Szeretem a temetőket, ezeket az útikönyvekben nem említett múzeumokat, amelyek gyakran másfajta történelemről mesélnek, mint a hivatalos várostörténet. Köveiket gyakran másfajta betűkkel, más nyelven, más kifejezésekkel írták, más vallási jelképekkel szakralizálták, mint amelyek ma megszokottak a városban. Stílusuk, motívumaik sztenderdizált, mégis folyton priváttá és intimmé alakított formavilágot követnek, s olyan kis történeteket mondanak el, amelyek nem föltétlenül kerültek be a város nagy történetébe. Ahol csak tehetem, felkeresem őket.
Így tettem volna a kham-tibeti Garzêban is, ahol Kandze kolostorban arról tudakozódtam a szerzeteseknél, hol van a temetőjük. Megütközve néztek rám, aztán felfelé mutogattak. „Az égbe temetkeznek?” „Igen.” Felelevenedtek bennem az olvasmányélmények a tibeti szerzetesek „égbe temetkezéséről”: hogy a kolostorok mögött, a hegyek között, csak a szerzetesek és családtagok részvételével a keselyűknek adják át a holttestet. Mint a zoroasztriánusok tették egész addig, amíg az iráni iszlám hatalom ezt meg nem tiltotta nekik, vagy utódaik, az indiai párszik addig, amíg a marháknak adott diklofenák gyulladásgátló ki nem irtotta az egész indiai keselyűállományt. Tibetben máig követik ezt a rítust, de az utóbbi években a kínai kormány – helyes ízléssel – megtiltotta, hogy turisták részt vegyenek rajta, filmezzék és aztán a közösségi médiában terjesszék a képeit.
Saját felvételek híján egy negyven évvel ezelőtti beszámolót fordítok le itt. Az egyik legjobb kortárs kínai szerző, Ma Jian (1953-) a kínai kulturális forradalom alatt élte zaklatott és vagabond fiatalkorát. 1979-ben sajtófotós lett Pekingben, s úgy nézett ki, megállapodik, de egy válás újra az utakra lökte. Tibetbe ment, ahol három évet töltött hegyi falvakban, kolostorok és nomád szállások között kóborolva. Erről az időszakról írta Öltsd ki a nyelved című kis novellakötetét, amelyben, akár egy kínai Móricz Zsigmond, kendőzetlen nyíltsággal ír a tibeti vidéken uralkodó embertelen viszonyokról. A könyvet 1987-es megjelenése után azonnal betiltották Kínában, mint ami „kárt okoz az ország etnikai csoportjai közötti testvéri szolidaritásnak”.
Az elbeszélések, mintha egy alászállás folyamatát követnék, fokról fokra válnak egyre sötétebbé, tanúskodnak egyre kegyetlenebb viszonyokról. Pedig már a legelső, amely egy fiatal lány „égbe temetéséről” szól, is elég megrázó.
A könyv olasz fordításának címlapja nagyon pontos illusztrációja a tartalomnak, ahogy egy tibeti fiú egy leölt jak koponyáját tartja saját emberi feje helyébe. A fordítás címét – Öltsd ki a nyelved – játékos utalásnak is érthetnénk a jellegzetes tibeti köszöntésre, de az eredeti cím ennél hosszabb és súlyosabb, ami a szerzőnek a valóság kendőzetlen ábrázolására való elszántságáról tanúskodik: 亮出你的舌苔或空空荡荡, liàngchū nǐde shétāi huò kōngkōng dàngdàng, „öltsd ki nyelved [hogy megállapítható legyen a betegséged], vagy hallgass”
„A nő és a kék ég
Autóbuszunk lassan araszolt felfelé az ötezer méter magas Kambala-hágón. Mögöttünk néhány katonai teherautó küszködött az emelkedőn. Ahogy az utolsó felhők is felemelkedtek a sziklákról és az imakövekről a hegycsúcson, és legördültek a vízmosásba, feltárult előttünk a Yamdrok-tó. Ahogy a tó felszíne visszatükrözte a kék eget és fejjel lefelé belemártotta a távoli hófödte csúcsokat a tó medrébe, hirtelen vágyakozás tört rám, hogy valakit átöleljek. Ez volt a hegyi út Belső-Tibetbe.
