Az élet ott van


A hatalmas katedrálistól csak négyszáz méterre mintha már a külvárosban volnánk. Kicsi bár a mellékutcában, három asztallal, az egyiknél két harmincas barátnő beszélget néhány percre elszökve gyerekeiktől, a másiknál színes ruhás cigányasszony, a férfi arcát nem látom, én ülök le a harmadikhoz. Tapast kérek „valami sonkával”, megtárgyaljuk, hogy pirítsa meg a kenyeret, és alioli is kerüljön rá, mellé egy sört. A pultnál állók beszélgetését hallgatom, idomítom a fülem a selypítő andalúz tájszóláshoz, még évek múltán is furcsa, hogy felnőtt emberek ilyen kevés mássalhangzóval ellegyenek. Fizetnék, de megakad a szemem a pult mögött álló hordócskákon. Egy pohár öreg jerezt kérek búcsúzóul. A pultos szeme rámvillan. „Nem elég jó az.” Üvegből ad, San Diegót, valóban mennyei. Dicséri is, aktuális beszélgetőpartnerének is kitölt egy fél pohárral, hogy bizonyítsa, milyen jó, „olyan az illata, mint a fának”, kopogtatja a pultot. Lendületes, szinte mór kézírással írja, sevillai módon, krétával a pultra, az összeget, a tapastól egy legyintéssel eltekint, csak a sört és a jerezt számolja. Lefényképezem a szép kézjegyet, beáll, még egyszer imitálja az írást, azt is lefényképezem.


Dicsérem én is a jerezt, rátölt még egy pohárral, nem fogad el pénzt érte. „Salud”, emelem. Miközben tölt magának, a biztonsági kamerára mutat, „tulajdonképpen nem lenne szabad, de én vagyok a gazda”. Koccintunk. „Hogy hívnak?” „Tomás”. „Pedro.” „Encantado.” „Tomás, már amikor láttam, hogy kint böngészed az étlapot, gondoltam, hogy aki innen elmegy, az meg is érdemli, aki meg bejön, az is.” Tölt még. „De Sevillában nem a belváros az igazán érdekes. A barrios, a külvárosok körben!” rajzolja a kezével. „Az igen. Az élet ott van. Én Huelvából jöttem, tizenkét éves korom óta itt dolgozom. Huszonnyolc helyen laktam”, írja lendületesen számmal is a pultra. „Mindent ismerek.” Faggatom, mit érdemes látni, hol van az élet. Sorolja. Negyedek, találkozások, szerelmek, barátságok. „Mert az életben a legfontosabb dolog a barátság.” És persze bárok, vendéglők és pincék, a barátság színpadai, ahol meg lehet mutatni, hogy az embernek barátja van. „Tomás. Vasárnap fél háromkor bezárok itt, a lányommal elmegyünk fel Sevilla fölé, a fehér falvakba, ott van egy olyan pince, csupa vadhús, szarvas, őz, vaddisznó. Minden csupa friss. Gyere velünk.” „Köszönöm”, mondom magától értődően. „Itt leszek.” „Hívj fel előtte, szombaton”, írja szalvétára a telefonszámát. „Még senkit nem hívtam el oda.”


Háromkirályok




Ki ez a három lovas, aki libasorban felfelé kaptat a dombon a pisai dóm románkori bronzkapuján? Természetesen a Háromkirályok, mondjuk magától értődően, noha ha jobban belegondolunk, semmilyen attribútum sem utal erre: se csillag, se jászol. A három lovas képe a mi kultúránkban egyértelmű vizuális toposszá vált az évszázadok során, s még olyankor is a Háromkirályokat idézi fel, amikor egészen másról van szó.

Pedig a három figurának valaha nem volt se lova, se koronája. Egyszerű ruhában, gyalogosan jöttek Betlehembe, kezükben hozva ajándékaikat, aranyat, tömjént és mirhát, mint legkorábbi ábrázolásukon, a római Priscilla-katakomba ún. Görög termében, és még utána is évszázadokon át.



A szerény eredetekre emlékeztet ezer évvel később is a pisai kapu felirata: MAGIS (helyesen Magi). A latin szó, amelyet, mint a bronzkapu sok más helyén is, sajátos helyi ortográfiával írtak, Máté evangéliumának második fejezetére utal: „Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idejében, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, kérdezvén: Hol van a zsidók most született királya? Mert láttuk az ő csillagát feltűnni, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.” (Mt 2,1-2)


Amit a magyar biblia már Sylvester János 1541-es Újszövetségétől kezdve bölcsek-nek fordít, az az eredeti görögben μάγοι, a Vulgatában magi – „mágusok”. De a görög szónak már Máté idejében is két értelme volt. Az egyik a „varázsló”, mint Simon mágus az Apostolok cselekedeteiben. A másik, eredeti jelentése azonban a perzsa magūs volt, amely a zoroasztriánus papi kasztra, s tágabban a perzsa csillagászokra utalt. A zoroasztriánus perzsáknak is megvolt a saját hagyománya a megszületendő Megváltóról, s az evangélium azt sugallja – amit aztán szír és örmény apokrifok részletesen is kibontanak –, hogy ők is Jézusban ismerték fel azt. Ezért ábrázolják a bölcseket még az 5. században is perzsa ruhában és jellegzetes perzsa sapkában. Különös csavar a történetben, hogy a bizánci-perzsa háború idején a Szentföldet feldúló perzsák a hagyomány szerint azért kímélték meg a betlehemi templomot, mert annak kapuján három jellegzetes perzsa magūs vitt ajándékot az éppen csak megszületett Megváltónak.

A három perzsa magūs a ravennai San Apollinare Nuovo 6. századi mozaikján

A frissen megtért római keresztények számára vonzó előkép lehetett a Jézust imádó három pogány filozófus, akikkel a leginkább azonosulhattak a történetből, s ezért szerepelhettek olyan gyakran szarkofágokon. És valószínűleg ugyanezért társul velük már a legkorábbi időktől egy másik motívum, a jászol fölött álló ökör és szamár. Ez a két állat, amely minden Születés-ábrázolás elválaszthatatlan része, meglepő módon nem szerepel az evangéliumokban. Valójában azt az izajási idézetet jelenítik meg képi formában: „Az ökör megismeri gazdáját, és a szamár ura jászolát, csak Izrael nem ismer meg, népem nem tud semmit megérteni.” (Iz 1,3) Ezért ugyanazt jelképezik, mint a három perzsa bölcs: hogy a pogányságból megtért keresztények – például aki e szarkofágban fekszik – odaadóbb hívei az igaz Istennek, mint a zsidók.

