Olvasni az úton

Odessza felé

Mindig szerettem a kutyákat.
És persze a macskákat is.
De talán inkább a kutyákat, főleg az ismeretlen kutyákat. Emlékszem rá, ahogy egészen kicsi lányként szemtől szemben állok egy kutyával (szó szerint szemtől szemben, hát egészen kicsi voltam), és azt gondolom, „nem félek ettől a kutyától, nem félek”. Szükségem volt jó pár évtizedre, egy kóbor kutyára a moszkvai Leningrádi sugárúton, azok közül, amelyek kiéhezetten és megvetetten csapatostul járják a várost, s a fogára, amely a bokámon csattant, hogy megtanuljak félni a kutyáktól – legalábbis bizonyos kutyáktól, bizonyos helyeken.
Csak az utazás tanít meg felmérni a valóságot, az elevent, azt, ami alszik, ami virraszt, ami várakozik, ami kísért. Azt, hogy a valóság is harap, és hogy mekkorát és hogy mibe is.
Dehát az önmagában vett valóság olyan ritka dolog idelent.


Úgyhogy mielőtt szembenéznénk a valósággal, olvasunk.
Az olvasás egy másfajta, barátságos és ismerős valóság. Egy olyan valóság, ahol a macska az ágy teljes hosszában elnyújtózik melletted.
Olvasni éjszaka.
Olvasni a metrón.
Olvasni a parkban.
Olvasni a kávézókban, körülötted Párizs zajával, az ismerős hangokkal, a párral a szomszéd asztalnál, fél füllel hallgatva beszélgetésüket (a lány Sanghaiból jött filmet tanulni, a férfi filmrendező, a lány unatkozik, a férfi rendkívül udvarias).
Figyelni és olvasni egyszerre, az örmény utat róni Philip Marsden The Crossing Place: A Journey among the Armenians * könyvével. Marsden beutazza a Közel-Keletet, Kelet-Európát és azt, ami 1991-ben még a Szovjetunióhoz tartozik. Néhány óra Odesszában, egy Szocsiba induló, nem létező hajót keresve, a vonat Kercsbe, Iszaak Babel és Oszip Mandelstam emléke. Földrengés Potiban, a batumi kikötőbe befutó komp. Polgárháború Grúziában. Polgárháború Örményországban. És megint, újra és újra Mandelstam. Kérek még egy kis teát.
Leszáll az este, már meglátogattuk a költőt, egy papnak van még benzine, dél felé tart, a fedayinokhoz hasonló szakálla és szürke szeme van,  halljuk a gépfegyverek ropogását a távolból, Gori vagy Tatjev vagy Garan vagy Zangezur felől, a parasztok az árkokba rejtőznek, Karabah közel van és mégis elérhetetlenül messze, a taxisok nem hajlandóak délre menni, a férfiak csontrészegre isszák magukat, a rádió sípol, aztán lapozunk egyet, és „and I thought of how every one of these evenings had contained in them this — these men, these villages, and all that inherited fear of lost land”, és vége. Felállunk és hazasétálunk a langyos éjszakában.

Olvasni, mielőtt Odesszába indulnánk?
Gyerekként olvastam Katajev Távolban egy fehér vitorláját. Azt hiszem, még mindig meg lehetne találni, ha valaki kitartóan keresné. Katajevet mondott? Nem, francia nyelven beszerezhetetlen.
Próbáljon inkább egy kis Ilf és Petrovot (ez a Petrov amúgy is egy másik Katajev). A Tizenkét széket, vagy Az aranyborjút. Hát igen, ha olvas még valaki manapság szovjet irodalmat Franciaországban, az már egyáltalán nem ugyanaz, mint régen. *
És persze Iszaak Babel.
Babelt tavaly teljes egészében újrafordította Sophie Benech, és a ragyogó Le Bruit du temps kiadásában jelent meg Oszip Mandelstam, Zbigniew Herbert, Léon Chestov, Julius Margolin, Peter Handke és D. H. Lawrence kitűnő társaságában. *

Elolvasni a Lovashadsereget, egyszer egy életben, nem akarni többé újraolvasni. Mégis újraolvasni egyszer-egyszer. Elolvasni újra meg újra az Odesszai történeteket, vagy az első önéletrajzi elbeszéléseket. Elolvasni, azután Odesszát járva újra meg újra rájuk gondolni, erősen, megszállottan.



