Gyerekkorunk dalai

Az argentín gyerekek számára a hatvanas évektől kezdve María Elena Walsh jelentette a zenét.

Azt hiszem, igazi forradalmat csinált azzal, ahogy a gyerekekhez beszélt, ahogy énekelt és mesét mondott nekik. Soha sem ostoba, didaktikus, gügyögő módon. Történetei, dalai, játékai mindig a gyerekek intelligenciájára appelláltak, kigúnyolták a közhelyeket, új értelmet adtak a költészetnek.

A „Manuelita, la tortuga” talán a legismertebb gyerekdala.


Manuelita, la tortuga (Manuelita, a teknős)

Manuelita vivía en Pehuajó pero un día se marchó. Nadie supo bien por qué a París ella se fue un poquito caminando y otro poquitito a pie. Manuelita, Manuelita, Manuelita ¿dónde vas? con tu traje de malaquita y tu paso tan audaz. Manuelita una vez se enamoró de un tortugo que pasó. Dijo: –¿Qué podré yo hacer? Vieja no me va a querer. En Europa y con paciencia me podrán embellecer. Manuelita, Manuelita, Manuelita ¿dónde vas? con tu traje de malaquita y tu paso tan audaz. En la tintorería de París la pintaron con barniz. La plancharon en francés del derecho y del revés. Le pusieron peluquita y botines en los pies. Manuelita, Manuelita, Manuelita ¿dónde vas? con tu traje de malaquita y tu paso tan audaz. Tantos años tardó en cruzar el mar que allí se volvió a arrugar y por eso regresó vieja como se marchó a buscar a su tortugo que la espera en Pehuajó. Manuelita, Manuelita, Manuelita ¿dónde vas? con tu traje de malaquita y tu paso tan audaz.

Manuelita Pehuajóban élt, míg el nem indult egy szép napon, és senki se tudja, miért, de meg sem állt Párizsig, a fele úton sétálgatva, a másik felén meg csak úgy gyalog. Manuelita, Manuelita, Manuelita, hova mész zöld malachitpáncélodban merész léptekkel az úton? Manuelita szerelmes lett egy fiatal teknőcbe s azt gondolta: Mit tegyek? Öregen már nem szeret. Elmegyek hát Európába, ott majd kiszépítenek. Manuelita, Manuelita, Manuelita, hova mész zöld malachitpáncélodban merész léptekkel az úton? A „Párizs” festőműhelyben lefestették lakkfestékkel kivasalták franciásra elöl is meg hátul is fejére parókát tettek a lábára csizmát adtak. Manuelita, Manuelita, Manuelita, hova mész zöld malachitpáncélodban merész léptekkel az úton? Olyan hosszú volt a hazaút hogy újra megráncosodott, s éppen mint ahogy elindult olyan öregen érkezett meg hűséges teknősbékájához aki várt rá Pehuajóban. Manuelita, Manuelita, Manuelita, hova mész zöld malachitpáncélodban merész léptekkel az úton?

Amikor társaságban szóba kerül, azonnal kiderül, hogy életkortól függetlenül mindenki rajong a dalaiért. Tavaly a La Galera Encantada (Az Elvarázsolt Hajó) színház fantasztikus María Elena gyerekdarabja épp erről szólt: a színészek kedvenc dalait felevenítve azt találgatták, vajon melyiket mi ihlette. Itt olvasható spanyolul (és itt angolul) Ruth Mehl, a legjobb argentín gyerekszínházi író beszámolója az előadásról.

Nehéz néhány kiválasztott dallal illusztrálni, mi volt olyan jellegzetes María Elena Walshban. Hangulattól és körülményektől függően más-más jut az ember eszébe. Nekem például most a „Don, Dolón, Dolón”, amely egy képet ad elő találós kérdés formájában. Vajon kitalálják-e, mit?


Don dolón dolón*
* A cím a harang hangját utánozza, valószínűleg a „Ding Dong Bell, Pussy’s in the Well” dalocska mintájára.

Duermo en el aljibe con mi camisón apolillado, don dolón dolón, duermo en el aljibe con mi camisón. No son las polillas, son diez mil estrellas que se asoman, don dolón dolón, por entre los pliegues de mi camisón. Cuando sale el sol tengo que meterme en el aljibe, don dolón dolón, duermo en el aljibe con mi camisón. Cuando yo aparezco, todos duermen y la araña teje, don dolón dolón, salgo del aljibe con mi camisón. A ver si adivinan, a ver si adivinan quién es esta, don dolón dolón que está en el aljibe con su camisón.

Kút fenekén alszom molyette ingben don, dolón, dolón, kút fenekén alszom ingecskémben. De nem a moly ette, hanem ezer csillag don, dolón, dolón bújik meg ingecskémben. Mikor a nap süt, a kút fenekén alszom don, dolón, dolón a kút fenekén alszom ingecskémben. Mikor felkelek, már mindenki alszik, csak a pók sző don dolón dolón, mikor feljövök a kútból az égre ingecskémben. Lássuk, kitalálod, lássuk, kitalálod-e, ki lehet az don, dolón, dolón aki a kút fenekén alszik egy szál ingecskében.

Vagy a másik, a „Virslikutya Show” (spanyolul a tacskót hívják „virslikutyának”), amely szépen példázza, milyen fölényesen sikerült María Elena Walshnak elkerülnie a gyerekdalok és mesék Szkülláját és Kharübdiszét, azaz azt, hogy ha sikerül megmenekülniük az unalomtól, szükségszerűen didaktikusak lesznek. Ez az abszurd és mulatságos, meglepő rímekkel és váratlan fordulatokkal teli történet végül áltanulsággal zárul. Vagyis inkább nagyon is igazi és helyénvaló tanulsággal, csakhogy olyannal, amely teljesen eltér a hagyományos meséktől.


El show del perro salchicha (Virslikutya Show)

Perro Salchicha, gordo bachicha, toma solcito a la orilla del mar. Tiene sombrero de marinero y en vez de traje se puso collar. Una gaviota medio marmota, bizca y con cara de preocupación viene planeando, mira buscando el desayuno para su pichón. Pronto aterriza porque divisa un bicho gordo como un salchichón. Dice “qué rico” y abriendo el pico pesca al perrito como un camarón. Perro salchicha con calma chicha en helicóptero cree volar. La pajarraca, cómo lo hamaca entre las nubes y arriba del mar. Así lo lleva hasta la cueva donde el pichón se cansó de esperar. Pone en el plato liebre por gato, cosa que a todos nos puede pasar. El pichón pía con energía, dice: –Mamá, te ha fallado el radar; el desayuno es muy perruno, cuando lo pico se pone a ladrar. Doña Gaviota va y se alborota, Perro Salchicha un mordisco le da. En la pelea, qué cosa fea, vuelan las plumas de aquí para allá. Doña Gaviota: ojo en compota. Perro Salchicha con más de un chichón. Así termina la tremolina, espero que servirá de lección: El que se vaya para la playa que desconfíe de un viaje en avión, y sobre todo haga de modo que no lo tomen por un camarón.

A jóltáplált, gömbölyű Virslikutya napfürdőt vett a tenger peremén fején tengerészsombreróval és egy szál nyakörvvel a fürdőruha helyén. Egy álomszuszék sirály arra lebeg kancsal szemével aggódva kémlel keres és kutat és fürkész és töpreng hogy hogy áll a helyzet az ebéddel. Hirtelen lecsap, mert felfedezni vél valami kövér virsli-szerű csodabogarat: csak annyit mond: „nini!”, a csőrét nyitja ki és már viszi is, mint a snecihalat. Virslikutya angol hidegvérrel tűri, gondolván, hogy helikopteren repül a jómadár csőrében, mint a függőágy ölében a felhők között és a tenger körül. Így vitorláznak egész a fészekig ahol a fiókák már türelmetlenül várják a falatot, amivel megcsalatott az anyjuk, mert nem mindig minden sikerül. A fióka reklamál, hogy megáll a kanál: „Mama, becsapott téged ez a falat. Nagyon kutyaszerű máma a reggelű: hogyha belecsípek, ugat és harap.” Sirálynéba menten beleáll az ideg, ahogy Virslikutya bokán harapja: a pofonláda nyílik kinek-kinek, röpül a szőr és toll jobbra-balra. Sirály asszonynak egy monokli a szemén, Virslikutyának egy kék dudor a fején: ennyivel lett végül ki-ki gazdagabb meg egy tanulsággal, itt van, hallga csak: Aki a partra napozni megy, fogjon gyanút, hogyha repül, és legfőképpen öltözzék olyképpen hogy el ne vigyék eledelül.

Az állatok fontos szerepet játszanak María Elena Walsh verseiben. A fentiek mellett meg kell említsük a Macskát, aki kalapokra halászik, mindegyiket felpróbálja, s a dutyiban végzi, mert éppen rendőrsapkát ölt, amikor közzéteszik a körözést egy tolvaj macska ellen… vagy a szorgalmas tehenet, aki elhatározza, hogy beiratkozik Quebrada de Humahuaca iskolájába… vagy Hóseást, a mackót, aki overallban keresi fel a bazárt, s ott csodálatos dolgokra lel… vagy Mono Lisót, a majmot, aki tvisztelni tanítja a narancsokat… A lista a végtelenségig folytatható.

S ha már itt vagyunk, nem szabad megfeledkeznünk a Zoo Loco (Bolond állatkert) kötetről, amelynek szereplői kizárólag állatok. Ezek ugyan nem dalok, de jól mutatják María Elena Walsh kötődését angol családi örökségéhez, a nonszensz-rigmusokhoz. A könyvecske csupa rövid limerick-szerű versből áll, amelyek az argentín gyerekek számára közvetítik az angolok humorát (akik „igen komoly emberek, de roppant szeretnek ostobaságokat beszélni”, mint ő maga írja az előszóban). Ezek a történetkék, ahogy ő nevezi őket, bájosan abszurdak és megejtőek szabálytalanul hosszú-rövid verssoraikkal és a mindennapit a váratlannal kombináló rímeikkel. Csak két példa:

Un día, por la calle Carabobo se pasea una nena con un globo. De pronto da un traspié y todo el mundo ve que no es Caperucita, sino el lobo. Hace tiempo que tengo una gran duda hay una vaca que jamás saluda, le hablo y no contesta. Pues bien, la duda es esta: ¿será maleducada o será muda?

A Carabobo utcán, idehallgass, egy kicsi lány egy hatalmas léggömbbel futott orra is bukott úgy derült ki legott hogy nem Piroska ő, hanem a farkas. Régóta foglalkoztat egy dolog: van egy tehén, aki vissza sose köszön. Nem tudom, ez sértés, modortalan közöny, vagy csak nem megy neki a szövegértés?

A „Királyság a Feje Tetején”-ben ez a María Elena Walshra annyira jellemző látásmód válik uralkodóvá. Ez a képzeletbeli világ játékos és csalóka, de egyszersmind mélyértelmű és valóságos is, mert a szöveg gazdag és sok jelentésű, és többféle módon értelmezhető.



El reino del revés (A Királyság a Feje Tetején)

Me dijeron que en el Reino del Revés nada el pájaro y vuela el pez, que los gatos no hacen miau y dicen yes porque estudian mucho inglés. Vamos a ver como es el Reino del Revés. Me dijeron que en el Reino del Revés nadie baila con los pies, que un ladrón es vigilante y otro es juez y que dos y dos son tres. Vamos a ver como es el Reino del Revés. Me dijeron que en el Reino del Revés cabe un oso en una nuez, que usan barbas y bigotes los bebés y que un año dura un mes. Vamos a ver como es el Reino del Revés. Me dijeron que en el Reino del Revés hay un perro pekinés que se cae para arriba y una vez no pudo bajar después. Vamos a ver como es el Reino del Revés. Me dijeron que en el Reino del Revés un señor llamado Andrés tiene 1.530 chimpancés que si miras no los ves. Vamos a ver como es el Reino del Revés. Me dijeron que en el Reino del Revés una araña y un ciempiés van montados al palacio del marqués en caballos de ajedrez. Vamos a ver como es el Reino del Revés.

Azt mondják, a Királyságban a Feje Tetején a madarak úsznak és repülnek a halak, nem nyávognak a macskák, csak annyit: yes mert olyan sok angolt hallanak. Gyerünk, nézzük meg, ott van-e a helyén a Királyság a Feje Tetején. Azt mondják, a Királyságban a Feje Tetején nem a lábukkal táncolnak a népek, az egyik tolvaj rendőr a másik csendőr és kétszer kettő nem tesz ki négyet. Gyerünk, nézzük meg, ott van-e a helyén a Királyság a Feje Tetején. Azt mondják, a Királyságban a Feje Tetején a medve belefér egy dióba a kölykök bajuszt és szakállat viselnek és egy év csak három óra. Gyerünk, nézzük meg, ott van-e a helyén a Királyság a Feje Tetején. Azt mondják, a Királyságban a Feje Tetején van egy pekingi palotapincsi amelyik ha esik, felfelé esik míg egyszer végül nem tudott lejönni. Gyerünk, nézzük meg, ott van-e a helyén a Királyság a Feje Tetején. Azt mondják, a Királyságban a Feje Tetején egy Bandi nevű bácsi ezerötszázharminc csimpánzot nevel és egyiket se látni. Gyerünk, nézzük meg, ott van-e a helyén a Királyság a Feje Tetején. Azt mondják, a Királyságban a Feje Tetején a pókok és a százlábúak a palotában szörnyű úri rendben a sakktáblán vívják élet-halál-harcukat. Gyerünk, nézzük meg, ott van-e a helyén a Királyság a Feje Tetején.

Holnapig tudnánk mesélni María Elena Walshról és verseiről. Novellái külön posztot igényelnének, de már eddig is túlságosan igénybe vettük a jámbor olvasó türelmét. Noha sokkal többet hagytunk ki, mint amennyit elmondtunk, azt még egyszer szeretnénk hangsúlyozni, milyen meghatározóak voltak ezek a dalok az argentín gyerekek sok generációja számára. Érdekes lenne látni, vajon így volt-e a szomszédos – persze ugyancsak spanyol nyelvű – országokban is.

Befejezésül a szorgos magyar kertészeknek küldöm ezt a dalt.



Canción del jardinero (A kertész dala)
(María Elena Walsh dalát ezen a felvételen León Gieco énekli)

Mírenme, soy feliz entre las hojas que cantan cuando atraviesa el jardín el viento en monopatín. Cuando voy a dormir cierro los ojos y sueño con el olor de un país florecido para mí. Yo no soy un bailarín porque me gusta quedarme quieto en la tierra y sentir que mis pies tienen raíz. Una vez estudié en un librito de yuyos cosas que yo sólo sé y que nunca olvidaré. Aprendí que una nuez es arrugada y viejita pero que puede ofrecer mucha, mucha, mucha miel. Del jardín soy duende fiel; cuando una flor está triste la pinto con un pincel y le toco el cascabel. Soy guardián y doctor de una pandilla de flores que juegan al dominó y después les da la tos. Por aquí anda Dios con regadera de lluvia o disfrazado de sol asomando a su balcón. Yo no soy un gran señor, pero en mi cielo de tierra cuido el tesoro mejor: mucho, mucho, mucho amor.

Nézzék csak, milyen boldog vagyok az éneklő levelek között amikor a szél a görkorcsolyáján a kerten végigzörög. Amikor aludni térek szemem lehunyva egy olyan országról álmodom, aminek virágszaga van. Nem tudok táncolni, de szívesebben is figyelek nyugodtan állva arra, hogy a lábam hogy ereszt gyökeret. Valaha megtanultam egy könyvből az összes gyomot meg egy csomó mást is amit csak én tudok. Megtanultam, hogy a dió ráncos és öreg kívül de ha felnyitod, sok-sok- sok-sok édesség van belül. A kert hűséges őre vagyok. Ha egy virág elszomorodik, kasztanyettán játszom neki, és ecsettel pingálok rá valamit. Doktor is vagyok, én őrködöm az összes virág fölött aki a huzatban dominózik, aztán meg csodálkozik, ha köhög. A kertbe Isten is rendszeresen ellátogat, felhőből locsolja, utána meg a nappal szárítgatja a virágokat. Nem vagyok nagy úr, de a földön kaptam egy kis darab eget ahol a legnagyobb kincset őrzöm: sok-sok-sok-sok szeretetet.

Szakállisme

Az introvertált perzsa a shenâsi, ‘tudás’ szót használja arra, amire az extrovertált görög a -logia, ‘beszéd valamiről’ kifejezést. Az iranológia, az Iránról való beszéd perzsa megfelelője például Irân-shenâsi, Irán-ismeret, ahogy a pszichológiá-nak a ravân-shenâsi, vagy az ezzel igen rokon tenyérjóslásnak a dast-shenâsi.

Beszélni, mint mindenről, a szakállról is lehet, s e diskurzus görög neve pogonológia a πώγωνος, szakáll szó után, amely Plutarchost a tárgyunkhoz nagyon is illő, s Erasmus által az Adagia 2.8.95. „Tragikus majom” fejezetében kifejtett πωγωνοτροφία φιλόσοφων οὐ ποιεῖ, nem a szakállnövesztés teszi a filozófust közmondásra ihlette. E diskurzus, bármilyen meglepő, valóban létezik, s kicsiny de fényes bibliográfiája Giovanni Pierio Valerianónak a papi szakállviselésről írott 1531-es Pro sacerdotum barbis-ától Jacques Antoine Dulaure 1786-os Pogonologia, or a Philosophical and Historical Essay on Beards-jéig ível. Perzsa megfelelője a ریش شناسی rish-shenâsi, szakállisme, amely ugyancsak létező tudomány Iránban. Erről tudósít alább a politológus Amir Taheri, aki a korábbi szórványos említések után most részletesen is beszámol róla néhány hónapja megjelent The Persian Night: Iran under the Khomeinist Revolution könyvében. A szavak egybecsengéseire annyira fogékony perzsák számára külön gyönyörűséget jelenthet a shenâsi hasonlósága a shenâ, ‘úszás, lebegés’ szóhoz, ami felidézi a tűzfalakon és óriásposztereken lebegő forradalmi szakállak képét.


„Az elmúlt években sajátos iráni sporttá vált megmondani, ki kicsoda a szakálla alapján. A „szakállspottingnak” (rish shenasi) nevezett technika révén a megfigyelő nagyjából belőheti az illető társadalmi pozícióját pusztán annak alapján, milyen szakállat nevel. A leghosszabb szakálluk a legnagyobb tanultság és jámborság igényével fellépő mulláknak van. Sokan közülük festik is, mégpedig koromfeketére, vagy hennával a vörös különféle árnyalataira. Akik azt akarják hangsúlyozni, hogy nem törődnek a mulandó evilágiakkal, nem festik a szakállukat. Igen sokan a foltokban őszülő fekete árnyalatot részesítik előnyben, hogy elég érettnek látsszanak a megbecsülésre, de elég fiatalnak ahhoz, hogy néhanapján tizenéves „ideiglenes feleségekkel”, sighe-kkel töltsék idejüket.


A jámborságukat hangsúlyozó világiak, akik ugyanakkor nem akarják, hogy mulláknak tartsák őket, sűrű körszakállt növesztenek, amelyet gondosan nyírnak és festenek, s gyakran rózsavízzel illatosítanak. Azok a mullák, akik „mérsékeltnek” vagy „a civilizációk párbeszéde” hívének akarják beállítani magukat, olyan szakállformát választanak, amely nem uralja arcukat. Kecskeszakállat a Próféta iránti tiszteletből szokás növeszteni, gyakran hosszú pofaszakállal, hogy viselőjét ne tartsák szaudinak. Jól ápolt bajusz is dukál hozzá, amely a szalafitákkal, például bin Ladennel szembeni távolságtartásról tanúskodik.


