A fehér kavicsos part

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • 7. A somliget partján • 8. Ösvény a pagodafák alatt • 9. Pavilon a tó partján • 10. A déli hegy • 11. A Yi-tavon • 12. Hullámzó füzek • 13. Patak a Luan-kertben • 14. Az Arany Forrás • Tovább… 清浅白石滩 绿蒲向堪把 家住水乐西 浣纱明月下。 qīng qiăn bái shí tān lù pú xiàng kān bă jiā zhù shuĭ dōng xī huàn shā míng yuè xià tiszta víz   a fehér kavicsokon zöld nád   szinte a kezedig hajol családok élnek   mindkét parton selymet mosnak   a hold fényében

Ragyogás. A kristálytiszta víz, amelyen át látni lehet a fehér kavicsokat, mint a kócsag villámfénye. A zöld, amely Wang Weinél szintén mindig ragyog, akár moha, akár bambusz színében.

De Wang Weiben ezúttal – talán az arany-ital, talán a som-bor hatására – a taoista kerekedik felül a zen-buddhistán. A ragyogást most nem relativizálja a nem-lét egy erős szimbóluma, hanem eksztatikussá fokozódik, mennyei utazássá a főnixmadáron. A folyóparti családok által a tiszta vízben mosott és a fehér kavicsokon kiteregetett selymeken felragyog a holdfény: Csontváry ismeretlen képe.

És éppen ezzel az eksztatikussá fokozással válik látszólagossá mindaz, amit látunk. Az imént még kézzel mosott selyemre, ha holdfénnyé vált, már a nád zöld ragyogásának jelzője vonatkozik: „úgy lehajol, szinte megérintheted kezeddel”. De már csak szinte.

Selymet mosnak a hold fényében – lehet-e ennél lenyűgözőbb és egyszersmind kijózanítóbb metafora erre a világra?

Az Aranyszemcsék Forrása

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • 7. A somliget partján • 8. Ösvény a pagodafák alatt • 9. Pavilon a tó partján • 10. A déli hegy • 11. A Yi-tavon • 12. Hullámzó füzek • 13. Patak a Luan-kertben • Tovább… 日饮金屑泉 少当千馀岁 翠凤翊文螭 羽节朝玉帝。 rì yĭn jīn xiè quán shào dāng qiān yú suì cuì fèng yì wén chī yŭ jié cháo yù dì Az Arany Forrásból   ha naponta iszol ezer évig élsz   vagy még tovább a Smaragd Főnix   és sárkányok hordoznak tolldísszel hódolsz   a Jade Császárnak

Hogy kerül ide váratlanul ez az alkimista-mitografikus szöveg?

Úgy, hogy Wang Wei tényleg a Wang folyó völgyében látottakról akar verseket írni. Márpedig itt, a völgyben fakad az Arany Forrás (szó szerint az Aranyszemcsék Forrása). Erről a forrásról úgy tartották, hogy a közelben eltemetett Első Császár sírjából a földalatti erek egyre mossák kifelé a vele elhantolt mérhetetlen gazdagságot, s ebben a forrásban bukkannak felszínre.

Aki pedig naponta aranyport iszik, sűrített fényt, a legtisztább esszenciát, a semmi mássá tovább nem redukálható anyagot – így a taoisták –, az hosszú és egészséges életet él, sőt elérheti a halhatatlanságot. A taoisták megszállottjai voltak a betegségnek tartott halálnak, orvosi és alkímiai praktikákkal igyekeztek felülkerekedni rajta. Wang Weinek már nem kell törnie magát: itt, a keze ügyében van a forrás.

És innentől kezdve a vers jellegzetes taoista eksztatikus utazássá fokozódik. Aki eléri a halhatatlanságot, az a halhatatlanság istennője, Xi Wang Mu, a Nyugati Anyaistennő sárkányok vontatta főnixszekerén vonul végig az istenek birodalmán, hogy a taoista panteon legfőbb istene, a Jade Császár előtt hódoljon.

Nem tudni, hogy Wang Wei, a Tao követője maga is hitt-e a forrás erejében és napi fogyasztója volt-e vizének. Vagy csak jelöletlen idézetként tudósít egy helyi hiedelemről, s miután somolyogva leírja, som-borral tölti meg poharát, az eksztatikus utazások és a halhatatlanság szerény jelképével itt a Wang folyó völgyében.

Patak a Luan-kertben

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • 7. A somliget partján • 8. Ösvény a pagodafák alatt • 9. Pavilon a tó partján • 10. A déli hegy • 11. A Yi-tavon • 12. Hullámzó füzek • Tovább… 飒飒秋雨中 浅浅石溜泻 跳波自相溅 白鷺惊复下。 sà sà qiū yŭ zhōng jiān jiān sí liù xiè tiào bō zì xiāng jiàn bái lù jīng fù xià sú, sú, süvít a szél   az őszi esőben csapp, csapp, csattog a víz   a nyirkos köveken hullám hullám   után lendül felrebben, majd   visszaszáll a kócsag

A természet nemcsak derűs és harmonikus tud lenni. A víz tükre nem mindig tiszta. Olykor minden felkavarodik, a szél vízszintese lándzsát tör az eső függőlegesével, a víz ki akar törni partjai közül. De a taoista bölcs tudja, hogy a természettel ilyenkor is egységben van. Ha ilyen váratlan meglepetés éri, visszavonul, és helyreállítja magában az egységet, mint a kócsag, amely nem repül el a viharban, hanem visszaszáll, hogy szembenézzen meglepetése okával.

A kócsag a Tang-kori költészetben több mindent jelent. Ragyogó fehér színe miatt a tisztaságot, az égi fényt, többnyire a Vénusz fényét. Wang Wei kortársa, Li Deyu írja róla egy versében: „Az ég tiszta fénye, amely elvesztette minden reményét a visszatérésre.” Ennélfogva az ideális ember szimbóluma is. Fehérsége a buddhizmus kedvenc színe: ebben a versben a hullámok fehér tarajával együtt a világ jelenségeinek látszólagosságára utal. És par excellence őszi madár: puszta említésére tudjuk, hogy ősz van a versben.

