Bársonyos évforduló


2014 majdnem minden kelet-európai országban a huszonötödik év. November 9-én dőlt le a berlini fal, és november 17-én kezdődött a Vencel téren az a tüntetés, amely általános sztrájkká növekedve a hónap végére megbuktatta a cseh kommunista vezetést.


Prágában ezen az egész héten megemlékezések folytak. Mindenekelőtt a Vencel téren, ahol hétfőn, november 17-én sok ezres felvonulás (és Miloš Zeman elnök elleni tüntetés) volt, s azóta is újabb és újabb gyertyákat gyújtanak a Vencel-szobor tövében és a Jan Palach-emlékhely előtt.

velvet1 velvet1 velvet1 velvet1 velvet1 velvet1 velvet1 velvet1 velvet1 velvet1 velvet1

A Respektben válogatás jelent meg Karel Cudlín – Václav Hável elnök egykori személyi fotósa – huszonöt évvel ezelőtti képeiből.

velvet2 velvet2 velvet2 velvet2 velvet2 velvet2 velvet2 velvet2 velvet2 velvet2 velvet2

Hogy az események mennyire összefüggtek, azt jól illusztrálja a Vítkov-hegyi emlékhelyen rendezett kiállítás a Prágába menekült keletnémetek kiengedéséről Nyugatra 1989 szeptemberében, amely az ezt követő magyar határmegnyitással együtt döntően járult hozzá a berlini fal leomlásához, ez pedig a prágai tüntetések sikeréhez.

velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3 velvet3

A könyvesboltokat elárasztották a Václav Havel-életrajzok és fotóalbumok. A Lucernában, a Vencel-tér melletti reprezentatív kultúrpasszázsban és mozipalotában „A szabadság fesztiválja” címmel tartott egyhetes filmsorozat pedig a Václav Havel életéről készült első mozifilm bemutatójával zárult: Život podle Václava Havla, az élet Václav Havel szerint, a cseh televízió és a francia-német Arte együttműködésében. Andrea Sedláčková kétszáz órányi dokumentumfilmből és családi fényképekből vágta össze a filmet, amely gyerekkorától – sőt már a nagyszülőktől – kezdve kíséri végig Havel életét, gondosan kiegyensúlyozva és kozmetikázva, megtisztogatva és kisimítva. A film, amelyet fanyalgó, de igazságos recenziója szerint „az iskolák, az ünnepi évforduló és a külföldi közönség számára készült”, már a nagy elnök kanonizált életrajzát rögzíti az utókor számára. Nem véletlen, hogy bemutatója éppen a Lucernában volt, amelyet az elnök nagyapja, Vácslav Havel – a századeleji Prága egyik legnagyobb építési vállalkozója – tervezett és építtetett, s amely most az elnök második felesége, Dagmar Havel tulajdonában van, akinek érdemeit a film kellő módon ki is domborítja. Mostantól fogva ez lesz a múlt.

velvet4 velvet4 velvet4 velvet4 velvet4 velvet4 velvet4 velvet4 velvet4

Sirály


seagulls seagulls seagulls seagulls seagulls seagulls seagulls seagulls seagulls seagulls

A fiatal Oroszország, a korlátlan lehetőségek hazája


Ezzel a címmel jelent meg november 17-én a National Geography Oroszországról szóló különszáma. Igaz, nem most november 17-én, hanem éppen száz éve, 1914-ben.


De a cím éppolyan aktuális volt akkor is, mint ma, sőt még aktuálisabb. Az utóbbi évtizedek kutatásai egyre inkább megerősítik, hogy az 1917 utáni propaganda szólamaival szemben a háború előtti Oroszország nagyon ígéretes gazdasági és társadalmi fejlődés előtt állt, amelyet először a világháború, majd a forradalom vetett vissza és vitt mellékútra.

Lenin tévutat mutat a parasztságnak, de azok ekkor még csak nevetnek rajta

A Gilbert H. Grosvenor által szerkesztett különszám először adott részletes áttekintést az amerikai közönség számára Oroszország földrajzáról, történelméről, gazdaságáról, kultúrájáról, hagyományairól és az előtte álló jövőről, amelyet rendkívül fényesnek látott. Úgy vélte, a 20. század végére Oroszország képes lesz élelemmel ellátni a föld lakosságának felét, miközben saját lakossága 600 millióra növekszik. Tocqueville-t idézi: „Jelen pillanatban két nagy nemzet él e földön, az orosz és az amerikai. Útjuk kiindulópontja eltérő, és más-más irányt követ, de úgy tűnik, mindkettőt arra választotta ki az ég, hogy meghatározzák egy-egy félteke sorsát.” Ebben az egy jóslatában nem is csalódott.

