Szemmelverés ellen

Szemmelverés elleni nazarok egy azerbajdzsáni szuvenírboltban, a Wikipedia Nazar szócikkéből

A szemmelverés fenyegetését az egész Mediterráneum jól ismeri, akárcsak ellenszerét, a szem alakú talizmánt, amely visszatükrözi a gonoszra annak ártó pillantását. A talizmán sokféle formájú lehet. Arab területen a hamza – „Fatima keze” – a leghatásosabb, tenyerén a védelmező szemmel, míg török vidéken a koncentrikus körökkel festett kék színű stilizált szem, a nazar.

A török FlyAir légitársaság szemmelverést elhárító nazar formájú emblémája, illetve leharcolt bérelt buszunk talizmánja mostani azerbajdzsáni utunkon (alatta a Konstantinápoly 1453-as bevételét ünneplő emblémával)


A szemmelverés fenyegetését a hagyományos zsidó kultúra is ismeri, és hasonló bajelhárító formulákkal védekezik ellene. A „Mirjam keze”, a fent említett arab „Fatima keze” zsidó változata mellett a Wikipedia „Szemmelverés” cikkében olvassuk:

Sok vallásos zsidó kerüli a beszédet értéktárgyaikról, s az őket vagy különösen gyermekeiket ért szerencséről. Ha mégis ilyesmi kerül szóba, a beszélő vagy a hallgató hozzáteszi: „b'li ayin hara” (héber), azaz „ártó szem nélkül legyen”, vagy „kein eina hara” (jiddis), gyakran összevonva „kennahara”, azaz „ártó szem ne lássa”.

Pontosan ennek a gesztusnak egy vizuális változatát látjuk Qubában, a hegyi zsidó településen, ahol a rendkívül gazdag kaukázusi zsidók az erdélyi és máramarosi „cigánypalotákhoz” fogható elképesztő, sokemeletes, márvánnyal borított, reprezentatív palotákat emelnek, s a nyilvánvaló irigység ártó szándékától a talizmán helyi, török változatával, a nazarral védelmezik őket.

Szemmelverést elhárító nazar egy újonnan épült gazdag hegyi zsidó ház kapuján. Hegyi zsidó negyed, Quba, Azerbajdzsán

A qubai hegyi zsidó negyedben az azerbajdzsáni muszlimok között elterjedt nazar több házon is felbukkan, gyakran a lyukas kőből készült „szamaritánus mezuza” mellett, amelyről a következő posztban írunk majd.

Szemmelverést elhárító nazar hegyi zsidó ház kapuján, a „szamaritánus mezuza” mellett. Hegyi zsidó negyed, Quba, Azerbajdzsán

Az életre való felkészülést nem lehet elég korán kezdeni. Az azerbajdzsáni édességipar a „Nazar” nevű cukorkával támogatja ebben az azeri ifjúságot. A cukorkának nemcsak neve emlékeztet a szemmelverés elleni amulettre, de zacskóján is ott látható a jól ismert talizmán. Nyilvánvalóan a cukor nélkül maradt társak irigysége ellen.

„Nazar” elnevezésű azerbajdzsáni cukorka a szemmelverést elhárító talizmánnal. Kálmán Dani fotója egy útszéli vegyesboltban Quba mellett

Talált tárgy értelmezése

Archeológusok a sok ezer éves tárgyak kialakítása és történelmi kontextusuk alapján részletesen rekonstruálják a tárgy funkcióját és használatát, valamint a használó társadalom életmódját és mentalitását. Mit rekonstruálnak majd e sosem látott tárgyakról, amelyeket két napja helyeztek ki egész Berlinben?


1. A korabeli berlini társadalomban, különösen alkonyat után, amikor ki-ki valamilyen társas eseményre igyekezett, a középosztály tagjai közül sokan jártak az utcán és a tömegközlekedési eszközökön nyitott sörösüveggel a kezükben. Tudjuk, hogy más korabeli társadalmak ezt a szokást prosztónak tartották, de kik vagyunk mi, hogy sok ezer évvel ezelőtti társadalmak szokásai fölött pálcát törjünk.