A Lhasában töltött hónapban sok régi kolostort és szentélyt felkerestem, de a Jokhang-templomba tértem vissza a legtöbbször. A Jokhang a tibeti buddhizmus legtiszteltebb helye. Tibet minden sarkából özönlenek ide a zarándokok, akik szüntelen menetben járják körül a kolostort, imakerekeket forgatnak, s azért imádkoznak, hogy szenvedéseik ez életben végetérjenek, és jobb helyre szülessenek a következőben. Tömegek vetik magukat a földre a bejárat előtt, akárcsak a hivatásos atléták, a földre hullva, imára kulcsolt kézzel felállva, majd újra földre hullva. A vallásos hevületnek ezek a megnyilvánulásai nagy hatást tesznek a távoli utazóra, de az égbe temetkezés még nagyobbat. Amíg Lhasában voltam, többször is felmásztam a temetkezőhelyhez, fényképezőgéppel a kezemben. De temetést soha nem láthattam. Vagy már végetért, mire odaértem, vagy az elhunyt rokonai messziről észrevettek, és rámkiabáltak, hogy maradjak távol. Néha még kövekkel is megdobáltak. Mindig eredménytelenül és rossz hangulatban tértem vissza Lhasába.
Azt mesélték, hogy amikor egy tibeti meghal, a rokonok három napig a háznál tartják a holttestet, majd kiviszik a temetkezőhelyre, ügyelve rá, hogy hátra ne nézzenek az úton. A falu kapujához vagy keresztúthoz érve agyagkorsót törnek szét a földön, hogy a halott lelke soha ne térjen vissza. A temetkezőhelyen a temetésmester illatos borókaágakból tüzet rak. A gazdagabb családok lámát is fogadnak, hogy kántáljon az írásokból, s elbeszélje a buddhista mennyország őreinek a halott érdemeit és eredményeit. Ezeken múlik, hogy a halott visszatér-e az emberek világába, vagy mindörökké a buddhista mennyországban marad. A temetésmester levágja az összes húst a testről, és apróra darabolja azt. A csontokat finom porrá őrli, és vízzel egyfajta pasztává keveri. Ha a csontok még fiatalok és lágyak, őrölt árpával dúsítja fel őket. Ezután a pasztát és a húst feleteti az odagyűlt sólymokkal és keselyűkkel. Ha az elhunyt buddhista volt, a szent szvasztikát is a hátába vésik. Ha minden elfogyott, a mester az elhunyt fejbőrét átadja a rokonoknak, s a temetést befejezettnek tekintik. Ettől fogva a rokonok már csak a templomba menve és ott imádkozva kommunikálhatnak az elhunyttal.
Belső-Tibet egy elhagyott vidékére utaztam. Amikor a busz leért a hegyek lábához, és nekilódult a Yamdrok-tó partján, szédülés fogott el. Kinyitottam az ablakot. A tó tükre nyugodt volt, egy fodrozódás sem látszott rajta. A busz azonban zsúfolt volt, s a hátulró áradó nedves birkabőr bűzétől alig tudtam lélegezni. Amikor nem bírtam tovább, megkértem a sofőrt, hogy álljon meg, és kiugrottam.
Augusztus volt, a tibeti fennsík arany hónapja. Az ég olyan kék és áttetsző volt, mintha nem lett volna köröttünk levegő. Lesétáltam a tó partjához, letettem a hátizsákot, elővettem egy törölközőt, és megmostam az arcomat. A távolban, egy hegy lábánál láthattam Nagarzê faluját. Vagy száz agyag házikó szabályos sorokban a hegy alján, minden tetőről imazászlók lebegtek. Fölöttük, félúton a hegy csúcsa felé, kis buddhista templom állt. Falaira vörös és fehér csíkokat festettek, az ereszpárkány alatt kék sávval. A közelében egy kolostor romjai álltak, s egy frissen fehérre meszelt sztúpa, benne egy szent hamvaival, csillogott a napon.
Gyönyörű nap volt. A tó partja tiszta, s a víz annyira áttetsző, hogy minden kavicsot láthattam. A napsugarak lehatoltak egészen az aljáig. A színes imazászlók a távoli tetőkön libegtek a szélben, a buddhista mennyország szépségéről suttogva. A házak előterében a tó partján kis beton épület állt. Úgy véltem, ez a falusi helyőrség, úgyhogy előhúztam zsákomból egy vörös pecséttel lepecsételt hamis igazoló levelet. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy nem helyőrség ez, hanem csak egy házikó. Egy katona lépett elő belőle. Kiejtéséből hallottam, hogy szecsuáni. Beinvitált, hogy üljek le, úgyhogy követtem őt. A házikó egy katonai szerelőállomás volt. Az ide helyezett katona feladata az volt, hogy biztosítsa a hadsereg telefonösszeköttetésének zavartalanságát. Ha a vonal jó volt, horgászni ment a tóra, és kung-fu regényeket olvasott, a padlón álló stócokból ítélhetően. Nagyon örült, amikor megkérdeztem, maradhatnék-e. Négy éve élt már ott, és meglehetősen jól beszélt tibetiül. Gyakran járt be a faluba egy italra a helyiekkel. A falon egy szögről puska lógott. A szobában olyan nagy rendetlenség uralkodott, mint egy ócskavastelepen.
Megkérdeztem, van-e temetkezőhely a környéken, s azt mondta, van. Aztán megkérdeztem, volt-e a közelmúltban temetés. Egy pillanatra megmerevedett, aztán azt mondta, hogy egy nő a faluból nemrég hunyt el. Amikor megkérdeztem, vajon megengedik-e, hogy részt vegyek a temetésen, valamit motyogott, aztán azt mondta, hogy el kell mennie sört venni. Pénzt nyújtottam át neki, de eltolta a kezem, és kiment az ajtón. Úgy éreztem, ez az utolsó lehetőségem, hogy égbe temetést lássak. Nem tűnt valószínűnek, hogy a közeli jövőben legyen még rá alkalmam. Nem szalaszthattam el ezt a lehetőséget.
Este kinyitottuk a sört, s a legutóbbi kínai hírekről fecsegtünk. Igyekeztem megnyerni a tetszését. Minthogy szeretett horgászni, azt mondtam, én is szeretek, s megígértem, hogy Pekingbe visszatérve küldök neki egy külföldi rozsdamentes acél horgászbotot. Megadtam neki a címemet, és azzal dicsekedtem, hogy Zhao Ziyang elnök a szomszédom. Mondanom sem kell, napokig járhatott volna Pekingben anélkül, hogy megtalálta volna a papírra lefirkantott címet. Vad történeteket meséltem neki a mai felszabadult nőkről, és szecsuáni tájszólásban biztosítottam őt, hogy ha Pekingbe jön, alhat a barátnőmmel. „Semmi probléma nincs ezzel”, mondtam. Ő kezével az asztalt simogatta, aztán szünetet tartott, és azt mondta, hogy a nő csak tizenhét éves volt. Nem akartam elhinni. Ilyen fiatal? „Vérzésben halt meg szülés közben”, mondta. „A magzat még a méhében van.”
Elnyomtam a cigarettát. Mindketten hallgatunk. A szoba padlója nyirkos volt. Egyetlen ágy volt a falnak tolva. Az ágy fából készült és sárgára festették. Fejénél egy vörös csillag volt és egy katonai lajstromszám. A szoba falait színes újságkivágások borították. Az ajtó mögötti mosdóállvány körül horgok és elektromos kábelek álltak halomban. A szobának csak egyetlen ablaka volt. Alsó tábláját újsággal fedték be. A felső táblán keresztül figyeltem, ahogy az ég sötétkékből feketére vált. Jó ideje nem hallottam már odakintről autó hangját.
A katona felállt, az ágynak dőlt, és azt mondta: „Elmehetsz a temetésre, ha akarsz. Az itteniek nem bánják. A legtöbben fényképezőgépet sem láttak még. Myima két férje biztosan nem.”
„Kinek a két férje?” kérdeztem.
„A halott nőé.”
„Hogyhogy két férje volt?”
„Két testvérhez ment hozzá, azért”, válaszolta nyugodtan.
Egy darabig hallgattam, aztán megkérdeztem, miért ment hozzá két testvérhez. De alighogy a kérdés elhagyta a számat, mindjárt felfogtam, milyen tiszteletlenül hangzik ez. A nő halott volt. Nem rám tartozott, miért ment két férfihoz.
A katona mégis válaszolt. „Myima nem idevalósi volt. Nathulában született. Gyenge gyermek volt, tizenegy közül az utolsó. Amikor hat éves volt, a szülei eladták egy itteni családnak kilenc birkabőrért.”
„Még ma is megtörténik az ilyen?” kérdeztem
Figyelmen kívül hagyta kérdésemet, és folytatta. „Miután ide került, megerősödött. Még iskolába is járt Lungmatsébe. De ez még azelőtt volt, hogy a nevelőanyja meghalt volna.”
„Hogy hívták?” kérdeztem, előkotorva egy tollat a zsákomból. Érdekes történetnek hangzott.
„A nevelőapja alkoholista. Ha iszik, énekelni kezd, és nőket fogdosni. Néha Myimát is fogdosta. Miután a felesége meghalt, a viselkedése még rosszabb lett. Hogy védhetné meg magát egy fiatal lány egy ilyen vadállattól?” Hangja remegett. Tudtam, hogy mindjárt átkozódni fog. Nem sokkal korábban, amikor imponálni akart nekem, átkozódások egész özöne szakadt ki belőle.
„Az a kurva szemét állat! Megállj csak, amíg le nem vetem az egyenruhát!” Arca vörösből lilába fordult, a szecsuáni férfiak mogorva, makacs módján. Csöndben vártam, hogy haragja csillapuljon.
Az ajtóhoz ment, és ellenőrizte a szél járását. A telefonvonal teljesen rezzenéstelen volt. Megittam a sörömet, és fel-alá kezdtem járni a szobában. Noha nyár volt, olyan magasan voltunk, hogy nem voltak szúnyogok. A tó párás levegője beömlött a szobába, és borzongatta a csontjaimat.
„Elviszel a testvérekhez?” kérdeztem.
Anélkül, hogy körülnézett volna, felragadott egy kulccsomót és egy lámpást az asztalról, s azt mondta: „Gyerünk.”
Sötét és szűk, sáros ösvényeken kapaszkodtunk fel a faluhoz. Az út egyenetlen volt és göröngyös. A földön heverő széna és trágya csöndesen hőkölt vissza elemlámpám fényében. Minden fal mögül kutyaugatás hallatszott.
A katona belökött egy kaput, s néhány tibeti szót kiáltott be a házba, ahonnét fény szűrődött ki az ablakon. Bementünk.
A tűz körül ülő férfiak megfordultak, és tátott szájjal bámultak rám. A legidősebb felállt, s tibetiül kezdett beszélni a katonával, míg a többiek egyfolytában engem bámultak. Elővettem öngyújtómat és megkattintottam. A láng fellobbant, tátott szájuk elernyedt. Odaadtam az öngyújtót annak, aki felállt. Átvette, és leült. Mindenki az öngyújtóra bámult. Kézről kézre adták, időről időre rámtekintve, egy-egy mosolyt küldve felém. Végül úgy éreztem, hogy már leülhetek. A mellettem ülő fiatal ember elővett egy darab szárított birkahúst a táskájából, s levágott nekem egy darabot. Yangpachenben ettem már nyers birkát, úgyhogy kihúztam a kést az övemből, és levágtam belőle egy szeletet. Elégedettnek tűntek, s egy csésze árpabort toltak elém. Még zöld volt, és pelyva úszott a felszínén. Gondolataim a halott nőre terelődtek.
Az égő trágya szaga fojtogatott. Körbepillantottam a szobán. Egyszerűen volt berendezve, mint a legtöbb tibeti otthon: imasálak egy fa asztalra terítve, fehérre meszelt falak. Az ajtótól jobbra bejárat nyílt egy sötét szobába. Úgy gondoltam, ez lehetett Myima szobája, vagy talán egy éléskamra. A tűzhellyen szemben hagyományos tibeti láda állt, fölötte Yamának, a Halál Urának képével, amint az Élet Kerekét szorongatta, és vad fogait vicsorgatta. Régi kép lehetett már, tépett széleit a szent iratok szavaival nyomtatott papírfecnikkel ragasztgatták meg.
Úgy gondoltam, a férfiak a kérésemről beszélgetnek, hogy részt vehessek az égbe temetésen. Néhányan tibetiül mondtak valamit, és bólogattak felém. A katona felállt, és intett, hogy kövessem. Bevitt a sötét szobába, s lámpájával egy nagy kenderzsákra világított, amely felül össze volt kötve, és néhány agyagtéglán állt.
„Ez ő”, mondta.
A zsákra világítottam. A nő, úgy tűnt, egyenesen ül, az ajtó felé fordulva, de fejét lehajtva. Úgy gondoltam, a férfiaknak le kellett nyomniuk a fejét, hogy beköthessék a zsákot.
A katona kunyhójába visszatérve az ágyon feküdtem, nyitott szemmel, s elképzeltem, milyen lehetett a nő. Bizonyára énekelt, mint azok a tibeti nők, akiket az erdőkben vagy a hegyi ösvényeken hallottam. Délben birkabőr köntösét derekára kötötte, s a föld fölé hajolt, hosszú hajfonatai előbuktak füle mögül. Egy olyan lány arcát adtam neki, akit a buszon láttam: nagy vörös járomcsontokkal, kis orral, feketével kihúzott szemmel, állhatatos pillantással. Nyaka lágy volt és fehér. Ahogy mellette álltam, láttam, hogy keblei között a sötét völgy a busz minden rázkódására megremeg.
A katona visszatért a telefonvezeték esti ellenőrzéséből, és felkapcsolta a villanyt. Arca sápadt volt. Cigarettára gyújtott, s mellém feküdt. Egyikünknek sem volt kedve aludni.
Végül beszélni kezdett. „El is mondhatom neked. Pár nap múlva úgyis elmész. Amellett úgysem tudom tovább magamban tartani. Túlságosan fáj”. Egy párnát toltam a falnak, és felültem.
„Myima és én nagyon közel álltunk egymáshoz”, folytatta. „Ezért maradtam itt ilyen sokáig. A legtöbben már évekkel ezelőtt kérvényezték volna áthelyezésüket. A hegyen találkoztam vele először. Innen két heggyel arrébb mentem fel megjavítani a telefonvezetéket. Ő a nyájat terelte ki, és a füvön ült. Visszafelé egy nagy köteg vezetéket vittem a vállamon, nyomhatott vagy egy tonnát. Köszöntem neki, és leültem melléje. A kutyája csak felpillantott rám, aztán újra elaludt. Meleg délután volt. A nyája szétszéledt, szanaszét legelt egy szeles lejtőn. Rám mosolygott, és egyenesen a szemembe nézett, minden szégyen vagy zavar nélkül. Elmondtam neki, hogy a lenti javítóállomáson dolgozom. Nem értette, úgyhogy ujjammal mutattam végig neki az utat a telefonvezeték mentén, le a házamig. Nevetett, és a Kambala-hágó felé fordult. Két teherautó ereszkedett le a lejtőn, túlságosan messze ahhoz, hogy hallhassuk őket. Myima azt mondta, hogy látott már korábban, s megkérdezte, miért maradtam itt olyan sokáig. Kiejtése más volt, mint a falu tibeti tájszólása. Mielőtt elbúcsúztam volna, levágtam egy hosszú vezetéket, és neki ajándékoztam. Azt mondtam, hogy használhatja ruhateregetésre, vagy dolgok összekötésére.
Ettől kezdve gyakran mentem fel a hegyre, hogy találkozzam vele. Mindig ott ült, várva rám, házi szárított birkahússal és árpaborral. Olykor pálinkát is készített nekem datolyából vagy hegyi körtéből. Napnyugtáig vele voltam. Tisztább volt, mint a tibeti lányok többsége, és megszerettem a bőréből áradó birka- és tejszagot. Egyik nap kinyújtottam a kezem, hogy kioldjam birkabőr köntöse szíját. Nem tolt el, és én a derekára tettem a kezem. Ő volt az első nő, akit megérintettem. Ettől fogva, ha közel kerültem hozzá, vagy kezem a köntösére tévedt, pánik fogott el. Tudtam, hogy szeretné, ha kezem a köntös belsejébe csúsztatnám, de túlságosan félénk voltam. Elmondta, hogy nevelőapja fogdossa őt, s hogy gyakran menekül el otthonról és fél hazatérni. Mindenki tudta ezt a faluban. És minden fiatal férfi lenézte őt a faluban.
Tavaly egyik éjszaka, nagyjából ezidőtájt, bejött a szobámba, és az ágyamig tapogatózott. Soha korábban nem aludt nálam… Együtt töltöttük az egész éjszakát. Hajnalban félrelökött, és azt mondta, mennie kell. Segítettem neki felöltözni, aztán visszabújtam az ágyba. Mielőtt elment, levette a türkiz nyakláncot, amit gyerekkora óta viselt, és a párnám alá dugta. Csak másnap tudtam meg, hogy elfogadta a két fivér házassági ajánlatát.”
Szünetet tartott, aztán rám nézett. „Ha ez kitudódik, végem. Az elöljáróim megölnek érte.”
Ünnepélyesen bólintottam, és jeleztem, hogy néma leszek, mint a sír. Ezért emlegetem őt ebben a történetben csak úgy, hogy „a katona”.
Elővette a nyakláncot a fiókból. A lámpa elé tartottam, és közelről megvizsgáltam. Agát és vörös fa gyöngyök füzére volt, középen nagy türkiz nyakékkel. A türkiz sima és sötét volt, s még őrizte a nő tejillatú bőrének emlékét. Most rá gondoltam, ahogy a kenderzsákban ült, az agyagtéglák tetején.
„Eljött hozzád még aztán?” kérdeztem.
„Nem. Miután férjhez ment, a háztartási teendőkkel volt elfoglalval, és ritkán ment el hazulról. A fivérek nyilvánvalóan nagyon kedvelték őt. Amikor ittak, az egész falu késő éjszakáig hallotta Myima kiáltozását. A fiatalabb fivért még lóháton is látták szeretkezni Myimával hazafelé Wangdan templomából. Myima akkor már terhes volt. A fivérek negyven évesek voltak. Korábban nem volt feleségük.”
„Miért nem jött el újra hozzád?”
„Eljött“, mondta a katona. „Csak nem akarok mindent elmondani neked.”
Mire odaértem az égbe temetés helyére, a nap már felkelt. Ez itt nem egy lapos plató volt egy szikla tetején, mint a lhasai temetkezőhely, hanem egy kavicsos terasz valahol félúton a hegy lába és a magasabban fekvő völgyek között. Mocskos kötelek lógtak a szikla repedéseibe szorított vas póznákról. Mellettük rozsdás kések, két kalapács és egy törött nyelű fejsze hevertek. A kavicson szétszórva csontdarabok, hajcsomók, széttört gyűrűk és üveggyöngyök, és emberi körmökkel tarkított madárürülék hevert. A hegy csendes volt. A hegycsúcsokon sólymok és keselyűk ültek. Lent, a völgyben ködszalagok emelkedtek fel a Yamdrokból, s az egész tavat beborító egyetlen takaróvá simultak össze. A köd sűrűsödött és terjedt, felemelkedve majd aláhanyatolva, mint egy lélegző nő mellkasa, egyre magasabbra sodródva, míg el nem takarta a vérvörös napot. A még mindig a tavat takaró köd finoman megremegett, aztán elszabadult, és a hegy lába felé úszott.