A jászolra figyelő ökör és szamár mint hitvallás a milánói San Ambrogio bazilika 385 körüli ún. Stilicho-szarkofágján

4. századi szarkofág fent az ökör és a szamár, lent a három bölcs ábrázolásával. Arles, Musée de l’Arles et de la Provence Antique

Etióp ikon

Az első évszázadok keresztény exegézise hasonló ószövetségi párhuzamok révén igyekezett részletesebb vonásokkal megrajzolni a három bölcsnek az evangélium által igen szűkszavúan felskiccelt figuráját. Így például az általuk követett csillagot sem valódi csillagnak tekintették, hanem utalásnak Bálám pogány próféta jövendölésére: „Csillag tűnik fel Jákob törzséből, jogar sarjad Izraelből.” (Szám 24,17) És a bölcsek, majd királyok eleinte nem is csillagot követnek a képeken, hanem egy angyalt, aki elvezeti őket a „Jákob törzséből feltűnt csillaghoz”, Jézushoz, s aki visszafelé figyelmezteti őket, hogy más úton menjenek. Mennyi tintát megspórolhatnának ebbe belegondolva a műkedvelő csillagászok, akik a legvadabb együttállásokat és üstökösöket igyekeznek rekonstruálni Jézus feltételezett születési idejére.

Ratchis gróf oltára, Cividale, 737

Gislebertus kőfaragó: A három király álma. Az autuni székesegyház oszlopfője, 1125-1135

A három király álma a Salzburgi Missaléból (1478-1489 k., München, Bayerische Staatsbibliothek 15708 I, fol. 63r)

Ugyanígy váltak aztán királyokká is az aranyat, tömjént és mirhát hozó bölcsek, miután azt a zsoltárverset is rájuk vonatkoztatták: „Tarsis és a szigetek királyai ajándékokat hoznak, Sába és Séba királyai adományokkal közelednek. Éljen hát, Sába aranyát adják oda neki.” (Zsolt 72,10). A 14. századi nagy katalán atlaszban – amelyet régi ismerősünk, a mallorcai zsidó Jefudà Cresques térképész rajzolt – Tarsis neve mellett fel is tűnik a három király, jól mutatva az azonosítás forrását.


Az ajándékokról máshol is olvasunk próféciát: „Tevék áradata borít majd el, Midián és Efa dromedárjai. Mind Sábából jönnek; aranyat és tömjént hoznak, és az Úr dicsőségét zengik.” (Iz 60,6). A tevék ezért – s nem pedig az egzotikum végett – szerepelnek már a legkorábbi ábrázolásokon is hangsúlyosan a háromkirályok kíséretében, akár a szarkofágokon, akár a későbbi festményeken.

A bölcsek imádása. Szarkofág a Sant’Agnese bazilikából. Vatikán, Museo Pio Cristiano, Inv. 31459

Giotto: A háromkirályok imádása. Padova, Scrovegni-kápolna, 1305 k.

Bartolo di Fredi: A háromkirályok imádása, 1385. Siena, Pinacoteca Nazionale, eredetileg talán a sienai dómban. A háttérben, Jeruzsálem városában felfedezhetjük régi ismerősünket, a Szent Sír jellegzetes kupolás templomát


A 1181-ben készült pisai bronzkapun a Születés-jelenetet is megtaláljuk. Bonanno Pisano, a kapu mestere, akárcsak öt évvel később a monrealei székesegyház kapuján, azzal az eredeti megoldással élt, hogy az egyes bibliai jeleneteket a kapu két egymás mellett lévő táblájára osztotta szét. Az egyes táblák egymásra néznek, egymásnak felelnek. Itt a baloldali táblán látható Születés és a pásztorok imádásának jelenetét egészíti ki a jobbról érkező háromkirályok táblája, amelynek alján ráadásul, mintegy a Születést értelmező lábjegyzetként, Ádám és Éva bűnbeesésének és a Paradicsomból való kiűzetésének apróbetűs jelenete is szerepel, arra a bevett párhuzamra utalva, hogy „Ádám az Eljövendőnek előképe” (Róm 5,14), s hogy „Évától a halál, Máriától az élet” (Szent Jeromos, 22.)



A két jelenet szétválasztása megfelel egyébként a két ünnep, karácsony és háromkirályok kettéválasztásának is. Hiszen a kettőt az első keresztények ugyanazon a napon ünnepelték. A szétválasztás oka az, hogy a latin és a görög egyházak más-más napra kalkulálták ki Jézus születését: a latinok december 25-re, a görögök január 6-ra. Nem azért – mint a 18. század óta sugallják –, mintha a római keresztények a téli napforduló, a Sol Invictus pogány ünnepét akarták volna krisztianizálni, hiszen ezt az ünnepet csak Aurelianus császár (270-275) vezette be, épp azért, hogy a karácsony keresztény ünnepnapját repaganizálja. Hanem azért, mert a latin és a görög szoláris naptár más-más napra kalkulálta ki Krisztus halálát, a zsidó holdnaptár szerinti nisan hó 14-ét, s a bibliai hagyomány szerint a próféták ugyanazon a napon haltak meg, mint amelyen fogantak. Így a római naptár szerint kiszámított március 25-höz képest – amely máig az Angyali üdvözlet ünnepe – Jézus december 25-én született, a görög naptár szerinti április 6-hoz képest pedig január 6-án. A 4. századra már a görög világ is átvette a római naptárat, és a görög egyház is a december 25-én ünnepelt karácsonyt (amelyet ma a gregorián és julianus naptár eltérése miatt az ő december 25-ükön, a mi január 7-ünkön ünnepelnek), de a hagyomány továbbra is őrizte január 6. jelentőségét. A háromkirályok továbbra is ezen a napon érkeznek meg, ahogy harminc évvel később Jézust is ekkor, vízkereszt napján keresztelik meg. S a két egykori karácsony dátuma között feszül karácsony tizenkét napjának ünnepi füzére.



