Kösz a halakat


Mi maradna a képből, ha kivennénk belőle a nagy halat? Leginkább semmi: a szegényes halászkunyhó a balszélen és a kikötőváros a láthatáron, s közöttük a nyílt tengeröböl egy nagy, formátlan, üres homokzátonnyal. A táj szemmel láthatólag azért jött létre ebben a formában, hogy méltó kerete legyen a páratlan zsákmánynak, a Nagy Halnak, amelyet egy liliputi emberke hasít fel egy önmagánál jóval nagyobb késsel. A Hal gyomrából és szájából pedig – mintha a kés pengéje a torkát is átvágta volna – csak úgy dőlnek kifelé a nagy, iszamós hal-matrjoskák, amelyeket a Hal egészben nyelt le, s amelyek vagy közvetlenül lenyelés előtt, vagy már a Hal gyomrában további halakat igyekeztek lenyelni. A zsákmány vízbe hulló darabjait már várják, és azonnal elnyelik, mint halpiaci fókák, az ottani halak, sőt a levegőből is sóvár repülő hal érkezik a maga osztályrészéért. A zabálás paroxizmusa odáig fajult, hogy már a napvilágra kerülő kagylók is igyekeznek halakat felfalni, pedig természetes közegükben ezt kétszer is meggondolnák. A kép alján egy halászcsónakban az evezős mutatja a látványt kisfiának, ECCE, és legalul a dőlt betűs flamand nyelvű feliratban megosztja vele élete alapvető tapasztalatát: Nézd csak, fiam, régóta tudom, hogy a nagy halak megeszik a kis halakat. Ezt mondja a nagybetűs latin felirat is, csak veretesebben, hexameterben: „GRANDIBUS EXIGUI SUNT PISCES PISCIBUS ESCA” – étkéül szolgálnak a kis halak mind a nagyoknak. Sőt az 1557-es metszetnek egy jóval későbbi változata, amelyet az Antwerpenben 1620-70 között működő Jan Galle adott ki, még háromnyelvű magyarázatot is biggyeszt a kép fölé, hogy senki félre ne értse a metaforát: „A SZEGÉNYEK ELNYOMÁSA. A gazdagok hatalmuknál fogva elnyomnak benneteket. Jakab levele 2:6.”


Ha pedig a Hal – és persze az általa elnyelt nagy halak – ezt az alapvető igazságtalanságot illusztrálják, úgy lehetséges, hogy a gyomrát felhasító Kés, rajta a világ országalma formájú ábrázolásával, amilyet Krisztus szokott a kezében tartani az Utolsó Ítélet jelenetein, a végső igazságtételt jelképezi.


Kitől származik a kép? Az eredeti metszeten két felirat olvasható. Balra: „Hieronymus Bos. inventor”, és alatta: „PAME”, jobbra pedig: „COCK EXCU[DIT], 1557”, azaz hogy a rajz Hieronymus Boschtól van, és Cock metszette/nyomtatta 1557-ben. Egyik sem igaz. Cock metszőségét megcáfolja a PAME monogram, amely Pieter van der Heydent jelöli: ő volt Hieronymus Cock, a legnagyobb antwerpeni metszet-kiadó egyik állandó rézmetszője. Cock tehát nem mint mester, hanem mint kiadó büszkélkedett a metszet szerzőségével. De Boschnak is nehezen tulajdonítható az eredeti rajz. Hangulatában rokon vele, de hiányoznak róla a szokásos fantáziadús kompozit-szörnyek (kivéve a halászkunyhó előtti halat, amely két lábon igyekszik elsunnyogni zsákmányával).

A bécsi Albertina azonban őrzi a metszet előképéül szolgáló eredeti rajzot (ltsz. 7875). Ez pedig nem Bosch, hanem [idősebb Pieter] Bruegel szignóját viseli, egy évvel korábbi, 1556-os datálással. Ezen még h-val írja a nevét, de hamarosan elhagyja azt, csak fiai, ifjabb Pieter és idősebb Jan térnek majd vissza a Brueghel névformához.



És ugyancsak Bruegel használja ugyanezt a motívumot 1559-es „Németalföldi közmondások” képének egyik jeleneteként.


