek és postakocsisok ezt a fogadót jóval régebben látogatják az út keleti oldalán álló Bell Innél, mert Delaune 1690-es Present State of London-jában számos helyen fordul elő az Oxford Arms neve, míg a Bell Innről nem történik említés.

ʻAz Oxford Armsnál, a Warwick Lane-en’ lakott John Roberts könyvkereskedő, akinek nyomdájából származott a Pope elleni gúnyiratok és kritikák legnagyobb része.”

Oxford Arms Inn, a bejárati (keleti) homlokzat, háttérben a Szent Pál székesegyház sziluettjével. Alfred és John Bool felvétele, 1875

Alfred Marks a Bool testvérek 1875-ös képeihez mellékelt leírásában többek között azt mondja a fogadóról:

„Strype’s Stowe-jában azt olvassuk, hogy az Oxford Arms-t sűrűn látogatta a Piac, azaz a közeli Newgate Market közönsége. Egészen bezárásáig nagy kocsiforgalmat bonyolított le, s a fogadóból naponta indultak útnak szekerek Oxfordba és más helyekre. A fogadó egy idős szolgálója elmondta a szerzőnek, hogy a vasút megindulása előtti időkben nem ritkán látott kilenc ló húzta kocsit is érkezni a fogadóba, amelynek kirakodásához előzetesen meg kellett tisztítani a fogadó udvarát. Minden bizonnyal nagy gondosságra volt szükség ahhoz, hogy ilyen fogat és ilyen rakomány biztonságosan megérkezzék a szűk utcán át. Mr Samuel Hill, akitől a fenti információk nagyobb része származik, azt mondja, hogy a fogadó fényűző berendezését 1868-ban eladták, s ettől fogva több szobáját is albérlők számára adták ki.”

Az Athaeneum folyóirat 1876. május 20-i számában pedig az alábbi rövid leírás jelent meg róla:

„A látogató a zűrzavar, mocsok és pusztulás ellenére az ódon fogadó udvarán állva kitűnő képet alkothat róla, milyen lehetett virágzásának napjaiban, amikor nemcsak lovon és postakocsin utazók jártak ki-be kapuján, hanem szegény mutatványosok és sarlatánok is színpadnak használták nézőik szórakoztatására, akik az erkélyekre könyökölve vagy szobáik ablakán keresztül figyelték őket.”

Oxford Arms Inn, a bejárati és az északi homlokzat. Alfred és John Bool felvétele, 1875

A fogadó azonban nemcsak életében vált nevezetessé, de még halálában is. A 19. század második felében meginduló városrendezés az 1870-es évek közepére a Szent Pál székesegyháztól északra fekvő városnegyedet, az egykori Newgate piacot és környékét is elérte. Az Oxford Arms Innt is bontásra ítélték. A régi London lokálpatriótái felhördültek, és létrehozták a Society for Photographing Relics of Old Londont, amelynek célja egyfelől a bontásra ítélt városrészek dokumentálása volt, másfelől pedig az, hogy a fényképek közzététele révén felrázzák és a korlátlan várospusztítás ellen hangolják a nagyközönséget.

Oxford Arms Inn, az első emeleti galéria. Alfred és John Bool felvétele, 1875

Az első, hat darabból álló sorozat éppen az Oxford Arms Innről készült, és az ez alapján rajzolt illusztrációk még abban az évben számos képes újságban megjelentek. A The Graphic alábbi metszetein jól látszik, hogy a fenti fotók nyomán készültek, ám újfajta szellemek jelennek meg rajtuk, olyan figurák, akik az eredeti fotókon még nem szerepeltek, csupán a rajzoló képzelete népesítette be velük az épületet az olvasók örömére – árnyékok árnyékai, mint Platón mondaná.