A jelenet, amelyet Bonanno Pisano kettészedett, szintén a két egyház összetartozását jelképezi. A latin rítusú székesegyház kapuján ugyanis egy orthodox ikonográfiájú Születés-jelenetet látunk. A 12. század végén, Bizánc utolsó fénykorában a bizánci ikonok inspirálják az itáliai művészetet, s a reneszánsz művészet is ezekből sarjad ki száz év múlva Giotto és Duccio keze nyomán. Hogy milyen lehetett Bonanno Pisano előképe, azt a berati Mária elszenderülése-templom Születés-ikonjával szemléltethetjük:


A legnagyobb epiruszi ikonfestő mester, Onufri fia, Nikola által írott 16. századi ikon hűen követi az orthodox ikonográfia szabályait, s minden mozzanata egy-egy teológiai utalást hordoz. A sziklás táj közepén barlangban, pólyába csavarva fekszik a megszületett Jézus – ahogy barlangban, lepelbe csavarva fekszik majd kereszthalála után is –, akit az ökör és a szamár azonnal felismer, mint Urát. A jászol fölött az égen csillag tűnik fel, sugara Jákobnak a földön feltűnt csillagára mutat. Errefelé igyekszik a három király, a pogányság, és az angyalok által hívott pásztorok, a zsidóság képviselői. A dicsfényben fekvő Mária a kép bal alsó sarkába tekint, ahol kötelezően egy fácska sarjad, utalva Jessze fájára, Jézus leszármazására: „Vessző kél majd Jessze törzsökéből, hajtás sarjad gyökeréből.” (Iz 11,1) A legalsó régióban pedig két apokrif evangéliumból származó jelenet, mindkettő a kételkedésen felülemelkedő hit példája: Salome, a Jézus születésénél segédkező bábaasszony, aki személyesen győződött meg Mária szüzességéről, és József, akit az öregember képében érkező Sátán kísért meg azzal: ha Jézus fogantatása isteni volt, miért földi módon jön a világra?

magi1 magi1 magi1 magi1 magi1 magi1 magi1 magi1 magi1 magi1 magi1 magi1 magi1

A két ikonon minden jelenet előírásszerű. Elsősorban nem egykori történéseket beszélnek el, hanem egy-egy ószövetségi verset jelenítenek meg, amelyek a Születés teológiai igazságát fogalmazzák meg. A figurákra azért van szükség, hogy általuk, tükör által, láthatóvá váljék ennek az eseménynek az igazi jelentősége. Az ikon nem a nyugati értelemben vett ábrázolás, hanem a transzcendensre nyíló ablak.

Az egyedüli valódi, önmagukért ábrázolt figurák mindkét ikonon a bárányok, amelyek minden ikonográfiai kötöttségtől mentesen, szabadon kóborolnak az ikon transzcendens terében. Nem törődnek a világtörténelem körülöttük zajló legnagyobb eseményével, hanem a füvet vizslatva legelnek, a maguk dolgával foglalkoznak, mint a korcsolyázó gyerekek a Brueghel-képeken. Ürügyet adnak a festőnek, hogy díszítőmotívumként használhassa őket, vagy a maga örömére játsszon el velük, mint a középkori kéziratfestők a lapszéli kicsi szörnyfigurákkal. De Rilke Nyolcadik elégiájába belegondolva nekik is tulajdoníthatunk jelentőséget. Ők az az állat, amelynek nincs szüksége képi közvetítésre, mert már színről színre lát, s a kép transzcendens terébe behatolva, és abban szabadon kóborolva erre hív meg minket, nézőket is, mint a reneszánsz képeken az alsó sarokból kitekintő gyerekfejek.

Mit allen Augen sieht die Kreatur
das Offene… Frei von Tod.
Ihn sehen wir allein; das freie Tier
hat seinen Untergang stets hinter sich
und vor sich Gott, und wenn es geht, so gehts
in Ewigkeit, so wie die Brunnen gehen.
Az állat abba néz minden szemével,
mi nyitva áll… Mert haláltalan.
A halált csak mi látjuk; követi
csupán veszte a szabad állatot,
előtte mindig Isten van, s ha megy,
mint a vizek, a végtelenbe fut.


A Wang folyó útjai 2018-ban


A Wang folyó túrái olvasóink kérésére nőttek ki a blogból. Immár hatodik éve szervezünk utakat olyan vidékekre, amelyeket jól ismerünk és szeretünk, s amelyek nem szerepelnek a turistairodák reklámjaiban, vagy ha igen, akkor sem ilyen mélyen alámerülve a hely történelmében és mindennapjaiban, a kis utcák szövetében, belső udvarokban, csak helyiek által látogatott kávézókban és kocsmákban: a Mediterráneumba, Kelet-Európába, a Kaukázusba, Iránba, a Távol-Keletre.

Útjaink nem társasutazások, sokkal inkább baráti túrák. Szinte mindig van valaki, aki bevallja, hogy soha nem akart társasúton részt venni, de a blog kínálatának nem tudott ellenállni. A végén pedig megkönnyebbülten könyveli el, hogy de hisz ez nem is volt társasutazás. Amit igazán nagy elismerésnek tartunk.

Friss híreinkért iratkozzon fel levelezőlistánkra a wang@studiolum.com címen!
2018. évi túranaptárunk az előző utak és blogtalálkozók beszélgetései, s az ezt követő levelezések során alakult ki. A résztvevők mondták meg, hová mennének legszívesebben, s a körlevélben kiküldött első javaslatra érkezett szavazatok döntötték el, mit szervezzünk meg ezek közül. Közben néhány útra be is telt a kisbusznyi, 16 főnyi létszám. Úgyhogy aki a jövőben szeretne beleszólni a túranaptár alakulásába, és biztos akar lenni, hogy nem marad le a legnépszerűbb utakról, iratkozzon fel a listára a wang@studiolum.com címen!

Az előző években sok olyan út volt, amelyet csak egyszer vagy kétszer szerveztünk meg, s közben egyre nagyobb lett irántuk az érdeklődés. Az idei első félévben ezért sok ismerős utat hirdetünk meg újra. Ismét bejárjuk az ismeretlen Velencét, az iráni történelmi városokat, Lemberget és Máramaros-Bukovinát. A május, mint mindig, a Kaukázus hónapja, amikor újra végigjárjuk Örményország és Grúzia jórészt ismeretlen nevezetességeit. Idén először megyünk a három kultúra meghatározta Andalúziába a pompás nagyhétre, és szarajevói hosszú hétvégével folytatjuk a Balkán felfedezését.

Naptárunk most még csak az első félév útjait tartalmazza, amelyeket már mind megszerveztünk és körlevélben is meghirdettünk. A következő hetekben folytatjuk a további utak megszervezését, amelyeket fokozatosan rakunk fel ide, s egyúttal hírlevelet is küldünk ki róluk.

Túráinkról rendszeresen tartunk előzetes ismertetőket, történeti-művészettörténeti előadásokat, útibeszámolókat is. Ezekről is a fenti hírlevélben küldünk értesítést.

Az egyes túrákra jelentkezni vagy azokról érdeklődni ugyancsak a wang@studiolum.com címen lehet. Válaszként részletes programot küldünk minden egyéb tudnivalóval együtt. Bevált szokás szerint az utakra, ha repülünk, a repülőjegyet ki-ki maga veszi meg, az összes többit én intézem. A részvételi díjak rendszerint kétágyas szoba egy ágya (reggelivel), a bérelt busz és a vezetés árát foglalják magukban; ahol ennél többet, azt külön megírom. Aki egyágyas szobát kér, írjon, hogy rákérdezzek a felárra. Ahol a részvételi díjat csak hozzávetőleg adtam meg, ott ez még függ a résztvevők számától, és az ennek megfelelő végső szállodai ajánlattól.


Január 10-14.: Az ismeretlen Velence. „Apám két épületre korlátozta velencei látogatásait: a Szent Márk bazilikára és a Harry’s Barra”, írja John Julius Norwich, Velence nagy monográfusa. A mai turisták sincsenek másként. Ezen a hétvégén azonban továbblépünk, és sikátorról sikátorra, házról házra, a Lidótól a ma is élő zsidó negyedig bejárjuk Velencét, és megismerjük mindennapjainak történelmét. Részletekért érdemes beletekinteni a tavalyi velencei túra meghirdetésébe, és átnézni Velencéről írott bejegyzéseinket. • Érkezés egyénileg, ajánlottan repülővel, részvételi díj (szállás reggelivel, egynapos bérlet kishajókra, vezetés) 350 euro.

Február 26 – március 2.: Purim Eszter királynő sírjánál. A bibliai Eszter királynő sírja Hamadánban a legfontosabb zsidó zarándokhely Iránban. Az ő történetéhez kötődő Purim – a „zsidó farsang”, amely idén február 28-ára és március 1-re esik – itt kiemelkedő ünnep. A túrát elsősorban erre szervezzük, de előtte eltöltünk másfél napot Isztambul óvárosában, majd a Teheránba visszafelé vezető úton Szolejmanijében, Öljeitü nagykán mauzóleumánál is (világörökség). Ez az út igazából opcionális „előtúra” azok részére, akik a következő túrán is részt vesznek:

Március 2-12.: Irán történelmi városai. Irán hatalmas és minden részében más-más módon gyönyörű ország. Csak több alkalommal, sok év alatt lehet bejárni. Első találkozásra azonban mindenképpen a történelmi városok tengelye a legjobb, amelyet ezen a túrán végigjárunk, Teherántól Kashanon, a legrégibb kereskedővároson és Abyaneh egykori zoroasztriánus városán, Iszfahánon, a legszebb perzsa városon és Yazdon, a sivatag széli karavánszeráj-városon, a régi perzsa szent helyeken, Pasargadén és Perszepoliszon, majd Shirazon, a költők, a szerelem és a bor városán át vissza (belföldi repülővel) Teheránig. • Repülő Pestről Isztambulon át Teheránba és vissza kb. 300 euro, részvételi díj 900 euro, egyágyas felár 230 euro. A purimi „előtúra” felára 400 euro.

Március 28 – április 4.: Nagyhét Andalúziában. Spanyol vidéken egész nagyhéten át tartanak az egész városra kiterjedő, pompás felvonulások és szertartások. Különösen így van ez Andalúziában, amelynek nagyheti felvonulásairól már kétszer is írtunk. Egyhetes túránkon a tartomány történelmi városait Malagától Granadán, Úbedán és Córdobán át Sevilláig végigjárva mindenütt részt veszünk a legszebb szertartásokon, s emellett megismerjük e három kultúra által formált tartomány arab és zsidó múltját és emlékeit is. • Repülő Pestről Malagába és vissza kb. 150 euro, részvételi díj 600 euro.

Április 6-9. és 12-15.: Hosszú hétvége Lembergben. Lemberg/Lviv/Lwów Kelet-Európa egyik leggyönyörűbb városa, amit az elmúlt száz év történelmi viszontagságai sem tudtak eltörölni. Az egykori Monarchia egyik legsokszínűbb városát sok nemzetiség – lengyelek, örmények, zsidók, ukránok, németek, magyarok és mások – együtt tették gazdaggá. Építészete éppolyan nagyszerű volt a reneszánszban, mint a szecesszió idején. Ezt a várost járjuk be két egymást követő hosszú hétvégén, amelyek közül az első az orthodox húsvét idejére esik: a soknemzetiségű, sokvallású város görögkatolikus, orthodox és örmény hívei ezekben a napokban nemcsak a templomokban, de az egész városban ünnepelnek. Odafelé felkeressük Drohobycz barokk városkáját, Bruno Schulz szülőhelyét, visszafelé pedig Bolechów zsidó temetőjét, az egyik legszebb és legépebben megmaradt haszid temetőt Galíciában. • Utazás bérelt kisbusszal Pestről Lembergbe és vissza. Részvételi díj  450 euro, egyágyas felár 90 euro. • Az első út betelt, a másodikra még van néhány hely.

Április 27 – május 2.: Máramaros és Bukovina. A május elseje körüli hosszú hétvégén már sokadszor térünk vissza erre különlegesen szép és archaikus hegyvidékre a Kárpátok két oldalán. Máramaros völgyeiben a sok száz éves fatemplomokat, Bukovinában a reneszánsz festett kolostorokat járjuk be: mindkét csoport a világörökség része. De utazunk ezen kívül gőzös kisvonaton is az ukrán határhegységben, bejárjuk Máramarossziget soknemzetiségű piacát, megnézzük a szaploncai Vidám temetőt és  elhagyott haszid temetőket is. Szállásaink régi máramarosi tanyaépületekből kialakított exkluzív helyeken lesznek. • Utazás bérelt kisbusszal Budapestről. Részvételi díj 500 euro, amely a szokásosakan kívül a rendkívül bőséges vacsorákat is magában foglalja, ingyen (!) pálinkával.