1556-ban az akkor még ifjú – talán harminc év körüli – Idősebb Pieter Bruegel csak nemrég tért haza itáliai tanulmányútjáról, ahol tökéletesítette rajztudását, és igen sok vázlatot készített, különösen a Németalföldön ismeretlen és vonzó hegyvidéki tájakról. Megélhetést keresett Antwerpenben, amely nemcsak a korabeli világ kereskedelmének, de műtárgypiacának is központja volt. 1540-ben itt nyílt meg az első állandó festmény- és metszetgaléria, amelyre a város háromszáz mestere szállította termékeit, s ezek olyan messze eljutottak, mint például az iszfaháni örmény székesegyház, amelynek falait antwerpeni bibliai metszetek után készült jelenetekkel díszítették. A város egyik legjobb üzleti érzékű műkereskedője, Hieronymus Cock 1548-ban nyitotta meg A négy égtájhoz (In de Vier Winden) címzett kiadóját, ahol ezerszámra nyomtatták az igen keresett metszeteket, s ezekhez égető szüksége volt világlátott, tehetséges előkép-rajzolókra. Ahogy a fiatal Bruegel megérkezett Itáliából, azonnal leszerződött vele (sőt talán már itáliai útját is részben ő támogatta), s innentől kezdve rendkívül sikeres metszetsorozatok sokaságát adták ki együtt, a Nagy tájképektől a Hét főbűn és hét erényig, amelyek mindkettejük hírnevét előmozdították.

Hans Vredemann de Vries, Antwerpeni utcakép, a jobb sarkon Hieronymus Cock kiadójával, s kapujában magával Cockkal, ahol 1560-ban ezt a metszetet is nyomtatták

Az antwerpeni műtárgypiacon egy ígéretes fiatal kezdőnek úgy lehetett érvényesülnie, ha az előző évtizedekben kialakult népszerű témák mestereként pozicionálta magát. Az 1500-as évek elejéig egyetlen fizetőképes téma létezett: az oltárkép, templomi vagy magánmegbízásra. A műtárgypiac és a gyűjtemények – Kunst- und Wunderkammer – 16. századi kialakulásával azonban újabb témák jelentek meg, amelyekre a gyűjtők szakosodtak: a tájképek, az egzotikus ábrázolások, a paraszti életképek és hasonlók. Az új témák között önálló ágazatot jelentettek a Bosch-utánzatok. Bosch izgató fantázia-lényei rendkívül népszerűek voltak, ám az ő eredeti képeit főként II. Fülöp spanyol király halmozta fel saját magángyűjteményében, s a piac pótlás után kiáltott. A pótlásra, Bosch-másolatok és Bosch stílusában készült képek termelésére igen sok festő szakosodott. Köztük volt Bruegel is, aki számos rajzot készített Bosch szörnyetegeivel, s ezeket Cock nagy haszonnal adta ki metszet formájában.

Bruegel, Szent Antal megkísértése, 1554. Ez a jelenet a Bosch-imitátorok egyik fő témája volt, mert a szent remetét megkísértő démonok bőséges ürügyet nyújtottak a jellegzetes boschi szörnyetegek ábrázolására.

Bruegel és Cock együttműködésének egyik legsikeresebb darabja a hét főbűnt, a hét erényt és az Utolsó Ítéletet ábrázoló metszetsorozat volt 1557-60-ban. A sikerhez nagyban hozzájárultak a boschi devilerie-k, ördögfiókák, amelyek a sorozat szinte minden lapját elárasztották: a bűnökét természetesen, de még az erényekét is, az általuk legyőzött démonok formájában.

Bruegel, Ira (Harag), 1558

Bruegel, Fortitudo (Erő), 1560

A bruges-i humanista Dominicus Lampsonius 1572-ben adta ki Cocknál a nagy németalföldi művészek portrégyűjteményét. Ekkorra Bruegel mint Bosch-imitátor hírneve már olyan nagy volt, hogy ezt írhatta róla: „Ő az új Hieronymus Bosch, aki ecsetjével imitálja és szemünk elé állítja a Mester elmés álmait, s oly nagy ügyességgel imitálja stílusát, hogy eközben túl is szárnyalja őt.” Innen ered Bruegel „második Bosch” jelzője, amely Lodovico Guicciardini Németalföld-leírásának jóvoltából Dél-Európában is elterjedt.

Az 1557-es halas metszeten Bruegel még nem alkalmazott ennyire jellegzetes Bosch-szörnyfigurákat. De a korabeli néző számára már az egymást lenyelő halak is Bosch védjegyének számítottak, aki gyakran ábrázolta ilyen formában a maga démonait. Érdekes egyébként, hogy a számos művészettörténeti utalással és abszurd képpel operáló Ruben Brandt, a gyűjtő (2018) filmben is többször előfordul a motívum. Aki még nem látta, nézze meg (aki pedig látta, nézze meg újra), és számolja össze, hányszor.