Olykor mi magunk is benne vagyunk. Az udvaron, ahol Benya Krik felnőtt, a gyerekek még mindig a macskákat hajkurásszák. A macskák halat esznek, ez intelligenssé teszi őket.

Ha a fürdőbe mennek, s ha már ittak egy keveset, az odesszaiak valamennyien városuk alapítójának képzelik magukat, ennek a Richelieu-nek, akinek római tribunusként megformált szobra a kikötőbe vezető nagy lépcső tetején áll.


Fiatal lányok várják sorsukat. Mozdulatlanul, gondolataikban elmerülve, önmagukba zárva, elzárva minden elől, ami körülveszi őket, a telefonjukból sípoló zenét hallgatva. Az elhagyatottság egy pillanata a Moldavankán, Odessza legsivárabb, legszegényebb, legelfelejtettebb negyedében.


Falvak

Gurulunk. Folyókat követve. Vasútvonalakat követve. Hegyláncokat követve.
Próbálunk nem gondolni a Lovashadseregre, de túl sok lóval találkozunk ahhoz, hogy ne gondoljunk rá. Iszaak Babel, a rövidlátó és kétbalkezes odesszai zsidó, aki sosem látott lovat életében, a kozákok közé áll.

Az út falvakon halad át, egykori falvakon, falvakon, amelyek voltak.
A Délibáb kávézó és vécéje Halych, Галич, Halicz, Halici, Heylitsh (העליטש), Halics, Galic városkában. Osztrák-magyarok, galíciaiak, románok, zsidók, lengyelek, magyarok, és ki tudja még, kik…
Falvak, városok, amelyek neve annyiszor változott.
És amelyek lakói is megváltoztak.




Ukrán falvak, annyira megejtőek, annyira idilliek, virágzó fáikkal, kékre meszelt házaikkal.
Földutak, gémeskutak.
Az ébredő tavasz zsibbadtsága.




Minden annyira zöld, és a könyvek annyira szörnyűek. Muszáj mindent tudni az országról, amelyen keresztülhaladunk?
Itt, Csernivci – románul Cernăuți, németül Czernowitz, jiddisül טשערנאָוויץ (Csernovic), lengyelül Czerniowce, magyarul Csernovic, oroszul Черновиц (Csernovic) – környékén, itt még nemrég Románia volt.
Románia? És a lenyugvó nap fényében hirtelen eszembe jut a Kaputtnak * az a részlete, ahol Curzio Malaparte, valamikor 1941-ben vagy 42-ben, itt tölti az éjszakát, ezekben a falvakban, Románia és Ukrajna között. Igen, a Kaputtot el kell olvasni, mielőtt ide utaznánk.


Verseket is olvasni. Celant. Ausländert.
Elolvasni ezt a tavaly ősszel franciául kiadott gyűjteményt: Ecrire c'était vivre, survivre : Chronique du ghetto de Czernowitz et le déportation en Transnistrie 1941-1944, * a François Mathieu által a Fario kiadó számára összegyűjtött és fordított szövegekkel. Versek, elbeszélések, visszaemlékezések, levelek, naplórészletek, amelyek a pusztulásról szólnak.
Paul Celan, Rose Ausländer, Alfred Gong, Alfred Kittner. Versek mindenekelőtt.


Még többet olvasni.
Elolvasni, ami a legszörnyűbb, amit nem lehet látni ebben a zöldellésben, a virágzó cseresznyefák fehérségében. Elolvasni Ilja Ehrenburg és Vaszilij Groszmann Le livre noirját. *
Minthogy lefordították már franciára, elolvasni Timothy Snyder Terres de sangját. * Minthogy még nem fordították le franciára, ezért elolvasni angolul a The Reconstruction of Nations, Poland, Ukraine, Lithuania, Belarus, 1569 – 1999-ot * ugyanettől a szerzőtől. Pogromok, háború, forradalmak, Petljura, mészárlások, polgárháborúk, Bandera, népirtások – függetlenség, kiegyezés, béke.
Visszafogjuk lélegzetünket.


Olvasni, hogy végigmehessünk Bolechówon, és megnézhessünk minden házat, miközben a pincékre és rejtekhelyekre gondolunk, olvasni, hogy végigmehessünk Bolechówon, hátat fordítva a zsinagógának. Elolvasni Daniel Mendelsohn Les disparus-ét. *
Olvasni, hogy végigmehessünk Galícián. Olvasni, hogy megállhassunk.



