Teherán arcai


A forradalom felfalta Teherán belvárosát. Az öreg Pahlavi sah által az 1930-as években francia és német építészekkel art deco stílusban kiépített kormányzati negyedet az ajatollahok rezsimje átvette ugyan, de nem szerette, és sorsára hagyta. Az itt élő polgárság elpusztult, emigrált, vagy kiköltözött a város északi részére, a hegyek lábához, kialakítva ott az ország többi részétől markánsan elütő „Észak-Teheráni Köztársaságot”. A régi városközpontot pedig elözönlötték a vidékről feljövő szerencsepróbálók milliói. A Nemzeti Múzeum és a sah-palota szomszédságában, a minisztériumok aljában, az egykori mozik és színházak előcsarnokában autóalkatrész- és vasáru-kiskereskedések működnek, az arisztokratikus berendezésű teaházakat nappali melegedőnek használják, a régi polgárházak első emeleti ablakai üresen tátonganak, mert csak földszintjüket használják boltnak, de lakójuk nincs már, s a gyönyörű, színes, sirázi típusú 18. és kora 19. századi csempeburkolatokat az új funkcióknak megfelelően fúrják és vésik keresztül-kasul.


Peyman Hooshamadze, az iráni fotográfia immár klasszikus mestere az 1990-es évek végén fotózta végig ezt a világot, a régi díszletek között helyét kereső új populációt. Most megjelent „100” című albumában száz akkori portrét tesz közzé színhelyenként csoportosítva. A régi vasútállomástól indul, ahogy a beköltözők is, és sorra veszi azokat, akiknek sikerült ócskásként vagy kiskereskedőként megkapaszkodniuk, és azokat, akik egy-egy lecsúszott teaházban várják a szerencséjüket, vagy egyszerűen csak hogy múljék az idő. De felfigyel az egykori polgári világ maradványaira is: hosszan időzik a Shouka kávéházban, amely kivételes módon megmaradt a kiadók, értelmiségiek és művészek törzshelyének, és felkeresi a zurkhânékat, a hagyományos testedző klubokat is.


Ezek az arcok, amelyeket Hooshamadze nem a „mások” iránti távolságtartással vagy elutasítással, hanem igazi figyelemmel és empátiával fényképez, nem ismeretlenek számunkra. Hasonló arcokat fényképezett hasonló figyelemmel nálunk is hasonló társadalmi változások idején, a 70-es és 80-as években Lábass Endre vagy Korniss Péter. A perzsa arcokat nézve szinte el tudnánk mesélni, milyen történet van mögöttük, vagy melyikük mit mond a fotósnak.


A felvételek idején épp annyi idő telt el a forradalom óta, mint amennyi a felvételektől a képek közzétételéig. Ez azt jelenti, hogy Hooshamadze egy törékeny, de már beállt új világot fotóz. És azt is, hogy ezzel a világgal és ezekkel a figurákkal még ma is találkozni Teherán belvárosában, a mellékutcákon, az étkezdékben, a boltokban. Hamarosan írok is néhány ilyen találkozásról.


A perzsa teaházak valaha a tehetős polgárság, kereskedők és hivatalnokok találkozóhelyei, gyakran értelmiségi műhelyek voltak. Egykori előkelőségükre utal fennmaradt berendezésük is, a hagyományos színes csempével díszített falak, s az ugyancsak csempéből kirakott hatalmas népies jelenetek és hős-figurák a Királyok könyvéből. A kilencvenes évekre azonban Teheránban mindez már a múlté. A teaházakat a szomszédos olcsó boltok segédei látogatják, s azok, akiknek nincsen máshová menniük. Akkoriban még gyakoriak voltak bennük a vándor lantos-énekmondók, az aşikok, akik olykor még ma is játszanak a teheráni metrón, s akiket ma, a teaházak iránti nosztalgia korában már egy-egy fellendülőben lévő és divatossá váló teaház szerződtet állandó esti fellépésre.


Morteza Ahmadi: شاطر علی ممد Shater Ali Mammad. A régi Teherán jellegzetes „rap”-je a صدای طهرون قدیمی Sedâye Tehrûn-e ghadimi (A régi Teherán hangjai, 2012) CD-ről.

peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1 peyman1


A vasútállomástól északra terült el Teherán rossz hírű negyede, a Shahr-e No, a piroslámpás negyed – amelyről Kaveh Golestan készített Citadella címmel megrázó sorozatot –, s ennek mintegy kapujaként a Gomrok negyed, a „teheráni Teleki tér”, az ócskások, stricik és orgazdák világa. A kilencvenes évek vége volt az utolsó pillanat, amikor itt fényképezni lehetett – természetesen csak megfelelően beépülve –, mert a 2000-es évek elejétől a városvezetés mindkét negyedet felszámolja.