Akik mindkét irányba jó képet akarnak mutatni, egyszerre hirdetve iszlamizmusukat és modernségüket, a Nyugaton „designer stubble” néven ismert háromnapos borostát ápolják elektromos szakállnyíró segítségével, amely nem teljesen a tövénél metszi el a szőrt. A szakáll e „modern” formájára Mahmud Taleghani ajatollah adta áldását, ama hasznos idióták egyike, akiket a marxisták és társutasaik vallásos álcaként emeltek maguk elé a forradalom első hónapjaiban. Taleghani szerint az iszlám csak a borotvát tiltja, amely tövestül viszi a szőrt, ám az elektromos szakállnyíró, amely némi tarlót hagy, teljesen megengedett.


A mullákkal a foradalom legkorábbi időszakában együttműködő sztálinistákat a kétnapos borosta és a szovjet despota emlékére viselt sűrű bozótbajusz tette összetéveszthetetlenné. A Mujahedin Khalgh (A nép szent harcosai) marxista-iszlamista szövetsége, amely hatalomra segítette Khomeinit, majd szakított vele, azáltal tűnik ki, hogy miközben borotválják szakállukat, vékonyka Szaddam Husszein-bajuszt növesztenek legfőbb vezetőjük, Masud Rajavi tiszteletére.

Khomeini nem tudta, hogy a szakállviselés a papi kecskeszakálltól eltekintve egészen a tizenhetedik századig nem tartozott a síita hagyományok közé. Csupán ekkor vezette be uralkodói rendelettel Tahmasp szafavida sah, akinek álmában megjelent a Rejtőzködő Imám, megparancsolva, hogy „az igaz hit férfijai” ne vessék el, amivel Allah megáldotta arcukat. Tahmasp halála után azonban a legtöbben továbbra is borotválták állukat, ugyanakkor tekintélyes bajuszt növesztettek.

Minthogy a rendszer ennyire hangsúlyozza az arcszőrzet fontosságát, az ellenzékiek már csak tiltakozásképpen is borotválkoznak. A tömeggyűlésekről szóló tévéhíradók és újságcikkek képeit rendszeresen retusálják, hogy ne legyen rajtuk túlságosan sok borotvált férfi. A fiatalok egyéniségük további hangsúlyozására egyaránt hosszú vagy tüskés hajat növesztenek és nyugati feliratos trikókat viselnek. A nyugati látogatók nagy meglepetéssel szokták megfigyelni, hogy milyen sok fiatal iráni hordja az amerikai baseball-csapatok szurkolói trikóit és sapkáját.”

(Amir Taheri: The Persian Night. Iran under the Khomeinist Revolution, Encounter Books, NY-London, 2009, 94-95.)

Julfa, örmény temető

Míg az iráni állam felújítja és a világörökség listájára javasolja az észak-iráni örmény templomokat, néhány száz méterrel arrébb, a határfolyó másik oldalán mindent megtesznek azért, hogy az ottaniaknak emléke se maradjon.


Az Araxes 1828-ban lett határfolyó, amikor a terjeszkedő Oroszország Észak-Azerbajdzsánt, majd Örményországot is elfoglalta Perzsiától, ahová két és fél ezer éven át tartoztak. Az új határ a folyó két partján, a Vergilius által megénekelt kőhídnál – pontem indignatus Araxes – fekvő Julfa városát is kettévágta. Ekkor azonban a város már nem is emlékezett fénykorára, amikor még a Perzsia és Európa közötti kereskedelem fő támaszpontja volt.

A Wikipedia térképe feketével jelöli az 1813-as határvonalat. Az 1828 óta érvényes határ ennek meghosszabbításaként az Örményország déli határán húzódó Araxes folyót követi.

A 16. században még a julfai örmény kereskedők vásárolták fel Perzsia legértékesebb termékét, a nyers selymet, amelyet ők szállítottak egész Európába. Kereskedőházakat tartottak fenn Aleppótól Velencén át Amszterdamig, s az utazók elképesztően gazdagnak írják le a várost, hét templommal, háromezer kőházzal. A város egykori gazdagságáról azonban leginkább temetője tanúskodik, amelyben egykor tízezer gyönyörűen faragott, ember magasságú sírkövet, khachkar-t számoltak össze.



A virágkornak hirtelen szakadt vége. A 16. század végi török-perzsa háborúk idején Nagy Abbas sah reálisan felmérte, hogy az oszmán birodalom felé nyitott határvidéken nem tudja megvédeni a várost, az aranytojást tojó tyúkot, ezért aztán 1604-ben a nahicseváni örmény tartomány teljes lakosságát erőltetett menetben – százezren haltak meg az úton – sok száz kilométerrel délebbre, Iszfahánba és környékére költöztette. Az örmény kereskedők ott virágoztatták fel a máig örmény Új-Julfa kereskedelmi központját, s örmény mesterek tették a világ egyik csodájává az iszfaháni főteret. A nahicseváni Julfa többé nem tért magához. Romjai máig láthatók a nevét viselő mai városkától nyugatra. Egyedül a temető maradt meg épségben a romváros nyugati végén, a folyó partján, tízezer gyönyörű faragott sírkővel.

Julfa temetője az 1910-es években, nyugat felől nézve. Az Araxes bal partján, a hegy lábánál állt egykor a város. Jobbra, az iráni oldalon, a folyóparti szikla tetején máig áll a „Pásztor-templomnak” (Kelisâ-ye Chupân) nevezett, 1518-ban épült kis örmény templom. – Alább a temető valószínűleg legkorábbi fényképe B. Chantre A travers l’Arménie russe (Párizs, 1893) c. könyvéből, innen.

Nahicseván neve örményül annyit tesz: „az alászállás helye”, merthogy itt szálltak alá a szomszédos Ararát hegyén megfeneklett bárkából Noé és fiai a föld minden állatával. Színtiszta örmény tartomány volt 1604-ig, a nagy kilakoltatásig. Az elhurcolt örmények helyét török pásztortörzsek foglalták el, majd a sah további török törzseket küldött ide a határ védelmére. Az ottmaradt és visszaszivárgott örmények ettől kezdve kisebbségben voltak az azeri törökökkel szemben, akik az 1915-ös törökországi örmény népirtáson felbátorodva pogromokat rendeztek közöttük. Aztán a szovjet hatalom 1920-ban Örményországtól Azerbajdzsánhoz csatolta a vidéket mint autonóm tartományt. 1979-ben már csak 1,4%-nyi örmény lakosság élt ott, ahol száz évvel korábban még ők tették ki a népesség 40%-át. A Karabah-háború után ők is eltűntek. Csak a temető maradt.


Az első felvételeket – harmincnyolcat – Jurgis Baltrušaitis, a nagy művészettörténész („A fantasztikus középkor”), költő és Litvánia akkori szovjet nagykövete készítette 1928-ban. Máig ez maradt a legrészletesebb fotódokumentáció az egykori Szovjetunió szigorúan elzárt határvidékén fekvő temetőről. A képeket kísérőszöveggel ellátva Dickran Kouymjian jelentette meg 1986-ban Lisszabonban. PDF-változata letölthető a julfai temetőnek szentelt djulfa.com szájtról.

Baltrušaitis fotója

Az utolsó, aki még látta a temetőt, Steven Sim skót építész volt 2005 augusztusában. A nahicseváni örmény emlékeket végiglátogatva azt tapasztalta, hogy a tartomány összes középkori örmény templomát földig rombolták, mégpedig csak egy-két évvel korábban, mert romjaikat még nem nőtte be a növényzet. A julfai temetőt azonban még épségben találta, ahogy a vonat elhaladt mellette a folyó partján. A kocsikísérők megtiltották neki, hogy fényképezzen, majd nem sokkal később letartóztatták és kiutasították az országból.


Iránban járva, az örmény emlékekhez délről közelítve azt gondoltam: legközelebb majd átmegyek a hídon, a sírokat is lefényképezem. Elkéstem. A julfai temetőt pontosan negyvenedik születésnapomon pusztították el. Furcsa belegondolni, hogy miközben nálunk nemzetközi társaság ünnepelt, barátaim olasz és spanyol borbemutatóval leptek meg, az Araxes partján az azeri hadsereg éppen az örmény kultúra egyik leggazdagabb emlékét törte darabokra és szállította el három napon át, 2005. december 15. és 17. között. A folyó iráni partjáról ottani örmények filmezték a pusztítást. Az ő felvételük alapján készítette az alábbi filmet Sarah Pickman, aki elsőként tudósított a történtekről az Archaeology-ban.

Az Európai Parlament 2006. február 16-án határozatban ítélte el a pusztítást, és delegációt akart küldeni a helyszínre, amit az azeri kormány mindmáig megakadályozott. „Hazugság és provokáció”, jelentette ki Ilham Aliev azeri elnök. „Semmilyen örmény emléket nem pusztítottunk el, hiszen Nahicsevánban soha nem is éltek örmények.”


Az Institute for War and Peace Reporting nahicseváni és azerbajdzsáni tagjai 2006. áprilisában tették közzé az első helyszíni jelentést, amely beszámolt a temető teljes pusztulásáról. Helyén katonai lőteret alakítottak ki.




A khachkarok emlékét a Djulfa Virtual Memorial Museum őrzi.


Hasmik Harutyunyan: Tigranakerti bölcsődal (5'53"). Az Armenian Lullabies (2004) lemezről

Vasárnap délután

Vasárnap délután befogattunk a kocsiba, s a városba hajtattunk, hogy megtekintsük a jeles pesti árvizet


hogy fotón büszkélkedhessünk el Wang Weinek a mi nagy vizünkkel (klein aber mein)


ha nem is akkora mint a néhány évvel ezelőtti, amely azóta sem apad Szüts Miklós festményén az Európa Kiadó tárgyalójának falán


meg hogy letegyük a fordítás korrektúráját a kiadó postaládájába


meg hogy megkocsikáztassuk Vidrocskát, aki, mióta tavaly egy hónapig zsinórban hordtuk az állatorvoshoz, él-hal az autóért


meg hogy megnézzük azt a humuszbárt, amelyet pár hete találtunk, amikor indiai barátunknak vegetáriánus éttermet kerestünk a belvárosban.


Széchenyi István velünk nézi az áradást. „A nagy reformer, az első magyar közlekedési miniszter emlékének állíttatta a Magyar Államvasutak, 1988”. Pont jó helyre ide a Duna partjára, hogy garantáltan ne lássa, mit műveltek a magyar államvasutakkal.


A humuszbár az Alkotmány utca elején van, közel a Bajcsy sarkához, ahol az ír sörözőben egy boszniai amerikai őrmester meg akarta venni a nyúlszőr kalapomat. Nem hitte el, hogy két házzal odébb még mindig lehet ilyen békebelit venni. Azóta már nem is lehet.


A békebeli házak még megvannak.


A Magyar Hírlapírók Nyugdíjintézete, Quittner Zsigmond első műve, aki a századforduló nagy Gesamtkunstwerkjét, a Gresham-palotát ** építette.


Mellette az éjjel-nappali fénymásoló, amellett meg a humuszbár.


Visszajáró vendégek lelkesen írják:

I was in Budapest for 5 days, and I probably ate here 10 times. It was incredible. It’s run by a hilarious Israeli guy who brings the best of Israeli cuisine to Budapest: fantastic hummus, falafel, sabir, shakshuka, mint tea, etc. So, so unbelievably cheap and so fantastically delicious.


Honlapjuk is van, „hogy eszed a hummuszt, és megmondom, ki vagy” pszichológiai teszttel, meg házhoz is szállítanak. De azért csak más kiülni ide vasárnap délután.


Vidrának, akárcsak a parton, itt is nagy sikere van, etetik-itatják, kutyatörténetekkel traktálják. Még a tulajdonos is kijön megsimogatni, pedig látszik, hogy tart tőle, de hát csak nem éghet le a pincérlányok előtt. Legközelebb Burkust hozzuk, neki mekkora sikere lesz a nyolcvan kilójával!


A fogások pedig fönségesek. Shakshuka, jemeni bableves, baklava. Könnyűek, kifinomultan fűszerezettek. Mentatea ingyen. Két Sheng évek óta az izraeli falafelezők legendáival fájdítja a szívünket. Végre nálunk is lett. Hogy örül majd neki, ha idelátogat.

Wang Weinek és Két Shengnek, szeretettel.

Hogyan lettem Eco spanyol fordítója

Amikor a Frankfurter Allgemeine Zeitung a legutóbb a Wang folyóról írt, kezdeném, szerényen lesütött szempillám alól elégedetten figyelve a hatást.

De hát épp ez az, hogy a FAZ nem írt a Wang folyóról. Legalábbis a nevét és az URL-jét le nem írta semmiképp.

Kezdem hát úgy, hogy a FAZ irodalmi mellékletét lapozgatva bukkantam Eco új német könyvének recenziójára Andreas Platthaus tollából „Wissen stinkt nicht”, „A tudás nem bűzlik” címmel. Nagy érdeklődéssel fogtam hozzá, mert a cikk egy olyan könyvcímmel kezdődött – és a terjedelem felében ezzel foglalkozott –, amely sok-sok órányi kutakodást szerzett nekem két éve, amikor Ecótól A rútság történetét fordítottam: La polychrésie de la race allemande, „A német faj sokszarúsága.” Eco ugyanis a címet következetesen polychesie-vel idézte, ami semmit sem jelent. Annak idején végül arra kellett jutnom, hogy nem is látta a könyvet, amelyről írt, hanem csak egy katalógusból idézte hibásan. A FAZ cikke azonban most arról tudósított, hogy Eco spanyol fordítója is belebotlott ugyanebbe a problémába, s őt sem hagyta nyugodni, hanem utánanézett a dolognak. Rettentő kíváncsi lettem, mire jutott.

Dieser Titel wiederum trieb den spanischen Übersetzer Ecos zu einer aufwendigen Internetrecherche an, weil er seinen Lesern im Gegensatz zu Eco eine Übersetzung des französischen Titels bieten wollte, diesen aber unverständlich fand. Schließlich bekam er Auskunft von einem russischen Kollegen über die richtige Schreibweise, und tatsächlich stieß er sogar noch auf einen weiteren Antiquariatskatalog, in dem die bislang einzige bekannte ausführliche Wiedergabe des Bérillon-Aufsatzes zu finden war: „La polychrésie de la race allemande. Das übertriebene Darmleerungsbedürfnis der deutschen Rasse. Superlienteria germanica. – Extrait des Bulletins et Mémoires de la Société de Médecine de Paris, séance du 25 juin 1915. P., Maloine & fils, 1915. 24 × 16 cm, 20 p. Broché.“ Seitdem, so beklagt der spanische Übersetzer, sei dieser Eintrag aber wieder aus dem Netz verschwunden. Die Geschichte der Suche nach dem in mehrfacher Hinsicht verderbten Titel hätte Umberto Eco gefallen – und mutmaßlich kennt er ihr Ergebnis auch, denn in der gerade erschienenen Übersetzung seiner 2006 auf Italienisch publizierten Textsammlung „La memoria vegetale e altri scritti di bibliofilia“, die im Original noch von „La polychesie“ sprach, steht nun korrekt „La polychrésie“.

Ez a cím Eco spanyol fordítóját is kimerítő internetes kutatásra indította, mert Ecóval szemben fordítást is szeretett volna adni olvasóinak a francia címről, amelyet azonban érthetetlennek talált. Végül egy orosz kollégája világosította fel őt a helyes írásmódról, s ezután valóban rá is lelt egy antikváriumi katalógusra, amelyben szerepelt a Bérillon-mű eddig ismert egyetlen pontos címleírása: „La polychrésie de la race allemande. Das übertriebene Darmleerungsbedürfnis der deutschen Rasse. Superlienteria germanica. – Extrait des Bulletins et Mémoires de la Société de Médecine de Paris, séance du 25 juin 1915. P., Maloine & fils, 1915. 24 × 16 cm, 20 p. Broché.” Azóta, panaszolja a spanyol fordító, már ez a katalóguscédula is eltűnt a netről. A többszörösen is romlott cím utáni kutatás története bizonyosan tetszett volna Ecónak is – aki feltehetően ismeri is ennek eredményét, mert 2006-ban olaszul kiadott La memoria vegetale e altri scritti di bibliofilia című szöveggyűjteményének most megjelent fordításában ott, ahol az eredetiben „La polychesie” állt, már helyesen „La polychrésie” szerepel.

Meglepetten kell konstatáljam, hogy ez a spanyol fordító, akár a viccben – én volnék. Platthaus nyilván a bejegyzés angol nyelvű változatát olvasta, s a blog spanyol címéből – Poemas del río Wang – vélhetett spanyolnak. Eddig még úgy-ahogy elmegy. No de a többi se stimmel. Az „orosz kolléga,” akire véletlenül találtam rá a neten, szintén nem tudta a helyes írásmódot, hanem a helytelent támasztotta alá zseniális módon hamis etimológiákkal. A katalóguscédulára, s ezáltal a helyes polychrésie alakra végül nem is a kulcsszó, hanem egy francia nyelvi kvíz sugallata, majd a „Berillon+race allemande” szavakra való keresés alapján találtam rá. Mindezt leírtam schwarz auf weiss, idézetekkel és bekötött hivatkozásokkal.

Platthaus a „Lohnende Internetrecherchen” – „Az internetes keresés kifizetődik” címet adja kutatásom rövid összefoglalójának. Cikke azonban azt illusztrálja, hogy a felületesség, a félig elolvasott információk továbbadása és a név és hivatkozás nélküli idézés is kifizetődik. Unwissen stinkt nicht?

Játék

Umberto Eco a listákról szóló új könyvében kitüntetett helyet szán Rabelais-nak, aki az 1532-től öt könyvben kiadott Gargantua és Pantagruel-ben megteremtette az abszurd lista műfaját:

Ám az a szerző, aki mintha csak azért gyártotta volna végeérhetetlen listáit, hogy farba rúgja a Sorbonne tudósainak minden rend iránti igényét, Rabelais volt. Nyilvánvalóan semmi sem magyarázhatja, miért kellett ilyen sok és hallatlan módját felsorolni a hátsó fél tisztogatásának, ennyi jelzőjét a hímtagnak, ennyi fajtáját az ellenség lemészárlásának, ilyen rengeteg és ennyire haszontalan könyvét a Szent Viktor-apátságnak, ennyiféle kígyót, vagy ilyen sok játékot, amelyet Gargantua játszani tudott (és Isten tudja, honnan volt rá ideje, hogy mindet játssza is).

Eco ennek megfelelően a könyv szöveggyűjteményébe is bőségesen válogatott a Gargantua és Pantagruel-ből, amivel nehéz helyzetbe hozta a fordítót, legalábbis a magyart.

Magyarul ugyanis a műnek nincs teljes fordítása. Faludy György ugyan nekiállt és el is készült az első három könyvvel, mielőtt 1956 novemberében meglépett volna az országból, ám a kéziratok itthon maradtak és elkallódtak. A 80-as években szinte csoda folytán került elő a Pantagruel óriáskirályfi kalandjait elbeszélő második és harmadik könyv kézirata, amelyet a JATE 1989-ben ki is adott, ám az atya, Gargantua király igen csodálatos életét elbeszélő első könyv örökre elveszett. A szemelvényeket, amelyeket Eco az első könyvből vett, újra kell fordítani, miközben a fordító szeme előtt folyton ott lebeg a Faludy által a Pantagruel-ben felállított mérce.

Itt van mindjárt az a lista, amelyet Eco utolsónak említ: a Gargantua által ismert játékok, szám szerint kettőszáztizenöt. Többféle fordítói megoldás lehetséges. A filológus – mint például Nyári-Kepüs Bálint, aki 1995-ben adta ki a saját Pantagruel-jét (sajnos Gargantuá-t ő sem készített) – valószínűleg minden játék nevét szó szerint lefordítaná, s lábjegyzetben mellékelné mindazt, amit sikerült kiderítenie róluk. Ez a „mindaz” azonban igen kevés. A játékok közül már a mai franciák is alig ismernek egy-kettőt. Yves Rifaux, az annecyi Gyerekmúzeum kutatója még néhány éve is azt gondolta, hogy legtöbbjüket Rabelais találta ki, mígnem sok éves kutatómunkával sikerült 190-et azonosítania a 215 közül. Másfelől a francia elnevezések (listájukat lásd ugyanott, a nevek után zárójelben áll a mai francia szóalak) szó szerinti magyar fordítása annyira semmit sem mond nekünk, hogy ilyen módon elsikkadna az a hangulat, amelyet a játékok e bősége a francia olvasó számára teremt.

