Miénk itt a tér


A Plaça Reialt még soha nem láttam ilyennek. A barcelonai óváros vendéglőkkel és hostelekkel szegélyezett főtere, ahol ha az ember egy banánhéjt eldob, három japán és két amerikai turista csúszik el rajta, most olyan békés és laza, mint egy elnéptelenedő spanyol kisváros központja. A teraszokon alig ül valaki, az árak kifizethetőre zuhantak le, s a tér közepén, a kútnál helyi családok beszélgetnek, gyerekek jászanak. Leülök egy asztalhoz egy pohár borra. Időnként galambrajok keringenek át a téren mint aszteroidák, zöld papagájok üldözik egymást, egy-egy sirály vitorlázik át méltóságteljesen. Valaki zsinórokat húz a kút körüli kandeláberek között, fóliázott fényképeket függeszt rájuk más-más barcelonai tereken beszélgető, borozó, játszó helyiekről. Egy asztalra sokliteres sörös- és boroskannákat raknak, mindenki ingyen csapolhat belőlük. Egy nő kartondobozból bábszínpadot rögtönöz, a díszlet egyetlen kék lepedő, amely a tengert jelképezi. Különféle tárgyakból tengeri állatokat kreál, ezeket úsztatja a tengerlepedő előtt. A tengerpart gyerekei lenyűgözve bámulják. Egy kincsesláda van a tenger fenekén, mindegyik vízilény belenéz. A kis hableány kiúszik a gyerekek közé, mindenkit megsimogat. Nagy, békés kutyák járnak fel-alá a sorok között. A végén a nő körbeviszi a kincsesládát a nézők között, aki kíváncsi a kincsre, belenézhet. Az üres láda alján tükör van. A produkció címe: Vegyük vissza a teret.

ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1


És újra áll


Kísértet járja be Prága óvárosi főterét, immár több mint egy évszázada: Jan Hus szobrának tárgyavesztett tekintetében; a macskakövek között rézzel jelölt meridiánban és az ugyanott elhelyezett emlékkövek vandalizált felirataiban; és a Týn-templom és a régi városháza közötti nagy, tagolatlan térben, amely egyesek számára éppoly nyilvánvalóan tátongó cezúra volt, mint egy hiányzó metszőfog helye.


A kísértet olykor egy pillanatra felvillant, mint a képzelet homályos tárgya egy titokzatos rituálé helyszínén, amelyről néhány évvel ezelőtt tudósítottam itt a blogon. Kamerám remegése a tárgyhoz illően elmosódott alábbi fotót produkálta egy magányos szerzetesnővérről Mindenszentek előestéjén, amint egy csokor fehér liliomot és égő gyertyát tesz a megszentelt helyre, egy titokzatos és furcsa módon nyilvános szertartás által kifejezett remény képviselőjeként.


A régi fényképeken vizuális horgonyként jelenik meg, rögzített pólusként, amely körül a híresen népes tér forog. A 19. században, a standard idő bevezetése előtt a város óráit a helyi délhez igazították, amikor az oszlop árnyéka egybeesett a helyi meridiánnal. A 17. századtól kezdve emelkedett az ég felé hálaadásul a svédek – és általában a protestánsok – fölötti győzelem jelképeként, s szilárdan állt közel háromszáz éven át. A 20. században a mélybe zuhant a dühödt anarchista tömeg által tüzelt tűzoltók keze nyomán, mint az elnyomás szimbóluma.




A huszonegyedikben pedig, az Úr MMXX éve június hónapjának első hetében ismét felemelkedett, ahogy Studiolum már leírta itt a blogon. Aznap láttam először, amikor a daru modern eszközével a tetejére helyezték Mária szobrát. Most is ott áll, mint a cseresznye a habostorta tetején. A valaha a talapzat négy sarkán álló négy őrző angyal még úton van.


A project nagy vihart kavart. A2Alarm úgy írt róla, mint egy „OBI-ból gányolt amatőr karikatúráról”, míg a katolikus egyház, nem meglepő módon, áldását adta rá. Már az elmúlt rövid idő alatt is történt legalább egy kísérlet a replika vandalizálására.

Ami engem illet, nem tudom, hogy a tér „teljesebb lett”-e az új dísszel, vagy hogy a helyreállítás „autentikusabbá” teszi-e az állapotát. Mindazonáltal örülök a látványának, hiszen a közelmúlt oly sok egyéb változása annyira kiábrándító, ha nem egyenesen tragikus volt a városban. Ha tetszésre talál a prágaiaknál, állni fog. Legalábbis amíg valami változás le nem dönti újra.

