Magnóliaünnep



Föltétlenül kattintsanak a képekre. Nagy méretben élnek igazán.

Maria Thoidou: Της αγάπης το μετάξι (A szerelem selyme) (3'06"). A Της αγάπης το μετάξι (1994) lemezről.

Επέρασε πολύς καιρός
οπου τον περιμένω
καράβι που δεν φαίνεται
στη θάλασσα χαμένο.

Μού’χε τάξει, μού’χε τάξει
της αγάπης το μετάξι.

Πες μου βοριά, πες μου νοτιά
ανατολή και δύση
μήπως τον εθωρήσατε
αυτόν πού’χ’αγαπήσει.

Μού’χε τάξει, μού’χε τάξει
της αγάπης το μετάξι.

Ήμουν ανθός στα χέρια του,
στα μάτια του φεγγάρι
μα τώρα που μ’αρνήθηκε
το φως μου τό’χει πάρει.

Μού’χε τάξει, μού’χε τάξει
της αγάπης το μετάξι.
Hosszú idő telt el
amióta várom
amióta a hajó
eltűnt a tengeren

őrzöm, egyre őrzöm
a szerelem selymét

mondd, észak, mondd, dél
napkelte, napnyugta,
láttátok-e vajon
azt, akit szeretek

őrzöm, egyre őrzöm
a szerelem selymét

virág voltam kezedben
hold a szemeidben
de most, hogy elhagytál
elhagyott a fény is

őrzöm, egyre őrzöm
a szerelem selymét

A Bernadette-módszer

Reménytelen vállalkozás volna megpróbálni egyetlen bejegyzésbe összesűríteni a képek mnemotechnikai alkalmazásának hosszú, bonyolult és lenyűgöző történetét. Többször is érintettük már ezt a témát, amelynek irodalma napról napra gyarapszik (egyik legfrissebb és legjobb összefoglalója Lina Bulzoni: La stanza della memoria. Modelli letterari e iconografici nell’età della stampa, Róma: Bulzoni 2001, amelyről majd még írunk). Az emblémáskönyvekben szép számmal találunk példát a képek gondolatébresztő, a befogadást irányító és a tanítást az emlékezetben lehorgonyzó szerepére. Francisco de Monzón 1563-ban kiadott Norte de Ydiotas (A tudatlanok iránytűje) című emblémáskönyvében például egy asszony meditál egy képzeletbeli templomban látható képek sora előtt. Ez itt a legelső kép, amely tökéletes malevicsi feketeségével a bűn sötétségét jelképezi:


A jezsuita Sebastián Izquierdo az 1675-ben kiadott, s számos kiadást és fordítást megért Práctica de los ejercicios espirituales című kézikönyvben az ignáci lelkigyakorlatok végzéséhez adott képes összefoglalót. Az alábbi képre kattintva a teljes sorozatot végignézhetjük.


A képmeditáció kezdettől fogva kedvelt módszere volt a jezsuitáknak, akik a mallorcai Jerónimo Nadal (1507-1580) Evangelicae Historiae Imagines (1593) című monumentális munkájával kezdődően a nyomdászat csúcsteljesítményeinek számító képmeditációk hosszú sorát publikálták, amilyen Antoine Sucquet alábbi Via vitae aeternae-je (1620) is:


Most azonban csak a műfaj 20. századi továbbélésének egy példáját szeretnénk bemutatni, amely jóval egyszerűbb a fenti, gazdagon kidolgozott előképeknél, de egyszersmind jóval „fiziológiaibb” jellegű is, minthogy a retinaemlékezet jelenségére épít.

A jelenség abban áll, hogy ha hosszan nézünk fehér alapon egy fekete sziluettet, azt szemünket lehunyva is tovább látjuk egy ideig. Ezen alapult a „Bernadette-módszer”, amely a 30-as évektől kezdve igen gyorsan elterjedt a hitoktatásban, míg csak a II. vatikáni zsinat kifejezetten el nem utasította alkalmazását.

