Délkelet-Anatólia, percről percre

Az Eufrátesz felső folyása. Előtérben az Örmény-plató, háttérben a Nimród-hegy és a Délkeleti Taurus hegység

A kalandok Pesten kezdődnek. Késve érek a repülőtérre, a török checkin már egy órával indulás előtt bezárt. Felmegyek a Turkish Airlines irodájába, hogy még aznapra új jegyet vegyek Isztambulba. „Mi a végcélja?” „Diyarbakır.” „Micsoda, Irak?” kérdezi ijedten a magyar ügyintéző. „Nem, Diyarbakır. Kurdisztán.” Az álmos bagolyként az iroda mélyén fészkelő, szabályos tojásfejű török irodavezető előretolja a fejét. Elölről is szabályos tojás. „Diyarbakır Törökországban van, nem Kurdisztánban”, közli. Pedig kíméletes voltam, hiszen Nyugat-Örményországot is mondhattam volna.

E zűrös terminológia miatt kap ez a folytatólagosan előrehaladó bejegyzés ilyen bonyolult címet, nem olyan szép frappánsat, mint az etiópiai, az örményországi, az iráni, az odesszai, vagy a berlini falnapi percről percrék.


Diyarbakır óvárosát hatalmas bazalttömbökből emelt fal veszi körbe, négy oldalt kapuval, és sok-sok bástyával, amire szükség is volt itt, a római, bizánci, majd oszmán birodalom határvidékén. A várost az asszírok Amida néven ismerték, ahogy mai, egyre fogyatkozó keresztény asszír lakói is. A név egy asszír kard pengéjén olvasható először, s a város a falak ellenére alaposan megismerte a kardot. Legnevezetesebb ostromáról Ammianus Marcellinus tudósít részletesen, aki maga is ott volt a római védők között, amikor 359-ben a perzsák elfoglalták a várost. 1895-ben és 1915-ben aztán maga az állam küldte rá a kardot saját polgáraira. A Diyarbakırban és környékén élő 70 ezer örményt szinte teljesen kiirtották, s a keresztény szírek egy része is csak azért maradt életben, mert fegyverrel szálltak szembe a török hadsereggel és a kurd martalócokkal. Száz évvel később pedig a kurd felkelőket bombázta itt a török hadsereg.

A város az 1930-as években hozzáfogott, hogy lebontsa a falakat, és megnyissa Diyarbakır szűk utcáit a nagyvilágnak, de vagy hatszáz méter bazalttömb felrobbantása és eltakarítása után elfáradtak, és maradt minden a régiben. A bástyák cikcakkos vonala és az egyenes autóút közötti terület ma körben park, ahol a lakosság ráérő része piknikezik egész nap. Délen, a Mardin-kapu környékén még italbolt is van – ritkaság itt a konzervatív Keleten –, ahol két sört veszünk, és leülünk mi is melléjük.


A kurd fiúk és lányok együtt játszanak, a lányok többnyire fejkendő nélkül

Az óváros észak-déli főutcájának súlypontja a Hasan Paşa Hanı, az 1572-ben épült nagy karavánszeráj. Ide mindenki betér, aki a várost járja, és nem törzskávézója előtt ülve tölti az egész napot. Az alsó szinten kitűnő kurd étterem, az udvaron és az emeleti galériákon kávézók, édesség-, régiség- és ékszerboltok. Egy ilyen előtt nézelődve szólít meg minket Hüseyn, a fiatal eladó. A bolt százötven éve van egyazon család tulajdonában, s egyaránt árulnak antik darabokat és mai ezüstművesek munkáit. Diyarbakır évszázadokon át az örmény és szír ezüstművesség központja volt, s a mai kurd mesterek az ő hagyományaikat viszik tovább. Hüseyn egy ezüst dobozból néhány antik érmét is az asztalra terít. Ezeket a környékbeli parasztok és nomádok találják a földeken. Ilyen leletekről később mástól is hallunk. Sokaságuk jelzi, milyen eleven lehetett a kereskedelem a birodalom határvidékén.

anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1

Hüseyn érmetartó ezüst doboza yezidi eredetű: aljára a pávaangyalt vésték. A yezidi kurdok – akiket az utóbbi időben mint az ISIS egyik fő célpontját ismerhetett meg a sajtóból a világ – Észak-Irakban és környékén élnek, így Délkelet-Anatóliában is, és az iráni zoroasztriánus vallás egy kései változatának hívei. Hitük szerint Isten Melek Tawusra, a Pávaangyalra, az arkangyalok vezérére bízta a világ irányítását. Figurája a yezidi kurdok legfőbb jelképe, házaikra, sírjaikra is ezt faragják, mint később látni fogjuk.


