Lublin ablakai


Ez a bejegyzés a Mazsike hírlevele számára készült.
Hegedűs játszik véget nem érő néma zenét, szemét a kottára függesztve a horizonton. Esküvői fotó pózába merevedett fiatal pár. Koszorúslány fehér ruhában, virágcsokorral, divatos frizurával. Két szomszéd ablakban elegáns fekete ruhás párok, talán két fivér és feleségeik. Borbélyműhely ablaka előtt fehér köpenyes tanonc, ollót tartó keze örökre megállt a nyisszantás pillanatában. Kerek arcú nő mosolyog a balkonon a Szent Katalin-templom romjai fölött. Tágra nyílt szemű kislány szalagos kalapban, ölében tacskó kutyával. Bruno Schulz ikertestvére félénken, bátorításra várva mosolyog ránk. Fekete hajú szépség pazar nyaklánccal, válláról kacéran lecsúszott ruhában. Öreg rabbi, mélyen ülő, hunyorgó szemmel, fehér szakálla szálanként rajzolódik ki fekete öltönye előtt. A várost nézik, amelyet hetven éve nem láttak, amely hetven éve nem látta őket.

lublin1 lublin1 lublin1 lublin1 lublin1 lublin1 lublin1 lublin1 lublin1 lublin1 lublin1 lublin1 lublin1 lublin1 lublin1 lublin1 lublin1 lublin1

Lublin százhúszezer lakójából ötvenezer volt zsidó a második világháború előestéjén. Túlnyomó részük az óváros falain kívül élt, a Brama Grodzka, a Grodnói-kapu és a vár között elterülő nagy zsidó negyed labirintusában, ahová a városi polgárságnak a lengyel királytól kapott de non tolerandis Judaeis joga szorította őket a tizenhatodik században. A kapu, amelyet a falakon belül élők csak Zsidó-kapunak neveztek, mediterrán ívvel keretezte a festői, zsúfolt és szegény negyed látványát. A keret ma is megvan. Csupán a kép tűnt el belőle.



„Amikor 1990-ben ide jöttünk” – mondja Witold Dambrowska, a Grodzka-kapu bástyájában működő NN Theater, „Névtelen Színház” egyik varsói alapítója, – „semmit nem tudtunk Lublin zsidó múltjáról. Nem tudtuk, hogy a kapu egy zsidó Atlantiszra néz. Hogy a kapun kívül elterülő nagy, üres tér mindaz, ami a zsidó városból ránk maradt. Hogy a vár alatti parkoló betonja tucatnyi zsinagóga, sok száz zsidó ház, és egy egész zsidó közösség emlékét temette maga alá.”

A Névtelen színháznak az a zsidó nő adott nevet, aki nem sokkal a színház alapítása után kereste fel a bástyát. „NN én vagyok”, mondta, s elbeszélte, kik és hogyan éltek a bástyát keresztül-kasul szövő apró lakásokban, mielőtt a német megszállók 1942. március 16-án a gettó valamennyi lakóját teherautóra kényszerítették és a bástya kivételével valamennyi épületét felrobbantották volna.

A színház elhatározta, hogy felvállalják ezt a rájuk szállt örökséget. Először is fel kellett mérniük, miben áll ez pontosan. Részletes kutatómunkával igyekeztek felderíteni a zsidó negyed valamennyi házának történetét, minden egyes lakójának nevét, s a túlélőkkel és az egykori szomszédokkal folytatott sok ezer órányi interjú során mindazt, amit még meg lehetett tudni az egykori életről és egykor itt élőkről. A házak és interjúk vaskos dossziéi mint fejfák sorakoznak a kutatóterem falán, amelynek padlóján fehér nyomvonalak jelzik a háború előtti szobák válaszfalait és beosztását. Innen indul a bástya sok évszázad alatt egymásra rétegződött folyosóinak és szobáinak labirintusán át vezető, s a lublini zsidóság fényképeivel szegélyezett út a másik nagy terembe, ahol hatalmas makett mutatja be az egykori zsidó várost. Az interaktív rekonstrukció az internetre is felkerült, ahol házról házra haladva megtudhatunk mindent, amit idáig sikerült összegyűjteni a negyedről és a lakókról.

