Capriccio

Velence az egyik olyan város, amelynek nevét – Venetia, majd Venezia, azaz a venétek földje – a legtöbb nép a saját nyelvéhez igazította: Venice, Venecia, Veneza, Venecija, Wenecja, Venetië, ونیز Venīz, Venedig, Venedik, Benetke, Benátky, البندقية Al-Bunduqiyya. A változatok nagy része pusztán a név kiejtés utáni átírása, de egyik-másik mögött igyekeznek hazai etimológiát is kimutatni, ahogy azt a demizson szónál láttuk. Az arab változatot például szívesen eredeztetik a bunduqiyya, puska szóból, a szlovén/cseh Benetke/Benátky nevet pedig egy „mocsaras” jelentésű benátky szóból, amely Velence fekvésére utal, akárcsak a Venezuola, kicsi Velence név, amelyet Amerigo Vespucci adott a későbbi Venezuela partvidékének a vízre épült indián cölöpfalvak miatt.


Hogy a magyar Velence falu neve miből ered, és vajon összefügg-e az olasz Velencéével, arról megoszlanak a vélemények. Antonio Bonfini, Mátyás udvari történetírója szerint Velencéből jött olasz telepesek alapították a falut, amely ilyenformán éppúgy az olasz Velencéről kapta nevét, ahogy az észak-cseh Benátky nad Jizerou. Ám hogy ez mikor történt, azt nem említi, s Bonfini, akinek számára karnyújtásnyira volt az antikvitás, éppúgy gondolhatott itt az ókori venétekre, ahogy a románokat is a rómaiak közvetlen leszármazottainak, és Mátyást is a római Corvinus család egyenes ági sarjának tartotta. A Nyelvtörténeti Szótár az itteni halászok „velencé”-nek nevezett szélzászlójából származtatja a nevet, amely velenice formában talán szláv eredetű lehet, a velenie, irányítás, vezetés kicsinyítő képzős alakja. Végül Györffy és Székely György az 1000 és 1300 közötti nagy magyarországi olasz betelepülési hullám idejére teszi a falu alapítását több más középkori Venece, Venence, Velence, illetve Olaszliszka, Bodrogolaszi és hasonló településsel együtt. Annyi bizonyos, hogy 1516-ban „Welencze, másként Venecia” néven említik, s az 1522/28-as első Magyarország-térképen Veneze néven szerepel.


Akármi legyen is a két név etimológiai viszonya, a tóparti fagylaltozó nagyvonalú gesztussal teremt rokonságot a két Velence között. A két prospettiva és a kétnyelvű felirat távolságokat és kultúrákat hidal át, a gondola szerepét a virágtartóvá átalakított kenu alakítja. A kerten túl pedig élőben tárul ki a velencei lagunák panorámája.

Temetőlátogatás

November másodika, halottak napja. Ilyenkor az egész falu felkerekedik, kivonul a temetőbe, rendbe teszi a sírokat, mécsest gyújt, társadalmi életet él, és számba veszi, melyik sír nincs rendbe téve és melyiken nem ég mécses. Hogy ez már hetven éve is így volt, azt az alábbi fénykép bizonyítja. Ez a kép egyik szereplőjétől került hozzám, hogy tegyem közzé halottak napjára a helyi civil egyesület honlapján, amelyet társadalmi munkában szerkesztek. Ő a legfiatalabb rajta, s már csak ő él hármuk közül.


Halottak napjára magam is hasonló időutazást terveztem. De nem a faluba, hanem jó hatvan kilométerre, a velencei temetőbe, egy olyan sírhoz, amelyet még sosem láttunk.




Kicsit aggódtunk is, vajon megtaláljuk-e a sírt, de fölösleges volt. A temető hátsó kapuján belépve mindjárt ott áll, jól elkülönülve a többitől, tele friss virággal, annak ellenére, hogy az elhunytnak egyetlen rokona sincs Magyarországon, nem is volt soha.


Egy percre félrerakjuk előle a virágokat, hogy kibetűzhessük a sírkő feliratát.

ITT NYUGSZIK
MOLLA SZADIK
ázsiai török szerzetes
sz. 1836
megh. 1892. május 22.
Áldás és béke hamvaira

Ki volt ez a muszlim szerzetes, akit a 19. század végén – amikor az országnak egyetlen muzulmán lakosa sem volt – török sírjellel temettek el egy keresztény temetőben, s noha nevét alig ismeri valaki, sírját mindig friss virág díszíti és a magyartanárok konferenciája koszorúzza?

Az elmúlt száz évben csupán egy-két cikk emlékezett meg a sírról, azok is inkább csak helyi lapokban. Csupán 2001-ben jelent meg Kovács Sándor Iván pompás összefoglalója és dokumentumgyűjteménye Molla Szadikról és arról a másik „dervisről”, akinek révén Magyarországra került, Vámbéry Árminról, Batu kán pesti rokonai, Vámbéry Ármin és tatárja, Csagatai Izsák címmel a pozsonyi Kalligram kiadónál.


Vámbéry Ármin, az egyik legnagyobb magyar orientalista – akiről a Stein-honlap magyar Kelet-kutatói között is megemlékeztünk – 1857-ben, huszonöt évesen került Isztambulba, ahol a szabadságharc emigráns főtisztjei pártfogásukba vették, és beajánlották franciatanárnak előkelő török házakhoz. Elképesztő nyelvtehetségével tökéletesen megtanult törökül és perzsául, s amellett kiváló kapcsolatokra is szert tett. 1861-ben indult híres útjára, amelynek során tudós dervisnek öltözve minden európai kutató közül elsőként jutott el Közép-Ázsiába, a khivai és bokharai emírségekbe, a török nyelvjárásokat tanulmányozva és kéziratokat gyűjtve. Többször is halálos veszedelem fenyegette, ha felismerik gyaur voltát, de az iszlám vallásban, tudományban, sőt szépírásban való páratlan jártasságával mindig kivágta magát. 1864-ben jött vissza Európába, s angol és magyar nyelven kiadott útleírásai révén egy csapásra világhírűvé vált.


Ne tévesszen meg senkit ez a a szegény dervis-külső mint annak idején a bokharai emírt. Ezt a fényképet nem egy turkesztáni karavánszerájban készítette valami francia vándorfotográfus, a török és perzsa udvart fényképező Sébah és Jouillier, Jules Richard, Blocqueville és Sevruguin kalandvágyó kollégája. A felvétel egy londoni műteremben készült, s mindjárt utána Vámbéry a dervisruhát frakkra cserélve Palmerston miniszterelnökhöz sietett, akinek keleti ügyekben bizalmas tanácsadója volt.

Vámbéry a tapasztalatok, nyelvtudás és kéziratok mellett egyebet is hozott magával Közép-Ázsiából: egy fiatal khívai mullát, azaz iszlám hittudóst, Iszhakot, vagy itthoni nevén Izsákot. Együtt tették meg az utat Khívától egészen Isztambulig, s csak itt árulta el neki Vámbéry, hogy nem Mekkába megy, hanem hitetlen hazájába, Frengisztánba. Izsák, aki addigra már mesterének és urának tekintette Vámbéryt, nem akart elválni tőle, hanem minden félelme ellenére úgy határozott, ő is vele tart.




Izsák Magyarországon maradt, és rövid időn belül tökéletesen megtanult magyarul. Felváltva volt Vámbéry szolgája, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárosa, sőt Vámbéry barátai, Budenz József és Szilády Áron nyelvészek „tatár-tanára”. Hiszen ő volt akkoriban az egyetlen egész Európában, aki jól beszélte a türk nyelveket, így üzbég anyanyelve mellett a közép-ázsiai törökség közös irodalmi nyelvét, a csagatajt is, s a hazai török nyelvészek nagy lelkesedéssel igyekeztek kiaknázni ezt a nem remélt forrást.

A nyelvészet ekkoriban még a magyar nyelv török eredetét vallotta. Csak jó húsz év múlva robban ki az az „ugor-török háborúnak” nevezett tudományos vita, amelyben éppen az akkorra már finnugor-pártivá lett Budenz fordult szembe Vámbéryval, s amelynek következtében a kizárólagos finnugor eredet vált hivatalos állásponttá. És csak az utóbbi évtizedekben kezd megerősödni az a Vámbéryt némileg rehabilitáló álláspont, hogy a magyar nyelv finnugor alaprétege a sztyeppei nomádság évszázadai alatt olyan mértékben gazdagodott török szókinccsel sőt nyelvtani elemekkel, ami már gyökeresen változtatta meg a nyelvet.

„Vámbéry tatárja külön szenzáció volt”, írja Kovács Sándor Iván. „Mintha a fiatal Vejnemöjnen látogatott volna el a Kalevala szövegét rendezgető Elias Lönrot professzor és kollégái közé, mintha Odüsszeusz egyik matróza tartott volna bemutatót kötélcsomózásból a Holland Tengerészeti Akadémián.”




A Vámbéry-kör rábeszélésére Izsák még meséket és mondákat is fordított és tett közzé különféle közép-ázsiai nyelvekből „Csagatai Izsák” néven. De irodalmi munkásságának legszebb darabja az a soha nem publikált kézirat, amely Budenz és Szilády hagyatékában maradt fenn a MTA Kézirattárában, s amely nem más, mint Arany János Rege a csodaszarvasról költeményének csagatáj nyelvű fordítása: Adsdib szujgunnun hikájeti, azaz A csodálatos antilop története.

Arany ezt a balladát, amelyben a Kézai-krónikából ismert magyar eredetmondát dolgozta fel archaikus versformában, 1864. március 20-án jelentette meg. Két hónap múlva érkezett haza dervis-útjáról Vámbéry, bemutatva Izsákot Budenznek és Sziládynak, akiknek tüstént az az ötletük támadt: Arany számára meglepetésképpen „visszafordíttatják” a balladát egy olyan ősi török nyelvre, ahogyan az hitük szerint valaha hangozhatott. Segítségükkel Izsák néhány hónap alatt megbirkózott a feladattal, s olyan verset alkotott, amelynek ritmusa, rímelése és alliterációi, mint Kovács Sándor Iván bemutatja, tökéletesen simulnak a magyar eredetihez:

Száll a madár ágrul ágra Száll az ének szájrul szájra Fű kizöldül ó sírhanton Bajnok ébred hősi lanton

Sakhadin sakhaga ucsadi kuslár Aghizdin aghizda baradi szözler: Görlerning üsztüne csikadi otlár Turár szöz isittip jirinnen pahlvánlár

(Ágról ágra madarak szállnak szájról szájra szavak járnak: rég kiköltöztek a világból vitézek történeteikről szép szó maradt meg.)

A Budenz-Szilády által magyar kiejtés szerint lejegyzett kézirat másolatát és modern török átírását jó ideje elküldtem már üzbég fordító barátomnak, Timurnak, hogy készítse el honfitársa versének modern változatát, de Timur keleti szokás szerint nem kapkodja el a dolgot. Amint elkészül vele, közzétesszük itt a blogon.




Izsák a török ruhát ugyan európaira cserélte, s a magyar nyelv mellett németül és franciául is jól megtanult, de vallást nem cserélt, pedig még a hercegprímás is biztatta rá, amikor kihallgatáson fogadta. 1889-ben, amikor Naszreddin perzsa sah európai körútja során Magyarországon járt – látogatásáról éppen Vámbéry számol be részletesen a Küzdelmeim 15. fejezetében –, Vámbéry perzsa nyelvű üdvözlő beszéde után a vele lévő Izsák is fontosnak tartotta biztosítani az uralkodót, hogy ennyi év alatt sem lett hűtlen iszlám hitéhez. A sah ezt az epizódot külön meg is említette útinaplójában, amely a kiváló iranológus Kégl Sándor fordításában jelent meg magyarul a Budapesti Szemle 1895-ös számában.

Megőrzött hitéről tanúskodik török félholdas sírköve is. Vámbéry külön belügyminisztériumi engedéllyel érte el, hogy helyet kapjon a velencei keresztény temetőben, s hogy a Budapesten állomásozó bosnyák zászlóalj hodzsája tartsa a temetést iszlám szertartás szerint.

Hogy miért éppen Velencén temették el, azt Balla Mihály szép nekrológja a Budapesti Hírlap 1892. május 23-i számában – amely így kezdődik: „Egy unikum ember halt meg tegnap Velence Fejér megyei községben: Mollah Izsák, a Vámbéry tatárja, az első közép-ázsiai igazhívő, aki Dzsingisz kán óta Európába került.” – még csak azzal indokolja: „Szívtágulás ölte meg, miután soká betegeskedett Korányi professzor klinikáján. Velence községbe, ahol meghalt, üdülni ment.” A „török sír” körül azonban a faluban hamarosan legendák szövődtek, s ezek közös eleme volt, hogy élete végén itteni lányt vett el, aki valahol a katolikus temetőben alussza örök álmát.


A számos legenda közül azonban az a legszebb, amelyet Reményi József gyűjtött Malmos Márton 71 éves velencei halásztól és tett közzé az Élet és Irodalom 1965. szeptember 4-i számában.

Molla Szadik Árpád volt annak az embernek a neve. Már az Árpádot itt vette fel, mikor erre járt, mert megszeretett itt, és itt is maradt. Igazán mondva kincskereső török volt.

Hogy elölről mondjam, mikor a törökök elmentek erről a vidékről, temérdek aranyat-ezüstöt elástak. A föld alatt, a vermekben kádakban állott az arany, sok pincébe meg bivalybőrbe tekerbe a mindenféle gyöngyök, drágaságok. Később aztán jöttek vissza a törökök, keresték a kincseket. A régi öregek azt mondták, sokat meg is találtak.

Egyszer is jön három török. Azt mondják, kell lenni errefelé egy kőkutyának, merre lehet az? Nem tudta senki. Némely öreg később emlékezni kezdett rá, hogy amikor a törökök elvonultak innen, csakugyan hagytak itt egy kőkutyát. Nagy ülő kutya volt, a homlokán írás: „Tekerj meg, nem bánod meg.” Az emberek csak nevettek, ki hallott már ilyet, kutyát tekerni, egymást biztatták, hogy próbálná meg valaki, de nem akadt rá senki. Aztán, hogy senki se törődött vele, a kőkutya hányódott össze-vissza, egyik barázdából a másikba taszították, hogy ne fogja a helyet, el is felejtette mindenki.

Elég az hozzá, hogy ezt a kőkutyát kereste a három török. Nem nyugodtak bele a nincsbe, keresték naphosszat. Egy reggel, nagysokára, a Meleg-hegy alatt megtalálták. Egészen be volt már nőve gazzal. A három török egyszerre a földre veti magát, mert arrafelé úgy imádkoznak. Aztán az egyik török megforgatja a kutya farkát, hát csak úgy dől belőle ki a sok arany, három kosár tele lett.

Mi lett, mi nem lett a sok arannyal, azt nem hallottam, hanem az egyik török azt mondta, ő annyira megszeretett itt, hogy nem is megy sehová. Pedig lett volna annyi pénze, hogy a világot bejárhatja, de ő nem. Azontúl Árpádnak is nevezte magát. Mert a török és a magyar valamikor egy nép volt, csak összeveszekedtek azon, hogy kié legyen Buda vára. Így került ide Molla Szadik Árpád. Megházasodott, velencei lányt vett magának, holtáig boldogan élt. Így hallottam én ezt az édesapámtól saját magától.

A legenda azért is szép, mert a benne szereplő „kőkutya” – akárcsak más legendák ugyancsak kincset őrző temetőbeli „kőbáránya” – sejtésem szerint olyanfajta kos alakú sírkövekre mehet vissza, amilyeneket például a julfai temetőben láttunk, s amilyenek a magyarországi török temetőkben is állhattak egykor. Izsák temetése idején ezek a temetők már rég elpusztultak, de a népi emlékezet megőrizte különös alakjukat, s a „török” felbukkanása ismét aktiválta emléküket, felelevenítve a közös török-magyar történelem egy epizódját, ha nem is olyan régit, mint a csodálatos antilop csagatáj nyelvre fordított balladája.

Van egy város

Az Assza – Асса (1987) – a Szovjetunió utolsó éveinek rendkívüli hatású kultuszfilmje volt, és nagyon sokak számára máig az maradt. Nemcsak azért, mert a filmben – amelynek középpontjában a szovjet felső tízezer jaltai üdülőhelyén játszó zenekar áll – olyan korabeli kultikus underground együttesek dalai hangzanak fel, mint a már említett Akvarium, Bravo vagy Kino. Hanem azért is, mert a film nyílt lázadás volt a hazug és sivár rendszer ellen. És ezt nem destruktívan tette, hanem pusztán azzal, hogy egymás mellé állította a saját útjukat, az igazságot és szépséget kereső fiatalok őszinteségét, s a mindent lepusztító rendszernek és újgazdag haszonélvezőinek cinizmusát.

(A filmet rendező Szergej Szolovjov épp ezekben a napokban jelentette meg huszonkét év után a film folytatását Assza 2 címmel, ugyancsak Tatjana Drubics főszereplésével. Nagyon kíváncsi vagyok rá, sikerült-e folytatnia és aktualizálnia ezt a kritikát.)

Ebben a szellemben íródott a filmet lezáró dal, a Перемен! – Változást! – is, amelyet a legnagyobb korabeli rocker, a koreai-orosz Viktor Coj személyesen ad elő. Az alábbi részlet első két perce azzal telik, hogy a zenekar zongoristája beviszi Cojt az étterem személyzetiséhez, aki számon kéri – nem létező – iratait, bizonyítványait és lakcímét, monoton hangon darálva a szálloda előadóművészeti szabályzatát. Mintegy erre válaszolva kezdődik (1'55") az étteremben a dal, amely a film végére sok tízezres fáklyás koncertté tágul, olyan forrongásról adva hírt a birodalom szívéből, amelyről nekünk itt, a békés megalkuvásokba süppedt krajinán akkoriban nem sok fogalmunk volt.