„Ahol a nemzet kihalásáról még soha nem hallottak… Az oroszok híresek termékenységükről…” Ebből azért látszik, hogy nem mostani a különszám. Az ENSZ előrejelzése szerint, ha a jelenlegi trend nem változik, 2050-re Oroszország lakossága egyharmadával csökkenhet.

A magazin több mint száz remek fekete-fehér fényképpel illusztrálta a terjedelmes szöveget, amely annyira informatív, hogy a mai National Geographic igazán példát vehetne róla. Sőt még tizenhat színes képet is közzétett, ami meglepően korainak hangzik ebben az időben – de ha jobban megnézzük, a tizenhat képet kézzel színezték.

ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914 ng1914

A különszám fekete-fehér képeit és szövegét teljes terjedelmében itt lehet átlapozni.

Diaszpóra


Ezt a képet pontosan hét éve, 2007 novemberében készítettem Yazdban, a zoroasztriánus agyagvárosban, valahol a bazárnegyedben, a kupolák füzérével fedett átjárók labirintusában. Két évvel később tettem közzé itt a Wang folyón egy másik yazdi képpel együtt – a harmadik Sirázban készült, a Vakil mecset udvarán, ahol az ebédidő csöndjében figyeltük a macskák játékát –, illusztrációként ahhoz a poszthoz, amelyben három szép szefárd dalt mutattam be barátom kérésére, mert ő addig még szefárdból csak kommerszet hallott: a Nimród királyt, A királylány álmát és a Menyasszonyt. Nemcsak a keleties hangulat miatt választottam épp ezeket a képeket, hanem azért is, mert itt, Yazdban találkoztam először iráni zsidókkal. Színes fejkendős nők voltak, az idegent felismerve fesztelenül köszöntek ránk, és meghívtak a rabbi fiának bármicvójára. Nagy középkori ház árkádos udvarán, aranyhalas medence mellett kecskét sütöttek, Irán messzi városaiból is összegyűlt a diaszpóra, tömérdek volt a nép.

Hét év után újra találkoztam ezzel a képpel. A kolumbiai Santa Marta város szefárd közösségének weboldalát lapozgatva jutottam el a Colonia Magazine – szabad fordításban, „A Shtetl Hírei” – helyi kiadványhoz. S a lap aljára leérve megpillantottam a kiadvány elegáns címlapját is, amelyet csupa ikonikus szefárd kép díszített: Dávid-csillag, széder-asztal, rabbi, szefárd zenekar, zsidó lap a kávé mellett – és a yazdi átjáró, a zoroasztriánus vagy síita apával, aki karján hordozza a fény felé feltekintő kisfiát. A weboldal kezdőlapjára átlépve pedig felcsendül az a dal, amellyel annak idején én is kezdtem a posztomat: a Nimród király.

A kép hazatalált.


Minden, ami fontos

Az eddig bemutatott háborús nyelvkönyvek közös jellemzője volt, hogy hatvan-hetven évvel később e kötetek az antikváriumok polcain nagyon ritka vendégek voltak – a szovjetunióbelieket pedig igyekeztek gyorsan meg is semmisíteni. Gondoltuk volna, hogy mégis van legalább egy olyan közöttük, amelynek egy részéből generációk tanultak, sőt tanulnak ma is?


A lengyelül tanulók számára közismert Varsányi István zsebkönyve. Ha hátralapozunk a forrásjegyzékhez, az első forrásmű a kiadási évével rögtön feltűnő lesz.

Wladysław Szabliński: Wszystko co ważne. Minden ami fontos. Debrecen, Városi nyomda, 1940

Mudrák József barátom, aki a debreceni egyetemen dolgozik, pontos és érdekes információkat közölt a szerzőről. Wladysław Szabliński vel Krawczyk a debreceni Tisza István Tudományegyetem lengyel lektora volt a harmincas évektől. 1912. december 7-én született Varsóban. 1935 szeptember 1-től már tanított az egyetemen, és tevékeny részt vett a nyári egyetem munkájában is. Kitűnően beszélt magyarul, sokan csak Szablinski Lászlónak ismerték, felesége magyar nő, Juhász Ágnes volt. Nyelvkönyvének példamondatai alátámasztják azt, hogy nem véletlenül követelte a német kultúrattasé Szabliński menesztését 1941 nyarán, akit természetesen az egyetem nem küldött el, ott maradhatott más beosztásban, könyvtárosként, 1942 februárjától.

