A Huazi-hegy csúcsán

Wang Wei: A Wang folyó versei • 1. Új ház Meng falánál • Tovább… 飞鸟去不穷 连山复秋色 上下华子冈 惆怅情何极。 fēi niăo qù bù qióng lián shān fù qiū sè shàng xià huá zĭ gāng chóu chàng qíng hé jí madarak szállnak    a végtelenbe hegyek és hegyek    az ősz színei újra felmegyek és lejövök    a Huazi-hegyről a melankóliának    vajon lesz-e vége

A hegy csúcsáról körültekinteni örök toposz. De a látvány kinek-kinek mást mond. Goethét, mint láttuk, a világtól eltávolodottság csendje a halálra emlékezteti. Petőfi, aki talán irigyelt és utált bálványának versére válaszul írta a maga őszi szerteszét-nézését, bukolikus zsánerképen festi meg az emberszabású természet örök körforgását. Caspar David Friedrich romantikus vándora a ködtengerből kiemelkedő hegycsúcsok fölött ébred rá, hogy a természet, amelyet mint Isten másik teremtményét évszázadokon át testvérének tartott, Istent zárójelbe téve egy tőle idegen és fenyegető princípiummá vált.

A Wang folyó versei második darabjának minden sorában ismétlődik és végtelenné tágul valami. Madárrajok az égbolton, hegyek láncai a földi horizonton, az évszakok örök ismétlődése az időben, s emberi léptékben az, ahogy a költő újra meg újra felmegy a hegyre és lejön onnan, azaz magának a körültekintésnek az ismétlődése az emberi élet határáig. Az utolsó sor pedig a világ végtelenjében megtapasztalt ismétlődést extrapolálja a belső végtelenre: vajon a toposszal – és Wang Wei többi toposzával, a magánnyal, a kivonulással, a veszteséggel – vele járó melankólia is örökké az emberrel marad?

Gyerekkoromból emlékszem egy hasonló pillanatra. Öt-hatéves lehettem, a házunk melletti réten játszottam, igazából elégedett voltam, amikor váratlanul megnyílt előttem az idő, kézzelfoghatóan éreztem, amit a gyerek ritkán érez, hogy milyen sok év áll még előttem. S akkor megriadtam: és ez a sok év mind így fog eltelni? mindig ugyanezt fogom csinálni, érezni, látni? És életemben először – és talán utoljára is – megéreztem az unalom súlyát. Úristen, így lesz ez egy egész életen át? Szerencsére nem így lett. A gyerek ráérzett a végtelenre, de arra még nem, hogy ő viszont változni fog, és képessé válik majd tartalommal megtölteni azt.

Wang Wei a hegy csúcsán a végtelen természettel eggyé válva önmagát is változhatatlannak látja, s úgy érzi, hogy az a fájdalmas hangulat, amely most elönti őt, éppolyan örök lesz, mint a madarak röpte vagy az évszakok visszatérése. Három néven is megnevezi: 惆 chóu, „szomorúság”, 怅 chàng, „kiábrándultság”, 情 qíng, „ez az érzés”. A kínaiban a három szó alliterál, és írásjegyeik bal oldali, úgynevezett jelentésosztályozó eleme is ugyanaz, a „szív” gyökjele, ami még erősebbé teszi összetartozásukat és együttes nyomasztásukat. Abba nem gondol bele, ahogy a gyerek sem, hogy épp azért vonult ki a világból ide a Wang folyó völgyébe, hogy ezeket az érzéseket fokozatosan feldolgozza, s az évek során más emberré váljon, aki már a melankóliától megszabadulva tud körültekinteni.

Nemrég tartottam előadást az Utas és holdvilágról, amelyben Mihály az „örökké fájdalmas az ember” kamaszkori melankóliájától epifániák során jut el oda, hogy az életet mégis meg lehet tölteni mással is: „ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.” Vagy még korábban írtam a Song-kori Xing Qiji verséről, amely szerint fiatalkorában még „képzelt bánatáról” igyekezett verseket írni, de sok év és számos csapás után már képessé vált rá, hogy „csalás nélkül körbenézve” csak annyit mondjon: „milyen szép, hideg ősz”.

A kötet verseinek visszatérő fordulata a „vajon”. Vajon sikerül-e Wang Weinek is megváltoznia, vajon e húsz vers végén már másként látja-e a világot és önmagát?