lublin2 lublin2 lublin2 lublin2 lublin2 lublin2 lublin2 lublin2 lublin2 lublin2 lublin2 lublin2 lublin2 lublin2 lublin2 lublin2 lublin2 lublin2

De a színház nemcsak az emlékezet feltámasztását és megőrzését, hanem közkinccsé tételét is feladatának tartja. Rendszeres kurzusokat tartanak a város diákjainak, s az egész Lengyelországból és külföldről ide látogató fiataloknak a lublini zsidóság történetéről, és utcai performanszokkal jelenítik meg a zsidóság múltját a városban, ahol éltek. Március 16-án a gettó helyén a városi iskolák diákjai reggeltől éjszakáig egymást váltva olvassák fel az elhurcoltak névsorát, s a sötétség leszálltával ezen a napon egyetlen lámpa sem gyullad ki a városban. Csak az az egy marad égve, a negyed egyetlen megmaradt régi kandelábere, amely az év minden más napján is éjjel-nappal világít a meggyilkoltak emlékezetére.


És ahol az eltűntek emlékét megőrzik, oda az eltűntek is visszavágynak. Az óváros reneszánsz főterén néhány éve a 4-es számú ház restaurálásakor találtak rá a munkások egy ládára, benne kétezerhétszáz üvegnegatívval, ismeretlen helyi zsidó fényképész felvételeivel a város lakóiról a 20-as és 30-as évekből. A képek túlnyomó része portré, olyan emberekről, akik után egyetlen kép sem maradt. A negatívokat az NN Theater kiállítása kapta meg letétbe. A portrékról pedig életnagyságú nagyítások készültek az óvárosi házak ablakai számára. Lublin egykori polgárai visszaköltöztek városukba. Kitekintenek egykori lakásaikból, ülnek az asztalnál, és beleisznak poharunkba


Köszönöm


Tarnów. Bem apó sírja ég és föld között. A lengyel-magyar barátság múzeuma. Régi kereskedőváros Krakkó és Lwów között, majd a galíciai vasút első megállója: reneszánsz főtér gazdag kereskedőházakkal, a városfal mentén egybefüggő szecessziós palotasor. Nagy zsidó múlt, gazdag történelem, jeles családok, magyar kapcsolatok, máig álló zsinagógák, paloták, temetők. Pompás fotóalbum a régi Tarnówról, kétszázötven ritkán látható képpel főként magángyűjteményekből, lengyel és angol kísérőszöveggel. Elolvastam, beszkenneltem, amit kellett, odaajándékoznám a budapesti Szabó Ervin Könyvtárnak, hogy más is hozzájusson.

A kislány forgatja a kezében, mint a határőr Majakovszkij vörösbőrű útlevelét. „Beviszem, megkérdezem.” Kisvártatva visszajön. „Azt mondják, vigye a lengyel intézetbe, itt nálunk nem olvasnak ezen a nyelven.” „De hát ez egy fotóalbum, egy város története, fontos, ritka képekkel. Meg hát nézze meg, minden oldalon ott van mellette az angol szöveg is.” „Ja tényleg.” Kínlódik. „Hagyja itt, nincs bent most a főnöknőm, megkérdezem, kell-e.” „De nem dobják ki? Mert akkor inkább adja vissza, van hová ajándékoznom.” „Nem, nem, ki azért nem dobjuk.” „Köszönöm.”


Szilézia. Goethe Árkádiája, a 19. századi Berlin kulturális hátországa – „jeder zweite Berliner stammt aus Schlesien” –, a háború utáni Németország elveszített Erdélye. Breslau/Wrocław, az eltűnt és a sosem volt város. A hosszú hallgatás után a 90-es években meginduló német nyelvű Szilézia-irodalmat Hans-Dieter Rutsch most megjelent könyve foglalja össze, áttekintést adva a német Szilézia-recepcióról a német romantikától az ezredfordulóig. Mindjárt megjelenéskor megveszem, elolvasom, kijegyzetelem, és továbbadnám.

A berlini Staatliche Bibliothek kölcsönzőpultjánál hálásan köszönik a könyvet, látszik, hogy igazán örülnek neki. Néhány hét múlva pedig levelet küldenek a könyvtár beszerzési osztályáról.