RÁDIÓ / rádiót hallgatunk / keressük meg Londont! / hallgassuk meg mit ad Budapest!

1944 februárjában Divéky Adorján professzor (a varsói egyetem volt magyar lektora, a varsói Magyar Intézet volt igazgatója) javasolta újból lektorrá választását, mert „a magyar kormányzat a magyar-lengyel kultúregyezményt a maga részéről ma is érvényben lévőnek tartja”. Azonban egy bő hónap múlva, a német megszállás után nem csak ez nem történt meg, de a fenti példamondatokat sem írhatta volna le hátrányos következmények nélkül.


VILLÁM, 1944. június 15.

Szabliński a könyvtári feladatokat 1944. június 17-ig látta el.

Ezek után talán nem meglepő, hogy mennyire aktuális témákkal látja el a tanulni vágyót a kötet.

HÁBORU / az angol kormány ultimátumot intézett a német kormányhoz / a német kormány visszautasította az ultimátumot / Anglia hadat üzent Németországnak / a németek hadüzenet nélkül törtek be Lengyelországba / a technikai fölény Németország oldalán volt / hadijelentés / hadseregünk gyorsan nyomul előre

csapataink visszaverték az ellenséges támadást / a fronton nyugalom volt / kelepcébe csalták az ellenséget / a francia csapatok ellentámadásba mentek át / a katonák árkokat ástak és megerősítették az elfoglalt állásokat / a német csapatok visszavonultak az előre kiszemelt állásokba / az ellenséges csapatok hanyatt-homlok menekültek / megnyertük a csatát! / az ellenség veresége elkerülheteten / áttörték a Siegfried-vonalat / légitámadást intéztek Varsó ellen / a légelhárító tüzérség két repülőgépet lőtt le / 20 bombát dobtak le / lebombázták a középületeket / legtöbbet a polgári lakosság szenvedett / lebombázták a vöröskereszteskórházat / tíz halottat és negyvenhárom sebesültet vesztettünk / az ellenség vesztesége ismeretlen / a csapatok tábort ütöttek / Varsó ostroma közel egy hónapig tartott / az erőd helyőrsége megadta magát

A nyelvkönyv példamondataiból dicsőséges alternatív történelem bontakozik ki. Anglia és Franciaország nem hagyták szégyenteljesen cserben szövetségesüket, mint a valóságban, hanem, mint azt szerződésben fogadták, megtámadták a lengyeleket lerohanó német agresszort. Ilyenformán Lengyelország győztesen fejezte be a háborút.

Anglia sikeresen folytatja a tengeralattjárók elleni hadjáratát / az ellenség nyersanyagkészlete kimerült / fegyverszünetet kötöttek / béketárgyalásokat kezdtek / békét kötöttek / a legyőzött ellenségnek alá kellett írnia a békeszerződést

A magyarok is ontottak vért függetlenségükért / most Lengyelország negyedik felosztása következett be / most a lengyelek vették át a magyar jelszót: nem, nem, soha! / nem hagyjuk magunkat!

Egy biztos: Wladysław Szabliński bátor ember volt. Varsányi István professzor, akinek az élete szintén kalandba illő volt és filmre kívánkozna, jó okkal hivatkozhatott erre a kis füzetre mint forrásra könyve legutolsó oldalán. Ő is bátor ember volt: 1957 májusában forrásnak megjelölni ezt kötetet, amelyben például a lenti két oldal is szerepel, nem kis kockázatot jelentett. Lehet, hogy csak Szablińskinak akart emléket állítani, de az is lehet, hogy – Szablińskihoz hasonlóan – a fél évvel előbb letiport Magyarország katasztrófájára akart utalni, és emlékeztetni rá, hogy Lengyelország sokkal nehezebb helyzetből is fel tudott állni, újra tudott épülni. Itt van rá tehát a példa, hogy minden sikerülhet, nincs lehetetlen.

És ez minden, ami fontos.

Lengyelország két világháború közötti térképe (pontozva, illetve utólag pirossal jelölve az országot a nácik és a szovjetek között felosztó Ribbentrop-Molotov-határvonal) illetve Magyarország határai Kárpátalja viszafoglalása (1939. március 15.) és a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) között – abban az időszakban tehát, amikor a kis idegenvezető felkalauzolja Török Sándort a közös magyar-lengyel határra.