Вместо тепла зелень стекла, Вместо огня - дым. Из сетки календаря выхвачен день. Красное солнце сгорает дотла, День догорает с ним, На пылающий город падает тень. Перемен требуют наши сердца, Перемен требуют наши глаза. В нашем смехе и в наших слезах И в пульсации вен… Перемен, мы ждем перемен. Электрический свет продолжает наш день И коробка от спичек пуста, Но на кухне, синим цветком, горит газ. Сигареты в руках, чай на столе,- Эта схема проста. И больше нет ничего - все находится в нас. Перемен требуют наши сердца, Перемен требуют наши глаза. В нашем смехе и в наших слезах И в пульсации вен… Перемен, мы ждем перемен. Мы не можем похвастаться мудростью глаз И умелыми жестами рук. Нам не нужно все это, чтобы друг друга понять. Сигареты в руках, чай на столе,- Так замыкается круг. И вдруг нам становится страшно что-то менять. Перемен требуют наши сердца, Перемен требуют наши глаза. В нашем смехе и в наших слезах И в пульсации вен... Перемен, мы ждем перемен.

Meleg helyett az üveg zöldje, tűz helyett a füst. A naptárban kipipált nap. Vörös nap süt le pusztítón, kiégeti nappalunk. A parázsló városra sötétség borul. Változást követelnek szíveink változást követelnek szemeink. Nevetésünkkel, sírásunkkal, ereink lüktetésével… Változást, várjuk a változást. Elektromos fény folytatja napunkat és kiürült már a gyufásdoboz, de a konyhában ég a gáz kék virágja. Cigaretta a kézben, tea az asztalon – egyszerű képlet ez. És semmi több – bennünk van minden. Változást követelnek szíveink változást követelnek szemeink. Nevetésünkkel, sírásunkkal, ereink lüktetésével… Változást, várjuk a változást. Nem dicsekszünk bölcs tekintetünkkel sem kezünk ügyes gesztusaival. Mindez nem kell, hogy értsük egymást. Cigaretta a kézben, tea az asztalon – így zárul be a kör és közben valamit megváltoztatunk. Változást követelnek szíveink változást követelnek szemeink. Nevetésünkkel, sírásunkkal, ereink lüktetésével… Változást, várjuk a változást.

De a film legemlékezetesebb dala mégsem ez maradt, hanem a Город – Város, vagy Город золотой – Arany város az Akvariumtól.

Под небом голубым есть город золотой С прозрачными воротами и яркою звездой, А в городе том сад, все травы да цветы, Гуляют там животные невиданной красы: Одно, как желтый огнегривый лев, Другое вол, исполненный очей, С ними золотой орел небесный, Чей так светел взор незабываемый. А в небе голубом горит одна звезда. Она твоя, о ангел мой, она твоя всегда. Кто любит, тот любим, кто светел, тот и свят, Пускай ведет звезда тебя дорогой в дивный сад Тебя там встретит огнегривый лев, И синий вол, исполненный очей, С ними золотой орел небесный, Чей так светел взор незабываемый.

Kék ég alatt arany város áll áttetsző kapukkal, fénylő csillaggal. A városban kert, a fű csupa virág, sosem látott szépségű élőlények sétálnak ott: az egyik mint tűzsörényű sárga oroszlán a másik ökör, figyelmes szemekkel mellettük arany égi sas felejthetetlen fénylő pillantással. S a kék égen egy csillag ragyog: az a tiéd, én angyalom, örökre a tiéd. Aki szeret, szeretik, aki fényt ad, áldott: keress, és a csillag elvezet a csodálatos kertbe. Ott vár rád a tűzsörényű oroszlán és a kék ökör, figyelmes szemekkel, velük együtt az arany égi sas felejthetetlen fénylő pillantással.

A film finom utalásai közé tartozik, hogy ez a dal akkor szólal meg, amikor a leendő szerelmesek a felvonón – amely hatalmas számokkal megjelölt bádogdobozokkal üzemel, mintegy így materializálva és legitimálva az egykori polgári szórakozás könnyű anyagtalanságát – a néhai jaltai nyaralóparadicsom fölé emelkednek, s a kamera lassan pásztázza végig a lepusztult épületeket, egy valamikori civilizáltabb és élhetőbb világ maradványait. A rendező még olyan finomságokra is ügyel, hogy például a „csodálatos kert” épp akkor hangzik el (2'39"), amikor a kamera a hullámpalából buherált nyomorúságos veteményes-teraszhoz érkezik.

De a dal „arany városa” és a valóságos város közötti éles kontraszt célja nem pusztán a kritika. A filmben épp az a szép, és azzal emel minket, nézőket is a valóság fölé, hogy a dalt a lepusztult városra vetítve egyfolytában látjuk * a szépség megmaradt töredékeit a házakon, a belső udvarokban, a túlélő díszfákon. Azokat a töredékeket, amelyek még így is élhetővé teszik a várost, és amelyeket mi is olyan odaadással kerestünk a nyolcvanas évek Budapestjén.

A dalt jó húsz éven át mindenki az Akvariumnak tulajdonította. A valódi szerzők kilétét csak 2005-ben nyomozta ki bravúros detektívmunkával és tette közzé az izraeli orosz bárdok Iszrabard szájtján Zeev Gejzel. Eszerint a dallam a pápai udvar nagy lantművészének, Francesco da Milanónak (1497-1543) egy Canzoné-jából ered, amelyet a Melogyija által 1972-ben kiadott „16-17. századi lantzene” című lemez tett ismertté a Szovjetunióban. Gejzel a darab kottáját is közli, s már azon voltam, hogy saját lantjátékomban teszem közzé itt a blogon, amikor váratlanul az eredeti felvételre is rábukkantam: *


„Francesco da Milano”: Канзона. A Лютневая музыка XVI-XVII веков (16-17. századi lantzene, 1972) lemezről, Vlagyimir Vavilov előadásában

A dallam olyan népszerűvé vált, hogy még korabeli szovjet szolfézskönyvekbe is belekerült. Ám amikor Gejzel megpróbált utánanézni a pontos címnek, kiderült, hogy ez a keresés csak orosz nyelven ad találatokat, a darab Nyugaton ismeretlen. Nem volt benne az Arthur J. Ness által 1970-ben kiadott cambridge-i The Lute Music of Francesco Canova da Milano (1497-1543) gyűjteményben sem. S amikor Gejzel a legnagyobb izraeli lanttörténészhez, Levi Septovickijhez fordult tanácsért, az kereken kijelentette, hogy ez a dallam sem nem olasz, sem nem reneszánsz, hanem leginkább is valami orosz népdalra hajaz.

Arról már Roman Turovsky, a New Yorkban élő nagy ukrán lantos, minden lantfórum törzsvendége világosította fel Gejzelt, hogy lantos körökben a „16-17. századi lantzene” lemezt úgy, ahogy van, hamisítványnak tartják. Véleményét a moszkvai konzervatórium professzora, Kallós Sándor (!) is megerősítette. Egyetlen valódi lantdarab van rajta, mondta, a Greensleeves, az összes többinek semmi köze a lanthoz: egytől egyig modern szerzemények. Az előadó, Vlagyimir Vavilov minden bizonnyal elmondhatta volna az igazságot, de ő egy évvel a lemez megjelenése után meghalt. Tény, hogy a cikk megjelenése óta Vavilovot tüntetik fel az Arany város zeneszerzőjeként.

A szövegíró kilétét már valamivel könnyebb volt megállapítani. Különféle szájtokon ugyan egyaránt tulajdonítják Borisz Grebenscsikovnak, az Akvarium vezetőjének, Nyikolaj Gumiljevnek, Anna Ahmatova 1921-ben kivégzett költő férjének, a dekabrista Mihail Volkonszkijnak, sőt Rabindranath Tagorénak. Ám a dalt először előadó Akvarium szájtján feketén-fehéren (vagy fordítva) az áll: „слова А. Волохонского и А. Хвостенко” – A. Volohonszkij és A. Hvosztyenko szövege.

Anri Volohonszkij és Alekszej Hvosztyenko 60-as évekbeli leningrádi dalszerzők neve, mondja Gejzel, éppúgy összeforrt, mint a Kamenev-Zinovjev párosé. A 2004-ben elhunyt Hvosztyenko összes szövege meg is jelent barátai gondozásában, ám ezek között Gejzel hiába kereste az Arany várost. Végül rászánta magát, s telefonon hívta fel a Tübingenben élő Volohonszkijt, akitől megtudta a szöveg keletkezésének történetét, úgy, ahogy azt Volohonszkij később önálló interjúban is elbeszélte. Azért nem került be a szöveg a kötetbe, mondja, mert ez 1972-ben keletkezett, abban a rövid időszakban, amikor Hvosztyenko már elment a Szovjetunióból, de Volohonszkij még nem. Szomorúan járta az utcákat, azon tűnődve, mitévő legyen immár barátja és szerzőtársa nélkül. S ekkor került a kezébe a „16-17. századi lantzene” lemez barátjánál, Borisz Akszelrod festőnél, aki éppen a „Mennyország” mozaikpannón dolgozott. „Francesco da Milano” darabja azonnal megérintette őt, s ennek és Akszelrod képének a hatása alatt írta a verset – egyedül.

Az eredeti vers és az Akvarium szövege között azonban számos apró különbség van. A legfontosabb az, hogy Volohonszkij nem az Arany város, hanem a Рай – „Paradicsom” vagy „Mennyország” címet adta a versnek. Ennek megfelelően a kezdő sor is „Над небом голубым”, azaz „A kék ég fölött”, és nem „Под небом голубым”, azaz „A kék ég alatt”, ahogyan Grebenscsikovék az antiklerikális cenzúrától való féltükben módosították a szöveget. Ebből már jobban érthetőek a dal egyes részletei is. Az orosz az „ангел мой”, „angyalom” megszólítást elsősorban nem a kedvesére használja, mint a magyar, hanem az őrzőangyalra a mindennapi imádságban. A három állat pedig Isten trónusa előtt szolgál Ezékiel látomásában és a Jelenések könyvében, ahogyan azt oly gyakran ábrázolják az ortodox templomok freskóin. „Grebenscsikovék nem hibáztak”, mondja Volohonszkij, „amikor a Város címet adták a versnek. A verset valóban a Városról írtam. A mennyei Jeruzsálemről.”

Ebből érthető, amit Gejzel ír, hogy ugyanis a dal Anuar Budagov által énekelt héber változatának szövegét – amely pusztán az orosz eredeti fordítása – Izrael-szerte Juda Halevi 11. századi spanyol zsidó misztikus költőnek tulajdonítják. S ez a háttér még mélyebb jelentést kölcsönöz a vágyott város és megélt valóság kontrasztjának az Assza jelenetében.

Jan van Eyck: Genti oltárkép. A Bárány imádása-középtábla a Mindenszentek és a mennyei
Jeruzsálem ábrázolásával (részlet). Csak e bejegyzés írása közben jöttem rá,
hogy hiszen épp ma van mindkettőnek az ünnepe.

Császárkorona

Ezeket a fotókat egy azóta megszűnt perzsa blogon találtam. A pompás liliom a Fritillaria imperialis, európai nyelveken császárkorona, perzsául لاله واژگون lâle-ye vazhgun, azaz „fordított liliom/tulipán”, mert a perzsa lâle mindkettőt jelenti. Vadon nő a nyugat-iráni Zagrosz hegységben.










Csodálatos látvány, amikor áprilisban a méteres szár tetején ülő lángvörös harangok szőnyege néhány nap alatt beborítja a kopár hegyoldalakat, egészen új dimenziót adva a bibliai mondásnak: „Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek… még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül.” Ami egyúttal váratlan módon a virág európai nevét is igazolja.


A virág, nevéhez méltó módon, két császárnak és a reneszánsz botanika két koronázatlan királyának közvetítésével jutott el az európai díszkertekbe. Az egyik császár az 1566-ban Szigetvár ostrománál elhunyt Nagy Szulejmán volt, il Magnifico, ahogy az itáliai, al-Qanuni, a Törvényhozó, ahogy a török és perzsa történetírók nevezték. Ő teljesítette ki és szilárdította meg apja és nagyapja hódításait, s az ő hosszú uralkodása volt az oszmán kultúra aranykora. Nagy szerepet játszott ebben a birodalmat meghódító perzsa irodalom és művészet is, beleértve a kertművészetet. A kenyér táplálja a testet, de a virág táplálja a lelket, tartja a Mohamednek tulajdonított mondás, s ennek szellemében hozta létre Szulejmán az isztambuli Virágpiacot, amely máig eredeti helyén működik a Fűszerbazár közelében, az Eminönü negyedben, nem messze azoktól a csodálatos halsütödéktől. Ezen a piacon első ízben árulták a birodalom valamennyi virágát a koszovói Rigómezőtől az örmény hegyekig és a pontuszi partoktól a szíriai pusztákig. Egy ilyen piac minden botanikus álma.

Szulejmán szultán a mohácsi csata után (Isztambul, Topkapı Sarayı)

És az álomhoz hamarosan megkerült a botanikus is. A flamand Ogier Ghiselin de Busbecq 1554-ben és 1556-ban I. Ferdinánd követeként tárgyalt Isztambulban az erdélyi határkérdésről. A kényes tárgyalások hosszan elhúzódtak, és Busbecqnek az isztambuli életet elsőként leíró Török levelek mellett arra is maradt ideje, hogy Európában ismeretlen növényeket gyűjtsön a virágpiacon. Ő küldött haza először számos olyan növényt, amelyekről ma már azt gondolnánk, mindig is nőttek nálunk, sőt hogy egyik-másik ősi magyar virág: tulipánt, vadgesztenyét, orgonát, jezsáment, hibiszkuszt, jácintot, és persze a császárkoronát, megnyitva ezzel az európai díszkertek 1620-as évekig tartó „orientális korszakát”.

Az isztambuli nagymecset, 1570

Busbecq küldeményeinek címzettje egy másik flamand botanikus volt, a kor legnagyobbika, Carolus Clusius, akit éppen Busbecq javaslatára hívott meg 1573-ban Bécsbe a másik császár, II. Miksa. Ő hozta létre Európa első egzotikus kertjét a császári udvarban, amelyről a császárkorona is kapta a nevét. Clusius maga is nagy növénygyűjtő volt, aki elsőként írta le Ausztria és Nyugat-Magyarország hegyvidéki flóráját. Barátja volt Batthyány Boldizsárnak, a magyar reneszánsz e titokzatos alakjának, aki magasrangú török foglyai révén ugyancsak hozatott egzotikus virágokat, például „harminchat szirmú dupla nárciszt” Konstantinápolyból, s akinek németújvári díszkertjét maga Clusius tervezte, többször hivatkozik is rá írásaiban. Clusius az ő birtokán végzett megfigyeléseiből állította össze Pannónia gombáinak első nagy enciklopédiáját gyönyörű rajzokkal, amely sok évszázad után csak néhány éve jelent meg először nyomtatásban.

Pieter van Kouwernhoorn: Császárkorona, florilegium részlete, 1620 k.

De Clusius specialitása mégis az Isztambulból érkezett egzotikus flóra volt, elsősorban a tulipán, amelyet ő honosított Európában. Leidenbe hazatérve megalapította a Hortus Academicust, Európa első dísznövénykertészetét, ahol horribilis áron árulta gyűjteményének tulipánhagymáit. A helyi kertészek végül kétségbeesésükben összefogtak és betörtek a kertbe, szakértő módon mintavételezve minden egyes fajtát. Ezzel vette kezdetét a németalföldi tulipánok divatja, amelyből a következő generáció hírhedt tulipánőrülete és híres tulipános csendéletei fakadtak. Ezeken a csendéleteken gyakran szerepel – valóban a kompozíció koronájaként – a császárkorona is, amely impozáns méretei miatt a nagy barokk termek kedvelt vágóvirága volt. Barokkos megjelenése miatt később a szecesszió is szívesen alkalmazta.

Id. Jan Brueghel: Nagy csokor, 1603

Van Gogh: Császárkoronák réz vázában, 1886

A virágot perzsául لاله اشک lâle-ye ashk-nak, könnyező liliomnak is nevezik. A hagyomány szerint azért, mert tanúja volt az iszlám előtti iráni hérosz, Siavush meggyilkolásának, s a többi liliommal ellentétben azóta is lehajtott fejjel siratja őt. De a legenda elterjedtebb változata szerint a virág éppen Siavush véréből sarjadt, amelyet a zsarnok parancsára terméketlen sziklákra öntöttek ki. Így mondja el Firdauszí is A királyok könyvében.

Siavush, az ártatlanul meggyilkolt hős – akinek alakja a megölt Tammúz vonásait őrzi és a legfőbb síita mártír, a Kerbalánál lemészárolt Huszein kultuszát készíti elő – az eltiport, de a mártírok véréből újjászülető szabadság egyik legfontosabb jelképe az irániak számára. Az ő véréről énekeltek a sah ellen lázadó mudzsahedek, s az ő nevét viseli a modern Irán egyik kulcsregénye, Simin Daneshvar Siavushunja, amelynek cselekménye ugyan az 1941-es angol megszállás idején játszódik, de változatlan aktualitással olvasták később is. A regény főhősét, a fiatal Yusofot, tekintélyes sirázi földbirtokos család fejét az angolok öletik meg, mert a város passzív ellenállásának szervezőjeként megakadályozza az angol hadsereg élelmiszer-felvásárlását, amely éhínséget okozna a parasztok között. A regény utolsó mondata az az üzenet, amelyet az angol hadseregben tolmácsként szolgáló ír költő, Yusof barátja küld Zarinak, Yusof özvegyének:

Ne sírj, nővérem. Otthonodban egy fa nő majd, és más fák is városodban, és még sokkal több az egész országban. És a szél üzeneteket hordoz majd fáról fára, és a fák megkérdezik a szelet: „Találkoztál a hajnallal utadon?”

És erről a liliomról, a mártírok véréből sarjadó szabadság jelképéről szól az egyik legnagyobb iráni énekes, Shahram Nazeri Lâle-ye bahâr, Tavaszi liliom című lemeze is, amely csak néhány hónapja jelent meg Iránban.