A Praha Nostalgická oldalon felvetették: „Ha már úgyis benne vagyunk a dologban, miért nem állítjuk vissza a városházát is a maga eredeti szépségében?” Az egyik válasz szerint akkor már Josef Gočár kubista tervét kellene megvalósítani:


Egy kávéra negyven éven át emlékszik az ember


A török interneten néhány hete – ahogy az Index írná – futótűzként terjed egy századfordulós történet Bölcs Juszuf isztambuli kávésról és Szteliosz görög halászlegényről, akik egy évtized különbséggel kölcsönösen jók voltak egymáshoz. A történet az apokrifok minden vonását magán viseli: túlságosan didaktikus és túl szép, hogy igaz legyen, szereplőiről másutt adatot nem találni, s a forrásként megadott Üsküdar Belediyesi Kültür Hizmetleri Arşivi (az üszküdári önkormányzat kulturális szolgálatának levéltára) is kizárólag a történet újra meg újra átvett változataiban fordul elő. A benne foglalt szamoszi lázadás körülményei is pontatlanok. Az 1835 óta az oszmán birodalmon belül autonóm Szamosz szigete nem 1905-ben, hanem 1908-ban lázadt fel a Görögországgal való egyesülésért, ami 1912-ben be is következett. Damat Ferid pasa pedig, akit a történet szerint a lázadás leverésére küldtek, csak 1908-ban tért vissza két évtizedes önkéntes londoni száműzetéséből, úgyhogy nemigen kaphatott ilyen megbízást. Egyébként is a birodalom nemzetiségeinek pártján állt: 1919-ben ő ismerte el hivatalosan az örmények elleni oszmán népirtást, amiért ismét persona non grata lett Törökországban.

Mindazonáltal annyiszor említettem már negatívan a törököket az ott élő/élt más etnikumokkal, örményekkel, görögökkel, keresztény asszírokkal, kurdokkal kapcsolatban, hogy ezt a történetet most nekem is el kell mondanom, hadd javítson az imázsukon. Se non è vero, legalább az, hogy egyáltalán költenek egy ilyen történetet, s ilyen nagy számban veszik át, mesélik újra, és kommentálják pozitívan, hogy ilyen fontos nekik az, hogy volt legalább egy török és egy görög, akik így segítettek egymáson. Mintha ez valamelyest ellensúlyozná a honfitársaik által elkövetett sok szörnyűséget. Noha a történetben első látásra a görög az igazi hős. De ha jobban belegondolunk, az adott helyzetben a török is az, amiért szembe mer szállni a genocídiumok valódi okozójával, a török katonatiszttel. Bárcsak sokkal több egyszerű török tett volna így.

A történetet az Arkeoloji Tarihi (Régészet és történelem) oldalról idézem, az egyik legkorábbi (június közepi) és leginkább kommentált előfordulásáról, de persze valószínűleg nem ez az ősforrás.


„1895. Az eminönüi kikötő kávézójába török katonatiszt lép be, s azt mondja: »Juszuf mester, egy kávét mindenkinek, kivéve ott azt a görögöt.«

Bölcs Juszuf mindenkinek felszolgálja a kávét. A görög Szteliosz elé is tesz egy csészét. A tiszt ráüvölt: »Nem megmondtam, hogy neki nem?«

Bölcs Juszuf nem veszíti el a nyugalmát. »Kapitány, ezt a kávét én fizetem. Neki is jár egy.«

Szteliosz hálásan pillant fel Juszufra.



Telnek az évek. 1905-ben görög felkelés tör ki Szamosz szigetén. Damat Ferid pasa csapatai partra szállnak a szigeten. A katonák között ott van Juszuf is, aki már az első összecsapásnál fogságba esik. Két évet húz le a szamoszi börtönben. A két év leteltével a görögök áruba bocsátják a foglyokat a rabszolgapiacon. Amikor Juszufra kerül a sor, harsány hang hallatszik:

»Öt kurus a törökért! Azonnal fizetem!«

Senki nem ígér rá. A görög szekérre rakja Juszufot, kihajtanak a városból. A tengerparton megáll. Juszufhoz fordul, s azt mondja:

»Bölcs Juszuf, szabad vagy.«

Juszuf elképedten kérdezi: »Uram, ki vagy te? Miért engedsz szabadon?«

A görög messziről indul, a tizenkét évvel korábbi eminönüi kikötőből. Részletesen leírja azt a napot. »Én vagyok Szteliosz, a halász, akinek aznap járt egy kávé.«

Mindkettejük könnye kicsordul. Juszuf illegálisan hazakerül Isztambulba. Barátságuk harmincöt éven át tart. Évről évre meglátogatják egymást. Minden látogatáskor kerül egy csésze kávé. Gyerekeik és unokáik ugyancsak folytatják a hagyományt.