„A börtönben súlyzóztam, miközben lerombolták a házamat.” Ahmad Soltani, 46, Qorvéből. 4 napja érkezett Teheránba, immár a 43. alkalommal

peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2 peyman2

„Kilenc gyerekem van, mindannyian teherániak.” Esmail Elhami, 60, Ardabil környékéről, írástudatlan

A Shouka kávéháznak mára már van egy hírneve és patinája, mint ama kevés régi kávéház egyikének, amelyik átvészelte a „nehéz időket”. A 90-es évek végén azonban még az átvészelés folyt. A színműíró Yar-Ali Pourmoghaddam mintegy Noé bárkájaként alapította a kávézót, amely menedéket és társaságot nyújtott a közeli és távolabbi környék szerkesztőségei és művészei számára. A Hooshamadze által akkoriban fotózott fiatal arcok némelyike ma meghatározó perzsa értelmiségi, odahaza vagy emigrációban.


peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3 peyman3


A forradalmat túlélő másik fontos közösségi helyszín a zurkhâne, az „erőházak”, a hagyományos testépítő klubok. Ezek története még az iszlám előtti időkre nyúlik vissza, rítusaik és szokásaik zoroasztriánus hagyományokat is hordoznak. A 19. század második felétől különösen divatos volt ilyen klubokba járni, akár birkózóként, akár a legjelesebb atléták szurkolóiként. Az iszlám rezsim egy darabig igyekezett elnyomni a zurkhânékat mint iszlám előtti hagyományt – ebben az időszakban készültek ezek a képek a vasútállomástól a Sah-parkig elszórt kis erőházakban –, de azóta beemelték őket a hivatalos kultúrába, s ma ismét az iráni identitás elemének számítanak.


peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4 peyman4


Tesz-vesz város


A bécsi Kunsthistorisches Museum grandiózus Pieter Bruegel-kiállításának egyik központi darabja a Bábel tornya (1563). A képen gigantikus, sokemeletes, félig kész zikkurat tör az égnek, körülötte apró építőmunkások százai nyüzsögnek, s az előtérben a nagyratörő király éppen meglátogatja az építkezést. A király, akit Josephus Flavius (1.4.) a pogány Nimróddal, Noé unokájával azonosít, szemmel láthatólag sokkal inkább el van foglalva az építőmunkások hódoltatásával és megalázásával, mint az építkezéssel, amelynek hátat fordít, s így nem látja azt az égen kerekedő hatalmas vihart, amely rövidesen romba dönti a tornyot. A kép így első látásra azt a moralizáló műfajt képviseli, amelyben Bruegel oly sokat és oly nagy leleménnyel alkotott, az illusztrált közmondások és morális igazságok világát: aki magasra tör, mélyre hull alá, illetve aki másokat megaláz, az megaláztatik.

A király látogatása az építkezésnél. Alább: Bruegel szignója a jobboldali kövön, pontosan fölötte pedig, a torony tövében, egy kis figura, aki „szarik az egészre”


A kép egy másik, aktuálpolitikai értelmezése is elterjedt az irodalomban. Eszerint a németalföldi katolikus-protestáns szembenállás és Habsburg-expanzió légkörében a torony – amelynek szerkezetét Bruegel Hieronymus Cock 1551-es Colosseum-metszetéről, és saját itáliai útján készült Colosseum-rajzairól vette át – Rómát és a római egyházat jelentené, a munkásokat megalázó király pedig II. Fülöpöt és a németalföldi spanyol elnyomást. A rejtett Róma- és spanyolellenesség Bruegel más képein sem ritka: a Betlehemi gyermekgyilkosságon (1565) például spanyol vértesek végzik a hóhérmunkát egy németalföldi faluban. Egyik legfőbb mecénása, Abraham Ortelius, a nagy antwerpeni térképkiadó a mester halála (1569) után kifejezetten tanácsolta özvegyének, hogy „égesse el a spanyolellenes képeket”.

Hieronymus Cock, A Colosseum, 1551

Pieter Bruegel, A betlehemi gyermekgyilkosság, 1565-67

A kép legjobban kidolgozott vonulata azonban az, amely a reprodukciókon alig látszik, csupán az eredeti kép előtt állva tűnik szemünkbe. Ez pedig azoknak az apró építési jeleneteknek a sokasága, amelyek nyomán a torony az égig emelkedik. Hajók rakják ki a tengerparton az építőanyagot, emberek saroglyán, szekéren és létrán követ cipelnek, állványzatot ácsolnak, különös emelőgépeket forgatnak, ruhát szárítanak és ebédet főznek. Az egész torony egyetlen jól összehangolt építési terület, nyilvánvalóan még a nyelvek összezavarodása előtt.

bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel bruegelbabel

Mindez egybevág Bruegel két jellemző kompozíciós módszerével. Az egyik, hogy a kép voltaképpeni témáját valahol mellékes helyen, oldalt, hátul, szinte elrejtve ábrázolja, mint a vízbe fúló Ikarusz lábait az Ikarusz bukásán. A másik az enciklopédikusság: hogy szenvedélyesen gyűjti össze egy téma valamennyi példáját, mint a Gyermekjátékokon, vagy a Németalföldi közmondásokon. A Bábel tornyán a háttérben, a torony falain, ahol csak a figyelmes szemlélő látja, valóságos építőipari katalógust állít össze. Ebből az egy képből rekonstruálni lehetne a 16. századi németalföldi építkezés eljárásmódjait és logisztikáját.

1563-ban Antwerpen volt a leggyorsabban fejlődő város Európában, amely hihetetlen sebességgel gazdagodott és terjeszkedett. A Bábel tornyán ábrázolt munkálatokkal Bruegel nap mint nap találkozott, és feltehető, hogy szokásos módszere szerint skicceken gyűjtötte, hogy majd egy nagy kompozícióban állítsa össze őket. A képnek ez a rejtett dimenziója ilyenformán egyszerre dokumentálja Antwerpen – a képen a torony alatt meghúzódó város – gazdagodását, és az egész kép morális mondanivalójának kontextusában figyelmeztet a gyors gazdagodás veszélyére:

„A kereskedők, akik meggazdagodtak belőle, gyötrelmeitől való félelmükben távol tőle megállnak, siránkoznak és jajgatnak: „Jaj, jaj, te nagy város! Patyolatba, bíborba és skarlátba öltöztél, arannyal, drágakővel és gyönggyel voltál ékes. Egy óra alatt elpusztult ekkora gazdagság!” (Jel 18,15-17)

Antwerpenben ez a katasztrófa 1576 november 4-én, a spanyol-németalföldi Nyolcvanéves Háború első felvonásában következett be. Szerencsére Bruegelnek ezt már nem kellett megérnie.

A kiállítás teljesen magával ragad. Kijövet a szemközti utazási iroda kirakatában is Bruegelt látjuk.

December 17-én, hétfőn tárlatvezetést szervezünk a bécsi Bruegel-kiállításra és a másik nagy parasztfestőnek, a grúz Niko Pirosmaninak az Albertinában most nyílt kiállítására. Akit érdekel, részletekért írjon a wang@studiolum.com címre. Túljelentkezés esetén a túrát másnap is megismételjük.

Nagycsütörtök az azori Hét Városban

A Hétváros vulkáni krátere kettős lagunájával: a közelebbi a Laguna Verde, a távolabbi a Laguna Azul, a Cerrado das Freirasról nézve.

Kis híján Európa legnyugatibb plébániáján vagyunk. Ez a cím a São José templomot illeti meg a Fajã Grande freguesíájában, az azori Isla de Floresen – természetesen ha előtte elfogadjuk, hogy a sziget Európában van, annak ellenére, hogy az amerikai kontinentális táblán fekszik. Most azonban csak az Isla de San Miguel legnyugatibb plébániáján vagyunk, félúton az öreg kontinens Finis Terraeje és az Újvilág partja között. Egészen pontosan San Nicolás templomában, amelyet a 19. században emeltek egy különlegesen szép vulkáni kráter partján, amely a nagy tömeget sugalló Sete Cidades (Hét Város) nevet viseli, noha város nincs itt egy se, és ember is kevés. A név a legendás Isla de las Siete Ciudadesből (A Hét Város szigete) ered, amelyre soha nem találtak rá, de századokon át elevenen élt az Atlanti-óceán térképészeinek, tengerészeinek és felfedezőinek fantáziájában és munkáiban, s századokon át számtalan beszámoló született róla.


Az Azori-szigetekre tett bármely látogatás, a mindenütt jelenlévő tengerrel és a kemény földrajzi körülményekkel, óhatatlanul felidézi a bálnák és bálnavadászok világát. A férfiak és nők között, akik ezen a nagycsütörtökön összegyűltek San Nicolás templomában, nem sok lehetett, akinek egyik vagy másik felmenője ne a bálnavadászatból élt volna. Éppennyire biztos, hogy mindegyiknek volt Amerikába emigrált rokona is. A két dolog itt együtt járt, a „dar el salto”, „nekiugorni” fordulattal utaltak arra, hogy az ember éjjel, titokban felkérezkedik egy észak-amerikai bálnavadászhajóra, hogy így jusson munkához, és főleg így kerülje el a kötelező katonai szolgálatot. Az új életre vágyó férfiak, amikor tudták, hogy a közelben horgonyoz egy amerikai bálnavadászhajó, tüzet gyújtottak a partvidéki sziklákon, s a kapitány többnyire csónakot küldött értük. Az azori bálnavadászok – vagy ahogy Nantucketben és New Bedfordban ismerték őket, a Nyugati Szigetek lakói – még a Moby Dickben is jelen vannak.


