A vén barackfa háza

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • 2. A Huazi-hegy csúcsán • Tovább… 文杏裁为粱 香茅结为宇 不知栋里云 去作人间雨。 wén xìng cái wéi liáng xiāng máo jiē wéi yŭ bù zhī dòng lĭ yún qù zuò rén jiān yŭ a szemöldökfa   egy kivágott vén barackfa a tető   illatos nád összekötve vajon ez az oszlopon fennakadt felhő    elhinti-e terhét       az emberek között?

A harmadik versben belépünk az „új házba Meng falánál”. Az első két sor, mint a kínai tusrajzok, csak néhány vonással vázolja fel az épületet: az ajtót, amelyen át belépünk, és a tetőt, amelyre odabent felpillantunk. A többi termékeny üresség, képzelőerőnk terepe.

Mindkét sor úgy írja le a maga tárgyát, hogy a természeti elem dominál benne, amiből készült: a barackfa és a nád. És mindkettőnek van egy olyan jelzője, amely az emberi munkára utal, amelynek révén élő növényből az épület részévé váltak: a kivágás és az összekötés.

És emellett mindkettőnek van egy, a természetből magával hozott jelzője is. A nád illatos. De a barackfa az eredetiben olyan, amit nem tudok egyetlen szóval lefordítani, csupán megmagyarázni. Az eredeti jelző 文 wén. Ez a szó eredetileg ráncot jelent, fáról szólva pedig barázdát, erezett törzset. Minthogy az írás is barázdákat ró az anyagra, ezért a wén átvett – és ma leggyakoribb – jelentésben műveltséget, kultúrát jelent. A versbéli barackfa wén jelzője mindezeket a jelentéseket hordozza. És ettől furcsa módon a két jelző szerepe felcserélődik. Mintha az eredetileg a természetes öregedést jelző wén lenne az emberi munka eredménye, az egy életen át magába szívott műveltség, és a kivágott a sors munkája, a világból való kivonulás és az imént olvasott melankólia forrása. Mindezekre akarok utalni a vén jelzővel, amely véletlenül egybecseng a kínai eredetivel.

Ez az ajtó fölé befalazott vén barackfa találkozik itt, a Meng fala melletti új házban a tetőt borító, még illatos fiatal náddal, ahogy maga az új ház a vén fákkal az első versben. Mintha azok egyike költözött volna a házba, ahol esélyt kap egy második életre.

És ekkor egy váratlan új elem hatol a képbe. Egy felhő. Hogy hová hatol, az nem teljesen világos, és talán épp ez a cél. A vers szó szerint „a főoszlopon”, 栋里 dòng lĭ lévő felhőről beszél. A dòng a hagyományos kínai ház tartóoszlopa, s ezzel újabb építészeti vonással gazdagodik a tusrajz. A tartóoszlop a ház alapját köti össze a tetővel, a földet az éggel, s ezáltal a házat világmodellé és templommá emeli. De hogyan jelenhet meg ezen az oszlopon egy felhő? Lyuk lenne az illatos nádkötegek között? Vagy az oszlop pars pro toto csupán, s a felhő valójában az általa tartott tetőn akadt fel?

És egyáltalán, miért fontos, hogy vajon a felhő szétszórja-e terhét? És miért kell hangsúlyozni, hogy az emberek között? És miért kételkedik ebben Wang Wei?

A kínai vers és festmény dinamikája a kozmosz körforgásán alapul, ahogy a Tao a nem-létezőből létrehozza a létezőt, az egyből a sokat, s aztán a létező visszatér a nem-létezőbe. Ez a vers arról beszél, hogyan jött létre ez a ház a természet és az emberi munka révén, az egy kivágása és a sok összekötése, a kötés és oldás révén, a yin és a yang körforgása révén. Ebben a körforgásban az üresség, a nem-létező éppolyan fontos, mint a belőle létrejövő és őt strukturáló létezők. A felhő pedig az ürességből a létezővé való átalakulás, a két pólus, a yin és yang, a Hegy és a Víz közötti átmeneti állapot jelképe.

Írtam egyszer, hogy a „költészet” kínai írásjegyének etimológiája – szemben a görög ποίησις-szel, amely „alkotást” jelent – a „templomban felajánlott áldozat” jelentéselemet foglalja magában. Ha a tartóoszlop templommá emeli a házat, akkor áldozatra is szükség van benne. Wang Wei még az ürességben van. Még nem biztos önmagában, még kételkedik benne, hogy az ő átmeneti állapota vajon áldozattá válik-e, vajon az egység sokasággá, a felhő vízcseppekké oldódik-e, vajon megtermékenyíti-e a világot.

Mi már tudjuk. Innen szurkolunk neki.