Nagycsütörtök az azori Hét Városban

A Hétváros vulkáni krátere kettős lagunájával: a közelebbi a Laguna Verde, a távolabbi a Laguna Azul, a Cerrado das Freirasról nézve.

Kis híján Európa legnyugatibb plébániáján vagyunk. Ez a cím a São José templomot illeti meg a Fajã Grande freguesíájában, az azori Isla de Floresen – természetesen ha előtte elfogadjuk, hogy a sziget Európában van, annak ellenére, hogy az amerikai kontinentális táblán fekszik. Most azonban csak az Isla de San Miguel legnyugatibb plébániáján vagyunk, félúton az öreg kontinens Finis Terraeje és az Újvilág partja között. Egészen pontosan San Nicolás templomában, amelyet a 19. században emeltek egy különlegesen szép vulkáni kráter partján, amely a nagy tömeget sugalló Sete Cidades (Hét Város) nevet viseli, noha város nincs itt egy se, és ember is kevés. A név a legendás Isla de las Siete Ciudadesből (A Hét Város szigete) ered, amelyre soha nem találtak rá, de századokon át elevenen élt az Atlanti-óceán térképészeinek, tengerészeinek és felfedezőinek fantáziájában és munkáiban, s századokon át számtalan beszámoló született róla.


Az Azori-szigetekre tett bármely látogatás, a mindenütt jelenlévő tengerrel és a kemény földrajzi körülményekkel, óhatatlanul felidézi a bálnák és bálnavadászok világát. A férfiak és nők között, akik ezen a nagycsütörtökön összegyűltek San Nicolás templomában, nem sok lehetett, akinek egyik vagy másik felmenője ne a bálnavadászatból élt volna. Éppennyire biztos, hogy mindegyiknek volt Amerikába emigrált rokona is. A két dolog itt együtt járt, a „dar el salto”, „nekiugorni” fordulattal utaltak arra, hogy az ember éjjel, titokban felkérezkedik egy észak-amerikai bálnavadászhajóra, hogy így jusson munkához, és főleg így kerülje el a kötelező katonai szolgálatot. Az új életre vágyó férfiak, amikor tudták, hogy a közelben horgonyoz egy amerikai bálnavadászhajó, tüzet gyújtottak a partvidéki sziklákon, s a kapitány többnyire csónakot küldött értük. Az azori bálnavadászok – vagy ahogy Nantucketben és New Bedfordban ismerték őket, a Nyugati Szigetek lakói – még a Moby Dickben is jelen vannak.


José Pecheco, Luís Silva: Canção de despedida (Búcsúdal). A Chants des baleiniers portugais de Faial, Açores (Az azori Faial portugál bálnavadászainak dalai, 1958) albumról

A bálnavadászat 1756-ban, az első új-angliai bálnavadászhajóval érkezett el a szigetre. 1880-ban a New Bedford-i flotta 3896 bálnavadászának egyharmada származott az Azori-szigetekről. Ekkoriban már a szigeteken is kialakulóban volt egy saját helyi flotta és helyi feldolgozóipar. Ez mindig gyenge, szinte kézműves jellegű maradt, mert sosem volt elég tőke rá, hogy felvegyék a versenyt a mélytengeri amerikai vadászhajókkal. A bálnavadászat csak az 1951-et követő néhány évben ért el jelentős ipari szintet (ebben az évben 751 bálnát ejtettek el és 16 ezer hordó olajat állítottak elő). A Vulcão dos Capelinhos 1957-es kitörése és az ezt követő tömeges emigráció után azonban az iparág is gyors hanyatlásnak indult, míg 1987 augusztus 21-én végleg le nem zárult. Ezen a napon ejtette el egy kis társaság az utolsó, 15 méteres leviatánt, amelyet az Isla de Picón dolgoztak fel. Egy következő bejegyzésben írunk még róla. Nagyon kevés öreg bálnavadász él még a szigeten, többnyire szótlan emberek, egy olyan életforma tanúi, amely sok máshoz hasonlóan feledésre van ítélve.