José Pecheco, Luís Silva: Canção de despedida (Búcsúdal). A Chants des baleiniers portugais de Faial, Açores (Az azori Faial portugál bálnavadászainak dalai, 1958) albumról

azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1 azores1

A bálnavadászat 1756-ban, az első új-angliai bálnavadászhajóval érkezett el a szigetre. 1880-ban a New Bedford-i flotta 3896 bálnavadászának egyharmada származott az Azori-szigetekről. Ekkoriban már a szigeteken is kialakulóban volt egy saját helyi flotta és helyi feldolgozóipar. Ez mindig gyenge, szinte kézműves jellegű maradt, mert sosem volt elég tőke rá, hogy felvegyék a versenyt a mélytengeri amerikai vadászhajókkal. A bálnavadászat csak az 1951-et követő néhány évben ért el jelentős ipari szintet (ebben az évben 751 bálnát ejtettek el és 16 ezer hordó olajat állítottak elő). A Vulcão dos Capelinhos 1957-es kitörése és az ezt követő tömeges emigráció után azonban az iparág is gyors hanyatlásnak indult, míg 1987 augusztus 21-én végleg le nem zárult. Ezen a napon ejtette el egy kis társaság az utolsó, 15 méteres leviatánt, amelyet az Isla de Picón dolgoztak fel. Egy következő bejegyzésben írunk még róla. Nagyon kevés öreg bálnavadász él még a szigeten, többnyire szótlan emberek, egy olyan életforma tanúi, amely sok máshoz hasonlóan feledésre van ítélve.


Rózsaszínű levelek 35.



ДЛЯ ВОЕННОПЛѢННЫХЪ
pour ples risonniers de guerre (!)
ПОЧТОВАЯ КАРТОЧКА

Timo Karl. Kriegsgefangener
Kemenka Goub Penza
Kantora Levita


Кому: Freulein Antonia Zajác
Куда: III. Bez. Kis-korona gasse 52.
Ungarn, Budapest




Előző levelek (térképen szürkével):

Oroszország, 1916. május 31.
Oroszország, 1916. május 2.
Galícia, 1915?
Galícia, 1915. szeptember 14.
Galícia, 1915. szeptember 13.
Galícia, 1915. szeptember 9.
Galícia, 1915. augusztus 27.
Galícia, 1915. augusztus 22.
Galícia, 1915. augusztus 6.
Galícia, 1915. augusztus 2.
Galícia, 1915. július 25.
Galícia, 1915. július 14.
Galícia, 1915. július 12.
Galícia, 1915. július 6.
Galícia, 1915. június 25.
Galícia, 1915. június 10.
Debrecen, 1915. június 5.
Budapest, 1915. június 1.
Budapest, 1915. március 1.
Budapest, 1915. február 10.
Kecskemét, 1915. január 30.
Duklai-hágó, 1915. január 11.
Felsőhunkóc, 1915. január 4.
Sztropkó, 1914. december 31.
Budapest, 1914. december 23.
Budapest, 1914. december 21.
Budapest, 1914. december 11.
Budapest, 1914. december 2.
Budapest, 1914. november 28.
Budapest, 1914. november 27.
Budapest, 1914. november 18.
Budapest, 1914. október 27.
Debrecen, 1914. szeptember 25.
Szerencs, 1914. augusztus 28.
IX.3. Liebste Janka!
Ich sene mich sohn stark nach dich vo ich stehe vo ich gehe denke immer av dih. ih denke immer di zeit vert bald kommen vo mir unzer einzt videsen. ih kham es khaum ervarten. Lieber Janka 23 karten habe ih dier gesribenvon diernur 2 erhalten.
vas mich sehr krenkt von dier. das du so venigt denks auv mih. Neuihkeiten khan ih nicht mit teilen als das ich gesund bin vas auh dier von herzen vinch.
Fille grüsse und küsse von deinem dich liebenden
Karl       bitte baldige antvort auv dizen
grüsse filmales deine eltern und svesztern
filmals.
Károly


Nyelvészek vizsgálódásának a tárgya lehetne a fenti, mártogatós tollba mondott, óbudai konyhanyelven íródott levél és a többiek. Az óbudai Bábelnek ez a németje a braunhakszlerek svábjának jiddis hatásokkal megspékelt utcanyelve: az udvarokban, szatócsboltokban és piacokon, meg a műhelyekben hallomásból megtanult német nyelv.