Rifaux-nak nagy segítségére volt az azonosításban az idősebb Pieter Brueghel Gyermekjátékok (1560) képe, amelyen kétszáz körüli gyerek közel nyolcvan korabeli játékot játszik. Az ábrázolt játékokat legutóbb Edward Snow elemezte részletesen, húsznak a leírása az Avedon játékmúzeum szájtján is olvasható. A Kolibri színház a Reneszánsz Éve ürügyén tavaly decemberben vitte színpadra a képet, amiről két videót is felraktak.


Az Eco által idézett olasz fordítás – Mario Bonfantini, Einaudi, 2005 – eklektikusabban jár el. Sok elnevezést a franciához hasonló olasz formában vesz át, még ha nincs is ilyen olasz játék, de még többet létező olasz játékok nevével helyettesít. A lista, különösen a sok archaikus és hosszú név miatt olyan szép, és egyébként olyan nehezen hozzáférhető, hogy teljes egészében idézem. Ha másban nem, legalább a hangzásában gyönyörködjünk.

a goffo, a chi fa l’uno fa l’altro, a primiera, alla sequenza, a vola, a domino, a piglia piglia, al tarocco, al trionfo, a cocchinverde, chi vince perde, alla Piccarda, al belinato, al cento, alla penitenza, alla sfilata, alla riffa, a disgrazia, a glic, alla furba, agli onori, a passadieci, alla morra, al trentuno, agli scacchi, a pari e sequenza, alla volpe, ai trecento, a campana, alla sfortunata, alla bianca, alla condannata, alla buona ventura, a carta voltata, a tre dadi, al malcontento, alle tavole, al lanzichenecco, a nic noc, a cucú, alla lurca, a chi ce l’ha lo dica, alla rana, a piglia, nada, gioca, fori, al birignao, all’accoppiata al trictrac, al nano, a tutte tavole, a dichiarare, a tavole voltate, a rinnegabío, al forzato, alla dama, alla babbuina, a primus, secundus, a piè di coltello, alla mosca, a franco il quadri, a pari o caffo, a testa o croce, a marmotta, agli aliossi, alla biglia, a ciabatta, al gufo, a caccialepre, alla tirintintana, a scappa scappa porcellino, alle gazze, al corno, a bue cacciato, a civetta, a pizzicato, a beccasú, all’asino vola, a toni-mini, a trotta trotta somarello, a dàgli arrí, a buricchetto, a son seduto, alla barba d’oribus, alla boschina, a tira spiedo, a botte in fiera, a compare dammi il sacco, a coglionmontone, a buttafuori, alle fiche di Marsiglia, alle chiavi, alle guardie, a scuoiaconiglio, a ramazza, a uncino-madama, a vender l’avena, al tizzone, alle risposte, a giudice vivo e giudice morto, al fabbroferraio, a scappa villano, ai sassolini, al gobbo in corte, a San Trovato, a pizzica orecchio, al pero, a pimpompetto, al trallalà, al circolo, alla troia, a pancia-a-pancia, alle vallette, a verghetta, a spannina, a ci sto anch’io, a spegnimoccolo, ai birilli, al volano, a piastrelle, a far centro, a prendi Roma, a toccamerda, al Siam, a boccia corta, alla greca, a rimbalzino, alla pentolaccia, a cosí mi piace, al mulinello, alle giuncate, a baston corto, alla prillavola, a mosca cieca, a picchetto, a gallina bianca, al lupo, al truccino, al castelletto, all’ínfilata, a fossette, alla ronfa, alla tromba, al monaco, a capinascondere, all’incantato, alla palla, alla spola, a sculaccioni, al manico di scopa, a San Tommaso ficcanaso, alle lumachine, a sei senza verde! a Quaresima, alla forcola, a saltacavallina, a tutti in fila, a peto in gola, a dammi la lancia Guglielmino, a brindello, ai tre covoni, alla betulla, a mosca pazza, a pesciolino mio diletto vieni, alle domande, a nove mani, a testa in giú, alla seggiolina, al cavallino, alla grulla, al gallo canta, a mosca cieca, a guardagli il muso, allo spione, al rospo, a pallamaglio, al pistone, al diabolo, alle regine, ai mestieri, a testa-a-testa o testa-a-piè, alla Pinotta, a mano morta, ai buffetti, a scuffia madama, a staccia buratta, al seminato, al ghiottone, al molinetto, a non si passa, alla giravolta, all’acculattata, al contadino, al gufo, a schioppetto matto, alla bestia morta, a monta monta la scaletta, al porcello morto, a cul per terra, a piccioncino, alla caccia al terzo, a scappellotto, a saltasiepe, a tagliar la strada, a scornabue, a maglia maglia batticulo, a è scappato l’uccellino, al passavanti, a far le fiche, alle pernacchie, a pestamostarda, allo zoppo, a chi ci casca, a salincerchio, a pigliatesta, alla gru, a taglia taglia, alla tecca, alle sberle, a buffettoni.

Ezen felbátorodva én is valami hasonlóval próbálkozom. Ahogy a Faludy-fordítás is aktualizál a hatás kedvéért, gyakran szándékosan anakronisztikusan, úgy én is azt határoztam, hogy a kétszáztizenöt francia játékot ugyanennyi létező magyar játékra cserélem, köztük jó pár olyanra, amelyeket Rabelais ugyan még nem ismerhetett, de a mai olvasónak annál otthonosabban csengenek. Forrásaim a legautentikusabbak voltak: a magam emlékein túl Kinga, aki gyakorló anyaként, Eszter, Sára, Dodó és Ábel, akik gyakorló gyerekként, valamint Ildikó, aki az ő gyakorló tanítónőjükként up-to-date a témában, s akiknek ezúton is köszönöm szakértői véleményüket.

…vagy ilyen sok játékot, amelyet Gargantua játszani tudott (és Isten tudja, honnan volt ideje, hogy mindet játssza is): adj király katonát, aki kapja marját, alsóst, Amerikából jöttemet, amőbát, bakugrást, barkóbát, bigézést, biliárdot, birkózást, blekkdzsekket, botfogást, botoshunyót, bridzset, bújócskát, bukfencet, cicázást, cigánykereket, ciróka marókát, cseréptörést, csigabiga gyere kit, csigázást, csön csön gyűrűt, csuprosdit, csülközést, csűr ide csűr odát, dámát, dióvadászatot, dominót, durákot, dzsókert, ég a gyertya éget, egér egér ki a házbólt, égető labdát, egy aranyat leltemet, egy előrét, egy megérett a megyet, erdélyi filkót, erre csörög a diót, eszperentét, falhoz verőt, fáraót, farkasszemnézést, fecskét látokot, fecskézést, fejest, fej vagy írást, fekete dámát, fekete fehér igen nemet, fekete pétert, felsőst, ferblit, filkót, focit, fogócskát, fordulj bolhát, francia sakkot, full extrát, fülhúzást, gazdálkodj okosant, gin römit, gólya viszi a fiát, golyózást, gombozást, gót, görcölést, grundbirkózást, gulajszát, gumizást, gyorspostát, gyufaszálhúzást, halászást, hatan vannak a mi ludainkat, hátonlovaglást, hazárdot, hintázást, hol az olló komámasszonyt, holló holló hol az ollót, honfoglalót, hosszú bakugrást, húgomasszony ki vagyokot, huszonegyest, ispilángot, itt a piros hol a pirost, itt egy kis kutat, jókai hármast, kacsázást, kacsintóst, kakasviadalt, kanászost, kanasztát, kapókövezést, kardozást, karibi pókert, karikahajigálást, karikázást, kaszinót, kent kupét, kenyerezést, kérdezz-feleleket, kézcsipkedőt, ki nevet a végént, kidobóst, kiki maga mesterségét folytassát, kincsőrzést fél lábon, kinél van a sulykolót, kiszorítósdit, kockázást, kopózást, korcsot, koszorú koszorút, körberótát, lábfogót, lánc lánc eszterláncot, langamétát, legyen ön is milliomost, legyeset, libapásztor meg a bíró fiát, lóg a lába lógát, lórumot, macskázást, mahdzsongot, makaót, malmot, malom alatt jártamot, mancsozást, máriást, memoryt, menj el a híd alattot, métázást, mit visz a hajót, mit zörgeteket, mocsarazást, monopolyt, most viszik most visziket, ne lépj a körbét, ne lépj ki a körbőlt, ne nézz hátra jön a farkast, nem ér a nevemet, négyen vannak odaküntet, nintendót, nyitva van az aranykaput, nyuszi ül a fűbent, orosz rulettet, ország-várost, ostáblát, ostorcsapót, ördögfejet, ördöglakatot, ördögmotollát, pacs pacsot, pányvázást, partizánt, pasziánszt, paszulyverést, pecsenyeforgatást, pénzfeldobást, pilinckázást, pingpongot, plébános kalapját, pókert, pórumot, preferánszot, rablórömit, rablóultit, rikikit, rókacsapdát, rómázást, rotaryt, römit, sakkot, sári kati mari hoppot, seggrepacsit, snapszert, snóblit, snúrt, sógit, som egy som kettő som hármat, sótörést, szánkózást, szegényemberezést, szembekötősdit, színcápát, szkanderozást, sznúkert, szókirakót, szókobant, szópókert, szótoldót, szpídet, találd ki mit árulokot, talicskázást, tamagucsit, tantrixot, tarokkot, tekét, tetrixet, texasi pókert, tizenkét kecskét, topázást, torpedót, triktrakot, trisák tarokkot, tüzet viszeket, tvisztert, ugróiskolát, ugrókötelezést, ultit, utolsó pár előre fusst, üsd a medvét, vadszamarat, vakvadászt, varjú károgot, veres pétert, verespecsenyét, zálogosdit, zsinegfogyasztót, zsírozást.

Nagy dolog, hogy ennyi játékot össze tudtunk még szedni. Hiszen Bruce van Patter szájtja frappánsan illusztrálja, mennyit játszanak még manapság Brueghel játékai közül. (Vigyük a kép fölé az egeret, és ne csak az utcát figyeljük, hanem az ablakokat is, s aztán még kattintsunk a középső piros kabátos figurára.)

Ha bárkinek eszébe jutna még olyan játék, amelyet föltétlenül szerepeltetni kellene a listán, írjon mielőbb. Kéziratleadás a hétvégén.

A gyermek Krisztus vesszőparipán lovagol (miközben a 91. zsoltárnak megfelelően
áspiskígyón tapos). Rajz kézirat margóján. 16. sz. első fele.
Stuttgart, Württembergische Landesbibliothek,
Cod. theol. quart. 136

Civilhírek

Azzal kezdődött, hogy ki akarták vágni a fejünk fölül az erdőt. Ezúttal a szokásostól eltérően nem az önkormányzat hozzá nem értése vagy a tűzhöz közel állók kapzsisága inspirálta a kezdeményezést, hanem a helyi katolikus egyház egyik jeles oszlopa, aki az elmúlt években a falu több erdejét kiirtotta már állandó tettestársával, egy gödöllői fakitermelő vállalkozóval együtt. A recept egyszerű. Ráijesztenek a tulajdonosokra, akik húsz éve kárpótlásként kapták a maguk erdőrészecskéjét, hogy a törvény szerint az erdő gondozásának elmulasztásáért büntetés jár, majd mindjárt előzékenyen fel is ajánlják, hogy aláírás ellenében ők ingyen átvállalják az erdő gondozását. Amikor pedig a tulajdonosok 50%-ának aláírása összejön, ők kivágják az erdőt, a fát persze saját zsebre értékesítve. A törvény szerint ugyanis, bármilyen hihetetlen, a tarvágás is az erdőgondozás egyik lehetséges fajtája.

Az önkormányzat felelőtlensége most csupán annyiban nyilvánult meg, hogy már évekkel ezelőtt elejét vehették volna a dolognak, s az M0-s autópálya felé hang- és porszigetelőként szolgáló Kálvária-erdőt véderdővé nyilváníthatták volna. De ehelyett még a tulajdonosok kezdeményezését is elutasították, akik ingyen felajánlották a maguk részét az önkormányzat számára és gondozásába.


Nem is rajtuk múlt, hogy ez a történet most kivételesen jó véget ért. A falu tiltakozását a hivatalosan néhány éve megalakult, de már a 90-es évek óta tevékeny Csömöri Civil Egyesület szervezte meg, akik korábban már az M0-ssal kapcsolatos visszaélések ellen is sikeresen mozgósították a falut és az országos sajtót. Most is szórólapon hívták fel a falu lakóit a veszélyre, tüntetéseket, önkormányzati és egyházi egyeztetéseket hívtak össze, értesítették a sajtót (ezúton is köszönik Syr Wullam segítségét a Rádió mozgósításában), és úgy tűnik, sikerült elérni egyfelől hogy a duó elálljon a szándékától, másfelől pedig hogy az önkormányzat a tulajdonosokkal egyeztetve tényleg vegye saját gondozásba és nyilvánítsa véderdőnek a Kálvária-dombot.

Addig azonban sok víz lefolyt a Csömöri-patakon, s nyilvánvalóvá vált az, ami – si licet muscam elephanto conferre, mondaná Erasmus, ha szabad a legyet az elefánttal egy napon említeni – épp ezekben a napokban a teheráni twitteresek között is: hogy real time információmegosztás nélkül nem lehet civil mozgalmat szervezni. Ezért a Studiolum, amely eddig csupán szimpátiával figyelte az Egyesület működését, felajánlotta, hogy információs honlapot készít nekik.


És a honlap – ta-damm – elkészült. Már két hete üzemel, és minket is meglep, mennyi mindenről érdemes hírt adni a faluban. Jeles események, választási elemzés, civil kezdeményezések, a falu égető problémái, pénzügyi elemzés, intézményi programok. Különösen nagy örömömre szolgált, hogy végre megvalósíthattam azt az interaktív csömöri szeméttérképet, amelyet oly régóta tervezek. És lesz még tovább is: a szeméttérkép párdarabjaként interaktív térkép Csömör szép pontjairól, fogyatkozó parasztházakról, kirándulóhelyekről, természetvédelmi területekről, az elhagyott zsidó temetőről, régi határkeresztekről. Rendszeres és részletes híradás az önkormányzati ülésekről. Riportok a falu ezért vagy azért „érdekes” lakóival. Nyilvános webfórum. A falu részletes bemutatása, amelynek készülő változatába olvasóink már bónuszként beletekinthetnek.

Nekem mint iranistának az a bónusz, hogy épp néhány hete tették váratlanul közzé, hogy az önkormányzat testvértelepülési kapcsolatot kezdeményez egy iráni várossal – Magyarországon, azt hiszem, elsőként. A szervezés persze a szokásos teszetoszasággal zajlik, amelynek éppen a Csömöri Hírek ma reggeli cikke állít görbe tükröt. De mindegy is, fő, hogy legyen valami a dologból. Én mindenképpen drukkolok. És biztos, ami biztos, a Hírek hamarosan megjelenő idegennyelvű összefoglaló oldalát a jelenlegi testvértelepülések nyelve, a szlovák, olasz és angol mellett perzsául is elkészítem.

Hajnali madár

„Biszmilláh-madár”, a Bismillah al-rahman al-rahim, „Isten, a jóságos és irgalmas nevében” koráni vers betűiből összerakva. Khaleelullah Chemnad kalligráfiája.

Para significar la divinidad, un persa habla de un pájaro que de algún modo es todos los pájaros.

Ha az istenséget akarja kifejezni, a perzsa egy madárról beszél, amely valami módon az összes madarat jelenti.

Jorge Luis Borges, El Aleph, 1949

Ilyen előkelő helyet foglal el a madár a perzsa művészetben és költészetben, például Hushang Ebtehaj modern szúfi költőnek a Kamkar együttes által megzenésített Idegenekként versében – amelyet egy másik Biszmilláh-madárral illusztráltunk –, vagy Omid H. Hassam Budapest-fotósorozatának záróképén, amelyről mindjárt Mohammad Reza Shajarian, a legnagyobb perzsa klasszikus énekes Saz-e khamush, „Néma lant” című szép lemezének borítója jutott eszembe.


Shajariant a lemezen Kayhan Kalhor kíséri kamancsén, iráni hegedűn, míg Hossein Alizadeh taron, a jellegzetes nyolcas alakú iráni lanton. Mindketten hangszerük legkiválóbb iráni mesterei, mindkettőtől többször is raktunk már fel zenét. Dobon – tombakon – Shajarian fia, Homayun kísér.

Ők négyen adják elő az alábbi videón is a legnagyobb 20. századi perzsa költő, Malek o-Sho'arâ Bahâr versét, a Morgh-e sahâr-t, a Hajnali madarat. A felvétel a híres 2003-as bami koncerten készült, amelyet Shajarian szervezett a harmincezer halálos áldozattal járó bami földrengés túlélőinek megsegítésére. A közönség éppúgy tombol és sír, ahogy mi sírtunk az egész közönséggel együtt, amikor 2007-ben Iszfahánban a mester ezt a dalt is előadta.

A dal sok más változatban is megtalálható a neten és perzsa CD-ken: ugyanebben a felállásban három évvel később, ahol jobban lehet látni az előadókat, Shajarian és az azeri kamancsés Habil Aliov előadásában, teljesen azeri stílusban, vagy a tehetséges fiatal női (!) tarjátékos, Sahba Motalebi szólójával. Mindenütt érdemes beleolvasni a kommentekbe is, amelyek egy kicsit megmutatják, mit jelent ez a dal az irániaknak.

A vers Morteza Neydavud zenéjével és Shajarian előadásában az egyik legnépszerűbb perzsa dallá vált a 60-as évek óta. Talán azért is, mert a 20. századi iráni történelem nem szűkölködött hajnalvárásokban, mint azt a korábban idézett Üstökösök és éjszakák is tanúsítja.

Morgh-e sahâr nâle sar kon dagh-e ma-râ tâzeh tar kon z âh-e sharar bâr in ghafash-râ bar shekan o zir o zebar kon. Bolbol-e par baste-ze konj-e ghafash dar â naghme-ye âzâdi-ye no'e bashar sar â v’az nafasi arse-ye in khâk-e tude-râ. Zolm-e zâlem yor-e sayyâd âshiyânem dâde bar bâd. Ey Khodâ ey falak ey tabi'at shâm-e târik mâ-râ sahar kon.

مرغ سحر ناله سر کن داغ مرا تازه تر کن ز آه شرر بار ، این قفس را بر شکن و زیر زبر کن بلبل پر بسته ز کنج قفس درا نغمه آزادی نوع بشر سرا وزنفسی عرصه این خاک توده را پر شرر کن ظلم ظالم ، جور صیّاد آشیانم ، داده بر باد ای خدا ، ای فلک ، ای طبیعت شام تاریک ما را سحر کن

Hajnali madár, fájdalmasan dalolj,

emlékeztess friss fájdalmamra,
égető leheleteddel
törd össze, nyisd meg ezt a kalitkát.
Rab fülemüle, szállj ki kalitkádból,
zendíts a szabadság dalára,
s egy lehelettel
lobbantsd lángra a föld lomhaságát.
A zsarnokok kegyetlensége, a vadászok vadsága
összetörte szélnek kitett fészkem.
Ó Isten, ó világ, ó természet
fordítsd hajnalra sötét éjszakánkat.

A fülemüle – mint erről majd külön is szeretnénk írni – a perzsa költészetben szinte toposz-szerűen az emberi lélek, mégpedig az Isten után vágyakozó lélek jelképe. (Nem véletlen, hogy ilyen jelentésben vette át a keleti szefárd költészet is, amely egyébként az Istent jelképező madár toposzát is ismeri.) S a perzsa gondolkodásban az Isten utáni vágyakozás egészen szorosan összefügg az evilági korlátoktól való megszabadulás, az abszolút szabadság vágyával. „Szabadság, szerelem” helyett a perzsa „Szabadság, Isten”-t mond, ezer rafináltan kidolgozott formában. Ezért énekelhetik és éneklik is ezt a dalt egyszerre mint zsoltárt, himnuszt és mozgalmi dalt.

Mir Hussein Musavi elnökjelölt nevét hirdető szórólap
a 2009. június 12-i iráni választások előestéjén.

Azeri zokni

2007 késő őszén vettük a tabrizi bazárban. Jegyajándéknak készítették. Az ékszerek Mashad melletti nomád törzsektől származnak. A szőnyeget – amely valójában nem szőnyeg, hanem egy szétnyitott tevetarisznya – bakhtiari nomádok szőtték Iszfahán fölött a hegyekben. Nekidőlve szoktam esténként olvasni.


A múlt héten választások voltak Iránban. Sokan kétségbe vonják a hivatalos eredmények valódiságát. Az egész ország tüntet. Mikor ezt írom, sokszázezres tömeg gyűlt össze Teheránban. A hírek szerint a milícia éles lőszer használatra kapott engedélyt. Tegnap Iszfahánban már szíven lőttek egy fiatal fiút.


Teherán lakói napok óta ugyanúgy tömegesen imádkozzák a háztetőkön az „Allahu akbar”-t – „Isten a legnagyobb” – mint az 1979-es forradalom idején. Mi is már napok óta intenzíven imádkozunk értük. Kérünk mindenkit, hogy imádkozzon Iránért.

Hallgatni a harangokat

Tizenkilencedik század vége, háromnegyed tizenkettő, Róma. Meleg.

Bár a Trasteverén, szemben a Santa Mariával. Késő februári vasárnap, délelőtt háromnegyed tíz. A bárban csak egy római család van kicsi gyerekekkel, reggelizni jöttek le. Narancslé, kávéillat. A bejárati falon két kép, nem túl figyelemfelkeltő.

Marco, te recordamos. Eras el viejo amigo, la plaza, los rumores de la fuente, el pacífico sonido de las horas, el lento, el pensativo Marco de mirar triste, tierno y casi perdido, gruñidor y orgulloso, a veces, pero digno. Las noches de verano eran bellas contigo. Escuchabas la música o dormías tranquilo. Marco, estás con nosotros, sigues aquí, estas vivo. Con las campanas de Santa María, los que no te olvidamos y quisimos te llamaremos y veremos siempre en el aire y la luz trasteverinos.

Marco, nem felejtünk. Öreg barátunk voltál, a tér maga, a szökőkút csobogása, az órák nyugodt kondulása, a lassú, tűnődő, a gyengéd, szomorú, szinte elveszett tekintetű Marco, a morgós, a gőgös olykor, de mindig méltóságteljes. Szépek voltak a nyári esték veled. Hallgattad a zenét vagy aludtál nyugodtan. Marco, velünk vagy itt vagy, itt élsz velünk. A Santa Maria harangszavára mi, akik szeretünk és nem felejtünk hívni fogunk és mindig látni fogunk a trasteverei párában és fényben.

Az a római reggel, és a vers Marcóról, amelyet Alberti a Roma, peligro para caminantes (1968) kötetbe is felvett, Ahmatovát olvasva jutott ma eszembe, akit éppen Alberti és María Teresa León fordítottak gyönyörűen spanyolra. Én persze inkább csak játékból fordítom magyarra.

Но я предупреждаю вас, Что живу в последний раз. Ни ласточкой, ни кленом, Ни тростником и ни звездой, Ни родниковою водой, Ни колокольным звоном - Не стану я людей смущать И сны чужие навещать Неутоленным стоном.

Már most figyelmeztetnélek hogy ezúttal utoljára élek. Sem mint fecske, sem mint nyárfa, sem mint csillag, nád susogása, sem mint forrásvíz csobogása, sem mint a harang zúgása nem fog senkit megzavarni, idegenek álmát háborgatni valaha-voltam sóvárgása.

És minden alkalommal, amikor kerek órakor felhangzik a környékbeli templomok harangja, arra gondolok, hogy a harangok is olyasvalami maradványai, ami éppen csak hogy létezik még, vagy inkább egy olyan Atlantisz visszhangjai, amely már rég megszűnt létezni. És az is eszembe jut, hogy azon a napon – és eljön az a nap –, amikor a harangok nem szólnak többé, már nekem sem lesz sok kedvem élni.

Irán választ

Amikor ezt írom, Teherán utcáin áll a bál, reggel nyolcig, a választások kezdetéig. Az északi gazdag negyedektől a déli bazárig hömpölyög a nép a világ leghosszabb utcáján, a 30 kilométeres Vali Asr sugárúton, túlnyomórészt fiatalok – Irán lakosságának 70%-a 30 év alatti – az autók leálltak, zene harsog, az aszfaltot a már szét nem osztogatott választási szórólapok borítják: „Hová lett az olaj ára?” „Bye-bye, Ahmadinejad!” Hogy a holnapi elnökválasztás mit hoz, azt még nem tudni, a két legfőbb esélyes, Mahmud Ahmadinejad és Mir Hossein Musavi a statisztikai hibaszázalékon belül 50-50%-ra áll. Teherán népe, biztos ami biztos, előre ünnepel, hiszen a holnap esti, jóval nagyobb ünneplésen a tömeg felének már nem lesz erre oka.

A Musavi-párti plakátokon mindenütt ott van az Őrök Tanácsának feje, Irán valódi vezetője, Ali Khamenei ajatollah is, akinek Musavi éveken át kulturális és külpolitikai tanácsadója volt: mintegy jelezve, hogy az elnökjelölt nem áll szemben a hivatalos politikával.

Ahhoz képest, hogy Irán az utóbbi néhány évben regionális hatalommá vált – elsősorban az amerikaiak áldozatos munkájának köszönhetően, akik hatalmas önköltségen megsemmisítették két legfőbb riválisát, Irakot és Afganisztánt, s az észak-iraki kurdok támogatása által közös platformra hozták harmadik riválisával, Törökországgal – a nyugati sajtó meglepően keveset foglalkozott az iráni elnökválasztással. Főleg kis színesek jelentek meg néhány hetente, az „iráni nép” – értve ezen a teheráni belvárost, ahol a riporter körbekérdezett – elégedetlenségéről, arról, hogy mind a négy elnökjelölt egykutya, mert egyformán támogatja az iráni atomot (az ellenkezője politikai öngyilkosság volna), hogy az Őrök Tanácsa gondosan megszűrte a jelölteket, úgyhogy csak a politikailag abszolút megbízhatóak kerülhettek ringbe, s hogy a Tanács a megválasztott elnök hatalmát is alapvetően korlátozza. Ezek szerint, szűri le a nyugati sajtó, nem igazán van tétje a választásnak. Mintha senki sem hallott volna a kommunizmusról, s nem tudná, micsoda különbség lehet egy Andropov és Csernyenko, Gierek és Jaruzelski, Grósz és Pozsgay között.

A múlt szerdai, kemény hangú Ahmadinejad-Musavi TV-vita teljes felvétele (1,5 óra)

Aki megélte, milyen jelentősége lehet egy merészebb kiállításnak, néhány centivel hosszabb hajnak vagy rövidebb szoknyának, az tudja, micsoda különbséget jelent, hogy az engedélyezett játéktéren belül melyik jelölt milyen helyet foglal el. A plebejus származásával – kovács fia – büszkélkedő, és plebejus modorával tüntető, a protokollt tudatosan mellőző Ahmadinejad, amióta hat éve feltűnt a semmiből, a megosztásra játszik: a külpolitikában Irán és Amerika, az országon belül az iszlám és az iszlám ellenségei között. „Nincs konzervatív és nincs reformer”, írja tanácsadója, Fatemeh Rajabi a kormányhoz közel álló Ansar napilapban, „csak az Isten útja és a Sátán útja”. Musavi, az elismert festő és építész, a teheráni művészeti akadémia alapítója, 1981 és 1989 között, az iraki háború rettenetes időszakában az ország szilárd kormányzásával máig tartó népszerűséget szerzett egykori miniszterelnök árnyaltabban fogalmaz. A Spiegelnek adott részletes interjúban önmagát „reformer konzervatívnak” de leginkább is „centristának” minősíti, a feszültségek enyhítését, az ország egységét, a külfölddel való tárgyalásokat, és az Ahmadinejad-kormány katasztrofális populista gazdaságpolitikájának – a hivatalos infláció 25%, a valóság sokkal magasabb – leállítását hangsúlyozza. Ez még mind belefér a hivatalosan engedélyezett mozgástérbe.

A választási bizottság tagjai egy teheráni zsinagógában berendezett választási körzetben a 2008-as parlamenti választások idején.

Külön említést érdemel a nemzetiségi kérdés, amely Iránban – ahol a népességnek alig több, mint 50%-a perzsa – különösen kényes probléma. Az iszlám köztársaság központosító, a nemzetiségek igényeit figyelmen kívül hagyó politikájával szemben Musavi, aki maga is azeri származású, nyitást ígér. Érdemes egymásra vetíteni Irán nemzetiségi megoszlásának térképét (a Courrier International mai számából) és az április végi választási közvéleménykutatás országos megoszlását a Jomhoriyat napilapból, ahol a Musavi-párti zöld tartományok többségükben a sűrűn lakott, fejlettebb és városias nemzetiségi régiókat, az Ahmadinejad-párti piros tartományok inkább a ritkán lakott, félsivatagos földművelő vidéket jelentik.



Az elmozdulás finom jelzései közé tartozik, hogy 1979 óta első ízben lép politikus felesége a nyilvánosság elé. Musavi felesége, Sahra Rahnavard – az Al-Zahra női egyetem dékánja, 1997 és 2005 között a reformpárti Khatami elnök tanácsadója – férjével együtt utazza be az országot, s vele együtt, sőt – Iránban hallatlan dolog – kézenfogva lép fel a választási gyűléseken. Ez az egyenrangúság kimondatlan választási ígéretetet jelent, és tömegesen állítja Musavi mellé a női szavazókat, mint azt a CNN alábbi felvétele is tanúsítja.



Egy másik finom jelzés az internet használata. Iránban, ahol az internet-használat széles körben elterjedt, a kormány minden módon igyekszik ezt ellenőrzése alatt tartani. Ahmadinejad külön internet-kommandót állított fel az „internetbűnözés” ellen, amelynek első számú célpontjai a bloggerek. (A világ blogjainak negyedik leggyakoribb nyelve a perzsa.) Az országos Gerdab TV-n külön műsor foglalkozik a bloggerek befeketítésével, immorálisként, Nyugat-barátként való beállításával. Musavinak ugyanakkor saját szájtja, internetes hírrovata, választási YouTube-oldala, választási twittere, és sok ezernyi támogató oldala és fóruma van.


Nem tudni még, milyen eredményt hoz a holnapi nap (amely egyébként is csak a választás első fordulója). Annyi azonban már bizonyos, hogy az elmúlt hónapok előre nem sejtett, és az 1979-es forradalom óta nem látott politikai lázba hozták Iránt.

Wisława Szymborska: Lehetőségek

Lehetőségek Jobban szeretem a mozit. Jobban szeretem a macskákat. Jobban szeretem a tölgyeket a Warta mentén. Jobban szeretem Dickenst, mint Dosztojevszkijt. Jobban szeretem, ha az embereket szeretem, mint ha az emberiséget. Jobban szeretem, ha van cérna és tű a kezem ügyében. Jobban szeretem a zöld színt. Jobban szeretem nem az értelmet hibáztatni mindenért. Jobban szeretem a kivételeket. Jobban szeretek elsőnek kimenni. Jobban szeretek az orvossal beszélni mások bajáról. Jobban szeretem a vonalkázott régi rajzokat. Jobban szeretem, ha a versírás miatt nevetnek ki, mint ha azért, mert nem írok verset. Jobban szeretem a szerelemben a nem kerek évfordulókat, hogy minden nap ünnep legyen. Jobban szeretem a moralistákat, akik semmit sem ígérnek nekem. Jobban szeretem az előrelátó jóságot a vaknál. Jobban szeretem a földet civil ruhában. Jobban szeretem a győztes országoknál a legyőzött országokat. Jobban szeretem, ha van tartalék. Jobban szeretem a káosz poklát a rend poklánál. Jobban szeretem a Grimm-meséket a címoldalaknál. Jobban szeretem a virág nélküli levelet a levél nélküli virágnál. Jobban szeretem az ép farkú kutyát. Jobban szeretem a világos szemet, mert az enyém sötét. Jobban szeretem a fiókokat. Jobban szeretek sok dolgot, amelyet itt nem említettem sok, itt nem említett más dolognál. Jobban szeretem a nullákat ömlesztve mint számmá felsorakoztatva. Jobban szeretem a rovarok idejét, mint a csillagokét. Jobban szeretem lekopogni. Jobban szeretem nem kérdezni, meddig még és mikor. Jobban szeretem még azt a lehetőséget is számításba venni, hogy megvan a maga értelme a létnek.

.....

Możliwości Wolę kino. Wolę koty. Wolę dęby nad Wartą. Wolę Dickensa od Dostojewskiego. Wolę siebie lubiącą ludzi niż siebie kochającą ludzkość. Wolę mieć w pogotowiu igłę z nitką. Wolę kolor zielony. Wolę nie twierdzić, że rozum jest wszystkiemu winien. Wolę wyjątki. Wolę wychodzić wcześniej. Wolę rozmawiać z lekarzami o czymś innym. Wolę stare ilustracje w prążki. Wolę śmieszność pisania wierszy od śmieszności ich niepisania. Wolę w miłości rocznice nieokrągłe, do obchodzenia na co dzień. Wolę moralistów, którzy nie obiecują mi nic. Wolę dobroć przebiegłą od łatwowiernej za bardzo. Wolę ziemię w cywilu. Wolę kraje podbite niż podbijające. Wolę mieć zastrzeżenia. Wolę piekło chaosu od piekła porządku. Wolę bajki Grimm od pierwszych stron gazet. Wolę liście bez kwiatów niż kwiaty bez liści. Wolę psy z ogonem nie przyciętym. Wolę oczy jasne, ponieważ mam ciemne. Wolę szuflady. Wolę wiele rzeczy, których tu nie wymieniłam, od wielu również tu nie wymienionych. Wolę zera luzem niż ustawione w kolejce do cyfry. Wolę czas owadzi od gwiezdnego. Wolę odpukać. Wolę nie pytać jak długo jeszcze i kiedy. Wolę brać pod uwagę nawet tę możliwość, że byt ma swoją rację.

Nem akarok, nem is tudnék versenyezni Kerényi Grácia vagy Csajka Gábor Cyprian gyönyörű fordításaival a vékonyka Szymborska-válogatásban, amelyet 1997-ben, a Nobel-díjra adott ki a Jelenkor. Csak pontos fordítást szeretnék adni, mint más verseknek is ebben a blogban. De most ez sem könnyű. Éppen az a szó, amelynek ismétlődései mint a csigolyák alkotják a vers gerincét, nem létezik a magyarban. Woleć – „jobban szeretni”, mi csak nehézkesen körülírva tudjuk visszaadni ezt, minden sor döccen az elején, míg a lengyelben könnyedén peregnek. Különleges szó ez, más szláv nyelvekben nincs párja. A cseh a magyarhoz hasonló körülírásra kényszerül: mít raději, mít radši, míg az orosz a nehézkes предпочитать-ot használja rá. Nekik sincs könnyű dolguk. Kíváncsi leszek, hogy fordítják majd Umberto Eco új szöveggyűjteményében – La vertigine della lista, „A lista mámora” – amelyhez én a magam fordítását készítettem, s amely egyszerre jelenik meg majd sok nyelven karácsonyra.

Pedig a vers mélysége épp abból fakad, hogy nem egyszerűen a lubić vagy miłować, „szeretni”, hanem a woleć, „jobban szeretni” ismétlődik benne. Azt hangsúlyozza, hogy minden szeretet választás, lemondás valami más szeretetéről. Az odafordulásban mindig benne van az elfordulás sok más lehetőségtől, a döntés felelőssége.

Csuk és Mak

Andrej Kuznyecov: Csukcs repper

A középkori kerékpár lengyel fogadtatása kapcsán arról beszélgettünk Juliával – át az Egyenlítőn, az északi féltekéről a délire, a kora nyárból a késő őszbe –, hogy melyik nép számára melyik másik képviseli az ostobaság etalonját a viccekben. Az amerikaiak számára állítólag épp a lengyelek. A spanyolok számára a gallegók, azaz az Atlanti-óceán-parti, hagyományosan igen szegény Galicia lakói. Az argentinok számára is a gallegók, mondja Julia, de ezen ott a spanyol félsziget valamennyi lakóját értik. A „chiste gallego”-ra rákeresve gallego viccek ezreit adja ki a net.

– Hallod, Manolo – mondja a gallego – adj egy másik sampont.
– De hát ott van egy bontatlan a fürdőben.
– Igen, de arra rá van írva, hogy száraz hajra, én meg már bevizeztem.

És nálunk? Különös, de mintha nekünk nem lenne ilyenünk. A magunk bolondjait a rendőrökben találjuk meg, akárcsak az olaszok. Gyerekkoromban keringtek még anekdoták a rátótiakról, de mára nyomuk veszett. Vannak még a székelyviccek, de ezekben a látszólagos ostobaság többnyire svejki agyafúrtságot és rezignált öniróniát takar.

Ahol viszont bőven akad nemzetiség minden típusú viccre, az Oroszország. A viccbéli gazdagok hagyományosan grúzok – bár az utóbbi években egyre inkább a novüje russzkije, az orosz újgazdagok veszik át a szerepüket –, az agyafúrtak zsidók, a még agyafúrtabbak örmények, az ostobaságig pedánsok észtek, míg a pusztán ostobák, a legtöbb orosz anyekdot főszereplői és a vacsoraasztalok legkedvesebb virtuális vendégei – a csukcsok.

Lakást kap a csukcs a toronyház tizedik emeletén. „No milyen?” kérdezik. „Á, egyfolytában fáj a lábam a lépcsőmászástól.” „Hogyhogy, nincs lift?” „Van, de ki van írva: négy személyre, és szörnyű soká tart a másik hármat összevárni.”

A csukcsoknak szenteltelt számos történet, karikatúra és rajzfilm közül a legjobban egy sokoldalú fiatal grafikus, Andrej Kuznyecov Csuk és Mak sorozatát szeretem, amely az egykori pionyírregényre, a Csuk és Gek-re játszó cím alatt azt mutatja be, miként birkózik meg a csukcs az informatika korának kihívásaival. A képek természetesen nem a csukcsokat, hanem a számítógépes világot parodizálják a csukcsviccek eszközeivel és jellegzetesen fanyar orosz iróniával. A 2005-ben indított sorozat az orosz net több pontján is felbukkan, de leghitelesebb forrása valószínűleg az Ieroglif közösségi szájt, ahol a művész maga rakja fel az újabb képeket, és válaszol a rajongók kérdéseire.

Custom Air

„Még, még, elge! Tüungü MacBook Air berelcsa!”

A képek feliratai első pillantásra zavarba ejtőek. Mintha tényleg a csukcsok paleoszibériai nyelvén szólnának, bár egyes nézők tatárra gyanakszanak. Mindenképpen érthetetlenek az olvasók számára. Valószínűleg épp ez a cél. „Megtudhatnánk, mit mondanak a szereplők?” kérdezi valaki még az első képek alatt. „Szerintem minden világos”, válaszolja a mester. „Egypár kulcsszót mindig elhintek benne.” Ebből az egypár – gyakran eltorzított – orosz szóból és a kép aláírásából kell kihámoznunk a lényeget.