Innen ered az ismert közmondás: Bir kahvenin 40 yıllık hatrı vardır, ʻEgy kávéra negyven éven át emlékszik az ember.’”



Březnice reneszánsz zsidó negyede


Jonathan Safran Foer Everything is illuminated filmjében (2005, lásd itt) a múltkutatók, akik Trabanttal zötyögnek fel Odesszából Észak-Ukrajnába egy elpusztult stétlet keresve, végül egy hatalmas gabonatábla közepén, a gabona közül éppen csak kiemelkedve találják meg azt a régi faházat, amelyben a stétl utolsó túlélője él.


A březnicei zsidó temető ugyanígy egy hatalmas gabonatábla közepén áll, fallal körülvéve, a Rožmitálból Březnicébe vezető út mentén. Amerre a szem ellát, búzatáblák terülnek el, nyoma sincs településnek.


Pontosabban a főútról a temetőhöz lekanyarodó kis út – amely az U židovského hřbitova, A zsidótemetőhöz nevet viseli – mentén két épület áll, egy felújított tanyaház – amelyet az 1700-as években Na Čampulce néven említenek –, s egy Nový Mlýn, Újmalom nevű elhagyatott malom a Skalice folyócska partján. A kettő között egykori sokágú öreg fa tönkje, amelyen szemmel láthatólag jegesmedvecsalád vert tanyát.


Az 1553 óta dokumentált temetőben jól elkülönülnek egymástól a barokk és a 19-20. századi sírok. Az utóbbiak kövei – amelyek egy 1893-ban épült neogótikus ravatalozó körül csoportosulnak – szinte mind eltűntek, alapjaik éppen csak kimagaslanak a mindent benövő borostyán közül. Mint később megtudjuk, a gránit sírköveket a község az 1980-as években adta el a Stavba Olomouc építővállalatnak.

breznice1 breznice1 breznice1 breznice1 breznice1 breznice1

A barokk sírkövek azonban – a legkorábbi a 17. század végéről – szépen sorban állnak, ahogyan az itt elhunyt Heinrich Bachrich bécsi festőnek (1868-1935) a temetőről készült 1923-as festményén látjuk. A nácik nem vandalizálták a temetőt úgy, ahogy az ebben nagy gyakorlattal rendelkező – a környékbeli német temetőket hasonlóképpen elpusztító – csehszlovák kommunisták, akiknek viszont a homok- és mészkövekre nem volt piacuk.

A sírkövek különlegességei a barokkos játékossággal tagolt, kör vagy szív alakú kis egyszeres vagy háromszoros kiegészítésekkel ellátott kontúrok. Ahogy a délelőtti nap felragyog peremükön, mintha egy barokk zenemű párhuzamos szólamait rajzolnák ki az egyes sorok. A legtöbb síron csak felirat van, többnyire testes barokk betűtípussal. Alig egy-kettőt díszít virágornamentika, és csupán egy síron van állatszimbólum, amely pedig, mint láttuk, olyan gyakori a haszid temetőkben.


ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1


breznice3 breznice3 breznice3 breznice3 breznice3 breznice3 breznice3 breznice3 breznice3 breznice3 breznice3 breznice3 breznice3 breznice3 breznice3 breznice3 breznice3 breznice3 breznice3 breznice3 breznice3 breznice3 breznice3 breznice3 breznice3 breznice3


Az az egyetlen állatszimbólum pedig a farkas, amely az elhunyt, Benjamin Wolf Popper (1702-1767) nevére utal.