Mai átírásban talán így hangzik:
Liebe Janka!
Ich sehne mich so stark nach Dir. Wo ich stehe, wo ich gehe denke ich immer auf Dich. Die Zeit wird bald kommen, wo wir uns wie einst wiedersehen. Ich kann es kaum erwarten. Liebe Janka, 23 Karten habe ich Dir geschrieben, von Dir habe ich nur 2 erhalten. Was mich sehr kränkt. dass Du so wenig auf mich denkst. Neuigkeiten kann ich nicht mitteilen, außer dass ich gesund bin, was ich auch Dir von Herzen wünsche. Viele Grüße und Küsse von Deinem Dich liebenden Karl Bitte um baldige Antwort auf diesem
Drága Janka!
Már nagyon vágyakozom utánad; ahol állok, ahol csak járok, mindig rád gondolok. Mindig arra gondolok, hamarosan eljön az idő, amikor újra viszontlátjuk egymást, mint ahogyan régen,
Alig tudom kivárni. Kedves Janka, huszonhárom lapot írtam neked, tőled csak kettőt kaptam, ami nagyon bánt, hogy ilyen ritkán gondolsz rám. Újdonságokat nem közölhetek, csak hogy egészséges vagyok, amit neked is teljes szívből kívánok.
Sok üdvözlet és csók – A téged szerető Károly
Mielőbbi választ kérek tőled erre.
PS. Üdvözlöm mamádat és húgaidat


[Az orosz birodalom területén elfogottak több százezres seregében vékony fonálként az otthoniakkal folytatott levelezés tartotta a lelkeket. Elvekben minden ellenséges fél egyetértett a hadifoglyok levelezési rendszerének megszervezésében és működtetésében, fenntartásában, de az elvadult, hosszú éveken átnyúló háború, ami újabb, előre nem tervezett kataklizmáival tovább nyújtotta a szenvedéseiket, még ez a gépezet is akadozva vagy sehogyan sem működött. A mellékelt levelezőlap huszonhárom hazaküldött lapról üzen, de összesen kettő őrződött meg a kötegben. Igaz, a címzettjük ki is dobhatta őket, elég kanyargós volt az évszázad történelme ahhoz, hogy az ennél fontosabb dolgokat hátrahagyva, az életüket mentve próbáljanak az emberek újra meg újra tovább létezni. Valószínűbb azonban, a lapok zöme soha sem jutott el a címzetthez.
Amelyek valahogyan mégis eljutottak a címzetthez, és megőrződöttek, viszontagságos utak bejárásáról tanúskodnak. A meglévő lapokon lévő stemplik és színes ceruzás krakszok sejtetik, hányféle kézen, ellenőrzésen, jóváhagyáson, lajstromozáson és határon mentek keresztül, amíg a céljukhoz értek.
Értelmezésükhöz a kézenfekvő budapesti Bélyegmúzeum használható szakirodalmat vagy más kiindulási pontot nem tudott adni, bár a hadifogságból hazaérkezett lapok gyűjtésére a filatelistáknak erre külön tematikus gyűjtőköre alakult ki, akik a lapok aprólékos feldolgozásából a nagy háború számos összefüggésére és részletére tudnak válaszokat adni.
*
Botcsinálta filatelistaként megpróbáltam rendszerezni a hadifogságban keletkezett rózsaszínű leveleket.
A bérmentesítésre használt bélyegek mindenhol hiányoznak. A szokásos helyen általában kék ceruzás firkantás található, némelyiken a megszokott postai körbélyegzővel.
Mindenhol feltűnik a bécsi népességnyilvántartó-hivatal lila színű, háromszög alakú pecsétje. Tiszta pecsétkép igen ritka, de több töredék egybeolvasásával összeáll az állandó szöveg: GEMEINSAMES ZENTR. NACHW. BÜRO – ZENSUS ABTEILUNG WIEN
Ha a népességnyilvántartó bélyegzése rajta van egy lapon, az már azt jelenti, hogy a kalandos utakat bejárt lap onnan nagy valószínűséggel eljutott a címzetthez. Fontosabb szerepe van azonban magának az összeírásnak: a hadvezetés így tudta összeállítani a hadifogságba esettek viszonylag teljes listáját.
A kitöltött kartotékok jelenleg is megvannak, kutathatók. A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi Levéltárának Bécsi Kirendeltségén folyamatosan kinnlevő magyar kutatók megfelelő támpontok esetében a másolatát eljuttatják a kérelmezőnek. Így a Rózsaszínű levelek főhősének a kartonját a név és lakcím megadása után néhány héten belül elküldték.


