Rózsaszínű levelek 16


Kelt [1915.] márc. 1.
A feladó neve: Timó Károly honvéd
A feladó czime: BETEG KATONÁK HOSPICIUMA, Budapest, IV, Molnár-u. 25.

Czím: Szépreményű Zajác Antonia úrhölgynek
III. Kis-Korona utca 52.
Budapest





Előző levelek (térképen szürkével):

Budapest, 1915. február 10.
Kecskemét, 1915. január 30.
Duklai-hágó, 1915. január 11.
Felsőhunkóc, 1915. január 4.
Sztropkó, 1914. december 31.
Budapest, 1914. december 23.
Budapest, 1914. december 21.
Budapest, 1914. december 11.
Budapest, 1914. december 2.
Budapest, 1914. november 28.
Budapest, 1914. november 27.
Budapest, 1914. november 18.
Budapest, 1914. október 27.
Debrecen, 1914. szeptember 25.
Szerencs, 1914. augusztus 28.
Kedves fiam
A ridikül nem tetszik annak az illetőnek hanem papucs kell. Kell neki olyan amilyent te mondtál, azt fogunk csinálni de hogy joban megértsük egymást jöjj be hogy bővebben megmagyarázzam. És én nem tudom hol és milyen selymet vegyek hozzá. Te azt jobban érted. Én itthon leszek bármikor is jösz. Hogy vagy máskülönben, remélem jó.
Más ujság nincs egyelőre.

Ölel csókol szerető
Károlyod.


[A lapból a vitathatatlan lábadozás és gyógyulás jelei tűnnek ki. Apróbb szívességek és kölcsönös boltolások aprócska nyomai. A hőn óhajtott otthoni lábadozás ideje még nem jött el, de a selyemvásárlást, ha értene hozzá Károly, akár maga elintézhetné a Belvárosban.

A sebesülést okozó golyó valóban csodálatra méltóan szerencsés módon hatolt át a testen, és ennek valóban az volt a magyarázata, hogy amint a 651-essel jelölt meredek domb oldalán kúsztak felfelé a magaslatra, a lövedék teljesen ferdén, a váll fölső részén hatolt be, de a lapocka alatt távozott a lövedék. Az ilyen lövéseket ezer koronás lövésnek nevezték maguk között a bakák, hiszen maradandó sérülés nélkül úszták meg, ugyanakkor ezer koronában sem fejezhető ki az a néhány hónap, amit lábadozással, odahaza eltölthettek. Ez akár a túlélést jelenthette.

*

Nem hagyja nyugodni a levelek olvasóját a BETEG KATONÁK HOSPICIUMA. Két lépésre a Corvinus Egyetemtől, a Nagycsarnoktól, az állandóan nyüzsgő Váci utcától; békés század elejei sarokház, egy Sörház utca felőli, kissé félreeső bejárattal. Az első emeletig felfutó tágas ablakok, egy bezárt díszes kapu azonban érezteti, ez az elhagyott térség lehetett  az a valamiféle ideiglenes katonai kórház, bár a K. u. K hadsereg egészségügyi szervezetét taglaló PhD disszertációban (KISS G. 2003) a felsorolt mintegy húsz budapesti ideiglenes kórház között ilyen néven nincs nyoma. Dolgozunk a témán.]

A sarokház, Bloch Alfréd munkája • A Sörház utcai díszes főbejárat

Jöjjön velünk Grúziába!


Amikor Isten az idők kezdetén kiosztotta az országokat a föld népeinek, azok mindannyian engedelmesen sorba álltak, egyedül a grúzok ittak és daloltak a hegyek mögött. Amikor aztán végre megérkeztek, Isten elutasította őket, mondván, hogy a későn jövőknek már nem maradt föld. Ők azonban addig bizonygatták, hogy Isten egészségére ittak, s addig lágyítgatták dalaikkal a szívét, míg végül azt nem mondta: Tudjátok mit? Nektek adom azt a kis darab földet, amit magamnak tartogattam.

A történetet a grúzok ma is kedvteléssel mesélik (természetesen ivás és éneklés közben). Igazságáról pedig bárki meggyőződhet, aki beutazza ezt az országot. Ilyen kis helyen ilyen sokféle szépséggel ritkán találkozik az ember, Svaneti hófödte völgyeitől Javakheti fenséges kopár hegyláncaiig, a grúz hadiút ködbe vesző csúcsaitól Kaheti szőlőskertjeiig. És hozzá a sok ezer éves történelem, amelynek sokféle nép és vallás – grúzok, örmények, azeriek, zsidók, perzsák, törökök, oroszok, asszírok, kurdok, olaszok, franciák, lengyelek és mások – által teremtett emlékei, a hegyi falvak lakótornyaitól a kaukázusi templomokon és kolostorerődökön át a perzsa palotákig annyira egyedülállóvá teszik a vidéket.

tripmap tripmap tripmap tripmap tripmap tripmap tripmap tripmap tripmap tripmap

Erre a vidékre hívjuk meg olvasóinkat egyhetes túrára április 24-től május 2-ig, péntek éjféltől szombat hajnalig. Ezen az első grúziai túránkon az ország legszebb tájait és legfontosabb történelmi emlékeit járjuk végig. Repülőnk Kutaisziba érkezik, ahol a város mellett megtekintjük Gelati és Motsameta kolostorait (világörökség), majd felmegyünk a Nagy-Kaukázus tövében fekvő Svaneti völgyébe, Grúzia legarchaikusabb tartományába, a lakótornyos falvak vidékére (szintén világörökség). Innen a Paradjanov-filmből ismert szurami vár, és Gori (Sztálin szülővárosa és múzeuma) érintésével megyünk le Tbiliszibe, ahonnét csillagtúra-szerűen járjuk végig az ősi fővárost és a grúz orthodoxia központját, Mtskhetát, az északi hegyek között átvezető grúz hadi utat, Jvari és Ananuri kolostorerődjeit, majd Kaheti völgyében az egykori kaheti királyság várain és kolostorain átvezető grúz borutat. Végül a dél-grúziai Vardzia barlangkolostorainak meglátogatása után térünk vissza Kutaisziba.

Szállásaink Kutaisziban és Tbilisziben négy- ill. háromcsillagos szállodában, a svaneti Mestiában családi vendégházban lesznek, Kutaisziből 18 fős kisbusszal járjuk be az országot. A részvételi díj 520 euro, amely magában foglalja a busz, a vezetés és a szállások (kétágyas szoba egy ágya) költségét reggelivel, Kutaisziban és Mestiában hagyományos grúz házi vacsorával is. Ehhez járul még a repülőjegy, amely most Budapestről Kutaisziba és vissza csak 23 ezer forint, úgyhogy érdemes gyorsan megvenni. Első, még „felelősség nélküli” jelentkezési határidő – csak hogy lássam, hányan vagyunk –: március 1, vasárnap a szokásos wang@studiolum.com címen. Mivel már eddig is annyi érdeklődő van, hogy megtöltene egy kisbuszt, ezért ha sokan leszünk, két turnust szervezek, a másodikat május 1-től 9-ig, úgyhogy ha valakinek ez az időpont a kedvezőbb, írja meg ezt is.

(Update: Az első túrára (ápr. 24 – máj. 2) és a másodikra (máj. 1 – 9.) megtelt a kisbusz. Mivel még mindig vannak érdeklődők, ezért egy harmadik turnust is hirdetek május 8-tól 16-ig. Érdemes nagyon igyekezni, mert a repülőjegyek ára szédítő mértékben emelkedik, szinte óráról órára.)


georgia georgia georgia georgia georgia georgia georgia georgia georgia georgia georgia georgia georgia georgia georgia georgia


Jót enni olcsón Rómában

nem olyan egyszerű. Ahogy a város szerkezete, úgy az evöldék megtalálásának szabályai sem olyan átláthatóak, mint ahogy azt az ember szeretné. A sok turista által látogatott részek vendéglátóipari egységei többnyire a turisták gyors megkopasztására specializálódtak, mindazonáltal – mint lejjebb látjuk – még a legturistább helyeken is vannak kitűnő olcsó étkezdék. Ökölszabályként, ha az ember hagyományos és olcsó ételt szeretne enni, pizza rusticát, antico fornót, vagy a helyiek kicsi kávézóit kell keresnie. Ezekben öt-tíz euróért meleg ételt ehetünk, s ráadásul azt, amit a rómaiak maguknak, s nem a turistáknak készítenek.

A pizza rustica olyan büfé, ahol alapvetően helyben készített pizzát, s némelyikben hagyományos, egyszerű egytálételeket lehet kapni. Ezt a rómaiak alapvetően maguknak csinálják, s főleg a környékben élők esznek ott. Fontos tudni, hogy a pizza eredetileg szegényétel, vékony (!) kenyértészta, amelyre azt teszik, ami egy egyszerű háztartásban kéznél van: olajat (pizza bianca), paradicsompürét (pizza rossa) paradicsompürét és az egyik legolcsóbb sajtot, mozzarellát (margherita), valamint a kedvenceimet: főtt krumplit (patate) és cukkinivirágot szardellával (fior di zucca). Ha az embernek olyan szerencséje van, hogy ősszel lehet Rómában, vargányát és mozzarellát (porcini) is, ez azonban sajnos elég drága.

Természetesen a kreativitásnak nincs határa, de minél több olyan feltét van a pizzán, amely egy szegény háztartásban anno tuti hiányzott (kolbászok, drága sajtok, etc.), annál biztosabban lehetünk, hogy turistáknak szóló szemfényvesztésről van szó. Ha megnézzük, a helyiek mit esznek, ők szinte kizárólag az egyszerűeket szokták választani. Valószínű, ebbe nemcsak az olaszok szürreálisan konzervatív ízlése játszik bele, hanem az is, hogy ezek a faxnisabb pizzák jóval drágábbak, és nekem erősen úgy tűnik, hogy gyakrabban a tésztájuk is vastagabb, így aztán egy ugyanakkora szeletért két-háromszor annyit is fizethet értük az ember, pontosabban a turista, mintha egy hagyományos fajtát választott volna.

Sajnos az utóbbi években a pizza rusticák mintha megritkultak volna, s amelyek megmaradtak, azok is turistásabb kinézetűek lettek. S noha a válsággal a pizza tésztája mintha némileg megvastagodott volna, és a krumplis pizzáról, eléggé el nem ítélhető módon, eltűnt a rozmaring (o tempora o mores!) ezek a pizza rusticák feltétlenül a kipróbálandó helyek közé tartoznak, mert nélkülük egyszerűen nem lehet Rómát megérteni.

Ugyanígy áll a dolog az antico fornóval is. Ezek hagyományos pékségek, ahol a kenyérfélék, péksütemények, régivágású édességek mellett néhány fajta szintén helyben sütött pizzát és gyakran házilag készített egyszerű ételeket is árulnak. Itt a pizza rusticákkal ellentétben általában nem lehet leülni, ezért azonban kárpótolnak a különféle őrült jó mandulás és pisztáciás teasütemények. Ezeket kimérve árulják, rendes helyeken nem drágábban tíz dekáját 2-3 eurónál. Akár egyet is megmérnek. Figyelni kell azonban arra, hogy nehezek, két darab simán ki tud tenni tíz dekát!

Kicsit kevésbé frekventált utcákban, tereken (olykor csak húsz méterre a turisták áradatától!) olasz típusú kis kávézók találhatók, amelyek a belvárosban sokszor művészek, diákok találkozó és kiállítóhelyei is. Ezek elsősorban szendvicseket és hagyományos egytálételeket kínálnak a helyi közönségnek és azoknak külföldieknek, akik hajlandók letérni a főutakról, az igazi olasz étel és élet ízét.


Antico Forno La Stelletta – Via della Scrofa 33
Ez az a régimódi pékség, amely után az ember állandóan visszakívánkozik Rómába.

Antico Forno Marco Roscioli – Via dei Chiavari 34
Hagyományos pékség. Sokféle pizzát árulnak, de én nem elsősorban ezt ajánlanám, már csak azért sem, mert szerintem túl vastag a tészta, hanem azokat a különféle készételeket, amelyeket a hátsó helységben lehet kapni. Na meg a teasüteményeket.

Barnum Cafè – Via del Pellegrino 87
A Campo de’ Fiori közelében kellemes, alternatívra játszó dizájn és olcsó ételek.

Caffè Perù - Via di Monserato 46 (Piazza di Santa Caterina della Rota)
Békebeli kávézó a Campo de’ Fiori közvetlen közelében művészekkel, egyetemistákkal, kis kiállításokkal, hagyományos, egyszerű ételekkel, ingyen wifivel.

Ciao Checca - Piazza di Firenze 25-26
Pasta új kiadásban. Teljesen új jelenség, pár éve még egyáltalán nem volt ilyen. Nem a hagyományos helyi anyagokból főznek helyi recepteket, hanem az olasz tradícióból bizonyos elemeket kiemelve egy nemzetközi trendbe állnak be. (Talán a trendiség része, hogy a checca az olasz szlengben homoszexuális nőt vagy férfit jelent.) Az kérdéses, hogy kell-e feltétlenül üzletfilozófiát kenni a pastára, meg hogy nem jobb-e szofisztikáltabb módon képezni az identitást, mintsem hogy én az vagyok, aki nem eszik hamburgert, de hát ez nyilvánvalóan behozza a megfelelő közönséget. Mindazonáltal a Piazza Navona közelében van, a pasta elég bonyolult, és becsületes adagot adnak.

Dar Ciriola Via dei Banchi Nuovi 15
Szintén újdonság Rómában. A Corso Vittorio Emanuele mögött lévő utcában a sok turistakopasztó között egy kis szendvicsező, ahol egyfajta hagyományos cipóféleséget lehet mindenfélével megtöltetni. Finom és olcsó.

Della PalmaVia della Maddalena 19/23
150 féle fagylalt. Hát nem egyértelmű, hogy ajánljuk-e. Először is az ember néhány nap alatt a gatyáját is fagyira költi. Azután meg boldogtalanul bóklászik például Berlinben, hogy ezek nem fagyik. Egy haszna mindenképpen van: napi látogatása – amit az ember, ha nem fakír és nem torokbajos, biztosan meg fog tenni –, tekintve, hogy itt az olaszok még a szokásosnál is brutálisabban tolakodnak, mintha az életükért küzdenének, felér egy kisebb túlélőtúrán való részvétellel.

Fior di Pizza – Via Metastasio 20
Abszolút békebeli, klasszikus pizza rustica a Piazza Navonától pár percre.

Forno Campo de’ FioriCampo De’ Fiori 22 × Vicolo del Gallo 14
A Campo de’ Fiorinál turistásabb hely nem nagyon van Rómában (jelzem, nem ok nélkül, mesés a tér), és azt nem nagyon javasolnám, hogy a piacon vásároljunk, mert az tényleg a turistáknak van, de a sarkon lévő hagyományos pékséget mindenképpen ki kell próbálni. Békebeli pizza és csodás hagyományos sütemények.

La Renella PanificioVia del Moro 15
Az egyik legjobb, és mindenképpen a legnépszerűbb hagyományos pékség a Trasteverén, fantasztikus pizzákkal, és ülőhely is van rá elég, hogy végig lehessen kóstolni a kínálatot. A pizzeria egyben átjáróház is a Tiberis felől a Santa Maria del Trastevere felé, amely egy nagy kanyart megspórol az embernek, de időben akár egy órával is késleltetheti az érkezést. A pizzeria mellett be lehet lesni a pékség állandóan félig nyitott ajtaján, és csodás képeket készíteni a kemencéről és a polcokon sorakozó friss kenyerekről.

Piac a Mars-mezőnPiazza Monte D’Oro
Nem a Spagna közvetlen közelében van, de csak néhány perc onnét ide elsétálni, s nagyon megéri, mert mindössze néhány méterre a legnagyobb turistaáradattól autentikus, rejtett kicsi piacot találunk, ahol három kitűnő helyen is tudunk enni. Ha a Via di Monte D’Oro felől közelítjük meg a piacot, akkor pontosan a Monte D’Oro Pizzához jutunk. Itt egy piaci bódéban hagyományos pizzákat és készételeket árulnak a környékbelieknek ebédidőben. Ha párolt zöldséget vennénk valami sajttal vagy kicsi hússal, azt a helyiek szigorúan pizza biancával fogyasztják. Néhány méterre tőle, a Via dell’Arancio 60-ban, található a La Bottega di Cesare, egy jól sikerült country feeling kisvendéglő. Itt néhány ember kényelmesen le tud ülni, a kiszolgálást nem kapkodják el, de a kaja pazar és az árak olcsók. A tér másik oldalán, a Piazza Monte D’Oro 94-ben viszont egy tényleg hagyományos kis kávézót találunk, a Caffè Monte D’Oro-t. Itt megállt idő, úgyhogy érdemes nekünk is megállnunk egy kávéra, szendvicsre, süteményre.

Paninoteca da Guido – Borgo Pio 3
A Vatikán közvetlen közelében, néhány asztal az utcán, egy kisebb társaság elfér, pár fajta egyszerű házikaját lehet kapni olcsón. Mi kell még?

Pazza per la Pizza – Via della Mercede 18
Közel a Spagnához és a Barberinihez, hagyományos, kimondottan olcsó, valójában pizza rustica, turistás dizájnnal, de régimódi megbízható, jó pizzával.

Pizzeria Vecchio Borgo – Borgo Pio 27
Pizza rustica a Vatikán mellett. Már húsz éve is ez volt az egyik kedvencünk, a Jezsuita Történeti Intézetből mindig ide jártunk ebédelni, itt szerettem bele a cukkinivirágos pizzába. Azóta csak annyit változott, hogy lett facebook-oldala és honlapja. Akkor is, most is főleg helyiek látogatják. Pizzatésztából különféle szendvicseket is készítenek, a malacsültöset feltétlenül érdemes kipróbálni. S ha az emberbe valami csoda folytán még fér, vagy többen rendelünk bölcs beosztással, úgy a készételeiket is. (Helyesbítenem kell, most láttam, hogy Ferenc pápás pizzájuk is van. Ez húsz éve még nem volt.)

Pizza da Michele – Via delle Vergini × Via dell Umiltà
Teljesen érthetetlen, hogyan maradt autentikus a Trevi kút közvetlen közelében, a turistabiznisz közepén ez a pizza rustica, de a lényeg, hogy megmaradt.

Pizza il Capriccio – Via Giustiniani 18.
Kicsit turistásnak néz ki, és egy kicsit drágább a szokásosnál – mondjuk, a Pantheon közvetlen közelében mind a kettő megbocsátható – de igazi pizzát árulnak (ami természetesen mindig jó).

Pizza Rustica – Via Merulana 267
Közvetlenül a Santa Maria Maggiore mellett csodálatos módon teljesen autentikus pizza rustica.

Pizzeria Tavola Calda – Via Falegnami 69
Ó, ez a másik régi kedvenc. A Via Arenulától pár lépésre van. Húsz éve, ha csak egy mód volt rá, mindig tettem egy kis kanyart errefelé a városba menet (meg, ha úgy adódott, jövet is). Sajnos, kicsit modernizálták, de a pizza ugyanolyan jó, s ha valaki már unja a sok tésztát, érdemes a finom zöldségételeiket is megpróbálnia.

Pizzeria Minerva – Via della Minerva 4
Sajnálatos módon ez a Pantheon mellett lévő pizza rustica is a modernizálás áldozatává esett. A pizza még mindig jó, bár már nem annyira, mint régen, és én a mostani kockás terítők helyett szívesebben látnám a régi egyszerűséget és árakat.

romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare romangiare

Szerencsés utazás


Átkelünk a Mtkari folyón Avlabariból a Metekhi terére. Néhány percre megpihenünk a kora reggeli tbiliszi séta után, hogy török – vagy ahogy itt néhányan akarják, grúz – kávéval nyerjünk erőt a nap további részére.

Ahogy az orosz nyelvű pincérnő a színültig telt csészét leteszi elénk, az enyém kissé megbillen, s fekete csík szalad le az oldalán a csésze aljára.

„Ó” mondja mosolyogva, „ez szerencsés utazást jelent!”


Utcai zenészek egy tbiliszi aluljáróban


luckyjourney luckyjourney luckyjourney luckyjourney luckyjourney luckyjourney luckyjourney luckyjourney luckyjourney luckyjourney luckyjourney luckyjourney luckyjourney luckyjourney luckyjourney luckyjourney luckyjourney luckyjourney luckyjourney luckyjourney

Az útdíj


Amikor megpillantom a vaskos kötelet keresztben az úton, a tüzeket az út mentén, az álarcosokat, akik megindulnak felénk az útakadály mellől Sanavardo falu után, az Alazani folyó partján, mindjárt Kapuściński tudósításai jutnak eszembe az afrikai milíciák útakadályairól és zsarolásairól, és azonnal rükvercbe kapcsolok. Az álarcosok azonban integetnek, hogy nincs baj, jöjjünk bátran. Felötlik bennem, amit előző éjszaka olvastam a ma is élő kaheti farsangi népszokásokról, de habozok még. Barátságosan odagyűlnek, helyi tájszólásban magyaráznak, phuli, phuli, pénz, pénz, hajtogatják. Markukba ürítem aprópénzes zacskónk tartalmát, két-három lari, egy-két euró lehet. Lloydtól is követelik a rituális vámot, nem hatja meg őket, hogy kettőnké volt az apró, kénytelen egy ötös bankót beáldozni, két eurót. A kötelet leengedik, mehetünk. Pár méter után jut eszébe Lloydnak, hogy ha már elénkbe jött, egy helyi dalt is felvehettünk volna a harmonikással. Félreállunk az Alazani partján, megindul visszafelé a felvevővel, mint egy Bartók Béla,

Bartók Béla fonográffal népdalt gyűjt szlovák parasztoktól Zobordarázson (ma Dražovce néven Nyitra külvárosa, Szlovákia), 1907

mint egy Vladimir V. Akhobadze,

Vladimir V. Akhobadze grúz zenetudós felvételt készít guriai (Nyugat-Grúzia) zenészekkel (a fotót tegnap vettük fel a tbiliszi népzenei múzeumban)

orruk alá dugja a masinát, simghera, mondja, egy dalt. A hangzavarból csak annyit hallani ki világosan: khuti lari, khuti lari, további öt larit kérnek a mutatványért. A zenebonából azonban világosan kitűnik, a harmonika csak hagyományos farsangi díszletnek van ott, abból sehány lariért sem lesz zene. Újabb vámolnivaló autó érkezik, mi is indulunk tovább Sighnaghi középkori városába.


Simghera! – Khuti lari!

toll toll toll toll toll toll toll toll toll toll toll

Rózsaszínű levelek 15.


Kelt [1915.] febr. 10
A feladó neve: Timó Károly honvéd
A feladó czime: BETEG KATONÁK HOSPICIUMA, Budapest, IV, Molnár-u. 25.

Czím: Szépreményű Zajác Antonia urhölgynek
III. Kis Korona utca 52.
Bpest




Előző levelek (térképen szürkével):

Kecskemét, 1915. január 30.
Duklai-hágó, 1915. január 11.
Felsőhunkóc, 1915. január 4.
Sztropkó, 1914. december 31.
Budapest, 1914. december 23.
Budapest, 1914. december 21.
Budapest, 1914. december 11.
Budapest, 1914. december 2.
Budapest, 1914. november 28.
Budapest, 1914. november 27.
Budapest, 1914. november 18.
Budapest, 1914. október 27.
Debrecen, 1914. szeptember 25.
Szerencs, 1914. augusztus 28.
Kedves fiam
Már ismét uj lakásom van. De nagyon tetszik mert ilyen elegáns kórházban még nem voltam. Ez egy körhelyiség volt inkáb üdülő. Molnár és sörház utca sarok. Itt lesz majd kimenő is talán. Ha meglátsz rám se ismersz olyan szép csíkos ruhám van. Ha eljösz eről majd többed mondok. Hogy máskülönben én jól érzem magam amit neked is kivánok. Vasárnap jöj be biztossan. Látogatás 1–4 ig minden nap. Viszontlátásig

Ölel csókol Károly. Az Annát kérlek értesitsd nehogy hiába oda kimenjen. Tisztelem a műhelybelieket.


[Nagy katasztrófa nem történhetett, ha szűk két hét után Károly máris elhagyhatta a kecskeméti hadikórházat, és felszállították Budapestre. Hamar elterjedt a híre az óbudai ismerősök és a műhelybeliek között, hogy a legrosszabb félelmek nem következtek be, és egyszerű vállövést kapott. Pontos körülményei a sebesülésnek ismeretlenek, de mindenképpen a szerencse gyermeke lehet, mert ennél a sebesülésfajtánál komolyabb operáció és csonkolás nélkül a sérülést ritkán lehet megúszni. Az esélyek latolgatásában nincs olyan ember, akit ne lehetne szakértőnek mondani. Nincs is család, amelyiket a sebesülések, halálesetek elkerültek volna az elmúlt bő félévben.

Ezt taglalja mindenki a környéken, a Perc utcában, a Kiskorona utcában, sőt, a Lajos utcának a közeli részein is.


Egy ilyen lövés, ha a katona kúszik, vagy a hevenyészett lövészárok rézsűjén hasal, pusztán egy szűk arasszal kerüli el a golyó a védtelen arcát, és szinte bujkál az érzékenynél érzékenyebb szervek, a bal karba lefutó verőér, az arteria subclavia sinistra (baloldali kulcscsont alatti verőér) vagy folytatása a hónalj verőér (arteria axillaris), a lefutó idegpályák (nervi supraclaviculares) között. És a csontok (clavicula, scapula) is épségben megúszták. Száz az egyhez.

A lapot a Molnár utcából adták fel? „Beteg katonák hospiciuma”. Lett volna ott valami kórház? Jó néhányszor megforgatja mindenki a lapot, mielőtt felkerekedik látogatóba.]

Következő levél: 1915. március 1.

Szombat délután a Metekhi-templomban


A Metekhi-templom kapujának szárköve nyolcszáz év alatt fényesre kopott a belépő hívek csókjaitól. A Tbiliszi közepén, a folyóparti sziklán magasodó templomot az 5. századi Vakhtang király, a város alapítója építtette palotakápolnájának. A mongol pusztítás után II. Demetrius 1278-1284 között az eredeti alaprajzzal és stílusban építtette újjá, ami akkor már archaikusnak számított: ez a historizálás egyik korai példája. A következő pusztításra 1937-ben került volna sor, amikor Berija a régi Tbiliszi felszámolása során ezt az emblematikus épületet is le akarta rombolni. Megmentésére a város értelmisége társaságot szervezett a festő Dimitri Shevardnadze vezetésével. Berija állítólag négyszemközt felajánlotta Shevardnadzénak, hogy ha beszünteti az ellenállást, megteszi a tbiliszi múzeum igazgatójának. A festő, aki erre nemet mondott, még abban az évben börtönben halt meg. De a templom valamiképpen megmaradt. Színháznak alakították át, majd a grúz értelmiségiek éhségsztrájkja nyomán 1988-ban adták vissza a grúz orthodox egyháznak.

A szombat az esküvők napja a Metekhiben. A templomkertben több pár és rokonsága is társasági életet él a sorára várva, a kapu előtt koldusok, cigányok, esküvői fényképészek remélnek bevételhez jutni. A templom egyetlen, kicsi terében egyszerre több szertartás is zajlik, miközben a hívők az ikonosztáznál imádkoznak, gyertyát gyújtanak az ikonok előtt, sorban állnak áldásért, a sarokba elvonulva gyónnak vagy tanácsot kérnek.

metekhi metekhi metekhi metekhi metekhi metekhi metekhi metekhi metekhi metekhi metekhi metekhi metekhi metekhi metekhi metekhi metekhi metekhi metekhi

Az Inguri völgyében


Az Inguri folyó völgyében sűrű zöld köd terjeng, felülről nézünk le rá, a kanyon peremén kanyargó útról. Szvanetit, Grúzia legészakibb tartományát évezredeken át csak hegyi ösvények kötötték össze úgy-ahogy a külvilággal, nem is nagyon igyekezett senki elfoglalni, az oroszoktól csak névleg függő Dadiani hercegek uralma a kommunizmusig fennmaradt. „Ezt az utat Szaakasvili építette”, mondja a sofőr, miközben a keresztbemászkáló sovány teheneket és disznókat, és az útra hulló szikladarabokat kerülgeti a szédítő mélység fölött, „akkor csináltak mindent, a mostani kormány, az semmit.” Alagútba érünk, mennyezetéről forrás csorog az úttestre, a marsrutka megáll alatta, ide-oda tolat, dörgölőzik az ingyen jött autómosás alatt, mint tegnap a malacok a gelati kolostor falához.

A Jvari-hágón megállunk, „otdühaty, kicsit enni-inni”. „Mennyi ideig állunk?” „Negyedórát, félórát, ameddig jól érezzük magunkat,” invitál a kis mokány sofőr. Fabódé két asztallal, csípős lében puhára főtt birkahúst eszünk, a sofőr egy-egy pohár narancslevet tölt nekünk a sajátjából. A busz érkezésére összejönnek a szomszéd tanyák lakói, nagy tál gőzölgő hacsapurit, sajtos lepényt rendelnek, mellé csácsát, naranccsal főzött törkölypálinkát isznak. Egy másik kisbusz is befut, nagyhangú férfi csatlakozik a társasághoz lányával és annak barátjával, az egész társaság az ő sztorijain csüng és hahotázik. Aztán kérlelésre a lány is behozza és hangolni kezdi a pandurit, a grúz gitárt. „Ezért jöttem Grúziába”, mondja áhítattal Lloyd.



Chemiguli shenmogelis – Terád vár a szívem

Chemiguli shenmogelis guli ankara
amdenikhnis molodinma guli tagala
meshen gamigeb chemo engulo
kalmakhebis sabudaro Enguro ankara
Terád vár a szívem,
de nem a végtelenségig:
megértheted, sok hal
van az Inguri folyóban.


Svanur koshkze artsivebi skhedan – Madarak ülnek a szvan tornyokon

Svanur koshkze artsivebi skhedan
khivianda bans adzleven mtani
ar sheshinde genatsvalos deda
nanil nanil nanaila nanil

Garetsiva kharishali gminas
elvam dasva khedebs okros tmani
daidzine farskvlavebsats sdzinavt
nanil nanil nanaila nanil

Ushishari Ushba hrubleps ikhvevs
nislishi tvlemen Ushguli da tsani
mamasheni kakholia jihvebs
nanil nanil nanaila nanil

Dromova da mtepshi tsakhvalt ertad
kamezrtebi ushishari Svani
tavs da oijakhs uertgule marad
nanil nanil nanaila nanil
Madarak ülnek a szvan tornyokon,
énekelnek, s velük énekelnek a hegyek.
Ne félj, ne félj, drága egyetlenem
nanil nanil nanaila nanil

Odakint hideg van és fúj a szél,
itt benn a tűz aranyhaja lobog.
Aludj, alusznak a csillagok is
nanil nanil nanaila nanil

Az Ushba-hegy nem fél a hófelhőktől:
a köd és a felhők lent Ushguliban vannak.
Apád elment hegyi kecskére vadászni
nanil nanil nanaila nanil

Ha felnősz, apáddal mész majd vadászni,
félelem nélküli szvan lesz belőled,
hű leszel magadhoz és családodhoz,
nanil nanil nanaila nanil

És ma délutánra meg is érkeztünk az Inguri folyó felső folyásához, az Ushba-hegy alá, Ushguliba, Európa legmagasabban fekvő településére, a szvan tornyok földjére

Kutaiszi


„Te honnan?” „Amerikából.” „Van neked fényképezőgép?” „Igen, van fényképezőgépem.” „Csinál nekem kép!” „Ladno.” A középső férfi egy másodperc gondolkodás után inkább kilép a csoportképből.

kutaisi kutaisi kutaisi kutaisi kutaisi kutaisi kutaisi kutaisi kutaisi kutaisi kutaisi kutaisi kutaisi kutaisi kutaisi kutaisi kutaisi kutaisi kutaisi kutaisi kutaisi

Grúzia percről percre


georgianminute georgianminute georgianminute georgianminute georgianminute

Ushguli, a világ teteje. Hajnalban ettünk utoljára, délután már jólesne valami az egész napos túra után, de a kihalt lakótornyok között legföljebb valamelyik sovány tehenet fejhetnénk meg, mert bolt egy szál se. „Menjünk be itt egy házba, ha mást nem, kenyeret meg sajtot csak adnak nekünk”, indítványozza terepjárónk sofőrje. A háziasszony azonnal asztalhoz ültet, a megkelt kenyértésztából lepénynek valót szakít ki három főre, perceken belül feltálalja a frissen sült húsos hacsapurit. Apósa, az egykori szovjet pilóta ma hetven évesen orosz nyelvet tanít a helyi iskolában a szvan gyerekeknek. Otthon főzött grúz konyakot tölt újra meg újra, háromszor mond ünnepélyesen tósztot a vendégekre, a családra, meg hogy ne legyen háború Donyeckben, Abháziában és Dél-Oszétiában.


Mestiában a lengyel-grúz baráti társaság külön kocsmát tart fenn a főtéren, lengyel-grúz kétnyelvű feliratokkal. A társaság lengyel és grúz tagjai csak nyáron vannak itt turisták képében, ilyenkor télen csak szvanokkal találkozni odabenn. Az ő nyelvjárásuk az érthetetlenségig eltér a grúztól, de csak beszélt formában létezik, így hát a feliratokra sem kerül fel. A pincérnő jazidi vallású kurd, akinek szülei Irakból a törökországi Karszba, majd onnan ide, Szvanetibe menekültek. A „jezidszkijt” folyton „jazicseszkij”-nek, pogánynak mondja, freudi módon utalva rá, miért kellett szektájuknak egyfolytában menekülnie az igazhitű muzulmánok elől, a középkortól az ISIS új középkoráig. A bárpultnál hatalmas termetű szakállas férfi, a szemközti kis kórház ügyeletes orvosa, akinek legfőbb szenvedélye a szvan és a sumér nyelv rokonságának bizonyítása. A másik szenvedélyére csak akkor derül fény, amikor autójával körbefuvaroz a szálláshelyek között, amelyeket csoportunknak ajánlanak. Az autóban klasszikus zene szól a legjobb előadóktól. „Jordi Savalltól minden CD-m megvan”, mondja áhítattal. „Persze az orosz kalózszájtokról, hát eredetiben képtelenség volna itt hozzájutni.”


Logisztikai teendők, szállások kiválasztása és megtekintése leendő csoportunk számára. „Én is magyar vagyok”, hökkent meg a Gora Hotel fiatal tulajdonosnője, ahogy az áldomást isszuk narancsos csácsával a vacsorateremben, alattunk az esti Kutaiszi fényeivel. „Legalábbis nagyapám az volt. A háború elől menekült ide.” „Melyik háború elől?” „Negyvennégyben. Huszonnégy éves volt.” „Hát akkor nem hiszem, hogy menekült volna. Vagy a németekkel jött katonaként, vagy ugyancsak velük hadifogolyként.” „Nem tudom, erről soha nem beszéltünk a családban.”


A Sztálin-graffitikon jól érzékelhető a félmúlthoz való ambivalens viszony. A népszerű „Putyin, te fasz!”-stencileken az orosz elnök a szovjet főtitkár kisebb matrjoska-kiadása, míg a szvaneti Kala faluban gyakorlott kézzel a vakolatba karcolt Generalissimus-portré a romos házon is tiszteletet parancsolóan tanúskodik a dicsőséges korról, amikor a grúzokat csak közülük való hóhérok irthatták.