Webdesign

„Hehe! Csukcs maga pülge vebdizájn!” A szó szerint monumentális weblap feliratai: Szájt; Ki vagyok; Hol vagyok; Fotók. A viccek gyakori orosz figuráját, a geológust, akit a csukcs a maga egyszerű eszközeivel gyakran „felülmúl”, itt a profi honlaptervező váltja fel.

Hacker

A csukcs öröme azonban nem sokáig tart. A hacker szó szerint feltörte a weblapot. A „ki vagyok”-ra a „balek” választ adta.

Linukh

Kuznyecov ál-csukcs feliratainak eredetileg halandzsa kifejezései szélsebesen elterjedtek a neten, s mára az orosz netzsargon szerves részévé váltak. Mai használatukból visszafejtve pedig az eredeti feliratok is értelmezhetőek: „Vindü jokkhere! Csokhcsa kulge tür Linukh!” – „A Vindóznak annyi! Kúl csukcs Linuxot használ!” A pedánsabb olvasók azonban kifogásolják, hogy hogy kerül a pingvin az északi sarkkörre, s hogy ha a csukcs a képernyőbe installálja, akkor bizonyára iMacről van szó, amelyre Linux nem rakható fel. De hát írjuk ezt is a csukcsság számlájára.

Internet-szolgáltató

„Sámánkodj! Sámánkodj szörnyen! Okhne internet elge szüktüm!” Valaki meg is jegyzi: „hogy kerül egy ilyen értelmetlen szó, hogy internet egy egyébként ennyire világosan érthető mondatba, hogy okhne elge szüktüm?” Azóta már az „elge szüktüm” is bevett netes kifejezéssé vált, nagyjából „megvan izibe” jelentéssel.

Nigériai levél

Természetesen a néger mondat is hangulatfestő szöveg csupán. A csukcs szavaiból kivehető a „spam” és az előbbi képről már ismert „szüktüm”.

Bluetooth

Hangkártya IIII-Pro

„Kétségtelenül a legvalósághűbb hangzással”, írják a kommentátorok.

Virtuális valóság

„Megette?” kérdezik többen döbbenten. „Nem”, válaszolják a geekek. „Skint cserélt.”

Agitátor

Kakukktojásként néhány olyan kép is bekerült a sorozatba, amelyek a csukcsoknak nem az új, hanem még a régi világhoz való alkalmazkodását illusztrálják. „És a gyárak! A gyárak is a tieitek!” Az olvasók rosszalják, hogy ezen a képen – szoros kivételként – nincs egyetlen csukcs szó sem, de többen helyeslik, mondván: forradalmat csinálni csak oroszul lehet.

És a szobor áll

Kuznyecov figuráit mások is átvették. Alább a „Csukcs halász” fantázianevű ukrán sprotni címkéjén látjuk.


Hasonló figurákkal játszik a fantasztikus „A világ bölcsődalai” rajzfilmsorozat csukcs darabja is:

De Kuznyecov maga is sok népszerű rajzfilmet készített az utóbbi években, többek között csukcs földről is, „A csaló varjú” címmel. A mesét orosz nyelven mondják alá, de anélkül is meg lehet érteni a történetet.

Még szebb azonban a „Hogyan szedték rá a kígyót” című, valahol Afrikában játszódó rajzfilmje, amelyben egyetlen szó sem hangzik el.

Kuznyecov egyéb munkáiról, Cseburáska-paródiáiról, modern lubokjairól és szúnyog-sorozatáról majd még külön is szeretnék írni.

Kommentárféle

Wang Wei alkonyi töprengései és az azt követő kommentárok kapcsán jutott eszembe a Guzmán de Alfaraché-nak (1599), Mateo Alemán pikareszk regényének egy bekezdése, amely már a könyv első olvasásakor megütötte a szemem.

Szó szerint ez történik manapság [azaz hogy magunk is teremtők kívánunk lenni Isten képére és hasonlatosságára]. Teremteni és pusztítani vágyunk. Mennyire szeretem a madarat, amelyet a házamban nevelek, a juhot, amely udvaromban születik, a fát, amelyet a kertemben ültetek, a virágot, amely az én ágyásomban kél ki: mennyire örülök neki és gyönyörködöm benne. Azt, amelyet nem én neveltem, készítettem vagy ültettem, bármilyen kiváló legyen is, lelkifurdalás nélkül leszakítom, elpusztítom vagy megölöm, míg azt, amely az én kezem munkája, fáradozásom gyümölcse, munkám eredménye, még ha kevésbé érdemes is, nagy odaadással szeretem.

A szomszéd és az ismerős fájáról nemcsak a virágot és a gyümölcsöt szakítom le, de levelet vagy ágat sem hagyok, s ha úgy hozza kedvem, hát még a fát is kivágom. Az enyémet ha egy hangya bántja, egy madár csipkedi, már a lelkem sajog belé, hiszen az enyém. S ha jól meggondoljuk, mindenki szereti azt, amit ő alkotott. Ezáltal pedig ahhoz hasonlítok, aki engem alkotott, s akitől ezt az érzést örököltem. (Guzmán de Alfarache Parte I, Libro iii, Capítulo 4)

Alemán, mint mindig, a kétértelműségre játszik, s nem teszi világossá az olvasó számára, mit is állít voltaképpen ezzel a bűnös és bűnbánó, csalárd és tisztán látó kalandor főhősének szájába adott monológgal. Például hogy miért igyekszik ilyen éleselméjű érvekkel közös nevezőre hozni Istent és teremtményei iránti szeretetét az egoizmus ama már-már hősies fokával, amely annyira szereti a magáét, hogy képes érte elpusztítani a másét.

A szöveg azonban számos egyéb kérdést is felvet. Valóban létezhet bárkiben is ennyire elvakult önszeretet vagy az övéi iránti szeretet? S ha létezik, vajon az ilyen ember a nagyvilágban járva is csak azt keresi, ami hozzá hasonló, lenézve a másfajtát? Wang Wei példájával élve, külföldön járva vajon örül az ilyen, ha zajos honfitársaira lel, s osztozik túlcsorduló nemzeti érzületükben, amelyet, úgy tűnik, csak mások lefitymálásában tudnak megélni – ellentétben „velünk”, akik hasonló helyzetben inkább igyekszünk távolságot tartani és megtagadni minden közösséget attól a csoporttól, amely helyett mi szégyelljük magunkat?

Nem hiszem, hogy egyébként bármelyikünk utálná a maga országát, s normális körülmények között egyikünk sem tagadná le hovatartozását. Ugyanakkor viszolygunk közösséget vállalni azokkal, akiknek szeretetét a másokkal szembeni lenézés erősíti, s akiknek identitása, úgy tűnik, a mások lebecsülésén alapul (mint azt külföldön oly gyakran tapasztalom argentin honfitársaimon). És Wang Wei és a hozzá fűzött kommentárok alapján úgy látom, mindannyian hajlamosabbak vagyunk ezt a magatartást elsősorban saját honfitársainkban felfedezni, noha valójában minden náció pökhendi, faragatlan és soviniszta képviselői ugyanígy viselkednek.

Ezért aztán ha külföldön bármikor is felmerül a lehetősége, hogy ilyen csoportokkal hoznak rokonságba minket, s ennélfogva ránk is úgy tekintenek, mint rájuk, azonnal menekülünk, rejtőzünk, háromszor tagadjuk le (mielőtt a kakas megszólal). Különbözünk tőlük, akárcsak sok más honfitársunktól, akik miatt ugyanakkor nem éreznénk magunkat zavarban. Ez is az identitás egyfajta felfogása, amely ugyan nem tagadja le, honnét jött, de nem egy típus meghatározásán, hanem a sokféleség elfogadásán alapul.

Az Alemán-idézetről két spanyol embléma is eszembe jut, amelyek egyaránt az önszeretetről szólnak. Lehetséges, hogy ez a szélsőségesen kritikus viszonyulás a sajátunkhoz, amely – Guzmán szavaival ellentétben – oly (patologikusan) természetes számomra, abból a félelemből fakad, hogy éppen a két embléma által példázott szégyenletes hibába esek. Az emblémák ezt a hibát majommal, azaz az ember torz tükörképével jelképezik.


Sebastián de Covarrubias (Emblemas morales, 1610) I.98. Nulli non sua forma placet [Senki sem elégedetlen saját külsejével] emblémáján ez a torz tükörkép további tükörben szemléli önmagát.

Siendo la mona abominable y fea, Si acaso ve su rostro en un espejo Queda de sí pagada, y no desea Otra gracia, beldad, gala o despejo. La mal carada se tendrá por dea, Del rostro acicalando el vil pellejo, Y cada qual, de gloria desseoso, Lo feo le parece ser hermoso.

Noha undorító és rút állat a majom, mégis, ha megpillantja magát a tükörben, el van bűvölve, és semmilyen más szépséget, bájt és ékességet nem kíván. A rút arcú istennőnek látja magát ha bőrét pirosítóval cicomázza és dicsőségre áhítozva minden csúnyaságát szépségnek látja.

Juan Francisco de Villava (Empresas espirituales y morales, 1613) Sic sua quique placent [Mindenkinek a magáé tetszik] mottójú emblémáján pedig egy majomanya öleli át majomfiókáját.

No ay quien de ver a la fruncida mona, Qual anda enamorada, De sus negros hijuelos, no se ría, Qual se ufana y entona, Porque entiende que cosa más salada, Más luzida y hermosa no se cría Y alguno que riendo Se está, no advierte en propio amor ardiendo, También él se enamora de sus cosas.

Nincs, aki látva a ráncos majmot, hogy mennyire odavan fekete kölykéért, ne nevetne: hogy kérkedik vele, hogy büszkélkedik, azt gondolván, ennél tökéletesebb, ragyogóbb, szebb teremtmény nem is lehet. Ám miközben nevetünk rajta, nem gondolunk bele, önszeretetünkben égve mi is hogy odavagyunk azért, ami a miénk.

Covarrubias az emblémához fűzött kommentárban az önismeret fontosságát hangsúlyozza, s ez összecseng azzal, amit az identitás problémájáról az imént mondtunk.

Villava a maga erőteljesebben moralizáló kommentárjában kemény szavakkal ostorozza az önszeretetet, mint olyan szenvedélyt, amely elvakít, s amely, minthogy nem tart kellő távolságot a szeretet alanya és tárgya között, eleve lehetetlenné teszi a helyes ítéletet.

Arra vagyunk hát ítélve, hogy vagy megvessük, vagy vakon szeressük a magunk fajtáját? Ki képes megtalálni a kényes egyensúlyt a két szélsőség között?

Ad astra

Mélységes mély a múltnak kútja, alig győzi kiszedegetni belőle az ember a sok utólag beledobált kacatot. A középkori és reneszánsz kerékpárokról szóló iménti bejegyzésünkre mindenekelőtt maga az eredeti orosz „fordító” Borisz Indrikov írt megtisztelő kommentárt, mellékelve Van Gogh Önarckép kerékpárral, a művész bal füle és minden egyebe nélkül című posztumusz festményének reprodukcióját.


Azután nagyra becsült görög barátnőnk, Poly Hatzimanolaki gratulált rajtunk keresztül Borisznak, egyszersmind emlékeztetve minket Paco Ignacio Taibo II. abszurd krimijére, a Leonardo kerékpárjá-ra. Az az ötlet, hogy a nagy reneszánsz mester sok egyéb mellett a kerékpárnak is feltalálója volt, mások fantáziáját is megmozgatta, Guy Davenport is írt róla novellát.


Nem is véletlenül. Ugye látják a könyvborítókon a járgányok feltűnő hasonlóságát? Mindegyik azon a rajzon alapul, amelyet Augusto Marinoni fedezett fel a Leonardo rajzait tartalmazó milánói Codex Atlanticus-ban. Felfedezését 1974-ben tette közzé, stílszerűen egy Leonardo szülőhelyén, Vinciben tartott előadáson. Leonardo kerékpárja ezt követően fényes pályát futott be, még életnagyságban is megmodellezték az egész világot bejáró ezredfordulós firenzei vándorkiállításon. Épp csak kormányozni nem lehet, az már nem izgatta a mestert.


Csupán 1997-ben mutatta ki Dr. Hans-Erhard Lessing egy részletes tanulmányban, hogy a rajz hamisítvány, mégpedig igen friss hamisítvány, amelyet az 1960-as évekbeli restaurálás után, egészen pontosan 1967 és 1974 között rajzoltak bele (!) a kódexbe. A restaurálás előtti s alatti fotókon nyoma sincsen, illetve a túloldalról rajzolódik át néhány kör és vonal, amelyeket a hamisító kerékpárrá egészített ki. Figyelemreméltó, írja Lessing, hogy az egész kerékpártörténeti szakirodalomban nem is veszi át senki más ezt az attribúciót, csak Marinoni és olasz követői.

Ez a Leonardo-rajz tényleg nem eredeti: a Worth1000 fotosop-pályázatára készült.

A tét ugyanis, írja Lessing, nem volt csekély: be kellett bizonyítani, hogy a modern kerékpár 1817-es szabadalmaztatása előtti első ős-kerékpár nem Comte de Sivrac 1791-es célérifère-jevolt, mint ahogyan azt a franciák egy évszázada hangoztatták. A kerékpár igenis olasz találmány. Hiszen már 1949-ben megírta Malaparte:

Itáliában a kerékpár a nemzeti örökség része, akárcsak Leonardo Mona Lisája, a Szent Péter kupolája, vagy az Isteni Színjáték. Teljesen meglepő, hogy nem Botticelli, Michelangelo vagy Raffaello fedezte fel. Ha véletlenül azt találják mondani Olaszországban, hogy nem olasz találta fel a biciklit, figyeljék csak meg: minden arcon a dac vagy a gyász kifejezése válik uralkodóvá. Igen, ha Itáliában kimondják, ha hangosan és félreérthetetlenül kijelentik a bárban vagy az utcán, hogy a bicikli – éppúgy, mint a ló, a kutya, a sas, a virágok, a fák, a felhők – nem olasz találmány (hiszen természetesen a lovat, a kutyát, a sast, a virágokat, a fákat és a felhőket is olasz ember találta fel), akkor hosszú, vésztjósló borzongás fut végig a félsziget gerincén az Alpoktól az Etnáig.

A célérifère rekonstrukciója.

Pedig kár volt ennyire igyekezni. Comte de Sivrac ugyanis sosem létezett, következésképpen a célérifère sem. Mindkettőt Louis Baudry de Saunier újságíró találta ki 1891-ben, aki a maga francia nemzeti büszkeségében a német Karl Drais bárótól – a kerékpár tényleges feltalálójától – kívánta elvitatni az elsőbbséget.

De a meglepő felfedezések sora ezzel még nem ért véget. A Syr Wullam által kommentben küldött dokumentum gyökerében fojt el minden kisszerű tyúkpört az újkori európai nemzetek között. Már a régi görögök is! Sőt, írja kékvérű szakértőnk,

a görögök ráadásul nem pedáloztak, mint a szegény nyomingerek a középkorban és a kora újkorban, de nem ám, hanem nyomták, mint paraszt a Berváját (© nagymamám).


A művész, Robert Weigand képeinek utána is néztünk. Legtöbb munkája olyan Reader’s Digest stílusú illusztráció, amelyek érdekes módon a kora újkori allegorikus-emblematikus képi nyelvet hozzák vissza a 20. század végi grafikába – de ez a probléma külön posztot érdemel és kap is majd. Amit azonban meglepve fedeztünk fel – mért mindig csak mások tegyék a valószínűtlen felfedezéseket? – az az volt, hogy a művész más képeinek témái is mennyire összecsengenek az Indrikov-cikkel. Ott van a bicikli, több képnek is főszereplője a Nap és a Hold, valamint a közöttük – mintha csak két keréken – egyensúlyozó modern lovagjuk. Nem lehet, hogy a mester titokban a Nap és Hold máig fennmaradt lovagrendjének tagja?




A legnagyobb, lélegzetelállító coming outra azonban csak ezután került sor. Nem másról hullt le a lepel, mint magáról Wang Weiről, blogunk társszerzőjéről, a Studiolum alapító atyjáról, akiről sok-sok év testi-lelki jó barátság után azt hittük, úgy ismerjük, mint a tenyerünket. Az előző poszt elolvasása után ugyanis ezt írta nekünk:

Te mando un documento único. Que en realidad es una confesión secreta: yo pertenezco a la venerable «Order of the Sun and of the Moon». Una de las pruebas que tenemos que pasar es subir al Tourmalet intentando pasar completamente desapercibidos entre la masa de absurdos deportistas plebeyos que, ataviados con ropajes ridículos, exhiben su vanidad y se pavonean ante las damas. La hazaña no es pequeña, pues los aspirantes a caballeros de la Orden pueden ser requeridos por el Gran Maestre para pasar la prueba en cualquier momento del día o de la noche, en cualquier época del año, llueva o truene, con luna o bajo un sol de justicia. Cuando esa llamada ocurre, tenemos que dejar nuestra casa inmediatamente, coger la primera bicicleta que encontremos en la calle y, vestidos tal como estábamos en nuestros aposentos, lanzarnos a la carretera y subir la mítica montaña. Ello exige un permanente estado de vigilia física y espiritual que muchos no pueden soportar. Otros fracasan repetidas veces en sus intentos de escalada de las durísimas rampas y van repitiendo la prueba cada vez que son requeridos hasta que, convencidos de su inferioridad, deben abandonar sus pretensiones de entrar en la Orden. En fin, esta es una de las pruebas que mandó mi escudero al Gran Consejo de la Orden y que ahora te revelo en primicia.

Egyedülálló dokumentumot küldök most neked, amely valójában titkos beismerés: igen, én is a Nap és a Hold tiszteletreméltó Rendjének tagja vagyok. A beavatásunkhoz tartozó próbák egyikeként fel kell tekernünk a Tourmalet-re, mégpedig észrevétlenül elvegyülve a plebejus származású botcsinálta sportolók között, akik nevetséges ruháikban hiú módon csak a hölgyek előtt kívánnak páváskodni. Nem csekély feladat ez, ha azt is hozzászámítjuk, hogy a Nagymester az év bármely szakában, az éjszaka bármely órájában, esőben vagy fagyban, a hold sápadt derengésében vagy az igazság napjának ragyogásában megkövetelheti a rendbe való felvételükre sóvárgó jelöltektől a próba teljesítését. Amikor a hívó szó elhangzik, azonnal el kell szakadnunk otthonunk melegétől, meg kell ragadnunk az első kerékpárt, amely az utcán elénk kerül, s abban az öltözékben, amelyben éppen vagyunk, neki kell vágnunk az ösvénynek, s fel kell hágnunk a misztikus hegy csúcsára. Ez a feladat a szüntelen testi és spirituális ébren- és erőnlétnek oly magas fokát követeli meg, amelyet csak kevesen tudnak elviselni. A legtöbben újra meg újra elbuknak a meredek emelkedőkkel vívott harcban, s újra meg újra meg kell ismételniük a próbát, míg csak alkalmatlanságukról teljesen meggyőződve fel nem adják hiú törekvésüket, hogy a Rend tagjaivá váljanak. Ez tehát ama próbák egyike, amelynek véghezvitelét fegyverhordozóm az alábbi formában dokumentálta a Rend Nagytanácsa számára, s amelyet a Rend tagjain kívül most veled osztok meg legelsőként.


A jó néhány évvel korábbra, úgyszólván a középkorra datálható páratlan dokumentum nem csak azt tanúsítja, milyen régen tagja már Wang Wei a Nap és Hold Rendjének. Hanem arra is rávilágít, amiről pedig még csak néhány bejegyzéssel korábban is hallgatott: hogy mallorcai katalán honfi- és rendtársai miért is olyan szenvedélyes harcosai Erdély függetlenségének.

Erdély címere

In velox libertas!

Az idő relatív. Különösen a történelmi idő, és különösen erre mifelénk Kelet-Európában, ahol csont nélkül megtörténhet, hogy a magyaroktól 600 és 900 között ellopnak háromszáz évet, miközben az oroszoknál pont az ellopott 800-ban kezdődik a világtörténelem, amelynek során Krisztust Krisztus után 1200-ban, a trójai háború után néhány évvel feszítik meg Isztambulban.

