复如花更开 山中倘留客 置此茱萸杯。 jiē shí hóng qiĕ lù fù rú huā gēng kāi shān zhōng tăng liú kè zhī cĭ fú róng bēi gyümölcsök érnek pirosak és zöldek mintha a virágok nyílnának újra a hegyen időző vendégre emeljük ezt a som-poharat |
„Ezt hozta az ősz.” Nem tudom, megfigyelték-e, hogy gyümölcsökről írva mindössze kétféle is a végtelen bőség érzését kelti: „a piros és sárga gyümölcsöket”. Kosztolányi is csupán a szőlő és a körte párosával foglalja össze az ősz még hosszan sorolható adományait.
Wang Wei kétféle gyümölcse ugyanaz: a miénknél jóval nagyobb szemű kínai som érett termése, amit a kínai konyha sokféle módon használ – például könnyű som-bornak erjesztve. A kétféle szín említése mégis gyümölcsöktől roskadozó bokrokat vetít elénk.
A magból kicsírázó növény, a virág, a gyümölcs, majd a visszatérés a földbe a Tao körforgásának, a lét és nem-lét, a yin és yang ciklusának legközvetlenebb példája.
A ciklusban minden fázisnak megvan a maga helye. Az érett gyümölcsnek éppúgy, mint a korábbi virágnak. És ugyanígy a hamarosan beköszöntő ürességnek is, amely felváltja a ragyogásnak ezeket a fázisait, hogy aztán új élet származzék belőle.
Hogy a tökéletességnek ezt a pillanatát a visszahúzódás kell felváltsa, abban Kosztolányi és Wang Wei egyetértenek. A törvény elfogadása az, ami megkülönbözteti őket.
Kosztolányit a fák arany keze már a halálra hívja, pedig „jobb volna élni”. Wang Wei egyszerűen él. Elfogadja, hogy ő is része a kozmikus körforgásnak, s azzal együtt az ürességnek is, és elfogadja, amit a körforgásnak ez a pillanata ad számára. A hegyen időző, a világban ideiglenesen itt lévő vendégre – talán önmagára? – emeli a poharat, a bort, a halhatatlanság italát a taoisták szerint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése