Ősz


さびしさを問てくれぬか桐一葉
sabishisa o toote kurenu ka kiri hitoha
Matsuo Basho (1644-1694)
  Akarod látni
a magányt? A kiri
egyetlen levele

japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn japautumn


Sárkányok Tallinnban


Láttuk már, hogy a középkori Európát elözönlötték a krokodilok, amelyeket az őslakosok jobb híján sárkánynak neveztek. Ezek a melegkedvelő jószágok azonban nem kívánkoztak északabbra a mediterrán és közép-európai vidékeknél. A Baltikumot a valódi sárkányok szállták meg. De míg a krokodilok az általuk belakott helyeken rendszeresen otthagyták a fogukat, egyéb csontjaikat és főképp a bőrüket, addig a balti sárkányokból semmi sem maradt fenn.

Igaz, egyes sarlatánok újra meg újra előállnak épségben talált sárkány-csontvázakkal.




De ez méretes fake. Hiszen jól tudjuk, hogy a sárkánynak nincs csontváza. A belső tűz tartja össze, s ha az kihuny, a sárkány nyomtalanul elenyészik. Ha tehát valahol nem találunk sárkány-csontvázat, az egyértelmű utalás a sárkányok egykori jelenlétére.

Honnan tudjuk akkor, ha valahol biztosan éltek sárkányok? Hát a korabeli ábrázolások sokaságából. Ahogy a természettudósok a barlangrajzok állatábrázolásaiból rekonstruálják az ötvenezer évvel ezelőtti atlanti partvidék faunáját, úgy rekonstruálhatjuk mi is a fennmaradt ábrázolásokból a középkori Tallinn – akkori nevén Reval – sárkányrajzát.

A legkorábbi revali sárkányábrázolás egy olyan románkori domborművön maradt ránk, amelyet 1931-ben találtak a Viru utca 11. szám alatti középkori ház bontásakor, s ma az egykori domonkos kolostor kerengőjében áll. A ház 15. századi volt, de a kő már falazatként szolgált benne, tehát egy jóval régebbi házban mutatta meg eredeti mintáját. Valószínűleg kettős ablak osztója volt, így jobbról és balról is láthatóak voltak a ráfaragott sárkányok: az egyik oldalon egy, a másik oldalon három fejjel, s utóbbin még sárkányfejes farokkal is.


A sárkányok szájából leveles-gyümölcsös szőlő formájú életfa sarjad ki. Ez, azzal együtt, hogy az ablak osztóján kifelé néztek, tehát védelmezték a házat, a korai sárkányok őrző és gazdagságot biztosító funkciójára utal. Brémai Ádám 11. századi hamburgi krónikás, aki viking fejedelmek hajóin járta be a Balti-tengert, említi Gestájában, hogy az Aesti pogány nép kígyókat tart védelmezőként otthonában, és szárnyas kígyóknak áldoznak, olykor embert is, a törzs biztonsága és gazdagsága végett.


A faragvány stílusa azonban jellegzetesen 12. századi normann, akárcsak az alábbi, életfa körül legelő állatokat ábrázoló szicíliai normann faragványé az agrigentói múzeumban.


A sárkányos osztókőnek párdarabja is van, amelyen egy életfa áll önmagában. Ez azért érdekes, mert 1931-es felfedezésekor – amikor a lelet mint a legrégebbi ismert tallinni faragvány nagy port kavart – egy középkori ház art deco kovácsoltvas kapuját is ihlette itt a Vene utca elején.




A második legrégebbi ismert sárkányábrázolás ugyancsak a domonkos kolostorhoz kötődik. A kolostor 13. századi Szent Katalin-templomának kapuját jobbról sárkányos fríz díszíti, balról pedig olyan, nagyrészt lekopott fríz, amelyen csupán egyetlen futó kutya maradt meg épségben.