A thaon-les-vosges-i szaléziánus Bernadette-nővérek, mindenekelőtt Marie de Jésus nővér Émile Bogard atya útmutatásai nyomán 1934-ben publikálták első képsorozatukat. Rövidesen négyszer százötven képből álló kollekcióval illusztrálták Krisztus életét, az Ó- és Újszövetséget, az egyháztörténetet és a katolikus tanítást, mégpedig a legkülönbözőbb műfajokban: képeslapon, képregényben, plakáton, játékokon, térképeken, és füzetborítókon. Közben a módszer is általánossá vált és a legkülönbözőbb témákban talált követőkre.




A módszer egyik legérdekesebb vonása, hogy kifejezetten a modern képek ártalmas hatása ellen lépett fel, amelyek a filmek, reklámok, propagandaanyagok és képes folyóiratok formájában ekkorra már a mindennapi élet valamennyi területét áthatották. A nővérek a második világháborút közvetlenül megelőző években többfrontos harcot vívtak a modernizmus minden formája, a kommunizmus és a mozik erkölcsromboló képei ellen ezeknek a szikár fekete-fehér árnyképeknek a fegyverével, amelyeken semmi sem terelte el a figyelmet a központi üzenetről. Mottójuk az volt: Ut videant – „hogy lássanak”. Az általuk elképzelt ideális néző hosszan szemlélte a képeket, újra meg újra elolvasta felirataikat és a hozzájuk mellékelt, többnyire kemény és harcos hangvételű kommentárokat, sőt fennhangon el is recitálta őket.


Ma a képek eredetijei a chalon-sur-saône-i Nicéphore Niépce múzeumban találhatóak. Az Éditions Matière nemrégen tett közzé belőlük bőséges válogatást, amelynek átlapozása új értelmet ad a videre est credere jelmondatnak.

Érdekes lenne megvizsgálni, vajon volt-e összefüggés a Bernadette-árnyképek és a bande dessinée, a háború előtti francia képregény világos kontúrokkal dolgozó irányzata között, amely épp ezekben az években alkotta meg legsikeresebb sorozatát, a Tintin kalandjait.

Isztambul


A Wang folyó verseinek egyik nagy előnye a tematikus blogokhoz képest, hogy ki-ki eldöntheti magának, milyen műfajnak akarja látni. Erről persze keveset tudunk – bár kíváncsiak vagyunk rá –, s csak nagy ritkán értesülünk róla, hogy valaki elsősorban az orosz vagy perzsa tematika, a régi könyvek és kéziratok vagy a versfordítások miatt olvassa. Petyát, aki immár törzsolvasónknak számít, bevallottan az útibeszámolók fogták meg. Amikor néhány hete első isztambuli útjára készült, többek között a Wang folyóból gyűjtött hozzá écákat, hazatérve pedig megosztotta velünk az itt következő képeket. Nagyon köszönjük. Jó látni, milyen sokféleképpen látják mások ezt a várost, amelyet annyira szeretünk.

Az egér a mozaikszemek fölé menve mutatja a nézőképeket és felirataikat (ez Google Readerben nem működik). A képek a mozaikszemekre kattintva nagyíthatók.



Hétfő, sose jöjj


„Először az öreg Capper Wambley vette észre. Márpedig Capper nagyon fontos ember. Ő a kopogtató Polkinghtorphe Brigben, vagyis az ő dolga az, hogy korán reggel felkeljen, körüljárjon a faluban egy rúddal, és azzal bekopogtasson minden hálószoba ablakán, és felkeltse az embereket, hogy idejében elindulhassanak munkájukra. És ezen a bizonyos reggelen az öreg Capper tudta, hogy valami baj van.

Akkor érezte meg, amikor kilépett kis házából, és kiköhögött a sötétségbe, hogy kitisztítsa tüdejét, és felnézett az égre, hogy megnézze, milyen az idő.

Érezte, hogy valami baj van az aznap körül, és azután rá is jött, hogy mi. Még mindig vasárnap volt.


Egy-két pillanatig a füle is elállt a csodálkozástól, mert hiszen jól emlékezett rá, hogy előtte való nap is vasárnap volt.