Egy másik madár Hüseyn gyűjteményéből, az athéni bagoly. Minerva szent állata az athéni ezüst tetradrachmát díszítette Athén nagyságának idején, majdnem száz éven át, a perzsák fölötti plataiai győzelemtől (Kr.e. 479) a spártaiaktól elszenvedett vereségig (Kr.e. 406). Az érme Athén gazdagságának és befolyásának szimbóluma volt, s a népszerű γλαῦκ' εἰς Ἀθήνας, „baglyot vinni Athénba” szólás annyit jelentett, mint „a Dunába vizet hordani”. Emiatt és a hosszú forgalmi időszak folytán a tetradrachma az ókor legfontosabb nemzetközi fizetőeszközévé, antik dollárrá vált. Hogy ez a bagoly kereskedő, zsoldos vagy kém ruhájában került ide Amidába, az akkori perzsa birodalom szívébe, már nem tudjuk.


Írtam már, hogy a századfordulós Isztambul kávéházainak megszokott vendégei voltak az aşıkok, az anatóliai vándor énekesek. Isztambulból már rég eltűntek, de olvastam, hogy kelet-anatóliai városokban még találkozni velük. Rákérdezek Hüseynnél, aki a dengbêjekhez küld minket. A dengbêjek az aşıkok kurd megfelelői, vándor énekesek, akik hosszú eposzokat, népdalokat, saját szerzeményeket adnak elő. Rendszeresen fellépnek, versenyeik vannak. Diyarbakırban 2007-ben alakult EU-támogatással a Dengbêj Ház, ahol minden délután néhány közismert dengbêj ad elő, s a műértő közönség – köztük sok nő és gyerek is – áhítattal hallgatja, videózza, kérdezgeti őket. A színhely az óváros egy hagyományos kereskedőházában egy pinceklubra hasonlít, mesterek és nézők jönnek és mennek, két dal között beszélgetnek, teát kínálnak körbe. Ahogy belépünk, távoli napnyugati vendégek, a mesterek mindjárt maguk mellé intenek minket. Lloyd oda is ül, hogy jobban tudjon felvenni, de én az ajtónál maradok, hogy szemből tudjak videózni.








A mesterek az udvaron is gyakorolnak. Az első videón szereplő öregúr is itt teázik, odahív bennünket, beszélget velünk. Négy nappal később a főutcai ruhaboltja előtt találkozunk vele, nagy melegséggel üdvözöl, invitál be teára.


Diyarbakırnak a falakon belüli óvárosa, a Sur labirintusa háromezer év alatt alakult ki zegzugos utcácskáival, bazáraival, karavánszerájaival, boltjaival, fürdőivel, mecseteivel, örmény, szír, görög templomaival. Ezt az archaikus városszerkezetet az elmúlt „hosszú évszázadban” három csapás érte. Az első 1895-ben, amikor az oszmán államhatalom felgyújttatta a nagy fedett bazárt, amelyben főként örmény és szír keresztény mesterek és kereskedők boltjai és műhelyei voltak. A második 1915-ben, amikor az örményeket elhurcolták, s templomaikat felgyújtották. A harmadik pedig 2015-16-ban, amikor a török hadsereg harckocsijai házról házra haladva szorították ki a felkelő Kurd Munkáspárt gerilláit. A harcok végére az óváros keleti és déli része romokban állt. A török állam ezt követően az elpusztított területen kisajátított több mint hatezer ingatlant – köztük számos egyházi tulajdont is –, s ezeken a hivatalos álláspont szerint „az óváros rekonstrukciója” folyik. Az építési terület nagy palánkokkal van elzárva, de már most látszik, hogy modern lakóházakat emelnek rajta, amelyeknek semmi köze sincs a történelmi városszerkezethez és épületekhez. Kritikusok szerint a művelet célja az, hogy az új lakásokat vagyonos török rétegnek juttatva kiszorítsák az óvárosból az ott élő etnikai kisebbségeket. Erdoğan már 2011-ben bejelentette ezt a tervét, de akkor még széles körű tiltakozással le lehetett állítani. Mára a folyamat megállíthatatlanná vált.