A kínai versek nem szokták megszemélyesíteni a természeti jelenségeket. Feltűnő ezért, hogy ebben a versben a jelenségek mégis megszólalnak: „sà sà”, mondja a szél, „jiān jiān” mondják a hullámok. A Wang Wei-kortárs Zhang Yanyuan írja kalligráfiai traktátusában, hogy a madarak és állatok hangját is le lehet írni írásjegyekkel, s ettől emberi jelentéssel telnek meg. Így tesz Wang Wei is a jelenségek hangjaival. Mintha az ideális ember még a természet legzaklatottabb állapotában is megtalálná vele a személyes viszonyt.

Hullámzó füzek

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • 7. A somliget partján • 8. Ösvény a pagodafák alatt • 9. Pavilon a tó partján • 10. A déli hegy • 11. A Yi-tavon • Tovább… 分行接绮树 倒影入清漪 不学御沟上 春风伤別离。 fēn háng jiē qĭ shù dào yĭng rù qīng yī bù xué yù gōu shàng chūn fēng shāng bié lí pompás fasor fordított árnyak   a víz tiszta tükrén nem mint a császári   csatornán, ahol a tavaszi szél   fájdítja az elválást

Két fasor. Mindkettő pompás: emerről Wang Wei maga mondja, amannak meg nyilvánvalóan pompásnak kell lennie, ha a császári palotát övező csatorna partján áll. Az első itt és most van, a Wang folyó völgyében, ahol Wang Wei egységre jutott a természettel és önmagával, a víz tiszta tükre – az érzelmek illuzórikus világa – már nem fodrozódik.

De a vers igazi tárgya a másik fasor, valahol a múltban, egy a sok elválás közül, amelyet még mindig fantomfájdalomként idéz fel ami csak emlékeztet rá. Annak a víznek a tükre még mindig fodrozódik – tavaszi szél vizet áraszt –, még mindig nem lehet tisztán látni benne azokat a füzeket. Ott még Wang Wei nem elég összeszedett ahhoz, hogy jól bevált módszerével kihelyezze fájdalmát egy külső tárgyra, egy felemelt pohárra vagy egy felhő koszorúzta hegyre.

A múlt hullámzása nehezen csillapul. Hiába van ősz, az a tavaszi szél még most is fúj.

A Yi-tavon

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • 7. A somliget partján • 8. Ösvény a pagodafák alatt • 9. Pavilon a tó partján • 10. A déli hegy • Tovább… 吹箫陵极浦 日暮送夫君 湖上一回首 山青卷白云。 chuī xiāo líng jí pŭ rì mù sòng fū jūn hú shàng yī huí shŏu shān qīng juăn bái yún fuvolaszó mellett   érünk a túlsó partra napnyugtakor búcsúzom    nemes barátomtól a tó fölött fejemet    még visszafordítom a hegy zöld fejét   fehér felhő takarja

Akinek nemes barátja van, fájdalmas tőle az elválás. Wang Wei olyan szerencsés volt, hogy több nemes barátja is volt, így több verset is írt az elmúlás fájdalmáról. Az egyik, A Yang-kapu három dala a kínai klasszikus zenei repertoár egyik alapvető darabjává vált.

Talán a nemesség része, talán az elválás fájdalmában való hosszú gyakorlat teszi, hogy ezekben a versekben éppen a fájdalomról esik a legkevesebb szó. A Yang-kapu csak egy utolsó poharat említ, és a kaputól nyugatra várakozó magányra utal. Itt a magányába visszatérő Wang Wei tesz finom árulkodó gesztust. Még egyszer visszafordítja fejét, de a kép kétszeresen is aszimmetrikus. Barátja feje helyett már csak a hegy zöld fejét látja, s azt is fehér felhő takarja.

Nincs helye itt az esti ködöknek, írta A magnólialiget ragyogásában. Hát akkor hol van? Itt, ebben a versben.

A déli hegy

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • 7. A somliget partján • 8. Ösvény a pagodafák alatt • 9. Pavilon a tó partján • Tovább… 轻舟南垞去 北垞淼难即 隔浦望人家 遥遥不相识。 qīng zhōu nán chá qù bĕi chá miăo nán jí gé pŭ wàng rén jiā yáo yáo bù xiāng shì könnyű csónak visz    a déli hegy felé az északi hegyig   túl sok a víz     nem juthatsz el oda a távoli parton   emberek, házak de ilyen messziről    nem ismerjük fel egymást

Ismét a könnyű csónak, ismét a mitikus nagy vízen, északról délre, a nem-létből a létbe, mintha az anyaméhben. Ez a kínai nagy archetipikus utak iránya, az egyetlen lehetséges irány: az északi hegyig túl sok a víz. A létből a nem-létbe majd egy másik könnyű csónak visz át: talán nyugat felé.

Még nem ismerjük, ki vár minket a déli parton. De nem csak mi látjuk őket, hanem ők is minket. Egyetlen egész részei vagyunk, nem csak a mi nézőpontunk érvényes. Várnak ránk. De ők sem ismernek még minket.

Pavilon a tó partján

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • 7. A somliget partján • 8. Ösvény a pagodafák alatt • Tovább… 轻舸迎上客 悠悠湖上来 当轩对樽酒 四面芙蓉开。 qīng gĕ yíng shàng kè yōu yōu hú shàng lāi dāng xuān duì zūn jiŭ sì miàn fú róng kāi könnyű csónak hozza   vendégemet a tó színén   lassan közelít a pavilonban szemközt   a boros edénnyel körben   lótuszok nyílnak

Ahogy haladunk előre a versek során, az én és fájdalma egyre inkább háttérbe húzódik, s a világ foglalja el a helyét: a világ csodái, a csodákkal viselős üresség, és az ezek körforgásában való részvétel elfogadása.