Elolvasni, jóval előbb, vagy jóval később, hogy felfogjuk ezeket a falvakat és zsinagógákat és temetőket és ezt az egész eltűnt világot, azt a vaskos könyvet, amely jó évtizede hónapokon át velem volt, a Témoins du futur : Philosophie et messianisme-et Pierre Bouretztől, * amelyet lefordítottak legalább spanyolra, angolra és olaszra, és amely elkíséri, összeköti, felfedezi és megcáfolja Hermann Cohent és Emmanuel Lévinast, Ernst Bloch-t és Leo Strausst, Franz Rosenzweiget és Gershom Scholemet, Walter Benjamint, Martin Bubert és Hans Jonast. Ezt a könyvet, amely ajtókat nyit és segít átlépni a küszöbön.

Temetés

És annyi könyv után, maga a valóság.

Annyi halott temető, annyi elhagyott temető után az utat másfajta temetők is szegélyezik, az élők temetői, egymás után sorakozó kék keresztjeikkel a virágzó cseresznyefák, csalánok és villanypóznák között, ahogy a falvak sorakoztatják fel kékre meszelt házaikat és az utak kék teherautóikat.


Végig a csupa por, csupa kátyú, csupa feledés úton, az elveszett úton, amely csupa por, csupa kátyú, csupa feledés falvakat fűz fel fonalára, elveszett falvakat valahol Kamenyec-Podolszk és Bolechów között.
Aztán az egyik faluban hirtelen minden megáll: az előttünk haladó teherautó, mi, az idő. Egy körmenet közeleg, virágokkal, keresztekkel, zászlókkal, emberekkel a porban. Körmenet? Talán felteszem a kérdést, nem tudom, de hallom a választ – Temetés.
Temetés lenne ez? Elöl, férfiak a zászlók mögött. Utánuk az egyik kék teherautó. Platóján koporsó, sötétbarna láda, világos barnára mázolt fedővel. Rajta egy vekni. A teherautó mögött nők. Először egy kis csoport, kezükben barna viaszgyertyákkal, fáradtságtól elgyötört nagy testek, föld felé forduló tekintetek, fekete ruhák, kendők. Középen egy fiatal nő, barna ruhában, fátyolban. Utánuk megint mások, biciklit tolva, amellyel később majd visszakerekeznek, ki-ki a maga falujába, a biciklik is mind kékek, mind porosak.
Fogom a gépet, két fotót csinálok, nem nézem, nem keretezem, nem igazán tudom, mit csinálok, mit is akarok csinálni. Az első magán viseli a habozás nyomát: a gép a szélvédő sárfoltjaira fókuszált.



Még két vagy három dolog. Az abszolút csönd (vagy csak az emlékezetem törölt minden zenét?). A csöndben a teherautó vezetőjének a hangja, aki az ablakon kikönyökölve valamit kiabál a telefonjába. Ebben a csöndben, ezzel a hanggal kísérve, a kenyér képe a koporsón, még mindig a közért celofánjába csomagolva, rajta az árcédulával. A sűrített valóság.

Behunyni a szemed.
Vajon tényleg nem maradhat más a halottak után, csak a fotók? Amikor már senki sem emékszik rájuk? Amikor már senki nincs, aki beszéljen róluk? Amikor már a fotók sem tartoznak senkihez, hanem néhány hrivnyáért árulják őket az odesszai ócskapiacon? Amikor már minden emlék elfoszlott?


Végtelen út ezen az estén – vagy egy másik, vagy megint egy másik estén. Ukrajna.


A könyvek listája természetesen abszolút szubjektív, töredékes és személyes.

A jódi temető

Dan Dinescu: A jódi (Ieud) felső templom, részlet (a teljes képhez kattints)
A The Wooden Architecture of Maramureș albumból, 1997

A jódi felső templomot Máramaros legrégibb fatemplomaként tartják számon, 1364-es építési évszámmal. A mai épület azonban csak annyira eredeti, mint a fejsze, amelynek kétszer cserélték a fokát és háromszor a nyelét. A megismétlődő tatár betörések következtében többször leégett, s mindannyiszor újjáépítették, utoljára a 17. század vége táján. Így is megőrizte azonban azt a máramarosi fatemplomokra jellemző gótikus formát, amely markánsan eltér a Tisza felső folyásától északra épült, zömök tornyú, középső kupolás ruszin fatemplomoktól. Belül naiv népi freskók díszítik, az Utolsó Ítélet fantáziadús ábrázolásával, s körülötte terül el a falu nem kevésbé fantáziadús régi temetője.



Minden temetőnek megvannak a maga sajátos motívumai, amelyeket a helyi közösség tagjai generációkon át másolnak egymás sírjairól, s amelyek már a szomszéd faluétól is megkülönböztetik a temetőt. Jódon ezek elsősorban a feszületek lábába illesztett népviseletes fotográfiák, és a pléhkrisztusok sokasága, a redundancia esztétikája, amely a fatemplomok belsejére is jellemző, de az egymillió pici krisztus mégis meghökkenti a gyanútlan látogatót.



A temetőnek külön geniza-sarka is van, ahol a sír nélkül maradt feszületek – hiszen Krisztus képét viselik, hát el nem pusztíthatók – csöndben várják az idők végezetét.



A temető másik sarkában új sírt ásnak. „Halló, halló!” hívogatja a feszületek között bóklászó turistát a sírásó nővére, mint valami naiv kézzel festett szirén, de szerencsére nem a sírt ajánlgatja, csupán cujkát kínál huszonöt lejért, és üveggyöngyökből fűzött nyakpántokat. Parasztasszony létére könnyedén vált románról franciára, majd olaszra. „Hogy tanulta meg ilyen jól?” „Hát fogtam a nyelvkönyvet esténként, olvasgattam, magolgattam.” Gondosan újraköti a kendőjét a fotóhoz, aztán megadja a címét, ahová legközelebb elhozhatjuk, s egyben újabb cujkát is vehetünk. Amikor a zsidó temető felől kérdezem, felpattan: „Hogyne, elvezetem én oda.” De ez már a következő történet lesz.

Máramaros-Bukovina

Máramaros és Bukovina a régi Monarchia két legarchaikusabb tartománya, amelyeket ugyan évszázadokon át elválasztott egymástól a Kárpátok észak-déli gerince és a rajta futó országhatár, de annál több szállal fűzött egymáshoz a hegyek két oldalán élő több mint harminc nemzetiség. A hucul és haszid favágók a hegy mindkét oldalán úsztatták lefelé tutajaikat a Tiszán és a Cseremoson, a német és magyar bányászoknak mindkét oldalon településeik voltak, a máramarosi román parasztok a bukovinai kolostorokhoz zarándokoltak, s a máramarosszigeti haszid közösséget sokáig a bukovinai Vizsnyicből irányították.

Az országhatár ma kelet-nyugati irányban vágja ketté mindkét tartományt, amelyek fele Ukrajnához, fele Romániához tartozik. Etnikai sokszínűségük is megcsappant, de határvidék lévén és iparosítás híján máig nagy részben megőrizték hagyományos kultúrájukat, faépítészetüket, és persze elképesztően szép hegyi tájaikat.


Ennek a még jórészt ismeretlen világnak a felfedezésére indulunk május 24. és 29. között. Nagybánya középkori városán keresztül lépünk be Máramarosba, bejárjuk a világörökség listájára felvett román és hucul fatemplomokat, az elhagyott haszid temetőket, a máramarosszigeti piacon még megérzünk valamit az egykori sokszínűségből, felkeressük a szaploncai vidám temetőt, Ukrajnába átkelve Európa földrajzi középpontjában ebédelünk, kirándulunk a Tisza forrásához, megnézzük Kuti és Vizsnyica haszid temetőit, eltöltünk egy napot Csernovicban, az egykori Bukovina harminc nemzetiségű, de bécsi hangulatú fővárosában, majd Sziretnél Romániába visszatérve felkeresünk néhányat az ugyancsak a világörökség listáján szereplő, kívül-belül gazdagon festett bukovinai fejedelmi kolostorok közül.

Szállásunk Csernovic kivételével – ahol szállodában töltünk egy éjszakát – mindenütt hegyek között, hagyományos panziókban lesz. A hat napos túra részvételi díja (szállás + kisbusz + vezetés) 90 ezer forint. Jelentkezési és befizetési határidő: május 15., szerda.

Rădăuți

Ki talál több történelmi tévedést a Wikipedia Rădăuți/Radóc szócikkének a radóci zsidók eredetéről szóló egyetlen rövid mondatában?

Many Jews fleeing the Kingdom of Galicia and Lodomeria (as well as other Habsburg areas) from intense persecution and anti-Semitism during the Middle Ages settled in Rădăuţi.

Számos zsidó települt le a középkorban a halicsi és lodomériai királyságból (és más Habsburg-területekről) az intenzív üldözés és antiszemitizmus elől menekülve Radócban.

Ne ragadjunk le a legalább három nyilvánvaló ordas/szarvas hibánál. Csak beljebb, csak beljebb, urak és szép leányok.

Képünk/versünk csak illusztráció, ebben hiba nincs

Flóra

Priszlop, Borsai-hágó, átkelve Máramarosból Bukovinába

Ki tudja megnevezni őket?

Ott van mindenütt

Falak.
Üres porhüvelyek.
Lezárt padok, könyvek.
Zsinagóga, por, nyomok.
Terítők, zsanérok – a megállt idő.
Hiány. Várakozni hagyott könyvek.
A tűzvészből kimentett könyvek.
Lezárt könyvek, hogy a szavak el ne szökjenek.
Ólom könyvek.
A porba írt nyomok. Jelentésüktől megfosztott üzenetek. Mint a denevér, amely lezuhan, ha megsüketült.

És te, te hol vagy?

Nincs elég férfi, hogy egy imádságot elmondjon, ott, ahol azelőtt százak voltak.
Sehol egy gyerek a falak között, ahol az élet tele volt szavakkal.
Sehol egy suttogás.
Sehol egy lap zöreje, ahogy továbblapozzák, sehol egy láb dobogása a padsorokban.
Ólom könyvek, túl nehezek ahhoz, hogy bárki megpróbálja felemelni őket. Ki tud még olvasni itt?
A beömlő napfényben, a légyzúgásban. Egy rokkantszék, egy betegágy, éhezők, akiket táplálni kell, halottak, akiket el kell temetni.
Minden várakozik, minden vár – ott egy szék az asztalnál –, minden rád vár.

De te, te hol vagy?

Hamuval fátyolozott boltozatok, egy rövidzárlat a 70-es években, még mielőtt vasrácsok zárták volna el a helyeket.
Vagy gyárakká, bútorraktárakká, mozikká alakították volna őket.
Meztelen föld, ahol felszaggatták a padlót. Meztelen tégla, ahol lemállott a vakolat. Meztelen ég, ahol leégett a tető.

Te, magasan fölöttünk, a mestergerendán tanyázó madár, láttad-e mindezt?

Később két hamuarcú cigány, szekerükön ülve. Lovukat bámulják, ahogy lassan halad előre, az út mentén legelészve. Lovak mindenütt, és emberek, akik minket bámulnak. Lovak és járókelők, türelmesen és némán, végig az út mentén. És a megállt idő. Egy férfi, hosszú kötélen tartva egy tehenet, mindketten az útszéli árokban haladnak előre. Asszonyok a fekete föld fölé hajolva, gumókat ültetve.

A tavasz zöld virágzásában te hol rejtőzködöl?

Temetők, amelyeket lassan pusztítanak a házak mögött terjeszkedő kertek, az előrehatoló építési terület, a málló föld, a szél. És a sok kis lélek ezek alatt a kövek alatt, amelyek türelmesen várják az idők végét. Oroszlánok, griffek, sasok, medvék, betűk csipkéi, segítő kezek, olykor egy-egy arc. Kövek a domb gerincén, mint az Özönvízből kifogott nagy állat csontváza. A kis lelkek már minden bizonnyal rég elmenekültek: csak ezek a csipeszek maradtak, hogy itt fogják őket.

Hol vagy te, mondd?

Ki marad még itt?
Ki jön még ide, ahonnét lassacskán mindenki elmegy? Szenvednek, elmennek, s csak a por marad utánuk. A gyertyák kialszanak, a dalok elhallgatnak.

És te, te hol vagy?

Este borul a halott falakra. Csönd és feledés.



Két fiú suhan el mellettem kerékpárral – elengedett kézzel! kiáltja a kisebb –, eltűnnek a fény felé.

Lass dein Aug in der Kammer sein eine Kerze,
den Blick einen Docht,
lass mich blind genug sein,
ihn zu entzünden.

Tedd szemedet gyertyává a szobában
pillantásodat kanóccá
tégy engem eléggé vakká ahhoz
hogy meggyújtani kívánjam.

Paul Celan

Huszt, Sargorod, Bolechów zsinagógája.
A ruzsini Friedman caddik palotája Sadagurában (Csernovic).
Tiszafejéregyháza, Csernovic, Medzsibozs, Bolechów temetője.