– Szent ég! – mondta magában. – Ilyet még nem ettem! Igazán kellene valamit csinálni.

Csakhogy az öreg Capper Wambley nagyon öreg volt, így hát csak leült a járda szélére, és egy idő múlva arra az eredményre jutott: azt kellene csinálni, hogy gondolkozni kellene a dolgon. El is kezdett gondolkozni a rendkívül furcsa eseten.

„Na már most – mondta magában –, az nem ésszerű és rendes dolog, hogy két vasárnapunk legyen egymás hegyén-hátán. Valahogy szét kellene válogatni. Mindenekelőtt meg kellene állapítani, mi a különbség a vasárnap reggel közt és a hétköznap reggel közt.”

Az öreg Capper gondolkozott, gondolkozott, és úgy találta, hogy az egyetlen különbség a kettő közt csak az, hogy hétköznap fel szokta ébreszteni az embereket, vasárnap pedig nem.

– Szóval ha ma nem ébresztem fel az embereket, akkor vasárnap reggel van – mondta.


Nemsokára kinyílt az ablak, és kibukkant rajta John Willie Braithwaite feje.

– Felébredtem – mondta. – Mennyi az idő?

De az öreg Capper látta, hogy John Willie nem ébredt fel, csak álmában jár-kel, mint azok az emberek, akik holtfáradtak, mert mindig hajnalban kell kelniük. De tudta, hogy ma ez nem baj.

– Csak azért keltettelek fel, hogy szépen megmondjam, ma megint vasárnap van. Menj szépen vissza az ágyadba, és aludj jól.


Némelyek hajlandóak voltak elhinni, mások meg nem.

– Na, ide hallgass, Capper – mondta Gollicker –, én belátom, hogy csakugyan olyan vasárnapos az egész, de hogyan bizonyosodjunk meg róla?

Az öreg sokáig gondolkozott.

– Megvan – mondta végül is. – Ha ma hétköznap van, akkor egy negyedóra múlva megszólal a gyár szirénája, nem igaz? Erről majd megtudjuk.

Ebben mindnyájan egyetértettek. Mind az öreg Capper köré csoportosultak, mert ő azok közé a kevesek közé tartozott, akik óratulajdonosok a faluban, és vártak. Mind az órára meredtek, amelyet Capper a kezében tartott. Húsz perccel hat óra előtt voltak, majd tizenkilenc perccel, tizennyolccal, tizenhéttel, tizenhattal. A nagymutató serényen haladt, és végre azt hirdette: tizenöt perc múlva hat.

De a gyársziréna hallgatott. Főképp azért, mert John Willie Braitwaite, akinek fél hatkor a gyárban kellett volna lennie, hogy gőzt adjon, és meghúzza a síp zsinórját, még odahaza feküdt a meleg ágyban felesége mellett.

– Na látjátok. Íme a bizonyság, hogy ma vasárnap van – állapította meg Capper Wambley. – Most nyugodtan hazamehetünk, és még egy órát alhatunk.


Az öreg is hazacsoszogott, és éppen reggelijét melegítette fel, amikor belépett Rowlie Helliker.

– Capper – mondta –, éppen most hallom, ma nincs hétfő, hanem még mindig vasárnap van. Hogy jöttél erre rá?

– Hát ez már így van – felelte Capper.

– Igen, igen, de hát nem túlságosan sok az, két vasárnap egymás után? Már úgy értem, nincs ebben valami rendkívüli?

– De igen, csakhogy ez már így van. Olyan nyugtalan időket élünk, minden kijön a rendes kerékvágásból.


– Marhaság! – kiáltotta Mr. Bloggs.

– Hogy, kérem? – kérdezte Sam Small, akinek fejébe szökött a vér. – Meg tudná talán mondani nekem, milyen nap van ma Japánban?

– Hétfő, ti tökfejek – felelte Mr. Bloggs.