Shahram Nazeri: Lâle-ye bahâr (Tavaszi liliom), a Lâle-ye bahâr (2009) lemezről. A verset Malek o-Sho‘arâ Bahâr írta, ugyanaz, aki Shajarian Hajnali madarának szövegét. Zenéjét szerezte és játssza a legnagyobb szantur-játékos, Parviz Meshkatian, aki egy hónapja, szeptember 21-én hunyt el Teheránban.

لاله خونین کفن از خاک سر آورده برون خاک مستوره قلب بشر آورده برون دل ماتم زده مادر زاری است که مرگ از زمین همره داغ پسر آورده برون	.....	lâle khunin kafan az khâk sar âvarde borun khâk masture-ye ghalb-e bashar âvarde borun del-e mâtamzade-ye mâdar-e zâri’st ke merg az zamin hamreh-e dagh-e pesar âvarde borun
آتشین آه فرو مرده مدفون شده است که زمین از دل خود شعله ور آورده برون راست گویی که زبانهای وطن خواهان است که جفای فلک از پشت سر آورده برون		âtashin âh-e foru morde-ye madfun shode ast ke zamin az del-e khod sho‘le var âvarde borun r’ast guyi ke zabânhâ-ye vatan khâhân ast ke jafâ-ye falak az posht-e sar âvarde borun
یا به تقلید شهیدان ره آزادی طوطی سبز قبا سرخ پر آورده برون یا که بر لوح وطن خامه خونبار بهار نقشی از خون دل رنج بر آورده برون		yâ be taghlid-e shahidân-e rah-e âzâdi tuti-ye sabz ghabâ sorgh par âvarde borun yâ ke bar loh-e vatan khâme-ye khunbâr-e bahâr naghshi az khun-e del-e ranj bar âvarde borun

a liliom a föld mélyéből vérszínű leplet hoz elő
a föld az emberiség rejtett lelkét előtárja
a fájdalmas anyai szív siratja a halott
fiút, akinek égő szíve a földből kisarjad

tűzzé vált az eltemetett halott, szívének
vérétől a föld vörös lángba borult:
mintha ezer nyelvvel hirdetné a haza
hogy a sors zsarnokságának vége szakad

mintha a szabadság mártírjaként
zöld köntösén vörös tollat viselne
mintha az égő tavasz a haza sírkövére
a gyötrött szív vérének selymét terítené

Egy Buenos Aires Wang Weinek

Dolgok, amelyeket nem lehet kihagyni az ÉN Buenos Airesemben

(minden rendszer nélküli és teljesen szubjektív felsorolás: másoknak valószínűleg másmilyen Buenos Aireseik vannak)

Enni

• Alfajores csokoládéval és dulce de lechével (az eredeti Havanna márka, illetve most, hogy a a Havanna céget eladták, a Cachafaz, amelyet a régi cég volt cukrászai készítenek).
  
• Bonafide bocaditos (falatkák), vagy Cabsha, azok még kisebbek (lásd lenn a képen).
  
• Revuelto Gramajo (Gramajo rántotta), tipikus porteño egytálétel, koleszterinmentes diétára abszolút nem alkalmas: igen vékonyra vágott sült krumpli, sonka és tojás, esetleg póréhagymával és zöldborsóval.
  
• természetesen az argentín asado: parázson vagy nyílt tűzön sült mindenfajta hús, elsősorban marhából: asado de tira (rövid borda), vacío (rostélyos), colita de cuadril (fartő) , lomo (vesepecsenye), matambre (bélszín), nem feledkezve meg az achurasról, a különféle belsőségekről, amelyek részletes felsorolásától megkímélem az olvasót, csupán a mollejast (borjúmirigyet), riñoncitost (vesét), chinchulines (marha-disznósajtot) említve mint abszolút kihagyhatatlanokat. És akkor ott van még a disznó, csirke és pulyka.
  
• empanadas (különféle töltetű kis félkör alakú sütemények). A leghagyományosabbakat hússal és sajttal töltik, de Buenos Aires a töltetek végtelen sokaságát kínálja, amelyeket azonban a puristák nem hajlandóak empanadasnak nevezni. Azonkívül minden vidéknek – különösen Északnyugat-Argentínában – megvan a maga jellegzetes receptje.
• milanesas! – azaz bécsi szelet, az argentín húsok királya (vagy inkább császára).
• maté (a matéfűből készült tea). Iható a hagyományos módon, lopótökből fémszopókával, vagy mate cocido, főtt maté formájában, úgy készítve, mint bármilyen közönséges teát (még filteres maté is kapható).
• és természetesen argentín bor, bár ez ügyben teljesen tájékozatlan vagyok, sőt méltatlan családomhoz, amely nem tudja megbocsátani nekem ezt a hiányosságot…

Mászkálni

• Avenida del Libertador, a Bosques de Palermo (Palermo-erdő) környékétől egészen a Recoletáig. A Palermo persze inkább egy sor park, semmint tényleges erdő. Itt állt valaha Juan Manuel de Rozas buenos airesi kormányzó és jelentős 18. századi caudillo palotája.
• A Recoleta-temető és a környező elegáns negyed (Avenida Alvear, Avenida Quintana).
  
• A botanikus kert, amelyet jó pár évig elhanyagoltak, de most megint feljövőben van. (Számomra gyerekkoromat jelenti, amely mindig megőrzi varázsát – még ha a tempus fugit mementójaként is –, úgyhogy minél elhanyagoltabb, annál nyilvánvalóbb az üzenete…)
• Az Avenida Callao és az Avenida Santa Fe környéke (föltétlenül be kell térni a „Clásica y Moderna” könyvesbolt-bár-jazzcaféba).
• A teljes háztömb szélességű Avenida 9 de Julio (sok-sok háztömböt kellett lebontani teljes hosszában, hogy megépítsék), az emblematikus „Obeliscó”-val az Avenida Corrientes kereszteződésében.
• Avenida Corrientes a könyvesboltokkal és színházakkal, amely ma kissé lepukkant, de még mindig őrzi személyiségét (pizzát kell enni a „Los Inmortales”-ben).
• Plaza San Martín (megnézni a Plaza Hotelt, Latin-Amerika legkorábbi luxushoteljét).
  
• Palermo negyed, korábban az alvilági malavida, ma a modern dizájnerek székhelye. Borgest teljesen elbűvölte a negyed sajátos világa. Innen nem messze meg kell nézni Geogie barátja, az ezerarcú Xul Solar múzeummá átalakított házát.
  
• San Telmo negyed és Plaza Dorrego a hétvégi régiségpiaccal.
  
• A Barracas negyed és a Lezama Park (ahol Sábato Hősök és sírokjának néhány jelenetét forgatták).
  
• La Boca és Caminito. A jellegzetes tangó-sugárút, ahol föltétlenül meg kell nézni a Fundación Proa épületét.
  
• Az én városnegyedem: Belgrano. De nem a kicsöngetés órájában, mert olyankor megkergül a forgalom. Végigsétálni a 11 de Septiembre vagy 3 de Febrero utcán, a Federico Lacroze és Juramento utcák között. A Plaza General Belgranóra elérve megnézni a „La Redonda” templomot. Sétálni Belgrano R-ben, Buenos Aires egyik legszebb lakónegyedében.
  
• Kirándulás a város határán túl, különösen San Isidróba. (Sajnos nincs rá felhatalmazásom, hogy mindenkit meghívjak ide, de számomra vitorlásklubom, a Náutico San Isidro Buenos Aires kihagyhatatlan része.) Megnézni a Rio de la Plata deltáját, Tigre városát és a Puerto de frutost, a terménykikötőt.
  

1. Obelisco (Av. Corrientes & 9 de Julio) • 2. Plaza San Martín • 3. San Telmo negyed • 4. Lezama park • 5. La Boca • 6. Av. Santa Fe & Av. Callao • 7. Av. del Libertador a Bosques de Palermo tájékán • 8. Botanikus kert • 9. Palermo negyed • 10. Recoleta temető • B. Az én negyedem: Belgrano (már nem fért rá a térképre) • x. Kereszttel jelöltem meg, hol fog megszállni Wang Wei

De mindenkit óvok az idealizmustól. Igazi porteñóként, akinél mindig kéznél van a kritika és a nyelve hegyén a panasz, hadd emlékeztessek rá, hogy egészen biztosan senki nem fogja elkerülni a tömegnyomort az utcákon, amelyekre ráférne a söprés, a dugókat, az ideges és aggresszív embereket – röviden szólva, a buenos airesi mindennapok örömeit.

Maté


Bocaditos csokoládéval és dulce de lechével



Revuelto gramajo


Empanadas


A „La Redonda” templom a Belgranón


Recoleta temető


Avenida Corrientes az Obeliscóval


San Telmo negyed


Belgrano R, Melián utca


Plaza de Mayo


Círculo Militar a Plaza San Martín környékén


Avenida Santa Fe a Plaza San Martín előtt

© 2005 Fotogalería Gobierno de la Ciudad de Buenos Aires

Kaktuszok

Évente két, maximum három centimétert nőnek. A kislány az utolsó képen éppen 1,25 méter magas volt, amikor a fotó készült. Vajon hány évszázada őrzi ez a példány a tilcara indiánok erődjét a Humahuaca-szurdok stratégiai pontján?

Mercedes Sosa

Violeta Parra szövege Gracias a la vida que me ha dado tanto, Me dio dos luceros que cuando los abro, Perfecto distingo lo negro del blanco Y en el alto cielo su fondo estrellado Y en las multitudes el hombre que yo amo. Gracias a la vida que me ha dado tanto, Me ha dado el sonido y el abecedario, Con las palabras que pienso y declaro: Madre, amigo, hermano y luz alumbrando, La ruta del alma del que estoy amando. Gracias a la vida que me ha dado tanto, Me ha dado la marcha de mis pies cansados; Con ellos anduve ciudades y charcos, Playas y desiertos, montañas y llanos Y la casa tuya, tu calle y tu patio. Gracias a la vida que me ha dado tanto, Me dio el corazón que agita su marco, Cuando miro el fruto del cerebro humano; Cuando miro el bueno, tan lejos del malo Cuando miro el fondo de tu ojos claros. Gracias a la vida que me ha dado tanto, Me ha dado la risa y me ha dado el llanto. Así yo distingo dicha de quebranto Los dos materiales que forman el canto Y el canto de todos que es el mismo canto. Gracias a la vida.

Köszönet az életnek, amely annyit adott: két szemet, hogy ha kinyitom őket világosan látom, mi fekete, mi fehér, a magasban az ég csillagos hátterét, és ezer közül azt, akit szeretek. Köszönet az életnek, amely annyit adott: a hangokat, az ábécét, a szavakat, amelyeket gondolok és kimondok: anyát, barátot, testvért, világosságot, a lélek útját, amellyel szeretek. Köszönet az életnek, amely annyit adott: ő adta a járást fáradt lábaimnak hogy bejárhassak várost és vadont partot és pusztát, hegyet és síkságot és a te házadat, utcád és udvarod. Köszönet az életnek, amely annyit adott, ő adta a szívet, amely megdobban ha az emberi elme gyümölcsét látom, ha a jót látom, amely oly távol áll a rossztól, ha tiszta szemeid mélyére nézek. Köszönet az életnek, amely annyit adott, a sírást és nevetést, hogy megkülönböztessem a boldogságot és a szomorúságot: a dal két anyagát, mindenki dalának anyagát, amely egy és ugyanaz a dal. Köszönet az életnek.

Október negyedikén, vasárnap hunyt el itt, Buenos Airesben a nagy argentin énekesnő, Mercedes Sosa, a „cantora”, ahogy magát szerette nevezni, s akinek ragyogó tehetségéből egy korábbi bejegyzésben már ízelítőt adtunk.

Temetése hatalmas visszhangot váltott ki az egész országban. A kormány háromnapos gyászt rendelt el. A parlament dísztermében ravatalozták fel, s honfitársai végeérhetetlen sorokban álltak, hogy utolsó istenhozzádot mondhassanak neki.

Manapság, amikor az argentinokat annyi valódi és képzelt ellentét osztja meg, nagyon vigasztaló felfedeznünk, hogy egy nagy művész szeretete és egy eszményeihez haláláig ragaszkodó személy emléke még mindig képes egyesíteni minket.

Sokat írtak ezekben a napokban Mercedes Sosáról. A sok nyomtatott szó közül különösen megindítónak találom azt a levelet, amelyet Mercedes családja küldött a sajtónak. Olyannak, amely pontosan leírja, hogyan éreztünk iránta mi valamennyien argentínok.

Unokái, testvérei, unokaöccsei, fia vagyunk. Számunkra ő több volt, mint híres és nagy énekes. Osztoztunk életében, személyes örömeiben és fájdalmában, mert ez a nagy művész egyszersmind nagyanyánk, testvérünk, nagynénénk, anyánk is volt. Ebből a bensőséges helyzetből szeretnénk Önökhöz szólni, túllépve a hivatalos nyilatkozatok kimértségén és formalitásán, mert tudjuk, hogy Önök is szerették és mindig is szeretni fogják, nemcsak mint énekest és művészt, akit annyiszor hallottak, hanem mint olyasvalakit, aki minden rokoni szál nélkül is családjuk része lett.

Innen szeretnénk elmondani Önöknek, hogy Mercedes – anyánk, nagynénénk, nagyanyánk, testvérünk – a mai napon eltávozott ebből a világból. De szeretnénk elmondani azt is, hogy mindig, akkor is, amikor már nem tudhatott róla, a barátok és kiváló művészek, s mindegyikükön keresztül az Önök odaadó figyelme kísérte őt. S hogy utolsó percei a haldoklást mindig kísérő szomorúság és a halál ellen korábban folytatott hosszú küzdelme ellenére békében teltek.

Megrendültségünket és fájdalmunkat szeretnénk Önökkel is megosztani. Még akkor is, ha nyugodtak és biztosak vagyunk benne, hogy mindenki – beleértve a mi „Feketénket” is – megtett mindent érte, hogy egy kicsit tovább maradhasson még közöttünk.

Mercedes akkor volt a legboldogabb, ha énekelhetett. Biztos, hogy ebben a fináléban is jólesett volna neki, ha énekelhet Önöknek. Szeretnénk így megemlékezni róla, és Önöket is meghívjuk, hogy tegyék ezt közösen velünk.

Kimondhatatlan köszönet együttérzésükért, amelyet minden pillanatban éreztünk.

Mercedes családja.

A kérés meghallgatásra talált. A ravatalnál a látogatók szünet nélkül az ő dalait énekelték.

Epicentrum

Négy napja Európa országaira is kiterjed a Google Flu Trends szolgáltatása, amely azt vetíti térképre és grafikonra, hogy az egyes országokból hányan keresnek az influenzával kapcsolatos kifejezésekre.

„Ahogy feltételezhető, influenza idején több az influenzával, allergia-időszakban az allergiával, nyáron pedig a napszúrással kapcsolatos keresés. Szoros összefüggést tapasztaltunk aközött, hány ember keres influenzával kapcsolatos kifejezésekre, s ténylegesen hány embernek vannak influenza-tünetei.” – hangoztatja a szolgáltatás leírása. Az állítást grafikonnal is igazolják, amelyen az elmúlt öt év regisztrált amerikai influenzás megbetegedéseinek és az influenzával kapcsolatos kereséseknek a görbéi valóban szépen simulnak egymásra.


Ha azonban szemügyre vesszük a keresések térképét, különös dolgot látunk.


A térkép ugyanis egyértelműen Magyarországot tünteti fel az influenza európai epicentrumának. Míg Nyugat-Európa országaiban a „flu activity” mindenütt „low”, s még tőlünk keletre és a skandináv országokban is legföljebb „moderate”, egyedül Magyarországon „high”, annyira, hogy annál már csak az Egyesült Államokban nagyobb.


Az ember komolyan megretten. Dühöngő járvány kellős közepén élek, csak nem figyeltem fel még rá? Próbálok konkrét adatok után nézni, ami a magyar weben egyáltalán nem könnyű. Végül az angol Wikipediának a 2009-es influenzajárványról szóló részletes cikkében találom meg a világ országaira lebontott szeptember végi adatokat. Eszerint Magyarországon 206 megbetegedés volt, 3 halálos áldozattal – miközben például Hollandiában hétszer ennyi, ebből 4 halálos, Belgiumban negyvenszer ennyi, 2 halálos, Németországban száztízszer ennyi, ugyancsak 2 halálos. De Hollandia, Belgium és Németország „low”, akárcsak egész Nyugat-Európa, miközben a regisztrált megbetegedések térképe szerint mindannyian jóval előttünk járnak a járvány elterjedésében:


A két térkép között a különbség ég és föld.

De hát akkor mit mér a Google Flu Trends térképe?

Közvetlen környezetemben az influenzajárvány elsősorban a levelezőrendszer spamfiókját támadta meg. Hetek óta jönnek a különféle összeesküvéseket leleplező körlevelek, amelyek szerint a járvány jelentőségét a gyógyszergyártó cégek nagyítják fel a kormány asszisztálásával, hogy hatalmasat szakítsanak az államilag megrendelt tömeges védőoltáson. Hogy a vakcinát nem tesztelték le, hogy komoly és visszafordíthatatlan mellékhatásai vannak, hogy több a halálos áldozata, mint magának az influenzának. Ellen-körlevelek azzal fenyegetnek, hogy az egészségügyi miniszter feljelenti az ilyen rémhírterjesztőket. Más levelek szerint az illetékesek kiállnak a védőoltás mellett. Csak éppen konkrét adatokat, laikus számára is meggyőző, alapos, minden szempontot figyelembe vevő áttekintést nem nagyon találni az egész járványról. Nem csoda, hogy négy orvosból négy egész másként ítéli meg a védőoltás szükségességét.