A német nyelvű lapon a név kisebb elírásán kívül a legfontosabb részletek helyesek voltak. A foglalkozása, a csapata, amiben szolgált, a rangfokozata és az internálás helye teljesen azonosíthatóvá tette a személyét. És a pótlólagosan kitöltött rubrikák piros színnel, amiket valószínűleg az alul lévő ceruzás kiegészítésből vettek át. Mi lehet az E.B. rövidítés? Nem kutatok utána.
*
És persze, az elmaradhatatlan cenzori bélyegzések. Egy téglalap alakú keretben található szöveg a cenzor kódszámával:
Просмотръно Военной Цензурой
ПЕНЗА
Военный цензоръ (№ …)

A másik cenzori jel feloldása azonban kifogott rajtam. Szaggatott keretben egy „ДЦ” rövidítés, amiből a „Ц” nyilván a cenzor-cenzúra szót rejti, de a másik betű már fogósabb. A világhálón egy kanadai, részben orosz nyelvű filatéliai összefoglalót találtam, ami annyit árult el, hogy mit nem jelent.
Így a Philatelica egy 2014-es számában közzétett, az oroszországi orosz cenzori bélyegzőket taglaló cikk nyomán indultam el. A szerzővel, Nagy Gábor miskolci filatelistával folytatott email váltás hozott eredményt. Ő amúgy a nemzetközi Osztrák-magyar Tábori Posta Munkacsoport magyar tagja (ARGE Feldpost Österreich – Ungarn). Egy számomra elérhetetlen szakkönyv rövidítésjegyzéke, majd ennek nyomán néhány szakgyűjtemény oldotta fel a a rövidítés jelentését:

Д.Ц. – дозволено цензурой.



És akkor a kegyelemdöfés. Megfordítom a soros lap címoldalát, és akárhogy forgatom, ezt „ДД”-nek olvasom. Talán egy nyomdai regálból térzőkkel egybemadzagolt ideiglenes bélyegző lenyomata lehet, ahol a szedője mellényúlt, eltévesztve a fordított állású betűképeket. Ilyen pecsétre sehol sem találtam utalást. Itt feladtam.
Ritkasága miatt tévnyomatnak minősítem, és várom a gyűjtők jelentős összegű vételi ajánlatait (Toscanai háromlírás, Fordított Madonna, Kék Maurítius, stb…árfekvésben).]


Rózsaszínű levelek 34.



ДЛЯ ВОЕННОПЛѢННЫХЪ
pour ples risonniers de guerre (!)
ПОЧТОВАЯ КАРТОЧКА

Кому: An das. freilein Antonia Zajác
Куда: B. III. Kiss Korona gasse No.52.
in Budapest, Ungarn




Előző levelek (térképen szürkével):

Oroszország, 1916. május 2.
Galícia, 1915?
Galícia, 1915. szeptember 14.
Galícia, 1915. szeptember 13.
Galícia, 1915. szeptember 9.
Galícia, 1915. augusztus 27.
Galícia, 1915. augusztus 22.
Galícia, 1915. augusztus 6.
Galícia, 1915. augusztus 2.
Galícia, 1915. július 25.
Galícia, 1915. július 14.
Galícia, 1915. július 12.
Galícia, 1915. július 6.
Galícia, 1915. június 25.
Galícia, 1915. június 10.
Debrecen, 1915. június 5.
Budapest, 1915. június 1.
Budapest, 1915. március 1.
Budapest, 1915. február 10.
Kecskemét, 1915. január 30.
Duklai-hágó, 1915. január 11.
Felsőhunkóc, 1915. január 4.
Sztropkó, 1914. december 31.
Budapest, 1914. december 23.
Budapest, 1914. december 21.
Budapest, 1914. december 11.
Budapest, 1914. december 2.
Budapest, 1914. november 28.
Budapest, 1914. november 27.
Budapest, 1914. november 18.
Budapest, 1914. október 27.
Debrecen, 1914. szeptember 25.
Szerencs, 1914. augusztus 28.
Karl Timo Kriegsgefangener
in Kemenka Goub. Penza
Voinsky Kommissia
Russland

1916. 31/V.
Liebe Janka!
Ich kam mich nicht verschtehen das ich von dier kein shhreiben erhalten kan. Was bedait das? Ich bin Gott sei dank gesunt was ich auch dier vom herren wünsche. Was schreibt Feri? wie geht es im? Was macht deine Mutter u(nd) geschwiester? sreibe mier.
Es küst dich
filmals.
Károly

Kedves Janka!

