飞鸟逐前侣 彩翠时分明 夕岚无处所。 qiū shān liăn yú zhào fēi niăo zhú qián lŭ căi cuì shí fĕn míng xī lán wú chù sŭo az őszi hegy még őrzi a nap utolsó melegét madarak szállnak madarak nyomában foltokban smaragdzöld ragyogás nincs helye itt az esti ködöknek |
Az előző vers egyszólama nagyzenekari változatban. A lenyugvó nap mindent betöltő utolsó fénye, amelyet az őszi hegy színei még inkább felerősítenek, harsányan kapaszkodva abba, ami hamarosan elmúlik. Az előző vers egyetlen smaragdzöld felragyogásának ostinato alapritmussá sokszorozása.
De hová lett az előző vers alaphangja, az üresség?
Nincs helye itt. A ragyogás mindent betölt, elkápráztatja a szemet.
De ez a ragyogás, akárcsak két verssel korábban a bambuszoknak a tó színén irizáló smaragdzöld tükröződése, csalóka, mulandó. Ahogy a napnyugta fénye, ahogy az ősz színei.
Hamarosan lenyugszik a nap, az őszi fák lehullatják a lombjukat. Üres lesz újra a hegy, esti ködök úsznak majd a kopár ágak között.
Talán épp arrafelé száll a madarak hosszú fekete sora, a mulandóság kottavonala, kifelé a versből? A varjúraj város felé surrog tova / tél lesz hamar, jaj, akinek nincs otthona.
De ez a tél nem a csend és hó és halál ideje, mint a nyugati toposz, hanem a befelé fordulásé: boldog, akinek van otthona. A természeté, amely arra vár, hogy a Tao törvénye szerint az ürességből újra megszülessen a reggel, a tavasz, és a tízezer dolog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése