Fecskenaptár

A szicíliai Nicosiában, a főtéri Bar Antica Gelateria mellett, amelynek homlokzatán máig olvashatók Mussolini 1936. május 9-i, győzelem-napi beszédének töredékei, meredek lépcső indul felfelé a huszonnégy báró dombjára.

A domb onnan kapta a nevét, hogy a város 11. század végi meghódítása után itt települt meg az új, normann-lombard nemesség krémje. A név azóta Nicosia védjegyévé vált, amelyet „a huszonnégy báró városaként” emlegetnek, de neveznek így helyi éttermet, sörfőzdét és kézműves sört is. A huszonnégy báró címerei az azonos nevű étteremben vannak kiállítva.

nicosia1 nicosia1 nicosia1 nicosia1 nicosia1 nicosia1

A huszonnégy báró nevét ugyan fényesen megőrizte a hagyomány, de örökségükkel csúnyán elbánt az idő. Palotáik többsége üresen enyészik. Egyiket-másikat már olyan régen bezárták, hogy lassan már a lakat is muzeális értékűvé válik.

nicosia2 nicosia2 nicosia2 nicosia2 nicosia2 nicosia2 nicosia2 nicosia2 nicosia2 nicosia2 nicosia2 nicosia2 nicosia2 nicosia2 nicosia2

Minthogy Szicílián folyton finoman mozog a föld, némelyik kapunak a szárkövei is elcsúsztak egymástól, s nincs már, aki újra egymáshoz illessze őket.

A legjobban még a Salomone-palota tartja magát, a dombon a legnagyobb, amelyről a meredek utcát is elnevezték. Itt őrzik Nicosia egyik legértékesebb régi könyvtárát. A kapu fölött a kikeresztelkedett család címerében benne van a Dávid-csillag, helyesebben szólva Salamon-pecsét, s a két oroszlán is úgy néz ki mellette, mint a Tóra koronáját emelő Júda oroszlánjai a zsidó sírköveken. Nemesi címet kapott zsidó családok gyakran őrizték meg legősibb pedigréjüknek ezeket a jelképeit, mint Jakob Bassevi von Trautenberg tette egykori prágai palotáján.

A salitára jobbról is, balról is meredek utcácskák kapaszkodnak felfelé az ó- és az alsóvárosból.

A háztetők fölött hamarosan előbukkan a főtér túlsó oldalán emelkedő Lombard-domb, tetején a Santa Maria Maggiore „anyatemplommal” (madre chiesa). A normann hódítók által ott letelepített lombard harcosok hozták Nicosiába azt a jellegzetes galloitáliai tájszólást, amelyet rajtuk kívül senki más nem ért Szicíliában, sőt nem is hangzik olasznak: a bárban ülve hosszan kellett töprengenem rajta, vajon milyen nyelven beszélnek. Templomuk vetélytársa lett a görög őslakosság főtéri Szent Miklós-templomának, úgyhogy váltogatni kellett, melyik évben melyik madre chiesa a város székesegyháza. Nagyheti körmeneteiken rendszeresen összecsaptak és a körmeneti feszülettel püfölték egymást. Ugyanez történt a két templom eredeti védőszentje, Szent Miklós ünnepén is. Ezért kellett végül a lombard templomot Havi Boldogasszonyra átnevezni, hogy legalább a templombúcsúkor ne találkozzon a két áhítatos menet.

Az út végén még egy utolsó erőfeszítést kell tennünk, hogy feljussunk a meredek SS. Salvatore lépcsőn a domb tetején álló Megváltó-templomhoz.

Az erőfeszítés nagyon megéri. Innen, a templom előtti kis térről csodálatos panoráma nyílik Nicosia óvárosára és az azon túl fekvő tájra, el egészen a finom fehér csíkkal füstölgő Etnáig. Mint egy megelevenedett rajzos barokk várostérkép, olyan részletességgel és éppúgy virtuális sétára hívogatva tárul ki alattunk körben a város szerkezete az utcákkal, terekkel, a tereken kutakkal, a templomok és paloták homlokzataival, a kimagasló tornyokkal, a ferde cseréptetők szegélyezte belső udvarokkal, amelyekbe felülről betekinthetünk.

Közvetlenül alattunk ott a főtér a Szent Miklós-templommal, amelyet görög templomból és arab toronyból ki tudja, hány földmozgás után építettek újjá mostani reneszánsz-barokk formájában. Andalúz stílusú minaret-tornyát ma is hét erős vaspánt szorítja körbe, hogy legalább némileg ellensúlyozza Allah kifürkészhetetlen akaratát.

nicosia3 nicosia3 nicosia3 nicosia3 nicosia3 nicosia3

De a legnagyobb meglepetés, hogy a Megváltó-templom déli oldala, amelyet rendesen vasrácsos kapu zár el a tér többi részétől, most nyitva van. Amúgy az Ecomuseo Petra d’Asgotto őrzi a kulcsot, velük lehet előzetesen találkozót megbeszélni a pinalagiusa@tiscali.it e-mailen. És érdemes is, mert itt van a város egyedülálló emléke: a fecskenaptár (calendario delle rondinelle).

A 13. századi árkádos tornáccal gazdagított déli oldal torony felőli sarkába nagy mészkő kváderkövet illesztettek be, amelynek két lesimított oldalán, ha jól olvasom ki, 1737-től 1798-ig minden évben bevésték, mely hónap melyik napján érkeztek meg az első fecskék Nicosiába. Ez a leggyakrabban március első napjaiban történt, de olykor február utolsó hetében, sőt a század vége felé február közepén is. Vajon ennyivel melegebb lett volna az idő?

A naptár folytatását az ívek alatt végigmenve, a templom délnyugati sarkán találjuk. Itt már három kváderkövet falaztak be egymás alá, de csak a középsőn olvashatók dátumok, 1799-től egészen 1820-ig, sőt az alsón talán tovább is, de itt az évszámok kivehetetlenek.

Egy vidéki kisváros életében nagy esemény, amikor megérkeznek az első fecskék és az első gólyák, a tavasz beköszönének hivatalos pecsétjei. De minthogy nem szentek, nagy emberek, uralkodók látogatásáról van szó, máshol nem merült fel, hogy ezt az eseményt beemeljék a helyi történelembe.

Története van a történetírásnak is, annak, hogy mikor mit tartottak történelemkönyvbe valónak, feljegyzésre méltónak. Az antik római-görög modell alapján sokáig csak a dicta et facta memorabiliát, a jeles emberek emlékezetes tetteit és mondásait, vagy egész népek életét befolyásoló nagy eseményeket. Hogy története lehet az egyszerű embereknek, a mentalitásnak, az ember természethez és állatokhoz való viszonyának, ad abszurdum a nicosiai fecskéknek, azt csak a francia Annales történetírói iskola alapozta meg a 20. században.

Vajon kinek jutott ez eszébe Nicosiában, melyik egyházi ember volt ennyire becsatornázva egyszerre a természet körforgásába és az írott krónikák rutinjába, hogy elkezdje vezetni ezt a naptárat, s az Annales előtt két évszázaddal megteremtse a mikrotörténetírást?


Királyság mindörökké

Petralia Soprana bájos középkori kisváros Északközép-Szicíliában, a vidám cefalùi tengerpartot a reménytelen belföldi dombvidéktől elválasztó Madonie-hegylánc belföldi aljában. Van mindene, ami kell: zegzugos középkori utcái, románkori eredetű barokk székesegyháza, normann vára, amelyet az arab veszély elmúltával karmelita kolostorrá alakítottak, pénteki hetivására, mely napon 9-től 1-ig tilos behajtani a városba, megkezdett, ám soha be nem fejezett autópályája, amelynek hat álló pillérén autóparkolót rendeztek be, és, last but not least, városházája, aljában cukrászdával, előtte kis parkkal és az elesett hősök emlékművével.

A Piazza del Popolo a fegyveres erők ünnepnapján, 2022. november 4-én

A kis parkot ma, a demokrácia korában Piazza del Popolónak nevezik, de az antidemokratikus korban a Vecchia Vuccirìa névre hallgatott. A vuccirìa szicíliai nyelven kakofóniát, zűrzavart jelent, amiben a mai beszélő a voce, ʻszó, hang’ gyököt véli felfedezni, de ez hamis etimológia: a név valójában a francia boucherie, marhapiac szóból ered, s az ilyen piacokkal velejáró hangzavar vezet a szó mai jelentéséhez.

A ʻmarhapiac’ különös második jelentést kölcsönöz a közepén álló emlékműnek, amely a hagyomány szerint a háborúban lemészároltaknak állít emléket. Az emlékművet a fasizmus idején igen termékeny Antonio Ugo (1870-1950) szobrászművész, a palermói Képzőművészeti Egyetem szobrászati tanszékének vezetője álmodta meg 1929-ben, a korban igen kedvelt „novecento” monumentális klasszicista stílusában, amely oly közel állt a korszak más – német vagy szovjet – birodalmi stílusaihoz. A háborúba vonuló fiatal római harcos Mucius Scaevola módjára égő oltár fölé tartott kardjával esküszik fel a haza védelmére. Hóna alól agg öreganyja kukkol az oltárra, amelyet valószínűleg az ő – meg Petralia Soprana hasonló öregasszonyai – kedvéért díszít az oltáriszentség motívuma. A másik oldalon a hőst neje támogatja a hadba vonulásban, csak ő tudja, miért. Az ő hóna alját michelangeloeszk gyermeke karolja át, részben titkon bánkódva apja heroikus döntésén, részben anyja ruharedői közül erőt merítve az apja eleste utáni időre, amelyről a jelen poszt is szól.

Az emlékművön, különös módon, egyetlen felirat sincs. Pedig feliratoknak hagytak rajta helyet, az egykori márványtáblákat rögzítő tiplik lyukai is láthatóak.

Valószínűleg annak a történelmi kognitív disszonanciának egy újabb esetével állunk szemben, amely, mint láttuk, annyira jellemző Szicília kisvárosaira. Mussolini kormányzása fejlődést és közbiztonságot hozott Szicíliának, és kemény elnyomást a maffia számára, amelyet csak az 1943-as angolszász partraszállás helyezett vissza korábbi monopóliumába. A sziget ezért nehezen mond le Mussolini-korabeli műemlékeiről, amelyek egy letűnt és azóta sem elért aranykorra emlékeztetnek. A kisvárosok főterein, ha megkopottan is, még olvashatók Mussolini frase celebre-jei, és állnak a Mussolini-korabeli plasztikák és szobrok. A szomszédos Gangiban 1945-ben először eltávolították, aztán népi nyomásra mégis visszahelyezték az 1936-os nacionalista emléktáblát. Valószínűleg ezen az emlékművön is valami elkötelezett felirat állt, amelyet jobbnak láttak eltávolítani. Az emlékmű épp elég ékesszólóan beszél önmagáért.

A fenti fotón az emlékműre néző sarokházon – amely talán hivatal vagy pártház lehetett – még most is látni, hogy az erkély alatt valaha a köztéri Mussolini-idézetek jellegzetes betűtípusával felfestett szöveg állt. Hogy pontosan mi, azt csak az a fogyatkozó számú korosztály tudná megmondani, amely még végig tudja pörgetni emlékezetében a frase celebre-ket, és azonosítani bennük az itt kiolvasható betűcsoportokat.

Ennél jóval érdekesebb történelmi dokumentumok azok a máig megőrzött feliratok, amelyeket már jóval Mussolini bukása után, 1946 májusában festettek fel a ház homlokzatára, s amelyek a monarchiát és a királyt éltetik.

„Éljen a király! Éljen a monarchia!” A felirat alatt és fölött kifakított sarló-kalapácsokat nem festették újjá úgy, mint a királypárti feliratokat.

A feliratok egy olyan kampány talán páratlan túlélői, amely az Itália államformájáról szóló 1946. június 2-i népszavazást előzte meg.

Az államforma kérdése kezdettől fogva feszültséget okozott az egyesült Itália belpolitikájában. Az egységes olasz állam szellemi atyja, a Giovine Italia mozgalmat 1831-ben megalapító Giuseppe Mazzini ezt az államot demokratikus köztársaságnak álmodta meg, amely megszüntetne minden korábbi királyságot. Itália egyesülése azonban végül a szárd-piemonti király vezetésével, valójában egyfajta belső gyarmatosításként ment végbe. Az országot délről, Szicília felől egyesítő Garibaldi ugyan republikánus volt, de az egységes Itália kedvéért végül átadta hódításait II. Viktor Emmánuelnek, amitől egyes párttársai is árulónak tartották őt. A republikánusok és monarchia-pártiak szembenállása az egész olasz belpolitikát meghatározta egészen Mussolini 1922-es hatalomra jutásáig.

Mussolini 1943. július 25-i bukása után a kérdés új aktualitást kapott. A király az angolszász csapatok által kontrollált Dél-Itáliába menekült, s gyakorlatilag béna kacsává vált, de már amúgy is kompromittálta magát Mussolini 1922-es kinevezésével és húsz éven át diktatúrájának támogatásával. A németek által megszállt Északon illegálisan újjáalakultak a republikánus pártok, amelyek részt vettek a németellenes partizánmozgalomban, s ezért az ország 1945. április 25-i felszabadulása után népszavazást követeltek az államformáról.

Az 1946. június 2-i népszavazás szavazólapja

A népszavazás előtt egy hónappal III. Viktor Emmánuel átadta a trónt fiának, Umbertónak, akiről szintén máig vannak elnevezve terek Szicíliában. Ez a váltás datálja a petraliai kampányfeliratokat 1946. májusára.

„A monarchia az egyetlen, amelyik képes garantálni a haza megmentését. Éljen Umberto! Éljen a monarchia!”

A június 2-i népszavazás volt az első Olaszországban, amely az általános választójog alapján zajlott, azaz a nők is részt vehettek rajta. A 45 milliós népesség kevesebb mint fele adott le érvényes szavazatot, ebből 12 millióan a köztársaságra, és 10 millióan a monarchiára. A köztársaság június 11-i kikiáltása után Umberto király átadta hatalmát az új elnöknek, Alcide De Gasperinek, majd száműzetésbe vonult.

A szavazatokat térképre vetítve látjuk, mennyire megosztotta a kérdés az országot. Nagyjából Rómától északra a köztársaság, onnan délre a monarchia hívei voltak túlsúlyban. Kelet-Szicíliában, ahol Petralia is fekszik, a monarchia több mint kétharmados támogatottságot ért el. Valószínűleg ennek is köszönhető a petraliai monarchista kampányfeliratok, a gyarmatosító Északkal szembeni ellenállás néma tanúinak fennmaradása.

„A hatalomért bolonduló karrieristák és kalandorok azok, akik dühödten támadják a monarchiát. Isten óvja a királyt! Éljen a király! Petralia népe! Szavazzatok a monarchiára!”


Áttűnés: A csoda

A portugál Andre Boto képén egy öltönyös-táskás férfi ragyogó színekkel és részletekkel fotózott hegyi tájképet feszít ki lepedőn a lehangolóan szennyezett iparvidék elé, hogy a nézőnek ne kelljen szembenéznie a valósággal. A cseh Marko Jindřich 1945-ös képén a lerombolt Varsó romjai elé feszít ki hasonlóan idilli tájkép-lepedőt az amatőr fotográfus, hogy a túlélők a megszokott optimista fotóháttér előtt örökíthessék meg magukat.

Boto képét 48 ezer beküldött kép közül az év fotójának választották meg idén októberben a sienai Creative Photo Awards fotópályázaton. A pályázat döntős fotóit októberben és novemberben állították ki a sienai Palazzo Pubblicóban.

Az idei pályázat témája: „I wonder if you can”, amelyből a legtöbb kép a wonder-t választotta kulcsszónak. Egyetlen kivétel a bolgár Jurij Vasziljev Fish, you can!-je, amely a can két jelentésével játszik.

De mi a csoda? A Palazzo Pubblico legtöbb képén a megszokott valóság helyettesítése egy másik, ragyogóbb valósággal, pontosan úgy, ahogy a nyertes kép ábrázolja. Németalföldi képnek beállított csendéletek és beöltöztetett testek, megkonstruált koncepciók, a végsőkig filterezett tájképek a kötelező magányos fával, a modern Orfeuszként a világot szürreális festményként megmozgató zenész. A csoda, amelyre várunk, amely lényegileg más, mint a valóság, és amelyik sosem jön el.

creativephotoawards1 creativephotoawards1 creativephotoawards1 creativephotoawards1 creativephotoawards1 creativephotoawards1 creativephotoawards1 creativephotoawards1 creativephotoawards1 creativephotoawards1 creativephotoawards1 creativephotoawards1 creativephotoawards1

Alig egy-két képen jelenik meg a csoda valódi jelentése: az epifánia. A csoda, amely folyton jelen van, és olykor felfénylik. A valódiság belépése a valóságba, vagy még inkább jelenlétének katartikus felismerése a valóság mélyén.

Roddy Macinnes: Honeymoon in Finland