Az ábrázolás értelmezéséhez tudnunk kell, hogy a domonkosok az úgynevezett „északi keresztes háborúk” keretében kerültek Revalba. Az 1100-as évek végén a balti népek még jórészt pogányok voltak, de a novgorodi fejedelemség felé vezető, és nagy gazdagságot ígérő fontos kereskedelmi utak mentén éltek. Az észak-német városok kereskedői és lovagjai ezért keresztes hadjáratra felhívó bullákat eszközöltek ki a pápáktól, és a 13. század első felében fokozatosan meghódították a Baltikumot. A balti népeket megkeresztelték, és új vallásuk megerősítésére plébániákat és kolostorokat alapítottak közöttük. Revalban a legfontosabb szerzetesrend a domonkosok voltak, akiket Margaret Sambiria dán királynő küldött 1246-ban, nagy birtokot adományozva nekik Reval alsóvárosában.

A domonkos kolostor-komplexum bejárata a Vene utcában

A középkori kolostor kerengője. Balra a refektórium helyén a 19. század elején épült katolikus templom fala

Bejárat a középkori kolostorba (ma múzeum)

A domonkosok mint Ordo Praedicatorum, a prédikátorok rendjének legfontosabb helyi feladata a hittérítés volt a pogány észtek között. Erre utalhat a kapu két fríze is. Liturgikus szokás szerint a szentély felől, tehát a láthatatlanul jelen lévő Krisztus felől nézve a bal oldali, negatív frízen vannak a pogányok által tisztelt „szárnyas kígyók”, míg a jobb oldali pozitívon a velük szemben nyargaló vadászkutyák, Domini canes, az Úr kutyái, ahogyan a dominicani, az eretnekeket üldöző domonkosok szívesen ábrázolták magukat.

Érdemes tudnunk, hogy a domonkosok a későbbi századok folyamán is – amikor a pogányság már régen emlék volt csupán – a „nép”, az alsóvárosi kereskedők és kézművesek papjainak számítottak Revalban, szemben a várnegyed, a Toompea székesegyházi káptalanjával, az ott élő nemesekkel, és lovagrendjükkel, a Livóniai Kardtestvérekkel. Többször konfliktusba is kerültek, amiért a káptalan kiváltságaival szemben iskolát nyitottak az alsóváros gyermekei számára. A Kardtestvérek ellensúlyaképpen saját fegyveres kereskedő-társulatnak adtak otthont, a Feketefejűek Testvérületének, amelyet a nőtlen kereskedők alkottak, akik a várbeli lovagokat utánozva lovagi tornákat szerveztek, és saját oltárt tartottak fenn a Szent Katalin-templomban. 14. századi társulati házuk ma is áll a főtér közelében, s homlokzatán a domborművek, elsősorban a lovagi páncélba öltözött fiatal kereskedők képe jól mutatja büszke önképüket.

pec1 pec1 pec1 pec1 pec1 pec1 pec1 pec1 pec1 pec1

A Feketefejűek Testvérülete védőszentjükről, Szent Mórról kapta a nevét, aki a 3. századi thébai légió sötét bőrű parancsnoka volt, s aki keresztény légiójával együtt Maximianus császár alatt halt vértanúhalált a mai svájci St-Maurice apátság helyén. A testvérület a hagyomány szerint az 1343-45-ös észt pogánylázadás idején született, amelyet az alapító német kereskedők vertek le. Szűz Máriának szentelt 15. századi szárnyasoltáruk a kevés középkori oltár közé tartozik, amely túlélte a reformáció képrombolását. Ma a múzeummá alakított Szent Miklós-templomban látható.