A világgal való egység öröméből pedig a megosztás vágya fakad. Már a két előző vers is ezt próbálgatta, most pedig az én szigetét körülvevő víz túlpartjáról megérkezik a másik. Mitikusan könnyű csónakon, ahogy illik, amilyenen a kicsi halász vág neki a nagy ürességnek Wu Zhen képén. 

Szavakra nincs szükség. A bor tökéletesen jelképezi a megosztást. Sokatmondó, hogy a vers a 樽 zūn kifejezést használja az edényre: ez az a gazdagon díszített bronz edénytípus, amellyel az áldozati bort ajánlották fel a szentélyben.

Köröskörül a lótuszok, a buddhizmus legfontosabb szimbóluma. A zavaros vízből felszínre törő gyönyörű virág a tisztaság és megvilágosodás jelképe. Az egész növény pedig, minthogy egyidejűleg jelen van benne a bimbó, a virág és a mag, az idősíkok – múlt, jelen, jövő – egybeolvadásáé.

Mi lehet több annál, mint ilyen vendéggel együtt hallgatni egy ilyen világ közepén?

Ösvény a pagodafák alatt

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • 7. A somliget partján • Tovább… 仄经荫宫槐 幽阴多绿苔 应门但迎扫 畏有山僧来。 zè jìng yīn gōng huái yōu yīn duō lù tái yīng mén dàn yíng sǎo wèi yǒu shān sēng lái hegyi út a pagodafák   árnyékában rejtett és párás és csupa zöld moha a kapu előtt el kell söpörni még   vendég jöhet talán eljön ma hozzánk   a hegyi öreg

Wang Wei sétáinak néhány visszatérő toposzát már ismerősként üdvözöljük. A hegyi utat, amelyen csak egyvalaki járhat. A zöld mohát, amely alázatosan megbújik az árnyékban, de a nap sugara főszereplővé tudja tenni.

Mindez, az út, a moha, a rejtettség, a pára, az árnyék, de még az árnyékot vető pagodafák is a yin, a befogadás, a várakozás, az üresség jegyében állnak. Ahogy a várakozást erősíti az egyetlen yang gesztus, az elsöprés a kapu előtt az eljövendő vendég tiszteletére. Már ha eljön.

Ez az a vers, amelyben nem történik semmi, de bármi megtörténhet. Mint egy színpad, egy tisztás, amelyre bármikor kiléphet egy lovas. Az teszi széppé a sivatagot, hogy valahol egy kutat rejt. Ennek a hegyi útnak a fakoronák alagútja alatt az ad értelmet, hogy bármikor felbukkanhat rajta a hegyi öreg.

Wang Wei anyja emlékére kolostort alapított a Wang folyó völgyében hét szerzetes számára. Egyikük lenne a hegyi öreg? Vagy valaki más, náluk is tekintélyesebb? Talán nem is személy, hanem egy jelentős esemény, sorsfordulat? Talán nem is jön el? Wang Wei mindenképpen készen áll rá. A passzív várakozást a felsöpréssel aktívvá tette. Rajta ne múljék.

A somliget partján

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • 6. A magnólialigetben • Tovább… 结实红且绿 复如花更开 山中倘留客 置此茱萸杯。 jiē shí hóng qiĕ lù fù rú huā gēng kāi shān zhōng tăng liú kè zhī cĭ fú róng bēi gyümölcsök érnek    pirosak és zöldek mintha a virágok nyílnának újra a hegyen időző vendégre emeljük ezt a som-poharat

„Ezt hozta az ősz.” Nem tudom, megfigyelték-e, hogy gyümölcsökről írva mindössze kétféle is a végtelen bőség érzését kelti: „a piros és sárga gyümölcsöket”. Kosztolányi is csupán a szőlő és a körte párosával foglalja össze az ősz még hosszan sorolható adományait.

Wang Wei kétféle gyümölcse ugyanaz: a miénknél jóval nagyobb szemű kínai som érett termése, amit a kínai konyha sokféle módon használ – például könnyű som-bornak erjesztve. A kétféle szín említése mégis gyümölcsöktől roskadozó bokrokat vetít elénk.

A magból kicsírázó növény, a virág, a gyümölcs, majd a visszatérés a földbe a Tao körforgásának, a lét és nem-lét, a yin és yang ciklusának legközvetlenebb példája.

A ciklusban minden fázisnak megvan a maga helye. Az érett gyümölcsnek éppúgy, mint a korábbi virágnak. És ugyanígy a hamarosan beköszöntő ürességnek is, amely felváltja a ragyogásnak ezeket a fázisait, hogy aztán új élet származzék belőle.

Hogy a tökéletességnek ezt a pillanatát a visszahúzódás kell felváltsa, abban Kosztolányi és Wang Wei egyetértenek. A törvény elfogadása az, ami megkülönbözteti őket.

Kosztolányit a fák arany keze már a halálra hívja, pedig „jobb volna élni”. Wang Wei egyszerűen él. Elfogadja, hogy ő is része a kozmikus körforgásnak, s azzal együtt az ürességnek is, és elfogadja, amit a körforgásnak ez a pillanata ad számára. A hegyen időző, a világban ideiglenesen itt lévő vendégre – talán önmagára? – emeli a poharat, a bort, a halhatatlanság italát a taoisták szerint.

A magnólialigetben

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • 5. A Szarvasparkban • Tovább… 秋山敛馀照 飞鸟逐前侣 彩翠时分明 夕岚无处所。 qiū shān liăn yú zhào fēi niăo zhú qián lŭ căi cuì shí fĕn míng xī lán wú chù sŭo az őszi hegy még őrzi    a nap utolsó melegét madarak szállnak   madarak nyomában foltokban   smaragdzöld ragyogás nincs helye itt    az esti ködöknek

Az előző vers egyszólama nagyzenekari változatban. A lenyugvó nap mindent betöltő utolsó fénye, amelyet az őszi hegy színei még inkább felerősítenek, harsányan kapaszkodva abba, ami hamarosan elmúlik. Az előző vers egyetlen smaragdzöld felragyogásának ostinato alapritmussá sokszorozása.