2. Amikor az üveg kiürült, azt kidobták. A korabeli berlini társadalom a korabeli európai normákhoz képest viszonylag tisztaságszerető volt, s ezért az üres üvegeket lehetőleg a kellő sűrűséggel felszerelt utcai szemétládákba dobták, kivéve a moabiti bevándorló-negyedben, ahol a normák hiányos elsajátítása, a kreuzbergi yuppie-negyedben, ahol a normák tudatos negligálása, illetve a köpenicki náci-negyedben, ahol a bevándorlók és a yuppie-k miatti frusztráció okán a szemétláda mellett a földön törték össze. Ezek azonban a berlini utcai sörivókon belül összességükben is törpe minoritást képviseltek.

3. A korabeli berlini társadalomnak nem elhanyagolható szegmense volt a guberálók altársadalma, akiknek a tíz centért visszaváltható sörösüvegek és sörösdobozok fontos bevételi forrást jelentettek. Szándékosan nem mondunk osztályt vagy réteget, mert származásuk, képzettségük, megélhetésük és ideológiájuk szerint igen sokféle csoportba sorolhatók voltak, a plain alkeszektől a polgári imázsukat minden erővel tartó nyomorgó nyugdíjasokig, akik hajnali egészségügyi bicikliútjukon megállnak a buszmegállókban, a rózsafa levelébe törlik az elhajított sörösdobozt, s azt gondosan elrakva karikáznak tovább (ma reggeli feljegyzés).

„A negyedben sok embert szegénység sújt. Sokuknak sikerül helyzetüket elleplezni, mások visszahúzódnak, és láthatatlanná válnak.”

4. A korabeli berlini középosztálybeli utcai sörivók körében közismert volt a palackbegyűjtés mint megélhetési forrás. Ezért a kiürült sörösüvegeket, hogy a begyűjtők munkáját megkönnyítsék és higiénikusabbá tegyék, hallgatólagos megegyezéssel a szemétládák mellé/alá helyezték. A szolidaritás elve ugyanis magasan premizált értéke volt a korabeli berlini társadalomnak. Ezáltal azonban ugyanakkor negligálták a „szemetet a szemétládába” elvet, amelyen Berlin fenntartható köztisztasága alapult.

5. A berlini magisztrátus, amely a polgárok megregulázása helyett felmerülő igényeik kiszolgálását tartotta feladatának, úgy oldotta meg ezt a konfliktust, hogy az újrahasznosíthatatlan hulladéknak szánt szemétládák mellett a funkciónak megfelelően kialakított sörösüveg-átadó harmonikákat szerelt fel ugyanazon oszlopokra. Esztétikájukon még van mit csiszolni, de funkciójukban megfelelnek egyfelől a szolidaritásukat kifejezni kívánó, másfelől a megélhetésüket minél kisebb szemetelés árán megteremteni törekvő berliniek igényeinek.


Sett'ispadas de dolore



Eva Lutza (trombita, ének): Sett’ispadas de dolore (A fájdalom hét kardja) (video itt). Középkori szárd Mária-siralom, máig éneklik nagyhéten Szardínia falvaiban.

Pro fizu meu ispriradu
a manos de su rigore
sett’ispadas de dolore
su coro mi han trapassadu.

Truncadu porto su coro
su pettus tengo frecciadu
de cando mi han leadu
su meu riccu tesoro
fui tant’a cua chignoro
comente mi es faltadu
sett’ispadas de dolore
su coro mi han trapassadu.

In breve ora l’han mortu
pustis chi l’han catturadu
bindig’oras estistadu
in sa rughe dae s’ortu
e bendadu l’ana mortu
cun sos colpos chi l’han dadu
sett’ispadas de dolore
su coro mi han trapassadu.

Morte no mi lesses bia
morte no tardes piusu
ca sende mortu Gesusu
no podet vivever Maria
unu fizu chi tenia
sa vida li han leadu
sett’ispadas de dolore
su coro mi han trapassadu.
Fiamért, aki az erőszak
kezén kilehelte lelkét
a fájdalom hét kardja
járta át a szívemet

Szívem összetört
keblem nyíl járta át
elragadták mellőlem
drága kincsemet
úgy, hogy nem is
tudom, hogyan tűnt el
a fájdalom hét kardja
járta át a szívemet

Gyorsan halálra adták
miután elfogták
tizenöt óra volt csak
a kerttől a keresztig.
Megkötözték, ütötték-verték
úgy gyilkolták meg
a fájdalom hét kardja
járta át a szívemet.