– Ó, bocsánat – avatkozott bele a tanító. – Ne vegye rossz néven, Mr. Bloggs, de itt tudományos kérdésről van szó – elővette az óráját, és hosszan tanulmányozta, majd így szólt: – Japánban pillanatnyilag kedd van.

– Kedd?! – üvöltötte Mr. Bloggs.

– Na látod – mondta Sam Small csaknem részvétteljesen. – Te azt mondod, Greenwichben hétfő van; a tanító meg azt mondja, Japánban kedd van. Hát akkor hogy a csudába ne lehetne nálunk vasárnap?

Mr. Bloggs majd az eszét vesztette dühében.

– Hülyeség! – ordította. – Tudom már, hogy áll a dolog: mind lusták és makacsak vagytok, és egyszerűen még egy pihenőnapot akartok. És ezt hívjátok vasárnapnak.

– Dehogyis, öregem – mondta Sam Small. – Hat hétköznap van és csak egy vasárnap, tehát neked hatszor annyi esélyed van, hogy egyszer két hétköznap jön egymás után, nem pedig két vasárnap, mint most. Azért, mert most az egyszer te veszítesz, nem szabad sportszerűtlenül viselkedned, barátom.


– Ez mind üres duma! – kiáltotta Mr. Bloggs elkeseredve. – Szamárság az egész! Ha ma vasárnap van, akkor mi lesz holnap? Hétfő vagy kedd? Vagy egy napot egyszerűen elveszítünk?

– Ezt talán mégis nekem kellene eldöntenem – szólalt meg Capper Wambley, és nehézkesen felemelkedett. – Nem veszítünk el egy napot sem, erről szó sem lehet. A dolog így áll: a hétköznapok már nagyon elkoptak, fáradtak, alig tudnak továbbmenni. Egyszerűen megálltak. Nem mennek tovább, mint egy elhasznált óra, nem mennek és nem mennek, ez a helyzet.

– Ez tiszta őrület, ez nevetséges! – dörmögött Mr. Bloggs. – Ha így van, akkor megrekedünk a vasárnapnál, és holnap megint vasárnap van, és holnapután megint, mi?

Capper megvakarta a fejét, és egy pillanatig elgondolkozott. Majd felnézett.

– Tudja Isten, fiam – mondta –, te a fején találtad a szöget. Holnap megint vasárnap lesz.


Csak egy nehézsége volt a dolognak. A kocsmákat zárva kellett tartani, vagyis csak olyan embereknek adhattak valamit, akik igazán úton voltak. Egy közönséges sétáló Angliában nem kaphat vasárnap egy pohár sört. De ennek is megvolt a jó oldala: sokan rászánták magukat, és megtették az előírásos mérföldeket, hogy egy korsó sörhöz juthassanak, és ily módon megismerkedtek hazájuknak olyan vidékeivel, amelyeket különben sosem láttak volna. Így tudták meg az emberek, hogy laknak emberek a hegyeken túl is.”


Térszivárgás 7 km hosszan a 7-es főúton: Siófok, Tanácsház utca (112 km) – Zamárdi, Kocsi csárda (112+7 km). A kilométerszámozást az egér mutatja. Aki tudja miért, mondja. Nagyítás

Népi szentek


Buenos Airesből Azulba utazva az út mentén, ahol csak egy kis árnyék vagy facsoport akad a végtelen pampán, újra meg újra különféle kápolnácskákat vagy útmenti fülkéket látunk, amelyeket először a családtagok és barátok által állított haláljeleknek vélünk, amilyenek más országokban is előfordulnak.


Julia azonban, amikor megemlítettük a dolgot, felvilágosított tévedésünkről. Ezeket a kis szentélyeket Gauchito Gilnek, az őt meggyilkoló zsandár fiát halála után meggyógyító banditának szentelték, aki több mint 130 éve meghalt már, de kevéssé hiteles legendája azóta is tömegeket lelkesít Argentína-szerte. Minden év január 8-án, a tűző nyár kellős közepén kétszázötvenezer zarándok keresi fel sírját Mercedestől nyolc kilométerre, Corrientes tartományban. Vele együtt növekszik Argentínában a San La Muerte, a Szent Csontváz guaraní indián eredetű tisztelete is.