Adolf Guttmann nyomában. 1. Kutatás

Két nővér és egy barátnő: balra a legfiatalabb, Salomina Franciska Guttmann, „Myra”, középen a legidősebb, Magdalena Elizabeth Guttmann, „Madge”

Családi album:
Alba, 1867
Jo’burg, 1880
Hongkong, 1897
Marseille, 1900
Párizs, 1904
Valenciennes, 1918
Buenos Aires, 1930
Két nővér pózol a fotográfus lencséjének. Az 1900-as év végén hagytuk el őket Marseille-ben. A búr háborút követő száműzetésükkel a családi történelem egy lapja is lezárult: visszatértek Európába, arra a kontinensre, amelyet őseik több mint kétszáz évvel korábban hagytak el, amikor XIV. Lajos 1685-ben visszavonta a nantes-i rendeletet, és kiűzte a protestánsokat Franciaországból. Elhagyták hát a provanszi Motte-d’Aigue-t, La Rochelle-t, Poitout, Normandiát, Hollandiába menekültek, ahonnét 1688-ban szálltak hajóra a Jóreménység-foki gyarmatok felé.

Két nővér. Anyjuk, francia hugenották leszármazottja öt évvel korábban halt meg. Róla most nem lesz szó.
Apjuk valahol Lengyelországban – vagy talán Németországban – született a 19. század közepén, de semmit sem lehetett tudni róla: sem hogy honnan jött, sem hogy hová tűnt el.
Erről a férfiról hosszan mi sem tudtunk semmi, vagy szinte majdnem semmit. Talán német volt, talán lengyel, vagy talán – és nagyanyám itt lehalkította a hangját – zsidó. Az egyetlen zsidó a családban, és még azt sem tudjuk, ki volt – egy lengyel? egy német? Akárhogy is – és nagyanyám ismét felemelte a hangját –, áttért, úgyhogy nem volt már igazán zsidó.
Elmondta, hogy ez a férfi volt dédanyám apja, akit aztán korbáccsal kergettek el – ez a „kergettek” lehetett a saját felesége, de éppúgy lánya, Madge, dédanyám nővére, vagy maga Myra is. Sosem tudtam pontosan, annyiszor hallottam már ezt a történetet anélkül, hogy igazán érdekelt volna.
Szinte semmi sem maradt fent róla, egyetlen kép sem, egyetlen történet sem azon túl, hogy korbáccsal kergették el, semmi magyarázat. Sem születési, sem halálozási hely vagy év. Csak egy név: Adolf Guttmann vagy Gutmann, született a 19. század közepén valahol Berlin és Varsó között, és meghalt 1900 után valahol Afrikában.

Az orosz birodalom európai kormányzóságainak térképe. Atlas of the World, James Wyld, 1864

Hosszan nem tudtam semmit erről a dél-afrikai történetről. A kutatás hosszan csak sovány eredményekkel járt.
De aztán a mozaik darabjai lassan kezdtek összeállni.

guttmann1 guttmann1 guttmann1

Az első szál Angliába, Sheffieldbe vezet. A Guttmann fivérek, Tobias és Isaac a 19. század közepén vágtak bele az órás- és késesiparba. Tobiasnak a High Street 22-n volt üzlete, Isaacnak a Fargate 21-en, ahol ékszerüzletet is fenntartott. Mindketten a helyi zsidó közösség köztiszteletben álló tagjai voltak. Mindkettőnek számos gyermeke volt: Isaacnak Joseph, Alexandra, Florence, Bertha és Jeannette Marie, Tobiasnak Bertha, Leonora, Joseph, Rosie, Philip és Edith – és ezek csupán az élő gyermekek. Nem minden sikerül azonban úgy, ahogy szeretnék: Isaac 1860-ban csődbe megy. Aztán azonban összeáll testvérével, és megalapítják a Guttman Testvérek üzletházat, amely már sikeres lesz.

guttmann2 guttmann2 guttmann2 guttmann2 guttmann2 guttmann2 guttmann2 guttmann2

Azonban sem Isaac, sem Tobias nem angliai születésűek. Bizonytalan, mikor vándoroltak be, de azt tudjuk, hogy egyikük 1833-ban, másikuk 1835-ben született az Orosz-Lengyelországban, néhány kilométerre a porosz határtól fekvő Kaliszban, az orosz birodalom  egyik legnyugatibb shtetljében.