Halál, ne hagyj élni engem,
halál, ne késlekedj
mert ha Jézus meghalt,
nem élhet Mária:
egyetlen fiam volt,
elvették az életét
a fájdalom hét kardja
járta át a szívemet.

settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas settispadas
Giovanni Tedesco: Feszület-töredék. Perugia vagy Siena, 1460 k. Berlin, Bode Museum

Szellemfelirat


مرگ بر شاه morg bar shâh, halál a sahra. Most, 2015 júliusában. Harminchat évvel a forradalom után, Iszfahánban, a bazár mögötti sikátorokban.

„Negyven nappal a qomi események után az emberek Irán számos városában összegyűltek a mecsetekben, hogy megemlékezzenek a mészárlás áldozatairól. Tabrizban a feszültség akkorára nőtt, hogy felkelésben tört ki. A tömeg végigvonult az utcákon, s azt kiáltozta: „Halál a sahra!” A hadsereg kivonult, és vérbe borította a várost. Sok százan meghaltak, sok ezren megsebesültek. Negyven nap múlva a városok ismét gyászba öltöztek – ezúttal a tabrizi mészárlás áldozatairól kellett megemlékezni. Egy városban – Iszfahánban – az elkeseredett és feldühödött tömeg ismét az utcára özönlött. A hadsereg körbevette a tüntetőket, és tüzet nyitott. Még több ember halt meg. Ismét eltelt negyven nap, s a gyászoló tömeg immár tucatnyi városban gyűlt össze, hogy megemlékezzen az Iszfahánban elesettekről.”
Ryszard Kapuściński: A sahinsah, 1982


Ashura-napi gyászdal Abolfazlról, Husszein imám testvéréről, aki bátyjával együtt esett el Kerbalánál. Mint korábban írtuk, ez a síita vértanúság-paradigma meghatározó eseménye.

Abbas (Magnum Photos) fotója, 1979

Jöjjön velünk Iránba!


Irán nem tartozik a felkapott turistacélpontok közé. Nagy szerencsénk ez, mert ha az ország lenyűgöző szépsége, a városok kulturáltsága, az emberek kedvessége, a történelmi emlékek sokasága, a kifinomult zene és művészet, a fantasztikus iráni konyha közismert volna, lépést sem tudnánk tenni a turistáktól, s nem invitálhatnánk olvasóinkat olyan exkluzív utakra, mint ez a mostani, amellyel elkezdjük bejárni Iránt.

Elkezdjük, mondom, mert Irán hatalmas ország. Egyik sarkától a másikig kétezerötszáz kilométer, s akkor még csak egyetlen utat jártunk végig. És közben roppant változatos ország, ahol annyi látnivaló van, a kurd hegyvidék tavaszi virágpompájától a kermáni sivatag elképesztő színeiig, az ezeréves városoktól a selyemutak karavánszerájaiig, a nomád törzsektől az évszázados bazárokig, ahová a törzsek tavasszal színes menetben hozzák le a télen a hegyekben megszőtt szőnyegeket. Hogy mindezt lássuk, többször vissza kell térnünk. Mostani, első utunkon október 22-től november 1-ig Perzsia történelmi középső tengelyét járjuk végig, a régi városok láncát Teherántól Perszepoliszig.



Soheil Nafisi: همه فصلن دنیا Hame-ye faslân-e donyâ, „A világ minden évszaka”. A ترانهای جنوب Tarânehâ-ye jonūb, „Déli dalok” (2010) lemezről. Egyszer már idézve ennél a kedves posztunknál, Alieh Sâdatpur fotója is onnan.



Repülőnk október 22-én délben indul és késő este érkezik Budapestről Isztambulon át a Teherántól délre fekvő nemzetközi repülőtérre, s innen bérelt busszal mindjárt az autópályán két órára fekvő Kashanba megyünk. A következő nap ugyanis Irán legnagyobb vallási ünnepe, Ashura napja, amelyen – ha már ilyen szerencsénk van – mindenképpen olyan hagyományos városban kell részt vennünk, mint a sok ezer éves karavánszeráj-város, Kashan. Az egész várost átfogó ünnepség-sorozat, a felvonulások és nyilvános szertartások mellett bejárjuk az agyagból épült óvárost, megnézzük a történelmi kereskedőházakat, s este az ötszáz éves szafavida kert – világörökség – melletti hagyományos teaházban vacsorázunk. Szállásunk egy négyszáz éves polgárházban lesz, amelyet kurd fiatalok alakítottak át hagyományos stílusú vendégházzá (erről még részletesen, interjúval együtt írunk).