De hová lett az előző vers alaphangja, az üresség?

Nincs helye itt. A ragyogás mindent betölt, elkápráztatja a szemet.

De ez a ragyogás, akárcsak két verssel korábban a bambuszoknak a tó színén irizáló smaragdzöld tükröződése, csalóka, mulandó. Ahogy a napnyugta fénye, ahogy az ősz színei. 

Hamarosan lenyugszik a nap, az őszi fák lehullatják a lombjukat. Üres lesz újra a hegy, esti ködök úsznak majd a kopár ágak között.

Talán épp arrafelé száll a madarak hosszú fekete sora, a mulandóság kottavonala, kifelé a versből? A varjúraj város felé surrog tova / tél lesz hamar, jaj, akinek nincs otthona.

De ez a tél nem a csend és hó és halál ideje, mint a nyugati toposz, hanem a befelé fordulásé: boldog, akinek van otthona. A természeté, amely arra vár, hogy a Tao törvénye szerint az ürességből újra megszülessen a reggel, a tavasz, és a tízezer dolog.

A Szarvasparkban

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • 4. A bambuszok hegyén • Tovább…  空山不见人 但闻人语响 返景入深林 复照青苔上。 kōng shān bù jiàn rén dàn wén rén yŭ xiăng făn jĭng rù shēn lín fù zhào jīng tāi shàng üres a hegy, nem látni embert csak beszéd foszlányait hallani a délutáni fény    áthatol az erdő sűrűjén és újra beragyogja    a smaragdzöld mohát

Üresség. A hegy néptelensége. A dolgok hiánya. A tevékenység szünetelése. A csak foszlányokban hallatszó beszéd – kié? a favágóké? – tárgy-nélkülisége.

De a vers üressége csak látszólagos. Ez az üresség éppolyan súlyos, éppolyan lényeges, mint az előző verseket benépesítő tárgyak. A Tao üressége, amelyből majd a dolgok fakadnak. A Zen üressége, amelyből majd a megvilágosodás fakad.

És a megvilágosodás eljön. Az erdő sűrűjén fény hatol át, és felragyog valami, ami mindig ott volt, elrejtőzve, alázatosan, de most váratlanul főszereplővé lép elő az ürességből. A moha, amelynek smaragdzöldje azelőtt is megvolt, de a ráeső fénysugártól vált nyilvánvalóvá. A délutáni nap meleg fényétől, amely az utolsó órában a legszebb, közvetlenül mielőtt kihunyna. Váratlan epifánia, a dolgok lényegének megnyílása, felragyogása.

A vers címe lehet utalás a sarnathi Szarvasparkra, ahol a Buddha megvilágosodása után az első beszédét tartotta. De lehet valóságos helyszín is a Wang folyó völgyében, ahol valóban volt ilyen park. Éppen ebben a parkban van eltemetve Wang Wei – különös véletlen, hogy a szarvas a kínai ikonográfiában az örök élet jelképe. Ismeretlen sírján talán ma is felragyog a smaragdzöld moha a meleg délutáni nap ráhulló fényében.

A bambuszok hegyén

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • 3. A vén barackfa háza • Tovább… 檀栾映空曲 青翠漾涟漪 暗入商山路 樵人不可如。 tán luán yìng kōng qŭ qīng cuì yàng lián yī àn rù shāng shān lù qiáo rén bù kè zhī bambuszok tükröződnek    a hullámzó vízen smaragdzöld játszik    a tó gyűrűző színén és én    titokban a Shang-hegy ösvényére lépek amelyet nem ismernek    még a favágók sem

A két első sor nemcsak leírja a tükröződést, hanem szinte eltáncolja azt: először a karcsú bambuszok zöld erdejét látjuk, amint nézik magukat a tóban, aztán a tó színét, amint hullámai egyetlen vibráló zöld spektrummá oldják a bambuszok visszatükröződő képét. „Aranyos levelek kavarognak gyémántszínű őszi tavon.” A két sor is egymás tükörképe. Tükörkép: illúzió, felszín, a fény puszta játéka.

De melyik melyiké?

A zen-buddhista meditáló felfogja, hogy a valóság éppolyan illuzórikus, felszínes, puszta játék, mint ami a vízben látszik. Ezért lép rá arra az ösvényre, amelyet még a hegyek szakemberei, a favágók sem ismerhetnek: mert ez az ösvény, ez az út, tao, csak az övé, az egyetlen valóság, amin járhat, és csakis ő járhat rajta. Az út belép az eddig csupán tükröződni látott valóság mélyére, a bambuszerdőbe. A félhomályban eltűnnek a színek, a tükröződések, az illúziók, a fény játéka. Fölöslegessé válik szinte maga a látás is. A figyelem befelé fordul.

A Shang-hegyre felmenni nem ugyanaz, mint két verssel korábban felmenni a Huazi-hegyre. Aki a Shang-hegy tetejére felér, az már nem ugyanaz az ember, mint aki a tó partján az ösvényre lépett, az egyetlenre, ami csak az övé. És a hegy csúcsáról többé már nem azt látja, amit a Huazi-hegyről látott.

A Wang Wei húsz versében felbukkanó helynevek – Meng fala, a Huazi-hegy és a többiek – a Wang folyó völgyének mikrotopográfiáját rajzolják ki. A Shang-hegy azonban kakukktojás ebben. Ez a hegy nem itt van. Hanem messze délen, a taoisták számára szent Zhongnan-hegységben, ahol Lao-ce a Tao te kinget írta. Neve azért vált toposszá a kínai literati körében, mert a Kínát egyesítő Qin-császárság (Kr.e. 221-206) idején a Négy Öreg erre a hegyre vonult ki tiltakozásul a zsarnokság ellen. Wang Wei saját élettapasztalata, vívódása az udvari állás és a kivonulás szabadsága között újra meg újra átszínezi, személyessé teszi a verseinek alapját jelentő taoista természeti törvényt. Számára az egész Wang folyó völgye egyetlen Shang-hegy.