Gauchito Gil azok közé a Vatikán által el nem fogadott népi szentek közé tartozik, akiknek tisztelete egyre szélesebb körben terjed Amerika-szerte. Bár a 2006-os zarándoklaton – első ízben – már egy érsek is felkereste sírját. Történetét Nieves Concostrina foglalja össze frappánsan a Radio Nacional de España “Polvo eres” (Porból vagy) heti műsorában, amelyben a legmeglepőbb temetési szertartásokat, síremlékeket és halottkultuszokat veszi sorra:

Ezeknek az argentin figuráknak a párját Mexikóban találjuk, ahol már milliós tömegeket mozgat a La Santa Muerte és Jesús Malverde egyházilag szintén elítélt tisztelete, akiket a “drogkereskedők szentjeinek” neveznek:


Jesús Malverde és Gauchito Gil kultusza abban a szociális talajban gyökerezik, amely a Gauchitóról szóló számos ének egyikét idézve azt hirdeti: „a szegény ártatlanságának szükség a neve”.

Aby Warburg 1895-ben pueblo indiánok között.

Ezek a képek jutnak eszünkbe, amikor Aby Warburgnál azt olvassuk: „súlyos hiba a folklór komikus elemein nevetni, mert abban a pillanatban elveszítjük a tragikus elem megértésének lehetőségét” (A kígyórituálé). Bár az újsütetű folklór riasztó ikonográfiája láttán inkább a nevetés esik nehezére az embernek.


A szegényeket pártfogoló bandita népi kultusza még csak-csak érthető. De a másik, amely elmaradhatatlan kísérője ugyanezekben a szentélyekben, a Halál kultusza a maga kaszájával és groteszk, sőt aggresszív attribútumaival talán csak az inverzió, az „ellentétére fordítás” módszerével magyarázható. Pszichológiailag ahhoz hasonlóan, ahogy – mint Aby Warburg írja – a gyógyító Aszklépiosz tanította meg az emberiséget a halált hozó kígyó mérgének és képmásának pharmakon-ként, a szenvedő és szenvedést okozó emberiség gyógyszereként való megszelídítésére. Ez a kultusz az ikonográfián keresztül a halált próbálja meg háziasítani.


A fazekak között

Avila: A székesegyház építése

Avilai Szent Teréznek egy mondását szállóigeként idézik: „A fazekak között is ott jár Isten.”

A mondást úgy szokás értelmezni, hogy Isten a legegyszerűbb, legkevesebbre tartott munkákat sem nézi le, azokban is ott van az emberrel.

De természetesen a szakácsok, sajtkészítők és rokon szakmák sem szalasztják el az égből pottyant promóciót, s ezért a mondás a szakácskönyveknek is kedvelt mottójává, a konyha apoteózisává vált. Így használja például az Olaszországban gasztroújságíróskodó María Cepeda, Szent Teréz – Teresa de Cepeda y Ahumada – egyenes ági unokahúga, akit gyerekkorában, ha rossz evő volt, szülei arra intettek: „légy engedelmes, mint Teresa nagynéni”.

A mondás Magyarországon is elsősorban Polcz Alaine Főzzünk örömmel című bájos szakácskönyvének köszönheti népszerűségét:

Avilai Szent Teréz, ez a csodálatos asszony, akinek emlékiratai, a misztikumba bevezető könyve (Az alapítások, Belső várkastély) jelenti a spanyol irodalom kezdetét, [sic] és aki körül hemzsegnek a csodák, azt mondta egyszer: „A fazekak között ott jár-kél az Úr.” Ez valóban így van, megtapasztalhatod… (243. oldal)

De vajon hogyan értette ezt maga Teresa?