Október 24-én, szombaton busszal kirándulunk a Kashantól délre fekvő hegyvidékre. Elhaladunk a natanzi urándúsító központ mellett (fényképezni szigorúan tilos, de nézni nem), megállunk a mongol kánok által épített 13. századi natanzi mecsetnél, majd elérünk Abyanehbe, a Vörös Faluba. Bejárjuk a falut és környékét, piknikezünk a patak partján (ahová Hamid barátunk, a helyi szálloda tulajdonosa szamárháton szállítja ki nekünk az ebédet), majd délután visszaérünk Kashanba. Körülnézünk a kashani bazárban – amely tegnap az ünnepség miatt zárva volt –, és este közösen főzünk perzsa vacsorát Farshaddal, a vendégház fiatal kurd vezetőjével.


Október 25-én, vasárnap reggel busszal megyünk át a két órára fekvő Iszfahánba, közben néhányszor megállunk szép látványoknál, hagyományos településeken. Iszfahán Irán legszebb városa, amely sok évszázadon át főváros is volt. Ezen és a következő napon bejárjuk a várost. A központban lévő szállodánkból a hatalmas bazáron át jutunk el a főtérre, amelyet a művészettörténet a világ tíz legszebb tere között tart számon. Megnézzük az örmény kézművesek kék csempéivel díszített Imám-mecsetet, az ezeréves Pénteki mecsetet, bejárjuk a nyolcszáz éves, és még ma is eleven zsidó negyedet, Irán legnagyobb zsidó központját, s az ötszáz éves Si-o-se azaz Harminchárom lyukú hídon átkelünk a Zayande, azaz Életadó folyó túlpartján fekvő örmény negyedbe. Felkeresünk perzsa kerteket és palotákat, megpróbálkozunk a bazár bejárásának eleve reménytelen kísérletével, nomád szőnyegeket nézünk, régi teaházakban vacsorázunk, hagyományos koncertet hallgatunk.


Október 27-én, kedden kora reggel távolsági busszal megyünk át a négy órára lévő Yazdba, a sivatag peremén fekvő karavánszeráj-városba. Bejárjuk az agyagból épült óváros labirintusát, amely még archaikusabb, mint Kashané, megnézünk ma is működő karavánszerájokat, sok száz éves mecseteket, polgárházakat, szentélyeket. Az ókori Perzsia zoroasztriánus vallásának – amelyet az iszlám mint „a könyv vallását” megtűrt – ma Yazdban van a legtöbb követője, így hát felkeresünk zoroasztriánus szentélyeket, és a városon kívül fekvő „csendtornyokat”, ahová a halottak testét helyezték ki elporladni, hogy se a föld, se a víz, se a tűz szent elemét ne szennyezzék. Hagyományos karavánszerájban eszünk hagyományos karaván-vacsorát, másnap pedig autóbusszal kirándulunk az iráni sivatag legszebb vidékére, amely itt nemzeti park.


Október 29-én, csütörtökön átbuszozunk Sirázba. Ez az út utazásunk leghosszabb szakasza, 400 kilométer, de autópályán tesszük meg, s közben többször megállunk szép látványoknál, történelmi emlékeknél, és ami a legfontosabb, Siráz előtt Perszepolisznál, az ókori Perzsia romjaiban is lenyűgöző fővárosánál, ahol nagyon részletes művészettörténeti vezetést tartok a jó állapotban fennmaradt épületekről, domborművekről és királysírokról. Késő délután érünk Sirázba, ahol aznap és másnap délelőtt megnézzük az óvárost, a bazárt, a gyönyörű mecseteket és polgárházakat. Délután pedig belföldi repülővel megyünk vissza Teheránba.


