Miénk itt a tér

A Plaça Reialt még soha nem láttam ilyennek. A barcelonai óváros vendéglőkkel és hostelekkel szegélyezett főtere, ahol ha az ember egy banánhéjt eldob, három japán és két amerikai turista csúszik el rajta, most olyan békés és laza, mint egy elnéptelenedő spanyol kisváros központja. A teraszokon alig ül valaki, az árak kifizethetőre zuhantak le, s a tér közepén, a kútnál helyi családok beszélgetnek, gyerekek jászanak. Leülök egy asztalhoz egy pohár borra. Időnként galambrajok keringenek át a téren mint aszteroidák, zöld papagájok üldözik egymást, egy-egy sirály vitorlázik át méltóságteljesen. Valaki zsinórokat húz a kút körüli kandeláberek között, fóliázott fényképeket függeszt rájuk más-más barcelonai tereken beszélgető, borozó, játszó helyiekről. Egy asztalra sokliteres sörös- és boroskannákat raknak, mindenki ingyen csapolhat belőlük. Egy nő kartondobozból bábszínpadot rögtönöz, a díszlet egyetlen kék lepedő, amely a tengert jelképezi. Különféle tárgyakból tengeri állatokat kreál, ezeket úsztatja a tengerlepedő előtt. A tengerpart gyerekei lenyűgözve bámulják. Egy kincsesláda van a tenger fenekén, mindegyik vízilény belenéz. A kis hableány kiúszik a gyerekek közé, mindenkit megsimogat. Nagy, békés kutyák járnak fel-alá a sorok között. A végén a nő körbeviszi a kincsesládát a nézők között, aki kíváncsi a kincsre, belenézhet. Az üres láda alján tükör van. A produkció címe: Vegyük vissza a teret.

Áttűnés: Kinyilatkoztatások

„Vándor, jöjj közelebb, lásd, mit rejtenek az árnyak. Mert noha eltemetve fekszik,
a számjegyek által együttesen jelölt betűk világosan kinyilatkoztatják,
ki nyugszik e koporsóban, kinek számára készít
Memphisz új mennyei szférát.” *

A (alfa) iniciálé a Liébanai Beatus által I. Ferdinánd kasztília-leóni király megrendelésére készített János Jelenéseinek Kommentárja 6. folióján (befejezve 1047, Madrid, Biblioteca Nacional). Az iniciálé alatt álló és arra mutató Krisztus az omega betűjét tartja a kezében: „Én vagyok az Alfa és az Omega, a Kezdet és a Vég, mondja az Úr.” (Jel 1:8)

Új-Barcelona a Délvidéken, 1735

„A kormányzó eljött egészen Új-Barcelonáig, amelynek nevét a spanyolok követelték ki maguknak. A régi és elnéptelenedett Becskerek török-szerb neve ugyanis kiejthetetlen volt számukra. Nagy reményekkel vonultak be elveszített uralkodójuk, Károly földjére. De a szerencsétlenek képtelenek voltak megszokni az itteni klímát. A Temesvár felé vezető csatorna mocsaras földeken vezetett át, ezek pangó vize vette körbe a vidéket, s az áradások után visszamaradt halak milliói rothadtak a tűző napon. Pestis itatta át a vidék levegőjét..”

(Adam Müller-Guttenbrunn, Der Grosse Schwabenzug, Leipzig, 1931)

Nagybecskerek, szerbül Bečkerek, németül Großbetschkerek, románul Becicherecul Mare, a jelenlegi Zrenjanin városát már az 1528-as Tabula Hungariae is kiterjedt mocsarak között tüntette fel. A várost 1551-ben foglalták el a törökök, majd 1716-ban került a Habsburgok kezére, akik nagy erőfeszítéssel igyekeztek feljavítani az elsősorban sváb bevándorlókkal újratelepített vidéket. Többé-kevésbé ilyen volt a hely 1735-ben, amikor a spanyolok ide érkeztek, hogy megalapítsák Új-Barcelona városát.

Josephinische Landesaufnahme, 1763-87. Becskerek és környéke, Új-Barcelona alapításának helye. A teljes térképszelvény itt található (35 mb)

Néhány napja írtunk az Angyal Köztársaságának megalapításáról Vilnius mellett, a folyó túloldalán. E másik folyón, a Dunán túli, s a Béga partján fekvő alapítás históriája azonban sokkal kevésbé vidám és megható, és vége sem örömteli. Szereplői olyan spanyolok, elsősorban katalánok voltak, akiknek sorsa két bonyolult történetbe szövődött bele: az egyik a spanyol örökösödési háború vesztes Habsburg-párti híveinek száműzetése, míg a másik a Habsburgok területi politikája a török határvidéken, közelebbről a Bánátban, a töröktől utolsónak, 1716-ban visszafoglalt egykori temesvári vilajetben.