Nem véletlen tehát, hogy éppen az ilyenfajta relativitás iránt érzékeny orosz grafikus, Borisz Indrikov fedezte fel és fordította le oroszra a Scientific Archevelogy legfrissebb, 2009 májusi számának pillanatnyilag egyetlen hozzáférhető példányából Sandy Collins beszámolóját, amelyben a brit tudós az alsó-normandiai Château-Gaillard ásatásai során tett szenzációs felfedezését teszi közzé. Az orosz fordítás csak két nappal ezelőtt jelent meg. Alább közöljük rövid magyar nyelvű összefoglalóját, amely – biztosak vagyunk benne – jóval előbb jut el az érdeklődőkhöz, mint az eredeti angol publikáció.


Château-Gaillard Oroszlánszívű Richard (1188-1199) angol király és normann herceg kedvenc vára volt Alsó-Normandiában. Nevét is onnan kapta, hogy amikor a király először pillantotta meg a parancsára épült várat ragyogó fehér kőfalával, kettős erődgyűrűjével, felvonóhídjával és tizenhárom tornyával, így kiáltott fel: „Quel château gaillard!” – „Micsoda vidám vár!” Így írja legalábbis Maurice Druon A Château-Gaillard börtöné-ben.

2008. májusában a bristoli egyetemnek a vár körül ásató régészei meglepő felfedezésre bukkantak. Két sírt tártak fel egymás mellett. Mindkettőben páncélos lovag testének maradványait találták, s fölöttük az egyikben egy ló jó állapotban megmaradt csontvázát, míg a másikban vastárgyak töredékeit, amelyek felülről nézve leginkább is… egy biciklire hasonlítottak.


A brit tudósok gondosan megtisztították az egyes töredékeket,


kiemelték


és leltárba vették őket,


s a legnagyobb megdöbbenéssel látták, hogy valóban kerékpárról van szó, amelynek vas alkatrészei azért maradhattak meg ilyen viszonylag jó állapotban, mert sírbatétel előtt viaszréteggel vonták be őket.


„Amikor felhívtak az ásatásról, hogy minden valószínűség szerint egy 12. századi kerékpárt tártak fel”, nyilatkozta Steve Berkeley, a cambridge-i egyetem Scientific and Technical Center mérnök-konstruktőre, aki kollégájával, Andrew Hopkinsszal együtt állította össze az alkatrészeket, „ha nem maga John Williams professzor, az ásatás vezetője mondja, minden bizonnyal április elsejei tréfára gyanakszom. S ahogy a megmaradt töredékeket fokozatosan egymáshoz illesztettük, egyre nagyobbra nőtt csodálatunk az ismeretlen középkori konstruktőr iránt.”


De vajon valóban középkori-e a szerkezet? A szakértők véleménye megoszlik a kérdésben.

„A középkori lovagi páncélzat szakértőjeként azt kell mondanom”, nyilatkozta Justin Pierre régészprofesszor, a Francia Tudományos Akadémiának a château-gaillardi ásatásokon részt vevő képviselője, „hogy a felhasznált ötvözet, a kidolgozásmód és a röntgenvizsgálatok inkább a 15. századra, ezen belül is a milánói és velencei fegyverkészítő céhek, elsősorban a hírneves Missaglia dinasztia munkamódszerére utalnak.”

Ezek szerint lehetséges, hogy a középkor már ismerte a kerékpárt?

„A kerékpár az emberi civilizáció jóval régebbi találmánya, mint azt gondolnánk”, mondja Peter Godward, a cardiffi történeti és régészeti tanszék professzora. „A szenzációs château-gaillardi felfedezés csupán megerősíti egyetemünk kutatóinak korábbi eredményeit. Már 1962-ben bejárta a világ tudományos köreit a hír, hogy egy versailles-i régészeti feltárás során elzárt pincére bukkantak, ahol egyéb tárgyak mellett egy Napkirály korabeli kerékpárt is találtak.”


„A hír nagy port vert fel és heves vitát váltott ki. Egyetemünk a versailles-i ásatási eredmények nyomán úgy határozott, nemzetközi kutatási központot hoz létre a kérdés alaposabb vizsgálatára. Éveken át gyűjtöttük az adatokat, konzultáltunk régészekkel és gyűjtőkkel, átvizsgáltuk a világ legnagyobb múzeumainak anyagát és kéziratos irodalmát.


Végül 1986-ban sikerült kapcsolatba kerülnünk Andrea Castilles műgyűjtővel, a Sotbyes aukciós ház társalapítójával, aki maga is szenvedélyes kerékpáros volt fiatalabb korában. 1951-ben részt vett a Giro d’Italián, 1955-ben pedig a Tour de France-on. Világhírű gyűjteményében külön szekciót szentelt a kerékpárral kapcsolatos tárgyaknak. Készségesen felajánlotta, hogy tekintsük meg ezeket. A látottak a legmerészebb elképzeléseinket is fölülmúlták.

Sandro Botticelli (1445-1510) 1492 és 1500 között készítette el illusztráció-sorozatát Dante Isteni színjáték-ához. A Purgatórium XXXI. énekéhez készült illusztráció egyik vázlatát Castilles úr gyűjteménye őrzi. Ezen azt a csodálatos égi felvonulást látjuk, amely egy griffek vontatta szekéren hozza el Beatricét Dante elé:

zengett felém a Négyek énekébül;
s hol Beatrice állt felénk fordulva,
a Griff elé vont táncuk sodra végül.

»Nézzék csak meg jobban a figurát, amely az előtérben üdvözli a menetet!« mondta Castilles úr. »Látják, mi áll az oldalán?«


Majd jelzésére egy masszív, légmentesen lezárt üvegkalickát toltak be a terembe. A kalicka egy táblakép védelmére készült. A képet közelebbről megvizsgálva ugyanaz a szerkezet volt látható rajta, amely az iménti vázlaton.


»Ez Botticelli egyik legkevésbé ismert képe«, mondta Castilles úr. »Felépítésében és részleteiben teljesen megegyezik 1495-ös Szent Ágoston-portréjával. A két képet valószínűleg egy időben készítette. Az a tény, hogy ezen a festményen a kerékpár női változatát ábrázolta, egyszersmind a mester főművéhez, a Vénusz születésé-hez is köti a művet. A művészettörténeti kutatás kimutatta, hogy Botticelli e Kerékpár-portré-ja nem aratott sikert a mester életében. Amennyire megállapítható, a kortársak egyáltalán nem értették, mit ábrázol. Számomra is rejtély, miért vállalkozott Botticelli erre a szokatlan feladatra. Miért ábrázolta nyilvánvalóan nőinek a kerékpárt? És hogy jön mindehhez az Isteni színjáték? Vajon a kerékpár Beatrice szimbóluma lenne? Maguk, maguk a tudósok, maguknak kell választ találniuk ezekre a kérdésekre.

A képet a művész halála után hamarosan el is feledték. A berlini Állami Múzeumban őrizték, ahonnan a második világháború során nyoma veszett, míg egy véletlen során hozzám került… de ez már egy teljesen másik történet.«

Majd Castilles úr felkért minket, hogy kövessük őt kastélyának kiállítótermébe, amelyet a középkori torony második emeletén alakítottak ki a modern technika minden vívmányával ellátva.


»Itt látják ifjabb Hans Holbein, VIII. Henrik udvari festője, a nagy reneszánsz portretista egy kisebb képét«, kalauzolt egy fülke elé. »1540-ben festette, ugyanabban az évben, amikor a római Nemzeti Múzeumban őrzött híres VIII. Henrik-képmást is. Számos részletben megegyeznek egymással…«

»És ugyanezt a szerkezetet láthatjuk már Holbein egy korábbi vázlatán is. Lehetséges, hogy a mester itt magát a feltalálót ábrázolta. Ám a körülötte állók gesztusaiból és elforduló tekintetéből ítélve meg nem értésre volt kárhoztatva. Minden korban féltek az újtól, a szokatlantól…«


Majd újabb csoda következett.


»Ezt a képet Jan van Eyck (1385-1441), a flamand korai reneszánsz nagy mestere festette«, mutatott rá Castilles úr a következő fülkére. »Az Arnolfini házaspár című képét mindenki ismeri, ám szinte senki nem tud erről az ugyanabban az évben készült mesterművéről.«

Castilles úr azt is elmondta nekünk, hogy a Botticelli-kép hátoldalán, a Holbein-festmény röntgenvizsgálata során, és a Van Eyck-kép táblájába vésve ugyanazt az ábrát találták: egy koronás oroszlánt két keréken, amint a nap és a hold felé tekint. »Ez vajon mire utalhat? A Kerékpáros Lovagrendre?« Jót mulattunk a felvetésen, nem is sejtve, mennyire közel járunk az igazsághoz.

»A kerékpár nem csupán közlekedési eszköz«, mondta búcsúzóul Castilles úr, »hanem a művészi önkifejezés egy formája, életforma és világnézet. Vajon miért festették meg mindezek a nagy mesterek a kerékpárt? Minthogy az alkotás során a korlátlan szabadság élményét élték át, nyilvánvalóan mélyen megérintette őket eme egyszerűségében is csodálatos kétkerekű „szabadság-generátor”. A kerékpár mint a világ megismeréséhez és a szabadsághoz vezető út. Ezt az utat kövessék önök is kutatásuk során!«”

Valóban létezett volna a Kerékpárosok Lovagrendje?

„1962 óta kutatóközpontunk igen nagy mennyiségű tényanyagot gyűjtött össze, s ennek alapján ma már biztosan állíthatjuk, hogy a 12-15. századi Európában valóban létezett »a Nap és a Hold Lovagrendje«. Ennek lovagjai a források szerint »vasparipán« ültek, s a hagyományos lovassággal együtt vettek részt a harcban. Gyorsaságuk, könnyű manőverezésük és »lovaik« sebezhetetlensége folytán komoly fenyegetést jelentettek, szokatlan, az Apokalipszis lovasait idéző megjelenésük pedig bénító erővel hatott az ellenségre. Igen hosszú utakat is képesek voltak egy huzamban megtenni, mert »lovaik« számára nem volt szükségük takarmányra. Kései utódaik, például az 1885-ben felállított angol Brighton Rifles komoly haderőt jelentettek az 1899-1902-es búr háborúban, s a 20. században a világ valamennyi hadseregében rendszeresítették őket.


A Nap és Hold Lovagjainak első írásos említését A Rómaiak Tettei című népszerű római történelmi kompiláció egy 1230-40 körüli kéziratában találjuk. A kéziratot díszítő miniatúrán a sereg élén egy kerékpárhoz igen hasonló szerkezeten ülő lovag halad. A lovag pajzsán pedig a két keréken ágaskodó koronás oroszlánt látjuk. Ez egyszersmind a lovagrend címerének első ismert ábrázolása.


A 14. századi ún. Bellenville-kéziratban, amely az angol király és vazallusai címereit gyűjti össze, ugyancsak találkozunk a címerrel.



Akárcsak az alábbi, 15. századi francia címerkönyvben.


A címer teljes formáján azonban a nap és a hold egyesített figurája is szerepel, valamint a két kötelező címertartó alak: az ugyancsak keréken álló ezüst griff és oroszlán. A címerhez tartozó mottó: «IN VELOX LIBERTAS», amelyet többféleképpen is fordíthatunk: «Sebességben a szabadság», «A gyorsaság felszabadít», vagy «Sebesen a szabadságba».

(A magyar fordító megjegyzése a latin mottóíró és az orosz fordító leleményéhez: Laudátorok, irgalom!)


Az oroszlán a Nap, az erő, a tűz jelképe. A szárnyas oroszlán egyszerre képviseli az erőt és a könnyedséget. A griff ugyancsak a Nap állata, királyi állat, a levegő ura.

A Nap és a Hold, e két kerék, mely örökké forog az égen, örökké egymás nyomában és egymást soha el nem érve, nyilvánvalóan a rend tagjaira utalnak, amelyek örökké forgó két kerekükön haladnak az egyre tágasabb szabadság felé.

A szárnyas oroszlánt a reneszánsz óta megtaláljuk Velence címerében, míg a Napnak és a Holdnak a fentihez hasonló együttes ábrázolását Milánóéban.”


De miért éppen Velence és Milánó?

„Nem véletlen Velence és Milánó jelképeinek szerepeltetése a Nap és Hold Lovagjainak címerében”, állítja Pierre Justin. „E két város volt a 14-15. századi fegyverművesség európai központja, s a feltárt kerékpárok felépítése és részletei pontosan az itteni mesterek technikai megoldásait tükrözik.”

Ám a château-gaillardi felfedezés még egy további meglepetést is tartogatott.

Steve Berkeley és Andrew Hopkins, a cambridge-i Scientific and Technical Centernek a feltárt töredékeket összeállító mérnök-konstruktőrei elhatározták, hogy megépítik az ős-kerékpár egy működő példányát. A szerkezet felépítésében még a leletek mintáját követték. De a részletek kidolgozásában már nem állt rendelkezésükre semmilyen modell. 2008 nyarán bejárták Észak-Itália nagy fegyvergyűjteményeit, azt remélve, hogy az egykori milánói és velencei mesterek, elsősorban a Missaglia dinasztia munkáiból ihletet meríthetnek, ám mindhiába.

Ekkor fordult ismét segítségért Peter Godward régi ismerőséhez, az ekkor már nyolcvankét éves Andrea Castilleshez. És nem hiába. Castilles évtizedek óta kapcsolatban állt egy észak-itáliai fegyverművessel, akiknek ősei már a 9. században kovácsmesterek voltak Milánóban. Több ízben 14-15. századi rajzokat is vásárolt tőle, és mindig számíthatott rá szakmai kérdésekben.

„Amikor megmutattam a rekonstrukciós rajzokat Giovanni Ferrellinek”, idézte fel később a jelenetet Castilles, „az égre emelt szemmel kiáltott fel: »Santa Madonna! Impossibile!« És feltörő könnyeivel küszködve kezdte előszedni titkos családi levéltárából a különféle rajzokat.”




A Missaglia-dinasztia féltve őrzött rajzai részletesen bemutattak minden technikai megoldást, felületkidolgozást, méreteket, az összeerősítés módját, ellátva magyarázatokkal, műveleti leírásokkal, még a fém lágyításának titkaival is… És minden rajzon ott szerepelt a Missaglia-család monogramja mellett a két keréken ágaskodó koronás oroszlán.

Giovanni Ferrelli ezenfelül kijelentette, hogy megtiszteltetés lenne számára, ha részt vehetne a szerkezet rekonstrukciójában. Így aztán az ő vezetésével állt össze az a brigád, amely hat hónap alatt végzett a munkával. Steve Berkeley és Andrew Hopkins álma megvalósult. Az eredmény az alábbi képen látható. A mű az „Oroszlánszívű Richard” nevet kapta Château-Gaillard egykori urának tiszteletére, akinek földje évszázadokon át megőrizte számunkra a rend titkát.

Borisz Indrikov, a tanulmány eredeti orosz fordítója
www.indrikov.com

Wang Wei alkonyi töprengései

Hát legyen. Az iménti két bejegyzés után a határok nélküli világról, ahol a katalánok szabadságot követelnek Erdélynek, az európai értelemben vett radikális magyar pártok elhagyott palmai bérházakban szövögetik szálaikat, a diaszpóraukránok által még szabadon hagyott templomok kapuzatára kínaiak vésik titokzatos jeleiket, s mindez együttesen a prágai óvárosi temetőben gyökerező homályos zsidó összeesküvésre vezethető vissza, én is közzéteszem a magam abszolút időszerűtlen, maximálisan személyes és bárki másra nézve érvénytelen kinyilatkoztatását a világ állapotáról.

Mindenekelőtt szeretném megjegyezni, bár abszolút nem ide tartozik, hogy nincs ínyemre Franciaország. Spanyolországban, Itáliában vagy Portugáliában úgy érzem magam, akár otthon. De Franciaországban nem és nem, és ez engem is meglep, hiszen katalán létemre a franciának kéne a legközelebb állnia hozzám. De hát ez a helyzet, Franciaország nem jön be nekem, mit csináljak. Ez van. Már Michel de Montaigne is azt írja Itáliai napló-jában Rómába érkezve (ama különös harmadik személy nevében, akinek szívesen kölcsönzi saját szavait): „M. de Montaigne se faschoit d’y trouver si grand nombre de François qu’il ne trouvoit en la rue quasi personne qui ne saluast en sa langue” (Montaigne urat rendkívül nyomasztotta, hogy oly nagy számú franciára lelt itt, hogy szinte mindenki, aki az utcán szembejött, anyanyelvén köszöntötte őt).

Néhány hónapja Rómában járva jómagam is ugyanezt a nyomasztást éreztem. Mindenki spanyolul beszélt körülöttem. No ez a másik, amit el akarok mondani, noha ez sem tartozik ide. Képzeljék el, ahogy ama megszentelt római helyek fölött borongva, a legnagyobb emelkedettség és áhítatos elmélkedés közepette hirtelen valami durva és parlagi spanyol frázis üti meg a fülemet, többnyire valami nagy hangon előadott vaskos vicc vagy sületlen szellemesség, ami egy csapásra véget vet bármiféle elragadtatásnak. Ilyenkor a Sacco di Roma jut eszembe, 1527 májusának az a gyászos napja, amikor V. Károly zsoldosai mérhetetlen mennyiségű műalkotást elpusztítva, nőt megerőszakolva és lakóházat kifosztva gyakorlatilag egyetlen nap alatt sírba tették az egész dicsőséges római reneszánszt. Ilyenkor egyáltalán nem esik nehezemre elképzelni, ahogy Rómát betölti a spanyol zsoldosok tombolása és üvöltése (noha nagy megkönnyebbüléssel tudtam meg nemrég, hogy a seregnek csak a kisebbik része volt spanyol). A Gianicolón sétálva már messziről látom a domb tetején, az Academia Española homlokzatán lobogó vörös-sárga zászlót, és megint elfog ez a rossz érzés. Talán mert jól ismerem azt a fensőbbséges érzést, amely külföldön járva azonnal eltölt minket spanyolokat, mihelyst a legcsekélyebb okot találjuk rá, sőt anélkül. És ezek a vaskos poénok, amelyekről már két mérföldről megismerszik a spanyol…

És arra gondolok – és tulajdonképpen kezdettől fogva erre akartam kilyukadni –: nem lehet, hogy ez a szinte kényszeres igyekezet, hogy felleljük a külvilág nyomait a saját házunk táján, s másfelől az a kínos érzés, amely olyankor fog el, ha saját nyomainkra lelünk a külvilágban, egyaránt valami saját magunkkal való mélységes elégedetlenségből fakad, még ha a tudásvágy, az egészséges kíváncsiság vagy bármi más leple alá rejtjük is ezt az érzést?

Sötétedésig gondolkodom még ezen, hátha megtalálom a választ. Közben meg is nézem, mit mond erről Zhuang Zi.

Róma panorámája az Academia Española erkélyéről, a Gianicolóról.
Igyekeztem, hogy a látványt uraló spanyol zászló ne látsszék a képen.

--------------------------
Pei Di megjegyzése:

Nem tudom, olvasóink hogy vannak ezzel – örülnénk, ha megírnák –, de nagyon sokszor bennem is hasonló érzések kelnek külföldön magyarokat észlelve. Nem látom még, bennem van-e a hiba, a tömegturizmus színvonalában, vagy pusztán abban, amit Julia írt a blog spanyol változatán, ugyanilyen érzésről panaszkodva az argentin csoportok láttán: „Nyilvánvaló, hogy az otthonról jól ismert hibák gigantikusra nőnek a szemünkben, miközben a másfajta népek hibáit szívesen söpörjük a tolerancia, a szimpátia vagy a festőiség leple alá.”