Utolsó napunkon, október 31-én Teheránban összegezzük benyomásainkat. A fiatal – 1790-ben alapított – fővárosban nem sok történelmi emlék van, eleget is láttunk idáig, szabadon sétálunk a modern belvárosban, piknikezünk a tavaly megnyitott Taʿbiat-parkban, a világ legnagyobb gyalogos hídjánál, majd este ezer méterrel magasabban, hegyek alatt patak mellett, a város fölött fekvő Darband mulatónegyed egyik hagyományos teaházában költjük el búcsúvacsoránkat. Kora reggel repülünk vissza, Isztambulon át déltájt érünk Budapestre.


Iránról és a perzsa kultúráról már nagyon sokat írtunk a Wang folyón, és még fogunk is sokat, különösen a meglátogatandó helyekről. A perzsa témájú posztokat a Perzsa levelek posztban gyűjtjük folyamatosan, nézzenek újra és újra vissza. És ha bármire kíváncsiak, jelezzék, megrendelésre is szívesen írunk posztot.

A részvételi díj – amely magában foglalja a szállodákat reggelivel (kétágyas szoba fele), a távolsági és bérelt buszokat, a repülőjegyet Sirázból vissza Teheránba, valamint perzsául tudó és az iráni kultúrában járatos művészettörténész kalauzolását, aki én volnék – 700 euro. Ehhez járul még a repülőjegy (jelen pillanatban Budapest-Isztambul-Teherán és vissza 330 euro), valamint az iráni vízum kb. 100 eurós díja. A jelentkezési határidő augusztus 20, csütörtök, a szokásos wang@studiolum.com címen.



Az örmény Irán: Új-Julfa


Korábban:
Jöjjön velünk Iránba!
Perzsa levelek: iráni írásaink
Az örmény Irán: Tabriztól Julfáig
Örmény kolostorok Iránban
A julfai örmény temető
Hogy az iszfaháni örmény negyedhez eljussunk, át kell kelnünk a Zâyandarudon. Ez a folyó szeli át az oázist, ahol Iszfahán kialakult.

A hídhoz Iszfahán főteréről, a Naghsh-e Jahânról dél felé kell elindulnunk. A kerteken át vezető út derékszögben ér a folyóhoz. Ez a négy Szafavid-kori kert, a paloták meghosszabbításai, a Chahâr Bagh („Négy Kert”) a paradicsom képmására kívánta formálni a várost.

A Sah-tér (avagy Naghsh-e Jahân, „a világ képmása”) és meghosszabbításai, amelyeket Bahaʿ ad-Din al-ʿAmili épített 1590 és 1602 között Nagy Abbasz sah megbízásából. A rajzon jól kivehetőek az alapvetően palotaépítészet-jellegű urbanizmus fő tengelyei; a város többi része csupán építmények rendezetlen halmaza. A terek, paloták, csatornák és kertek merőlegeseivel a bazár furcsa görbülete alkot kontrasztot, amely elkanyarodik a régi Pénteki Mecset által uralt óváros felé. Új-Julfa, az örmény negyed az ezt követő években épült a folyó túlpartján, a város délnyugati részén.

Az árnyas úton, a szökőkutak mellett végighaladva az emberek rád néznek, mosolyognak, megszólítanak. A fák alatt fiatal lányok labdáznak, öregemberek pihennek a fűben, gyerekek szaladgálnak. Egy férfi, akivel minden nap összefutottam, minden álló nap megkérdezte, hogy fényképezkedhet-e velem. És valaki minden nap készített rólunk közös fotót, egy fotót, amelyet meg se nézett, és amelyet sosem fog látni, keze a vállamon, ajkán fanyar mosoly.

A közelben valami munkaterület, előtte munkások álltak a járdán. Ahogy odaértem, egyikük felém fordult, kezében egy szelet görögdinnye, felém nyújtotta. Nem mondott semmit, még arra sem emlékszem, vajon mosolygott-e, vagy egyáltalán rám nézett-e.

Csak a kar gesztusára, amely kinyúlik felém, a görögdinnye vérvörösére, a napsütötte útra a fák alatt, a mély árokra, amelyben tavasszal még bizonyára patak futott, de augusztusban nem volt már az alján egyéb, csak száraz levelek.

norjulfa1 norjulfa1 norjulfa1 norjulfa1 norjulfa1 norjulfa1 norjulfa1 norjulfa1 norjulfa1 norjulfa1 norjulfa1 norjulfa1

A folyóhoz érve a sugárút a város egyik legszebb hídján vezet át, a „harminchárom lyukú hídon”, perzsául Si-o-Se Pol, amelyet Nagy Abbasz sah nagyvezíre, a grúz Allahverdi Khan építtetett 1608-ban. De 2013 augusztusában egyetlen csepp víz sem futott a harminchárom ív alatt.