Május 4-12.: Örményország és Karabah. A Wang folyó naptárában a május már hagyományosan a Kaukázus hónapja, amikor a hegyvidék tavaszi zöld pompába öltözik. Wizzairrel érkezünk Kutaisziba, onnan a Vardzia völgyén keresztül lépünk be az örmény hegyek közé. Két évvel ezelőtti túránk útvonalát követve mindenekelőtt a csodálatos örmény kolostorokat járjuk végig, a grúz határon emelkedő Haghpattól és Sanahintól a Sevan-tó templomain át a déli Tatevig és az Ararát tövében emelkedő Khor Virapig, majd visszafelé Bjniig. Különleges középkori temetőket látunk, az örmény Noratustól a zsidó Jeghegisen át a molokán Bazarcsajig. Átmegyünk a vadregényes Karabahba, ahol elrejtett középkori templomok mellett megállunk a tartomány egykori fővárosában, Shushiban is. A jereváni városnézéssel töltött nap után indulunk vissza Kutaisziba. Örmény posztjainkat itt gyűjtöttük össze; lásd még első örmény bejárásunk útinaplóját is. • Repülő Budapestről Kutaisziba és vissza kb. 150 euro, részvételi díj 600 euro. Az út a következővel is összeköthető egy kéthetes átfogó kaukázusi túrává:

Május 11-19: Grúzia. Grúziában a nehezen megközelíthető hegyvidék archaikus falvai és kolostorai a legszebbek, ahová szervezett utakat nem szokás vinni: ezért elsősorban ezeket keressük fel egyhetes körutunkon. Útvonalunk a tavalyihoz hasonló, azzal a különbséggel, hogy Kazbegi helyett idén közkívánatra egy nappal többet szánunk Tbiliszire. Wizzairrel érkezünk Kutaisziba, ahonnét felmegyünk Szvanetibe, Európa legmagasabban fekvő lakott településeihez, majd Tbiliszin át Mtskheta katedrálisához és onnan a grúz hadiútra. Goriban megállunk Sztálin múzeumánál, majd visszafelé meglátogatjuk Chiatura kötélpálya-városát és Katskhi kolostorát. • Repülő Budapestről Kutaisziba és vissza kb. 150 euro, részvételi díj 600 euro.

Június: Hosszú hétvége Szarajevóban. A Bosznia magas hegyei között fekvő Szarajevo eredeti perzsa-oszmán neve Saray Bosna, „a boszniai karavánszeráj”, s itt valóban úgy érezni, mintha az oszmán birodalom évszázadaiban megállt volna az idő. A hatalmas bazárban, a mecsetekkel, kis török temetőkkel és régi házakkal teli hegyvidéki utcákban annyira jelen van még az oszmán idők hangulata, mint már Törökországban sem. Ugyanakkor az óváros köré a Monarchia idején szép szecessziós és korai modern városrész épült, amely a jugoszláv időkben is az ország egyik legintellektuálisabb városának számított. A város mára már kiheverte az 1992-96-os ostrom pusztításait, és ma a kortárs építészet egyik legfontosabb balkáni központjának is számít. Hosszú hétvégénken ezt az egyedülálló együttest nézzük végig, s egynapos buszkirándulást teszünk a Neretva folyó csodálatos völgyében Mostarba is. • Repülő Pestről Szarajevóba és vissza kb. 50 euro, részvételi díj kb. 350 euro. A pontos összeget és időpontot júniusi programjaink egyeztetése után hamarosan közzétesszük.

Második félévi terveinket fokozatosan tesszük közzé a következő hetekben, ahogy az egyes utakat olvasóinkkal körlevélben megbeszéljük és megszervezzük. Júliusban grúziai kalandtúrát tervezünk, lovastúrával Szvaneti hegyeiben és raftinggal a Rioni kanyonjában. Augusztusban közkívánatra megismételjük tavalyi katalóniai románkori túránkat, amelyet  szeptemberben burgundiai románkori túrával folytatunk tovább. Szeptemberben tartjuk szokásos iráni Ashura-ünnepi körutunkat a történelmi városokban, és új utat nyitunk a skóciai felföld felé. Ismét felkínáljuk tavalyi albán túránkat, amelynek során a kevéssé ismert északi hegyvidéket is bejárjuk, s átnézünk Koszovó gyönyörű szerb és albán műemlék városaiba is. Októberben megismételjük nagy sikerű Utas és holdvilág-túránkat, s ha elegen jelentkeznek rá, annak tavalyi toszkán folytatását is. Novemberben újra megszervezzük tavalyi legegzotikusabb túránkat, a tea és ló útját a délnyugat-kínai Yünnanban, s ha igény van rá, ezt mindjárt tovább folytatjuk Szecsuánba, ugyancsak a tea és ló útjának fonalára felfűződő hagyományos kisvárosokba. Éves programunkat, ha van rá elég jelentkező, vietnami körúttal fejezzük be. De mindezek mellett és között szervezünk hosszú hétvégéket is egy-egy városba, Firenzébe, Berlinbe, Isztambulba és Prágába is.

Ahogy egy-egy utunkat meghirdetjük és felrakjuk ide a naptárba, körlevelet is írunk róla, amelyre érdemes feliratkozni a wang@studiolum.com címen.

Újévi áldás


A maja férfi kezében gyertyával kilép az éjszaka sötétjébe, a félelmetes senki földjére a már elmúlt régi és a még el nem jött új év között. Magasra tartott copal-füstölővel Jézus Krisztus nevében áldást mond a négy égtáj felé, segítséget kér, jó termést, és védelmet minden gonosztól egész családja és állataik számára. Kéttucatnyi férfi, nő és gyerek áll körben, a földre tett füstölő láthatatlan fényforrásként a kép belsejéből világítja meg arcukat, mint a háromkirályokét a Születés-festményeken, a maguk elé tartott gyertya chiaroscurója Caravaggio, La Tour, Rembrandt figuráit idézi meg a guatemalai éjszakában.


Eti Peleg izraeli dokumentumfilmes neve nem ismeretlen a Wang folyó olvasói számára. Egy éve már írtunk az „arany templomokról”, a századforduló monumentális magyarországi zsinagógáiról készült filmjéről, két másik filmjének pedig, amelyet az egykori tokaji zsidó borászokról és a Szól a kakas már dal történetéről készített, sokan budapesti bemutatóját is látták. Az új évre most készülő guatemalai dokumentumfilmjének egy jelenetével, az újévi áldással ajándékoz meg minket.

„Ma épp egy évben Tzalamtunban voltam, Guatemalában.
Nem az első alkalom volt már. Barátok között voltam.

Nem is kellett kérnem. Sebastián intett félre, s ő kérdezte meg, nem akarom-e filmre venni a Szertartást. Nagyon megtisztelve éreztem magam, meg voltam illetődve. Bízik bennem.
María Luisa elvitt minket a piacra, hogy megvegyük a copalt, a gyertyákat és sok-sok ételt az újévi ünnepségre.
Míg a nők a vacsorát készítették a konyhában, én azon tűnődtem, milyen szertartást fogok látni: quechi maját vagy katolikusat?



Micsoda újévi ajándék volt ez számomra!
Ezt a filmet szeretetem és tiszteletem jeléül ajánlom Sebastián és Luisa Tiulnak és egész csodálatos családjuknak.”



A létra


A görög szerzetes kitárja a kapu két szárnyát, a jeruzsálemi Szent Sír-templom homlokzatán felragyog a kora reggeli napfény. A tér még üres. Majd csak órák múlva kezdik megtölteni a zarándokcsoportok, színes ruhás peruiak és afrikaiak, ujgurok hosszú fehér köntösben, szír szerzetesek hímzett csúcsos sapkában, az ég alatt minden népből.


A Szent Sír-templom mint sokszor csonkolt ezeréves olajfa, mint csupa-heg öreg elefánt magasodik fel Jeruzsálem közepén. A Golgota szikláját és Jézus sziklasírját magában foglaló negyedik századi bazilika főhajója egészen a város észak-déli főutcájáig, a cardo-ig, a mai Suq Khan ez-Zeitig avagy Beit Habadig, a Textilkereskedők utcájáig ért, de az évszázadok pusztításai és ad hoc bővítései folytán mára csupán fele olyan hosszú, viszont számos hozzátoldással kiszélesített robusztus épületegyüttessé alakult. A térre néző mai főhomlokzata valójában csupán az egykori déli oldalbejárat, amely a fatimida kalifák 1009-es pusztítása, majd a keresztesek száz évvel későbbi újjáépítései során jött létre a mai formájában. Ilyennek látjuk már az egyik legkorábbi fennmaradt ábrázoláson is, Bernhard von Breidenbach 1486-os útleírásában, amelyről már korábban írtunk.

A Szent Sír-templomegyüttes és az előtte nyíló Hezékiás ciszternája a Dávid tornyának nevezett oszmán kori erődből nézve. Az együttest a Jézus sziklasírja fölött emelkedő Rotunda (másnéven Anastasis, azaz Feltámadás helye), és mellette a főbejárattól balra álló keresztes-kori csonka harangtorony uralja.

A Szent Sír-templomegyüttes mai (fent) és 4. századi (lent) struktúrája. Az ókori templom főbejárata a Propylaeumból és a keleti Atriumból nyílt, amelyek helyén ma a bazár van. A Golgota sziklájától balra nyíló déli bejárat bővült a mai főhomlokzattá.


A jeruzsálemi Szent Sír-templom Bernhard von Breidenbach 1486-os mainzi latin kiadásából.

A templom homlokzata a Detroit Publishing Company 1890-1900 közötti fotokrómján

A templom főhomlokzata ötszáz év alatt nem sokat változott. A kettős kapu közül a jobboldalit Szaladdin szultán befalaztatta, akárcsak a tőle jobbra lépcsőn át megközelíthető Frank kápolnát, amely az egyedüli közvetlen bejárat volt a Golgota sziklájához. De fölötte továbbra is nyitva áll az örmény Szent János-kápolna kettős ablaka, s attól jobbra a kisebb ablak a latin Golgota-kápolnára. A felső párkány fölött a templom kisebbik kupolája magasodik. A harangtorony legfelső szintje a kupolával földrengés áldozatául esett, az 1890-es fotó óta egy lapos lezárást is kapott. Egyetlen érdekes részlet van csupán, amely a Breidenbach-metszeten még nem látható, de az 1890-es fotón már igen, és azóta is mindmáig. Egy létra a jobboldali ablak alatt, az emeleti párkányra támasztva.

A kettős ablak 1890 körül…

…és 2017 karácsonyán.

A létra úgy tűnik, mintha csak alkalmilag lenne odatámasztva, éppen csak valami javítás céljából, s mindjárt el is kerül onnan. De jól tudjuk, hogy az ideiglenes dolgok a legmaradandóbbak. A létra már 1890 előtt is szerepel minden felvételen. Sőt már a fotográfia kora előtt is, az orientalista David Roberts 1839-es Szentföld-albumának címlapján.

Virágvasárnapi körmenet, 1900 k. Library of Congress


Az American Colony felvétele, 1898-1914 között. Library of Congress


Egy 1895-ös felvétel, innen

A Detroit Publishing Company felvételének egy másik változatán, 1890-1900 között

Illustrerad verldshistoria, tredje delen, Stockholm 1892, 240.

Picturesque Palestine, Sinai and Egypt, New York, 1881-1884


Josiah Wood Whymper rajza, aki 1874-ben és 1878-ban megjelent palesztinai könyvekhez készített illusztrációkat

Félix Bonfils: Kereskedők a jeruzsálemi Szent Sír-templom kapujánál, 1865 k.

James McDonalds felvétele, 1864


1862. április 6. Journey of the Prince of Wales to the Middle East, 1862, Part 1.

James Robertson fotója, 1857

Auguste Salzmann fotója, 1854

The Holy Land… from drawings made on the spot by David Roberts, 1839.


Adrien Egron, La Terre-Sainte et les lieux illustrés par les apôtres: Vues pittoresques, Paris 1837. Az előszó datálása 1836 július, a kép valószínűleg 1832 táján készült.

A jeles jeruzsálemi örmény fotográfus-család, a Kahvedjianok egy 1958-as felvételén a restaurálás alatt álló homlokzat állványzata mögött is jól látszik, és az állványzat elbontása után sem tűnik el vele együtt. Ilyenformán legalább száznyolcvan éve szerves része az épületegyüttesnek.



Az „ottfelejtett” létra problémáját először James E. Lancaster járta körül 1998-ban publikált, és azóta is folyamatosan bővített tanulmányában. Azóta többen számos további részletkérdést is tisztáztak.

A Jézus életének és a megváltás történetének legfőbb helyszínein épült szentföldi templomok minden keresztény felekezet legszentebb helyei. A kérdés épp ezért az, hogyan osztozzanak rajtuk. Ennek szabályozása a Szentföld oszmán meghódításától kezdve a Porta és az oszmán hatóságok kezében volt, akiknek alapvető érdeke volt a keresztény felekezetek megosztása és a szent helyekért való versengés gerjesztése, ami az oszmán hatalomtól való függésüket erősítette. A Porta mindenekelőtt az oszmán alattvalóknak számító görög és örmény egyházak igényeit támogatta a latinokkal szemben. A katolikus zarándokok lelki gondozását az oszmánok által megtűrt ferences rend látta el, s őket erősítette a konstantinápolyi francia követség is, amely az oszmán birodalom katolikus lakossága képviselőjének tekintette magát. Mellettük ott voltak még a kisebb felekezetek, a szír jakobiták és nesztoriánusok, a maroniták, a grúzok, az egyiptomi koptok, vagy az etióp orthodoxok is, akiknek jogai mindig attól függtek, mennyire tudták lefizetni az oszmán hatóságokat.

„Szükségemben az Urat hívtam / meghallotta hangomat templomából” (Zsolt. 18,6-7). Kopt szerzetes a Szent Sír-templomban.

Az 1750-es évektől az európai nagyhatalmak érdeklődése egyre mohóbban fordul a gyengülő oszmán birodalom felé, s a keresztény kisebbségek támogatása a befolyásszerzés egyik eszköze lesz. Az orosz birodalom az orthodoxok képviselőjeként lép fel, akik emiatt nagyobb részesedést követelnek a szent helyekből is. A Porta ezért először 1757-ben hirdet status quo-t, azaz a legszentebb keresztény helyek felekezeti tulajdonviszonyainak megváltoztathatatlanságát. Amikor száz év múlva az orosz előrenyomulást elkezdi ellensúlyozni a franciák növekvő oszmán befolyása és az általuk támogatott katolikusok szentföldi térhódítása, a kettejük konfliktusából kirobbanó krími háború előestéjén, 1853-ban a szultán újabb rendelettel erősíti meg a status quo-t. Az azóta végbement számos szentföldi politikai hatalomváltás ellenére a status quo lényegében máig érvényben maradt, amin az érintett felekezetek őrködnek a legféltékenyebben. Ma is gyakoriak a vélt vagy valós hatásköri túllépések miatti összetűzések, sőt fizikai összecsapások. 2004-ben, a Szent Kereszt felmagasztalásának szertartásán egy nyitva felejtett ajtó miatt verekedtek össze görög és ferences szerzetesek. 2002-ben egy kopt szerzetes tolta székét a napról az árnyékba, etióp területre: az ezt követő összecsapás után tizenegy szerzetest kellett kórházba szállítani.

Görög és ferences szerzetesek összecsapása a Szent Sír-templom előtt. Fortunino Matania rajza a L’Illustrazione Italiana 1901/48, december 1. számában. Az eset leírása ugyaninnen itt.

A két, 1757-es és 1853-as szultáni fermán ugyanis csupán annyit mondott ki, hogy mindennek úgy kell maradnia, ahogy van. De hogy hogy van, az számos részletkérdésben tisztázatlan maradt, s az egyes felekezeteknek más-más hagyománya van róla. A status quo-nak a kilenc legfőbb szent helyre vonatkozó szokásjogait, történetét és problémáit elsőként L. G. A. Cust foglalta össze 1929-ben, a palesztinai brit kormányzó számára írott The Status Quo in the Holy Places című memorandumában, s máig ez a legjobb összegzés róla. A Szent Sír-templom felekezetek közötti felosztásának és konfliktusainak leírása huszonhárom lábjegyzetelt oldalra rúg benne. A konfliktusok természetének illusztrálására érdemes teljes egészében idézni a fejezet bevezető áttekintését.

A Szent Sír-templomegyüttes mai felekezetközi tulajdonviszonyai

„Ahogy a többi szent helyen, úgy itt is csupán a három [görög, latin, örmény] jeruzsálemi patriarchátust tekintik tulajdonosnak a templomban, eltekintve a koptok tulajdonában lévő kis kápolnától. Egyedül ők kérhetik, hogy nyissák ki számukra a templom kapuját, ők vonulhatnak be körmenetben, és ők tarthatnak rendszeres szertartásokat saját döntésük szerint. Ahogy másutt, úgy itt is a Szentföldi Custodia ferencesei az egyetlen katolikus szerzetesrend, amelynek joga van önálló misézésre. A koptoknak sok évszázad szívós ittlét után a 16. században sikerült végleg megvetniük a lábukat, ám nincs itt formális lakhatási engedélyük. Nem tarthatnak napi szertartásokat, csupán tömjénezhetnek a szentélyeknél. Ugyanígy a szír jakobitáknak sincs formális lakhatási engedélyük, és csak a szent napokon misézhetnek. Sem a koptok, sem a szír jakobiták nem tarthatnak önállóan körmenetet, hanem csak az örményekkel együtt, kivéve nagypéntek délután, amikor mindketten önállóan vonulnak be, az orthodoxok és a latinok előzetes értesítése után. Az etiópoknak sem lakhatási, sem semmiféle szertartási engedélyük nincs a Szent Sír körzetében, kivéve húsvéti szertartás végzését a Szent Ilona-kápolna tetején, amely körül laknak.

A templom különféle részeinek jelenlegi jogállapotát a következőképpen foglalhatjuk össze:

(1) A főkapu, a homlokzat, Krisztus halotti kenetének köve, a Rotunda előtere, a nagy kupola és a Krisztus sírja fölötti Aedicula közös tulajdon. A három nagy felekezet közösen és egyenlő arányban viseli mindenfajta javítás költségét. A főkapu közös használatban van, de csak az orthodoxoknak van joguk tisztítani azt.

(2) A Katholikon kupoláját az orthodoxok kizárólagos tulajdonuknak tekintik. A többi felekezet nem ismeri el ezt, s úgy tartják, hogy a kupola a templom általános konstrukciójának része, így ők is részt követelnek maguknak minden javítási költségből. Az orthodoxok azonban elutasítják, hogy bármely másik felekezettel osztozzanak a költségeken. Mutatis mutandis ugyanez áll a Szent Ilona-kápolnára, amelyet az örmények, s a Szent Kereszt Feltalálásának kápolnájára, amelyet a katolikusok tekintenek kizárólagos tulajdonuknak.

(3) A Szűz Hét Boltívének tulajdonjogán a katolikusok és az orthodoxok, a Szent Nikodémus-kápolnáén az örmények és a szír jakobiták, a Deir al-Sultanén a koptok és az etiópok vitatkoznak. Ezek esetében egyik fél sem engedi meg a másiknak, hogy bármilyen javítást végezzen, vagy osztozzék a költségeken.

(4) A Megjelenés és a Kálvária kápolnája, illetve a megemlékező szentélyek mind egyik vagy másik felekezet kizárólagos tulajdonában vannak, de a többieknek bizonyos jogaik vannak szertartásokat végezni ezekben. Minden tervezett újításról vagy javításról értesíteni kell a többi felekezetet.

