Az Adomány Tornya

Ha képzeletben eltüntetik Ouranoupoli középkori tornya mögül a házakat – ami persze nagyon nem tetszene a bájos kis üdülőfalu étteremtulajdonosainak, családi panzióinak és szuvenírboltjainak –, akkor képet alkothatnak róla, milyen magányosan állt ez a torony hétszáz éven át itt a tengerparton, a sok száz más bizánci őrtorony láncolatában, amelyek a Chalkidiké-félsziget és Thesszália partjait védték a szaracén és katalán kalózoktól. A parti erődrendszer kiépítését a Palaiologosz dinasztia kezdeményezte, amely 1261-ben foglalta el Konstantinápoly trónját, elűzve az 1204-es velencei megszállókat, utoljára újraegyesítve a birodalmat, és nem utolsósorban új fényt adva a bizánci művészetnek, amely Palaiologosz-reneszánsz néven csodálatos freskók és ikonok sokaságát alkotja meg, és Itáliába exportálva kiindulópontként szolgál Giottónak és Ducciónak az itáliai reneszánsz létrehozására.

Az ouranoupoli tornyot valószínűleg már az 1200-as évek végén megépítették, de az első írott forrás csak 1379-ből maradt fent róla, amikor „Jóannész Palaiologosz thesszaloniki despota” megszáll itt, és adómentességet adományoz a környéknek. Hogy ez a Jóannész ki lehetett, az nem világos. A „despota” ebben a korban olyan, hivatalosan trónörökössé nyilvánított császárfit jelent, aki megkapta valamelyik fontos tartomány – például Thesszaloniki – kormányzását. 1379-ben azonban a thesszanoliki despota – azaz trónörökös-kormányzó – a későbbi II. Manuel császár, aki 1376-tól 1391-es trónralépéséig viseli ezt a tisztséget. Fia, a későbbi VIII. János császár – a firenze-ferrarai zsinat résztvevője, Piero della Francesca és Benozzo Gozzoli modellje – 1379-ben még csak hét éves, tehát ő sem lehet az. Minthogy ezt a Jóannészt a görög neten is csak Ouranoupolival kapcsolatban említik, s más bizánci történeti oldalak hallgatnak róla, lehetséges, hogy a helytörténetírásban megszokott módon egy szakirodalmi tévedés betokosodott továbbéléséről van szó. Ám akárki adta is, az adómentesség arra utal, hogy a központi hatalom beismeri: nem képes fizetni a helyőrség zsoldját, viszonzásul nem is követel semmit abból, amit a katonák maguknak megtermelnek.

Ouranoupoli ma az utolsó település az Athosz-hegyi szerzetesi köztársaság határa előtt. A torony mögött már a Szent Hegy magasodik. Innen indul a hajó holnap reggel a Szent Hegy kikötőjébe, miután az utasok átestek az ingyenes gyorsteszten, mert az athoszi vízumhoz előzetesen megkövetelt PCR-tesztet, ha Görögországon kívül végezték, a kolostorok nem fogadják el.

Alig száz éve azonban még ez a vidék is Athosz, egészen pontosan a Vatopedi kolostor birtoka volt. A magányos torony körüli lakatlan, de a szerzetesek által művelt vidéket Proszforionnak, „adomány”-nak nevezték, s innen származik a torony Πύργος Προσφορίου, az Adomány Tornya neve.

A vidék és a név az 1920-as években változott meg, amikor a görög kormány az Északkelet-Törökországból elűzött pontoszi görögök ezreit telepítette le a Thesszaloniki környéki, részben lakatlan, részben kitelepített muszlimoktól elvett földeken. Kormányrendelettel az Athosz-hegyi kolostorok földbirtokait is megkurtították, s a kolostori köztársaság határait beljebb szorították. A Proszforion földjein, egészen a toronyig, létrehozták Ouranopoli faluját.

A torony 1967-ben, a kitűnő Athosz-blogról

A névadó Uranopoliszt, az ég városát Alexarkhosz, Kasszander makedón király öccse alapította Kr.e. 316-ban. Nem pontosan itt, de valahol errefelé, a Chalkidiké-félszigeten. Egyfajta ideális városnak szánta, amelynek élén ő maga mint a Napisten élő megtestesülése állt. Még egy saját dialektust is alkotott számára, amelyről a lemboszi Heraklidész filozófus azt írta, hogy a pythiai Apolló sem lett volna képes megérteni. Ez a jelenség egyébként az 1920-as években visszatért a pontoszi görögök dialektusával, amely háromezer éven át az athéni görögtől függetlenül fejlődött, úgyhogy máig kölcsönösen érthetetlenek egymás számára, noha a betelepülők leszármazottai már beszélnek athéni görögül is. Alexarkhosz és utódai saját pénzt is vertek Uranopoliszban, amely ma a numizmatikusok keresett kincse. Egyik oldalán a Nap van, az uralkodó égi alteregója, a másik oldalán Aphrodité Urania a mennyek gömbjén ülve, csúcsos süvegén csillaggal.

Az 1920-as években a torony is új lakókat kapott, a brit-ausztrál Loch házaspárt. A Gallipolinál megsebesült Sydney Loch és felesége, Joice NanKivell szabadúszó újságíróként keresték kenyerüket, a háború nyomában maradt nyomorúságról tudósítva Írországtól Kelet-Lengyelországon és Románián át Görögországig, s egyúttal mindenütt segítve is a rászorulókat. A frissen alapított Ouranoupoliban megszervezték a mindenüket elvesztett pontoszi menekültek orvosi ellátását és azt a hagyományos szőnyegkészítő szövetkezetet, amely az 1970-es években fellendülő turizmusig a helyiek legfontosabb bevételi forrása maradt. Sydney 1955-ben, Joice 1982-ben halt meg. Mindketten az itteni temetőben nyugszanak, s a helyiek máig a Κύριε és Κυρία, az Úr és az Úrnő néven emlegetik őket.

A toronyban ma helytörténeti múzeum működik, amely kiírása szerint reggel fél kilenctől délután háromig, valójában azonban éppolyan aleatorikusan tart nyitva, mint minden más itt Görögországban. Nacsinák Gergely, az Athosz magyar útikalauzának szerzője, aki orthodox papként több mint húsz éve jár már a szent hegyre, s akinek barátsága folytán lehetek én is itt most, azt mondja, hogy ez idő alatt még soha nem sikerült bejutnia.

A toronyhoz vezető főutcán számos emblematikus üzlet és étterem üzemel. A Kritikos taverna kritikátlan belső dekorációja alapvetően az orthodoxia nagy oszlopa, Vlagyimir Putyin magasztalására fókuszál, olyan apokrif ikonok sorával, amelyek korábbi válogatásunkban is helyet kaphatnának.

Ennél szívvidítóbb az a cukrászda, amelyet – nomen est omen – Sekeroglu, azaz Cukorfi bácsi üzemeltet. Anatóliából menekült apja volt a közösség első pékje, s a bácsi az ő üzletét vitte tovább, lépésről lépésre bővítve a mai impozáns pék- és cukrászboltig. Nyolcvan éves elmúlt már, de ma is reggel négykor kel, hogy a hat órás nyitáskor már friss kenyeret árulhasson. Utána jönnek a leveles tészták a reggelihez, majd a sütemények. És most, hogy meleg van már, és jönnek a turisták, „egy kicsit tovább tart nyitva, úgy este tízig”.

A felhőkre várva

Georgos Xylouris: Ποντιακό μου γιασεμί (Pontoszi jázminom), az Ανατολή, ανατολή μου (Anatólia, napkeletem) lemezről (2005)

A pontoszi görögöknek először a zenéjüket ismertem meg. Valószínűtlenül archaikus zene, ókori perzsa hangnemekkel és kaukázusi, iráni, sőt kelta dallamokkal. Szabadon recitált melankolikus dalait és már Xenophón Visszavonulás-ában is említett, szaggatott ritmusú kardtáncait szinte kizárólag a háromhúrú pontoszi lírával kísérik, ezzel a Kaukázus-szerte elterjedt, perzsa eredetű kicsi ős-hegedűvel, amelynek kerek testű változatát a törökök, örmények és perzsák kamancse néven ismerik. Gyökeresen más zene, mint a balkáni és peloponnészoszi görög népzene vagy az egykori ión partvidékről származó rebetika, ahogy a pontoszi görögök történelme, nyelve, kultúrája és identitása is gyökeresen különbözik a mai Görögországétól.