Adolf Guttmann nyomában, 3. Házasságok


Előző rész
Ez Anna?
Az alvó szobán átlebegő kísértet?


Családi album:
Alba 1867
Pretoria 1880
Pretoria 1885
Pretoria 1890
Hongkong 1897
Marseille 1900
Párizs 1904
Valenciennes 1918
Buenos Aires 1930
Vagy ez Anna?
Ez a kissé erőteljes nő, kissé szűk gyászruhába préselve?
Ő lesz majd Adolf felesége.

1885-ben házasodnak össze Fokvárosban: Anna, a francia hugenották leszármazottja, aki farmercsaládban születik Dél-Afrikában, és Adolf, a zsidó, aki Kaliszban születik, Orosz-Lengyelországban.

(1)

Természetesen több Anna van. Az, akit a nagyanyám és unokahúgai, Myra és Madge gyermekei által továbbadott családi legenda megörökít, és az, aki a dél-afrikai levéltárakban megőrzött dokumentumokból lép elénk.

Az első igen fiatal, ártatlan lány, aki megszökik a Fokváros melletti családi birtokról, hogy egybekeljen imádott Adolf Guttmannjával. Csak később ébred rá, hogy az illető milyen nyomorúságos figura, s akkor majd kérelmezi válását gyermekei, Madge, Myra és öccsük védelmében. Újra férjhez megy, és gyermekágyban hal meg 1896-ban. Egy Myra által közvetített romantikusabb változat szerint az operában halt meg, és estélyi ruhába öltözött szelleme a gyerekszoba ajtaját kinyitván – Myra ekkor 12 vagy 13 éves volt – hosszan nézte őket. Ez az Anna a kedvencem.

A második teljesen más személyiség, üzletasszony, akinek házai és boltjai voltak Pretoriában és Johannesburgban, és nagy hozzáértéssel vezette őket. A johannesburgi polgármester barátnője, Piet Joubert tábornok távoli rokona, saját buffelspoorti farmjának intézője.

Végül van egy harmadik Anna is, akinek portréja csak részben egyezik meg az előzőkkel. Egy nő, akit az általa Adolf Guttmann ellen benyújtott keresetekből ismerünk.
Ez az Anna 1848-ban született egy Fokváros melletti farmon, Stellenbochban, ahonnét igen fiatalon szökött meg, hogy hozzámenjen egy nála majdnem harminc évvel idősebb angol iskolamesterhez. Az iskolamester meghalt, s özvegyének sorsát homály fedi mindaddig, amíg nem találkozik Adolf Guttmanal.

Ettől kezdve világos a dolog: Adolfnak és Annának, másnéven Annie-nak három gyereke született (Madgalena 1881-ben, Salomina Franciska 1883-ban, és ifjabb Adolf 1884-ben), mielőtt 1885-ben összeházasodtak volna. Ez a nő, aki özvegyként szabadon köthetett volna újabb házasságot, ehelyett három törvénytelen gyermekkel élt egy olyan szigorú erkölcsű társadalomban, amilyen az afrikaans volt a maga korában. Vagy olyan szegények voltak Adolffal, és annyira a társadalom peremén éltek, hogy a házasságnak nem volt jelentősége; vagy nem akart hozzámenni Adolfhoz mint vagyontalan vándor kereskedőhöz; vagy nem akart hozzámenni Adolfhoz, mint zsidóhoz; vagy Adolf nem akarta elvenni (az országban keresztül-kasul utazó vándor kereskedőként csak ritkán látta őt, s egyébként hagyta, hadd boldoguljon, ahogy tud); vagy, végül, Adolf nem tudta elvenni őt, mert már nős volt.
Az igazság szerint ez utóbbi a „hivatalos” változat, mert az 1885-ös házassági szerződés a férjet „kereskedőnek” és „özvegynek” írja le, míg a feleséget „özvegynek”. De felmerül a kérdés: Adolf 1881-ben, első lányának születésekor még csak 23 éves volt – és máris házas? És kivel?  Másfelől Annie az általa 1889-ben indított válóperben egy első, 1880-ra datált házassági szerződést is bemutat, de ezt a bíróság mint hamisat visszautasítja.