Az épületen azonban ez már nem segített. Az éppen csak megkezdődő felháborodás ellenére 1876-ban a környező házakkal együtt lebontották. A fotográfiai társaság által indított mozgalom azonban mégsem volt hiába. Ennek nyomán alapította meg 1877-ben William Morris és a Preraffaelita Társaság más neves képviselői a Society for the Protection of Ancient Buildingst, amely máig is működik, könyveket ad ki, tanfolyamokat szervez, telefonos szolgálatot tart fenn, és egész Angliát behálózó tagsága révén azonnal akcióba lép, ha indokolatlan bontást tapasztal. A társaság egyik alapító tagja, George Price Boyce (1826-1897) számos veszélyeztetett londoni épületet is megfestett, többek között éppen a társaságot létrehozó Oxford Arms Innt is.

George Price Boyce: The Oxford Arms, Warwick Lane (Victoria and Alberts Museum)
Emlékszem, még magam is ültem nagyon hasonló karavánszeráj udvarán
Bukarestben, amelyet azóta szintén elért az oktalan pusztítás,
és Iszfahánban, ahol szerencsére sok maradt belőlük.

A fotográfiai társaság pedig még tíz éven át folytatta működését, tovább dokumentálva a régi London pusztuló épületeit. A tőlük fennmaradt százhúsz nagy üvegnegatívot ma a spitalfieldsi Bishopsgate Istitute őrzi. Néhány következő posztban még szemezgetünk belőlük.

Oxford Arms Inn, az udvar északnyugati sarka, balra az istállóval. Alfred és John Bool felvétele, 1875

A régi London szellemei

London, bolt a Macclesfield Streeten, 1883

Catherine tegnapi posztja a régi francia daguerrotípiákon megörökített szellemekről a Spitalfields Life egy régi cikkét juttatja eszembe. Szerzője, gentle author a kelet-londoni Spitalfields kulturális központjának, a Bishopsgate Institute-nak archív fotótárából csemegéz időről időre a városnegyed portálja számára. Ezúttal azokra a száz évvel ezelőtti figurákra hívja fel a figyelmet, akik, akárcsak egy steampunk Google Street-felvételen, véletlenül ragadtak benne a negyed azóta eltűnt épületeit fényképező kamera kelepcéjében.

„Ezeknek a fényképeknek a lassú expozíciós ideje az élettelen tárgyak legfinomabb részleteit is rögzítette, miközben hajlamos volt kiszűrni a képről a mozgásban lévő személyeket. Ennek ellenére minél hosszabban vizsgálom ezeket a felvételeket, annál inkább benépesülnek.

Ennek a fotónak a jobb oldalán egy nő és egy fiú állnak a lépcsőn. A nő az önreprezentáció vidám pózában, hetykén csípőre tett kézzel, míg a fiú púposnak és szemmel láthatóan betegnek tűnik. De ha jobban megnézzük, egy másik nőt is láthatunk félig a bolt ajtajában állva. Úgy tűnik, nem akart arcával szerepelni a fotón, ennek ellenére rákerült. És még közelebbről megnézve – nagyítsunk csak rá a képre – egy férfi arcát is megpillanthatjuk a bolt ablakában. A fotográfusra bámul, ránk néz, viszonozza tekintetünket. Arca, akárcsak az ablaküveg túloldalán megjelenő arc A csavar fordul egyet-ben, kihívást intéz ellenünk. A jobboldali fiútól és nőtől eltérően nem áll nyíltan a fotográfus lencséje elé, rejtegeti jelenlétét és erejét. És noha már sosem tudom meg, ki ő, mi köze az ajtóban álló nőhöz, vagy miről szólhat feltételezett beszélgetésük, de ettől fogva nem tudok úgy ránézni erre a képre, hogy ne őt lássam a fotográfia középpontjának. Kísért engem. Egyike ő a régi London szellemeinek.”

A Szent Bertalan-templom háta mögött, Smithfield, 1877.

Egy férfi néz ki egy gyógyszertár kirakatából a Lower James és Brewer Streets sarkán