Kalisz, a Chmelnik zsidó negyed egy 1904-ben küldött képeslapon (a kettős dátum, június 3/16 az orosz/juliánus és az európai/Gergely-féle naptárra utal)

Amikor Adolf 1880 körül egy nagy utazóládányi késsel Dél-Afrikába érkezik, hogy megindítsa saját házaló üzletét, közvetlenül Sheffieldből jön, a Guttmann Testvérek High Street 22 alatti órás-késes üzletéből. De hiszen sem Tobiasnak, sem Isaacnak nem volt Adolf nevű fia, és egyetlen Adolf Guttmann sem szerepel a nagy-britanniai születési anyakönyvekben.

Milyen családból származott akkor hát Adolf? És milyen rokonságban állt a sheffieldi Gutmannokkal?
A nyomok már régen elmosódtak. Olyan kevés maradt Adolf után: egy házassági kivonat, egy név gyermekei születési anyakönyvében, egy levél néhány véletlenszerű utalása – és egy halotti anyakönyv, amely végre valami kulcsot kínál.
Eszerint Johannesburgban halt meg 1922-ben, „74 éves korában”.
Eszerint tehát 1848-ban született valahol Berlin és Varsó között.
De mindama Guttmannok közül, akinek születési anyakönyve fennmaradt itt vagy ott, Kelet- vagy Nyugat-Európában, egyetlen Adolf Guttmann sem szerepel, sem 1848-ban, sem korábban, sem később. Egyetlenegy sem.

Ugyanakkor Adolf a búr háború előestéjén egyfajta szerény láncszemmé vált a dél-afrikai helyi politikában a johannesburgi zsidók és a Pretoria faji fennsőbbrendűségét valló afrikánerek között; elég jó helyen lévő láncszemmé ahhoz, hogy lányai 1902-ben a búr háborúk hősnőiként szerepeljenek. A magyar Vasárnapi Újság december 30-i száma úgy mutatja be őket – tévesen –, mint Kruger elnök unokáit.

„Fegyveres boer nők
Hogy mily nagy volt a boerok harci lelkesültsége, kezdettől fogva, mutatja, hogy a férfiakon kívül nemcsak aggok és gyermekek, hanem még nők is fegyvert fogtak.
Nevezetesen Pretóriában alakult egy egyenruhás amazon-csapat, amelynek tagjai közül hármat, a kik mind a Kruger unokái, ezennel bemutatunk. Ezek: Eloffné asszony, Guttmann Mira és Flanagan kisasszonyok.
Ezen hölgyek most agg nagyatyjukat európai utjára is elkisérték.”


A kép más, ugyanakkor nagyon hasonló a fent látott Nadar-fotográfiához: Madge épp elfordítja a fejét. Minősége azonban jóval gyengébb. Feltételezhetően ugyanakkor egy második, retusált és kőmetszett felvételt is készítettek a sajtó céljára.

(2)

Bármilyen csekélyek a nyomok, végül valami feldereng. Egy cikk egy mondata, egy utalás, amely új utakat nyit, és már nyomon vagyunk.

Ez a második út kanyargósan vezet Lengyelországig. Egy Varsóból küldött levéllel kezdődik, amelyet egy pretoriai levéltárban őriznek.
Adolfnak ugyanis egy nővére is volt, Franciszka Goldberg született Guttmann, varsói lakos, aki 1902 tájban, a búr háború vége után írt a dél-afrikai hatóságoknak, hogy hírt szerezzen két testvére, Adolf és Izidore Olympius sorsáról.

Franciszkára, Adolf nővérére könnyen rátaláltunk. 1860 októberében született Varsóban, Henryk Guttmann és neje, Salomé Redlich lányaként. Henryk és Salomé 1857-ben házasodtak össze Kaliszban, ahol mindkettőjük született. A nyilvántartások ez esetben teljesen világosak. Henryk volt a harmadik Guttmann fivér, aki Lengyelországban maradt. Isaac és Tobias testvéreként Henry néven szerepelt az angliai forrásokban, és Henrykként lánya varsói anyakönyvi kivonatában.

Íme az apa, Henryk Guttmann.