Nem értem, miért nem kapok tőled semmi írást. Mit jelent ez? Én, hála Istennek, egészséges vagyok, amit neked is szívből kívánok az Úrtól. Mit ír Feri? Hogy van? Mit csinál anyád és testvéreid? Írj nekem! Sokszor csókol
Károly


[A harcok 1915 szeptemberének a közepén már az orosz birodalom földjén zajlottak. A frontvonalak hullámzása és a hirtelen változó harci helyzet miatt azonban az új hadifoglyok visszavonása a hátországba esetlegesen, kaotikus összevisszaságban zajlott (ami a frontvonalak közelében részben érthető). Timó Károlynak, vele együtt sok ezer sorstársának az első órái-napjai teljes homályba vesznek. Csupán néhány visszaemlékezés révén rajzolódik ki valamelyes szervezettség és rendszer, aminek a végcélja a foglyoknak egy gyűjtő-elosztó táborba szállítása volt. Ez az elosztótábor Darnyica (Darnitsa), egy korábban teljesen jelentéktelen hely volt Kijevtől délkeletre, a Dnyeper bal partján. A választás feltételezhetően azért esett rá, mert a közelében vezetett át a folyón a vasút, körülötte a folyó árterének holtágakkal, mocsarakkal és tavakkal tagolt, amúgy sík felszíne kiváló terepviszonyokat adott a tábor területének átlátására, őrzésére, és szinte végtelen bővítésére. Innen szállították tovább mindenféle vasúti csomópontokon át szibériai és belső-ázsiai fogolytáborokba a folyamatosan érkező ellenséges katonákat.

Darnyica Kijevtől délkeletre egy 19. sz. közepi térképen

A nagy háború végeztével Darnyica területét valószínűleg a Vörös Hadsereg használta, majd a német megszállás után szovjet hadifoglyok táborává alakították át Kijev – Ost néven, a túlélés minimális feltételei sem biztosítva, tömeges kivégzések eltörölhetetlen nyomaival. Darnyica mára a több mint két és fél milliósra duzzadt ukrán főváros panel lakótelepeit, a beékelt ipari körzeteket, és a mindent átszelő vasúti fővonalat jelenti. A hírhedt tábor helyén békés erdő terül el, és csak néhány megmunkált szikladarab és emlékművek emlékeztetnek az ott megtörtént rémségekre.

Kijev-Darnyica a város térképén

Az, hogy abban az időben, 1915 kora őszén, az orosz birodalom fogságába esett Timó Károly első néhány napja milyen viszonyok között történt, Jaroslav Hašeknek, a világhírű cseh írónak és sviháknak nagy részletességgel feltárt élete adhat valami fogalmat:

Hašek szinte napról-napra kinyomozott oroszországi kóválygásait részletesen leírja Radko Pytlík magyarra lefordított életrajza, az 1981-ben a Kossuth Könyvkiadónál megjelent A csavargó liba. Ebből kiderül, hogy ő is ugyanazon a frontszakaszon szolgált a 91. gyalogezred katonájaként mint Timó honvéd, és egy Chorupán nevű településnél tíz nappal később, szeptember 24-én esett fogságba, tőle mintegy 30–35 km-re nyugatra (fél kontinensen keresztülhúzódó frontvonal esetében ez semmi). Bár nála ez esetben inkább megadásról, ha nem dezertálásról volt szó.

Feltételezhetően hasonló sors várt az ott és akkoriban fogságba esett monarchiabeli katonákra.


A visszaemlékezésekben elsősorban kozákok végezték a frontvonal mögé került katonák összefogdosását, és a gyalogos menetek indítását Darnyica felé. Voltak olyan csoportok, amiket végighajtottak a teljes 350 km-es úton, de a szerencsésebb zöm, így Hašek is, előbb-utóbb kiértek a vasúthoz, ahonnan részben megszabadulhattak a kozákok durva bánásmódjától.

Csak remélni lehet, hogy a gyalogmeneteik a Dubno, Zdolbunov vagy Rovno környéki vasútállomások mentén véget értek, és a vasúton és a gyűjtőtáborban a hadifoglyokra vonatkozó nemzetközi egyezmények már inkább érvényre jutottak, így Jaroslav és Károly közkatonákra vonatkozóan is.]

Foglyok érkezése a darnyicai táborba

A másik város


Tönkrement a képernyőm. Először még résnyire nyitva látszott rajta, mit csinál a laptop, és kezemet a résbe, mint a krokodil szájába dugva manipulálni is tudtam. Aztán ez a rés is elsötétült, onnantól a gép önálló életet élt, hozzáférhetetlenül. Bebugyoláltam, és elkezdtem vele járni Szarajevót, hátha valahol külső képernyőre dugnák, hogy kimenthessem róla az utóbbi néhány hét baromi fontos adatait. Az első helyet a szálloda ajánlotta, öreg TV-szerelő volt, de rendkívül intelligens, mint a legtöbb bosnyák, és nagyon otthon volt a szakmájában. A gép HDMI-kimenetét HDMI-képernyőre dugta, de az semmit sem mutatott. A laptop ugyanis csak akkor jeleníti meg a képet a rákapcsolt külső képernyőn, ha erre utasítást adunk róla; márpedig ahhoz előtte látni kellene a laptop képernyőjét. Róka fogta csuka. Az öreg vállalta volna, hogy kiveszi a HD-t, és átmenti róla az adataimat, de a gép megbontásával a garancia is elúszott volna. Úgyhogy Google-térképen megnézem, hol vannak laptop-szervizek Szarajevóban, és nyakamba veszem a várost.