Mati Klarwein, Spanish kitchen, 1954Mati Klarwein: Spanyol konyha, 1954

Wang Weijel és Katával Teresa műveinek új magyar fordításán dolgozunk. A fordítás kötetenként fog megjelenni; az első, Teresa legfontosabb műve, a Belső várkastély most karácsonyra. Nem könnyű munka. Teresa olyan közvetlenül ír, ahogy egy interjúalany beszél – ennek formába öntésében sokat segít Kata szociológus gyakorlata –, ha mondat közben eszébe jut valami, azonnal új mondatot kezd, a régit már be sem fejezi, és főként híres arról, hogy soha nem olvasta vissza, amit írt. „Össze sem vethető olyan egyszerű dolgok fordításával, mint a Finnegan’s Wake”, mondja Wang Wei.

A mondat, ahonnét a szállóige ered, az Alapítások könyvének 5.8. fejezetében olvasható. Teresa az előző mondatban arról ír, hogy noha a szerzetes, aki már rátalált a szemlélődés örömére, legszívesebben szünet nélkül együtt lenne Istennel, de ha a kötelesség a mindennapos teendők elvégzésére szólítja, akkor Isten nem a szemlélődésben, hanem ezekben a teendőkben lesz ott vele:

Pues, ¡ea!, hijas mías, no haya desconsuelo; cuando la obediencia os trajere empleadas en cosas esteriores, entended que, si es en la cocina, entre los pucheros anda el Señor, ayudándoos en lo interior y esterior.

Úgyhogy gyerünk, lányaim, ne keseredjetek el. Ha az engedelmesség külső dolgokkal való foglalkozást kíván, értsétek meg, hogy ha az a konyhában van, akkor a fazekak között van az Úr, ott segít titeket mind külsőleg, mind belsőleg.

A mondás a maga kontextusában határozottan mást jelent, mint abból kiragadva. Teresa egyszerűen annyit mond: ha a kötelesség a konyhába szólít, akkor számodra ott van Isten. Ha meg nem oda, akkor nem ott. Nem az alázatos munkát dicséri itt, vagy a konyha kellemességeit, hanem a pontos feladatmeghatározást és a céltudatos kivitelezést.

Ettől függetlenül Teresa a főzést is mesteri fokon művelte, mint mindent, amihez hozzáfogott. A nagy ünnepeken maga főzött barátainak és vendégeinek, és hangsúlyozta, hogy aki a konyhán van, annak mindig úgy kell főznie, mintha magának Krisztusnak főzne. S amikor – ezt mindketten tudták – utoljára találkozott mesterével, Alcantarai Szent Péterrel, pazar sokfogásos vacsorát főzött neki. Az egész kolostor azt figyelte, mit tesz Péter, a híres böjtölő. És Péter szó nélkül végigette az összes fogást.

Teresáról – aki nemcsak főzni szeretett, de enni is nagyon – még egy édességet is elneveztek, amelyet azóta is készít és árul az avilai és toledói karmelita kolostor.

Yemas de Santa Teresa – Szent Teréz tojáskrémje

- 8 tojás sárgája
- 150 gramm cukor
- 1 dl víz
- porcukor
- 12-14 db papírtálca

1. Vastag falú acélfazékban a vízből és cukorból szirupot készítünk. Amikor a szirup már ragacsos, levesszük a tűzről.
2. Közben elválasztjuk a tojás sárgáját a fehérjétől. A sárgáját enyhén felverve fokozatosan hozzáadjuk a szirupot. Tegyük a serpenyőt igen lassú tűzre, és hagyjuk főni, fakanállal időnként megkevergetve, míg lassan össze nem áll.
3. Hideg és egyenletes felületen terítsük szét a masszát. Hagyjuk kihűlni, és hintsük meg bőven porcukorral. Vágjuk dió nagyságú darabokra, és görgessük golyókká, amelyeket ismét meghintünk porcukorral. Papírtálcán tálaljuk.

Egyiptom csodái




 Vörös gránitdarab az asszuáni bányákból, a Khephrén fáraó gizehi első sírkamrája számára fejtett kőből. 2010 április



 Kvarckristály-darab a Kristály-hegyből, a Bawitiből a Farafra-oázisba vezető út mentén




 Angol katonai inggomb a gebel al-englisi erőd romjai közül a bahariyyai oázisból