A vén barackfa háza

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • Tovább… 文杏裁为粱 香茅结为宇 不知栋里云 去作人间雨。 wén xìng cái wéi liáng xiāng máo jiē wéi yŭ bù zhī dòng lĭ yún qù zuò rén jiān yŭ a szemöldökfa   egy kivágott vén barackfa a tető   illatos nád összekötve vajon ez az oszlopon fennakadt felhő    elhinti-e terhét       az emberek között?

A harmadik versben belépünk az „új házba Meng falánál”. Az első két sor, mint a kínai tusrajzok, csak néhány vonással vázolja fel az épületet: az ajtót, amelyen át belépünk, és a tetőt, amelyre odabent felpillantunk. A többi termékeny üresség, képzelőerőnk terepe.

Mindkét sor úgy írja le a maga tárgyát, hogy a természeti elem dominál benne, amiből készült: a barackfa és a nád. És mindkettőnek van egy olyan jelzője, amely az emberi munkára utal, amelynek révén élő növényből az épület részévé váltak: a kivágás és az összekötés.

És emellett mindkettőnek van egy, a természetből magával hozott jelzője is. A nád illatos. De a barackfa az eredetiben olyan, amit nem tudok egyetlen szóval lefordítani, csupán megmagyarázni. Az eredeti jelző 文 wén. Ez a szó eredetileg ráncot jelent, fáról szólva pedig barázdát, erezett törzset. Minthogy az írás is barázdákat ró az anyagra, ezért a wén átvett – és ma leggyakoribb – jelentésben műveltséget, kultúrát jelent. A versbéli barackfa wén jelzője mindezeket a jelentéseket hordozza. És ettől furcsa módon a két jelző szerepe felcserélődik. Mintha az eredetileg a természetes öregedést jelző wén lenne az emberi munka eredménye, az egy életen át magába szívott műveltség, és a kivágott a sors munkája, a világból való kivonulás és az imént olvasott melankólia forrása. Mindezekre akarok utalni a vén jelzővel, amely véletlenül egybecseng a kínai eredetivel.

Ez az ajtó fölé befalazott vén barackfa találkozik itt, a Meng fala melletti új házban a tetőt borító, még illatos fiatal náddal, ahogy maga az új ház a vén fákkal az első versben. Mintha azok egyike költözött volna a házba, ahol esélyt kap egy második életre.

És ekkor egy váratlan új elem hatol a képbe. Egy felhő. Hogy hová hatol, az nem teljesen világos, és talán épp ez a cél. A vers szó szerint „a főoszlopon”, 栋里 dòng lĭ lévő felhőről beszél. A dòng a hagyományos kínai ház tartóoszlopa, s ezzel újabb építészeti vonással gazdagodik a tusrajz. A tartóoszlop a ház alapját köti össze a tetővel, a földet az éggel, s ezáltal a házat világmodellé és templommá emeli. De hogyan jelenhet meg ezen az oszlopon egy felhő? Lyuk lenne az illatos nádkötegek között? Vagy az oszlop pars pro toto csupán, s a felhő valójában az általa tartott tetőn akadt fel?

És egyáltalán, miért fontos, hogy vajon a felhő szétszórja-e terhét? És miért kell hangsúlyozni, hogy az emberek között? És miért kételkedik ebben Wang Wei?

A kínai vers és festmény dinamikája a kozmosz körforgásán alapul, ahogy a Tao a nem-létezőből létrehozza a létezőt, az egyből a sokat, s aztán a létező visszatér a nem-létezőbe. Ez a vers arról beszél, hogyan jött létre ez a ház a természet és az emberi munka révén, az egy kivágása és a sok összekötése, a kötés és oldás révén, a yin és a yang körforgása révén. Ebben a körforgásban az üresség, a nem-létező éppolyan fontos, mint a belőle létrejövő és őt strukturáló létezők. A felhő pedig az ürességből a létezővé való átalakulás, a két pólus, a yin és yang, a Hegy és a Víz közötti átmeneti állapot jelképe.

Írtam egyszer, hogy a „költészet” kínai írásjegyének etimológiája – szemben a görög ποίησις-szel, amely „alkotást” jelent – a „templomban felajánlott áldozat” jelentéselemet foglalja magában. Ha a tartóoszlop templommá emeli a házat, akkor áldozatra is szükség van benne. Wang Wei még az ürességben van. Még nem biztos önmagában, még kételkedik benne, hogy az ő átmeneti állapota vajon áldozattá válik-e, vajon az egység sokasággá, a felhő vízcseppekké oldódik-e, vajon megtermékenyíti-e a világot.

Mi már tudjuk. Innen szurkolunk neki.

A Huazi-hegy csúcsán

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • Tovább… 飞鸟去不穷 连山复秋色 上下华子冈 惆怅情何极。 fēi niăo qù bù qióng lián shān fù qiū sè shàng xià huá zĭ gāng chóu chàng qíng hé jí madarak szállnak    a végtelenbe hegyek és hegyek    az ősz színei újra felmegyek és lejövök    a Huazi-hegyről a melankóliának    vajon lesz-e vége

A hegy csúcsáról körültekinteni örök toposz. De a látvány kinek-kinek mást mond. Goethét, mint láttuk, a világtól eltávolodottság csendje a halálra emlékezteti. Petőfi, aki talán irigyelt és utált bálványának versére válaszul írta a maga őszi szerteszét-nézését, bukolikus zsánerképen festi meg az emberszabású természet örök körforgását. Caspar David Friedrich romantikus vándora a ködtengerből kiemelkedő hegycsúcsok fölött ébred rá, hogy a természet, amelyet mint Isten másik teremtményét évszázadokon át testvérének tartott, Istent zárójelbe téve egy tőle idegen és fenyegető princípiummá vált.

