Welcome to Azerbaijan

Baku, ma hajnalban a buszpályaudvar környékén a 85-ös buszra várva

Isztambulból Bakuba naponta megy busz, valamikor délután áll meg Kutaiszi környékén az autópályán egy török grillnél. Letelefonáljuk az irodával, majd odaszólnak a hostelbe, ha indulnunk kell. Négyre jön értünk a taxi, elvisz a városszéli kis irodába. A láz – törökországi muzulmán grúz – irodavezető rendkívül kedves. Taxit rendel, húsz lariért – nyolc euróért – elmegyünk a harminc kilométerre lévő Zestaponiba, ahol a török határról Batumin át érkező sztráda találkozik a kutaiszi-tbiliszivel. A sztráda menti grillben grúz és török ételeket egyaránt adnak, a falon a török tévé megy. Most látszik, hogy a grúz pályák melletti török éttermek egyik célja, hogy folyamatos török kontextust biztosítsanak az átutazóknak. Megérkezik a légkondicionált, wifis busz, a közönség az Isztambulban dolgozó azerbajdzsáni vendégmunkások felső, vagyonosabb rétege. Ebédelnek, indulunk. Még egyszer megállunk, nem sokkal a határ előtt, a kísértetvárossá vált Rusztavi iparváros után, David Gareja sivataga fölött, a Gaziantep muszlim vendéglőnél, ez már sokkal inkább a kurdisztáni útszéli saslikozókra hajaz.

gaziantep gaziantep gaziantep gaziantep gaziantep gaziantep gaziantep

Egy óra múlva a grúz határon vagyunk, Ganja fölött. A modern grúz határőrségi épületben, akárcsak egész Grúziában, szabadon grasszálnak a kóbor kutyák. A határőrök értetlenül nézik a tavaly bevezetett azerbajdzsáni elektronikus vízumot, még nem láttak ilyet, telefonos segítséget kérnek, de nem kapnak, többször is megkérdezik, biztosan be tudunk-e ezzel lépni Azerbajdzsánba, ha nem, szívesen látnak éjszakára a váróteremben. Utána fél kilométeres gyaloglás a senki földjén, mint az iráni határállomásokon, teljes csomaggal, nekünk ez csak egy-egy hátizsák, de a legtöbben látványos karavánként vonulnak végig az úton. Közben néhány pazar dutyfree világít az éjszakában, előtte azeriek készségesen ajánlják fel segítségüket, hogy vesznek nekünk cigarettát, úgy tűnik, ezt a hazatérők valamiért nem tehetik meg maguk. Az azerbajdzsáni határon minden csomagot kipakoltatnak. Megpróbálják kinyitni a laptopot, néhány próbálkozás után felajánlom a segítséget, hálásan elfogadják. Minden elektronikus kütyüről, a külső winchesterekről, a szkennerről, a külső DVD-olvasóról, a töltőkről megkérdezik, hogy hívják angolul és oroszul, mulatságosnak találják. Elpakolunk, mehetünk. A buszon hosszan várakozunk – még most is, amikor ezt írom – az összes utas összes csomagjára. Beszélgetünk közben a már megérkezettekkel. A szőkített hajú nőnek textilbiznisze van Bakuban, évente két-háromszor megy Törökországba nagybani szerződést kötni olasz, angol, spanyol árura, most épül elegáns boltja Baku új bevásárlónegyedében. „Én nagyon szeretem az elnököt”, tesz őszinte vallomást. „Olyan pozitív, olyan kulturált. És a szüleim is nagyon szerették az ő apját.” Hogy mikor voltam utoljára Bakuban. „Három év alatt akkorát változott, rá sem ismernek.” Vajon azt jelenti-e ez, amitől félek, hogy a teljes óvárost ledózerolták? A holnap megadja rá a választ.

A pincér és egy helyi villanyszerelő – aki első reggelinket fizette – megpróbálják beütni a gépembe a wifi kódját a buszpályaudvari Baku Caféban. Lloyd Dunn felvétele


Özönvíz után


A gergeti Szentháromság-templom olyan magasra épült a Kaukázus teteje, a Kazbegi-hegy alatt, hogy azt mondják róla – akárcsak a ravennai San Apollinare in Classéról vagy néhány más jeles templomról –, hogy egyedül ezt nem lepte el az özönvíz.


Ilyenformán a dinoszauruszok is csak itt élték túl a világkatasztrófát, mint a templom harangtornyának 12. századi ablaka tanúsítja.


Utódaik ma is a faluban járnak. Elhullott példányaik csontjait pedig a helybéliek beépítik a szárazon rakott kőkerítésekbe.




Ahogy a Jvari-hágótól délre fekvő Grúziát Szent Nino a 4. században, úgy az attól északra fekvő Gergetit Szent Dino térítette meg az özönvíz előtt. Az ablak faragványán látható társa Szent Trichontoszaurusz, akit a helybéliek néhány betűzési próbálkozás után végül kihagytak a legendából, így neve nem maradt fenn.

Pásztor



A tízéves Rezo pandurán játszik és énekel egy kis ünnepségen a Katskhi kolostorban

shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd shepherd


Kutaiszi ébred



Szól a kakas már

morn morn morn morn morn morn


Tamaroba / თამარობა

Vardzia völgye, ma reggel

Tamari Bagrationi (თამარი ბაგრატიონი) királynő (Mtskheta 1160-1212) 1184-tól haláláig uralkodott Grúziában. III. György (1156-1184) és Gurandukht királyné elsőszülött lánya volt, s uralkodása alatt Grúzia a kaukázusi térség legfontosabb államává vált. Az ország határait jelentősen kiterjesztette a szomszédos muzulmán hatalmak rovására. Jelentőségét jól mutatja, hogy nő létére a „király” (მეფე, mefe) címmel ruházták fel. Halála után két gyermeke követte őt a trónon. IV. Lasha György 1213-tól 1223-ig, majd Rusudan királynő 1223-tól 1245-ig uralkodott Grúzia fölött. Tamar királynő sírját soha nem azonosították teljes bizonyossággal.

Tamar királynő alatt a grúz kultúra is aranykorát élte. Felvirágzott a grúz nyelvű irodalom – ekkor élt Sota Rusztaveli, a grúz nemzeti eposz szerzője –, és a számos templom építése nyomán a képzőművészet is.

Tamar-kori várak Vardzia völgyében

Abastumani vára az Adigeni folyó völgyére tekint le, harminc kilométerre Akhaltsikhétől. A Tamar királynő uralkodása alatt épült vár máig jó állapotban fennmaradt. Az Abastumani mellett emelkedő csúcsról jól szemmel lehetett tartani a mélyben vonuló két völgyet és a szomszédos hegyvidéket. A völgy Akhaltsikhétől Kutaisziig vonul, s a korban fontos kereskedelmi útvonal volt az örmény és török vidékek felé. Ez magyarázza a számos erőd építését a környező falvakban, s az olyan városok és erődített kolostorok jelenlétét, mint Vardzia és Vanis Kvabebi. Az erődöt a szovjet időszakban is gyakran látogatták, mint azt a belső falak számos cirill felirata mutatja. Ma csupán az a néhány turista keresi fel, aki egyáltalán tud a létezéséről, s helybéli hívők, amiről a falifülkékben elhelyezett ikonok és gyertyák, s Szent Nino nagy keresztje tanúskodik.


Tamar királynő ikonja magányosan áll egy nehezen megközelíthető fülkében, jól mutatva a királynő tiszteletét és jelentőségét. A királynőt az autokefál grúz egyház szentté avatta. Emlékünnepét – თამარობა, Tamaroba – ma, május 14-én ülik meg Grúzia-szerte.

Régi kutaiszi képek


„Drága édesanyámnak ajánlom emlékül ezt a fényképet, hogy legyen képe rólam, mert távol vagyok. Nézz meg rajta gyakran, és el ne felejts. Őrizd meg halálodig. Alexandre Ghoghoberidze. 1915. február 23.”

Mestiában, a szvaneti hegyek alatt ülünk a konyhában Jacopóval és Ekával, régi fényképek grúz feliratait böngésszük. Nem könnyű, száz év alatt a grúz nyelv sokat változott, a régi dialektális formák eltűntek, az udvariassági formulákat elfelejtették, az ábécét megreformálták, a kézírás is megváltozott.


„Emlékül ajánlom anyácskámnak és apámnak, és drága testvéreimnek. […] Tabidze. Ez a két fiú szívbéli jó barátom, Ivane és […] Mamaladze. 1904. február 29.”

A képeket a nagy háborúba induló grúz fiúk hagyták szüleiknek és testvéreiknek, hogy emlékezzenek rájuk, ha majd elestek valahol Galíciában, a magyar Kárpátokban, vagy Przemyśl alatt. Szerzők mondanak rajtuk tiszteletteli köszönetet a szerkesztőnek, amiért megjelenhettek a kisváros művelődési egyletének folyóiratában. Katonatisztek, grúz népviseletbe öltözött polgárok, hölgyek, családapák álltak utoljára fotográfus elé, hogy száz év múlva hírt adhassanak majd az elmúlt Kutaisziról.


„Ekaterina Eristavi, a medjuriskhevi könyvtár alapítója, Kita Abashidze nővére. Shalva Eristavi, Medjuriskheviből. […, érthetetlen sor] Köszönettel Ekaterinának, amiért olyan készségesen publikálta műveimet az Iveria folyóiratban, gazdagítva ezáltal az olvasóterem olvasóit is.”

A fényképeket kis régiségkereskedés üveges szekrényében találtam a kutaiszi bazár mögötti utcában, ahová régi ékszereket nézni tértünk be Etivel. Megengedik, hogy lefényképezzem őket. Több is olyan, mintha Jermakov fotózta volna őket, látszik, hogy sikerével iskolát csinált a századforduló grúziai fotográfusai között. Reménykedem, hátha tőle is találok képet, de megtudom, hogy az eredeti Jermakov-fotókat odahaza őrzi a bolt tulajdonosa. Ramaz Obuladze fiatal történész és neves gyűjtő. Már a második könyvét jelenteti meg régi grúz fotográfiákról, The Georgian Attire címmel, amelyben a múzeumban őrzött ruhákat hagyományos öltözéküket viselő hegylakók és népviseletbe öltözött hazafias városi polgárok háború előtti fotográfiáival illusztrálja. Hamarosan erről is írok.

uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni uqimerioni



Barcelona – Bayern München

Labancz Csaba fotója

Sighnaghi, kelet-grúziai kisváros a Gombori-hegy szirtfokán, alattunk mélyen a Kura és az Alazani folyó széles síksága, szemközt az azerbajdzsáni hegyek. Éjfélre jár, már csak kis grúz társaság ül a kivetítő előtt az egyetlen hotel éttermében, Szent György napján, Grúzia védőszentjének ünnepén, amelyen húsz éve először érkeztem Grúziába. Tbilisziben a templomok akkor is éppúgy tömve voltak, mint ma reggel. Messi berúgja a második gólt. A társaság egyik tagja szólásra emelkedik. kezében színültig töltött archaikus cserépedénnyel. Tósztot mond, kiissza, átadja a következőnek. „Mire isznak?” kérdezem a pincért. „Az ősökre. Szent György estéjén az ősökre iszunk, akik meghaltak, hogy Grúzia szabadon élhessen.”

A vörös falitábla


Lemberg, Petróleumlámpa Kávézó a reneszánsz örmény házban, ahol 1853-ban egy lengyel és egy magyar patikussegéd feltalálta a világító olajat. A kávézó négy emeletét a századfordulós galíciai olajmezők fotói, újságkivágásai, részvényei, használati tárgyai díszítik. Az üveggel fedett legfelső emeleten, ahonnét szabad kilátás nyílik Lemberg öreg háztetőire, a falon a szovjet korszak jellegzetes munkahelyi tűzoltó-táblája vörösre festett vödörrel és lapáttal. „Tudjátok, miért volt annak idején csúcsos a tűzoltóvödör feneke?” kérdezi András. „Hogy el ne lopják. Mert így semmi másra nem lehetett használni.”

Kutaiszi, Grúzia, a városi múzeum belső udvara, régi grúz szőlőtaposó káddal

Abastumani, Dél-Grúzia, a szovjet időkben pékséggé átalakított, majd pusztulni hagyott örmény templom belseje

Gelati, királyi kolostor



Mama o shenma. A zarzmai kolostor és énekiskola szerzetesei
gelati gelati gelati gelati gelati gelati gelati gelati gelati gelati gelati gelati gelati gelati gelati gelati gelati gelati gelati gelati gelati gelati gelati gelati gelati gelati gelati gelati gelati


A századik év


A vár alatti régi örmény-zsidó negyedben megbúvó kis örmény templom zsúfolásig megtelt ezen a reggelen. Sokkal többen vannak, mint egy rendes vasárnapi misén. Grúzia déli, örmények lakta vidékét nem sújtotta az 1915-ös népirtás, de sokan menekültek ide a törökországi mészárlások túlélői közül. Utódaik ma a világon szétszóródott örményekkel együtt emlékeznek meg arról, hogy száz éve, 1915. április 24-én Konstantinápolyban letartóztatták az örmények 250 vezetőjét, s ezzel kezdetét vette az Oszmán Birodalom több milliós örmény lakosságának kiirtása illetve elüldözése.

Tizenkét-tizenhárom éves lány jön oda hozzám, hatalmas sötét szemekkel, rendkívül választékos angolsággal szólít meg: „Azt szeretném kérdezni, Sir, mit gondolnak Európában arról, ami velünk történt? Van, aki elismeri, hogy volt örmény népirtás?” „Persze. Európában majdnem mindenki tudja és elismeri ezt.” „Nagyon-nagyon köszönöm, Sir”, mondja áhítattal.

Az öreg pap hosszan, nyugodtan beszél. Az akhaltsikhei örmény dialektusban szóló prédikációból csak foszlányokat értek, országok, népek, személyek neveit, és az újra meg újra ismétlődő „metz yeghern” „a nagy gonosztett” kifejezést, ahogyan az örmények a népirtást nevezik. Az emberek feszülten figyelnek, bólogatnak. „Miről beszélt?” kérdezem a mise végén. „Hogy nem szabad elfelejtenünk, ami történt, de felül kell emelkednünk rajta, és nem szabad gyűlölnünk azok utódait, akik ezt tették velünk.”


Mise az akhaltsikhei örmény templomban

armenianmass armenianmass armenianmass armenianmass armenianmass armenianmass armenianmass armenianmass armenianmass armenianmass armenianmass armenianmass armenianmass armenianmass armenianmass armenianmass armenianmass


Szentgyörgynapra



Tegnap este Nikortsminda 11. századi királyi kolostorának Szent György-ikonja előtt. A régi grúz hagyománynak megfelelően Szent György nem a sárkányt, hanem Diocletianus császárt győzi le.


აღდგომასა შენსა (Aghgdomasa shensa) A Te feltámadásod. A zarzmai kolostor és énekiskola szerzetesei

Szőlőskertek a nikortsmindai kolostor közelében, a khvanchkarai borvidéken, tegnap délután

Háború


A lembergi Öreg Oroszlán könyvkiadó néhány éve van a piacon, s azóta néhány csodaszép gyerekkönyvet adott ki a modern lembergi könyvekre jellemző szép, szürreális illusztrációkkal. Az első – amelyet hamarosan bemutatunk – éppen a kiadó névadójáról, Lemberg címerállatáról szólt, az öreg oroszlánról, aki a város nagy örömére egzotikus látogatókat fogad padlásszobájában, s míg végigkísérjük útjukat a pályaudvartól Lemberg főteréig, a város varázslatos utcácskáival és házaival is megismerkedünk.