Amíg világ a világ

„Az idegbeteg, hajszolt Európában Portugália megmaradt a vonzás és a kellem zugának. […] (A portugálok) humanizmusa […] harmonikusan együtt él keresztény hagyományukkal és toleranciájukkal. Egyáltalán, a gondolkodásmódjuk, kifejezésük eleganciája, – társadalmi osztályuktól függetlenül – finom intelligenciájuk és érzelmi világuk, amit jól csak a „nagyvonalú” szó ír körbe, élesen kiemeli e szerencsés különbséget a többi ország lázongó, brutális társadalmaitól.”

Émile Servan-Schreiber, 1938

Alcobaça, 2015 január

Katia Guerrero: Até ao fim

Ezek a portugál királyok nagyon furcsa figurák voltak – milyenek is legyenek, ha már az első is magyar volt. Például olyan, a 13-14. század fordulóján szokatlan dolgokat is tudtak, mint olvasni, sőt egyikük még messzebb ment. Don Dinis az akkor eléggé alacsonyra tartott írástudást is megtanulta, és csodálatos óportugál nyelvű lovagi és szerelmes énekeket, cantigákat írt, más nyelvekről fordított, megírta és megíratta nagyapjának, Alfonso el Sabio, a bölcs kasztíliai királynak viselt dolgait. Alfonso is fura figura, Habsburg Rudolf előtt-mellett német király is volt, és ő kezdte el szabványosítani a kasztíliai nyelvjárást.

Don Dinis unokája, történetünk egyik hőse, Pedro, pedig szeretett. Szeretett és szeret – a jelenidő nem tévedés, hamarosan megértik – egy nőt, úgy, ahogy senki ezen a világon, és ez a szerelem olyan dolgokra sarkallta, annyira mélyre ejtette és annyira magasra emelte, ahogy talán senki mást ezen a világon. E szerelem igaz története, mintha egy Shakespeare-darab volna, egyszerre mutatja meg az emberi szív csodáit, jóságát, sötét mélységeit, és mindmáig jelen van a portugál szellemben, napi hasonlatokban, beszédfordulatokban.



Csodálatosan kék a portugál tavaszi égbolt. Nem lehetett ez másként 1340-ben sem, amikor egy újabb, gondosan eltervezett dinasztikus házasság készült a portugál trónörökös Pedro és Constança kasztíliai hercegnő között. A trónörökös első házassága nem sikerült túl jól: mivel nem érkezett meg a várva várt utód, Pedro elvált nejétől, Branca kasztíliai és aragóniai hercegnőtől. Az új választás, Constança hercegnő minden személyes és politikai szempontot figyelembe véve tökéletes partinak tűnt.

A küldöttségben ott volt Inês de Castro kasztíliai nemes udvarhölgy is, aki minden korabeli visszaemlékezés szerint elragadóan szép, vonzó, kedves teremtés volt, így a ragyogó kék égnek sem kellett túl sokat segítenie ahhoz, hogy a trónörökös őrülten beleszeressen és érzelmei viszonzásra találjanak. A frigy Constançával augusztusban köttetett. Inês is az udvarnál maradt.

Inês de Castro. A spanyol nő, aki holta után uralkodott, 1944. Rendezte Leitão de Barros. A főszerepekben Alicia Palacios, Antonio Vilar és María Pradera

Akkortájt a királyi, hercegi szeretők intézménye bevett dolog volt, sőt későbbi korokban egyenesen megtiszteltetés volt a király ágyasának lenni. Az viszont már nem, hogy két ember ennyire igazán szeresse egymást a környezet elképedésére, féltékenységére, dühére és irigységére. Don Afonso király hamarosan el is kergette Inêst az udvartól, de a pár kapcsolata nem szakadt meg.

1345-ben megszületett Ferdinánd, a későbbi Don Fernando, és Constança hercegnő fiatalon, huszonöt-harmincévesen meghalt. Pedro visszahozatta kedvesét. Coimbrában, a Szent Klára kolostorban helyeztette el, és teljesen nyíltan, boldogan éltek együtt, három fiuk és egy lányuk született. 1354-ben valószínűleg titokban feleségül is vette.