Akárhogy is, még ha Adolf nem is volt abban a helyzetben, hogy elvegye a nőt, akitől három gyermeke volt, az egész história mindenképpen kétes fénybe állítja Annie-t. Azonkívül még azt is mondják, hogy a legkisebb gyerek, Adolf apja talán inkább Joseph Gutmann, Adolf unokafivére és társa, a sheffieldi Isaac Guttmann fia volt.

(2)

1884-ben, amikor unokanővére, Bertha Guttmann hozzámegy a mágnás Sammy Markshoz, Adolf helyzete is megváltozik, s végre arra is gondolhat, hogy új rokonsága elvárásainak megfelelően rendezze helyzetét. Adolf és Annie a durbanville-i Mindenszentek anglikán kápolnában házasodnak össze. Elképzelhetjük, hogy Annie arra használja fel az új rokonságot, és Adolf vagyonosodását, hogy beilleszkedjen a Marksék által látogatott társaságba, többek között Kruger elnök körébe.

guttmann7 guttmann7 guttmann7 guttmann7 guttmann7

De vajon Bertha látogathatta-e Anna Guttmannt, született Joubert-t?

Bertha, a sheffieldi gazdag zsidó polgárság lánya száműzetésben érzi magát hatalmas farmján Pretoria közelében – avagy nem is olyan közel, mert két óra kell hozzá, hogy kocsival átvágjon a tizenkét mérföldnyi erdőn. Hozzászokott a könnyű városi élethez, s most „aranyketrecben” kell élnie Afrika csücskében, amelyet nem kíván megismerni.
Apja, Tobias Guttmann 1884-ben a sheffieldi zsidó közösség elnöke és pénztárosa volt. Bertha Marks judaizmusa a viktoriánus Anglia zsidó elitjeinek erősen szekularizált vallásossága. Fogadásain homárt és rákot kínál, a háznak nem kóser mészáros szállítja a húst, és karácsonyt is rendszeresen megünneplik a nagy zsidó ünnepek és a gyerekek bár-micvója mellett. A fogadások gyakoriak, de közöttük a hetek gyakran a legnagyobb magányban telnek: nincs senki körülötte gyermekein és a cselédségen kívül.


Újságokra fizet elő, és számos levelet vált mind családjával, mind férjével (aki nem válaszol neki, vagy a szemére hányja, hogy írásra fecsérli az idejét, but of course being a woman you must be excused). Hogy nem túlságosan boldog, az eufemizmus: férje túlságosan kevés szabadságot hagy neki, ellenőrzi kiadásait, megtiltja a színházba vagy bálba járást, egyre több szemrehányással illeti, és egyre több gyermeket csinál neki – noha elismeri, hogy társalgása „amusing little thing”. Férje minden hétvégén nagy vacsorát rendez, amelyen az ország gazdasági és politikai elitje találkozik egymással, Kruger elnöktől Cecil Rhodesig. A többi időben azon panaszkodik, hogy nincs kivel beszéljen – hiszen csak nem beszélhet a cselédséggel (akik többségükben Angliából jönnek, s el kell fogadniuk, írja, hogy néhány „slightly colored” helyi szolgálóval kell együtt dolgozniuk – bár ha vonakodásuk túlságosan erős volna, külön szállást is tud biztosítani számukra). Anglia iránti nosztalgiájában szisztematikusan cseréli le kertjében a helyi növényeket rózsabokrokra, hagymásokra és magokra, amelyeket hetente rendel a kenti kertészetektől.


Egyetlen eszköze elszigeteltségének elviselésére, hogy olyan gyakran utazik, ahogy csak tud – és főként Európába.

De hogy Adolfot és Annát fogadja?

Nem, nem. Egyfelől Sammy Marks gyűlöli a vegyes házasságokat, másfelől Bertha abból a viktoriánus világból jön, ahol a valamelyest is független nőkre a rossz erkölcs gyanúja vetül – így hát Anna az ő házasságon kívül született három gyerekével… És Adolf sem mutatja sok jelét a tisztességes élet iránti vonzalomnak. 1886 végén elköltözik Annie-tól, és egy bizonyos Dorothy la Rouge-zsal költözik össze, ami szintén nem hangzik túl tiszteletreméltóan.