A Feketefejűek Szűz Mária-oltára, a bruges-i Szent Lucia-legenda Mesterétől, 1493 előtt. Bezárt szárnyak: az Angyali Üdvözlet

Az oltár első nyitott állapota: az ún. kettős közbenjárás: a kereszten meghalt Krisztus és mögötte Szűz Mária könyörögnek az Atyánál a Feketefejűek testvérületének tagjaiért

Arcok a középkori Revalból: a Feketefejűek testvérületének tagjai

Az oltár második nyitott állapota: Szűz Mária Jézussal, trónja mellett Szent Györggyel és Szent Viktorral, a két szárnyon Assisi Szent Ferenccel és Nivelles-i Szent Gertrúddal

A domonkosokat 1525-ben száműzte a lutheránussá lett városi tanács. Templomukat az Undeutsch, azaz észt nyelvű lutheránus közösség kapta meg, kolostorukat iskolává alakították. 1531-ben mindkettő leégett, s azóta is romosan állnak. A templom maradék terében időnként koncertet tartanak, a kolostor kerengője múzeum. Az egykori refektórium helyén 1799-ben a város cári kormányzója, Puskin dédapja, a néger Abram Hannibal engedélyezte katolikus – lengyel és litván – katonáinak katolikus templom építését, amelyet Pétervár híres építésze, Carlo Rossi tervezett: ma is ez Tallinn katolikus központja. A Szent Katalin-templom fennmaradt oldalfala mellett húzódik a Szent Katalin-sikátor, Tallinn legromantikusabb utcácskája, tele boltocskákkal és kávézókkal.

A 19. század eleji katolikus templom

A középkori Szent Katalin-templom homlokzata, jobbra a Szent Katalin-sikátorral



A katolikus egyház pozícióinak megingásával a tallinni sárkányok polgári környezetbe költöztek át. Legkorábbi búvóhelyük az 1407-1417 között épült Nagy Céhház volt, a revali kereskedő és iparos céhek találkozóhelye, a mai Észt Történeti Múzeum a Pikk, azaz Hosszú utcában, a Feketefejűek házával átellenes oldalon. Amikor egy Feketefejű megnősült, akkor polgárjogot kapott, s onnantól a nőtlen mesterek háza helyett az utca másik oldalára, a Céhházba járt bulizni. Az épület nagytermét szokatlan módon egyetlen oszlopsor osztja két nem egyenlő szélességű hajóra, s ezeknek a fejezeteit díszítik a Katalin-templom kapujáról már megismert kétlábú, tekergőző farkú sárkányok.







A sárkányok egy másik kedvelt búvóhelye az ereszcsatornák voltak, amelyeknek funkcióját magukra öltve nyíltan mutatkozhattak az utca emberei előtt, miközben a testükön átáramló esővíz kellemesen hűsítette tüzes lényüket. Valószínűleg már a késő középkorban is voltak ilyenek, de az ón könnyen pusztuló anyag. A legkorábbi fennmaradt sárkányos ereszcsatornát a városháza homlokzatán látjuk, mégpedig mindjárt kettőt is. Ezekért Daniel Pöppel rézműves vett fel munkadíjat 1629-ben. Sőt egy harmadikat is találunk a városháza árkádjai alatt, amely már nem ereszcsatornaként, hanem cégérként szolgál: ez az III DRAAKON, a „Harmadik Sárkány” étterem cégére.







A tallinni sárkányok egyik utolsó példányát a Pikk utcán találjuk, a Feketefejűek házának szomszédságában. A szép egyiptizáló szecessziós házat Jacques Rosenbaum balti német építész tervezte 1909-ben Reinhold Reichmann kereskedő számára. A képek jól illusztrálják, milyen sanyarú helyzetbe kerültek a sárkányok a világosság és értelem századának kezdetére. A ház földszintjén ma is a DRAAKON galéria működik.





Rosenbaum egy évvel korábban már az utca szemközti oldalán is épített egy házat ugyancsak Reinhold Reichmann megbízásából. Ez még a neoreneszánsznak egy játékos, szecesszióba hajló változatát képviseli, s ezért nem is sárkányok, hanem a reneszánszban divatos delfinek díszítik. Ebben a házban a sárkány odabent van. Ez az orosz nagykövetség épülete.