Senki nem tudott rá magyarázatot adni, hová tűnt a folyó: egy hónappal korábban még ott volt, bizonygatták a barátaim és a járókelők a hídon. Lehet, hogy elterelték öntözésre, találgatta egy fiatalember. Ki tudja?

norjulfa2 norjulfa2 norjulfa2 norjulfa2 norjulfa2 norjulfa2


A túlparton modern negyedeken haladunk át, hogy eljussunk az egykori külvárosba, a város melletti városba, Új-Julfába.

Iszfahán látképe, a felénk eső déli parton az örmény Új-Julfa. Adam Olearius, Vermehrte Newe Beschreibung Der Muscowitischen und Persischen Reyse (Schleswig, 1656)

A sah palotájának kapuja és a fogadóterem. Nicholas Sanson, The Present State of Persia… (London, 1695)

A bazár nagy kapuja. Jean Chardin, Sir John Chardin’s Travels in Persia (London, 1720); Les Voyages (Párizs, 1811)

Julfa, amely a ma Iránt a nahicseváni enklávétól elválasztó Araxes folyó partján épült, nincs többé. Jó tizenöt éve, hogy temetőjét, a város utolsó megmaradt emlékét az azerbajdzsáni hadsereg lőtérré, síremlékeit zúzalékkővé alakította.

A város pusztulása ennél jóval korábbi időre datálódik, amikor Abbasz sah 1604 júniusában elfoglalta Jerevánt, és elindult Kars meghódítására is. Minthogy azonban nem bírt az oszmán hadsereggel, vissza kellett vonulnia, s a Kaukázustól délre a felperzselt föld politikáját alkalmazta, majd elrendelte a teljes lakosság deportálását Iránba.

Minden várost, köztük Julfát is, a földig romboltak, s a teljes lakosságot, talán négyszázezer embert erővel kényszerítettek rá, hogy vonuljon az Araxestől délre. A következő tavasszal az örményeket több tartományban telepítették le, többek között az északi Gilánban és Mazandaránban, valamint az Iszfahán, Siráz és Hamadán közötti területen.

Abraham Ortelius (1527-1598), Perzsia térképe, Antverpen, 1608

1606-ban, amikor Abbász sah hozzáfogott Iszfahán kiépítéséhez, a julfai mestereket rendelte a város építőmestereinek. Julfa teljes lakosságát, hetvenötezer vagy még több embert Iszfahán mellett telepítette le. Azt is felmérte, hogy a julfai örmények tudása, akik a levantei selyemkereskedelmet a kezükben tartották, alapvető fontosságú lesz Perzsia integrációja számára a nemzetközi kereskedelembe. Kereskedelmi ismereteik a szafavid állam kincstárát gazdagítják, hasznuk Perzsia tőkéjét növeli. A Kaukázusból elhurcoltak között a julfai örmények jártak a legjobban. Abbasz sah időt hagyott nekik, hogy összegyűjtsék javaikat, mielőtt leromboltatta volna a várost, szállítóeszközöket bocsátott rendelkezésükre, s a telet Tabrizban tölthették. Iszfahánba megérkezve mindjárt hozzáláthattak, hogy a Zayandarud jobb partján felépítéhessék a később Új-Julfának nevezett városrészt, és Abbasz sah földeket is adományozott számukra. Tizenkét évvel később Pietro Della Valle olasz utazó (1586-1652) úgy írja le a városrészt, mint ahol tágas polgárházak csoportosultak tucatnyi templom körül. Az örményeknek még a folyó túlpartján, magában Iszfahán városában is hat templomuk volt.