Bosch, Szent Antal megkísértése, 1501 k., részlet

Bosch, Háromkirályok, 1485-1500 k., részlet

Bosch, Gyönyörök kertje, 1490-1510 k., részlet

Bosch, A szénásszekér, 1516, részlet. Jobbra a két lábon járó hal Bruegel halas metszetéről

Bruegel, Az Utolsó Ítélet, 1558, részlet

Milorad Krstić, Ruben Brandt, a gyűjtő, 2018. Részlet a tokiói pop-art kiállítás epizódjából

1556-ban, amikor Brugel a halas metszet előképét rajzolta és szignálta, még csak egy ismeretlen ifjú tehetség volt, akinek Cock jóvoltából lehetett jövője (Cocknak pedig Bruegel jóvoltából bevétele). Bosch viszont márka volt. Ezért dönthetett úgy Cock, hogy Boscht tünteti fel a metszeten „inventorként”. Ez a korban nem föltétlenül jelentette a fogyasztó megtévesztését. Pusztán műfaji megjelölés volt: ez „egy bosch”, vagy ha bővebben akarta volna megfogalmazni: „Bosch után tervezte kiadónk munkatársa”. A fogyasztó pedig, ha megvette, és megőrizte legalább tizenöt évig, amíg Bruegel is márka lett, már azzal büszkélkedhetett, hogy van neki egy boscha, amelyik valójában bruegel.

Hogy a kép milyen karriert futott be a németalföldi fogyasztók körében, arra álljon itt egy hatvan évvel későbbi példa.


Az oldalfordított kép tanúsítja, hogy az eredeti Cock-féle metszetről másolták. De az általános társadalomkritikai él itt aktuálpolitikaivá köszörülődik. A Hal a „Barnevelsche Monster” feliratot viseli, amiből – valamint más részletekből – kikövetkeztethető, hogy a pamflet Johan van Oldenbarneveltnek, a németalföldi Egyesült Tartományok kancellárjának 1619-es kivégzését ünnepli. A kancellár, aki harminc éven át volt a szabad Németalföld legfőbb bírója, végül a kálvinizmus arminiánus irányzatának támogatójaként különbözött össze a németalföldi rendekkel, akik rávették Nassaui Móric herceg-kormányzót, hogy koncepciós perben elítéltesse és kivégeztesse őt – ahogy a képen a herceg vágja fel a „szörnyeteg” gyomrát „az igazságosság késével”. A „szörnyeteget” az „Oude Leer”, azaz az orthodox kálvinista tanítás döfi le szigonyával, s a horizonton a város felmagasodik és önálló vonásokat nyer, mint Utrecht, Oldenbarnevelt utolsó menedéke. Az utókor nagy államférfinak tartja Oldenbarneveltet, de harminc év alatt épp elég embert megbánthatott; ezek nevei olvashatók a gyomrából és torkából kicsusszanó halakon. Az igazság valakinek a szempontjából győzedelmeskedett. A kérdés csak az – ahogyan egykor egy kis haltól kérdezte a nagy hal, mielőtt lenyelte volna –, hogy mi az igazság.

Teherán arcai


A forradalom felfalta Teherán belvárosát. Az öreg Pahlavi sah által az 1930-as években francia és német építészekkel art deco stílusban kiépített kormányzati negyedet az ajatollahok rezsimje átvette ugyan, de nem szerette, és sorsára hagyta. Az itt élő polgárság elpusztult, emigrált, vagy kiköltözött a város északi részére, a hegyek lábához, kialakítva ott az ország többi részétől markánsan elütő „Észak-Teheráni Köztársaságot”. A régi városközpontot pedig elözönlötték a vidékről feljövő szerencsepróbálók milliói. A Nemzeti Múzeum és a sah-palota szomszédságában, a minisztériumok aljában, az egykori mozik és színházak előcsarnokában autóalkatrész- és vasáru-kiskereskedések működnek, az arisztokratikus berendezésű teaházakat nappali melegedőnek használják, a régi polgárházak első emeleti ablakai üresen tátonganak, mert csak földszintjüket használják boltnak, de lakójuk nincs már, s a gyönyörű, színes, sirázi típusú 18. és kora 19. századi csempeburkolatokat az új funkcióknak megfelelően fúrják és vésik keresztül-kasul.


Peyman Hooshamadze, az iráni fotográfia immár klasszikus mestere az 1990-es évek végén fotózta végig ezt a világot, a régi díszletek között helyét kereső új populációt. Most megjelent „100” című albumában száz akkori portrét tesz közzé színhelyenként csoportosítva. A régi vasútállomástól indul, ahogy a beköltözők is, és sorra veszi azokat, akiknek sikerült ócskásként vagy kiskereskedőként megkapaszkodniuk, és azokat, akik egy-egy lecsúszott teaházban várják a szerencséjüket, vagy egyszerűen csak hogy múljék az idő. De felfigyel az egykori polgári világ maradványaira is: hosszan időzik a Shouka kávéházban, amely kivételes módon megmaradt a kiadók, értelmiségiek és művészek törzshelyének, és felkeresi a zurkhânékat, a hagyományos testedző klubokat is.