A járvány a spanyol nyelvű levelezésem spamfiókjára is átterjedt. Ott azonban sokkal enyhébbnek tűnik a lefolyása. Hisztérikus körlevelek helyett alapvetően információs brosúrák, a nagy folyóiratok részletes járvány-dossziéi, szakértők higgadt nyilatkozatai érkeznek. A spanyol olvasó bőségesen el van látva világos és kiegyensúlyozott információval a járványról. Csak az El País napilapban ötezer (!) körüli kisebb-nagyobb cikk említette a vírust az elmúlt hónapokban, olyan címekkel, mint „Az egészségügyi miniszter és az orvosok: »Talán egy kicsit eltúlozzuk a dolgot«”, „Dosszié: A madárinfluenza tanulságai”, „Az orvosok bírálják a járvány körüli túlzott felhajtást”, „Elemzés: Nyugalom és józan ész”, „Hogyan éljük túl a H1N1-t ezen a télen?”, „A H1N1 a jövő közönséges vírusa”, és így tovább. Ezekben a cikkekben nyíltan beszélnek a gyógyszergyártók érdekeltségéről éppúgy, mint a vakcina szükségességének eseteiről, arról, hogy a mostani járvány enyhébb a szokásos influenzánál, viszont jövőbeli mutációi még beláthatatlanok, hogy a kormány és az egészségügy felkészül a tömeges védőoltásra, de óv a pániktól. Még az olyan pamfletek, mint Julián Alterininek az amerikai vakcina-gyártók és az amerikai kormányzat összefonódását nyíltan firtató szellemes videója, vagy a Montserrat kolostor – a spanyol Pannonhalma – orvosnője, a New Yorkban végzett Teresa Forcades hasonló kicsengésű elemzése is alapvetően nyugalomra és józanságra intenek, miközben részletes információkkal támasztják alá érvelésüket.

A Google Flu Trends térképe nem azt méri, hányan influenzásak. Hanem hogy hányan keresnek az influenzára.

A Google Flu Trends térképe azt mutatja ki, hogy egy olyan országban, ahol az embereket helyből ellátják a megfelelő mennyiségű információval, s ahol meggyőző módon intik őket nyugalomra, ott négy és félszeres lélekszám mellett hetvenötszörös (!) betegszám ellenére is kevesebben kutatnak információk után a neten, mint ott, ahol információk helyett csupán körlevélben terjedő összeesküvés-elméletekkel és ezek puszta bizonygatáson vagy fenyegetésen alapuló elutasításával traktálják őket.

A Google Flu Trends térképe, amikor a betegség tényleges arányát jóval meghaladó keresési arányt mér, az alulinformáltságot, gyanakvást és hisztériát méri. A térkép szerint ennek az epicentruma Magyarország Európában.

Wang Wei kitekint a könyvtárszobából

Iglesia de San Francisco

Tetők

A városháza harangjai

Wang Wei (699-761): 書事 輕陰閣小雨 深院晝庸開 坐看蒼苔色 欲上人衣來 shū shì qīng yīn gé xiăo yŭ shēn yuàn zhòu yōng kāi zuò kàn cāng tái sè yù shàng rén yī lái

Studiolum Könnyű felhő. Eső szitál szobám körül. Elfáradtam. A mély udvarra ablakot nyitok. Ülök. Nézem a sötétzöld mohát. Hűvös van. Fel kéne öltözni már.

Napkelte

Kinek a dala?

Írtunk már néhányszor vándordallamokról, az isztambuli Csecsen lányról, a magyar-hászid Szól a kakasról, az internacionalista Lenin-dalról, a Pótól a Fekete-tengerig ívelő Bella ciaóról, a balkáni hősénekekről, Leonard Cohen Spanyolországot Magyarországgal összekötő keringőjéről. De a legvándorabb dallamról, a vándordallamok királyáról még sosem. Ezt a dalt gitáron vagy udon játszani a legjobb útlevél Szarajevótól Dél-Indiáig: a szemek felcsillannak, az embert kávéval kínálják, hazaért. Ez a dal az egész oszmán birodalomban elterjedt, minden nép a maga nevére vette, s hosszú vándorlásának és átváltozásainak története összefonódik azzal az egykori gazdag, bonyolult és erőteljes zenei és kulturális világgal, ami a késő-oszmán birodalom volt, s amelyről már korábban is írtunk. Ebben a hiánypótló bejegyzésben most nem is vállalkozhatunk többre, mint hogy felvillantsuk a dallamnak ezt a gazdagságát, azt remélve, hogy később még visszatérhetünk rá.


A dal talán legismertebb változata a török Üsküdar'a gider iken – Üszküdárba menet, vagy másnéven Katibim – Írnokom. A szép írnok, akire a szerelmes dal inkább csak sejtelmesen utal, a hagyomány szerint valóban élt, s bolondultak utána a nők. Róla szól a török mozi nagy klasszikusa, a híres énekes és színész Zeki Müren főszereplésével készült Katip (Az írnok, 1968) – filmzenéje természetesen a dal feldolgozása. A 19. századi Isztambulban játszódó film itt látható több részletben, persze csak törökül, de ebben a török filmekre annyira jellemző bájos népszínház-stílusban anélkül is minden érthető. Érdemes belenézni legalább az elejébe. A dal alábbi két változata közül a másodikat ugyancsak Zeki Müren énekli, az elsőt pedig a régi török városi zene egyik legnagyobb csillaga, Safiye Ayla.

Üsküdar'a gider iken aldı da bir yağmur Kâtibimin setresi uzun, eteği çamur Kâtip uykudan uyanmış, gözleri mahmur Kâtip benim, ben kâtibin, el ne karışır? Kâtibime kolalı da gömlek ne güzel yaraşır Üsküdar'a gider iken bir mendil buldum Mendilimin içine lokum doldurdum Ben yarimi arar iken yanımda buldum Kâtip benim, ben kâtibin, el ne karışır? Kâtibime kolalı da gömlek ne güzel yaraşır

Üszküdárba menet eleredt az eső az írnokom kaftánja hosszú, sáros az ingujja. Felébredt álmából az írnok, álmos még a szeme, Én az írnoké vagyok, az írnok az enyém, kinek mi köze hozzá? Milyen jól áll az írnokomnak a keményített gallér! Üszküdárba menet egy kendőt találtam Megtöltöttem lokummal (török csemegével) Amikor barátomat kerestem, ott találtam magam mellett Én az írnoké vagyok, az írnok az enyém, kinek mi köze hozzá? Milyen jól áll az írnokomnak a keményített gallér!

Görögül a dalnak több szövegváltozata is van. Manapság az Apo xeno topo – „Idegen helyről” változat az ismertebb, ahogy Efstathia Grendjelou énekli az alábbi felvételen.

Aπό ξένο τόπο κι απ' αλαργινό ήρθ' ένα κορίτσι, φως μου, δώδεκα χρονώ Ούτε στην πόρτα βγαίνει ούτε στο στενό ούτε στο παραθύρι φως μου, δυο λόγια να της πω Έχει μαύρα μάτια και σγουρά μαλλιά και στο μάγουλό του, φως μου, έχει μιαν ελιά Δε μου τη δανείζεις δεν μου την πουλάς την ελίτσα που 'χεις, φως μου, και με τυραννάς Δε σου τη δανείζω, δεν σου την πουλώ μόν' να τη χαρίσω θέλω σε κείνον π' αγαπώ

Idegen helyről, messzi földről jött egy leány, szemem fénye, tizenkét éves. Nem áll ki az ajtóba, nem jön a közelembe, nem néz ki az ablakon, hogy egy szót szóljon. Fekete a szeme, göndör a haja, s arcán, szemem fénye, egy anyajegy van. Nem adod nekem azt, nem adod el nekem azt az anyajegyet, csak kínzol engem? Se oda nem adom, sem el nem adom hanem csak annak adom, akit én szeretek.

De a korábbi szöveg az Ehasa mantili – Elhagytam a zsebkendőmet. Így énekelte az isztambuli Roza Eskenazi is, a rebetiko királynője, akitől sajnos nincs felvételem. Helyette itt van Anastasia Eden egy szép tavernabeli előadása. Azt gondolom, ez lehetett a dal kisázsiai görög változata, amelyet a legtöbb felvételen recitativo szólók gazdagítanak.

Έχασα μαντήλι μ' εκατό φλουριά; κι έμαθα πως το 'χει η κόρη του παπά. Δωσ' μου το μαντήλι, κράτα τα φλουριά μην το μάθει η αγάπη μου και δεν με θέλει πια....

Elhagytam a zsebkendőmet benne száz forinttal azt mondták, a pap lányánál van Add vissza a zsebkendőt, tartsd meg a forintokat, meg ne lássa a szeretőm, el ne hagyjon engem.

Még egy tisztán hangszeres görög cigány felvétele is található a Giorgos Koros együttestől, amelynek címe azonban az Apo xeno topo szefárd megfelelője: En un lugar extrangero – Idegen helyen. Ugyanakkor a ma ismert szefárd változat egész más szöveggel a legnagyobb szefárd városba, Szalonikibe teszi át a történetet: Selanik entero yo lo caminí – Egész Szalonikit bejártam érted.


De ismerik a dallamot az egész Balkánon is, Szerbiában Dva goluba (Két galamb) vagy Ruse kose (Fekete haj) szöveggel. Az alábbi a Dva goluba legkorábbi felvétele, 1910-ből.

Poletela dva bijela, aman goluba pa su pali na turbeta cara Murata. Jedan nosi britku sablju cara Murata, drugi nosi amajliju cara Hamida. Pitala ga (ih) vjerna ljuba cara Murata: Oj, Boga vi, dva bijela, aman goluba, otkud vama britka sablja cara Murata, I zlacena amajlija cara Hamida? Sablju dade mila majka cara Murata. seja dade (...) naseg cara Hamida mila seja, amajliju cara Hamida.

Elrepült két kedves fehér galamb, Murat turbánjára szálltak. Egyik éles szablyát hoz Muratnak, a másik amulettet hoz Hamidnak. Megkérdezte Murat igaz szeretője: Ó, az Istenért, két kedves fehér galamb, honnét ez az éles szablya Muratnak és az arany amulett Hamidnak? A szablyát kedves anyja adta Muratnak s az ő (???) adta a mi Hamidunknak, kedvese adta az amulettet Hamidnak.

Boszniában a Ruse kose változatnak még az Oj devojko Anadolko budi moja ti (Ó anatóliai leány, légy az enyém) versszakot is eléteszik, vagy Zašto suza u mom oku (Miért sír az én szemem) kezdettel iszlám vallásos dalként éneklik. Noha ez utóbbi szövege voltaképpen imádság, a jugoszláv polgárháborúban a bosnyákok harci indulója is volt. Bulgáriában is kétféle szövege van: Cserni ocsi imas libe (Fekete a szemed, kedvesem) kezdettel szerelmes dal, míg Jaszen meszec vecs izgrjava nad zelenata gora (Fényes hold kél a zöld hegyek fölött) címmel éppen a törökellenes függetlenségi harc himnusza. De albánul éneklik Albániában, makedónul (ha ugyan van ilyen nyelv) Oj gyevojcse (Ó kislány) címmel Makedóniában, arabul Irakban és Libanonban, sőt az olasz KlezRoym arab-szefárd-héber-francia-angol-olasz keverék nyelven dolgozta fel modern klezmerré.

Fel shara canet betet masha la signorina aux beaux yeux noirs come la luna etait la sua facia qui eclairait le boulevard Volevo parlar shata metni because her father was a la gare y con su umbrella darabetni en reponse a mon bonsoir Perchè my dear tedrabini kuando yo te amo kitir and if you want tehebini il n’y a pas lieu de nous conquerir Totta la notte alambiki et meme jusqu’au lever du jour and every morning ashtanaki pour le voue de notre amour...

A utcán sétált a gyönyörű fekete szemű lány arca, akár a hold ragyogta be az utcát. Beszélni akartam vele, mert az apja az állomáson volt de az esernyőjével ütött meg a jóestétre válaszul. Miért ütsz meg, drágám mikor ennyire szeretlek? Hiába akarsz szerelmet vallani, nem lehet engem meghódítani. Egész éjjel várni foglak, egészen a napfelkeltéig, s minden reggel ott leszek mert fogadalmat tettem szerelmünkre.

A dal mai balkáni panorámáját tekinti át a bolgár Adela Peeva zseniális dokumentumfilmje, a Чия е тази песен? – Kié ez a dal? A film 2003-ban jelent meg, és legalább öt igen rangos díjat nyert, még „az év legjobb európai dokumentumfilmje” címre is jelölték – de ennek ellenére szinte hozzáférhetetlen, se megrendelni, se lehozni nem lehet sehonnan. Csupán egy bolgár szájton van fenn több részletben, s az alábbi Google-videón egyben. Noha egy óra hosszú, föltétlenül érdemes megnézni.



A forgatókönyv egy isztambuli étteremben indul, ahol bájos török énekesnő adja elő a dalt, s a többféle balkáni népből álló asztaltársaság vitatkozni kezd, valójában melyiküké az. Ott van Peeva is, aki nem hagyja annyiban a dolgot, s a Balkán minden országát bejárja, hogy meglássa, hol hogyan éneklik. Sok szép előadást hallunk sokféle szöveggel, és persze minden országban megtudjuk, hogy a dal onnan ered. Talán csak a muzulmán bosnyák karvezető a kivétel, aki elismeri a dal török eredetét, s a makedón zeneszerző, aki egyértelműen kimutatja, hogy ilyen ritmus a makedón népzenében nincs.

A film a változatok ürügyén bevezetést nyújt a Balkán országainak mai állapotába és feszültségeibe is. Megmutatja, hogy a dalon keresztül melyik közösség hogyan éli meg a saját identitását, melyik számára jelent a többiekkel összekötő kapcsot a dallam, s melyik számára elválasztó falat az eltérő szöveg és kontextus. Peeva maga is veszélybe kerül: a vranjei szerbek meg akarják verni, amikor lejátssza nekik a bosnyák változatot, s a bulgáriai hegyvidéki ünnepségen akasztással fenyegetik meg, ha azt meri állítani, hogy a dal török eredetű.

A film országról országra haladó jelenetekből áll össze. Peeva mindenütt csak egy-egy részletre, egy-egy közösségre vagy zenészre koncentrál, de azzal a figyelemmel, amely a sémákon túllépve képes megragadni a helyzet bonyolultságát, jó és rossz egyidejű jelenlétét.

Különösen szép az, ahogy Peeva minden jelenetben a szereplők egyéniségét, emberségét és tartását hangsúlyozza. A film nem etnozenei körút, hanem érzékeny és figyelmes találkozások sora. A Katip isztambuli rendezőjével, aki nagy átéléssel emlékszik vissza ifjúkora énekeseire. A mütilénei munkás-zenészekkel, akiket a közös kocsmai zenélés önmaguk fölé emel. Az amatőr tamburaegyüttessel próbáló egykori tiranai operaénekesnővel, aki minden gesztusával a kultúrát és eszményeket képviseli egy kétségbeejtően lepusztult világban. A cigányokat pasztoráló fiatal szerb pappal, aki együtt zenél híveivel, és elítéli Bregović és Kušturica hamis cigány-mítoszát. A Balkánt belülről, szeretettel és egyenrangúként szemlélő, s az egyaránt távolságteremtő komikum vagy tragikum helyett a tragikus világon felülemelkedő tartást és erőt bemutató film messze kimagaslik a Balkán-filmek jelenlegi dömpingjéből.


A film és a dal még egy kulturális EU-projektet is inspirált. Az „Everybody’s Song – Music as a tool for the promotion of diversity and intercultural understanding” projekt 2007-2008-ban két éven át támogatta kurzusokkal, rendezvényekkel, koncertekkel fiatal balkáni zenészek együttműködését és közös kulturális gyökereik felfedezését. Lapjukon a dallam változatait is illusztrálják sok példával, még olyan valószínűtlen helyekről és együttesektől is, mint Üzbegisztán, Malájföld és a Boney M.

De hogy a dallam tényleg honnan ered, arra sem a film, sem a projekt nem válaszol. Egyelőre talán még nem is lehet. Sokféle elmélettel találkozunk. Arab források a 19. századi iraki Mulla Osman Al-Musellinek tulajdonítják, akinek változatát Yousef Omar adja elő a fent bekötött iraki videón. Mások szerint az 1853–56-os krími háborúban Isztambulban állomásozó skót zenészek terjesztették el a városban. Megint mások szerint örmény, s Dihran Tsohatziannak az egész oszmán birodalomban népszerű Leblemitzi Horboraga népszínművében hangzott el először 1883-ban. Ezt támasztja alá, hogy a dal első felvételét német zenekutatók épp egy örmény fiúval készítették 1900-ban a kelet-anatóliai Gaziantepben. De egyik feltevés sem igazolható. Annyi valószínű csak, hogy viszonylag késői, 19. századi városi dal. Erre utal az is, hogy különféle változatai a birodalom egyes tartományaiban még meglepően egyformák, s mindenütt inkább városi dalként, mint paraszti népdalként maradt fenn.

Az Everybody’s Song projekt egyetlen rövid szakirodalmat idéz róla, érdekes címmel egy érdekes könyvből: Dorit Klebe: „Das Überleben eines osmanisch-türkischen städtischen Liebesliedes seit einer frühen Dokumentation von 1902. Metamorphosen eines makam.” In: Marianne Bröcker (szerk.): Das 20. Jahrhundert im Spiegel seiner Lieder. Schriften der Universitätsbibliothek Bamberg. Band 12 (2004), pp. 85-116. Ezt még nem sikerült megszereznem, de amint hozzáférek, tudósítok róla. Aki többet tud, föltétlenül írjon.

Üszküdár 1900 körül. Sébah és Jouillier fotója

Lenyúlás

Nem, nem a kurucinfóról akarok írni, amely a breszti szovjet-náci közös díszszemléről írott évfordulós cikkünket némi vikipédiás adalékkal felhígítva és a történet talán legjelentéktelenebb mozzanata, a szovjet kapitány zsidó származása köré átfabrikálva – ha nincs másod, csak kalapácsod, mindenben a szöget látod – néhány nappal később hivatkozás nélkül leközölte. Sajnos az eset teljesen általános a magyar sajtóban, különösen az internetesben. Ami azt mutatja, hogy a magyar írástudók nemcsak tisztességnek, de fantáziának is híján vannak.

Hanem arról az emlékkönyvről, amelyet a Balassi kiadó jelentetett meg Jankovics József 60. születésnapjára a régi magyar irodalom színe-javának közreműködésével, s amelynek két fő része – az általános illetve a személyhez szóló tanulmányok – közül az előbbinek a „Studiolum” címet adták. A letölthető pdf-en, amelyen címlap sincs, még úgy is tűnik, mintha ez lenne a tanulmánykötet címe, és Studiolum.pdf címmel szerepel az egyes szerzők internetes bibliográfiáiban is.

Nem, nincs copyrightunk a Studiolum szóra, amely „dolgozószobácska” jelentésben egyszerű latin köznév. De rendkívül ritka köznév. Mielőtt kiadónkat 2000 tájékán ezen a néven bejegyezték volna, mindössze két előfordulása szerepelt az egész neten, azok is egy-egy latin szótár címszavaként. Ma tizenháromezer. A szó a Studiolum kiadó névjegyeként vált ismertté külföldön és idehaza épp azokban a körökben, akik az emlékkönyvet is kézbe veszik. S ha valaki, hát a Balassi igazán tudja ezt, hiszen egy rövid ideig nekik is készítettünk CD-sorozatot „Studiolum Hungaricum” címmel: Janus Pannonius összes műveit, Cesare Ripa Iconologiá-ját, szimbólumtárat, történeti bibliográfiákat. Ezer más jól csengő latin szó közül választhattak volna címet kötetükhöz, nem csak azt az egyet, amely hozzánk kapcsolódva vált branddé.

Tényleg ennyire híján vannak fantáziának a magyar írástudók?

A Város

„Mallorca városa, amelyet az ókorban Palmának neveztek, s amelyet áldottá tesz földjének termékenysége, egészséges levegője, mindenfajta gyümölcsének bősége, épületeinek lenyűgöző szépsége, falainak és bástyáinak elhelyezkedése, és három itáliai mérföld hosszú védősánca, Mallorca szigetének, s egyszersmind az egész baleári királyságnak fővárosa, püspöki székhellyel és királyi udvarral, amelyet alkirály kormányoz a spanyol korona katolikus uralkodójának nevében. Az északi szélesség ötödik égövének kezdetén, a szélesség 39º 36' s a hosszúság 25º 2' fokán helyezkedik el. Délről tenger mossa, s híres kikötője a hajók biztos menedéke. Nagy gondossággal rajzolta Antonio Garau áldozópap és matematikus, most lát első ízben napvilágot. Az Úr 1644. évében.”

A rómaiak alapítottak ugyan egy Palma nevű várost Mallorcán, de egyetlen dokumentum sem bizonyítja minden kétséget kizáró módon, hogy ez a mai Palma volna. Ugyanakkor egyes falmaradványok és néhány egykori fontos épület (például egy amfiteátrum) nyomai arra utalnak, hogy a római Palma a mai város északi részén, a plaza de Cort környékén terült el.

Amikor az arabok 903-ban megérkeztek a szigetre, az egykori római épületekből, úgy tűnik, már alig maradt valami, s az új telepesek sem igyekeztek ezekre alapozni saját városukat. A város ténylegesen fennmaradt első neve ilyenformán az arab Medina Mayurqa, „Mallorca városa”, hiszen Palma neve csupán a néhány római romra alapozott hipotézis maradt.

1229-ben, amikor a katalán Hódító Jakab és felesége, a magyar Árpádházi Jolánta visszafoglalták a szigetet az araboktól, a város arab nevét egyszerűen lefordították „Ciutat de Mallorcá”-ra, pontosabban már jó ideje így is hívták Katalóniában. Ez maradt hivatalos neve egészen a spanyol öröködési háborúig, amelyben Mallorca utolsóként kapitulált V. Bourbon Fülöp seregei előtt 1744-ben.

„La Ciutat de Mallorca”. A pap és matematikus Antonio Garau térképe, 1644

V. Fülöp a Decretos de Nueva Planta hírhedt rendeleteivel tabula rasát kívánt teremteni az államszervezetben, s különösen Mallorcát szándékozott szigorú büntetéssel sújtani. Többek között fővárosának nevét is megváltoztatta, a büszke ősi „Ciutat de Mallorcá”-ról a talán nem kevésbé tekintélyes, de teljesen hagyomány nélküli „Palmá”-ra (és nem „Palma de Mallorcá”-ra: ezt a nevet csak a turistakorszak beköszöntével hozták létre a külföldiek számára). A Bourbon-uralkodó a katalán nyelv hivatalos használatát is betiltotta, a a „Ciutat” név már csak ezért sem lett volna lehetséges. De a „Palma” elnevezést csak most, 2008 végén erősítették meg hivatalos és kétségbevonhatatlan módon is.

Mallorca szigetén természetesen a 18. századi rendelettel nem törődve egészen mindmáig a legtöbben „Ciutat”-nak emlegetik a várost.

17. század közepi névtelen olajfestmény, alapvetően Garau térképe nyomán

Igen kevés olyan város van ezen a földön, amelyet egyszerűen és büszkén csak „a Város”-nak neveznek, mintha a világ közepéről beszélnének. Róma, az Urbs, Konstantinápoly, a Polis (amelynek még mai Isztambul neve is a helyi görög is tan polin = „a városban” kifejezésből ered), vagy Medina, a város Mohamed kortársai számára… És természetesen a „Ciutat” – Mallorcán.

Parádé

Jaj a fűnek, ahol az elefántok harcolnak,
de százszor jaj a fűnek, ahol az elefántok szeretkeznek.

Épp ma hetven éve, hogy nagyszabású katonai díszszemlét tartottak a lengyelországi Brześćben. A kor militarista szellemét tekintve nincs ebben semmi különös. A különös az, hogy a díszszemlét nem a lengyel, hanem a szovjet Vörös Hadsereg és a nemzetiszocialista német Wehrmacht tartotta – együtt.

Erről a díszszemléről aztán ötven évig nem esett szó. „A szovjet időkben mindenki hallgatott róla, mintha soha nem is történt volna ilyesmi”, mondja a breszti Vlagyimir Gubenko azon a szájton, amelyet Vaszilij Szaricsev állított össze a szemtanúk visszaemlékezéseiből.

„Az idő sok mindent kitöröl az emlékezetből, különösen ha kívülről is rásegítenek. Breszt háború utáni nemzedéke már nemigen tud a parádéról, amelyet a szovjet és német hadsereg közösen tartott a városban 1939-ben, s aki hallott is valamit az öregektől, az sem igen hitte el.”

„A szovjet csapatok bevonulásakor már egyetlen német tiszt és közkatona sem volt Breszt utcáin” – írja Oleg Visljov még 2001-ben is, népszerű Накануне 22 июня 1941 года. Документальные очерки (1941 június 22. előestéjén. Forráskutatások) című könyvében.

Pedig.

Unterwegs durchfuhren wir noch einmal Brest-Litowsk und wurden durch Zufall Zeugen der deutschen und russischen Parade vor dem Kommandierenden General. Die Stadt wurde nach Verhandlungen den Russen übergeben und als Abschluß führen unser J. R. 90 und Batterien der AR20 und AR56 die Parade, von russischer Seite nahm ein Panzer-Regiment daran teil. Die Bevölkerung, größtenteils Russen, empfingen ihre russischen „Befreier” mit Blumen, Transparenten, Sprechchoren.

„Útközben még egyszer áthaladtunk Breszt-Litovszkon, ahol a véletlen folytán tanúi voltunk a főparancsnok előtt rendezett német és orosz katonai díszszemlének. A várost a megbeszélések értelmében átadták az oroszoknak, és befejezésképpen a mi IR20-asaink és AR20-as és AR56-os ütegeink vezették a parádét, orosz oldalról egy harckocsizászlóalj vett részt rajta. A nagyobb részben orosz lakosság virágokkal, transzparensekkel, szavalókórusokkal fogadta orosz »felszabadítóit«.” (Német levelezőlap 1939-ből)

1939. szeptember 1, Lengyelország megtámadása után Breszt erődjének lengyel védői Konstanty Plisowski tábornok parancsnoksága alatt két hét alatt hat német ostromot vertek vissza. Csak szeptember 17-én hagytak fel a védekezéssel, amikor hírül vették, hogy a szovjet hadsereg is átlépte a lengyel határt. Éjszaka, ágyútűz közepette sikerült kitörniük az erődből, sebesültjeiket és halottaikat is magukkal vive. Plisowski tíz nappal később kerül szovjet fogságba, s tisztjeivel együtt 1940 áprilisában gyilkolják meg majd Katyńban.




Ugyanazon az éjszakán, amikor a breszti védők kitörtek az erődből, Vlagyimir Patyomkin külügyi népbiztos a Kremlbe kérette Wacław Grzybowski lengyel nagykövetet, és a Sztálin által aláírt alábbi jegyzéket olvasta fel neki:

A német–lengyel háború felszínre hozta a lengyel állam csődjét. A tíznapos hadművelet során Lengyelország elveszítette összes ipari körzeteit és kulturális központjait. Varsó nem létezik már mint Lengyelország fővárosa. Lengyelország kormánya szétesett, életjelet nem mutat. Ezért a Szovjetunió és Lengyelország között megkötött szerződések érvényüket veszítik. A sorsára hagyott és vezetőitől megfosztott Lengyelország könnyű terepe lett mindenféle veszélyes és váratlan akcióknak, amelyek a Szovjetunió számára is fenyegetést jelenthetnek. A szovjet kormány, amely eddig semleges volt, ezen tények hatására a továbbiakban már nem lehet tovább semleges.
.....A szovjet kormány azon tények előtt se lehet közömbös, hogy a Lengyelország területén lakó vérrokon ukrán és belorusz származású lakosság védtelen és sorsára hagyott.
.....A szovjet kormány a fentebbi körülmények miatt utasította a Vörös Hadsereg főparancsnokságát, hogy parancsolja meg csapatainak a határ átlépését és vegye gondjaiba Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia lakosságának életét és javait.
.....A szovjet kormány szándéka szerint mindent eszközzel azon lesz, hogy a lengyel nemzetet megszabadítsa a szerencsétlen háborútól, amelybe hebehurgya vezetői taszították, s így biztosítsa számára a békés életet.

A nagykövet természetesen elutasította a jegyzék átvételét, de ez mindegy is volt. A Vörös Hadsereg ekkor már átlépte a lengyel határt. A Szemjon Mojszejevics Krivosein vezette harckocsi-dandár szeptember 21-én érkezett meg Breszt alá, ahol megállapodtak a német erők parancsnokával, Heinz Guderian tábornokkal a breszti erőd átadásáról és a németek kivonulásáról a német-szovjet határként kijelölt Bug folyó túloldalára. Krivosein gratulált a német sikerekhez, és kifejezte, hogy szívesen látja őket Moszkvában a Nagy-Britannia fölött aratott közeli győzelem után.

Да здравствует рабоче-крестьянская Красная Армия освободительница трудящихся масс З.Б. и З.У.! (Зап.Белоруссии и Зап.Украины) – Éljen a munkás-paraszt Vörös Hadsereg, Ny-B(elorusszia) és Ny-U(krajna) dolgozó tömegeinek felszabadítója!

Az Izvesztyija 1939. szeptember 18-án, egy nappal a Vörös Hadsereg lengyelországi behatolása után tette először közzé a Molotov-Ribbentropp-paktumban megállapított „demarkációs vonalat”, azaz a Németország és Szovjetunió között tervezett új határt Lengyelország felosztása után

A térkép szeptember 28-án módosított változata, amelyen a szovjetek Lengyelországnak a Bug és Visztula közötti részét adták cserébe Litvániáért. Részlet Sztálin és Ribbentropp aláírásával.

Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia baráti népeinek felszabadítása, 1939. IX. 17.

Szent kötelességünk segítő kezet nyújtani Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia baráti népének!

„A mi hadseregünk a dolgozók felszabadításának hadserege” (Sztálin)

Így volt – így van! (ukránul)

Az erőd átadásáról és a közös díszszemléről szóló dokumentumból először Valentyin Antonov idézett 2007-ben a Солнечный ветер folyóiratban megjelent cikksorozatában. Ezt a Szovjetuniónak a II. világháborúba való belépéséről írta, amelynek kezdőpontját a Blitzkrieg kezdete, 1941. június 22-e helyett Lengyelország 1939. szeptember 17-i orosz lerohanásában látja. A dokumentum puszta léte még ezután is vitatott volt az orosz történészek között, míg csak „pustota1” az egyik orosz internetes fórumról 2008 tavaszán tizenkét euróért másolatot nem rendelt róla a Bundesarchivból, hogy közzétegye az orosz neten. Ennek nyomán publikálta a Novaja Gazeta 2008 őszén az első átfogó cikket Breszt átadásáról és a breszti náci-szovjet katonai parádéról.



A dokumentum közzététele óta már nem arról folyik dühödt vita az orosz történelmi fórumokon, vajon tényleg volt-e közös parádé, hanem hogy vajon parádénak tekinthető-e. Az orosz BBC egy hónappal ezelőtti cikke jól összefoglalja a különböző álláspontokat. A Посев folyóirat főszerkesztője, Jurij Curganov szerint – s ezt tapasztalom én is orosz barátaimon, amiről szeretnék is még írni – Oroszországban a szovjet nép és szovjet állam második világháborús győzelmének új kultusza van kialakulóban, amivel nagyon nem fér össze a halálos ellenséggel közösen tartott katonai díszszemle. „Az 1939. szeptember 22-i breszti parádé olyan, mint a szög a cipőben. Ki kell húzni, akár színén, akár fonákján.” A „parádé” kifejezés ellenzői azt állítják, ilyet csak a legfelsőbb szovjet vezetés engedélyezhetett volna, s a breszti ceremónia valójában торжественный марш, ünnepélyes felvonulás volt. Mintha ez olyan sokat változtatna az esemény demonstratív jellegén, a „közös győzelem” és a szovjet-náci fegyverbarátság kinyilvánításán, az 1932-es lengyel-szovjet megnemtámadási szerződés felrúgásán és Lengyelország cinikus lerohanásán, amelynek nyomán kétszázötvenezer lengyel katona pusztult el a szovjet lágerekben.

Párizsban nevelt disznó (Lengyelország / Az 1772-es évi határok)

Érdemes megnézni, minek tartották a „felvonulást” annak legfőbb résztvevői.

Am Tage der Übergabe an die Russen kam der Brigadegeneral Kriwoschein, ein Panzermann, der die französische Sprache beherschte, und mit dem ich mich daher gut verständigen konnte. (…) Eine Abschiedsparade und ein Flaggenwechel in Gegenwart des Generals Kriwoschein beendete unsern Aufenthalt in Brest-Litowsk.

Az [erőd] oroszoknak való átadásának napján megérkezett Krivosein harckocsi-dandártábornok, aki beszélt franciául, s így jól meg tudtam értetni magam vele. (…) A Krivosein tábornok jelenlétében lezajlott búcsúparádé és a nemzeti zászlók cseréje [a nemzetiszocialista zászló levonása és a szovjet zászló felvonása] zárta breszt-litovszki tartózkodásunkat. (Heinz Guderian tábornok emlékirataiból)

Я не могу вывести на парад людей и танки без того чтобы не привести их в должный вид.
– Если я правильно вас понял, вы, генерал, хотите нарушить соглашение вашего командования с командованием немецких войск? – ехидно спросил меня Гудериан. (…) – Пункт о параде записан в соглашении, и его нужно выполнять, – настаивал Гудериан (…)
Итак, договорившись о параде, я собирался уже распрощаться, но Гудериан попросил меня позавтракать с ним.

– Nem vihetem díszszemlére az embereimet és harckocsijaimat anélkül, hogy ne néznének ki úgy, ahogy kell.
– Ha jól értem, tábornok, meg akarja szegni parancsnokai és a német haderő parancsnoksága által aláírt egyezményt? – kérdezte szúrósan Guderian. – A megállapodásban külön pontként szerepel a díszszemle, s ezt teljesíteni kell.
Így aztán megállapodtunk a díszszemléről, s már távozni készültem, de Guderian meghívott, hogy reggelizzek vele. (Krivosein tábornok emlékirataiból)

14.00 Beginn des Vorbeimarschs der russischen und deutschen Truppen vor den beiderseitigen Befehlshabern mit anschliessenden Flaggenwechsel. Während des Flaggenwechsels spielt die Musik die Nationalhymnen.

14.00 Az orosz és német csapatok elvonulása a két hadsereg parancsnokai előtt, és ehhez kapcsolódó zászlófel- és levonás. A zászlócsere alatt a két nemzeti himnusz zenéje szól. (Az átadási dokumentum 1. pontjából)




A Vörös Hadsereg reggel nyolckor vonult be Bresztbe. A két parancsnok közötti megbeszélést követően megkezdődött a két hadsereg fraternizálása. A katonák cigarettával, a tisztek a helybeli Breszt sörrel kínálták egymást.














Мне запомнилось, как по одной полосе улицы стояли немецкие танки, а по другой - советские. Танкисты вермахта и Красной армии приветствовали друг друга. Немцы говорили: «Коммунистэн! Гут!

Emlékszem rá, hogy álltak a német tankok az utca egyik, s a szovjetek a másik oldalán. A Wehrmacht és a Vörös Hadsereg harckocsizói üdvözölték egymást. A németek azt mondogatták: „Kommunisten! Gut!” (Romuald Buljasz breszti lakos visszaemlékezése, idézi Vaszilij Szaricsev)








A parádéra Breszt főutcáján került sor, amely ez idő szerint a Lublini Unió nevet viselte – ez az unió hozta létre 1569-ben a lengyel királyságból és a litván nagyhercegségből a lengyel Rzeczpospolitát. Hamarosan Szeptember 17. utcának keresztelik át a szovjet bevonulás napjáról. 1941-ben, a német bevétel után a 45. Hadosztály nevet kapja az erőd elfoglalóiról. Végül 1945 óta Lenin útnak hívják mindmáig. Ez volt az egyetlen neve, amely nem közvetlenül az aktuális államhatalomra utalt, de a Szovjetunióban az az utca, ahol a pártszékház állt, nem kaphatott más nevet, csak Leninét. Itt, a leendő pártszékház előtt, fából hevenyészett emelvényen fogadta Guderian és Krivosein tábornok a szovjet és német csapatok tisztelgését. Az orosz parancsnok zsidó származása ebben az esetben nem zavarta a Wehrmacht parancsnokát. Ugyanilyen, noha kisebb méretű díszszemlére került sor a közeli Pinszk és Grodnó városában is.














A díszszemlét a heti német hivatalos filmhíradó is bemutatta (kb. a 0’40”-től a 2’25” percig), amelyet Németország valamennyi mozijában játszottak a nagyfilm előtt. A parádé mégsem elsősorban a német népnek szólt, hanem sokkal inkább a náci Németország és a Szovjetunió fegyverbarátságát demonstrálta a Lengyelország német lerohanásakor hadat üzenő Nagy-Britannia és Franciaország számára. Ez is közrejátszott abban, hogy a nyugati hatalmak a hadüzenet ellenére tétlenül nézték Lengyelország felosztását és sok százezer lengyel és zsidó kiirtását – mindkét oldalon. Ezeknek a hónapoknak a rettenetét írja le Ryszard Kapuściński egyik legszebb elbeszélése, A birodalom című kötetét bevezető Pińsk, 1939.



A breszti díszszemle után négy nappal Ribbentropp német külügyminiszter Moszkvába érkezett. Szeptember 28-án írták alá a szovjet-német Barátsági és határmegállapodási szerződést. A megállapodás részeként a NKVD, az orosz titkosrendőrség magas rangú küldöttséget delegált Krakkóba, ahol bemutatták a lengyel földalatti mozgalommal szemben alkalmazott módszereiket a Gestapo vezetőinek. Ezek „csodálatuknak adtak hangot”, és kifejezték, hogy „ők is szeretnék átvenni és alkalmazni” a szovjet módszereket.

Pravda, 1939. szeptember 28. Német-szovjet megbeszélések a Szovjetunió és Németország közötti barátságról és határról (innen)

„Az emberiség söpredéke, ha nem tévedek?” – „A munkásosztály véreskezű gyilkosa, ha jól sejtem?” David Low rajza, 1939

Executio in effigie

Rosszindulatú könyvmolyok mindig és mindenütt voltak, akárcsak olyanok, akik örömmel hajtottak végre barbár utasításokat. A damnatio memoriae, amellyel az egymást követő római Indexek Erasmust sújtották, azt a pusztítást juttatja eszünkbe, amelyet egy névtelen – de minden bizonnyal spanyol – kéz végzett a Cosmographiae universalis (Bázel, Heinrich Petri, 1550) eredetileg a spanyol királyi könyvtárban, ma pedig a madridi Nemzeti Könyvtárban (R/33638) őrzött példányában.

A földrajztudós és hebraista Sebastian Münster e munkájának első kiadása 1544-ben jelent meg németül, V. Károly császárnak és spanyol királynak dedikálva. A legelső modern földrajzi összefoglalás volt, amely először tette közzé számos város látképét és leírását. Ez az 1550-es latin fordítása, amelyben ilyen csúnyán elbántak Erasmus képmásával, a negyedik kiadása volt. 1550 és 1628 között több mint húsz további kiadás látott napvilágot hat különféle nyelven. A reneszánsz kor egyik legnagyobb könyvsikere volt. Zseniális népszerűsítő érzékkel vegyítette a történeti, kartográfiai, asztronómiai, természettudományi, néprajzi és egyéb információkat a világ városainak bemutatásában. Ez az 1550-es kiadás már igen vaskos, több mint négyszáz oldallal és kilencszáz metszettel, köztük hetvennégy város látképével.

A mű számos tudós és művész közreműködésével készült. Erasmusnak ezt a két képmását Hans Rudolf Manuel Deutschnak tulajdonítják, aki híven követte az ifjabb Hans Holbein eredeti munkáit.


Míg az Erasmus cenzúrájáról írott posztban azt láthattuk, hogyan próbálták meg nevét is eltörölni az utókor számára, itt arcát próbálták meg kitörölni a könyvből, metszetestül-szövegestül. Különösen imponáló, ahogy a humanista szemét és száját igyekeztek ártalmatlanná tenni. Nem tudjuk, mikor tehették, de elképzelhető, hogy nem sokkal a balemlékezetű első római Index librorum prohibitorum 1559-es közzététele után.

A Cosmographiá-nak ebben a példányában nem csak Erasmust érte támadás. A hitújításra tett valamennyi utalást, beleértve azoknak a német városoknak a leírását, ahonnét kiindult, valamint a spanyolok „babonás” vallásosságára (61. oldal) vagy az eretnekeket üldöző inkvizícióra (477. oldal) tett kiszólásokat is, vastagon áthúzták, hogy valamiképp kárt ne tegyenek a spanyol olvasóban.

De az efféle igyekezet többnyire hiábavaló. A könyvet mohón olvasták, s a képzelet erejével gyógyították be a cenzúra által ütött sebeket. Rendkívül titokzatos és szuggesztív például az a megjegyzés, amelyet egy kései (mindenképpen 1605, a Don Quijote megjelenése utáni) kéz írt az első Erasmus-kép két oldalára: „Sancho Panza” (jobbra) „és barátja, d. Quijote” (balra).

Marcel Bataillon, a nagy francia hispanista és reneszánsz-kutató, úgy tűnik, szintén ismerte ezt a kéziratos megjegyzést, s ezt írta róla Érasme en Espagne (1937) című korszakalkotó munkájában:

Mi már képtelenek vagyunk rekonstruálni, miféle reflexió vezette tollát, amikor e titokzatos szavakat leírta. Talán ortodox volt, aki hasonló cenzúrát kívánt Sancho Panza és barátja, Don Quijote párbeszédei számára? Vagy inkább szabadgondolkodó, aki a Don Quijote szellemes párbeszédeit úgy élvezte, mint kárpótlást Erasmus betiltott Colloquiá-jáért? Nem tudhatjuk, és nem is fontos. A lényeg az, hogy a gondolati összefüggés, amely az ismeretlen olvasónak a Don Quijoté-t juttatta eszébe egy kitörölt Erasmus-arckép láttán, önmagában véve is bizonyítja a Cervantes és Erasmus közötti titkos rokonságot, amelyet az alábbiakban fejtünk ki. (Erasmo y España, 1983, p. 799).

Nomen Erasmi

De miért pont Erasmus?

Erasmus nem volt Luther, se Kálvin. Katolikus pap volt, aki sosem tagadta meg hivatását, elítélte Luther tanítását, lelki tükröt írt a keresztény házasoknak, özvegyeknek és lovagoknak, és élete utolsó éveiben a német humanizmus pezsgő központjából, a protestánssá lett Baselből a provinciális, de katolikusnak maradt Freiburgba költözött, mert, mint mondta, nem tud az Oltáriszentség nélkül élni. Miért pont az ő nevét rendelte törölni az Index expurgatorius?

A római Index librorum prohibitorum-ot, a tiltott könyvek jegyzékét 1559-ben adták ki először IV. Pius pápa rendeletére. Születését nemcsak annak köszönhette, hogy a század legkonzervatívabb pápája bábáskodott felette, aki még a jezsuita rendet is be akarta tiltani „túlságos liberalizmusa” miatt, hanem annak a fordulatnak is, amely az 1550-as években vallás és politika, egyház és hitújítás egymáshoz való viszonyában bekövetkezett. Ekkorra, V. Károly halálának idejére vált világossá, hogy a reformáció a birodalom egységét és kormányozhatóságát veszélyezteti. Az „eretnekség” politikai problémává vált. Megindult az a modern történészek által konfesszionalizációnak nevezett kikristályosodási folyamat, amely a század végére egymástól világosan elhatárolódó felekezetekre és kizárólag egy-egy felekezetet preferáló államokra tagolja Európát, így létrehozva azokat a szereplőket, akiknek kontinens méretű összecsapásáról – tulajdonképpen a legelső világháborúról – szól majd a következő század.

Míg korábban egyszerre lehetett valaki jó katolikus és a reformok szimpatizánsa, az 1550-es évektől kezdve a politika nyomására kinek-kinek állást kellett foglalnia az egyik vagy a másik oldalon. S az egyik vagy másik oldal vezetői nem is azt tekintették a legveszélyesebbnek, aki a túloldalon áll, hanem aki – mint a flamand-vallon viccben a bevándorló „belgák” – megpróbálta fenntartani az egység fikcióját, a párbeszédet, az érvek racionális mérlegelését. Ennek a görög εἰρήνη, „béke” szó alapján „irénizmusnak” nevezett irányzatnak pedig éppen Erasmus volt a megfogalmazója majd hivatkozási alapja.

A római Index 1758-as kiadásának belső címlapja

1559-ben ugyan Erasmus már huszonhárom éve halott volt, de művei egyre népszerűbbekké váltak, s latinról népnyelvre fordítva a humanisták körein kívül is terjedtek. Ennek akart egy csapásra véget vetni IV. Pius azáltal, hogy Erasmus összes művét a római Index-re tette: Desiderius Erasmus Roterodamus cum vniuersis Commentarijs, Annotationibus, Scholijs, Dialogis, Epistolis, Censuris, Versionibus, Libris, & scriptis suis, etiam si nil penitus contra Religionem, vel de Religione contineant. – „A rotterdami Desiderius Erasmus összes műve és valamennyi kommentárja, jegyzete, értekezése, dialógusa, levele, változata, könyve és írása, még ha ezek semmit sem tartalmaznak is a vallás ellen vagy a vallásról.” Ezeket ettől fogva a katolikus államok közül csak Spanyolországban olvashatták, ahol a spanyolgyűlölő pápával szemben álló II. Fülöp császár fenntartotta magának egy külön Spanyol Index jogát, s ez jóval mérsékeltebb volt a rómainál. Nem is győz hálálkodni a spanyol humanista Palmyreno:

Isten adjon hosszú életet a Nagy Inkvizítornak, amiért ezzel a könyvvel is, mint annyi mással, sokkal nagylelkűbb volt a szellem emberei iránt, mint a Pápa. Mert ha elragadta volna tőlünk Erasmus Adagiá-ját, ahogy a Pápa tette a maga katalógusában, bizony mondom, hogy vért és vizet izzadtunk volna.

A Balgaság. Hans Holbein rajza Erasmus A balgaság dicsérete első kiadásának (1515) margóján

A római Index szigorúsága nem is volt sokáig fenntartható. A pápa halála után néhány évvel, 1564-ben a trienti zsinat már egy enyhébb változatot tett közzé, amely Erasmus számos művét engedélyezte. 1571-ben pedig a zsinat rendelkezései nyomán létrejött a pápai „Index Kongregáció”, amely új kategóriát vezetett be: a „megtisztított könyvekét”. A Kongregáció részletes jegyzékben tette közzé, hogy mely könyvből milyen részeket kell „expurgálni” ahhoz, hogy engedélyezni lehessen olvasásukat. Ez a jegyzék volt az Index expurgatorius. Erre hivatkozott könyvmolyunk is 1618-ban az Erasmus nevétől megtisztított Alciato-kötet előzéklapján.

Erasmus keze. Hans Holbein tanulmányai, 1523. Holbein vallásosságát az Erasmuséhoz hasonló
felekezetek-fölöttiség jellemezte, ahogy a Retratos o Tablas de las Historias del Testamento
Viejo általunk készített modern kiadásában már szóltunk róla. A mű eredetileg
a művész neve nélkül jelent meg Lyonban 1543-ban.

Erasmus művei között csupán egy volt, amellyel az Index expurgatorius behatóbban foglalkozott: az Adagia. A többit az új Index vagy teljesen betiltotta, vagy teljesen engedélyezte. Az Adagia, az ókori görög-latin közmondások részletesen kommentált monumentális gyűjteménye azonban olyan könyv volt, amelyet sem betiltani, sem engedélyezni nem volt tanácsos. A mű, amely szerzője szándéka szerint könnyed és csevegő formában adott bevezetőt a klasszikus világba, ekkorra már nélkülözhetetlen tankönyvvé vált:

Aquí se an quemado en casa muchas obras de Erasmo y specialmente dos o tres vezes los Adagios. Agora con la licencia avida del Alexandrino, se duda si se podrían tornar a comprar los Adagios; y ya que fuesse lícito, si le parece cosa expediente hazerlo, porque estos lettores de casa dessean estos libros.

Itt a mi házunkban Erasmus több művét elégették, különösképpen pedig az Adagia két vagy három példányát. Most, hogy Alexandrino [bíboros] engedélyt adott rá, nem tudjuk, újra megvehetjük-e az Adagiá-t, s ha igen, vajon Ön alkalmasnak ítéli, hogy megvegyük, mert az itteni professzorok igen vágynak rá. – írja 1560-ban a nápolyi jezsuita rendházból Laínez rendfőnöknek Salmerón.

A trienti zsinat Index Bizottsága ezért már 1562-ben azt a kompromisszumot választotta, hogy megbízta Gaspare a Fosso reggiói püspököt és Paolo Manuzio pápai nyomdászt, a nagy Aldus Manutius fiát egy olyan Adagia előállításával, amelyet megtisztítanak mindentől, amit a katolikus hittel ellentétesnek ítélnek. Az új változat 1575-ben jelent meg, s a katolikus egyház ettől fogva egyedül ennek használatát engedélyezte.

Az Adagia 1575-ös „megtisztított” kiadása. A címlapról, akárcsak az egész műből, hiányzik Erasmus neve.

Mi volt az, amit a szerkesztők a katolikus hittel ellentétesnek ítéltek?

Mindenekelőtt Erasmus nevét. Ehhez a névhez a konfesszionalizáció kibontakozásával annyira a megbízhatatlanság és az eretnekség gyanúja tapadt, hogy a szerkesztők jobbnak látták ismeretével nem terhelni a tanulóifjúságot. Egyszersmind a mű valamennyi egyes szám első személyű megjegyzését többes szám első személybe vagy harmadik személyű szenvedő alakba tették át: pl. invenio, „úgy találom” helyett invenimus, „úgy találjuk”, vagy invenitur, „úgy találtatik”. Ilyenformán öntudatlanul is Erasmus szellemében jártak el, aki a közmondásokban az ókor kollektív bölcsességének megfogalmazásait látta.

Kihagytak minden hivatkozást a Szentírásra és az egyházatyákra. Inkább csak a világi és egyházi szféra világos szétválasztása kedvéért, mert ezek túlnyomó része semmilyen eretnekgyanús utalást nem tartalmazott. Így kimaradtak mindazok az idézetek is, amelyekkel Erasmus a közmondások bibliai használatát illusztrálta: Atyáink ették a szőlőt és a fiak foga vásik bele, vagy Furulyáztunk nektek és nem táncoltatok, siratót énekeltünk és nem sírtatok.

Kihagyták a szellemes aktuálpolitikai utalások, a társadalombíráló digressziók, a korabeli szerzőkre, könyvekre, személyekre tett megjegyzések túlnyomó részét, amelyek pedig annyira közvetlenné és elevenné teszik a művet. Ilyenformán sok cikk, például az Aut regem, aut fatuum nasci oportere (Vagy királynak, vagy bolondnak szüless) minden harmadik-negyedik mondata, hosszú bekezdései, sőt egész cikkek kerültek süllyesztőbe.

Erasmus önarcképe Szent Jeromoshoz írott kommentárjainak margóján

Aki dolgozik, az téved is. Így maradtak a szövegben a semmibe – kigyomlált szócikkekre – mutató utalások, vagy olyan sietős olvasatok, mint a clepsydra perstillantior (a homokóránál is gyorsabban lepergő) helyett clepsydra pestilentior (a homokóránál is dögletesebb), amelyek nem kevés fejtörést okozhattak a katolikus olvasónak, akinek már nem állt szabadságában az eredeti kiadással összevetnie a gyanús olvasatokat.

Különös, hogy Erasmusnak és cenzúrájának kutatása – például az alapmű, Silvana Seidel-Menchi Erasmus als Ketzer-e (1992) –, noha számon tartja az Adagiá-nak ezt a purgált kiadását, valójában soha nem volt részleteiben is kíváncsi rá, mi volt az a több tízezer változtatás, amely a katolikus Erasmus-recepciót szükségszerűen megkülönböztette a protestánstól. A katolikus szöveg szóról szóra való összevetését az eredetivel és a különbségek részletes megjegyzetelését mi végeztük el először a Studiolummal az Adagia első digitális kiadásában, amely egyszersmind a mű első teljes kiadása is a mértékadó nagy 1703-as leideni kiadás óta. A CD tartalmazza a teljes leideni szöveg, a „katolikus kiadással” való összevetés és a tekintélyes francia nyomdász-filológus, Robert Estienne 1563-ban megjelent jegyzetei mellett az Adagia korabeli fordításait is. Így például Richard Taverner mulatságosan archaikus nyelvű 1539-es angol fordítását, vagy Baranyai Decsi János 1598-as magyar kiadását, amelyben az egyes közmondásokat nem egyszerűen lefordította, hanem korabeli magyar közmondásokkal helyettesítette.


Az Index expurgatorius rendelkezése szerint a purgált Adagia megjelenése – 1575 – után nemcsak hogy tilos volt egyéb kiadásokat beszerezni, de a meglévő kiadásokban is át kellett vezetni a változtatásokat. Ez a rendelkezés sújtotta tehát a mi Alciato-könyvecskénket is. Igaz, az Emblemata nem az Adagia, de nagyon sok köze van hozzá. Erasmus többször is tisztelettel említi barátját, Alciatót az Adagia egyes cikkeiben, Alciato emblémái pedig igen gyakran az Erasmustól vett mondásokat alakítják át „képi közmondássá”, mint arra Francisco Sánchez végig utal e könyvecske kommentárjában. Az ismeretlen cenzor pontosan azt végezte el e kommentárok szövegében, amit a római cenzorok az Adagiá-éban, azaz Erasmus nevének törlését. Ez egyszersmind azt is igazolja, amire az embléma-kutatás csak újabban kezd ráébredni: hogy mennyire azonosnak tekintették a kortársak az adagia és az embléma műfaját.

A purgálás azonban, ha formailag eleget tett is az előírásoknak, nem sokat ért. A kortársak pontosan tudták, kinek köszönhetik a művet, amely diákként először nyitott ablakot számukra a klasszikus világra. A protestáns országokban továbbra is kiadták, sőt további közmondások ezreivel bővítették az Adagiá-t. Ezek példányai pedig ott voltak a legtöbb katolikus rendház és püspökség könyvtárában, s egyetlenegyről sem tudunk, amelyből az előírt módon kitörölték volna Erasmus nevét. Ezek a kötetek ilyenformán a maguk fizikai mivoltában hirdetik azt, amit John Colet, a londoni Szent Pál katedrális dékánja és Erasmus barátja már az 1500-as évek elején megjósolt:

Nomen Erasmi nunquam peribit –
Erasmus neve nem vész el soha.

Monomániás könyvmolyok

A könyvmolyoknak édesmindegy, hogy Canisius vagy Luther, Boccaccio vagy Nicolaus de Lyra, az Apokalipszis vagy a Malleus Maleficarum: felfalják mind. Az éhség nem válogat: ha ehetőre talál, uccu neki. De vannak válogatós könyvmolyok. Az, amelyik ezt a könyvet megtámadta, kizárólag a papírnak azokat a részeit fogyasztotta el buzgó étvággyal, ahol Erasmus neve állt.


Minden bizonnyal ennek a könyvmolynak a neve áll a könyv előzéklapján az Expurgatus iuxtà Indicis expurgatorii praescripta, „megtisztítva az Index Expurgatorius előírásai szerint” felirat alatt. Sajnos a könyv következő tulajdonosát annyira felháborította ez a falánkság, hogy felülfirkálással ítélte őt damnatio memoriae-re az utókor számára. Máig olvasható azonban év, amelyben a pusztítást elkövette: 1618.


Az új tulajdonos, Giovan Maria Taviani kanonok ugyancsak bejegyezte nevét és az 1776-os évet, amikor a könyvet 13,4 líráért megvásárolta, s innen tudjuk, ki állította helyre ugyanilyen alapossággal Erasmus nevét. Persze akár más is tehette, hiszen nem tudjuk, milyen utat járt be az évszázadok során ez a Francisco Sánchez – „El Brocense” – kommentárjaival ellátott szép kis Alciato-emblémáskönyv. Azt sem tudjuk, ki helyezte el rajta a finom művű vörös spanyolviasz pecsétet, akár egy kámeát. Mindenképpen szívet melengető a figyelem – még ha olykor kissé falánk volt is –, amelyet a tulajdonosok az idők során erre a könyvre fordítottak. Mi a magunk részéről csupán szerény szem kívánunk lenni a láncban, s egyelőre beérjük a szakadt gerinc restaurálásával.

Llonovoy

ELADÓ föld a tenger alatt

Jó barátunk, Miquel Àngel már jópár éve átváltozott Miquel Àngel Llonovoy-já – yo no voy = kb. „csináljátok nélkülem” – mint valami mesebeli állat, amely hirtelen olyan végtagot növeszt, amelyről sejtelme se volt senkinek, de hogy ilyen látványos lenne, arról végképp nem. Azóta ezer dolgot művelt, főként szabadtéri, egyszemélyes és egyszeri produkciókat: nevezzük utcaszínháznak. De még mielőtt erre a fordulatra sor került volna, írja Wang Wei, közösen szerkesztettük, készítettük és terjesztettük kisipari módszerekkel egy folyóirat hat teljes számát (majd egyszer írunk róla), és sok egyébre is vállalkoztunk. Például sosem felejtem el, hogyan tüntettünk a felanitxi Porto Colom kikötő bővítése ellen egy performansz keretében (a szó akkor jött divatba Mallorcán), amelynek végén a résztvevőket, ööö, másodlagos frissességű halakkal öntötték le. És főleg együtt nőttünk fel és együtt feszegettük a képzelet és játék határait, hogy mi leszünk, ha nagy leszünk (ezt még mindig nem tudjuk). Máig nagy melegséggel gondolok ezekre az évekre.

De a legfőbb gondunk Mallorca volt, amely a szemünk láttára vetkőzött ki önmagából a tömegturizmus feltételezett elvárásainak és hamis jótéteményeinek igézetében. Miquel Àngel az egyik magánszámában azt prófétálta: „Megjöttek a turisták, és mostantól az emlékeket szuvenírnek hívjuk.” Nemrégiben ő indította el a „Cimentiments (o no m’asfaltis el respecte)” (Cemento mori, avagy ne aszfaltálljátok el a kilátást) mozgalmat, amelynek azonban sajnos nem sikerült megakadályoznia, hogy a különféle politikai pártokkal összefonódott építőipari nagyvállalatok a karmuk közé kaparintsák a szigetet. Ettől függetlenül dicséretes kezdeményezés volt.

Idén szentivánéjkor Miquel Àngel Llonovoy nyitotta meg a palmai ünnepségeket a Parc de la Maron. Ott, a Katedrális árnyékában, félig Keresztelő Szent Jánosnak, félig Bin Ladennek öltözött őrült prófétaként ostorozta valamennyi külső és belső visszásságunkat, a szinte észrevehetetlenektől a bevert orrnál nyilvánvalóbbakig, amelyeket bölcs vezetésünknek – és valószínűleg saját életformánknak is – köszönhetünk. Ám az ünnep heroldjaként mindenekfölött dőlt belőle a humor, s rendkívüli intelligenciája révén képes volt a bajok felsorolását az önparódiáig fokozni. Zseniális volt. Az alábbi felvételbe a hangulat kedvéért annak is érdemes belepillantania, akinek a szójátékokkal és helyi utalásokkal megtűzdelt katalán szöveg egyetlen retorikus mediterrán szózuhatag csupán.

„…mert egy ördög vasvilla nélkül olyan mint egy önkormányzati képviselő korrupció nélkül, mint egy politikus szabó nélkül, mint egy mező golf nélkül…”

De Miquel Àngel azért is külön posztot érdemel a Wang folyó verseinek sorában, mert ő alapította a L’Estrany Museu Llonovoy-t, a Llonovoy Kuriózeumot. Ha már a játékot emlegettük az imént, látogassák meg lehetetlen játékainak gyűjteményét, amelyeket új élettel megajándékozott és a naivtól az antimilitaristáig terjedő jelentéssel felruházott talált tárgyakból konstruált.

Na Slovensku po slovensky!

Nemrégiben helytelenítettük a szeptember elsején életbe lépett új szlovákiai nyelvtörvényt, amely a szlovák nyelv védelmében – és az EU normáival, valamint a szlovák parlament által is elfogadott Európai Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartájával szemben – erőteljesen korlátozza más nyelvek nyilvános használatát, sőt a szlovák nyelv „helytelen használatát” is ötezer eurós büntetéssel sújtja. Most azonban be kell látnunk, hogy véleményünk elhamarkodott volt. A népszerű és józan hangú SME.sk szlovák napilap mai száma olyan dokumentumot tett közzé, amely világosan tanúsítja: a szlovák nyelv nagy veszélyben van.

A dokumentumban Anna Belousovová, a szlovák nacionalista párt alelnöke fogalmazza meg pártja véleményét a szlovák és magyar miniszterelnök tegnapelőtti szécsényi találkozójának eredményeiről. A nyilatkozatot a SME.sk kérésére szlovák nyelvészek nézték át, akik az egykori általános iskolai matematika- és földrajztanárnő 265 szavas szövegében húsznál is több helyesírási hibát találtak.


A hibák a hiányzó vesszőktől a helytelenül alkalmazott, sőt fonetikusan leírt elöljárószókon, zavaros mondatszerkezeteken és a magyar miniszterelnök hibásan írt nevén át egészen odáig terjednek, hogy a szlovák nyelv megalkuvást nem ismerő bajnokai cseh kifejezést – mi vadí, „nem tetszik” – használnak a helyes szlovák mi prekáža helyett. Na Slovensku po slovensky!

A Szlovák Nemzeti Párt még nem reagált a cikkre. Sokatmondó azonban, hogy a hivatalos oldalukon közzétett nyilatkozatban legalább a legsúlyosabb hibákat feltűnés nélkül kijavították, mégpedig pontosan a SME.sk által ajánlottak szerint.


A dolognak különös pikantériát ad, jegyzi meg Lukáš Fila a SME.sk cikkéhez fűzött kommentárjában, hogy Belousovová ugyanezen a napon azzal a jelszóval küldött körbe aláírási ívet a parlamentben: „Slovenčinu si nedáme”, a szlovák nyelvet nem adjuk! „Így ne is”, veszi védelmébe a helyes szlovák nyelvet Fila. „Viszont legalább pár órát vehetnének.”

A könyvmoly apoteózisa

A régi könyvekben lévő „idegen anyagok” külön pirosbetűs fejezetet érdemelnének a bibliofília nagy enciklopédiájában. Addig is, amíg ezt meg nem írják, az előző bejegyzés könyvtáblába épített zarándokszakálla után ide kívánkozik egy korábbi felfedezésünk. Erről ugyan annak idején már beszámoltunk a Studiolum „szakmai blogjában”, a spanyol nyelvű Mesa revueltá-ban, de végre itt az apropó, hogy a Wang folyó magyar olvasóinak is bemutathassuk.


Nemrégiben különös élményem volt. Petrus Canisius Opus Catechisticum sive De Summa Doctrinae Christianae művének 1586-os kölni kiadását (katalógusszám: 542.863) kértem ki a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában, s ahogy a kötet megérkezett, az első dolog, amely felkeltette a figyelmemet, olyasvalami volt, amelyet leginkább a könyv lapjai közül függő pápai bullaként lehetne jellemezni:


De akármennyire nagy tekintélyű volt is Canisius Catechismus-a a maga idejében, ez a függelék mégsem pápai bulla volt. Körirata azt hirdette enyhén archaizáló helyesírással:

E-ROVAROKAT E-KÖNYV
LAPJAI KÖZÖTT TALÁLTAM.
MDLXXIV - 1962

Vajon egy rendkívül lelkiismeretes restaurátor opus magnuma volt ez a rendkívüli természethistóriai gyűjtemény? Valamely übertriebener Antiquargeist kiáradása? A zoohistória fanatikusáé avant la lettre? Annyi bizonyos, hogy a kommunizmus delelőjén olcsó áru volt az idő, s a dolgozó megengedhette magának, hogy addet limam, azaz hosszan elbíbelődhessen egy könyvkötés minden apró részletével.

Az egyetlen zavarbaejtő körülmény a bulla első évszáma, mely e késő reneszánsz rovarok első sírbatételének időpontját jelzi tetemeik 1962-es transzlációja előtt. Ez az évszám ugyanis 1574, amely tizenkét évvel megelőzi e Catechismus kinyomtatását. Vajon egy másik kötetből helyezték át e-rovarokat e-könyvbe? Eredetileg egy korábbi mű sírboltja borult föléjük, ám a restaurátor méltóbbnak ítélte, hogy e nagy tekintélyű Catechismus védelmében kecsegtetőbb kilátásokkal nézzenek a dies irae elébe? Avagy ennyire nem számított az idő a kommunizmus delelőjén?

Terra Sancta

Különös könyvet őriz a kalocsai székesegyház könyvtára, kezdeném, de aztán belegondolok, hány bejegyzést kezdhetnék ugyanígy. Ezekben a régi egyházi könyvtárakban épp az a varázslatos, hogy annyi különös könyvet, személyes dokumentumot, sosem kutatott hagyatékot, nem bolygatott együttest őriznek, amennyit az állami tulajdonba került, sokszorosan átrendezett, katalogizált, megfegyelmezett régi könyvtárak már nem ígérnek. Amikor az ember néhány napra beveszi magát egy ilyen könyvtárba, a felfedezésnek ugyanaz a boldog izgalma járja át, mint a kolostorokban klasszikus auktorok után kutató itáliai humanistákat. És legtöbbször nem is kell csalódnia.


Ez a könyv német nyelvű kéziratos napló, amelybe bizonyos Konrad Beck jegyezte fel 1483-as szentföldi zarándokútjának eseményeit. A harminchat lapnyi kézirat úgy vész el a jóval vastagabb kötetre szánt, gyönyörűen kidolgozott, domborított, festett, kapcsos-veretes bőrkötésben, mint kiskutya a túlméretezett bundájában. Az embernek az a benyomása, hogy a szerző a biztonság kedvéért egy vastag könyvtáblát vitt magával a hosszú útra, amelybe a napló előrehaladtával fűzögette bele az újabb és újabb íveket. De nem, a kötés jóval későbbi, nem is tizenhatodik, inkább tizenhetedik századi. Akkor kötötte bele valamelyik kései utód a dédapa ereklyeként őrzött naplóját egy fölöslegessé vált könyv lefejtett kötésébe.



De nem ez a legkülönlegesebb a könyvben, hanem a kötéstábla belső oldala, amelyen olyan kétszárnyú pergamen ablakocska nyílik, mint az adventi csokoládésdobozokon Katalintól karácsonyig minden egyes napra.


Az ablak mögött a fa kötéstáblába vágott fülkében máriaüveg alatt, papírba bugyolálva valami furcsa fekete kóc látható. A papíron nehezen kisillabizálható német felirat: Cůnrat becken bart von Iherusalem anno 1483º – azaz: „Konrad Beck szakálla Jeruzsálemből, 1483”. A könyvtárosok emiatt már a 19. században a „Bart-Codex”, azaz „Szakáll-kódex” nevet adták a kötetnek.


A szokatlan szentföldi ereklye magyarázatát néhány oldallal arrébb találjuk egy különálló latin nyelvű papírlapon, amelyet Konrad Beck egy leszármazottja helyezett a lapok közé valamikor a 17. század közepén. Ő volt az is, aki nagyra becsült zarándok ősének naplóját ebbe a másodlagosan felhasznált táblába beköttette.


Illustris Generosus et magnificus vir Dominus Joannes Truchses de Waldburg Junior deuota peregrinatione 1483. XII. Julij Hierosolymam venit. Et secum habuit Cunradum Beck de mengen Joannis fil[ium], Petrum coquum de Waldst et Vlricum pictorem familiares et famulos suos. Cunradus Beck totam peregrinationem breuiter descripsit, et barbam suam nescio an voto aut deuotione aut alia de causa abscissam in complicatam chartam condidit et inter alias e terra sancta adnectas res diligenter asseruauit, cum inscriptione proprij chyrographi: Cuenrat Becken part von Jerusalem 1483. – Hieronijmus Beck a Leopoldstorf Marci fil[ius] aui sui Itinerarium sua manu scriptum in librum hunc conligare fecit, illiusque Barbam huc reposuit, et in rei memoriam M. H. scripsit.

A jeles, nagyszerű és csodálatos ifjabb Johann Truchsess von Waldburg úr 1483. július 12-én jámbor zarándoklatra Jeruzsálembe érkezett. Vele volt a mengeni Konrad Beck, Johann fia, a waldseei Peter szakács és Ulrich festő, valamennyien az ő házanépe és szolgái. Konrad Beck rövid leírást adott a zarándoklatról, s szakállát, nem tudni, vajon fogadalomból, jámborságból vagy más egyéb okból-e, de lenyírta, és nagy szorgalmatossággal őrizte a Szentföldről hozott többi dolog között papírba csomagolva, amelyre ezt jegyezte fel tulajdon kezével: Cuenrat Beck szakálla Jeruzsálemből, 1483. – A leopoldsdorfi Jeremias Beck, Markus fia ősének sajátkezűleg írott Útleírás-át ebbe a könyvbe köttette, amelybe szakállát is elhelyezte, s ennek emlékére ezt a feljegyzést szerkesztette.

Mindössze ennyit tudunk a szakáll eredetéről. Felix Fabri is csak annyit pontosít rajta, hogy Ulrich nem festő volt, hanem kereskedő, akit egy üzleti útján a pogány sok évi gályarabsággal sújtott, s Waldburg grófja ilyenformán tapasztalt tolmácsként vitte őt magával. A további életszerű részletek, amelyekkel a kor ünnepelt jezsuita népköltője, Rosty Kálmán kiszínezte a történetet a Kalocsai Néplap 1883. november 22-i számában megjelent, némileg fiúinternátus-szagú versében, teljes mértékben apokrifek.


A zarándokút azonban, amelyről a napló beszámol, jeles helyet foglal el a szentföldi zarándoklatok történetében. Az útitársak közül ugyanis legalább hatan naplót vezettek, s ezek közül kettő, Felix Fabri ulmi domonkosé és Bernhard von Breidenbach mainzi kanonoké a legnépszerűbb középkori Szentföld-kalauzokká váltak. Még a 19. században is olvasták és fordították őket.

Johann Truchsess von Waldburg gróf (†1511) a német birodalmi főnemesség egyik legelőkelőbb ágának feje volt. A család 1170-ben nyerte el a Truchseß, azaz császári főasztalmesteri címet, és tagjai évszázadokon át a birodalom legfontosabb hivatalait viselték. Johann – az ifjabb Johann, megkülönböztetésül vele egyidőben élt nagybátyjától (†1504) – Habsburg Zsigmond tiroli főherceg tanácsosa volt, s az ő unokaöccse, Otto augsburgi bíboros, V. Károly császár tanácsosa – a nagy sikerű The Tudors sorozat egyik főalakja – volt a 16. századi katolikus reform egyik legkövetkezetesebb támasza. A család felső-svábföldi székhelyén, a Bodeni-tótól északra álló Waldburg várában őrizték a császári koronázási jelvényeket. Címerükben – mint itt fenn Johann nagyapjáén, Wilhelmén és apjáén, Georgén – három fekete oroszlán (más leírások szerint leopárd) ágaskodott. Hasonló címert látunk a Beck-kézirat kötésén is – ami nem is csoda, ha a Beckek a Waldburgok famulusai voltak – bár ennek figurái inkább agárnak tűnnek.


Nem tudjuk pontosan, mi indította Johann von Waldburgot a szentföldi zarándoklatra, de talán valamilyen lelki válság is közrejátszott benne. Nem sokkal korábban lépett elhunyt apja örökébe, és már 1483 tavaszán is vonakodott elmenni a birodalmi gyűlésbe. Urát, Zsigmond főherceget kérte, hogy mentse ki, de sikertelenül. Nem sokkal ezután pedig szabadságot kért a főhercegtől az év végéig maga és három tanácsos-társa, Johann Werner von Zimmern, Heinrich von Stoffeln és Bär (Ursus) von Hohenrechberg számára egy szentföldi út céljára. Felix Fabri a résztvevők felsorolásában megemlíti, hogy „szinte apja volt a többieknek, s a zarándoklat legfőbb mozgatórugója”, és egyedül őróla jegyzi meg, hogy „tiszteletreméltó, fennkölt és komoly természetű volt, és igen mélyen aggasztotta őt lelke üdvössége.”

Joseph Vochezer a Waldburg-házról írott monumentális monográfiájában (1900), a II. kötet 393-396. oldalán részletes kronológiát ad az útról. Itt írja le, hogy Waldburg gróf mindenekelőtt megfelelő vezetőt keresett, s Felix Fabri domonkos prédikátort ajánlották figyelmébe az ulmi kolostorból.

Fabri egy zürichi kovács fia volt, s olyan nyughatatlan és világra nyitott figurának tűnik, aki elsősorban az utazásban lelte örömét. 1467-től egyre táguló körökben szervezett zarándoklatokat: Aachenbe, Nürnbergbe, Rómába, Velencébe, majd 1480-ban Palesztinába. Ámde alighogy innen hazatért, írja, „égő vágy fogta el”, hogy ismét viszontlássa a szent helyeket. Rendkívül pontos önelemzését sok utazó a magáénak érezheti:

Egyáltalán nem voltam elégedett ugyanis az első zarándokúttal, mivelhogy túlságosan rövid és sietős volt, s anélkül futottunk végig a szent helyeken, hogy megértettük és átéreztük volna mibenlétüket. Amellett meg sem engedték, hogy sok szent helyet meglátogassunk Jeruzsálemben és azon kívül. Nem engedtek fel az Olajfák hegyére és annak szent helyeire sem egynél többször, s Betlehemet és Betániát is csak egyszer látogattuk meg, azt is sötétben. Ezért aztán Ulmba visszatérve, ahogy elkezdtem elmélkedni a mi Urunk legszentebb sírjáról, a jászolról, amelyben feküdt, Jeruzsálem szent városáról és a környező hegyekről, mindezeknek és a többi szent helynek a kinézete, formája és elrendezése lassan kiesett emlékezetemből, és a Szentföldet és Jeruzsálemet valamennyi szent hellyel együtt mintegy sötét homály takarta el szemeim elől, mintha csak álomban láttam volna őket, s úgy éreztem, kevesebbet tudok már a szent helyekről, mint azelőtt, mielőtt meglátogattam őket. Mindezek miatt égő vágy fogott el, hogy visszatérjek, és megtapasztalhassam ezek valóságát.

Ulmi elöljárója azonban örült, hogy a nyughatatlan barátot végre a kolostorban tudhatja, s esze ágában sem volt újra elengedni. Fabri azonban minden követ megmozgatott a maga érdekében. A nürnbergi domonkos káptalanon titokban engedélyt szerzett az útra a rend római elöjárójától, majd megállapodott Konrad Lochner ulmi császári megbízottal, hogy ha bármilyen főnemesről hall, aki a Szentföldre tart, ajánlja őt az útra káplánnak. Így szerzett róla tudomást Waldburg gróf, aki el is ment érte a kolostorba, ám a perjel gondolkodási időt kért a kiadatásra. Waldburg nem tétovázott, s azonnal a városházára ment, ahol felkérte a városi tanácsot, haladéktalanul szólítsák fel a perjelt a kérés teljesítésére. Így is történt, s Fabri boldogan állt a gróf és társai szolgálatára. Végigkalauzolta őket a Szentföld valamennyi csodáján, majd amikor a többiek ősszel hazafelé indultak, ő – ha már egyszer, és valószínűleg utoljára, ilyen szabadsághoz (és a gróf jóvoltából minden bizonnyal bőséges útiköltséghez is) jutott – egyedül folytatta útját, hogy felkeresse védőszentje, Alexandriai Szent Katalin kolostorát Egyiptomban. Utána még a piramisokhoz is ellátogatott, látott vízilovat, krokodilt, zsiráfot, s Ulmba hazatérve mindezekről részletes leírást adott.

A Szentföld csodái Breidenbach 1486-os mainzi latin kiadásából: Ezeket az állatokat úgy festettük
le híven, amiként a Szentföldön láttuk őket. Felülről lefelé: Zsiráf. Krokodil. Indiai
kecske. Egyszarvú. Teve. Szalamandra. Ennek nevét nem tudjuk.

Fabri útleírása, noha rendkívül népszerű lett, éppolyan kanyargós utat járt be, mint a szerző maga. Sajátkezű latin kéziratát az ulmi városi könyvtár őrzi, ám ez a szöveg csupán 1843-ban jelent meg nyomtatásban. Ennek szentföldi részét 1896-ban fordította le a Palestine Pilgrims’ Text Society megbízásából Aubrey Stewart (neve ugyanazt jelenti, mint a német Truchsess), s ez a neten is megtalálható a Colorado University kitűnő Traveling to Jerusalem szöveggyűjteményében. Az egyiptomi kaland azonban mindmáig csak latinul olvasható. A latin szövegből gyakorlatias német összefoglaló is született már a 15. század végén, amely 1557-ben nyomtatásban is megjelent.

A német szövegnek egy igen korai, valószínűleg 1490 előtti kéziratos változatát a kalocsai székesegyházi könyvtár is őrzi. Ez azonban jóval vaskosabb – 132 sűrűn írt folio –, mint kéziratos vagy nyomtatott német párjai, s minthogy még senki nem vetette össze sem a német kiadással, sem a latin szöveggel, nagyon is lehetséges, hogy bővebb a többi német változatnál. A terjedelem és a korai kézírás miatt titokban persze abban reménykedünk, hogy ez a kézirat – amelyet Patachich Ádám érsek (†1784) valószínűleg a Beck-kódexszel együtt vásárolt – volt Fabri latin szövegének német eredetije. Legalább addig hadd dédelgessük ezt az álmot, míg hozzá nem kezdünk összevetésükhöz.

Hajóépítés a velencei Arzenálban. Breidenbach 1486-os mainzi latin kiadásának Velence-metszetéről

Fabri a zarándoklat résztvevői között megemlékezik Konrad Beckről is, aki vir honestus et providus civis de Merengen qui Dominorum provisor fuit et procurator, azaz becsületes és körültekintő ember és mengeni polgár volt, aki az említett nagyurak élelméről és ellátásáról gondoskodott. S ugyanitt emlékezik meg egy zarándok-szokásról is, amely némi fényt vet az ereklyeként őrzött szakáll eredetére:

Ettől a naptól [az indulás napjától] fogva tehát növeszteni kezdtem szakállamat, azonfelül kalapomat és kámzsámat vörös kereszttel díszítettem, s ama szent zarándoklat minden egyéb külső jelét is felvettem, amiként az megilletett engem. Öt külső jele van ugyanis a zarándoknak. Az első a vörös kereszt, amely a hosszú szürke köntöst és a tunikára varrt csuklyát díszíti, már amennyiben a zarándok nem olyan vallásos rend tagja, amely nem engedi meg a szürke köntös viselését. A második a fekete vagy szürke kalap, amelyet elöl ugyancsak vörös kereszt díszít. A harmadik a hosszú szakáll, amelyet a fáradozások és veszélyek folytán komollyá és sápadttá vált arcán visel: hiszen világszerte még a pogányok is szabadon hagyják nőni szakállukat és hajukat, míg csak haza nem érkeznek, s azt mondják, ezt Osiris, Egyiptom egy igen régi királya cselekedte elsőként, akit istennek tartanak, s aki az egész világot bejárta. A negyedik a vállon viselt vándortarisznya, amelyben szűkös, nem dőzsölésre való, hanem éppen csak a mindennapi szükségre elegendő eledelét és italát hordja. Az ötödik, amelyre csupán a Szentföldön cseréli fel botját, a szamár szaracén vezetővel.

Szentföldi szaracénok, az egyik nő burkát visel. Breidenbach 1488-as augsburgi német kiadásából.

A zarándoklat harmadik krónikása, akiről Fabri ugyancsak megemlékezett, Bernhard von Breidenbach mainzi kanonok volt, aki a hesseni Johannes von Solms gróf kíséretében utazott a Szentföldre. Ők Velencében csatlakoztak Waldburg grófékhoz, akárcsak a társaság több más tagja, köztük négy magyar is: Johannes archidiaconus, Matheus canonicus, Oschwaldus plebanus és Petrus von Ethews ein Burger. Breidenbach ugyanazokat a helyeket járta végig és írta le mint Fabri, ám ő már eleve üzleti vállalkozásnak szánta útikalauzát. A következő év, 1484 áprilisában Ludwig von Hanau-Lichtenberg gróf már az általa összeállított kéziratos útikalauzzal járta végig a szent helyeket. Két év múlva, 1486-ban pedig a mainzi Erhard Reuwich a könyvet latinul majd németül nyomtatásban is megjelentette saját fametszetes illusztrációival, amelyeket a Schedel-féle nagy Világkrónika is átvett. Az útikalauz 1488-as augsburgi német kiadásából a kalocsai könyvtár ugyancsak őriz egy példányt.

Amikor az 1497-ben elhunyt Breidenbach sírját kilencvenkilenc évvel a zarándoklat után, 1582-ben felnyitották, testét teljesen épen találták, mert – írják a kortársak – keleti útján gondja volt rá, hogy a legkiválóbb fűszereket hozza haza teste bebalzsamozására. Arcát pedig, amelyet a mainzi székesegyházban álló síremlékének bizonysága szerint mindig simára borotvált, prolixa ac ruffa barba, sűrű és bozontos szakáll borította, mintegy holta után is tanúskodva jeles zarándok voltáról.

A jeruzsálemi Szent Sír-templom Breidenbach 1486-os mainzi latin kiadásából.

A Studiolumban azt tervezzük, hogy a következő hónapokban oldalról oldalra közzétesszük a Szakáll-kódex facsimiléjét a német szöveg átírásával, és magyar-angol-spanyol tartalmi összefoglalójával. Párhuzamosan azt is megírjuk, mi egyebet látott még ugyanott Fabri és Breidenbach, vagy hogy mivel egészíti ki Beck az ő beszámolójukat. Idézünk majd más szentföldi útikalauzokból és a helyek egykorú és modern leírásaiból is. Noha a virtuális zarándoklat nem nyújt sem teljes, sem részleges búcsút, de valamennyit talán felelevenít abból a világból, amely egyszerre jelentette a világ közepét és a mesés Keletet a középkor számára. Tartsanak velünk.

Sziget a sziget mögött

Nem tudom azt, hogy mért íly édes mind a szülőföld,
emlékét mért nem hagyja feledni soha
(Ovidius, Pontus 1.3.34)


— nagyításért kattintson a fotókra —

Épp egy éve, hogy Wang Wei Cabrerán járt egy borús napon. Tegnap, amikor újra visszatért, az égbolt még borúsabb volt, és kiadós viharral fenyegetett. De aztán a felhők eloszoltak, s alkonyattájt, amikor visszatérőben voltunk Sa Ràpita kikötőjébe, már az édes zefír hajtott minket öt csomó sebességgel. S még a tenger is bőkezű volt hozzánk. A nem sokkal a part előtt, inkább csak próbaképpen kivetett horogra (katalánul «la fluixa») egy szép llampuga akadt, amely azonnal a serpenyőben végezte, néhány piros paprika vidám társaságában. Wang Wei nagyon hiányolta Pei Dit, a szigetvilág halainak odaadó hívét.


Ahogy Cabrerára értünk, a kikötőből éppen kifutott egy antik hajóflotta a sziget megkerülésére.




Míg tavaly augusztusban a pincét látogattuk meg, ahol a Feliu család hiábavaló erőfeszítéssel igyekezett meghonosítani a szőlőtermelést a szigeten, s a frissen kiásott bizánci kolostor romjainál jártunk, most a kikötő bejáratát uraló késő 14. századi várhoz kapaszkodtunk fel.


A vár sikerrel szállt szembe a kalózokkal, akik a mallorcai partvidék elleni rajtaütéseik során szívesen használták hídfőállásnak a szigetet.

Plinius (A természet históriája, 3.11): „A nagyobbik szigettől mintegy tizenkétezer lépés
távolságra befelé a tenger felé fekszik a hajótöréssel fenyegető
(insidiosa naufragiis) Cabrera szigete.”

A spanyol függetlenségi háború idején 1809-től itt raboskodó francia hadifoglyok kis szabadtéri színházat alakítottak ki a sziklák adta terepen. Az ide deportált 13500 franciából csupán 3500 maradt életben.

Apróhirdetés

Az „apróhirdetés” görögül mikron angelion, ahogy az eu-angelion „jó hír”, legalábbis ógörögül, mert a modern görögben már nőnemű: mikré angelia. Ámde ez a kis hírnök – angelosz –, aki Anna ablakán besuhanva a kertek – paridais – és versek polcán mint természetes közegében békésen elszenderült, nyilvánvalóan hímnemű: mikroangelosz.

Róla szól ez a mikré angelia, amelyet Anna a titokzatos rendeltetésű holland falitartó hirdetésén felbátorodva adott fel blogunknak, s amely a figura kilétét és rendeltetését firtatja. Ki ő? John Bull, vagy Johnny Walker a whiskeyfőzdében töltött hosszú nap végén? Rabbi, miután végre minden vendég elment (és a kutya is megdöglött)? És vajon mi célt szolgálhat – túl a rekreáción – ebben a lehetetlen fekvő pózában?

Aki a holland tartóra nem tudott megfelelni, az tekintse ezt mentő kérdésnek.

Testvérek

Anyám és nagynéném.

Lemondás. Hat évig volt egyke, ráadásul álomszép kislány – szőke, zöldszemű, babaarcú – és most idehozzák neki ezt… Hogy képzelik?


Bitorlás. Az új jövevénynek semmi kétsége sincs afelől, hogy idetartozik, minden probléma és konfliktus nélkül, s megkövetel minden jogot, amely a neki jutott hely folytán megilleti őt.

Ó, másodszülöttek gondtalansága a modern világban! Hol vannak már a Duby által elbeszélt idők, amikor az egész világot be kellett járniuk, hogy megtalálják a maguk helyét!

Találós kérdés

Teri nővérem egy holland turkálóban vásárolta ezt a kis csodát azzal, hogy jól fog mutatni a hasonló talált tárgyakkal berendezett nagymarosi konyhájukban, még szót is értenek majd a múlt századi hímzett holland falvédővel. Gyakorlatias ember lévén mindazonáltal szeretné tudni, mi célt szolgált, hátha ő is használhatná ugyanarra.


A 25×40 centiméteres falapon két polcocska van egymástól 15 cm távolságra, rajtuk hat-hat bevágás, mintha fakanál-tartó lenne. De a bevágások jóval kisebbek annál, csak három mm szélesek, a göb meg a végükön 5 mm-es. Így néz ki felülről:


A műtárgy szignót is visel: a jobb alsó sarokban „J.E. (?) 1984” monogramot, a hátoldalon pedig cédulát „Corrie en Krijn / Lageweg / Hellevoetsluis / 1984” felirattal. Valaki megpróbálta már lekaparni a cédulát (érdekes, hogy az ilyesmit mindig a jobb felső saroknál kezdik), de aztán meggondolta magát.



Teri engem kért fel műtárgymeghatározásra, én pedig tanácstalanságomban a nyájas olvasók tapasztaltságában és segítőkészségében reménykedem. Minden megoldás érdekel.

Szeget szeggel

Vlad Artazov szög-sorozata az elmúlt hetekben több helyen is felbukkant a neten, még magyar szájton is. De Wang Wei és Pei Di itt a Wang folyó völgyében egyáltalán nem tartják rangon alulinak a másodközlést, ha olyasmiről van szó, amit szívesen megmutatnának barátjuknak. Elvégre a Huangshanról is több mint húszezer verset írtak az elmúlt kétezer év során, s még egyetlen költőben sem merült fel, hogy az elődök talán már kimerítették a témát.




Irónia, makró, pontosság. A láthatóan jól kidolgozott munkaháromszög olykor még elbillen a puszta poén felé. De nézzék csak meg a győzelmében még bizonytalan bokszoló kérdően félrebillent fejét. Az izgatott sakkozó felborult székét. A delnő és a várandós anya huzagolt testét. A tibeti guru előtti megalázkodás lehetséges fokozatait. Az alakiatlan újoncokat és a csavarrá előléptetett kiképző altisztet. A zord apa tekintélyét jelző stráfokat és a kölyköt mentegető feleség titokban hozzásimuló árnyékát. És mögöttük a lakótelepi óriásposztert. Az oszloptáncosnő és nézője eltérő élességét: mint Toulouse-Lautrecnél vagy Piero della Francescánál a megvilágított szépséget bámuló sötét arc. Hogy a szögek hegye félig vagy teljesen fúródik-e a talajba: egy világ.