És aztán ott van 1889-ben Joseph Guttmann, Isaac fia, Adolf és Bertha unokatestvére botrányos öngyilkossága – épp amikor Anna válópert indít Adolffal szemben. A két férfi közösen vesz kölcsönt pénzt Annától, hogy hotelt nyissanak Klerksdorpban, az 1886-os aranyláz egyik helyszínén. Hogy ezután mi töténik, az bizonytalan, de mintha 1000 font eltűnne, és Joseph, miután végrendeletet ír Annie és ifjabb Adolf javára, főbelövi magát. A végrendelet eléggé botrányos ahhoz, hogy Isaac Guttmann Sheffieldből írjon a dél-afrikai hatóságoknak, és magának Kruger elnöknek, érvénytelenítését kérve.

Bertha Marks, született Guttmann természetesen nem látogathat egy olyan nőt, akinek házasságtörése ennyire nyilvánvaló, és ennyire közelről érinti őt.

(3)

A gyorsan jött és gyakran gyorsan ment vagyonoknak ebben a világában igen sok nőt találunk, akiket a jó társaság kivet magából. Egy másik Oroszországban született, de Whitechapelben felnőtt zsidó, Barney Barnato (eredetileg Barnet Isaacs) a varietében kezdi pályafutását mint bűvész, boxoló és énekes, majd ő is részesül a kimberley-i bányák könnyű jövedelméből, és a De Beers-i bányák kormányzója lesz. Felesége, Fanny egy „Cape colored” lánya, európai és afrikai vagy maláj gyökerekkel, s amikor megismerik egymást, egy kimberley-i hotelben dolgozik pultosként. Magától értődő, hogy Barney minden adománya a zsidó karitatív szervezeteknek, támogatása a szegény oroszországi bevándorlóknak, és a kimberley-i zsinagóga felépítése sem teszi lehetővé, hogy a pretoriai jó társaság ajtajai megnyíljanak előttük.

Annie-nek időközben, úgy tűnik, nem volt szüksége Joseph mérgezett örökségére, mert Adolffal szemben ő szert tett a gazdagságra. Harmadik házassága idején szerkesztett végrendelete (mindjárt Adolftól elválva harmadszor is házasságot köt) arról tanúskodik, hogy sok önálló birtoka volt. Meggazdagodván, és hozzámenvén egy – természetesen katolikus – olasz kalandorhoz már kétségtelenül „tiszteletreméltóbb” volt, s kijátszhatta családja kártyáját is, beleértve a távoli rokon Joubert tábornokot.
A gyermekek felekezeti hovatartozása azonban továbbra is problémát jelentett. A holland református egyházban keresztelték őket, és Annie elutasította a katolikus neveltetés lehetőségét, ám a lányok később a Loretói Miasszonyunk iskolájában tanultak – akár mert anyjuk egy katolikussal kötött házasságot, akár mert a dél-afrikai református egyházhoz kötődő nyilvános iskolák bezárták kapuikat a nemrég érkezett uitlanders, így a zsidók előtt is.Noha mindannyian megkeresztelkedtek, a Guttmann gyerekeket továbbra is kapcsolatba hozták apjuk zsidóságával. Amikor Kruger elnök beteg unokája, Frikkie Eloff bemutatja Madge-t nagyapjának, Kruger „alaposan megvizsgálja, vajon van-e valamilyen zsidó beütése”, s aztán kijelenti: „ha ez az a zsidó lány, akit Frikkie oly gyakran akar látni, hát hamarosan meg fog gyógyulni”.

És Adolf ?

Dél-Afrika térképe, északon a Matabelelanddel és aranybányáival. Johannesburg még nem létezik. Anna Guttmann Joubert farmja, ahol gyermekei felnőttek, Pretoria nyugati részén, Rustenberg felé helyezkedik el.