Ezek az arcok, amelyeket Hooshamadze nem a „mások” iránti távolságtartással vagy elutasítással, hanem igazi figyelemmel és empátiával fényképez, nem ismeretlenek számunkra. Hasonló arcokat fényképezett hasonló figyelemmel nálunk is hasonló társadalmi változások idején, a 70-es és 80-as években Lábass Endre vagy Korniss Péter. A perzsa arcokat nézve szinte el tudnánk mesélni, milyen történet van mögöttük, vagy melyikük mit mond a fotósnak.


A felvételek idején épp annyi idő telt el a forradalom óta, mint amennyi a felvételektől a képek közzétételéig. Ez azt jelenti, hogy Hooshamadze egy törékeny, de már beállt új világot fotóz. És azt is, hogy ezzel a világgal és ezekkel a figurákkal még ma is találkozni Teherán belvárosában, a mellékutcákon, az étkezdékben, a boltokban. Hamarosan írok is néhány ilyen találkozásról.


A perzsa teaházak valaha a tehetős polgárság, kereskedők és hivatalnokok találkozóhelyei, gyakran értelmiségi műhelyek voltak. Egykori előkelőségükre utal fennmaradt berendezésük is, a hagyományos színes csempével díszített falak, s az ugyancsak csempéből kirakott hatalmas népies jelenetek és hős-figurák a Királyok könyvéből. A kilencvenes évekre azonban Teheránban mindez már a múlté. A teaházakat a szomszédos olcsó boltok segédei látogatják, s azok, akiknek nincsen máshová menniük. Akkoriban még gyakoriak voltak bennük a vándor lantos-énekmondók, az aşikok, akik olykor még ma is játszanak a teheráni metrón, s akiket ma, a teaházak iránti nosztalgia korában már egy-egy fellendülőben lévő és divatossá váló teaház szerződtet állandó esti fellépésre.


Morteza Ahmadi: شاطر علی ممد Shater Ali Mammad. A régi Teherán jellegzetes „rap”-je a صدای طهرون قدیمی Sedâye Tehrûn-e ghadimi (A régi Teherán hangjai, 2012) CD-ről.

peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1


A vasútállomástól északra terült el Teherán rossz hírű negyede, a Shahr-e No, a piroslámpás negyed – amelyről Kaveh Golestan készített Citadella címmel megrázó sorozatot –, s ennek mintegy kapujaként a Gomrok negyed, a „teheráni Teleki tér”, az ócskások, stricik és orgazdák világa. A kilencvenes évek vége volt az utolsó pillanat, amikor itt fényképezni lehetett – természetesen csak megfelelően beépülve –, mert a 2000-es évek elejétől a városvezetés mindkét negyedet felszámolja.

„A börtönben súlyzóztam, miközben lerombolták a házamat.” Ahmad Soltani, 46, Qorvéből. 4 napja érkezett Teheránba, immár a 43. alkalommal

peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2

„Kilenc gyerekem van, mindannyian teherániak.” Esmail Elhami, 60, Ardabil környékéről, írástudatlan

A Shouka kávéháznak mára már van egy hírneve és patinája, mint ama kevés régi kávéház egyikének, amelyik átvészelte a „nehéz időket”. A 90-es évek végén azonban még az átvészelés folyt. A színműíró Yar-Ali Pourmoghaddam mintegy Noé bárkájaként alapította a kávézót, amely menedéket és társaságot nyújtott a közeli és távolabbi környék szerkesztőségei és művészei számára. A Hooshamadze által akkoriban fotózott fiatal arcok némelyike ma meghatározó perzsa értelmiségi, odahaza vagy emigrációban.


peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3


A forradalmat túlélő másik fontos közösségi helyszín a zurkhâne, az „erőházak”, a hagyományos testépítő klubok. Ezek története még az iszlám előtti időkre nyúlik vissza, rítusaik és szokásaik zoroasztriánus hagyományokat is hordoznak. A 19. század második felétől különösen divatos volt ilyen klubokba járni, akár birkózóként, akár a legjelesebb atléták szurkolóiként. Az iszlám rezsim egy darabig igyekezett elnyomni a zurkhânékat mint iszlám előtti hagyományt – ebben az időszakban készültek ezek a képek a vasútállomástól a Sah-parkig elszórt kis erőházakban –, de azóta beemelték őket a hivatalos kultúrába, s ma ismét az iráni identitás elemének számítanak.


peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4


Tesz-vesz város


A bécsi Kunsthistorisches Museum grandiózus Pieter Bruegel-kiállításának egyik központi darabja a Bábel tornya (1563). A képen gigantikus, sokemeletes, félig kész zikkurat tör az égnek, körülötte apró építőmunkások százai nyüzsögnek, s az előtérben a nagyratörő király éppen meglátogatja az építkezést. A király, akit Josephus Flavius (1.4.) a pogány Nimróddal, Noé unokájával azonosít, szemmel láthatólag sokkal inkább el van foglalva az építőmunkások hódoltatásával és megalázásával, mint az építkezéssel, amelynek hátat fordít, s így nem látja azt az égen kerekedő hatalmas vihart, amely rövidesen romba dönti a tornyot. A kép így első látásra azt a moralizáló műfajt képviseli, amelyben Bruegel oly sokat és oly nagy leleménnyel alkotott, az illusztrált közmondások és morális igazságok világát: aki magasra tör, mélyre hull alá, illetve aki másokat megaláz, az megaláztatik.

A király látogatása az építkezésnél. Alább: Bruegel szignója a jobboldali kövön, pontosan fölötte pedig, a torony tövében, egy kis figura, aki „szarik az egészre”


A kép egy másik, aktuálpolitikai értelmezése is elterjedt az irodalomban. Eszerint a németalföldi katolikus-protestáns szembenállás és Habsburg-expanzió légkörében a torony – amelynek szerkezetét Bruegel Hieronymus Cock 1551-es Colosseum-metszetéről, és saját itáliai útján készült Colosseum-rajzairól vette át – Rómát és a római egyházat jelentené, a munkásokat megalázó király pedig II. Fülöpöt és a németalföldi spanyol elnyomást. A rejtett Róma- és spanyolellenesség Bruegel más képein sem ritka: a Betlehemi gyermekgyilkosságon (1565) például spanyol vértesek végzik a hóhérmunkát egy németalföldi faluban. Egyik legfőbb mecénása, Abraham Ortelius, a nagy antwerpeni térképkiadó a mester halála (1569) után kifejezetten tanácsolta özvegyének, hogy „égesse el a spanyolellenes képeket”.

Hieronymus Cock, A Colosseum, 1551

Pieter Bruegel, A betlehemi gyermekgyilkosság, 1565-67

A kép legjobban kidolgozott vonulata azonban az, amely a reprodukciókon alig látszik, csupán az eredeti kép előtt állva tűnik szemünkbe. Ez pedig azoknak az apró építési jeleneteknek a sokasága, amelyek nyomán a torony az égig emelkedik. Hajók rakják ki a tengerparton az építőanyagot, emberek saroglyán, szekéren és létrán követ cipelnek, állványzatot ácsolnak, különös emelőgépeket forgatnak, ruhát szárítanak és ebédet főznek. Az egész torony egyetlen jól összehangolt építési terület, nyilvánvalóan még a nyelvek összezavarodása előtt.

bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel

Mindez egybevág Bruegel két jellemző kompozíciós módszerével. Az egyik, hogy a kép voltaképpeni témáját valahol mellékes helyen, oldalt, hátul, szinte elrejtve ábrázolja, mint a vízbe fúló Ikarusz lábait az Ikarusz bukásán. A másik az enciklopédikusság: hogy szenvedélyesen gyűjti össze egy téma valamennyi példáját, mint a Gyermekjátékokon, vagy a Németalföldi közmondásokon. A Bábel tornyán a háttérben, a torony falain, ahol csak a figyelmes szemlélő látja, valóságos építőipari katalógust állít össze. Ebből az egy képből rekonstruálni lehetne a 16. századi németalföldi építkezés eljárásmódjait és logisztikáját.

1563-ban Antwerpen volt a leggyorsabban fejlődő város Európában, amely hihetetlen sebességgel gazdagodott és terjeszkedett. A Bábel tornyán ábrázolt munkálatokkal Bruegel nap mint nap találkozott, és feltehető, hogy szokásos módszere szerint skicceken gyűjtötte, hogy majd egy nagy kompozícióban állítsa össze őket. A képnek ez a rejtett dimenziója ilyenformán egyszerre dokumentálja Antwerpen – a képen a torony alatt meghúzódó város – gazdagodását, és az egész kép morális mondanivalójának kontextusában figyelmeztet a gyors gazdagodás veszélyére:

„A kereskedők, akik meggazdagodtak belőle, gyötrelmeitől való félelmükben távol tőle megállnak, siránkoznak és jajgatnak: „Jaj, jaj, te nagy város! Patyolatba, bíborba és skarlátba öltöztél, arannyal, drágakővel és gyönggyel voltál ékes. Egy óra alatt elpusztult ekkora gazdagság!” (Jel 18,15-17)

Antwerpenben ez a katasztrófa 1576 november 4-én, a spanyol-németalföldi Nyolcvanéves Háború első felvonásában következett be. Szerencsére Bruegelnek ezt már nem kellett megérnie.

A kiállítás teljesen magával ragad. Kijövet a szemközti utazási iroda kirakatában is Bruegelt látjuk.