Alcobaça, 2015 január

Földi boldogságuk azonban nem teljesedhetett be. Számtalan variációt lehet olvasni, mi fokozta a gyűlöletet a pár ellen, a kasztíliai befolyás erősödésétől a trónöröklés rendjének felborulásáig. A magam részéről úgy gondolom, az irigység volt a legfőbb mozgató: az udvar nem bírta elviselni e két boldog ember harmóniáját. A gyűlölet beérett: Don Afonso elfogadta az Inês elleni – hamis – felségárulási vádat, és halálra ítélte őt. Pedro, aki pontosan tisztában volt a gyűlölet mértékével, teljesen érthetetlen módon nem tett semmilyen óvintézkedést, még azután sem, hogy figyelmeztették a veszélyre. Így 1355. január 7-én, épp ma hatszázhatvanegy éve, amikor Pedro vadászaton volt, három „nemes” úrnak, Pêro Coelhónak, Álvaro Gonçalvesnek és Diogo Lopes Pachecónak könnyű volt elrabolni a huszonöt-harminc éves Inêst, és Coimbrában, a Könnyek kertjében, Don Afonso jelenlétében meggyilkolni.

Eugénie Servières: Inês de Castro kegyelemért könyörög IV. Alfonz lábánál, 1822

Karl Briullov: Inês de Castro halála, 1834

Hogy Pedro mit érezhetett a hír hallatán, az nyilvánvaló későbbi cselekedeteiből. Kis híján polgárháborút robbantott ki az apja ellen, és csak a bragai érsek közbenjárására békült ki a már valószínűleg halálos beteg Don Afonsóval, aki 1357-ben meg is halt. Don Pedro trónra került, s innentől minden cselekedetében felismerhetjük a fájdalomtól szinte eszét vesztett ember bosszúállását.

A három gyilkos idejében megérezte a veszélyt, és elmenekültek Kasztíliába. Pedro azonban elérte, hogy a kasztília uralkodó 1361-ben kettőjüket, Coelhót és Gonçalvest kiadja neki. Rettenetes sors várt rájuk.

Részlet az Inês de Castro c. filmből, 1944. Rendezte Leitão de Barros

A király mindenekelőtt bejelentette titkos házasságát Inêsszel, és utólagosan Portugália királynőjének deklarálta. Holttestét kiásatta, királyi díszbe öltöztette, trónusra ültette.

Részlet az Inês de Castro c. filmből, 1944. Rendezte Leitão de Barros.
Don Pedro szerepében Antonio Vilar

Gyilkosainak a csontváz elébe kellett járulniuk, térdet hajtaniuk, majd kezet csókolniuk. Ezután Portóba vitette őket és nyilvánosan kitépette szívüket.

Pierre-Charles Comte, A halott Inês de Castro királynővé koronázása, 1849

Don Pedro uralkodása alatt népéről gondoskodott, megalapozta mindazt, ami pár évvel később Portugália évszázados tengeri és világhatalmát jelentette. A szörnyűséget azonban sokszor szörnyűségekkel, kegyetlenségekkel, jogsértésekkel, erőszakkal kompenzálta, a visszaemlékezések szerint lakomázásokba, tivornyázásokba menekült.

És mégis, tönkretett földi élete végén két olyan dolgot cselekedett, amelyekről nem lehet megindultság nélkül beszélni. Diogo Lopes Pacheco, a harmadik elmenekült gyilkos kegyelmet kért, őt is kínozhatta a saúdade, amely a Portugáliában élőket onnan elfelé, a távolba szakadtakat meg oda visszahajtja. És Pedro megkegyelmezett. Diogo Lopes 1365-ben visszatérhetett Portugáliába. Még harminc évet élt, túlélve e történet összes szereplőjét. Diplomata lesz Don Fernando szolgálatában, megint beleszól a király házasságába, megint emigrálnia kell, megint bocsánatot nyer, megint visszatérhet…