Nem csak a templomok száma mutatja, milyen jelentősége volt az örmény közösségnek a 17. század elején. 1607 januárjával kezdődően az örmények minden évben hatalmas karácsonyi-vízkereszti körmenetet tartottak egész Új-Julfában. A sok ezer résztvevő között, akiket kétszáz főpap vezetett keresztekkel és templomi zászlókkal, himnuszokat énekelve, nem csak az örmények sokasága volt jelen, hanem szafavida méltóságok és külföldi látogatók is. A jelenet egy festményre emlékeztet – talán Carpaccióra? vagy Bellinire? Igen, az architektúra, amelyet Gentile Bellini Szent Márk prédikációjának hátterében megfestett, kétségtelenül azokat az épületeket idézi, amelyeket 1479-ben Hódító Mehmed meghívására Konstantinápolyba látogatva látott. De a hegyek a háttérben jobban illenek Iszfahánhoz, mint Alexandriához. A turbánok, a nők magas frizurái, a bíbor és a selyem, a zsiráf a palota lépcsőinél mind azt a mesés Keletet idézi, amelynek gyöngyszeme Iszfahán volt.

Bellini, Szent Márk alexandriai prédikációja, Milánó, Brera-képtár

Új-Julfa közel tízezer keresztény lakója a muzulmán közösségtől elkülönülve élt, míg magában Iszfahánban, ahol további ezer örmény család lakott, az együttélés jóval feszültebb volt. A templomok, a harangok zúgása, a szőlőskertek bántották a muszlimok érzékenységét, akik II. Abbasz sah (1642-1666) alatt elérték, hogy a városban lakó örményeket a déli külvárosba száműzzék. Új-Julfa ilyenformán hét új negyeddel gyarapodott: ezek neve Tabriz, Gâvrâbâd, Šamsâbâd, Gask, Kʽočʽēr, Laragel és Jerevan volt. A városrész a hosszú kelet-nyugati sugárút két oldalán helyezkedett el, kilenc észak-déli utca tagolta körülbelül húsz fallal körülvett egységre, sikátorok és udvarok együttesére. Kapuja éjszakára zárva volt, s az egész városrészt az örmény nemesi családok fejei irányították.


Az iszlám törvény elismerte az örmények – mint minden egyistenhívő kisebbség (ahl al-ketāb, „a könyv népe”) – szabad vallásgyakorlását, és személyes és közösségi jogait, amennyiben megfizették fejadójukat. Új-Julfa biztonságára muszlim rendőrkapitány (dāruḡa) felügyelt, akinek legfontosabb feladata az adó behajtása volt. Ő ügyelt a rendre is, s a bűnügyek, illetve a keresztények és muszlimok közötti összetűzések is az ő hatáskörébe tartoztak.

norjulfa3 norjulfa3 norjulfa3 norjulfa3
A Voyages de monsieur le chevalier Chardin en Perse et autres lieux de l’Orient Julfáról szóló oldalai (BnF).

Fél évszázaddal később, 1686-ban egy francia hugenotta aranyműves, Jean Chardin érkezett a városba, ahol sok éven át élt. 1711-ben készült Voyages de monsieur le chevalier Chardin en Perse et autres lieux de l’Orient (Chardin lovag utazásai Perzsiában és a Kelet más helyein) című könyvében hosszú oldalakat szentel Iszfahánnak. Útleírása harmadik kötetében, amelyeet a város építészetének szentelt, részletesen leírta a város minden negyedét, köztük le bourg de Julfá-t.

Chardin szerint Új-Julfának közel harmincezer lakója volt. A városrész élén az egyházi elöljárók és a nemesség állt, a közösség húsz leggazdagabb családja, a hercegek (išxān), nagyurak (malek vagy beg) és az urak (paron vagy āqā). A lakosság többi része az ő alárendeltjük vagy – a legszegényebbek – a szolgájuk volt.

A társadalmi létra alsóbb fokán a nagy kereskedők álltak, akár a nagy családokhoz tartoztak, akár függetlenek voltak tőlük, s a kézművesek – festők, aranyművesek, ékszerészek, szobrászok, kéziratmásolók és miniátorok, órások –, akik nagy műhelyekben dolgoztak.

A létra legalján voltak a közönséges mesteremberek, mindazok, akik az építkezéseken dolgoztak, a napszámosok, a cselédek.

Új-Julfa kereskedőinek kiterjedt ügynöki hálózatuk volt mindenekelőtt Indiában és Délkelet-Ázsiában. Egyaránt kereskedtek nyers selyemmel és pamuttal. A legvalószínűtlenebbnek tűnő kereskedelmi útvonaluk az volt, amely a Volgán felfelé haladva, Arhangelszken át kötötte össze Iszfahánt Amszterdammal.