Adolf, miután eljött feleségétől, 1890-ben Matabeleland meghódítására indul Cecil Rhodes Pioneer Column-ját követve. Semmi sem tanúskodik arról, hogy valami vagyont szerzett volna odafönn. Csupán annyit tudunk, hogy lázas lett, és hónapokig feküdt betegen. Képtelen volt Pretoriába jönni, hogy védekezzen a válóperben, vagy hogy később gyermekeiről gondoskodjék. Anna megtiltotta neki a láthatásukat, s később maguk a lányok kergetik el őt korbáccsal, amikor anyjuk halála után, 1896-ban feltűnik a birtokon.

guttmann8 guttmann8 guttmann8 guttmann8

Az apjuktól elszakadt, és anyjuk után árván maradt Guttmann gyerekek a Kruger családhoz kerülnek közel, eladdig, hogy Frikkie Eloff elveszi Madge-t, és a család adoptálja Myrát.
Az ifjabb Adolf más fiatal fiúkhoz hasonlóan a búr háborúba megy, és a csatatéren esik el. Nem marad kép róla.

guttmann9 guttmann9 guttmann9 guttmann9

És az idősebb Adolf?

Beleolvad a tömegbe, és eltűnik.


Punei találkozások


A hűvös januári éjszakák kedveznek az alvásnak, s napkeltekor, a szálloda neszkaféjától és margarinos pirítósától új energiával feltöltve készen állok rá, hogy ismét belevessem magam Pune utcáinak forgatagába. Ma reggel a 8. századi Pataleshwar Caves templomot keresem fel a peth-ektől északra, a Mutha folyó másik oldalán. A negyeden keresztülvágva jó darabig tétovázom, vajon jó helyen járok-e egy ilyen tiszteletreméltó épületet keresve. Vasbeton toronyházak és építkezési területek között járok, s nyüzsgő forgalom lepi el a soksávos utat, amelynek veszélyes szélén haladok.


A sarkon befordulva árnyas parkba érek, s mindjárt nagyobb lesz a csönd, mintha a fák sűrű ernyője árnyékolná le a külvilág hangjait. A bejárat után néhány lépésnyire zömök kő struktúra áll egy liget közepén, egyetlen szürke sziklából kifaragva. Minden dísz nélküli pilléreken kő tető emelkedik egy virágokkal frissen díszített kőbika fölött. A bika kicsinek és szerénynek tűnik a körülötte lévő masszív kőanyaghoz képest. A kis kápolna mögött egy Sívának szentelt, ugyancsak sziklából kifaragott templom áll, olajlámpásokkal és egy-két homályos fényű villanykörtével megvilágított sötét kamra, amelyet a füstölő szúrós szaga hat át. Működő templom, folyamatosan ki-be áramló emberek sokaságával.


Közöttük egy szakállas európaival találkozom, aki felismeri bennem a nem-bennszülöttet, és beszélgetésbe kezd. Angolja nyelvtanilag kifogástalan, de vaskos akcentussal szól. Román, Máramarosból, most Kanadában él. Elmondja a tudnivalókat a helyről. Együtt rángatjuk meg a harangot („hangosabban”, mondja, „hogy az istenek meghallják!”), aztán háromszor körüljárjuk a szentélyt. „Most imádkozz”, utasít, és én udvariasságból lehajtom a fejem.


Az udvaron fiatal hindu nő köszönt kitűnő angolsággal. „Robotikát tanulok az itteni mérnöki főiskolán”, mondja. Aztán megkérdezi: „Mennyi a havi megélhetés Kaliforniában?” Azt válaszolom, nem tudom, de bizonyára nem kevés.


Fáradt víz


Palma, a Parque del Mar mentén, a püspökvár ablakai alatt,
ahol a víz a legközelebb jön a falakhoz.


parquedelmar parquedelmar parquedelmar parquedelmar parquedelmar parquedelmar parquedelmar parquedelmar parquedelmar parquedelmar


A Madonna mosolya


Rómában, a Szent Kelemen-templom mögött, ahol az út meredeken indul felfelé a Caelius-dombra a középkori Santi Quattro Coronati apátsághoz, s azon is túl a városfalnál álló lateráni bazilikához, a sarkon különös, viharvert kis kápolna áll. Különös, mert szemmel láthatólag évszázadokkal öregebb a háznál, amelyhez tapasztották, de felirata miatt is. Az útszéli kápolnák, feszületek, képoszlopok, ha imát kérnek, többnyire adott célra kérnek, s meghatározott természetfölötti segítséget helyeznek kilátásba érte. A Querceti utcai kápolnácska márványtábláján olvasható vers azonban mintegy érdek nélkül kéri az arra járót, hogy köszöntse a Madonnát.