Az Öreg Oroszlán más, Lemberghez és Ukrajnához kötődő könyveket is kiad. Tavaly jelent meg az a képeskönyv – szintén bemutatjuk majd –, amely a Majdant magyarázza el a gyerekeknek régi ruszin motívumokon alapuló képekkel. Idén pedig az a könyv, amely azt mondja el, mi a háború, és hogyan lehet szembeszállni vele.

A könyv 2015-ben elnyerte a Bologna Ragazzi Award különdíját, s ebből az alkalomból a kiadó riportot készített a két szerzővel, Romana Romanyshynnel és Andrij Lesivvel.

A háború, mint előző bejegyzésünk mutatja, ma, száz évvel a Galíciát elpusztító nagy háború után, újra aktuális Ukrajnában. A szerzők szerint azonban a könyv nem csak erről a háborúról szól.

„Sok könyv-ötletünk van, amelyeket folyamatosan írunk erre a papírra itt a falon, aláhúzással, kiemeléssel, felkiáltójelekkel jelölve prioritásukat. A háború témája soha nem szerepelt ezen a papíron. A háborúról csak nagyszüleinktől hallottunk, vagy más országokról szóló hírekből. Mindezek a szörnyűségek távol voltak, s úgy tűnt, soha nem érnek el ide. De a dolgok megváltoztak Ukrajnában. Másfajta prioritások léptek előtérbe, újra kellett gondolni az értékeket. Hirtelen mindazok a történetek, amelyeket szemtanúk más háborúkról meséltek, a mi országunkban is valósággá váltak. Ez a könyv a háborúról természetes módon tükrözi azt, ami történik. De a könyv nem csak a mi ukrajnai háborúnkról szól, nincs rá semmilyen adatszerű vagy földrajzi utalás. Minden egyszerű jelképekre épül benne, amilyen a fény és a sötétség, a virágok és a gyomok, a vékony papír és az éles fém. A jelképek nyelve világos, univerzális nyelv, független a geográfiától.”


A Háború, amely megváltoztatta Rondót


A város, amelyet Rondónak hívtak, különleges volt. A levegő tiszta volt és áttetsző, mintha a legfinomabb fényből lett volna. És lakói is valamennyien különlegesek és törékenyek voltak. Virágokat neveltek, kerteket és parkokat gondoztak, fantasztikus házakat építettek, beszélgettek a madarakkal és a növényekkel, szerettek énekelni, rajzolni és verset írni. És örültek neki, hogy Rondóban élnek. De a legjobban három barát szerette Rondót: Danko, Zirka és Fabian. Rondóban mindenki ismerte őket.



Danko teste vékony volt és áttetsző, és ragyogó, mint a gyertya. Legfényesebben a szíve világított. Gyakran járta a város utcáit ős-velocipédjén, kedvenc filmjeinek zenéjét dúdolva. A kormányon kosár lógott, benne vastag atlasz növények, virágok és fák régi metszeteivel.


Mozart: Rondo alla turca. Fiona Vilnite átirata vonósnégyesre

Fabian régi kincskeresők leszármazottja volt, éles szaglással és látással. Olyan könnyű volt, hogy a legkisebb szellő is felemelhette és messze vihette volna, ha nem lóg a nyakában egy ezüst medál „F” betűvel. A medál súlyos volt és tömör, és Fabian soha nem vetette le a nyakából, annyira ragaszkodott a földhöz és Rondóhoz.

Zvirka repülni tudott. Fent szárnyalt az égen, és bonyolult aerobatikai mutatványokra is képes volt. Papír szárnyaival a legmagasabbra repült, s ott teleírta őket útijegyzeteivel és vázlataival. Mert mindennél jobban szeretett utazni.



Rondo híres volt gyönyörű virágairól. A főtéren állt a város kincse és büszkesége, az üvegház. Ebben gyűjtötték össze a legritkább virágokat és a növényeket a bolygó legtávolabbi tájairól. De ami a legmeglepőbb volt: ezek a virágok énekelni tudtak.

Az üvegházban gyakran rendeztek koncertet, amelyek műsorán mindig szerepelt Mozart Rondója. A város minden sarkából összejöttek, hogy élvezzék ezt a hihetetlen látványosságot. És minden reggel, amikor a nap felkelt, a virágok elénekelték a város himnuszát, büszkén emelve fel fejüket a fénybe.



Danko minden nap még napfelkelte előtt elkerekezett az üvegházhoz, mert szerette énekkel kezdeni a napot. A virágokkal együtt. Mindenki másnál jobban értett a virágokhoz. Figyelt rá, hogy jól érezzék magukat, legyen elég vizük és fényük. Gondosan tanulmányozta az atlaszt a latin nevekkel, mert meg akarta érteni, melyik virágnak mire van a leginkább szüksége.

Ebéd után Danko gyakran a sarki kávéházban találkozott Fabiannal, ahol megbeszélték a friss híreket. Aztán elmentek meglátogatni Zvirkát. Noha sosem lehettek benne biztosak, hogy otthon találják, mert Zvirka gyakran repült távoli utakra, és napokig nem látták a városban.

Ez a nap éppolyan volt, mint bármelyik másik Rondóban. A város lakói dolguk után siettek. Danko barátjához tartott, mert tudta, hogy Zvirka éppen hazaérkezett egy utazásáról, és sok új történetet és képet hozott. A nap ragyogott, a madarak és a virágok énekeltek. Minden olyan volt, mint mindig…

Hirtelen minden elcsendesedett. A városon végigsöpört a hír:



A VÁROSUNKBAN HÁBORÚ VAN!


Rondo lakói nem tudták, ki az a Háború. A semmiből jött, feketén és rettenetesen. Üvöltve és fogcsikorgatva kúszott a város felé, romokat, zűrzavart és sötétséget hagyva maga után. Minden, amit megérintett, sűrű, áthatolhatatlan sötétségbe hullt. De a legrettenetesebb az volt, hogy útján fekete virágokat hintett el, száraz, tüskés gyomokat, amelyek hangtalanok és illat nélküliek voltak. Azonnal kikeltek a földből, sűrű dzsungellé nőttek, és eltakarták a napot. És fény híján Rondo törékeny és védtelen virágai fakulni és fonnyadni kezdtek. Nem volt már erejük a fény felé emelni fejüket. És ami a legrosszabb, nem is énekeltek többé.


Danko, Zirka és Fabian, noha törékenyek, de bátrak voltak. Kivonultak a Háború ellen. Először megpróbáltak beszélni vele, megkérni, hogy álljon odébb. De a Háború ügyet sem vetett rájuk, csökönyösen haladt tovább, és szörnyű gépezete támadásba lendült. Tüzes szikrákat szórt, és éles köveket hajított szerteszét.


Az egyik kő a mellén találta el Dankót, épp a szíve fölött, és testén hatalmas repedés keletkezett. A szikrák elérték Zirkát, és átégették papírszárnyait. Fabian előtt pedig kinőtt egy fekete virág, és átszúrta a lábát.

A Háború senkit sem kímélt.



A három barát akkor megpróbált a Háborúval az ő nyelvén beszélni. Zirka és Fabian összegyűjtötték a város fölött repülő köveket és szögeket, és visszahajították őket. De ez nem állította meg a Háborút. Danko úgy gondolta, hogy a Háborút úgy állíthatnák meg, ha jobbá tennék a szívét. De hiába, mert a Háborúnak nem volt szíve.

A három barát kétségbeesetten nézte, ahogy a Háború elpusztítja törékeny világukat. A város lakói egymás után tűntek el. Egyre kevesebb volt a remény, hogy a Háború valaha is eltávozik. A valaha ragyogó és zsibongó utcák kiürültek. És egyre kevesebb volt a fény.

Így ment nap nap után. A Háború rendületlenül haladt előre, fekete virágokat hintve szerteszét, és a három barát igyekezett továbbra is védelmezni a várost.



