Talált tárgy






































Ez a 15. század végi délnémet Keresztelő Szent János-szobor 1997-ben került be a kalocsai székesegyház múzeumába. A tompai kastély veszélyeztetett templomából hozták be, a szerb határ mellől. A templomot Rédl Béla báró – nem rokona Rédl ezredesnek – építtette 1905-ben a budai Mátyás-templom kicsinyített másaként, s egész Európából hozott műkincsekkel rendezte be. Az 1908-as Szalon Újság áhítattal említi gazdagságát. A falakat carrarai márvány borítja, az oltárképek itáliai reneszánsz festmények, s a szószéket tartó, Egyiptomból hozatott bizánci porfír oszlopért a báró birtokai egyéves búzatermésének árát fizette ki. Ezt a három későgótikus faszobrot is Itáliában vásárolta.

Én még láttam őket helyükön a templomban. A 90-es évek elején jártunk ott műemlékfelmérésen. Az elhagyatott kastély és templom ott, a puszta közepén, két kilométerre a szerb határtól már akkor is rossz állapotban volt. Az őr a közeli Tompáról jött ki, amely a templom építésekor még csak uradalmi puszta volt. Itt építette Rédl báró az uradalom iskoláját, amelyben ő maga volt a tanító az első tanévben. Az iskolapuszta azután fejlődött faluvá – majd utóbb ötezer lakosú várossá –, hogy 1920-ban alatta húzták meg a határt, elvágva a vidéket természetes központjától, a tizenöt kilométerre fekvő Szabadkától.

Rédl báró örököse, báró Podmaniczky Endre nagy sármőr volt, társasági ember és jó kártyás, mesélte az őr. 1920-ban a kastélyba szállásolták be az új határ megállapítására kirendelt francia katonai bizottságot. A báró kártyára invitálta a francia tiszteket. Ő pénzben játszott, míg a franciák részéről a Szabadkához tartozó, s a Szerb-Horvát-Szlovén királyságnak odaítélt birtok volt a tét. Egész éjjel kártyáztak, s a báró egyre délebbre tolta ki a határt. Hajnalra a kastély is visszakerült Magyarországhoz a templommal. „Uraim, térjünk nyugovóra”, indítványozta ekkor a báró.

4 megjegyzés:

π írta...

Nem tudom Keresztelő Szent János felemelt jobb kezének mutatóujjával mire int, de nekem Ady Intés az őrzőkhöz c. versének 2.versszaka jutott róla eszembe (a Költészet Napja előtt talán nem is véletlenül):

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyűek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.


a bal kezében tartott könyvön pihenő, de figyelő tekintetű báránykáról pedig ez a nemrégiben lelt afgán fotóblog kisbáránya

Nagyon jó ötlet, hogy ilyen sok fotó fönn van a szoborról (szobrokról)!

Studiolum írta...

Igen, valóban Őrző-gesztus. Személyes asszociációink és a középkori ikonográfia – hogy ugyanis János, a magányos próféta itt az Agnus Deire mutat, „nem engedve feledtetni az ember Szépbe-szőtt hitét” – alapján egyaránt.

Az afgán – egészen pontosan afganisztáni perzsa nyelvű hazara – fotóblog gyönyörű. De szerintem az a bájos kis állat nem bárány, hanem kecske. Azoknak van már születéskor ilyen konkáv orrnyergük és koraérett tekintetük.

A szoborról azért raktam fel ennyi képet, mert ahogy ott a múzeumban a nagyon jól eltalált megvilágítástól megelevenedett, úgy láttam, hogy egyetlen fotóval nem lehet visszaadni ezt az elevenséget, hanem körbe kell járni a szobrot. Az angol változatban Julia kérésére részletesebben is „értekeztem” erről.

π írta...

Összekevertem a két állat kicsinyét, -erre nincs mentségem...

Studiolum írta...

Dehogynem. A közös bájosságuk.