Wolf Popper helyi iparos, kereskedő és pénzkölcsönző családból emelkedett fel az egész csehországi vidéki zsidóság adószedőjévé és bírájává (Primator der Landesjudenschaft). Egyike volt a három zsidónak, akire I. Lipót császár a csehországi dohánymonopóliumot átruházta, ami hatalmas jövedelmet jelentett számára. Nagy vagyonát és jó kapcsolatait fia, Joachim Hayim (1730-1795) is örökölte, aki a csehországi nemesség legnagyobb pénzkölcsönzője és a hétéves háború alatt az osztrák hadsereg beszállítója volt, s 1790-ben II. Józseftől nemesi rangot kapott „Edler von Popper” címmel, a második olyan osztrák zsidóként, akinek nem kellett ehhez megkeresztelkednie. A csehországi zsidóság jogainak nagy harcosa volt, s az 1770-72-es éhínség idején saját pénzén látta el gabonával a város szegényeit, keresztényeket és zsidókat egyaránt. Ő azonban 1780-ban Prágába költözött, s ott is van eltemetve. Březnicében csak apja maradt, akinek sírja jócskán kimagaslik a barokk sírkövek közül.


Két másik sírkő is köthető ismert březnicei személyiségekhez. Egy rózsadíszes kő az 1765-ben elhunyt Abraham Luria rabbi, egy három szefirottal (az Isteni Egy kabbalisztikus emanációival) díszített kő pedig az 1801-ben elhunyt Moshe Baruch Muneles rabbi sírja fölött áll.

breznice4 breznice4 breznice4 breznice4 breznice4 breznice4

A Popper-ház a březnicei zsidó negyedben ma (fent) és a háború előtt, Moritz Popper nevével (lent).


A város zsidó negyede különleges építészeti egység: egyetlen nagy téglalap alakú tér, amelyet húsz ház zárt sorú homlokzata vesz körbe, s a téren két további épület áll: a barokk zsinagóga és a Popper-ház. Igazi tervezett városnegyed a reneszánsz korból, parányi ideális város, önálló kis zárt világ, ahol mintha megállt volna az idő.


A negyed egyetlen utcanevet visel: Lokšany, ami mutatja, hogy hagyományosan is egyetlen önálló negyednek tekintették. A név onnan ered, hogy Březnice ura, Ferdinand von Loxan adott területet a zsidóknak letelepedésre itt 1562-ben, akkor még a város falain kívül. Mivel a zsidóság megtelepedése és sorsa – mint a legtöbb kelet-európai helyen – szorosan összefüggött a város birtokosaival, érdemes ezek történetét is áttekinteni.

Březnice reneszánsz vára a Loxan-féle 16. századi átépítés után. A helyi kalauzból

A březnicei vár, mint láttuk, a középkorban a Buzic család birtokához tartozott. A vár körül már a 13. században eleven kereskedőváros alakult ki, annak köszönhetően, hogy a hely az úgynevezett Arany Ösvényen, a középkori Csehország egyik legfontosabb kereskedelmi útvonalán feküdt, amelyen Passauból Prachaticén át szállították Prágába a sót és más iparcikkeket. A Buzic családnak ez az ága az 1400-as évek elején kihalt, s a király a pénzverde felügyelőjének, Peter Zmrzlík von Schweißing/Svojšínnek adományozta. A felügyelő készíttette 1411-1414 között az egyik leggazdagabban díszített cseh kódexet, a háromkötetes Litoměřicei Bibliát, az első fennmaradt cseh nyelvű bibliafordítást. Idővel azonban huszita szimpátiája miatt kegy- és birtokvesztetté vált. Březnicét I. Ferdinánd 1533-ban adományozza titkárának, Georg von Loxannak, s ezzel kezdődik a vár legizgalmasabb, reneszánsz korszaka.

Georg von Loxan – csehszlovák nyelven, akik szeretik az összes idegen vérű arisztokratájuk nevét lefordítani, Jiří z Lokšan – 1530-tól cseh alkancellár volt, s két királynak is titkára és szürke eminenciása, de ennek ellenére – vagy tán épp ezért – ugyanolyan nehéz megbízható információkat összeszedni róla, mint mondjuk Habony Árpádról. Sziléziában született 1491 körül, de a családnak nevet adó Loxan/Lokšan település ott nem található. Fiatal korában valószínűleg bejárta Itáliát, ahol művelt humanistává vált, és egész életében számos humanista tudóssal levelezett Georgius Loxanus néven.

Georgius Loxanus két ezüst érme humanista jelmondattal, a felsőn a napvilágra jövő meztelen Igazság reneszánsz képi toposzával, aminek talán valamilyen önéletrajzi vonatkozása is van.