Új-Julfában valaha egy tucatnyi templom volt, iskolák, scriptoriumok. Később nyomdák, újságok, könyvtárak is: a város hosszú ideig élen járt az örmény kézirat- majd könyvkiadásban, innen a kéziratmásolók és miniátorok nagy száma. Az iszfaháni örmény prímás, Xačʽatur Kesaracʽi, akit 1629-ben a lengyelországi örmény közösség egy teológiai vitájára Lembergbe invitáltak, innen hozta haza az első nyomdát, amelyet 1636-ban a Megváltó kolostorában állított fel. Az alábbi kéziratok is e kolostor kis múzeumában vannak kiállítva.

norjulfa4 norjulfa4 norjulfa4 norjulfa4 norjulfa4

A 18. század elején az iszfaháni örmények helyzete drámai módon megváltozott. A gazdaság hanyatlása, s a vallási feszültségek, amelyek részben a portugál és olasz katolikus misszionáriusok egyre erőteljesebb jelenlétéből fakadtak, távozásra ösztönözte az örmény kereskedők nagy részét. Az örmény közösségre a döntő csapást az 1722-es afgán támadás mérte, amely Új-Julfa nagy részét elpusztította, tömeges menekülésre kényszerítve az örményeket. Az egykori új-julfaiak utódainak egy része, akik még az 1979-es forradalom után sem távoztak, még ma is a Nagy Abbasz sah által számukra létesített városnegyedben lakik.

A délutáni hőségben az üzletek leeresztették redőnyeiket, s minden kihaltnak tűnik. Noha a negyedet ma is jórészt örmények lakják, a jelzések igen visszafogottak: néhány cégtábla csupán, egy örmény nyelvű menü egy bezárt étterem előtt.

A tizenhat fennmaradt templom közül ma csupán az 1655 és 1664 között épült Megváltó-székesegyház, avagy kelisa-ye Vank van felszentelve. Nyilvánvalóan ugyanazok az örmény építészek tervezték ezt a templomot, mint akik a mecseteket a folyó túlpartján. Iszfahánban a templomok a város összképébe illeszkednek, s építészetükek kevés köze van a történelmi örmény vidék architektúrájához: nyers tégla felületek, enyhén duzzadt perzsa kupolák, csúcsíves dekoráció.

norjulfa5 norjulfa5 norjulfa5 norjulfa5

A templom külseje visszafogott, míg belseje rendkívül, sőt túlzottan díszített. A falakat és a boltíveket mázas kerámia borítja, a kék és arany kupola a szafavid mecsetek kupoláit idézi, az íveken növényi díszítés közepette angyal-figurák. A falakon Krisztus életének képei mellett az örmények vértanúságának jelenetei az oszmán birodalomban, távol a békés és befogadó Perzsiától. Az egyik sarokban szemüveges öregember ül újságja fölé hajolva, minden bizonnyal a templom őre. Ásít, felkel, elmegy csevegni a fák árnyékába. Madarak, legyek. Egy kislány, tágra nyílt szemmel.

norjulfa6 norjulfa6 norjulfa6 norjulfa6 norjulfa6 norjulfa6 norjulfa6

A bejárat és a folyosók, valószínűleg mert nem festették őket olyan erőteljesen újra, barátságosabbak, jobban elősegítik a meditációt. Falaikat, oszlopaikat, átjáróikat perzsa miniatúra-hagyományból származó motívumokkal díszítették, néhány sírkő és epitáfium tagolja őket. Az udvar kis temetőjének sírjai sokkal újabb keletűek.

norjulfa7 norjulfa7 norjulfa7 norjulfa7 norjulfa7 norjulfa7 norjulfa7 norjulfa7 norjulfa7 norjulfa7 norjulfa7 norjulfa7 norjulfa7 norjulfa7 norjulfa7

Ahogy Julfában is, csak kevés látogató járt itt. Elvétve egy-egy nyugati, egy sem az Öböl-államokból Iszfahánba özönlő turisták közül, de főleg iráni családok. Perzsák? Örmények? Nem kérdezi senki, a kapu nyitva áll.