A Bourbon-elnyomás rendkívül kemény volt katalán földön 1714. szeptemberétől kezdve, amikor az új király, V. Fülöp csapatai több mint egy év ostrom után bevették Barcelonát. A Habsburg-párti katalánok menekülése már 1713-ban megkezdődött, noha a Bourbonok elleni gerillaharc még 1718-20 között is hevesen folyt. Lassanként azonban ez az ellenállás is felmorzsolódott, s egyik legkitartóbb vezetője, a fáradhatatlan és pittoreszk Pere Joan Barceló, avagy Carrasquet (itt egy mai rajzon) ugyancsak jelen volt a bánáti Új-Barcelona megalapításánál, hogy végül a Rajna mentén, a brisachi erőd falainál érje a halál 1743-ban.

Néhány fennkölt szellemű száműzött nagy és utópisztikus terveket kovácsolt egy új spanyol város alapításáról távol Spanyolországtól. A Mária Terézia főhercegnő által 1773-ban alapított milánói Brera könyvtár különös kéziratot őriz, amelynek szerzője, Josep Plantí a lángokban álló Trójához hasonlítja Barcelonát, amelyből Aeneas és társai mintájára száműzöttek serege kél útra, hogy új, szebb hazát alapítson VI. Károly Habsburg-császár pártfogása alatt. A mű részletesen leírja eme ideális város eszményét és felépítését, amelyben a spanyolok békében és harmóniában élhetnek magyar földön.

Urbem, quam statuo, vestra est, subducite rebus experti revocatae animos maestumque timorem mittite forsan, et haec meminisse juvabit. Tendimus Ungariam, sedes ubi fata quietas ostendunt, illic fac regna resurgere Ibericae. Durate et vosmet rebus servate secundis. […]

A város, amelyről szólok a tiétek: eredjünk, lássunk munkához nagy tapasztalattal, félelmet félretéve. Emlékezzetek rá: Magyarországra tartunk, ahol a sors nyugodt székhelyet kínál nekünk, ahol újra feltámasztjuk Ibéria királyságát. Tartsatok ki, és álljatok a balsorsban szilárdan.

Josep Plantí: Buzdítás VI. Károly császárhoz, in: Hemistichia ex Virgilio lib. 1 Aeneidos (1725 után)

Nincs rá utalás, hogy a kézirat eljutott volna bármelyik miniszter kezébe. Annyi bizonyos, hogy az idő gyorsan múlt. A spanyol száműzöttek, akik bőkezű fogadtatásban és különféle életjáradékokban részesültek Bécsben és Budán, egyre nagyobb anyagi terhet jelentettek vendéglátóiknak, miközben délkeleten nagy és potenciálisan termékeny földeket foglaltak vissza a töröktől, amelyek új telepesek után kiáltottak. Így tehát a Bánátot jelölték ki számukra lakóhelyül, amely azonban igen kemény vidék volt olyan spanyolok számára, akiknek többsége már nem volt fiatal, s nem szokott hozzá az ott rájuk váró földműves munkához.

Új-Barcelona, korábban és később Nagybecskerek térképe Temesvár mellett, a Bánátban, 1766 (ÖStA/Finanz und Hoffkamerarchiv, Bécs)

Ennek következtében végül is a több mint nyolcszáz spanyol közül, akik három szakaszban érkeztek ide, a leghihetőbb számítások szerint a telep felszámolásakor csupán 347-en tértek vissza Budára és Pestre, ahonnét többen Bécsbe mentek tovább. A pestis és más betegségek voltak a legrosszabb ellenségeik. A délvidéki kaland 1735-től 1738-ig tartott, ekkor hagytak fel véglegesen Új-Barcelona tervével. Mária Terézia nagylelkűen még két évnyi járadék előzetes kifizetését ajánlotta fel mindazok számára, akik vissza kívántak térni Spanyolországba. A negyedik török háború (1737-1739) kitörése után a Bánát ismét hadműveleti területté vált. A történet főszereplőinek kalandos életét nagyrészt homály fedi. Ami idáig napvilágra került róluk, azt Agustí Alcoberro néhány hónapja megjelent kiváló összefoglalása tartalmazza: La «Nova Barcelona» del Danubi (1735-1738). La ciutat dels exiliats de la Guerra de Successió, Barcelona, 2011, de minden bizonnyal számos rájuk vonatkozó dokumentum vár még felfedezésre Bécs és Budapest levéltáraiban.

Annak bizonyítéka, hogy Nagybecskerek mindig kész volt vendégül látni a világ legvalószínűtlenebb helyeiről érkező látogatókat: Buffalo Bill és indiánjai Nagybecskereken, 1906-ban. További képek a város múltjából.

Tilos az éneklés,

prohibido el cante, ez volt kiírva a Franco-korszak számos külvárosi kocsmájában. És ez a címe annak a kiállításnak is, amelyet a sevillai Centro Andaluz de Arte Contemporáneo szentelt 2009-ben a tiltott éneknek, a flamencónak.