A pontoszi görögök ősei még a Kr.e. első évezred előtt telepedtek meg a Fekete-tenger keleti parvidékén, az aranygyapjú földjén, róluk mintázták évszázadokkal később az argonautákat. A vidék a Fekete-tenger szabályos halvonulásainak és a jó termőföldnek köszönhetően nagy népességet tudott eltartani, még az athéni városállamot is ők látták el évszázadokon át élelemmel. Egyes időszakokban több görög élt itt, mint Görögországban, s a történelem folyamán többször is független államot hoztak létre. Először a Nagy Sándor elől ide menekült perzsa dinasztia, amelynek utolsó uralkodója, Mithridatész csak Kr.e. 65-ben, három véres háború után adta meg magát a rómaiaknak. Aztán 1204-ben a Konstantinápolyt megszálló keresztesek elől ide menekült bizánci uralkodó, akinek trapezunti császársága az utolsó független görög állam volt, amelyet 1461-ben elfoglalt a török. Végül az első világháború idején a forradalom miatt visszavonuló orosz hadsereg által magukra hagyott és a népirtással szembeszálló görögök a „pontoszi köztársaságot”, amelynek hétszázezer túlélőjét – feleennyi elpusztult – 1924-ben „repatriálják” Görögországba – abba az országba, amely soha nem volt a hazájuk, s amelynek háromezer év különélés után már a nyelvét sem értik.


Ennek az exodusnak az archív felvételeivel kezdődik Yaşim Ustaoğlu Bulutlari beklerken (A felhőkre várva, 2003) című szép és bátor filmje, amely Törökországban kilencven év után először emlékezik meg az elűzött pontosziakról.


Gönül Dönmez-Colinnak a közel-keleti filmről írt Cinemas of the Other (2006) c. könyvében a rendezőnő ezt mondja filmjéről:

A felhőkre várva részben Yorgios Andreadis Tamama című regényén, részben pedig az én Törökországban és Görögországban folytatott részletes kutatásaimon alapul. Sok könyvet és interjút olvastam Törökországon kívül élő pontoszi és török történészektől. Találkoztam még életben lévő egykori deportáltakkal is, és feljegyeztem történetüket. Hogy elbeszélésem hiteles lehessen, visszatértem gyermekkorom színhelyére, ahol több hónapot eltöltöttem. A kutatásnak ez a része két és fél évet vett igénybe. A film színhelye Trebolu, egy valaha pontoszi görögök által lakott halászfalu Trabzontól nyugatra. Törökországnak ez az északkeleti része valaha számos kultúra békés együttélésének színtere volt, egészen az oszmán birodalom bukásáig. Az elbeszélés Trebolu egy idős lakójának, egy Ayşe nevű nőnek az élettörténetén keresztül mutatja be a háború egyik szörnyű epizódját, amelyről nem esik szó a hivatalos történelemkönyvekben. 1916 telén az oszmán hadsereg evakuálta az oroszok által megszállt Trabzontól nyugatra eső falvakat, s deportálta a görög lakosságot. Sokan meghaltak az éhezés és a kegyetlen időjárás következtében. Ayşe Tireboluban született, Eleni néven. A deportálás idején, amikor még csak tíz éves volt, öccsével, Nikóval együtt tanúja volt szülei halálának. Eleni akaraterejének köszönhetően maradtak életben, míg egy török család örökbe nem fogadta őt, de Niko egy árvaház barakkjában maradt, s később kitelepítették Görögországba. Ayşe ötven éven át mély bűntudatot érez, amiért öccsét magára hagyta. 1975-ben, amikor elveszti török nővérét, fogadott családja utolsó tagját, szembe kell néznie a múlttal. Ahogy összetörik, saját anyanyelvének emléke is felszínre tör. A faluból csak a koraérett nyolcéves Mehmet tud kapcsolatot találni vele. Amikor egy idegen érkezik a faluba, nyelvét hallva Mehmet rájön, hogy valami köze kell legyen Ayşéhez, és összehozza őket.