Kutaiszit az ötödik legrégebbi folyamatosan lakott európai városként emlegetik, bár erre elsősorban azt hozzák fel bizonyítékul, hogy a görög történelem mitikus hajnalán az argonauták ide, Kolkhiszba jöttek az aranygyapjúért, így hát a várost már szükségképpen lakták. Az ősi Kolkhisz egyetlen fennmaradt emléke az Argo sör, amely fekete, mint a Fekete-tenger, ahonnét Jázón és társai ide érkeztek az Argo hajón, amely a címkén látható.

georgianminute1 georgianminute1 georgianminute1 georgianminute1 georgianminute1 georgianminute1

Az egykori belvárosban, a pusztuló paloták között századfordulós passzázs, szecessziós kapuján „Mon Plaisir” felirattal, boltjai helyén ma kocsma, kifőzdék, szükséglakások, foghíjak paddal, a tinédzserek társas életének színhelyei. Az udvar másik végét árkádsorral zárták le és nyitották meg egyszersmind a másik utca felé. Árkádjai alá valamikor a hetvenes években építhették be a neoreneszánsz ívsorral tökéletesen inkompatibilis, impozáns beton csigalépcsőt, amely mint hatalmas fúrószár lendületes dinamizmussal tör fel a földből, hogy aztán az árkád boltozatába ütközve ne vezessen sehová.


Az óváros házai között apró udvar, benne nagyméretű, jellegzetesen ántivilágbeli szobrok. Befényképezek a rácson. „Mi ez?” „Galéria. A mi nemzeti művészeink”, magyarázza a ház előtt beszélgető fekete bőrkabátos zömök grúz. „Régiek?” „Hát… nem mostaniak.” „De korábban nem itt álltak?” „Hát itt is meg máshol is.” „Tereken?” „Hát a Majakovszkij például a tanácsház előtti téren.” „Ööö… nézze, én Budapestről vagyok, Magyarországról, nálunk azt csinálták, hogy a rendszerváltás után egyetlen múzeumban gyűjtötték össze a kommunista szobrokat. Ez is olyan?” „Hát persze!” ver hátba örömmel, hogy végre felfogtam, miről van szó.


A zsidó utcán faragott kőből épült szép házak, kváderekből rakott két zsinagóga. Az egyik nyitva áll az Izraelből rendszeresen hazalátogató és közös vállalkozásokat alapító kutaiszi zsidók számára, a másik már bezárt. Vele szemben ugyancsak kőfalú szép ház, stílusa alapján az is a zsidó közösséghez tartozott. Az ajtajában ülő idős asszony magához int. „Héberek, Izraelből?” kérdezi oroszul. „Nem, Magyarországról és Amerikából”, mire megnyugodva visszavált grúzra. „A hátsó ajtó nincs bezárva, bemehetnek a zsinagógába. A nagy zsinagógát az utca elején látták? És ha továbbmennek, ott a harmadik zsinagóga is, a grúz, a szent arkangyaloknak szentelve”, mutat a sziklán álló templomra.


A kutaiszi székesegyház magas sziklán trónol a Rioni folyó fölött, a város minden pontjáról látható, a legváratlanabb skurcokat gazdagítja valami extra konnotációval: a zsidó utcát, a nyomornegyedet, az óvárosnak a folyóra lefutó belső udvarait. A meredek kis utcákon jó húsz perc alatt lehet felkapaszkodni hozzá, a szerpentinen taxival csak pár perc az út. Negyedóránként, félóránként egy-egy fekete taxi áll meg a kapu előtt, fiatal pár száll ki belőle szép ruhában, az eljegyzésen még innen, ünnepélyesen végigjárják a templomot, mézszagú vékony gyertyákat gyújtanak az ikonok előtt, bölcsességet kérnek a döntéshez, és áldást kapcsolatukra.


Kínai bakancsom talpa a leválik a sziklás hegyi úton. „Hol lehet itt olcsó cipőt venni?” „Venni?” A taxis szeme elkerekedik a pazarláson. Kis cipőjavító trafik elé kanyarodik, alig férek be a suszter és kínai kutyája mellé. Nagyokat fúj, míg az árral körbedöföli a két cipő talpát. Két eurót kér a félórás munkáért, büszkén feszíti a fonalat, hogy ezer évig sem lehet elszakítani.


Gelati, Motsameta, középkori kolostorok a Kutaiszi fölötti hegyekben, Építő Dávid király sírja, gyönyörű hegyi táj, bár ezt mindennap leírhatnám. A falvakból feljönnek a vasárnapi misére. Orosz-ukrán-grúz testvérpárral ismerkedünk meg a buszon, mise után felhívnak a kolostor fölötti dácsába kávézni, a falu gyerekei összefutnak, körbeállnak, fényképezkednek.


Kutaiszi ébred. Itt már nyolc óra, a fejünkben még csak öt. Mindössze két óra alvás után indulunk fel a hegyekbe. Hátizsákunkban egy-egy üveg kitűnő grúz bor, amellyel minden utast megajándékoznak (!) az útlevél-ellenőrzésnél, ez ürítjük majd a csúcson minden leendő vendéglátónk egészségére.


Budapestet frissen hullott hó borítja, az utcán jégbordák, ahogy az éjféli repülőtérre indulunk. Kutaisziban tizenöt fok van, és virágzik a narancs az orosz bloggerek fotóin. Oda hat óra az út, visszafele tíz perc lesz csak. Igyekszünk tudósítani, már ahogy internethez jutunk. Mert Tusheti tartományba például, fenn a csecsen határon, még az áramot se vezették be idáig.