A kiállítás több mint kétszáz fényképpel mutatta be, hogyan látták névtelen és nagy nevű fotográfusok a flamencót a 19. századtól, az egzotikus Dél felfedezésétől a 20. század nagy mesterein át napjaink rafinált divatfotósaiig. Katalógusát nem láttam, csak azt a tizenhét képet, amelyet one-way a napokban közzétett belőle. A spanyol neten rákeresve még jó néhány képet találtam ugyan, de ezek csak azt mutatták, mennyire zseniálisan válogatta össze one-way azt a tizenhetet, amely minden anekdotázás és egzotikum elhagyásával közvetíti a tánc erejét, előadóik emberségét, s hogy ez a tánc milyen elképzelhetetlenül megemeli őket. Ez a válogatás így, ahogy van, önálló műalkotás. Minden változtatás és hozzáadás nélkül adom én is közzé.


Pedro és Inés Bacán: Nana. A De viva voz CD-ről, 1995

Antoñita La Singla, Barcelona, 1962 (Xavier Miserachs)

Jerez-de-la-Frontera, 1989

Cigány táncosnő, 1956

Mario Maya, 1983 (Guilles Larrain)

Granada, 1950

Man Ray, 1934

Kasztanyetták – Antonio y Rosita Segovia (Juan Gyenes), 1960-as évek

1957

Havanna, 1995

El Farruco és Carmen Segura, Sevilla, 1983 (Guilles Larrain)

A sevillai vásárban, 1967

Farruco és Farruquito, 1964 (David George)

Anatólia, 1964

Barcelona, 1955

Párizs, 1963

Joaquín Cortés, 1995

Csigaház

A Carrer dels Lledó sikátorából nyíló kis gótikus udvar nemcsak átvitt értelemben ékszerdoboz. Az innen nyíló Atelier Hàbit ékszerbolt és kiállítóterem azonban éppolyan rejtett mint maga a ház. Azt is csak egy kiállítási meghívóból tudom meg, hogy a 13. századi épületet ma Palacio/Palau Pallejànak hívják. Ezen a néven már cikket is találni róla a katalán nemzeti múzeum évkönyveiben: legközelebb majd kikérem a barcelonai könyvtárban. Belsejében freskók is rejtőznek a katalán gótikus festészet első nagy 14. századi műhelyéből.







A ház körül mint egy utcai lámpás fényében lassan dereng fel a középkori város szövete. A Barri Gòticnak ez a ma félreeső sarka, mint egy régi spanyol udvarház, fokozatosan tárja fel egy dicsőbb múlt emlékeit. A ház sarkán nyíló Szent Justus és Pastor terecske – ma csak az egyik Barcelona sok bájos középkori tere közül – valaha a római Barcino főtere volt a két főutca kereszteződésének védelmében, majd a vizigót Hispánia királyi székhelye. A 4. századi Just y Pastor bazilika – ma a Rómából és Moszkvából ismert Sant’ Egidio közösség központja – pedig a város székesegyháza, amíg az északi városkapunál meg nem épült a gótikus katedrális. Itt áll jó néhány a legrégebbi nemesi paloták közül, mint a Palau Moxó a tér sarkán, vagy a mellette nyíló utca végén a Palau Requesens, az egykori katalán kormányzói palota, 1902 óta a barcelonai irodalmi akadémia székhelye. Közéjük tartozik a Pallejà-palota is, amelynek a tér felőli falán akkor állították fel Barcelona legkorábbi középkori közkútját az első katalán uralkodók ábrázolásával, amikor a palota még a régi katalán Fiveller család nevét viselte.

Quatre Nacions

A Bacardi-passzázs melletti épület, a Quatre Nacions szálloda ugyancsak Francesc Daniel Molina i Casamajónak köszönheti mai formáját. Hogy melyik az a négy nemzet, azt ma már nem könnyű kitalálni, de az építkezés idején megjelent lapok szerint a francia, olasz, angol és portugál, azaz a szálló leggyakoribb vendégei. Első pillantásra azonban egy ötödik nemzetnek van a legtöbb köze az egykori fogadóhoz, s ez pedig a lengyel.


A Quatre Nacions azonban sokkal hosszabb múltra tekint vissza. Barcelona 19. század végi „bővítése” – az Eixample, ahol a legtöbb Gaudí-ház áll – előtt ez volt a város legelegánsabb szállodája, szemközt a város kulturális és társadalmi életének központjával, a városi színházzal. Angelo Bignotti Gli Italiani in Barcellona című könyve szerint már 1717-ben is állt itt egy trattoria „Le Quattro Nazioni” néven, s a fogadó vezetése mindig is olasz családok kezében volt. A Rambla átszámozása óta a 38-40. számot viseli, de ha megfelelő szögben esik rá a fény, még mindig jól látszik az a szám, amelyen négy nemzet fiai emlegették és bédekkerei terjesztették hírnevét: a Rambla 35.











Hírnevének megfelelően – és valószínűleg amiatt, hogy Molina előbb építette át, mint ahogy a Plaza Real kialakításához hozzáfogott volna – az épület tömbje máig önállóan, körbejárhatóan áll a tér sarkán. Egyik oldalán a Bacardi-passzázs, a másikon a Calle Nueva de Zurbano szűk átjárója vezet be a térre.