A Wang folyó versei második darabjának minden sorában ismétlődik és végtelenné tágul valami. Madárrajok az égbolton, hegyek láncai a földi horizonton, az évszakok örök ismétlődése az időben, s emberi léptékben az, ahogy a költő újra meg újra felmegy a hegyre és lejön onnan, azaz magának a körültekintésnek az ismétlődése az emberi élet határáig. Az utolsó sor pedig a világ végtelenjében megtapasztalt ismétlődést extrapolálja a belső végtelenre: vajon a toposszal – és Wang Wei többi toposzával, a magánnyal, a kivonulással, a veszteséggel – vele járó melankólia is örökké az emberrel marad?

Gyerekkoromból emlékszem egy hasonló pillanatra. Öt-hatéves lehettem, a házunk melletti réten játszottam, igazából elégedett voltam, amikor váratlanul megnyílt előttem az idő, kézzelfoghatóan éreztem, amit a gyerek ritkán érez, hogy milyen sok év áll még előttem. S akkor megriadtam: és ez a sok év mind így fog eltelni? mindig ugyanezt fogom csinálni, érezni, látni? És életemben először – és talán utoljára is – megéreztem az unalom súlyát. Úristen, így lesz ez egy egész életen át? Szerencsére nem így lett. A gyerek ráérzett a végtelenre, de arra még nem, hogy ő viszont változni fog, és képessé válik majd tartalommal megtölteni azt.

Wang Wei a hegy csúcsán a végtelen természettel eggyé válva önmagát is változhatatlannak látja, s úgy érzi, hogy az a fájdalmas hangulat, amely most elönti őt, éppolyan örök lesz, mint a madarak röpte vagy az évszakok visszatérése. Három néven is megnevezi: 惆 chóu, „szomorúság”, 怅 chàng, „kiábrándultság”, 情 qíng, „ez az érzés”. A kínaiban a három szó alliterál, és írásjegyeik bal oldali, úgynevezett jelentésosztályozó eleme is ugyanaz, a „szív” gyökjele, ami még erősebbé teszi összetartozásukat és együttes nyomasztásukat. Abba nem gondol bele, ahogy a gyerek sem, hogy épp azért vonult ki a világból ide a Wang folyó völgyébe, hogy ezeket az érzéseket fokozatosan feldolgozza, s az évek során más emberré váljon, aki már a melankóliától megszabadulva tud körültekinteni.

Nemrég tartottam előadást az Utas és holdvilágról, amelyben Mihály az „örökké fájdalmas az ember” kamaszkori melankóliájától epifániák során jut el oda, hogy az életet mégis meg lehet tölteni mással is: „ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.” Vagy még korábban írtam a Song-kori Xing Qiji verséről, amely szerint fiatalkorában még „képzelt bánatáról” igyekezett verseket írni, de sok év és számos csapás után már képessé vált rá, hogy „csalás nélkül körbenézve” csak annyit mondjon: „milyen szép, hideg ősz”.

A kötet verseinek visszatérő fordulata a „vajon”. Vajon sikerül-e Wang Weinek is megváltoznia, vajon e húsz vers végén már másként látja-e a világot és önmagát?

Új ház Meng falánál

Wang Wei előszava:

余别业在辋川山谷，其游止有孟城坳、华子冈、文杏馆、斤竹岭、鹿柴、木兰柴、茱萸沜、宫槐陌、临湖亭、南垞、欹湖、柳浪、栾家濑、金屑泉、白石滩、北垞、竹里馆、辛夷坞、漆园、椒园等。与裴迪闲暇。各赋绝句云尔

Birtokom a Wang folyó völgyében van. Amit itt érdemes felkeresni, az a házam Meng falánál, a Huazi-hegy, a vén barackfa háza, a bambuszok hegye, a Szarvaspark, a magnólialiget, a somliget, az út a pagodafák alatt, a pavilon a tó partján, a déli hegy, a Yi-tó, a fűzsor, a patak a Luan-kertben, az Aranyszemcsék Forrása, a fehér kavicsos part, az északi hegy, a kunyhó a bambuszligetben, a magnóliák völgye, az ecetfák udvara, és a fűszerkert. Pei Di és én szabad időnkben egy-egy négysoros verset írtunk ezekről a helyekről.

 

Blogunkat jó tizenhat éve a nagy Tang-kori költő, Wang Wei (699-761) A Wang folyó versei című kötetének első versével kezdtük. Most kaptam felkérést rá, hogy készítsem el mind a húsz vers fordítását, hogy karácsonyra önálló kötetben jelenhessen meg. Előtte posztonként teszem őket itt közzé, hogy addig is érjenek még egy kicsit az olvasók és saját kritikus tekintetem fényében.  • Tovább… 新家孟城口 古木馀衰柳 来者复为谁 空悲昔人有。 xīn jiā Mèng chéng kǒu gǔ mù yú shuāi liǔ lái zhě fù wèi shéi kōng bēi xī rén yǒu új ház Meng falánál vén fák korhadó füzek vajon ki lakik majd itt utánam a volt lakót gyászolni minek

Prológus. Wang Wei házat vesz Meng falánál, ahová időnként visszavonulhat a lelkileg kimerítő udvari szolgálat elől, ahol időről időre megélheti az univerzum körforgásával való egység taoista ideáját. A házat az előző generációhoz tartozó Song Zhiwen költőtől vette. Már beköltözéskor ott van a volt lakó emléke, az új ház körül a vén fák, a jelenben a múlt.