Tény, hogy éppen Mallorcáról hazafelé tartva, s a barcelonai repülőtéren átszállásra várva telepedett a mellettem lévő asztalhoz négy nagyhangú magyar menedzser, s a munkával és befogadással töltött két hét után először csapott meg a a magyar ugar szele. A melankolikus nyugtázás után visszasüppedtem Kapuściński Lapidárium-ába, ahol azt olvastam:

Reggel 8.30-kor indul a gépem Brüsszelbe. Meleg, napos idő van, az égen egyetlen felhőt sem látni. A varsói Okęcie repülőtér. Négy hazánkfia repül a nagyvilágba. Fiatalok, de már testesek, pocakosak, öltözékük hanyag (rendetlen orkándzseki, gyűrött, kockás flaneling, elképesztően koszos sportcipő, kopott farmernadrág – az embernek az az érzése, hogy az átlaglengyelnek 1989-ben egyetlen öltözéke van). Ahogy belépnek a váróba, már mennek is a bárba – mindegyikük iszik egy-egy deci vodkát. Isznak, ülnek, néha motyognak egy-két szót, de leginkább hallgatnak. Nincs mit mondaniuk egymásnak, lehet, hogy egyáltalán nincs mondanivalójuk – senki számára sem. A vodka teremtette közösség hamar szétesik. Mind a négyen némán, mozdulatlanul, dermedten ülnek. Mit csináljanak, mit lehet itt csinálni? Végre egyikük (arcán halványan, de azért tükröződik némi intelligencia), kacsint a többieknek. A kacsintást azonnal megértik. Az üres, tompa feszültség, amely a következő vodkára várva eltöltötte őket, múlik, eltűnik és – végre! – felcsillan valamiféle szikra, fényecske, villogás a szemükben, emberi melegség kezdi elönteni arcukat. Na! Naaa!! Fölugrálnak az alacsony, öblös fotelokból, futnak, hasuk csak úgy reng, kiáltoznak, rikoltoznak: a kurva… – láthatóan jobban érzik magukat, örülnek, örülnek, hogy hamarosan érezni fogják a torkukon lecsorgó tüzes megkönnyebbülést.

És arra gondoltam: milyen különös, hogy Kapuściński, aki mindig pontosan, és mindig szeretettel ír megfigyeléseiről, ezúttal honfitársai láttán csak pontos volt.

Egyesüljetek

Palma óvárosának sikátoraiban, a boltíves kapualjakban és az idegenek elől elzárt belső udvarokban, a zsidónegyed ékszerészműhelyeiben és az arab fürdők gőzében, az ukrán templom félhomályában és a konfraternitások kápolnáiban, a baszk kifőzdékben és a matrózkocsmákban valami különös, homályos összeesküvés szálai szövődnek, a kívülálló számára láthatatlanul, akárcsak Ajvaz Prágájában. Egy-két véletlenszerűen felbukkanó jel utal csak arra, hogy grandiózus méretű összeesküvésről van szó, amelynek szálai, mint Wang Wei a minap felfedezte, Katalóniától Erdélyig terjednek. S ez a felfedezés értelmezi és erősíti azt a másikat is, amelyre nemrégen bukkantunk csak néhány utcával arrébb.


Ugye emlékeznek a Magyar Kétfarkú Kutya Pártra? A 2006-os parlamenti választáson indultak egyszerű és verhetetlen választási programjukkal: „Örök élet. Ingyen sör. Adócsökkentés.” A választást természetesen 98%-os arányban megnyerték, de a kórboncnokok, temetkezési vállalkozók, sörgyártók és adótanácsadók lobbija választási csalás útján megsemmisítette az eredményt, a párt honlapját pedig feltörték.

Olyan aranyos, biztos nem akar lopni. – Kétfarkú Kutya for President!
Ellazul. Mélyen a szemembe néz. Ránk szavaz. – Örök élet. Ingyen sör. Adócsökkentés.

A Magyar Kétfarkú Kutya Párt azonban nem adja fel. Széleskörű nemzetközi összefogással készül a következő választásra. Ezt bizonyítja az a beavatottaknak szóló titkos jel, amelyet Palma de Mallorcán, a Carrer Pietaton felfelé baktatva fedeztünk fel. A jel a bezártnak látszó Perfil Bar cégérén látható, ami azt bizonyítja, hogy a látszat csal: a lakatlan épület nyilvánvalóan a párt helyi sejtjének páholya.

Társutas.

A szervezkedés szálai azonban nemcsak térben, de időben is messzire nyúlnak. Nem akarunk idő előtt mindent kifecsegni, csak annyit mondok, hogy felfedezésünket, ha egyszer közzétesszük, Dan Brown is megirigyli majd.

Prága, Régi zsidó temető. Handel Bassevi sírja

És nemzetközivé lesz

Nagyon érdekes figyelemmel kísérni, írja Wang Wei, a keveredésnek, internacionalizálódásnak, globalizációnak, vagy hogy nagyon is blogunkhoz illő kifejezéssel éljünk, perzsavásárnak azt a folyamatát, amely lassanként úrrá lesz a városon.

Tegnap Palma régi városnegyedében kóborolva jutottam el az egyik legcsöndesebb térre, a Santa Fe templom előtt, amely a város egyik legrégebbi temploma.

A szemközti sarok még a jeronimiták kolostora. A kolostor mellett tovább haladva
balra lesz a Santa Fe temploma, és előtte, jobbkéz felé a tér.

A templom nemrégiben ökumenikus vagy ki tudja milyen egyéb megfontolásból ukrán görögkatolikus templommá alakult át.

A Porta d’es Camp felőli oldalon magasodik az egykori arab városfal utolsó maradványa, amely egyszersmind a jeronimita kolostor támfala. Itt, a fal tövében volt a zsidó temető még évszázadokkal az után is, hogy I. Jakab meghódította Mallorcát.

Az arab fal mellett átépítés alatt álló épület falán meglepő graffiti fogad: Visca Transilvania Lliure! – „Éljen a szabad Erdély!” – katalánul! A „Visca Catalunya Lliure” (Éljen a szabad Katalónia) felirat még néhány éve is gyakori volt városszerte, ma már jóval kevésbé. Ezek szerint, úgy tűnik, a katalán függetlenségi mozgalom kiterjesztette határait, s lángja, mely önzetlen módon valamennyi nép függetlenségéért lobog, immár a Kárpátokat nyaldossa…Visca la Terra Lliure!

Crisis? What Crisis?

Ha a NyiKola a 30-40-es évek szovjet plakátjaiból merít, a Krasznaja Burda élclap a korai 20-as évek konstruktivista agitációs grafikájából. Ha a NyiKola egy évre ad ki naptárt, a Burda mindjárt kettőre. Igaz, ebbe az a megfontolás is belejátszhat, hogy a téma iránt érdeklődők egy év múlva talán már nem engedhetik meg maguknak a naptárvásárlást.

Ablak a válságra. Naptár a 2009-2010 évre.

A naptár igyekszik derűlátóan kezelni a kialakult helyzetet, legalább annyira, mint a magyar kormány, és legalább ilyen hasznos tanácsokat osztogatva a válság által sújtott egyes rétegeknek. A kétsoros csasztuskákat, amelyek ugyancsak a szovjet agitprop legszebb hagyományait követik, fonetikusan is átírtuk, hogy mindenki élvezhesse optimista muzsikájukat.

Ej, broker! Posztoj sz nyeboszkrjoba szigaty! Igyi obucsajszja pility i sztrogaty!

Ej, bróker, ne ugorj le a felhőkarcolóról! Eredj inkább, tanulj gyalulni, fűrészelni.

Csto, drug, doigralszja na Foreksz-rynki? Igyi na ulicu csisztyity botyinki!

Mi van, barátom, bebuktad a Forex-piacot? Eredj az utcára cipőt pucolni!

Milicionyer! Prekratyi gorevaty! Milicionyeram na krizisz plevaty!

Rendőr! Ugyan hagyd a búslakodást! A rendőrök köphetnek a válságra.

Ej menedzser! Khvatyit revety i rassztraivatyszja Ajda na birzsu – trudousztraivatyszja.

Ej menedzser! Ne siránkozz, ne csüggedj! Eredj a piacra, keress állást magadnak.

Koncsilisz gyengi, burzsuj? Nye parszja! Igyi na pomojku, vmesztye sz nami pasarszja!

Elfogyott a pénz, burzsuj? Ne lézengj! Fel a szeméttárolóhoz, guberálj velünk.

Ej, pop-zvezda! Priglusi motyivcsik! Opjaty otmenyilszja korporatyivcsik!

Ej, popcsillag! Vége a nótának! Változott az együttes felállása.

Predprinyimatyel! Predprimi sagi! V blizsajsij magazin za szolju begi!

Ügyvezető! Tedd meg a lépést az ügyben: Futás sóért a legközelebbi boltba!

Csto, nyeftyermagnat, tyjazselo targovaty? Szagyisz v limuzin i ajda takszovaty!

Mi van, olajmágnás, nehéz kereskedni? Ülj a limuzinba, eredj taxizni!

Dnyi nyeprosztüje, tavaris, nasztali! Zubü vsztavljaj iz rzsavejuscsej sztali!

Nehéz napok köszöntöttek ránk, elvtárs! Acélból készíttess fogakat magadnak!

Nye znajes, khranyity v rubljakh ili v jevro? Propej lucsse vszjo – szberegi szvoi nyevrü.

Nem tudod, rubelben vagy euróban spórolj? Igyál el inkább mindent – csillapítsd idegeidet.

Szokratyili, vajennüj? Khagyis nye v nogu? Grabity igyi na balsuju darogu!

Elbocsátottak, harcos? Nem állsz a lábadon? Eredj fosztogatni a főút szélére!

Ljubis glamur, priglasjon na tuszovku? Szvisztnyi jedü, ukragyi pollitrovku!

Szereted a csillogást, partira hívtak? Pakolj az ételből, nyúld le a félliterest!

Május 9.

– a győzelem napja, a Nagy Honvédő Háború befejezésének évfordulója. De néhány éve már egy újabb nagy honvédő háború megindításának évfordulója is: ezúttal nem a Szovjetunióra törő fasiszta fenevad, hanem az Oroszország kolanizációjára törekvő amerikai kapitalizmus ellen. Igen, jól emlékeznek, a NyiKoláról van szó.

A novgorodi Deka sörgyár 2005-ben jól kiszámítottan a Győzelem Napján jelentette be új termékét, a NyiKola kvaszt, amelyet, mint neve – nyi-Kola, azaz nem-Cola – is mutatja, a Cola oroszországi inváziójára adott hazafias ellencsapásként állítottak be és reklámoznak mind a mai napig. Részletesen leírtuk már, hogyan, khm, merítették az ötletet Borisz Pelevin Generation П-jéből, hogyan építettek fel erre az ötletre egy egész brendet, s hogy mindez implicit módon hogyan igazolja Pelevin 90-es évek eleji megsejtését a hamarosan beköszöntő álszláv stílusú és mélységesen nemzeti lelkületű diktatúráról.

Nem sokkal az idei negyedik évforduló előtt szembesülhettem a NyiKola legújabb offenzívájával, a 2009. évi NyiKola-naptárral, amely szintén a Nagy Honvédő Háború dicsőségére és az utólag megnemesült régi szép idők iránti nosztalgiára játszik rá a 30-as és 40-es évek szovjet plakátjainak parafrázisaival. Itt következik a naptár összes lapja. Amelyiknek sikerült megtalálnom az eredetijét, azt is melléteszem.


„Üsd!” (az eredeti plakáton: „Üsd a kulturális forradalom ellenségét!”) Talán nem véletlen, hogy ezzel a könnyen megjegyezhető és minden helyzetben alkalmazható ukázzal kezdődik a sor. Már a polgárháborútól kezdve kedvelt szlogenje volt ez a szovjet agitpropnak, mint azt El Liszickij konstruktivista plakátja tanúsítja 1919-ből: „Vörös ékkel ÜSD a fehéreket!” vagy a verses szórólap 1941-ből: „A szovjet hazáért / Üsd a német fenevadat / Üsd bajonettel, üsd gránáttal / Üsd, amivel akarod, csak öld meg!” A jelszó az antialkoholista kampány plakátján ráadásul még a „Пей!” (Igyál!) felszólítás határozott ellentéteként is értelmezhető. A NyiKola mindössze annyit módosított az előképen, hogy az üveg formáját egy kicsit átalakította, mégpedig… látják, amit én látok?



Akárcsak a februári képen, ahol eredetileg az alkoholra sújtott le „Kulturális forradalom” feliratú kalapáccsal a zord tekintetű proletár. Utódjának szemmel láthatólag sokkal több öröme telik a meghatározatlan tartalmú, de jellegzetes formájú üveg megsemmisítésében. Már ha megsemmisítésről van szó… mert a долбанем kifejezés egyszerre jelenti azt: „lesújtunk rá!” és azt: „kiürítjük!”


Kis segítségként minden naptárlap alján végigfut a NyiKola jelmondata: Квас – не Кола, пей НиКолу! „A kvasz nem kóla, igyál NyiKolát!”


„Egy cseppet sem!” – súlyosbítja az eredeti plakát puszta „Nem!”-jét az új változat, s míg a vodkát a felnőtt utasítja el, a piros üveg tartalmát már a kisdedtől is távol tartja az óvó kéz.


Ennek a naptárlapnak nem találtam meg az eredetijét, noha a fejemben jár, hogy mi lehetett. A jelszó viszont hamisítatlanul szovjet fordulat: „A leépülés útja!”


„A spekuláns a leggonoszabb ellenség!”


„Még nem késő – állj meg!”


„A szomorú vég.” Ehhez sem találtam eredetit, csak egy divatos korabeli dal jut eszembe: „A börtön ablakába soha nem süt be a nap…”


„Allé hopp!”


„Ilyen ingatag alapon / akármilyen szilárdan kapaszkodj, / egész biztosan tönkremész!” Képi párhuzamot nem találtam, de a szöveg, úgy sejtem, idézet valahonnét. Aki tudja, mondja!


„Az alkohol az értelem ellensége”, hirdette az eredeti plakát. Az újról az „alkohol”-t már lehagyták, hiszen ki-ki láthatja rajta, mi az értelem igazi ellensége.


„El a bűnökkel!” A régi változat ehhez még azt is hozzátette: „Határozottan szakítunk a múlt maradványaival.” Az újról, amely a múltból nyeri legitimitását, ez már értelemszerűen lemaradt.


„Legyőzzük!” Hogy mit? A régi megmondja: „az italozást!” Az újon a kígyó feje már magáért beszél.


A végére hagytuk a naptár címlapját. Ezen ugyanis váratlanul az ellenség jelenik meg, hogy nekünk szegezze a döntő kérdést: „Vegyszer vagy élet?”

Hogyhogy? Mit keres egy ilyen mélységesen nemzeti lelkületű naptáron maga a fertő forrása, Uncle Sam?

A kérdésre maga a naptár adja meg a választ. Ahogy a Nagy Honvédő Háborúban a szovjet hadsereg lépésről lépésre tanulta el a német haditechnikát és fordította azt a fasiszta fenevad ellen, úgy fordítja itt is a támadó ellen tulajdon fegyverét, az első világháborús angol-amerikai toborzóplakátok számos változatban elterjedt kihívó motívumát NyiKola, az élet pártján a vegyszerrel szemben. Háborúban és szerelemben nincs törvény.









Wang Wei kommentárja:

A legutolsó plakát Katalóniából a spanyol polgárháború nagy republikánus plakátjainak hagyományát juttatja eszembe. Ezek egyik legkreatívabb mestere Josep Renau volt a maga jellegzetes fotómontázsaival, amelyek szatirikus éléből bőven kijutott a két nagy amerikai ikonnak, a Coca és Pepsi-Colának is, mint az alábbi példák mutatják (a The American Way of Life albumból, 1977):

Volksgeist

Az elmúlt néhány napot, írja Wang Wei, a torinói egyetemen töltöttem, a Spanyolország és Portugália közötti nyelvi és irodalmi kapcsolatoknak szentelt konferencián. A konferenciát az ottani Scuola di Dottorato in Lingue e Letterature Moderne szervezte és prof. Giancarlo Depretis vezette, az előadásokat pedig – amelyek címe itt olvasható – Jorge Urrutia, Francisco José Martín, Francisco Escobar, Orietta Abbati, Piero Ceccucci, Mª Caterina Ruta, Gianna Carla Marras, Veronica Orazi, Fernando J. B. Martinho, Elisabetta Paltrinieri és jómagam tartottuk.

De bármi volt is az előadások témája – bár elsősorban olyankor, amikor az iberismo kifejezés került szóba – az érvelés, majd az azt követő vita újra meg újra a két nép eltérő sajátosságai felé kanyarodott, szépen bizonyítva, milyen nehéz kivonni magunkat a történelem során felgyülemlett, meggyökerezett és mindkét oldalról különféle érdekek szolgálatába állított toposzok hatása alól. És hát azt is látnunk kell, hogy a toposzok mélyén olykor némi valóságmag is van.

Néhány hete Palmán, a XIII Festival Mundial de Danses Folklòriques nézőjeként szinte tapinthatóan élhettem át két nép mentalitása közötti különbséget. A Plaza Mayor színpadán először a ruandai Nganzo Ngali csoport lépett fel: kirobbanó vidámság, szédítő ritmusok, lüktető dobok, pörgések és szökellések, nevetés, gazdag és áradó joie de vivre. A táncosok ritmusa és nevetése a közönségre is átragadt. Közvetlenül ezután, minden átmenet nélkül következett a portugáliai Ribatejo Rancho Folclórico da Casa do Povo Aveiras de Cima együttese. A melankólia úgy ömlött el rajtunk, mint valami véget nem érő ónos eső, s az afrikai dobok robaja után a köcsögdobbal és a táncosok lassú topogásával alápontozott melankolikus harmonikaszó úgy hatott, mint egy váratlan napfogyatkozás. Az éles kontraszt keltette benyomás nyilvánvalóan egyoldalú volt, arról nem beszélve, hogy az együttes elnyerte az előkelő harmadik díjat. Ugyanakkor minden helyi katalán és spanyol néző számára cáfolhatatlanul támasztotta alá a még ünnepelve is melankolikus, bánatos és pesszimista portugál toposzát.

Nézzék meg a fotókat, mert többet mondanak ezer szónál. Jól mutatják azt is, milyen nagy különbségek lehetnek emberek között, túl bőrszínűkön vagy származási helyükön. Még a zene sem hiányzik: kihallani a gesztusokból, az arcokból, a szemekből.

Nganzo Ngali, Ruanda.

Ribatejo, Portugália

Pei Di kommentárja:

Palya Bea és a Folkestra: Portugál (a Mamikám lemezről, 2001). A refrént mintha csak Wang Wei írta volna.

A zorzal

A nemrég lezajlott fülemüle-posztváltásról jutott eszembe az a madár, amelyet a mi argentin fülemülénknek nevezhetnénk: a zorzal (Turdus rufiventris, amelynek még magyar neve is van, noha arrafelé soha színét sem látták: rozsdáshasú rigó).

Amerikában nem él az a madár, amelyet az öreg kontinensen fülemülének neveznek, még ha a Karib-szigeteken van is néhány faj, amelyekre ráruházták ezt a nevet. (Elbűvölő látni egyébként, hogy aggatták rá a honvágytól gyötört felfedezők és konkvisztádorok az európai neveket a sosem látott és teljesen másféle amerikai növény- és állatfajtákra.)

A zorzal minden bizonnyal a Río de la Plata völgyének legismertebb énekesmadara. A fülemülééhez hasonlóan dallamos énekét főleg éjfél és hajnal között hallani tavasztól fogva, amikor megkezdődik udvarlási és párzási időszakuk.

A városokban igen nagy számú zorzal él békésen együtt az emberrel. S a legtöbb porteño, azaz buenos airesi, akinek egyébként fehér folt az ornitológia, annyit egészen biztosan tud, hogy ez az a madár, amely tavasszal – október-novemberben – már hajnalban felveri őket. Az igazat megvallva, bármilyen bájos madár a zorzal, készséggel elhiszem, hogy a végtelenségig ismételgetett átható éneke tényleg nagyon idegesítő lehet a rossz alvók számára.