Lassan bontakoztak ki a ködből. Az idősebb testvér cipelte a kenderzsákot. Gondoltam, hogy nem engedhetnek meg maguknak egy temetőmestert, s talán nincs is ilyen a környéken. A fiatalabbik egy filczsákot, egy termoszt és egy serpenyőt hozott. Utánuk egy láma jött, akiben felismertem azt a férfit, aki előző este mellettem ült Myima házában. Mögöttük ködfelhők gomolyogtak.
Rámmosolyogtak. Kinyitották a zsákot, és előhúzták Myima testét. Magzati helyzetben feküdt, végtagjait mellkasához kötözték. A hátába vésett áldó svasztika már megszáradt és összezsugorodott. Amikor a kötelet megoldották, a földre zuhant. Egy fémoszlophoz kötözték a fejét, és kiegyenesítették a testét. Most a hátán feküdt, s szeme az égre és a szétszórt ködcsomókra szegeződött.
A fiatalabb fivér borókaágakból tüzet rakott, s pörkölt árpaszemeket szórt a lángokba. A sűrű füst felszállt a ködbe. Aztán egy másik tüzet is gyújtott, s egy csomó jakvajat dobott a fa állványra helyezett serpenyőre. Az idősebbik szárított tehénlepénnyel táplálta a tüzet, s a hegycsúcsokat figyelte. A láma keresztbe tett lábbal ült egy birkabőrön, s az olvasóját morzsolta egy nyitott imakönyv fölött. A tűz mellett ült. Egy darabig távolról figyeltem a holttestet, majd közelebb jöttem. Végtagjait széttárta, mintha repülni készülne. Melle fehérebb volt, mint teste többi része, s lágyan lelógott bordái két oldalára. Hasa felfúvódott, a meg nem született gyermek még benne volt. Arra gondoltam, vajon a katona-e az apja.
Rekesznyílást állítottam a fényképezőgépen, beállítottam a távolságot, aztán leguggoltam mellé, kattintásra készen. A távolban ködfelhők és a felkelő nap által pirosra festett havas hegycsúcsok voltak. A lencsén keresztül Myima kislánynak látszott. Elképzeltem, ahogy hatéves gyermekként megérkezik erre a hegyre, s kikukucskál a báránybőr köpeny alól, először megpillantva a Kambala-hágót. Sok évvel később, amikor itt legeltette a nyáját, sokszor tekinthetett fel a hágóra, visszagondolva déli szülőföldjére.
Úgy nézett ki, mintha aludna. Végigpásztáztam a testén. Puha karok, ég felé fordult tenyér, vörös anyajegy a melle alatt, sima combok. A katona nyikorgó faágyára gondoltam, s a két testvérre, akik most az árpabort vedelték. A lábára koncentráltam. Talpa fehér volt, lábujjai szorosan összeszorultak. Kislábujja olyan rövid volt, hogy nem volt rajta hely a körömnek. Hátrébb léptem, hogy szélesebben befoghassam, és megnyomtam a gombot. De semmi sem történt. Ellenőriztem a gépet, újra megnyomtam a gombot. Be volt szorulva. A lábam megremegett. Leültem a földre, visszatekertem a filmet, és kicseréltem az elemet. Ezúttal Myima arcára koncentráltam, és újra megnyomtam a gombot, de a gomb mintha odafagyott volna. Ahogy felnéztem, úgy láttam mintha Myima szája széle megrándult volna. Nem mosoly volt, sem gúny, de szája határozottan megmozdult.
Felálltam. Egy vijjogás hangzott a fejem fölött, aztán eloszlott a szélben. Egy kopasz keselyű zuhant át az égen, kört írt le a holttest feje fölött, aztán letelepedett egy sziklára, és megborzolta szárnyát.