Origo. Ez az a hely, ahonnét sétákat tesz majd a Lantian körüli birtokán, amelynek már a volt lakó a 辋川 Wăngchuān, a Wang folyó völgye nevet adta. Ide tér vissza sétái után, hogy verset írjon a látottak nyomán, s hogy barátjával, Pei Divel együtt megírják A Wang folyó versei című húsz versből és húsz válaszversből álló ciklust. Ezt a könyvet itt, amelytől kezdve a volt lakó által adott Wang folyó völgye név új jelentést ölt. A múltból a jelen.

És epilógus. Wang Wei a jövőből néz vissza a jelenre, amikor már ő is múlt lesz. Mint Lábass Endre a Levélben az utánam itt lakóhoz. Tudja, hogy így lesz, benne van az univerzum körforgásának rendjében. Ezért ahogy Endre – Ne szomorodj el –, úgy ő is figyelmezteti az új lakót.

A kínai nyelvben nincsenek igeidők. Természetesen ki lehet fejezni őket segédszavakkal, kontextussal vagy körülírással, de nem olyan nélkülözhetetlen részei az igének, mint az európai nyelvekben. Az univerzum körforgása megszüli a dolgokat, majd életciklusuk lejártával visszafogadja őket. A dolgok voltak, vannak, nem lesznek, aztán újra lesznek. Gyászolni minek.

Egyetlen dolgot nem lát előre az ember: hogy mi történik vele azalatt, míg itt él. Hogy más lesz-e, amikor majd elmegy. Ha az ember ír, azzal a tudattal, hogy az írásai úttá állnak össze, akkor a végén visszatekintve talán megmondhatja. Mint mi ezen az itt írott húsz versen.

Halat nézni Szecsuánban

Kína, főleg a nyugati része, tele van kicsi történelmi városkákkal és falvakkal. Ezeket azonban hiába keressük bármilyen nyugati nyelvű útikönyvben. Nem tudni, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás: hogy azért nincsenek benne, mert nyugatiak úgyse jönnek Kínának ezekre a rejtett részeire, arra a két hétre elég nekik a Nagy Fal és a xiani agyaghadsereg, vagy azért nem jönnek, mert az útikönyvek nem beszélnek róluk.

Ha az ember kíváncsi ezekre a városkákra, speciális kínai útikönyveket kell olvasnia, amelyeknek címe 古镇 gŭzhèn, „régi város”-ra végződik. Kínában sok ilyen kiadvány van, mert a kifinomult ízlésű kínai utazók nagyon szeretik és keresik ezeket az időkapszulákat. Amikor a kínai busztársaságnak megírom a listát, milyen kisvárosok füzérére szeretnék buszt kérni a Chengdu körüli hegyvidéken, a szemük se rebben, pontos útvonalat és időket adnak, csak jelzik, hogy olykor a két városka közötti harminc kilométert egy óra alatt fogja megtenni a busz.

Ilyen út vezet Wangyube is, Chengdutól délnyugatra kétszáz kilométerre. Ya’antól, a tea és ló útja szecsuáni ágának kiindulópontjától meredek és szűk kétsávos út kanyarog fel a hegyvidékre. Egyetlen túlméretezett teherautó képes blokkolni az utat, minden hajtűkanyarban elképesztő manőverekkel fordulva, mögötte lassan hosszú sorrá gyűlnek az errefelé amúgy ritkán járó autók, köztük a mi kisbuszunk. A hegyeken reggeli felhők ülnek, a mélyben folyó robajlik. A hosszabb megállásoknál kiszállunk fotózni. A Ya’antól Wangyuig tartó negyven kilométert két óra alatt tesszük meg.

Mellettünk már látszik, hogy a tartomány türelme elfogyott, és négysávos utat építenek a hegyeken át. És a kínai útépítés nagyon látványos vállalkozás. Mindenütt betonkeverő létesítmények, völgyhidak, alagútkezdemények, lebetonozott útszakaszok. Az építkezés a vége felé közeledik. Ha befejeződik, valószínűleg a hegyvidék gŭzhèn-jeinek romantikája is véget ér. Népzenegyűjtő barátnőm, Shi Tan mondta, hogy egy kínai vidéken addig van felgyűjthető népzene, amíg csak földút vezet oda. Az utolsó órában tesszük meg ezt a körutat.

Wangyu egy magas szikla platóján épült a Zhougong folyó partján. Régebben csak egy százötven lépcsőfokos meredek lépcső vezetett fel ide a folyótól, de most már az útépítéshez kapcsolódóan egy kanyargós aszfaltutat is építettek, amely a felső végén éri el a falut. Innen csúszós gyaloglépcső indul lefelé, aztán pajták között és veteményeskerteken át vezet tovább az ösvény. De fent, a lépcső kezdeténél már modern útjelző tábla és épülő turisztikai fogadóközpont jelzi, hogy a falut hamarosan betagolják a turistaiparba.

Az ösvényről lelátni a fa házak tetejére és a főutca udvaraira. A falu mint bölcsőben pihen a felhők borította zöld hegyek között.

A főutcáról lelátni a folyóra és a túlpartján épült újabb házakra is. A régi falu innen kapta a nevét: 望鱼 wàng yú annyit tesz, mint „nézni a halakat”. A helyi folklór magát a sziklát tartja egy összegömbölyödött macskának, amely az orra előtt folyó vízben játszó halakat figyeli.

De a halak nézése egyszersmind a meditáció egy formája, illetve metaforája is a kínai hagyományban.

Egy klasszikus taoista történet szerint Csuang-ce egy folyó mellett sétálva azt mondta Huizinek: „Nézd, hogy játszanak a halak, hogy cikáznak ide-oda, ahogy nekik tetszik. Ez az, amit a halak igazán élveznek.” Huizi ellenvetette: „Te nem vagy hal. Honnan tudod, mit élveznek a halak?” Csuang-ce letorkollta: „Te nem vagy én. Honnan tudod, hogy nem tudom, mit élveznek a halak?”