Henryk Guttmann 1864-ben, bal kezén meghatározhatatlan tárggyal

A három Guttmann fivér közül ő volt az egyetlen, akinek nem zsidó neve volt. A Henryk nevet azonban ő is csak Varsóba költözve vette fel. 1824-ben, kaliszi születési anyakönyvében még Hajman Nuchem Guttmannként jegyezték be, s ezen a néven vette el Salomé Redlichet is 1857-ben.
Varsóban 1860-ban született lánya anyakönyvi kivonatában már Henryk néven szerepel, de korábban, 1858-ban és 1859-ben Kaliszban is született már két fia, akiket korábbi, Hajman Nuchem Guttman nevén jegyeztetett be: Joseph és Izidore, Franciszka két bátyja.

És Adolf? A mi Adolfunk, aki 1922-ben halt meg, 74 évesen, s akinek ilyenformán 1848-ban kellett születnie?

Egy. Csupán hipotézis, de lehetséges, hogy Adolf anyakönyvi kivonatába hiba csúszott, akár az eredeti bejegyzés, akár a másolás folytán. Adolf ezek szerint nem 74, hanem 64 éves korában halt meg, s ilyenformán nem 1848-ban, hanem 1858-ban született.

Kettő. Hajman Nuchem Guttmannnak és Salomé Redlichnek két fiuk született Kaliszban, 1858-ban és 1859-ben: Joseph et Izidore. Természetesen ez is hipotézis, de lehetséges, hogy amiként Hajman Henrykre változtatta nevét, úgy elsőszülöttje, Joseph jellegzetes zsidó nevét is a modernebb és európaibb Adolfra változtatta.

Összefoglalásként: Van egy, az orosz-lengyelországi Kalisz shtetlben 1858-ban Joseph néven született zsidó gyermek, akit szülei kétévesen Varsóba visznek, és ettől fogva az Adolf nevet viseli. Ez az Adolf később Sheffieldbe megy, hogy találkozzon nagybátyjaival, Isaackal és Tobiasszal, valamint unokatestvéreivel, a két Josephfel, akik mindannyian az órás, késes és ékszerész mesterséget űzik. Onnan indul egy Joseph unokatestvére társaságában Dél-Afrikába az 1870-es évek végén, majd innen egy nagy ugrással, még nem tudjuk pontosan, hogy, néhány évvel később láncszemként működik a johannesburgi zsidók és a pretoriai afrikánerek között, a lehető legközelebb a politikai és gazdasági hatalomhoz. És talán a gazdagsághoz is, ki tudja?

A nyomozás folytatódik.


Rózsaszínű levelek 4


[1914. nov. 18.]
A feladó neve: Timo Károly I. honv. gy.e.
A feladó czime: III. pótszázad II. szakasz Budapest

Czím: Szépreményű Zajác Antónia úrhölgynek
III. Kiskorona utca 52.
Budapest



Kedves Jankám!
Tudatom hogy most már volna kimenő töbször esténként, de nem tudom felhasználni mert csak 6-9ig szabad kimeni, tehát nem ér semmit. Vasárnap haza jövök valószínűleg ha eset valami közbe jönne, amit nem lehet tudni, akkor ha 4 oráig nem leszek otthon, te jöjj be. Most már néked is több az időd, hogy a mamád otthon van. Hogy van a mamád, remélhetőleg te is jól érzed magad. Én nagyon meg vagyok fázva, de ez semmi. Most pedig megyek játszani. Tisztelem az öregeket.
Szervusz Sok p….t küld a te
tü…kód.



Előző levelek (térképen szürkével jelölve):

Budapest, 1914. október 27.
Debrecen, 1914. szeptember 25.
Szerencs, 1914. augusztus 28.
[Három hét alatt a rumlis viszonyok valamennyire elrendeződtek, de a folytonosan áhított kimenő – hisz háború van –, leginkább kimarad. A kimenőre adott idő kereken mondva nem ért semmit. Csak annyit tett lehetővé, hogy oda- és visszavillamosozzon. Hiába a bakáknak ingyenes utazás, az átszállás nélküli járat, mire az Üllői úti Ferencz József laktanyánál elérte a 9-es vonalát, amely végigcsörömpölt az Üllői úton, a Ferencz József hídon átmenve feldöcögött a Duna mentén Óbudára, szinte fordulhatott vissza.

A levélből kiérződik a kimenők elmaradása miatti bizonytalanság és aggodalom a saját szülők és a címzett mamájának az egészsége felett.

Mit takarhat az utolsó, rejtélyes kipontozás? Képzeletünkre van bízva. A búcsúszavak láttán a szemérmes olvasó leginkább lesütött szemmel elfordul.]