Danko továbbra is eljárt az üvegházba, amelynek ablakait elsötétítették, és a néhány túlélő virág bágyadtan és csöndesen álldogált a sarokban.

Egy alkalommal, amikor a sötétség már olyan sűrű volt, hogy Danko alig tudta megtalálni az utat, megpróbálta megmenteni legalább ezeket az utolsó virágokat velocipédjének fényével. Felállította a velocipédet, lámpáját a virágokra irányította, és tekerni kezdett.

Amint a fény a virágokra hullt, azok magukhoz tértek, és sápadt színük elevenné vált. Danko egyre sebesebben pedálozott. A fény egyre nagyobbra nőtt. Aztán Danko elkezdte énekelni a város himnuszát, amelyet oly rég nem hallottak már Rondóban. Ahogy az első versszak végére ért, az egyik virág felemelte a fejét, és elkezdett vele énekelni. Aztán a második és a harmadik is. Aztán már egy tucatnyian énekelték kórusban a himnuszt.

És Danko megértette: a Háború megrettent, mert egy tucatnyi virág mindennek ellenére tovább énekelt, mert még a legvékonyabb fénysugár is gyengítette a sötétséget. Így hát, hogy megállítsák a Háborút, az egész közösségnek meg kell építenie a Fény nagy gépezetét, amely elűzi a sötétséget és megmenti az éneklő virágokat!



A három barát azonnal munkához látott. A város többi lakója is egymás után jött segíteni nekik, és hamarosan Rondo főtere egyetlen nyüzsgő hangyabollyá vált. Mind összefogtak a közös ügyért, és olyan jól dolgoztak, ahogyan csak tudtak. A város úgy működött, akár egyetlen jól összehangolt óramű.


Zirka felderítő repüléseket végzett, szárnyaira rajzolta az ellenséges tábor elhelyezkedését és felírta rá a kikémlelt adatokat. Fabian, mint a legjobb kincskereső, alkatrészeket gyűjtött a Fénygéphez. Danko pedig beszerzett egy nagy könyvet a mechanikáról, és abból irányította a gépezet megépítését.


Amikor a gép elkészült, mindannyian elfoglalták helyüket, s vezényszóra tekerni kezdtek. Pedálok százai, kerekek ezrei kezdtek egy ütemben forogni – s a gépezet beindult. Fény árasztotta el az utcákat. Danko, Zvirka, Fabian és a város minden lakója a virágokkal együtt énekelte Rondo himnuszát.


Mozart: Rondo alla turca. Charlie Parra del Riego gitár-átirata


A Háború megtorpant, aztán lassan foszlani kezdett a gép által sugárzott fényben. Minél erősebb volt a fény, minél hangosabban szólt a himnusz, annál gyorsabban tűnt el a Háború, s vele együtt a sötétség, és a tüskés fekete virágok is.

Rondo addig énekelte a himnuszt, amíg az utolsó fekete virág is eltűnt, és a sötétség utolsó maradéka is eloszlott.

Ez volt a győzelem!



A fekete virágok helyén vörös pipacsok nőttek ki a földből. A Háború előtt Rondóban különféle színű pipacsok nőttek, rózsaszínűek, sárgák, lilák, fehérek, de egyetlen piros sem volt. Most viszont egyetlen pipacs sem volt más színű, csak piros.


De sajnos nem lehetett mindent helyreállítani. Danko áttetsző testén és szívén ott maradtak a repedések, Zirka szárnyain az égésnyomok, és Fabian ettől fogva sántított az átszúrt lábára.

A város lakói is másokká lettek. Mindenki szomorú emlékeket őrzött a háborúról, amely megváltoztatta Rondót. És a várost beborította a mindenfelé növő piros pipacsok sokasága.*

(* A pipacs 1914 óta az egész világon a háborúban elesettek jelképe.)



Mozart: Rondo alla turca. Az eredeti zongoradarab Daniel Barenboim előadásában