1523-ban valami módon II. Lajos magyar király titkárává lesz, majd a mohácsi csatavesztés után I. Ferdinánd császár szolgálatába áll. Hamarosan a császár titkára és legfontosabb tanácsadója lesz, amit Ferdinánd számos adománnyal honorál: így a cseh alkancellári címmel, valamint többek között a dél-csehországi Kašperk bányavárossal és Březnicével. Březnice középkori várát milánói mesterekkel építtette át reneszánsz stílusban, ám ennek 1567-es elkészültét már nem érhette meg, mert 1551-ben elhunyt. Az építkezést felesége, Katherine von Loxan fejezi be, aki az augsburgi Philipp Adler kereskedő-patrícius lánya volt, s csak férje után kapott nemesi címet. A kortársak szerint nagy szerelmi házasság volt az övék.

breznice5 breznice5 breznice5 breznice5 breznice5 breznice5 breznice5 breznice5 breznice5 breznice5 breznice5 breznice5 breznice5 breznice5 breznice5 breznice5 breznice5

Ez a vár lesz a reneszánsz Habsburgok egyik szerelmi történetének fészke is. Katherine elhívatta Augsburgból unokahúgát, a gyönyörű Philippe Welsert, aki itt ismerkedett meg Ferdinánd császár második fiával, II. Ferdinánd tiroli főherceggel. A pár 1557-ben itt, a várban kötött titkos házasságot, amelyből négy gyermek származott. Amikor a császár értesült erről, első dühe lecsillapodásával csak úgy hagyta jóvá a házasságot, ha az titokban marad, s a gyermekek nem örökölnek apjuk után. Az anyakönyvbe lelencként kellett bejegyezni őket, ugyanakkor viselhették a „von Austria” előnevet és a burgaui őrgrófi majd hercegi címet is.

Ferdinánd főherceg (Francesco Terzi, 1557 után, Kunsthistorisches Museum) és Philippe Welser portréja (névtelen festő, 1557, az ambrasi várban).

A főherceget 1564-ben nevezték ki Tirol kormányzójának. Philippével együtt Innsbruckba költöztek, ahová követte őket Katherine nagynéni is, akit 1580-ban ott is temettek el, szarkofágja a várkápolnában van. Březnice vezetését fia, Ferdinand von Loxan vette át, s ő engedélyezte, mint józan gazdálkodó szemléletű humanista földbirtokos, a zsidók letelepedését itt, az Arany Ösvény fontos városában, mindazonáltal a város falain kívül, földesúri birtokon. Az új negyed a birtokosról a Lokschan/Lokšany nevet kapta. Ironikus, hogy a nemesi család neve, amelynek eredeti névadó faluját nem ismerjük, ma egyetlen létező településhez kötődik, egy zsidó stétlhez. A negyed ugyanis egészen a 20. századig önálló településnek számított, önkormányzattal és csak a földesúrtól való függéssel, noha gyakorlatilag a város szívében volt: a březnicei főtérről egyetlen kapu, a Judenbogen vezetett át a negyedbe.

A Judenbogen ma. Szemközt a Popper-ház, az utca távoli végén a zsinagóga

Ferdinand von Loxan fiai a cseh nemesség Habsburg-ellenes felkelése során a protestáns rendeket támogatták, ezért a fehérhegyi csata (1620) után birtokukat elkobozták. Ezt 1623-ban a „prágai vérbíró”, Přibík Jeníšek z Újezda (von Aujezd) kapja meg, aki a cseh nemesi felkelés 26 tagját halálra ítélte és a prágai óvárosi főtéren kivégeztette. Az új birtokos által a kivégzésről készíttetett festmény ma is látható a březnicei várban. Ezzel kezdődik a város ellenreformációs korszaka. Jeníšek kápolnát építtetett a várhoz, s 1630-ban jezsuita missziót alapított a városban, amely 1640-re kollégiummá nőtte ki magát. Ő építtette Carlo Luragóval az impozáns főtéri jezsuita templomot Loyolai Szent Ignác és Xavéri Szent Ferenc tiszteletére, s a mellette lévő kollégiumot, amely, mint láttuk, 1647-től átveszi a příbrami Szent Hegy zarándokhely gondozását.

A Lokšany zsidó negyed fölé tornyosuló jezsuita templom és kollégium

breznice6 breznice6 breznice6 breznice6 breznice6 breznice6 breznice6 breznice6 breznice6 breznice6

A vérbíró unokája, Johann Joseph von Aujezd, aki 1677-től uralta a várost, különösen támogatta a zsidókat. Számos kedvezmény mellett az ő idején, az 1700-as évek elején épült ki a zsidó negyed a mai formájában.

A zsidó negyed interaktív térképe a zsinagóga kiállításán. Felénk néznek a főtér pirossal jelölt házai. A zsidó negyed nagy terének közepén a nagyobbik épület a Popper-ház, a kisebbik a zsinagóga

A negyed házait I-től (a Popper-ház) XXII-ig római számokkal számozták. A III. volt a rabbiház, a XIV. a kóser konyha, és a XXII-ben lakott Philippe Welser a főherceg látogatásai idején.

breznice7 breznice7 breznice7 breznice7 breznice7 breznice7 breznice7 breznice7 breznice7 breznice7 breznice7 breznice7 breznice7 breznice7

A zsinagóga 1725-ben épült. 1821 áprilisában leégett, de azonnal újjáépítették, a régi formájában, megnagyobbított női karzattal (ahogy az szokásos volt a korban, amikor a nők intenzívebben kezdtek zsinagógába járni). Az újjáépítéshez az akkori földbirtokos Kolowrat-Krakowsky család nyújtott nagy segítséget, ezért díszítik a tóraszekrény oszlopainak talapzatát az ő címerük elemei, a nyíl és a babérkoszorú. A festést a tóraszekrény és a bima fölötti pompás, arany csillagos égbolttal 1874-ben készítette a prágai Ladislav Kuba.

A Kolowrat-Krakowsky család 1727-ben, nem sokkal a negyed és a zsinagóga barokk kiépítése után örökölte a várost a kihalt Újezd családtól. Érdekes apróság, hogy 1872-ben, a Kolowrat férfiág kihalásakor a magyar Pálffy Eduard gróf örökli tőlük, akinek anyja Kolowrat lány volt. Tőle kobozza el majd 1945-ben a németeket és magyarokat jogfosztó Beneš-dekrétumok értelmében a csehszlovák állam. (Fontos különbség, hiszen ha arisztokrataként kobozták volna el tőle, akkor az új cseh kárpótlási törvények értelmében a család visszakaphatta volna. A Beneš-dekrétumok sújtotta etnikumok azonban mindezidáig nem kaptak kárpótlást.)

breznice8 breznice8 breznice8 breznice8 breznice8 breznice8 breznice8 breznice8 breznice8 breznice8 breznice8 breznice8 breznice8 breznice8 breznice8 breznice8 breznice8 breznice8 breznice8 breznice8 breznice8 breznice8 breznice8 breznice8

Az emeleten, a női karzat szintjén volt a héder. Itt most kiállítást látunk a régió zsidóságának történetéről és a csehországi zsidóság irodalmáról. A zsidó gyerekek a hédert elvégezve a jezsuita gimnáziumban tanultak tovább, amely egészen 1901-ig német nyelvű volt. A héder három oldalra nyíló ablakaiból jól áttekinthető szinte az egész zsidó negyed, különösen a szemközti Popper-ház, s a vele átellenben álló vendéglő, amely most a Hospůdka u dědy Jehudy z Lokšany, ʻKisvendéglő a lokšany Júda bácsihoz’ nevet viseli.

breznice9 breznice9 breznice9 breznice9 breznice9 breznice9 breznice9 breznice9 breznice9 breznice9

A 19. század második felétől kezdve a lokšany zsidók – ahogy általában a cseh- és morvaországi zsidóság – fokozatosan a nagy városokba költöztek, a vidéki központok elnéptelenedtek. Ahogy Jaroslav Polák-Rokycana írja 1934-es Geschichte der Juden in Březnice (Judenstadt Lokschan) c. tanulmányában: „A »Lokschan« kihalóban van. Már csak néhány év, és ez a cseh vidéki gettó a múlt részévé válik.” Nem tudta, milyen gyorsan igaza lesz. Březnicéből, ahol valamikor több száz zsidó élt, 1942-ben már „csak” huszonnyolcat deportáltak Theresienstadtba, majd onnan Auschwitzba.

A zsinagógát a háború után raktárnak használták, a házakba új lakók költöztek. A negyedet 2010 környékén állították helyre a „Deset hvězd” (Tíz Csillag) program keretében, amelyen belül tíz csehországi zsidó központ tizenöt műemlékét restaurálták. A zsinagóga ma minden nap látogatható, a helyreállított és eleven negyed pedig hűen őrzi egy egykori különös kis mikrokozmosz hangulatát.