A pacsirtához vagy a fülemüléhez hasonlóan a zorzal éneke sem egyforma, hanem évszaktól, földrajzi helytől, sőt egyedtől függően változik. Ezek a madarak ugyanis egymástól tanulnak énekelni, ami olykor igen különös dallamokat eredményez. Sok olyan esetet ismerünk, amikor a fészkük közelében hallott motor, malom vagy harang hangját utánozták, zavarba hozva ezzel nem egy ornitológust. Azonfelül az ének a hímek hódításának fegyvere, s vannak közöttük tapasztalatlan fiatal kezdők és érett amorosók, akiknek széles és kipróbált repertoárja számos sikeres hódításról tanúskodik.


A zorzal éneke, innen

A zorzal annyira emblematikus énekesmadara Argentínának, hogy Carlos Gardelt, a 20. század leghíresebb tangóénekesét is „el zorzal criolló”-nak, „a kreol rigó”-nak nevezték.

Gardel alábbi két tangója a legismertebb klasszikusok közül való. Dalainak több sora széles körben idézett szólásmondássá vált. Ezek a dalok egyszersmind kitűnő példáját adják a lunfardo porteñó-nak, a buenos airesi zsargonnak is, amelynek megértésébe még a máshonnan származó spanyol anyanyelvűeknek is beletörik a bicskája.

Az első tangó, „Mano a mano” egy nőről szól, aki korábban szerény körülmények között élt, de most „bacaná”-nak, gazdag nagyvilági nőnek képzeli magát. Korábban elfogadta az énekes szerelmét, de most lenézi őt, mert egy otario („bolond”) gazdag kitartja, s az ő morlacos-át („pénzét”) szórja két kézzel a la marchanta („szanaszét a szélbe”). Az énekes azonban már a jövőbe lát, és figyelmezteti őt, hogy rövid életűek lesznek ezek a hiú ábrándok és tűnékeny győzelmek, s hogy eljön majd a perc, amikor „akár egy kidobott öreg bútor” elfeledve magára marad.

Abban egyetérthetünk, hogy pontosan ezek azok a frázisok, amelyeket minden lecserélt szerelmes szeretne képébe vágni volt kedvesének. Ez az érzés pontosan jellemzi a porteñó-t, aki bármilyen mélyen szenved is, akkor is megjátssza gyötrelme okozója előtt, hogy ő már felülemelkedett minden sértésen és megvetésen, sőt már azt is tudja, hogy a másik sokkal rosszabbul végzi majd, mint ő.

Mano A Mano (Egyik, akár a másik)
Zene: Carlos Gardel és José Razzano. Szöveg: Celedonio Flores

Rechiflao en mi tristeza, te evoco y veo que has sido de mi pobre vida paria sólo una buena mujer tu presencia de bacana puso calor en mi nido fuiste buena, consecuente, y yo sé que me has querido como no quisiste a nadie, como no podrás querer. Se dio el juego de remanye cuando vos, pobre percanta, gambeteabas la pobreza en la casa de pensión: hoy sos toda una bacana, la vida te ríe y canta, los morlacos del otario los tirás a la marchanta como juega el gato maula con el misero ratón. Hoy tenés el mate lleno de infelices ilusiones te engrupieron los otarios, las amigas, el gavión la milonga entre magnates con sus locas tentaciones donde triunfan y claudican milongueras pretensiones se te ha entrado muy adentro en el pobre corazón. Nada debo agradecerte, mano a mano hemos quedado, no me importa lo que has hecho, lo que hacés ni lo que harás; los favores recibidos creo habértelos pagado y si alguna deuda chica sin querer se había olvidado en la cuenta del otario que tenés se la cargás. Mientras tanto, que tus triunfos, pobres triunfos pasajeros, sean una larga fila de riquezas y placer; que el bacán que te acamala tenga pesos duraderos que te abrás en las paradas con cafishios milongueros y que digan los muchachos: “Es una buena mujer”. Y mañana cuando seas deslocado mueble viejo y no tengas esperanzas en el pobre corazón si precisás una ayuda, si te hace falta un consejo acordate de este amigo que ha de jugarse el pellejo p’ayudarte en lo que pueda cuando llegue la ocasión.

Szomorúságtól meggyötörten újra rád gondolok, s most már látom, hogy csupán egy kedves asszony voltál szegény nyomorult életemben. Sugárzó szépséged meleget hozott fészkembe hűséges és jó voltál hozzám, és tudom, hogy szerettél, ahogy nem szerettél senkit és nem is szerethetsz már ezután. Akkor találtunk egymásra amikor még szegény lány voltál s egy panzióban próbáltál meg túljárni a szegénység eszén. Ma már úrinő vagy rád mosolyog, neked dalol az élet, gazdag bolondod pénzét két kézzel szórod a szélbe ahogy a gonosz macska játszik a nyomorult egérrel. Ma még elérhetetlen álmokkal van tele képzeleted körberajonganak a bolondok, a barátnők, a szépfiú. A gazdagok báljain a milonga őrült kísértései – ahol a táncosnők vágyai elbuknak vagy diadalmaskodnak – túlságosan beléd itták magukat, szegény szíved közepébe. Nincs miért köszönetet mondjak, így maradtunk, egyik akár a másik, nem érdekel már, mit tettél, mit teszel, vagy mit fogsz tenni. A tőled kapott kegyet úgy hiszem, visszafizettem s ha valami kevés adósságot akaratlanul is elfeledtem volna, írd csak fel nyugodtan a pillanatnyi bolondod számlájára. Kívánom, hogy győzelmeid szegény, tűnékeny győzelmeid hosszú sorban kövessék egymást gazdagságban, élvezetben; hogy a pénzeszsáknak, aki kitart, tartsanak ki hosszan a pesói, soká lássanak még a lokálok szépfiúid kíséretében, s soká mondják még a fiúk: „Micsoda remek egy nő!” És holnap, amikor már csak egy kidobott vén bútor leszel és nem marad már többé remény szegény szívedben, és segítségre lesz szükséged, ha majd kell a jótanács, emlékezz erre a barátodra aki a bőrét is vásárra vinné hogy segíthessen neked, amiben tud, ha eljön majd az alkalom.

A következő, ugyancsak közismert tangó a nagy porteño zenésztől és költőtől, Enrique Santos Discepolótól származik. Minden sorából keserűség és kiábrándultság árad, a tangó tipikus világképe, amely különösen jellemző volt Discepolóra, a híres „Cambalache” szerzőjére: „El mundo fue y será una porquería, ya lo sé en el 503 y en el 2000, también” – „A világ egy trágyadomb volt és az is marad mindig, 530-ban éppúgy, mint 2000-ben.”

Az énekes itt is a mindentudó bölcs szerepében tetszelegve figyelmezteti a másikat, hogy hagyjon fel minden hiú reménnyel. (Mennyire jellemző ez a mindentudás ránk, porteñó-kra… bár szeretném hinni, hogy nem mindannyiunkra… mindenesetre ez a jellemvonás eléggé mélyen gyökerezik a közvéleményben.) Minden hazugság, a szerelem sehol, senkit nem érdekel, mi történik veled, és senki sem segít, ha bajban vagy. Ő aztán igazán tudja, mert vele is így történt, és ismeri, milyen az, „rajarse los tamangos buscando ese mango que te haga morfar” elkoptatni a cipője talpát pénz után járva, csak hogy valamit ehessen. S amikor majd azt veszed észre, hogy a körülötted állók már készülnek megkaparintani, ami bukásod után marad: „manyés que a tu lado / se prueban la ropa que vas a dejar” (azt látod, hogy melletted / már próbálgatják a ruhát, ami majd rólad marad; a lunfardo manyés, ‘észreveszed’ kifejezés szintén olaszból jön, a mangiare szóból, mintha az ember úgy venné észre a dolgokat, ahogy megeszi őket, egyfajta szellemi bevételezésképpen), no majd akkor emlékezz vissza arra, amire jó előre figyelmeztettelek.

Ebben a tangóban talán a kezdő kép a legérdekesebb, amelyből aztán az összes többi is kibomlik: „Cuando la suerte, que es grela”, „mikor a szerencse, aki asszony…” A szerencsét, alkalmat vagy sorsot már az ókor óta nő alakjában ábrázolják, amibe belejátszik nemcsak az erények és bűnök női formában történő szokásos megszemélyesítése, hanem az a feltételezett hangulati változékonyság is, amelyet nekünk, nőknek tulajdonítanak, vagy az az – elfogadottabb – női állapotváltozás is, amelyet a hagyomány a holdéhoz hasonlít. A szerencsét vagy az alkalmat ilyenformán egy keréken vagy gömbön álló asszony alakjában ábrázolták, amely sosem állandó, folyvást forog, s ilyen módon váltogatja a férfiak szerencséjét. Épp erről szól ez a tangó, amikor azt énekli: „yira, yira”, forog, forog (az olasz girare igéből). Ugyanakkor a lunfardo „yiró”-nak nevezi a prostituáltakat is, mert körbe-körbe járnak a városban, kliensre vadászva. A szerencse tehát asszony, aki csak hiteget („fallando, fallando”), de aztán cserben hagy („te largue parado”), anélkül, hogy megadná, amit vársz tőle. A szerencse körbejár, akár a prostituált, sőt a szerencse nem egyéb, mint prostituált. Ez hát a világ képe, ahol semmi sem állandó, semmi sem biztos, eltekintve ettől az egyetlen keserű igazságtól.

Yira yira (Forog, forog)
Szöveg és zene: Enrique S. Discépolo, 1930

Cuando la suerte, que es grela, fallando y fallando te largue parao… Cuando estés bien en la vía, sin rumbo, desesperao… Cuando no tengas ni fe, ni yerba de ayer secándose al sol… Cuando rajés los tamangos buscando ese mango que te haga morfar… la indiferencia del mundo que es sordo y es mudo recién sentirás. Verás que todo es mentira, verás que nada es amor… que al mundo nada le importa Yira… Yira… Aunque te quiebre la vida, aunque te muerda un dolor, no esperes nunca una ayuda, ni una mano, ni un favor… Cuando estén secas las pilas de todos los timbres que vos apretás, buscando un pecho fraterno para morir abrazao… Cuando te dejen tirao después de cinchar, lo mismo que a mí… Cuando manyés que a tu lado se prueban la ropa que vas a dejar… ¡Te acordarás de este otario que un día, cansado, se puso a ladrar!

Mikor a szerencse, aki asszony, hitegetve, hitegetve cserben hagy téged… Amikor az utcára kerültél, céltalanul, reménytelenül… Amikor már hited se marad, se tegnapi matéleveled száradni a napon… Amikor a cipőd talpát lejárod egy pesó után hogy valamit ehess… majd akkor igazán megérzed a süket és néma világ közönyét. Meglátod majd, hogy minden hazugság, hogy nincs szerelem… hogy a világot nem érdekli semmi csak forog… csak forog… Még ha ízekre szaggat is az élet, még ha összetör is a fájdalom, akkor se várj soha segítséget, segítő kezet, kedvességet… Ha majd lemerült már minden elem minden kapucsengőben amit sorra nyomsz egy baráti keblet keresve hogy átölelve halj meg… Ha már mindenki eldobott miután kihasznált ahogy tették velem… Ha majd észreveszed, hogy melletted már a ruhát próbálgatják ami utánad marad… akkor emlékezz erre a bolondra akinek egy napon elege lett és nem hallgatott tovább!

De a „kreol rigó” hangját talán a híres „El día que me quieras” adja vissza a leginkább, amely nem tipikus tangó, hanem úgynevezett tangó-sanzon. A dal a hasonló című 1935-ös film számára készült. Ha eltekintünk a két főszereplő eltúlzott gesztusaitól, a felejthetetlen dallam és szöveg – amely talán kissé finomkodó, de nekem akkor is elbűvölő – egyik nemzeti büszkeségünkké avatja ezt a sanzont.

El día que me quieras (Aznap, amikor majd szeretsz)
Zene: Carlos Gardel. Szöveg: Alfredo Lepera.

Acaricia mi ensueño el suave murmullo de tu suspirar, ¡como ríe la vida si tus ojos negros me quieren mirar! Y si es mío el amparo de tu risa leve que es como un cantar, ella aquieta mi herida, ¡todo, todo se olvida! El día que me quieras la rosa que engalana se vestirá de fiesta con su mejor color. Al viento las campanas dirán que ya eres mía y locas las fontanas me contarán tu amor. La noche que me quieras desde el azul del cielo, las estrellas celosas nos mirarán pasar y un rayo misterioso hará nido en tu pelo, luciérnaga curiosa que verá… ¡que eres mi consuelo! Recitado: El día que me quieras no habrá más que armonías, será clara la aurora y alegre el manantial. Traerá quieta la brisa rumor de melodías y nos darán las fuentes su canto de cristal. El día que me quieras endulzará sus cuerdas el pájaro cantor, florecerá la vida, no existirá el dolor. La noche que me quieras desde el azul del cielo, las estrellas celosas nos mirarán pasar y un rayo misterioso hará nido en tu pelo, luciérnaga curiosa que verá… ¡que eres mi consuelo!

Álmomat dédelgeti sóhajtásod édes susogása. Mennyire rám nevet az élet ha fekete szemeiddel rám tekintesz! És ha menedéket találok könnyű nevetésedben, amely olyan, akár a dal, sebem begyógyul s mindent, mindent elfelejtek. Aznap, amikor majd szeretsz a gyönyörű rózsa ünneplő ruhát ölt a legszebb színekkel. Harangok zúgják majd a szélbe, hogy immár enyém vagy, s az örömtől bolond szökőkutak mesélnek majd nekem szerelmedről. Azon az éjszakán, amikor majd szeretsz az ég kékjéről, féltékeny csillagok tekintenek le ránk, s egy titokzatos sugár fészket ver hajadban: kíváncsi szentjánosbogár, aki látni fogja… hogy te vagy a vigaszom! Recitativo: Aznap, amikor szeretsz majd, csak harmónia lesz fényes lesz a hajnal és vidám a tavasz. Távoli dallamot hoz gyöngéden a szél kristály dalával szól hozzánk a forrás. Aznap, amikor majd szeretsz, az énekes madár is édesebben dalol, kivirágzik az élet, nem lesz több fájdalom. Azon az éjszakán, amikor majd szeretsz az ég kékjéről, féltékeny csillagok tekintenek le ránk, s egy titokzatos sugár fészket ver hajadban: kíváncsi szentjánosbogár, aki látni fogja… hogy te vagy a vigaszom!

Patikatörténelem

A budapesti ember nem is tudja, mi a patika. Azt csak a falu tudja. Falun a patika ősidők óta az egyetlen civil kultúrhely. Kaszinó. A szellemi élet központja. Mégis bolt, de mindig tiszta, elegáns, vezetője tudós úri ember, az urak itt jönnek össze vadászat előtt, itt adnak egymásnak randevút, a patikus megkínálja őket egy pohár alkörmössel és a lángpiros folyadék nagyon illik pirosan lángoló életkedvükhöz. Itt beszélték meg a gazdaság dolgait, a társaság ügyeit, a pletykát… Milyen furcsa: az embereknek arra a sajátos képességére és hajlamára, hogy vállalkoznak különböző betegségeket elviselni, üzemet lehet alapítani. És pedig valljuk meg, jó üzemet.

Móricz Zsigmond Patika c. riportjából, a Magyarország 1936. május 23-i számából. Idézi Buzás Kálmán: Szent Katalin, a gyógyító, avagy szemelvények a kőbányai gyógyszerészet múltjából, Kőbánya 2009.

Négy patikára emlékszem gyerekkoromból. Az első, az Isteni Gondviseléshez címzett vagy Fáczányi-féle 1871 óta Kőbánya központjában működött, a Kőbányai Casino épületében, amelyről korábban már írtunk. Ezt 1976-ban robbantották fel. Gyönyörű berendezését, amelyet ugyanaz a Valnicsek Béla műbútorasztalos készített, aki a Lechner Ödön-féle szecessziós Szent László templomét is a szomszédban, idős lokálpatrióták próbálták menteni, míg végül a 80-as években egy kőbányai iskola pincéjéből lomtalanították.


A második gyógyszertár, az Arany Sas 1887-ben nyílt meg Kőbánya „szőlőműves központjában”, a Kápolna tér és a Vaspálya utca sarkán. Alábbi képe szocializmus kori, lepusztult állapotában mutatja. A többi patika is eljutott ugyanerre az állapotra. Ezt is a 70-es években bontották el, a Kápolna tér más régi épületeivel együtt.


A harmadik gyógyszertárról, az 1926-ban alapított Hygieiáról még képem sincs. A Maglódi úton volt, a kórháztól egy sarokra. Biciklivel ez volt hozzánk a legközelebb, gyerekként még itt váltottam ki nagyapámék receptjeit. A 90-es években Éva presszó működött benne, ma temetkezési vállalat.

A negyediket, a Szent Katalin gyógyszertárat 1909-ben alapították a mára megmaradt Kőbánya legpolgáribb utcájában, a Gergely utcában, néhány sarokra Budapest legszebb szecessziós zsinagógájától, s az Árkay Aladár tervezte art nouveau lengyel templomtól.


Ez a gyógyszertár azonban megmaradt. Mi több, ma is egykori tulajdonosai vezetik. Igaz, ötven év kihagyással. 1950. július 28-án pénteken – az úgynevezett fekete pénteken – délelőtt 10 órakor a minisztériumi biztosok a konspirációt megelőzendő egyszerre foglalták le az ország valamennyi patikáját. A Szent Katalin gyógyszertárat csak a rendszerváltás után, 1996-ban vásárolhatta meg újra az egykori gyógyszerész-házaspár tulajdonosok lánya.


A Szent Katalin-gyógyszertár alapításának századik évfordulóján ennek és a megszűnt patikák berendezésének tárgyaiból és emlékeiből szervezett szép kiállítást a kőbányai művelődési központban Buzás Kálmán, aki ez alkalomból a kőbányai gyógyszerészet történetét is összeállította és megjelentette a Kőbányai Füzetek harmadik köteteként: Szent Katalin, a gyógyító, avagy szemelvények a kőbányai gyógyszerészet múltjából.


A Szent Katalin-gyógyszertárban a régi Magyarország legtávolabbi gyógyszerész-hagyományai találkoztak. A patikát nem sokkal alapítása után a fogarasi Őrangyal patika régi erdélyi szász gyógyszerész-dinasztiához tartozó tulajdonosa, kőhalmi (nomen est omen) Dr. Pildner Viktor – a kortársak szerint „rendkívül szimpatikus ember”, „igen kedves, jó ember” – vásárolta meg, aki Trianon után települt át Budapestre. Idősebbik lánya, Melitta szintén gyógyszerésznek tanult. Gyógyszerész-segédjük, majd később Melitta férje, Vincze István gyógyszerész pedig az észak-felvidéki Rőcéről települt át ugyancsak Trianon után.








Megrendítően szépek a falakon a háború előtti száz év kőbányai orvosainak és gyógyszerészeinek életrajzai. Egy, a mainál sokkal megdolgozottabb, összeszedettebb, emelkedettebb és élhetőbb világról tanúskodnak, akárcsak kiállított tárgyaik.

Dr. Müller Ede (1846-1917), Kőbánya első orvosa arcképe és íróasztala

A kiállítás rendkívül színvonalas, intim hangulatú és nagy figyelemmel megkomponált. A kiállított gazdag dokumentáció egy teljesen ismeretlen világra, Kőbánya valaha volt polgári világára nyit ablakot. A vendégeknek pedig a Szent Katalin-patika pultja előtti asztalkán, akárcsak egykor, gyógyteákat és Negro cukorkát – a torok kéményseprője! – szolgálnak fel. Még ezen a héten nyitva van. Ne mulasszák el.

A könyv napja

egy budapesti kerületi könyvtárban. A feliratok nagyításához vigye fölébük az egeret!