Mehmetnek tehát kulcsszerepe van a filmben.

Mehmet vezeti el Thanasist Ayşéhez, aki ötven év után először beszélhet múltjáról. Thanasist szintén az árvaházzal együtt telepítették ki Görögországba, majd a háború alatt a partizánokhoz állt, s utána száműzetésbe kényszerült. Hosszan Oroszországban élt, s nemrégen tért vissza Görögországba, ahol Thesszalonikiben telepedett le. Thanasis felbukkanása katarzist jelent Ayşe/Eleni számára, s arra kényszeríti, hogy szembenézzen múltjával. Még rég elvesztett öccse, Niko címét is felkutatja neki. Mi a haza? Ki az idegen? A film az identitás és nacionalizmus elevenbe vágó kérdéseire keresi a választ.


Az Út c. film után beszélgetve említetted a hallgatás miatti bűntudat érzését. A felhőkre várva központi témájának ugyancsak része a „kollektív bűntudat” érzése. Legnagyobb írónk, Yaşar Kemal nemrég megjelent trilógiájában, Az Eufrátesz vérrel folyik-ban bemutatta az anatóliai etnikai kisebbségek ellen elkövetett szörnyűségeket, amiért nyilvánosan megfeddték, akárcsak másik, nemzetközi hírű írónkat, Orhan Pamukot.

Másfajta történelem is létezik, nemcsak a nekünk tanított hivatalos történelem, de nem akarunk szembesülni vele. Ha szembenéznénk vele, kénytelenek lennénk dilemmát felvállalni. Ez a film azoknak a története, akik „a másik oldalon” szenvedtek. Hallottam történeteiket. Ayşe a hallgatás terhét hordozza.

Az idős asszony, akivel Ayşe Görögországban találkozik, s aki meghívja őt egy kávéra, ugyancsak a hazátlanok és kitelepítettek közül való. Abban az országban él, amelynek nyelve az ő anyanyelve is, de távol szülőhazájától.

Ő Ayşe személyiségének másik oldala. A Fekete-tenger mellől származó görögök sajátos tájszólást beszélnek, s honvágyat éreznek szülőföldjük iránt. Amint találkozik Ayşéval, azonnal megérti, honnan jött, és nyelvet vált. Az idős asszony egykori kedves fája alatt szeretne meghalni.


A háttér az 1970-es évek Törökországa. Miért ezt az időszakot választottad?

A film 1975 körül játszódik. Ayşe ekkor 65 éves. A mai politikai klíma már teljesen más, de akkoriban a politika elnyomó és fasiszta volt. Az 1970-es években a Török Köztársaság a nagy társadalmi és politikai forrongás időszakát élte át, s a Szovjetunió a félelem és paranoia állandó forrása volt. A kormány szigorúan figyelte a török kommunistákat és minden „másként gondolkodót”. A türelmetlenség és gyanú uralkodott mindenütt. Ez a légkör különösen intenzív volt az északkeleti határvidéken, a fekete-tengeri Trabzon városában, amely csak néhány száz kilométerre fekszik a grúz – azaz az egykori szovjet – határtól. A korszak ismerete segít jobban megérteni Ayşét és a körülötte élő embereket. Cengiz például még csak gyerek, de élete hasonló az övéhez. Apját kommunistának nyilvánították és megölték.

Hol találtál rá a deportálásnak a filmet bevezető archív felvételeire?

Görög archívumokban.

Hogyan értelmezed Mehmet szerepét?

A valóságban is szerettem volna olyan légkört teremteni, ahol megértik egymást Ayşéval. Felfogta, hogy Ayşe múltjában titok lappang, és szomorú volt miatta. Nagyon intelligens volt. Egyes jelenetekben valóságnak tekintette, ami történt, s az elválás jelenetében igazán sírt. Szerettem volna egy gyerek szemszögéből elmondani a történetet. Mehmet az én egykori nézőpontomat képviseli. Érzelmei saját gyermekkoromat tükrözik, amelyet az 1970-es években ezen a vidéken töltöttem.