Ezt az ismeretelméleti vitát fejeli meg a jeles Song-kori festő, Zhou Dongqing A halak öröme című hat méter hosszú tekercsképén (1291, Metropolitan Museum of Art) amelyen a játszadozó halak hosszú sora mellé az alábbi verset írta:

非鱼岂知乐， 寓意写成图。 成探中庸奥， 分明有象无。

Hal nem lévén, hogy tudhatnánk örömükről? De saját érzéseinket kifejezhetjük a képen. Ha a mindennapi mélyét fel akarjuk tárni, le kell írnunk a leírhatatlant.

Az ösvény meredek lépcsővel ér le a főutcára, amelyet kőlapok borítanak és elegáns oszlopos-tornácos faházak szegélyeznek. Az oszlopok kő lábazatán 18. századi faragványok. Látszik, hogy gazdag volt a falu valamikor a 17-18. században, amikor a környékbeli bambuszkereskedelem fő piacának számított. A gazdagság aztán elmúlt, de a faházak, faragott konzolaikkal és szemöldökeikkel, szépen konstruált ablakaikkal, impozáns belső szerkezeteikkel szerencsére máig megmaradtak. 2013-ban Wangyu elnyerte a „Szecsuán legszebb régi faluja” címet.

A tornácokon egy-két idős ember ül teát vagy street foodot kínálva, egy helyen többen kártyáznak. A falunak ma tizenhat állandó lakosa van, de a szikla lábánál épült új faluban pezseg az élet, onnan is feljárnak ide.

A házak között egy résen mohos taoista szobrokra látni. A gazdasági épületek közötti kis téren a falu egykori szentélyének maradványai állnak. A két központi szobor – valószínűleg a falut alapító ősök – mellett két oldalt istenszobrok ülnek. A szobrok fala mögé belépve feltárulnak az idő rétegei: egy buddhista Guanyin, az Irgalmasság Buddhája-szobor, mellette kis Konfuciusz-szobor, a mögötte álló falon úttörő-jelenetes kommunista csempe, amögött pedig a most épült beton támfalon modern építkezési felirat.

A főutcán továbbhaladva a régi házak megőrzésének és modern használatának nagyon szép példáját mutatja egy frissen kialakított kávézó-könyvesbolt. A fa homlokzatot és a belső oszlopos-gerendás szerkezetet a tetőszerkezettel megőrizték, de a tereket egybenyitották és hangsúlyos falépcsővel kötötték össze. Az új épület emblémája, a hal fején álló faváz a falu nevére és az épület lényegére utal. A kávézóban a legjobb olasz eszpresszót és cappuccinót árulják, valamint tibeti teát. A hipszter berendezés és kínálat arra utal, hogy a falut kifinomult ízlésű közönség látogatja, és még inkább látogatni fogja az út megépülése után.

Ilyen közönséget céloz meg kicsivel arrébb két, egymással szemben álló ház is, amelyeket egy fiú és egy lány, talán pár, talán testvérpár vezet. Nem tűnnek helybélinek, talán egyetemisták, akik csak a bolt miatt vannak itt. A tudatosan rusztikus stílusban tartott házak egyikében rusztikus kávézót, a másikban kitűnő kézműves ruhaboltot működtetnek. A ruhabolt asztalán Hesse Üveggyöngyjátéka fekszik kínaiul. A lány elmondja, hogy nagyon szereti ezt a könyvet, amely „spiritualitásában” nagyon egybehangzik a kínaival. Én is ezt éreztem, amikor jó harminc éve olvastam.

A kettős bolt után néhány házzal az utca kilátópavilonnal ér véget. Innen vezet lefelé az a hosszú lépcső, amely nemrégen még az egyetlen út volt fel a faluba. A pavilon alatt az új falu háztetői látszanak, s a folyó túlpartján az épülő új sztráda beton konzolai.

Visszafelé a főutcán megállunk egy építkezésnél, amelyen látszik, hogy az iménti kávézó ötletet adott a régi házak modern átalakításához. A belső tér elválasztó falait és födémét kiemelték, csak a tartóoszlopok és faragott gerendák maradtak a helyükön, s nyilván valamilyen új faszerkezet költözik majd közéjük.

Tovább haladunk a főutca vége felé, amely egykor nyilvánvalóan a falu kevésbé előkelő, parasztosabb, gazdaságibb része volt.

Két-három kicsi helyi kifőzde nyílik itt, legalább száz évesek, ahogy a jócskán megkopott Mao-kép és pártjelszavak tanúsítják. Most az építkezés munkásai étkeznek itt.

A 四川古镇, Szecsuán régi kisvárosai című kalauz, amelyet harminc éve vettem Pekingben, mintegy zálogaként annak az alig remélt lehetőségnek, hogy valaha eljutok ezekre a helyekre, Wangyuról szólva különösen lírai hangnemre vált:

川北古镇中，望鱼是一个另类。想感受民风民俗，可以去元通；想欣赏特色建筑，可以去平乐；想了解历史人文，可以去街子。可是，想寻觅桃源，想慰藉心灵，想神游八荒，望鱼，就是赤子的彼岸。它地处半山腰，藏在深闺人未识，所以，它的破败也让人感动。它太小了，你有足够的时间来发现它细节的美；它太悠闲了，亲近它，谁都会乐不思返。

Észak-Szecsuán régi kisvárosai között Wangyu különleges eset. Ha népszokásokra vagy kíváncsi, Yuantongba menj. Ha a sajátos építészet érdekel, Pingle-be. Ha a történelmet és a kultúrát akarod mélyebben megérteni, Jiezibe. De ha paradicsomra akarsz lelni, ha meg akarod találni lelked nyugalmát, ha csak bolyongani akarsz és halakat nézni, akkor ez az ártatlanság helye. Megbújva a hegyek között, titkos kamrában, mindenki elől elrejtve, még kopottságában is megejtően. Olyan kicsi, hogy lesz elég időd felfedezni részleteinek szépségét, s olyan békés, hogy ha egyszer elmerülsz benne, soha többé nem akarod elhagyni.

Bárcsak így maradna.