Pápa a metrón

Fotó: María Elena Bergoglio

Az írás a Könyvjelző novemberi számába készült.
Jorge María Bergoglio buenos airesi érsek, a leendő Ferenc pápa, mint minden nap, a metrón utazik. Hová megy? A perifériára. Ez az egyik legfontosabb kulcsszava az Európa kiadónál most megjelenő kötetének, Az irgalom egyházá-nak (eredeti kiadása: La Chiesa della misericordia, szerk. Giuliano Vigini, 2014).

A periféria, vagy ahogy a magyar kiadásban fordítom, a peremvidék elsősorban a város peremét jelenti, „ahol szenvedés, magány, nyomorúság van”. Ide elmenni minden nap magától értődő kötelessége a buenos airesi érseknek éppúgy, mint bármely más kereszténynek. És nem azért, hogy meglegyen a mindennapi önelégültsége, egyfelől amiért ilyen áldozatot hozott, másfelől amiért nem olyan, mint azok, akikhez kiment. Hanem két olyan dolog miatt, amelynek jelentősége mintha háttérbe szorulna napjaink kereszténységében. Ezek a szolidaritás és a szabadság.

Hogy mi a szolidaritás, azt Ferenc egy egyszerű példával magyarázza meg. Éppen az ilyen egyszerű példák – amelyek tanulsága könnyen felfogható és nehezen elfelejthető – adják a kötetben összegyűjtött, az élőbeszéd ritmusát követő írások alapvető struktúráját:

„Amikor kimegyek gyóntatni – itt nem tudok, mert itt nem mehetek ki gyóntatni, de ez egy másik probléma –, szóval amikor az előző püspökségemben kimentem gyóntatni, és jött valaki, mindig feltettem a kérdést: »Ad alamizsnát?« »Igen, atyám!« »Nagyon jó, nagyon jó.« És ilyenkor még két kérdést feltettem: »Mondja, amikor alamizsnát ad, a szemébe néz annak, akinek adja?« »Ó, hát nem is tudom, még nem figyeltem meg.« A másik: »És amikor alamizsnát ad, megérinti annak kezét, akinek az alamizsnát adja, vagy csak odahajítja a pénzt?« Ez a lényeg: Krisztus teste, megérinteni Krisztus testét, életben tartani magunkban a fájdalmat a szegényekért. A szegénység számunkra, keresztények számára nem szociológiai vagy filozófiai vagy kulturális kategória: nem, hanem elsősorban teológiai kategória. Azt mondanám, az első számú kategória, mert a mi Istenünk, Isten Fia, amikor leszállt közénk, szegénnyé lett, hogy így haladjon végig velünk az úton.”

Ferenc számára nem az a legfontosabb, hogy „jótékonykodjunk”, hogy adjunk valamit, akár csupán alamizsnát a fölöslegünkből, akár ennél többet. Mindez még csak rólunk szól. Hanem hogy az embert lássuk abban, akinek adunk, hogy egyenrangú kapcsolatba lépjünk vele, sőt hálásak legyünk neki és érezzük megtisztelve magunkat, amiért kapcsolatba léphetünk vele, mert nálunk szegényebb lévén közelebb áll ahhoz a Krisztushoz, aki nem véletlenül akart éppen a szegények között megszületni és egész életét szegényen leélni.

A szolidaritásnak ebből az alapvető felfogásából pedig gyökeresen új világnézet következik:

„A »szolidaritás« kifejezést már jócskán elkoptatták, és gyakran rosszul értelmezik, de mindenképpen jóval többet jelent a nagylelkűség néhány szórványos megnyilvánulásánál. A szolidaritás olyan új mentalitás kialakítását követeli meg, amely közösségi fogalmakban gondolkodik, s amely előbbre helyezi a közösség minden tagjának életét, mint a javak néhányak által való kisajátítását. … A találkozás, a szolidaritás – ez a szó, amelyet ez a kultúra úgy elrejt, mintha valami csúnya szó volna –, a szolidaritás és testvériség teszi valóban emberivé civilizációnkat. … Ezért kell »átgondolnunk a szolidaritást«: nemcsak a legszegényebbek alapvető támogatásának, hanem az egész rendszer globális átgondolásának céljával, hogy új utakat keresve az alapvető emberi jogokkal, minden ember alapvető jogaival összhangban alakítsuk át és javítsuk meg azt.”


De a perifériára menni – s ebben az értelemben a peremvidék már nemcsak a város peremére, hanem saját létünk perifériáira is utal –, azt is jelenti, hogy vállaljuk a megszokottból való kilépést, az ismeretlennel, a váratlannal való találkozást. És cserébe megkapjuk a kreativitást és a szabadságot. Ferenc ezt Jónás történetének újraértelmezésével illusztrálja, s ezek a kreatív módon újraértelmezett bibliai helyek adják a kötet másik értékét:

„Jónás különösen érdekes figura a mi korunk, a változások és bizonytalanságok kora számára. Jónás hívő ember, aki nyugodt és rendezett életet él: ennélfogva kialakította a maga világos sémáit, s mindent és mindenkit e merev sémák alapján ítél meg. Mindent világosan lát, az az igazság. És mereven. Ezért amikor az Úr megszólítja őt, és azt mondja, menjen prédikálni Ninivébe, a nagy pogány városba, Jónás először hallatlanra veszi a dolgot. Méghogy ő oda menjen! Innen, ahol a teljes igazság birtokában van! Nem akaródzik neki… Ninive kívül esik sémáin, világa peremén van. Úgyhogy inkább kereket old. … Mire tanít minket ez a történet? Arra, hogy ne féljünk kilépni sémáinkból Isten követéséért, mert Isten mindig túl van a mi sémáinkon. … Félünk életünkben Isten meglepetéseitől! Márpedig Ő mindig meg fog lepni bennünket, mert ilyen az Úr.”

Vagy amikor a Jelenések könyvének egy sorát értelmezi át ugyanilyen váratlan módon, ugyanígy a szabadságra ösztönözve:

„Gondoljatok arra is, amit a Jelenések könyve ír, azt a nagyon szépet, hogy Jézus ott áll ajtónknál, és kopogtat, szólít minket, szólít, hogy beléphessen szívünkbe (vö. Jel 3,20). Ez a Jelenések könyvének értelme. Tegyétek fel magatoknak a kérdést: hányszor áll Jézus odabenn, azért kopogtatva, hogy kiléphessen, de mi nem engedjük kilépni, saját biztonságunk szeretete miatt, mert olyan gyakran zárkózunk mulandó struktúrákba, amelyek csak arra jók, hogy szolgává tegyenek bennünket, s nem Isten szabad fiaivá.”

Szolidaritás és közösség, szabadság és kreativitás, az újdonság elfogadása és öröme. Ez a néhány alapvető fogalom a tematikája a kötetben összegyűjtött írásoknak. Amelyeknek harmadik nagy értéke a hitelesség. Ferenc mint író nem a teológus, a tanító, a tekintély szerepét ölti magára, hanem úgy ír nekünk, mint metrón utazó a metrón utazóknak, arról a néhány dologról, amelyen a sok-sok megtett kilométer alatt gondolkodott, s amelyet meggyőződéssel állíthat. A legtöbb, amit egy író adhat.

Rózsaszínű levelek 3.


Czím: Szépreményű Zajác Antónia úrhölgynek
III. Kis-Korona utca 52.
Budapest



[1914. okt. 27.]

Kedves Jankám
Gyertya fénynél írom ezt a pár sort, mely a legjob kedvben kívánom hogy találjon. Kicsit furcsa lesz megszokni ezt, de elég könnyű lesz. Olyan nagy rumli van itt, hogy csuda. Nagyon finom ember a szakaszvezetőm. És a századunk is csupa pesti fiúk. Az ágy kicsit kemény, de az nem baj. Vasárnapig talán hazajövök, most pedig sorakozni kell. Isten veled viszontlátásig pá-pá. Sok-sok puszit küld a te zsidod.
Károly

Jó legyél te… tudod már mit gondolok.
A többit otthon kérdezd!



Előző levelek (térképen szürkével jelölve):

Debrecen, 1914. szeptember 25.
Szerencs, 1914. augusztus 28.
[A felépülés gyors volt, a meglőtt jobb kar hamar gyógyult. A több hetes levélírási szünet, a  kurta szöveg mögött felfénylő, becéző szavak sejtetik, hogy bizonyára többször sikerült találkozniuk ezalatt. A levél, a gyakorlatozás és készülődés kissé fejetlen, kapkodó rumli közepette zajlik, az Üllői úti I. Ferenc József honvéd gyalogsági laktanyában. A front emberanyagának feltöltésére szolgáló második hullámban, a népfölkelők állományába sorozva találja magát.

A háború folyamatosan követeli az újabb és újabb utánpótlást. A San folyó menti harcok mindkét szembenálló félnek rengeteg áldozatot, és kevés harci sikert hoznak. A Kárpátok gerincén lévő hágók mindegyike potenciális veszélyt jelent az ellenség betörésére. A Duklai-, az Uzsoki-, Vereckei-, Toronyai- és Tatár/Jablonkai-hágók védelme, a Máramaros környékén betörő orosz és kozák katonák megállítása újabb és újabb csapatok mozgósítását követeli meg. Szinte mindenki hadrafoghatót besoroznak, és ebben a tekintetben a levélíró sebesülése csupán annyit jelent, hogy a gyors egészségessé nyilvánítás és kiképzés után mielőbb visszafordítják a hadszíntérre.

A levelet át- és átszövi a bakák mindenkori álma. Elég egy pillanatra elfeledkezni a folyamatos szekírozásról, és a gondolatok máris a hazamenetel és az otthonlét körül járnak.]

Az oroszok ellen • Ázsia is harcot kezd! • Harcok Máramarossziget körül • Galíciában újra megindul a küzdelem


Magyar képeslap: „Kozákhalál a Máramaroson”

Bukott táblák emlékfala


wroclawplaques wroclawplaques wroclawplaques wroclawplaques wroclawplaques wroclawplaques wroclawplaques wroclawplaques wroclawplaques wroclawplaques wroclawplaques wroclawplaques wroclawplaques wroclawplaques wroclawplaques wroclawplaques wroclawplaques wroclawplaques wroclawplaques

A táblarengeteg védőrétegként őrizte meg az egykori német szellemfeliratokat egy olyan kor számára, amikor már nem verik le őket, nem úgy, mint sok ezer balszerencsésebb társukat közvetlenül a háború után.


Ärztliche Beratung (für) Alkoholkranke (Orvosi tanácsadás alkoholbetegek számára)



Ősz



Warren Ellis, Three Pieces for Violin

wroclawautumn wroclawautumn wroclawautumn wroclawautumn wroclawautumn wroclawautumn wroclawautumn wroclawautumn wroclawautumn wroclawautumn wroclawautumn wroclawautumn wroclawautumn wroclawautumn wroclawautumn wroclawautumn wroclawautumn wroclawautumn wroclawautumn wroclawautumn


A morva tenger


Viharos tengeren hánykódik a hajó a két nemes ifjúval. Nyomukban a pogány indiánusok gályája, orrán vérszomjas keselyűfejjel, s köröskörül is egyéb bestiák, amelyek a jámbor utazóra leselkednek: a hajó farvizén tátott szájú cethal szörnyű fogakkal, a parton hím és nőstény oroszlán, a másik parton meghatározhatatlan fekete állat, medve avagy párduc, amely maga is elhűlve nézi a minden vadállatnál gonoszabb bestiát, az embert, amelynek két különösen elvetemült példánya a kép előterében ver agyon egy szegény vándort. A nemes ifjaknak azonban mindezzel már mit sem kell törődniük, mert sajkájukat angyal vezérli biztos révbe, ahol a szirtfokon pompás várkastély vár rájuk, alatta az erkölcsi tanulsággal: Vor allem Orth beglückter Porth! – „Minden helynél boldogabb a kikötő”, azaz „jó utazni, de legjobb célbaérni”, avagy „mindenütt jó, de legjobb otthon”.


Hanem hát hol van ez a boldog kikötő? Mindjárt kiderül, mennyire morális értelemben kell vennünk, amint elkezdjük összevetni a korabeli metszetekkel. A pompás várkastély ugyanis valóban létezik, így áll mindmáig 1719 óta, amikor a Dietrichstein hercegek egy tűzvész után újjáépíttették. Csakhogy nem a tenger partján, hanem a morva dombvidéken, a mai cseh-osztrák határon, Nikolsburgban, azaz Mikulovban.

Nikolsburg vára 19. század eleji színes kőnyomaton a Kecske-hegyről nézve (a kép előterében a híres nikolsburgi zsidó negyed háztetői).

A tengeri látkép előterében olvasható 1725-ös évszám szerint ekkor még igen új lehetett ez a látvány, talán épp ezért is került fel a képre. Amelyet talán épp a várkastély felavatási ünnepségeire készíttetett a nikolsburgi lövészegylet, amelynek ünnepi céltáblájául szolgált.

A lövészegyletet 1645 áprilisában spontán módon alakította meg kilencven városi polgár, akik fegyveresen csatlakoztak a Dietrichstein-gárdához, hogy megvédjék a várat a svéd hadsereg ostromától. Az ostromot ugyan nem sikerült elhárítaniuk, de 1656-ban bátorságukért saját zászlót, 1709-ben pedig saját lőteret is kaptak a hercegtől. Fából készült lövöldéjüket 1828-ban emeletes kőépület váltotta fel, amelynek vonzerejét saját kocsma is növelte.

Nikolsburg 1826-os térképe, középen pirossal a vár, keletre a Heiliger Berg (a kálváriadomb), északra a Kecske-hegy. Tengernek se híre, se hamva.

Láttuk már, és fogjuk is még látni, mennyire hangsúlyosan jelen van a „saját tenger” képe a tenger nélküli Csehország gondolkodásában. Szép korai példája ennek ez a céltábla. És mintha még felirata is a „cseh tengert” megteremtő Shakespeare kifejezését visszhangozná, amikor a Téli regében a vihartól űzött szicíliai hajósok végre kiköthetnek a cseh tengerparton: „Blessed shores…”

Kilátás a nikolsburgi Kálvária-hegyről dél felé, amerre a tengernek kellene lennie. Lent: A vár és a főtér a 20. század első feléből származó képeslapokon.

nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725 nikolsburg1725

És ezen az 1910-es montázs-képeslapon újra van tenger!

Berlin, Steglitz, szombat reggel

steglitz steglitz steglitz steglitz steglitz steglitz steglitz steglitz steglitz steglitz


Ion Ivanovici (1845–1902, temesvári szerb, román katonazenekar-vezető): A Duna hullámai, magyar változatban Szécsi Pál: Egy szál harangvirág.

Koszovói kolostorok


Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd katonai őrizet alatt álló kolostorokat látogatok.

A dél-szerbiai Novi Pazar fölött készülődő vihart magunk mögött hagyva, Montenegrón keresztül értük el Koszovót, azon a látványos hegyi úton át, amely több mint 1800 méter magasságban vezet át a hágón. A határállomáson, miközben megvásároltuk a helyi biztosítást (a zöld kártya nem érvényes Koszovóban), a kamionsofőrök hosszan készítettek fel az út veszélyeire, langsam, langsam fahren, ismételgették, és kezükkel nagy hajtűkanyarokat rajzoltak a levegőbe, mint valami rettenetes ringlispíl szédítő örvényeit.
Odafentről a síkság valóban hosszú időn át eltűnik a szemünk elől.





Pećen – Ipeken – a patriarchátust szeretnénk meglátogatni a Rugova-szurdokban, aztán a dečani kolostort valamivel délebbre. A szerb orthodox egyház első, középkori székhelyét Žičában alapították, Kraljevo mellett, az akkori szerb királyság északi határának közelében, de minthogy a vidék rendszeres támadásoknak volt kitéve, az első püspökök áthelyezték székhelyüket Peć mellé, amely ma Koszovóba esik, a szinte áthatolhatatlan hegyektől védett völgybe.

De a béke továbbra sem köszöntött be, s a kolostor évszázadokon át mások védelmére szorult, hol az oszmánokéra, hol a KFOR-éra.

pec1 pec1 pec1 pec1 pec1 pec1 pec1 pec1 pec1 pec1 pec1 pec1 pec1 pec1 pec1 pec1 pec1 pec1

Pećen egyetlen tábla sem jelzi a patriarchátust, ahogy később Dečani kolostorát sem, csupán a Rugova-szurdokot és természetvédelmi területét. Térképünk azonban világosan jelöli a patriarchátust, mindjárt a szurdok bejáratánál, ám hiába megyünk hosszan-hosszan a sziklák tövében, vidám albán esküvői menetek útját keresztezve, egyetlen kolostor sem tűnik fel előttünk. Végül egy rendőrautót látva a megtévesztő „pizzéria” felirattal hivalkodó egyik útszéli kocsma mellett, útbaigazítást kérünk.
A patriarchátus? Rég eljöttünk már mellette.
A rendőr küzd az angollal, don’t worry, you drive one kilometer maybe two, I call my colleague, he make you signs when you come on the road, you see him. Hosszan telefonál, részletesen leírva a francia rendszámú autót, igen, igen, biztosít minket, he make you signs when you come on the road, you see him, you can go.
Egy kilométer, kettő, és a kolostor még mindig nem látható, csak valami katonai támaszpont, szögesdrót akadályokkal és egy vagy két őrtoronnyal védett hosszú fallal. Elhaladunk az őrbódé előtt, s csak akkor vesszük észre a fáradt katonát, aki kezével jelez nekünk anélkül, hogy felállna székéből. A patriarchátusnál vagyunk. Az őrszem és a leeresztett sorompó a KFOR jelét viselik. Miután átkelünk a szögesdrót akadályokon, kivárjuk a sorunkat egy páncélozott jármű előtt, és válaszolunk a katonák kérdéseire, leadjuk útlevelünket, ahogy majd később a dečani kolostornál is. Természetesen fegyvereinket is le kellene adnunk, magától értődik.



A sorompó után az út enyhén ereszkedik a folyó felé. Egyedül vagyunk. A nagy betonfalak mögül más, ősibb falak bukkannak elő. A patriarchátus kapuja nyugatra nyílik, a folyó felé, s a kolostor olyannak tűnik, mint egy nagy sziget. A kolostori épületek kört formáznak, orbist, amelynek közepén kert terül el, a 13. században nyitott öntözőcsatornákkal és ültetett eperfákkal – a templom a háttérben sejlik fel csak a mozdulatlan ágak mögött –, mint a mennyei Jeruzsálem képmása.
Egy-két szerzetesnő megy arra, minden sietség nélkül. Egy másik egy vödörrel. Nagyon fiatalok és nagyon idősek.
Igen, ehetünk az eperből. A szürkébe öltözött idős nő lehúzza az ágat, hogy szedhessünk róla. Legyek zúgnak a hegyi folyó fölött. Az eper kék leve megfogja a követ.

Mint a legtöbb szerb kolostori templomot, a patriarchátus épületegyüttesét is vörösre festették az Athosz-hegy templomainak mintájára. A narthex homlokzatán freskók maradványai. A templom északi oldalán kis temető, ahol a szerzetesnőktől nem messze szigorú tekintetű férfi nyugszik.

pec2 pec2 pec2 pec2 pec2 pec2 pec2 pec2 pec2 pec2


Az apszisok és kupolák külső együttese azonban nem tárja fel a belső struktúra komplexitását.
A félhomályos narthexből három ajtó nyílik. Nem egy templom van itt, hanem három összefüggő templom együttese, plusz egy negyedik az épület déli oldalán. A középső ajtó rövid, dongaboltozatos hajóba nyílik, amelyet homály borít, mintha alagúton haladnánk át, hogy aztán hirtelen lépjünk a fénybe, a kupola alatti nyitott térbe. Ez a Szent Apostolok temploma, a legrégibb a három közül, amelyet talán még maga Szent Száva alapított 1250 körül. A baloldali ajtó a kisebb és világosabb Szent Dömötörbe nyílik, a jobboldali a nagyobb és magasabb Hodegitria Szűzanya templomába. A negyedik, bezárt templom Szent Miklósé.

A fényes márvánnyal kövezett, teljes egészében 14. századi freskókkal borított narthex felkészít az utána következő három nagy templom látványára. Itt tartották a szerb egyház zsinatait is, s ezért hangsúlyozza a díszítés olyan nagyon az apostolok küldetését és az evangélium üzenetét. A freskóciklus az evangéliumok által leírt csodákat és példabeszédeket ábrázolja a nagyböjt liturgikus olvasmányainak sorrendjében. A középső ajtó fölött Krisztus és a szamaritánus asszony találkozása, s a vak meggyógyítása.


Agni parthene (Ó, tiszta Szűz). Görög eredetű szerb egyházi himnusz, Divna Ljubojević előadásában

pec3 pec3 pec3 pec3 pec3


Igen idős, igen kicsi, törékeny szerzetesnő csatlakozik hozzánk. Hosszú, görbe botra támaszkodva, amely minden bizonnyal magasabb nála, világos, szenvedélyes, tudós hangon beszél. Úgy olvassa számunkra a képeket, mintha egy egyszerre távoli és mégis ismerős nyelven olvasna. A képekről beszél, amelyek szövegeket idéznek, s a szövegekről, amelyek benne rejlenek a képekben; minden freskót a következőhöz köt, kibontja, ami a képben rejtőzik, s nemcsak a 13. század embereit, de a kor gondolkodását is életre kelti. És a freskók hirtelen megelevenednek, s ez a gondolkodás szemünk előtt ölt testet. Hogyan lehetne átadni ennek a pillanatnak az élményét?

A narthexet, a három egymás mellett húzódó templomot, a falakat, a boltozatokat, a kupolákat, mindent freskók borítanak, amelyeket majdnem nyolcszáz éve festettek a Szalonikiből jött művészek. A Szent Apostolok hajójának legmagasabb pontján, amelyet a jeruzsálemi vacsoraterem másának szántak, Krisztus mennybemenetele. Alatta egymást követő körökben angyalok és apostolok  táncolnak felemelt kézzel, a mennyei misét celebrálva.
A déli falon, az ív fölötti lunettában Krisztus szólítja Lázárt. A festő, akinek nem volt tere, hogy állva ábrázolja Lázárt, a megszólítást megelőző pillanatot választotta ki ábrázolásra, amikor Lázár még nem kelt fel. Egy vörösbe öltözött férfi hosszú szalagot teker le a sírban ülő holttestről, annak megfelelően, ahogy Lázárról leválnak bűnei. De a legmeglepőbb az, hogy a baloldalt, az ív alatt előre hajló, s kezével keresztet rajzoló Krisztus tekintete egy magasságban van Lázáréval, s tekintetük a vörösbe öltözött férfi feje fölött találkozik. A férfi pedig megáll, s kezét kérdőjelként emeli a magasba. Fölötte, szinte a feltámadó Lázár függőlegesét folytatva, Szent Tamás helyezi két ujját Krisztus sebeibe: mintha három kérdés, három kérdőjel követné egymást a falon.
Az ív alatt Krisztus születése és keresztelése a Jordánban, egymással szemben. A két jelenetet összekapcsolja egymással az ív két oldalából induló hosszú ezüst sugár, a Szentlélek csillaga. Szemközt, az északi falon, az ív fölött Krisztus fekszik a lunetta jobb oldali sarkában, rózsaszín leplen az Utolsó Vacsora asztala mellett, már elkülönülve az apostoloktól, akik szinte láthatatlanná válnak az asztalt borító homályban, a nagy edények mögött. A fölötte lévő, közvetlenül a kupola alatt ábrázolt képen az apostolok vannak az előtérben, a fénnyel és arannyal átitatott pünkösdi vacsora jelenetén.

pec4 pec4 pec4 pec4 pec4 pec4 pec4 pec4 pec4 pec4

A néhány kilométerel arrébb, egy másik völgyben az erdő közepén álló Visoki Dečani kolostorát III. Uroš István király (1321-1331) építtette egy ferences építésszel, Fra Vitával, és Kotorból jött dalmát építőmesterekkel.

A kolostortemplom, amelyet szintén nagy erődített falak vesznek körül, s azon túl szintén sorompók, szögesdrót akadályok, rácsok, terepszínű hálók, betontömbök és katonák védelmeznek, szinte jelenésként tűnik fel ezen a helyen, valahonnan messziről, talán Dél-Itáliából. Ezt idézik a finoman faragott portálok és ablakok, a fehér kő szemcséi, az éppen csak szürke, éppen csak rózsaszín márvány árnyalatai, a falakon körülfutó pilasztersávok. A templom külseje hosszú románkori hajót és kereszthajót sejtet, ám a falak mögött egészen más szerkezet rejtőzik: egy, a templomra merőleges kéthajós narthex, s egy négyzetbe írt hajó és szentély. És a szédítő érzés, amikor az ember felnéz a magasba (innen a visoki elnevezés), amelyet teljes egészében freskók borítanak.

A kolostor 14. századi alapító okirata. Az egyik freskó III. Uroš István királyt a bizánci templomalapító császárok ikonográfiai formulájával ábrázolja.

pec5 pec5 pec5 pec5 pec5 pec5 pec5 pec5 pec5

Az ikonosztáz lábánál álló szarkofágban III. Uroš István teste fekszik 1331 óta, s ahogy beszélik, mind a mai napig épen. Mögötte, a nyugati falon a Parouszia, avagy a Második Eljövetel hatalmas freskója, középen Krisztus alakjával, aki az angyalok által hordozott trónusra ereszkedik alá a mennyekből, térdén nyitott evangéliummal, és mellette a Passiónak valami furcsa fekete alapon közszemlére tett eszközeivel. Az ajtó fölött, az ítélő Krisztus alatt, a Szűz mennybe felvétele. Ahogy Pećen is, az egyik kápolnában a Teremtés freskóciklusa, a másikban a Szűz életének jelenetei. Egy egész fal beszéli el az apostolok cselekedeteit, másokon szent katonák – köztük Szent Dömötör – és arkangyalok sorakoznak fel, hogy kivont kardjukkal miszlikbe szabdalják a bűnt. A falakat összesen mintegy ezer jelenet borítja.

Hallgatag szerzetes kísér végig minket a templomban, suttogó hanggal és különös gesztusokkal, akár egy nagy, türelmes árnyék. Meghív bennünket a szerzetesi lakrészbe, s egyedül marad kinn a kertben.
Kávét iszunk a fedett árkádok alatti nagy asztaloknál. Hangok a közelben, a zárt ajtók mögött. Odakinn legyek zúgnak a fák alatt.

pec6 pec6 pec6 pec6 pec6 pec6 pec6 pec6 pec6 pec6 pec6 pec6