December 17-én, hétfőn tárlatvezetést szervezünk a bécsi Bruegel-kiállításra és a másik nagy parasztfestőnek, a grúz Niko Pirosmaninak az Albertinában most nyílt kiállítására. Akit érdekel, részletekért írjon a wang@studiolum.com címre. Túljelentkezés esetén a túrát másnap is megismételjük.

Nagycsütörtök az azori Hét Városban

A Hétváros vulkáni krátere kettős lagunájával: a közelebbi a Laguna Verde, a távolabbi a Laguna Azul, a Cerrado das Freirasról nézve.

Kis híján Európa legnyugatibb plébániáján vagyunk. Ez a cím a São José templomot illeti meg a Fajã Grande freguesíájában, az azori Isla de Floresen – természetesen ha előtte elfogadjuk, hogy a sziget Európában van, annak ellenére, hogy az amerikai kontinentális táblán fekszik. Most azonban csak az Isla de San Miguel legnyugatibb plébániáján vagyunk, félúton az öreg kontinens Finis Terraeje és az Újvilág partja között. Egészen pontosan San Nicolás templomában, amelyet a 19. században emeltek egy különlegesen szép vulkáni kráter partján, amely a nagy tömeget sugalló Sete Cidades (Hét Város) nevet viseli, noha város nincs itt egy se, és ember is kevés. A név a legendás Isla de las Siete Ciudadesből (A Hét Város szigete) ered, amelyre soha nem találtak rá, de századokon át elevenen élt az Atlanti-óceán térképészeinek, tengerészeinek és felfedezőinek fantáziájában és munkáiban, s századokon át számtalan beszámoló született róla.


Az Azori-szigetekre tett bármely látogatás, a mindenütt jelenlévő tengerrel és a kemény földrajzi körülményekkel, óhatatlanul felidézi a bálnák és bálnavadászok világát. A férfiak és nők között, akik ezen a nagycsütörtökön összegyűltek San Nicolás templomában, nem sok lehetett, akinek egyik vagy másik felmenője ne a bálnavadászatból élt volna. Éppennyire biztos, hogy mindegyiknek volt Amerikába emigrált rokona is. A két dolog itt együtt járt, a „dar el salto”, „nekiugorni” fordulattal utaltak arra, hogy az ember éjjel, titokban felkérezkedik egy észak-amerikai bálnavadászhajóra, hogy így jusson munkához, és főleg így kerülje el a kötelező katonai szolgálatot. Az új életre vágyó férfiak, amikor tudták, hogy a közelben horgonyoz egy amerikai bálnavadászhajó, tüzet gyújtottak a partvidéki sziklákon, s a kapitány többnyire csónakot küldött értük. Az azori bálnavadászok – vagy ahogy Nantucketben és New Bedfordban ismerték őket, a Nyugati Szigetek lakói – még a Moby Dickben is jelen vannak.


José Pecheco, Luís Silva: Canção de despedida (Búcsúdal). A Chants des baleiniers portugais de Faial, Açores (Az azori Faial portugál bálnavadászainak dalai, 1958) albumról

azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1

A bálnavadászat 1756-ban, az első új-angliai bálnavadászhajóval érkezett el a szigetre. 1880-ban a New Bedford-i flotta 3896 bálnavadászának egyharmada származott az Azori-szigetekről. Ekkoriban már a szigeteken is kialakulóban volt egy saját helyi flotta és helyi feldolgozóipar. Ez mindig gyenge, szinte kézműves jellegű maradt, mert sosem volt elég tőke rá, hogy felvegyék a versenyt a mélytengeri amerikai vadászhajókkal. A bálnavadászat csak az 1951-et követő néhány évben ért el jelentős ipari szintet (ebben az évben 751 bálnát ejtettek el és 16 ezer hordó olajat állítottak elő). A Vulcão dos Capelinhos 1957-es kitörése és az ezt követő tömeges emigráció után azonban az iparág is gyors hanyatlásnak indult, míg 1987 augusztus 21-én végleg le nem zárult. Ezen a napon ejtette el egy kis társaság az utolsó, 15 méteres leviatánt, amelyet az Isla de Picón dolgoztak fel. Egy következő bejegyzésben írunk még róla. Nagyon kevés öreg bálnavadász él még a szigeten, többnyire szótlan emberek, egy olyan életforma tanúi, amely sok máshoz hasonlóan feledésre van ítélve.


Rózsaszínű levelek 35.



ДЛЯ ВОЕННОПЛѢННЫХЪ
pour ples risonniers de guerre (!)
ПОЧТОВАЯ КАРТОЧКА

Timo Karl. Kriegsgefangener
Kemenka Goub Penza
Kantora Levita


Кому: Freulein Antonia Zajác
Куда: III. Bez. Kis-korona gasse 52.
Ungarn, Budapest




Előző levelek (térképen szürkével):

Oroszország, 1916. május 31.
Oroszország, 1916. május 2.
Galícia, 1915?
Galícia, 1915. szeptember 14.
Galícia, 1915. szeptember 13.
Galícia, 1915. szeptember 9.
Galícia, 1915. augusztus 27.
Galícia, 1915. augusztus 22.
Galícia, 1915. augusztus 6.
Galícia, 1915. augusztus 2.
Galícia, 1915. július 25.
Galícia, 1915. július 14.
Galícia, 1915. július 12.
Galícia, 1915. július 6.
Galícia, 1915. június 25.
Galícia, 1915. június 10.
Debrecen, 1915. június 5.
Budapest, 1915. június 1.
Budapest, 1915. március 1.
Budapest, 1915. február 10.
Kecskemét, 1915. január 30.
Duklai-hágó, 1915. január 11.
Felsőhunkóc, 1915. január 4.
Sztropkó, 1914. december 31.
Budapest, 1914. december 23.
Budapest, 1914. december 21.
Budapest, 1914. december 11.
Budapest, 1914. december 2.
Budapest, 1914. november 28.
Budapest, 1914. november 27.
Budapest, 1914. november 18.
Budapest, 1914. október 27.
Debrecen, 1914. szeptember 25.
Szerencs, 1914. augusztus 28.
IX.3. Liebste Janka!
Ich sene mich sohn stark nach dich vo ich stehe vo ich gehe denke immer av dih. ih denke immer di zeit vert bald kommen vo mir unzer einzt videsen. ih kham es khaum ervarten. Lieber Janka 23 karten habe ih dier gesribenvon diernur 2 erhalten.
vas mich sehr krenkt von dier. das du so venigt denks auv mih. Neuihkeiten khan ih nicht mit teilen als das ich gesund bin vas auh dier von herzen vinch.
Fille grüsse und küsse von deinem dich liebenden
Karl       bitte baldige antvort auv dizen
grüsse filmales deine eltern und svesztern
filmals.
Károly


Nyelvészek vizsgálódásának a tárgya lehetne a fenti, mártogatós tollba mondott, óbudai konyhanyelven íródott levél és a többiek. Az óbudai Bábelnek ez a németje a braunhakszlerek svábjának jiddis hatásokkal megspékelt utcanyelve: az udvarokban, szatócsboltokban és piacokon, meg a műhelyekben hallomásból megtanult német nyelv.

Mai átírásban talán így hangzik:
Liebe Janka!
Ich sehne mich so stark nach Dir. Wo ich stehe, wo ich gehe denke ich immer auf Dich. Die Zeit wird bald kommen, wo wir uns wie einst wiedersehen. Ich kann es kaum erwarten. Liebe Janka, 23 Karten habe ich Dir geschrieben, von Dir habe ich nur 2 erhalten. Was mich sehr kränkt. dass Du so wenig auf mich denkst. Neuigkeiten kann ich nicht mitteilen, außer dass ich gesund bin, was ich auch Dir von Herzen wünsche. Viele Grüße und Küsse von Deinem Dich liebenden Karl Bitte um baldige Antwort auf diesem
Drága Janka!
Már nagyon vágyakozom utánad; ahol állok, ahol csak járok, mindig rád gondolok. Mindig arra gondolok, hamarosan eljön az idő, amikor újra viszontlátjuk egymást, mint ahogyan régen,
Alig tudom kivárni. Kedves Janka, huszonhárom lapot írtam neked, tőled csak kettőt kaptam, ami nagyon bánt, hogy ilyen ritkán gondolsz rám. Újdonságokat nem közölhetek, csak hogy egészséges vagyok, amit neked is teljes szívből kívánok.
Sok üdvözlet és csók – A téged szerető Károly
Mielőbbi választ kérek tőled erre.
PS. Üdvözlöm mamádat és húgaidat


[Az orosz birodalom területén elfogottak több százezres seregében vékony fonálként az otthoniakkal folytatott levelezés tartotta a lelkeket. Elvekben minden ellenséges fél egyetértett a hadifoglyok levelezési rendszerének megszervezésében és működtetésében, fenntartásában, de az elvadult, hosszú éveken átnyúló háború, ami újabb, előre nem tervezett kataklizmáival tovább nyújtotta a szenvedéseiket, még ez a gépezet is akadozva vagy sehogyan sem működött. A mellékelt levelezőlap huszonhárom hazaküldött lapról üzen, de összesen kettő őrződött meg a kötegben. Igaz, a címzettjük ki is dobhatta őket, elég kanyargós volt az évszázad történelme ahhoz, hogy az ennél fontosabb dolgokat hátrahagyva, az életüket mentve próbáljanak az emberek újra meg újra tovább létezni. Valószínűbb azonban, a lapok zöme soha sem jutott el a címzetthez.
Amelyek valahogyan mégis eljutottak a címzetthez, és megőrződöttek, viszontagságos utak bejárásáról tanúskodnak. A meglévő lapokon lévő stemplik és színes ceruzás krakszok sejtetik, hányféle kézen, ellenőrzésen, jóváhagyáson, lajstromozáson és határon mentek keresztül, amíg a céljukhoz értek.
Értelmezésükhöz a kézenfekvő budapesti Bélyegmúzeum használható szakirodalmat vagy más kiindulási pontot nem tudott adni, bár a hadifogságból hazaérkezett lapok gyűjtésére a filatelistáknak erre külön tematikus gyűjtőköre alakult ki, akik a lapok aprólékos feldolgozásából a nagy háború számos összefüggésére és részletére tudnak válaszokat adni.
*
Botcsinálta filatelistaként megpróbáltam rendszerezni a hadifogságban keletkezett rózsaszínű leveleket.
A bérmentesítésre használt bélyegek mindenhol hiányoznak. A szokásos helyen általában kék ceruzás firkantás található, némelyiken a megszokott postai körbélyegzővel.
Mindenhol feltűnik a bécsi népességnyilvántartó-hivatal lila színű, háromszög alakú pecsétje. Tiszta pecsétkép igen ritka, de több töredék egybeolvasásával összeáll az állandó szöveg: GEMEINSAMES ZENTR. NACHW. BÜRO – ZENSUS ABTEILUNG WIEN
Ha a népességnyilvántartó bélyegzése rajta van egy lapon, az már azt jelenti, hogy a kalandos utakat bejárt lap onnan nagy valószínűséggel eljutott a címzetthez. Fontosabb szerepe van azonban magának az összeírásnak: a hadvezetés így tudta összeállítani a hadifogságba esettek viszonylag teljes listáját.
A kitöltött kartotékok jelenleg is megvannak, kutathatók. A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi Levéltárának Bécsi Kirendeltségén folyamatosan kinnlevő magyar kutatók megfelelő támpontok esetében a másolatát eljuttatják a kérelmezőnek. Így a Rózsaszínű levelek főhősének a kartonját a név és lakcím megadása után néhány héten belül elküldték.


A német nyelvű lapon a név kisebb elírásán kívül a legfontosabb részletek helyesek voltak. A foglalkozása, a csapata, amiben szolgált, a rangfokozata és az internálás helye teljesen azonosíthatóvá tette a személyét. És a pótlólagosan kitöltött rubrikák piros színnel, amiket valószínűleg az alul lévő ceruzás kiegészítésből vettek át. Mi lehet az E.B. rövidítés? Nem kutatok utána.
*
És persze, az elmaradhatatlan cenzori bélyegzések. Egy téglalap alakú keretben található szöveg a cenzor kódszámával:
Просмотръно Военной Цензурой
ПЕНЗА
Военный цензоръ (№ …)

A másik cenzori jel feloldása azonban kifogott rajtam. Szaggatott keretben egy „ДЦ” rövidítés, amiből a „Ц” nyilván a cenzor-cenzúra szót rejti, de a másik betű már fogósabb. A világhálón egy kanadai, részben orosz nyelvű filatéliai összefoglalót találtam, ami annyit árult el, hogy mit nem jelent.
Így a Philatelica egy 2014-es számában közzétett, az oroszországi orosz cenzori bélyegzőket taglaló cikk nyomán indultam el. A szerzővel, Nagy Gábor miskolci filatelistával folytatott email váltás hozott eredményt. Ő amúgy a nemzetközi Osztrák-magyar Tábori Posta Munkacsoport magyar tagja (ARGE Feldpost Österreich – Ungarn). Egy számomra elérhetetlen szakkönyv rövidítésjegyzéke, majd ennek nyomán néhány szakgyűjtemény oldotta fel a a rövidítés jelentését:

Д.Ц. – дозволено цензурой.



És akkor a kegyelemdöfés. Megfordítom a soros lap címoldalát, és akárhogy forgatom, ezt „ДД”-nek olvasom. Talán egy nyomdai regálból térzőkkel egybemadzagolt ideiglenes bélyegző lenyomata lehet, ahol a szedője mellényúlt, eltévesztve a fordított állású betűképeket. Ilyen pecsétre sehol sem találtam utalást. Itt feladtam.
Ritkasága miatt tévnyomatnak minősítem, és várom a gyűjtők jelentős összegű vételi ajánlatait (Toscanai háromlírás, Fordított Madonna, Kék Maurítius, stb…árfekvésben).]