Inês de Castro sírja, Alcobaça

A portugálok számára természetes, hogy a test feltámad. Nem lehet meghatottság nélkül nézni a kriptákban a koporsók mellett azokat a praktikus vagy kedves használati tárgyakat, amelyek az elhunytnak fontosak voltak, és amelyre a feltámadáskor bizonyára szüksége lesz. Pedro, mindössze 47 éves korában földi életének végét érezvén, megparancsolta: az 1178 óta épülő-bővülő alcobaçai kolostorban kíván nyugodni, kedvesével szemben, „amíg világ a világ” hogy a feltámadáskor ő, Inês de Castro legyen az első akit megpillant.




Akarata beteljesedett, a két szarkofág, egymással szemben áll, mozdulatlanul, maholnap 650 éve, ama ország egyik legfontosabb emlékeként, ahol közel ezer éve nem dúlt komolyabb háború, és ahol millió és millió tárgyi és szellemi emlék köti össze az élő múltat az élő jelennel. Amíg világ a világ.

Januárban jártam először a kolostorban, már ismerve a pár történetét. Gyönyörűen sütött nap, az ég hihetetlenül mélykék, és már nyíltak az első virágok.

A kolostorban még tartott a mise, várnunk kellett egy órát, amíg közel mehettünk a főoltár mögött a két szarkofághoz. Minden megelevenedett, azonnal megértettem és megéreztem, ahogy Pedro szerette és mindmáig szereti ezt az asszonyt. A korlátoktól ugyan a valóságban nem lehetett, de gondolatban megsimogattam a két szarkofágot. Így legyen majd: feltárul a két szarkofág és a boldog pár egymást pillantja meg először, hiszen azóta is szüntelenül szeretik egymást – amíg világ a világ…



Amalia Rodrigues: April

Grassroots

„SZERETETT HAZÁM.” Önkénteseket keresek ennek a pártnak a megalapítására (bal-közép). Telefon.
(Lisszabon, tegnap)

A pártalapítást is el kell kezdeni valahol. Konkrétan a legelején.

Azulejo

„Azulejo (portugál kiejtés: [ɐzuˈleʒu], spanyol kiejtés: [aθuˈlexo], az arab zellige زليج szóból): spanyol és portugál festett ónmázas csempe. Az azulejo egyaránt lehet templomok, paloták, lakóházak, iskolák, és manapság éttermek, bárok, sőt vasút- és metróállomások külső és belső dekorációja.”



Amina Alaoui: Fado menor

L-Po

Van két pont Európában, amelyet ha a térképen lágy ívvel összekötünk, attól délre nagyjából a latin kultúra helyeit látjuk. A hozzánk közelebb eső végét, Lemberget a Wang folyó olvasói már ismerik, noha az 1939 már nem tud illeszkedni a Polonia rövidítéshez. De a másik végéről, Lisszabonról, a portugál fővárosról eddig még kevés szó esett.

Pedig olyan helyről van szó, ahol ugyanazzal a bizonyossággal éreztem mint Lembergben: vissza fogok jönni ide, ez a csodálatos hely nem ereszt. Noha különben amikor elhagyok egy várost, mindig hátranézek egy kicsit, mert szomorú a búcsúzás – kezdem átérezni azt, amit a portugálok a soudade szóval fejeznek ki – de ez most elmaradt. Ide még visszajövök.

Mit adnak a portugálok, mit ad ez a város? Azt hiszem, mindenkinek mindent, de nekem most különösen azt, ami kellett.

A város

Az első este séta közben éreztem, hogy barátságosak, ismerősek a házak. Hát persze. Ugyanazok a szemek, ugyanazok a szívek, ugyanaz a szellem tervezte ezeket az épületeket is, mint a másik végen, Lembergben. Az a latin színesség, a szűk utcák, erkélyek, teraszok, amelyek a tizenhat-tizenhetedik századtól születnek meg az olasz mesterek keze alatt Lembergben, itt a tizennyolcadik századtól hozzák létre ugyanazt a hangulatot. Lisszabon kisugárzása nagyon hasonlít Lembergéhez, mintha a két város még mindig fogná egymás kezét – de nem egy irányba néznek. Az egyik az óceán ködén túl kémlelte a világ távoli végét és a mesés Eldorádót, míg a másik aggódva és gyakran lesett a sötétlő erdők felé, ki fog onnan előbukkanni. Lisszabont biztosan szeretik a lakói.