Visszabotorkáltam a tűzhöz. A fiatalabb fivér filc táskájába nyúlt, előkotort egy tehénlepényt, és a tűzre vetette. Aztán elővett egy összecsomósodott sült árpát, s letört nekem egy darabot. Mohón faltam. Mazsola volt benne. Kivett egy kis szárított birkahúst is, s megtöltötte a termosz tetejét árpaborral. Átvettem, és egy hajtásra ledöntöttem. Arra gondoltam, vajon Myima készítette-e a birkahúst. Ránéztem. Lába széttárva; combjai között a sebzett húsból madzag lógott. Gondolom, a zaklatott vajúdás közben helyezte be valaki, hogy előhúzza a babát. Késemet belevágtam a szárított birkába. A fivérek rámmosolyogtak. Talán én is mosolyogtam, de arcom a távoli hósipkák fel fordult, amelyeket most vörösre színezett a nap fénye. A köd felszállt, és a távolban a Yamdrok olyan nyugodtnak tűnt, mint előző nap, és olyan kéknek, mint Myima türkiz nyakéke.
Az idősebb testvér felkelt, még egy kis tehénlepényt dobott a tűzre, aztán a lámához ment, és bort töltött neki. A láma félretette a csészét, és bejelentette, hogy Myima lelke az égbe emelkedett. A fiatalabb fivér felállt, s elővett egy éles kést a zsebéből. Követtem őket a testhez. Az ég hirtelen elsötétült a keselyűktől, amelyek sikongva örvénylettek a levegőben. A fivérek hasára fordították Myima testét, belevágták a kést a fenekébe, s lehúzták végig a combján, egészen a talpáig. A fiatalabb lehasított egy darab combot, és apróra vágta. Myima jobb lábából lassanként csak a csont maradt. Hasa a földhöz szorult, és ragadós folyadék kezdett szivárogni a combjai közül. Felemeltem a fényképezőgépet, távolságot állítottam, s a zár ezúttal egy kattanással működött.
A keselyűk körülvettek minket, és harcoltak minden egyes húsdarabért. Egy csapat varjú szállt le mögöttük. Talán alsóbbrendű fajnak tartották magukat, mert egyikük sem mert közelebb jönni. Tartották a távolságot, szimatoltak, várták a sorukat.
A reggeli nap fénnyel árasztotta el a temetkezőhelyet. A fiatalabb fivér Myima testének darabjaival tartotta távol a közeledő keselyűket. Megragadtam a fejszét, felemeltem egy levágott kezet, végigfuttattam a pengét a tenyéren, s egy hüvelykujjat dobtam a keselyűknek. A fiatalabb fivér mosolygott, elvette tőlem a kezet, egy kőre helyezte, a maradék négy ujjat laposra verte, s a madaraknak vetette.
Amikor az idősebb testvér Myima állába döfte a kést, s felfelé mozdította arcán, hirtelen elfelejtettem, hogyan nézett ki. Mialatt a két testvér faragott rajta, szemei továbbra is az égnek szegeződtek, míg csak feje minden darabja el nem enyészett.
Az idősebb testvér levágta Myima egyik hajfonatát, amely még mindig vörös fonállal volt összekötve, megforgatta a köröző keselyűk felé, majd visszatántorgott a tűzhöz. A varjak ekkorra már csatlakoztak a keselyűkhöz a fém oszlopnál, s az agyvelővel keveredett pirított árpát szedegették.
Órámra néztem. Már két órája idefent voltam. Ideje volt lemenni. Tudtam, hogy a katona vár rám a szobájában. Előző nap megígérte, hogy kölcsönkér egy csónakot, s elvisz horgászni a tóra.”
Utazzon velünk!
Heti előadásaink
Atlantisz
Ántivilág
Csehország
Fényiratok
Ismerd meg a
Kaukázus
A Kelet képei
Könyvek, kiállítások, zene, film
Krím
Lwów/Lemberg
Mallorca
Odessza
Papírmúzeum
Perzsa levelek
A propaganda múzeuma
Temetők
Üzenet a falon
A zsidó örökség