Il sorriso di Maria
A questi luoghi allieterà
Se chi passa per la via
«Ave o Madre» a lei dirà.

Mária mosolya
beragyogja ezt a helyet,
ha ki az úton erre járva
„Üdvözlégy, Anyá”-val köszönti őt.


Giambattista Nolli 1748-as térképe, útitársunk Róma történetén át, nem jelöli a kápolnát, legalábbis nem látja el számmal, de nem lehetetlen, hogy a sarkon kiálló kis bütyök erre utal. Antonio Tempesta 1593-as térképén azonban világosan kivehető a félköríves kápolna a sarkon, akkor még egy kert vagy mező előtt, egy lakóházzal szemben, nagyjából félúton a Szent Kelemen és a Santi Quattro Coronati között.



A kis utca lassan háromezer éve viseli a via Querquengetulana, avagy via dei Querceti nevet az egykor a Caeliust borító – Nolli térképén még látható – tölgyerdőről. Ferdinand Gregoroviusnak a középkori Rómáról írott monumentális nyolckötetes munkája szerint azonban már a kora középkortól kezdve vicus Papissae, a pápanő utcája néven emlegették, mégpedig azért, mert a szemközti ház birtokosa a Papa család matrónája volt.

Az utca nevére először a 11. században tűnik fel egy másik magyarázat, amely évszázadokon át izgalomban tartja majd Európát. A metzi domonkos Jean de Mailly 1099-es Világkrónikája lapszéli jegyzetben említi, hogy hallott egy történetet, amelynek utána kell még járnia. Eszerint egy Rómában látható kő PPP feliratának (valójában pecunia propria posuit, „saját költségén emelte”) magyarázata az lenne, hogy egy férfinak öltözött nőt választottak meg pápának, s amikor a nő lovaglás közben nyilvánosan gyermeknek adott életet, a nép mindkettejüket felkoncolta, és sírjukra azt véste: Petre Pater Patrum, Papissae Prodito Partum – „Péter, atyák atyja, leplezd le a pápanő szülését”. A római idegenvezetők szemmel láthatólag már a 11. században is megdolgoztak a pénzükért.

A történet azonban rendtársa, a 13. századi opavai/troppaui Márton gnieznói püspök megformálásában vonult be a középkor botránykrónikájába. Martinus, nyilvánvalóan a beiktatásakor Rómában látott utcácska nevétől megihletve, már a pontos helyszínt is tudni vélte, ahol a hihetetlen esemény, amelyről addig négyszáz éven át senki nem hallott, megesett.

„Post hunc Leonem Iohannes Anglicus nacione Maguntinus sedit annis 2, mensibus 7º, diebus 4, et mortuus est Rome, et cessavit papatus mense 1. Hic, ut asseritur, femina fuit, et in puellari etate Athenis ducta a quodam amasio suo in habitu virili, sic in diversis scienciis profecit, ut nullus sibi par inveniretur, adeo ut post Rome trivium legens magnos magistros discipulos et auditores haberet. Et cum in Urbe vita et sciencia magnis opinionis esset, in papam concorditer eligitur. Sed in papatu per suum familiarem impregnatur. Verum tempus partus ignorans, cum de Sancto Petro in Lateranum tenderet, angustiata inter Coliseum et sancti Clementis ecclesiam peperit, et post mortua ibidem, ut dicitur, sepulta fuit. Et quia domnus papa eandem viam semper obliquat, creditur a plerisque, quod propeter detestationem facti hoc faciat. Nec ponitur in cathalogo sanctorum pontifcum propter mulieris sexus quantum ad hoc deformitatem.”