Lemberg	Lisszabon

És itt, ezen a téren lettem szerelmes ebbe a helybe.


Az óceán

Ez más. Nagyon más. Földrajzórán bemagoljuk: Földünk héttized részét víz borítja, de nem érezzük át, nem értjük meg, mit is jelent ez. Itt mindkettőre eljön a pillanat. Amikor meghalljuk, ahogy a víz nekicsapódik a móló partjának, ahogy a kompkikötőt rázza, akkor megértjük. Amikor beleereszkedünk, megérezzük, furcsa kettősséggel – simogat mint a Balaton, de néha megmutatja az erejét: vigyázz, ember, a Föld jó részén én vagyok az úr.


Gitárzene az esti kikötőben. A háttérben az óceán hangja.

Az emberek, akik itt élnek, ezt biztosan érzik. Kolumbuszt nem azért a nézetéért mosolyogták meg a kortársai, hogy a Föld gömb alakú – mint azt buta középkor-ellenességgel terjesztik, noha többek között Umberto Eco is megírta az ellenkezőjét –, hanem hogy hogyan lehet ennyire vakmerő, ennek az erőnek nekimenni valami fateknővel? Tengerész Henrik portugál herceg is keveset mert utazni, és minden útja – ahogy az összes korabeli hajósé – gondosan a part közelében haladt.


Az emberek

Barátságos, nyugodt emberek élnek itt, ez az Őszinte Mosoly Városa. Szép emberek, nők, férfiak, sokuk arcát arany és kávé színűre festi az eleven vér és a nap. A tekintetek arról a sietség nélküli világról tanúskodnak, amelyre titokban valószínűleg mindannyian vágyunk. Mosollyal, derűs gesztusokkal mindent el lehet intézni. Ez látszik az éttermet vezető idősebb hölgy „hova sietsz?” pillantásán, amikor az étlapba tekintés nélkül rendelek – majd ugyanez a tekintet válik elismerővé amikor vinho verdé-t rendelek a portugál módra, fehérborral elkészített steakhez, amelyhez a harsány orosz, és a merev német turisták sört isznak. Ez van az angolai lány – aki Kubában volt úttörő – vidám kacsintásaiban, ellenállhatalan mosolyában. Az afrikaiak titokzatosan megvillanó szeme fehérjében. Egy másik lány szomorú tekintetében, amikor elköszönök tőle a repülőtérre indulva.

Nekünk, magyaroknak van egy hely, ahol ez az érzés jóleső büszkeségnek adja át a helyet. Ez a Benfica sportklub Fény Stadionjának bejárata.

Guttman Béla

Fehér Miklós

A nyelv

Kosztolányi, a gimnázium igazgatójának éltanuló fia egy nyaralásán kezdett tanulni portugálul, amelyet „porhanyó latinnak” nevezett, és sok furcsa és édes meglepetésről is írt erről a „flirt”-ről „az Emberiség lelkével.” Számomra ebben a flörtben a legédesebb a hangsúly. Sok szó os-re végződik amit a legtöbbször us-nak kell ejteni de lelkiállapotodtól függ, mi lesz belőle az adott pillanatban. Büszke lenézés? Ús. Düh? Uss. Abbahagynád már a beszédet? Uzs. Nem figyelnek rád? Úúús.

Kosztolányi egy zsarnokot képzelt el magának, aki „motiválja” a nyelvtanunlásban. Ha járhatott volna itt, valószínűleg nem zsarnokot emlegetett volna, hanem a levegő selymességét, melegségét, a város öreg házait, az embereket. Velük még hamarabb meg lehet tanulni portugálul.

És nem felejtjük el ezt a várost, még írunk róla hamarosan.