(5) A Katholikon, a galériák és a homlokzat előtti tér körüli kápolnák (a nyugati orthodox kápolnák kivételével) mind egyik vagy másik felekezet kizárólagos tulajdonában vannak, de a Szent Sír-templom együttesére vonatkozó status quo általános elvei érvényesek rájuk.

A három jeruzsálemi patriarchátus mindegyikét egy-egy elöljáró és klérus képviseli a templom területén belül, s egyetlen más felekezetnek sem engedélyezett, hogy hasonló módon képviseltesse magát.”


A Szent Sír-templom papsága és hívei. Életképek századeleji képeslapokon




Az összefoglaló hosszan részletezi a homlokzat tulajdonviszonyait is. Az ablakok eszerint az örmény Szent János-kápolnához tartoznak, ám az alattuk lévő párkány hovatartozása vitatott. Maga a párkány a görögöké, de az örmények a magukénak tekintik a felületét, ahová az ablakból a létrával le lehet ereszkedni, s ezt nagy ünnepeken rendszeresen használják is kilátónak. Ezen a ritkán alkalmazott praktikumon túl a létra mindenekelőtt arra szolgál, hogy vizuálisan állandósítsa az örmények jogigényét a szent hely néhány további négyzetméterére.

A görög orthodoxok nagypénteki Lábmosás-szertartása a főhomlokzat előtt az 1900-as évek elején, nézőkkel az örmény kápolna ablakai alatti párkányon. Két változat, valószínűleg más-más évből.



De mikor került a létra az ablakba? Mondhatnánk, hogy amikor örmény szerzetesek először ereszkedtek le a párkányra, hogy végignézzenek egy szertartást a templom előtti téren. De vajon akkor miért nem verték őket vissza a máskor oly harcias görögök, elejét véve a további jogbitorlásnak? Vagy mondhatnánk azt is, amit Lancaster feltételez, hogy valamikor régen egy kőműves végzett javítást itt a homlokzaton, s aztán ittfelejtette a létráját, ami idővel a status quo részévé, s ilyenformán mozdíthatatlanná vált. De akinek volt már komolyan dolga kőművesekkel, az tudja, hogy nem felejtenek ott csak úgy egy cédrusfa létrát. Inkább még a tiédet is magukkal viszik.

A magyarázatot a Cust-szöveg folytatása adja meg. Évszázadokon át ugyanis nemcsak a keresztény felekezetek voltak a Szent Sír status quo-jának részesei, hanem a muszlimok is, egészen pontosan a muszlim kapuőrök. Amikor ugyanis Omar kalifa 637-ben elfoglalta Jeruzsálemet, nagylelkűen nem a főtemplomban imádkozott – nehogy követői emiatt mecsetté alakítsák át azt –, hanem vele szemközt, ott, ahol ennek emlékére ma az Omar-mecset áll. A templomot visszaadta Sophronius pátriárkának, és muszlim kapuőrök védelme alá helyezte. Ez a szokás évszázadokon át megmaradt. Az 1289-es szaracén hódítás óta az El Insaibi család volt a kapu őre, majd az oszmán hódítás után a Judeh családdal osztoztak a feladaton: az utóbbiak őrizték a kulcsot, míg az Insaibiak nyitották a kaput. Mindez persze pénzbe került. Egy kapuszárny kinyitása 80 mil-be, mindkettő kinyitása 180 mil-be, amelyen a Judeh és az El Insaibi család 1:2 arányban osztozott. És ez nem volt kis pénz. Az 50 mil-es érme már ezüstből volt. Hagyományosan nem is sokszor nyittatták ki a templomot, hanem csak nagy ünnepekre. A status quo alapján például az orthodoxok fizettek a nagycsütörtöki kapunyitásért, a katolikusok a nagypéntekiért, és az örmények a nagyszombatiért.

Ötven mil-es ezüst érme a brit mandátum idejéből. Ezért már az egyik kapuszárnyat kétharmadáig kitárták volna.

A templom kapuzára ma, arab felirattal


Hétköznapokon azonban, írja Aviva Bar-Am Beyond the Walls: Churches in Jerusalem, 1998 c. könyvében, a szerzeteseknek nem érte meg kinyittatni a kaput. Nekik maguknak nem kellett ki-be járniuk. Ételre-italra viszont szükségük volt. Ezért ereszkedtek le az örmények az emeleti párkányra, ahonnét kötéllel húzták fel a nekik hozott élelmet a templom előtti térről. Ez ellen a görögök a status quo előtt nem tiltakozhattak. A status quo pedig már az ott lévő létrával állapíttatott meg, így hát az ellen sem lehetett szavuk.

A különféle fényképeken és rajzokon emellett még az is látszik, hogy a párkányt, sőt a létra fokait is cserepes zöldségek termesztésére használták. Noha a létra mozdíthatatlan volt, a cserepek szabadon közlekedhettek a párkányon, rájuk nem vonatkozott a status quo.

A főhomlokzat fényképeit végignézve az is jól látható, hogy a létrát legalább 1854-től az 1890-es évekig vaspánttal és szögekkel erősítették a templom falához. Ez egyfelől kizárja a feledékeny kőműves-elméletet. Másfelől arra utal, hogy a létrát ekkor még tényleg használhatták, és fontos volt, hogy biztosan tartsa a le-fel közlekedőket, illetve egy rossz mozdulattal se lehessen lelökni a templom előtti térre, a zarándokok és árusok fejére. 1895-től azonban már rögzítés nélküli létrát látunk itt. Az utóbbi tíz évben pedig még az ablakot is ráccsal zárták le. A létra ilyenformán pusztán reprezentatív céllal maradt az ablak alatt.

A templom kapuja ma már minden nap nyitva van. A létra immár teljesen szükségtelenül áll ott a homlokzaton. Csupán egy impraktikus jav fölött megszerzett jogot jelképez, de ott marad mindaddig, amíg nemcsak a bárány és az oroszlán, de a görög és az örmény szerzetes is testvérnek tekinti majd egymást.

Van valami metaforikus ebben a valaha tágas és osztatlan bazilikából összebarkácsolt épületben, ahol hat felekezet harcol életre-halálra négyzetméterekért és szimbolikus elsőbbségekért egy üres sír és egy láthatatlanná elfalazott szikla fölött. És hogy ennek ellenére ez a hatalmas épület, mint egy szívós öreg olajfa, mint egy csupa-heg elefánt, kétezer éve magasodik a szent város fölé, őrizve és felmutatva lényegét, a feltámadás emlékét.

A feltámadt Krisztus apostolai között. A hívők ujja által rég elkoptatott ikon a Szent Sír-templom görög sekrestyéjében.