„[IV.] Leó [847-855] után a mainzi születésű Angliai János ült két évet, hét hónapot és 4 napot [a pápai trónon.] Rómában halt meg, s ezután egy hónapig üresen állt a trón. Azt mondják róla, asszony volt, akit leánykorában egyik szeretője vitt férfiruhában Athénba. Sokféle tudományban jártasságot szerzett, úgy, hogy nem volt hozzá fogható, s Rómában a triviumot tanítván sok magister az ő tanítványává és hallgatójává szegődött. S mivel életének és tudományának nagy híre kelt a városban, egyetértőleg pápává választották. Ám pápasága idején egyik udvaronca teherbe ejtette. Minthogy nem tudta előre a szülés idejét, a Szent Péterből a Lateránba tartván a Colosseum és Szent Kelemen temploma között fájdalmak fogták el, megszült, s mindjárt meghalván itt is temették el őt. Minthogy pedig a pápák mindig kerülik ezt az útvonalat, sokan úgy hiszik, e történet undoksága miatt tesznek így. Nem is került fel a pápák listájára, egyfelől női neme, másfelől e botrány miatt.”

A pápanő szülése Jacob Kallenberg illusztrációján Boccaccio De claris mulieribusához (1533), illetve a pápanő (Johanna Wokalek) Sönke Wortmann Die Päpstin (2009) c. filmjében


A Laterántól, a római pápa plébániájától a Szent Péterhez, Róma legszentebb búcsújáró helyéhez vezető ceremoniális útvonalnak ezen a szakaszon valóban három változata volt. A leglátványosabbat, a S. Giovanni in Laterano utcát, amelyet V. Sixtus tisztít meg és emel majd 1588-ban via Papalisszá, a középkoron át a Ludus Magnus, a Colosseum melletti gladiátor-laktanya romjai tették járhatatlanná. Ennek híján két párhuzamos útvonal kínálkozott: a festői via Ss. Quattro Coronati – ahol majd mi is végigmegyünk a Caeliuson tett túránk során –, amely azonban rendkívüli meredeksége miatt kevéssé volt alkalmas ünnepi menetre, illetve az ókori főútvonal, a Via Labicana, ahol a villamos jár a Laterán és a Colosseum között. A középkori pápák természetesen az utóbbit választották, de a római nép ésszerű magyarázatot keresett rá, miért nem a rövidebbik útvonalon közlekedik a pápa, ahol mindenki más. S aki keres, az talál.

A Ss. Quattro Coronati apátság magányosan a Caelius hegyén, a 19. század végi fővárosi telekspekuláció és körbeépítés előtt. Na ez volt az igazán zaftos botrány a Caeliuson!

A pápanő legendáját, különös módon, végül nem a katolikusok, hanem a protestánsok cáfolták meg humanista szövegkritikai módszerekkel. Onofrio Panvinio, a nagy 16. századi római történetíró még elfogadja hitelesnek, csupán részleteiben igyekszik szépíteni, de a hugenotta David Blondel a 17. század elején egyértelműen kimutatta költött voltát, s a pápák is ettől kezdve cenzúrázzák említését.

A római nép azonban tudja, amit tud. Pápák és tudósok jönnek és mennek, a vicus Papissaet meghosszabbították a telekspekulációval felhúzott katonai kórházig, a kert helyére bérkaszárnyát építettek, de a kápolna azóta is áll. A Caelius negyed, amelyet csak a 19. század végén kötöttek be a város vérkeringésébe, még ma is elevenen őriz sok, másutt elfelejtett régi hagyományt és épületet. A kápolna alapításának okát a tilalom folytán nem lehet kiírni, de mindenki ismeri, s 18. századi karbantartói csupán egy köszöntést kérnek az arra járótól a hely rossz emlékének elűzésére.

A római vörösre festett, repedezett falú kápolna felfeszegetett vas ajtaján belesve nehezen meghatározható korú, de talán a 15. század végére datálható Madonna-freskót látni. Arcvonásai már elmosódtak, de mosolya még mindig beragyogja a kápolna ajtajára tűzött száraz virágokat és fogadalmi szalagokat, s a cseréptetőn és a kövezet réseiben dúsan tenyésző mediterrán flórát, az eltűnt tölgyerdő emlékezetét.


sorriso sorriso sorriso sorriso sorriso sorriso sorriso sorriso sorriso sorriso sorriso sorriso sorriso sorriso sorriso sorriso sorriso sorriso