Különös zugok, soha nem látott városnegyedek, üzletházak hátsó folyosói nyílnak meg előttem. A legközelebbi kalandtúrát nem lóháton és sebes folyón szervezem majd, hanem ilyen feladatokból állítom össze, autórádiót kell majd javíttatni Szentpétervárott, és külső CD-meghajtót venni Addisz-Abebában. Labirintusszerű üzletek, stócokban álló ismeretlen márkájú gépek és alkatrészek, különös, laza figurák. Másutt a zárt bolt ajtaján szépen nyomtatott cédula: „szabadságon vagyunk, nézzen vissza olykor-olykor”. De a gépet nem sikerült szóra bírni.


Feladtam, és indultam vissza az öreghez, hogy megbontsa a gépet. S ahogy a poénra kihegyezett történetekben szokott lenni, az utolsó hely utáni sarkon pillantom meg a nagy hirdetőtáblát: Win Com, laptopok eladása és javítása. Hrasno negyed, ez itt a reklám helye: https://goo.gl/maps/1y9wfvP4Xh92. Gondoltam, mit veszíthetek. Lakótelepi toronyház aljában szépen berendezett üzlet, az asztalnál jókedvű fiatal ember telefonál, biccent a kérdésre, hogy beszél-e angolul. Előveszem a beteget, magyarázom a problémát. Látszik, hogy forog az agya, kábelekkel próbálkozik, ő is eljut oda, ahova a többi. Aztán tovább gondolkodik, és a kerék a fejében egyszer csak túllendül a holtponton. Olyat csinál, amire senki nem gondolt: egy HDMI-VGA-kábelt vesz elő, és a modern laptop kivezetését egy régi típusú képernyővel köti össze. Ez a képernyő nem kínál opciót, nem vár utasításra, maga szívja le a jelet a gépről. A képernyőn feltűnik a gép tartalma. Nekiállhatok a jó órán át tartó adatátmásolásnak.


A férfi kávét rendel a szomszédos bárból, beszélgetünk. Feltűnnek a véletlen német kötőszavak, rákérdezek. Boldogan fordítja németre a szót. Az 1992-95-ös háború alatt családjával Berlinben élt. Hol? Alt-Tegelen. Én meg Charlottenburgban élek, mondom, hat megállóra. Földiek vagyunk. Berlinben járt gimnáziumba, aztán Belgrádban végzett egyetemet. Nem volt nyomasztó a szerbeknél? De, furcsa volt, de nem volt más lehetőség. Azóta Szarajevó is rendbejött, megérte hazajönni. Ez az üzlet teljes egészében az övé, mutat körbe büszkén. Újabb férfi érkezik, jó barát. Sead bemutat, kezet rázunk. Újabb kávé rendel. Az új érkező csak bosnyákul beszél, én csehül válaszolok, a budapesti és szarajevói lányok szépségét dicsérjük egymásnak udvariasan.


Az adatmentés közben végetér. Fölösleges kartont kérek, hogy becsomagolhassam a gépet a DHL számára, aztán rátérek a következő pontra, olcsó használt laptopot szeretnék venni, hogy legyen egy hónapig, míg meg nem jön Berlinbe az új. A polcokon kínálja magát néhány olyan típus, ami már pesti életemben is veterán volt, de Sead szeme felcsillan. „Van itt egy, még nem raktam ki. A legjobb, egy nap alatt elvitték volna.” Egy Asus M70S, amiről a valaha teherautón hordozott, lakásméretű számítógépek jutnak eszembe. A kézipoggyász teljes méretét kitöltő robusztus jószág, kinézetére német harckocsi, csak a szállodában mérem majd meg kézimérleggel, négy és fél kiló. Mostantól egy hónapig útitársam a Neretva völgyében és a Kaukázus gerincén, buszban, lóháton és csónakban. Windows 7-tel, minden szükséges programmal, bosnyák nyelven, százharminc euró. Deal. Közben újabb férfi lép be, kitűnő németséggel, Reinickendorfban élt, nagyjából kettőnk között félúton. Sead átszól öccsének is, és felhívja szkájpon new yorki barátját, aki meg Hönowban lakott, hozzánk képest végtelen távolságra, Berlin túlsó felén. A záróra már rég elmúlt, az öt száműzött berlini Szarajevó külvárosának kis laptop-üzletében boldogan szürcsöli a kávét, felidézi a csodálatos várost.