Az alábbi két térkép jól szemlélteti a változást. Az első az OpenStreetMap térképe, amely közösségi hozzájárulásokkal frissül, s ezért naprakész. Ezen a Sur keleti és déli részét egységes barna szín fedi İnşaat Alanı – „Építési terület” felirattal. Utcáknak nyoma sincs, ahogy valószínűleg már azoknak a mecseteknek és templomoknak – a súlyosan sérült örmény katolikus templomnak és a káldeus (szír katolikus) templomnak, vagy az örmény templomból lett, és most teljesen szétlőtt Kurşunlu Dzsáminak, a Sur legfontosabb mecsetének – sem, amelyeket a térkép még feltüntet. A másodikon, a Google Map térképén még a pusztulás előtti állapot látszik, zegzugos utcák, mecsetek, középületek sokaságával (amelyekhez érdemes egyet nagyítani a térképen.)

Sokszor jártam, sőt éltem olyan városokban, amelyeket egy hadsereg valamikor a földdel tett egyenlővé. Benne volt ez a város topográfiájában és a kollektív emlékezetben. De azóta jó idő eltelt már, a város újjáépült, s egy másik struktúra terült rá az előzőre. De közvetlenül a pusztítás után járni egy városban sokkoló élmény. Valamit, ami sok évszázadon, sőt évezreden át, de még néhány éve is ott volt, s még a blog olvasói közül is többen látták, én már nem láthatok. És közben még nem épült ki a helyén egy új, szerves struktúra, hogy feledtesse azt, ami volt. Ilyen lehetett a háború utáni Berlinben. Vagy, még ideillőbb, a török hódítás utáni magyar városokban.



A legtragikusabban a Szent Giragos (Cyriacus) örmény templom járt a Sur déli részén (az OpenStreetMap-en kereszttel jelölve az építési terület határán), amelyet száz év alatt kétszer romboltak le. A templomot az 1915-ös népirtás után bezárták, majd textilraktárnak használták, míg teljesen le nem pusztult. Diyarbakıri származású örmények 2009-ben hoztak létre Isztambulban alapítványt a felújítására. 2011-ben nyitották meg újra egy kis örmény múzeummal együtt, elsőként a népirtás idején elhagyott templomok közül. A népirtás századik évfordulóján, 2015-ben újra áldozatául esett a városi harcoknak, majd területét a török állam kisajátította. Ma is romokban áll, belsejében bombatölcsérek. Közvetlenül a bejárat utáni gödörben, mint olcsó metafora, bárány teteme hever.

A Szent Giragos a 2012-es helyreállítás után. A templomról szóló Wikipedia-cikkből.

Papok misére készülődnek a Szent Giragos templomban, 2015. Bryan Denton képe a New York Times-nak

A Szent Giragos templom mai állapota. Jobbra hátul ugyanaz a sekrestyeajtó, mint az előző képen

De a Sur megmaradt részén néhány romtól és foghíjtól eltekintve már semmi sem emlékeztet az egykori harcokra. Az utcákon gyerekek játszanak – rengeteg gyerek –, mozgó zöldség-gyümölcs-árusok csinálnak jó boltokat (az a néhány líra árkülönbség is sokat számít a bazárhoz képest), kurd asszonyok beszélgetnek a házak előtt a földön ülve, férfiak kávéznak a sok kis bolt előtt, régi házakat újítanak fel boutique hotelnek, bízva a majd csak meginduló turizmusban.

Diyarbakır, az óváros délnyugati, részben keresztény negyede. Klikk az egyes pontokra! A kis képek nagyíthatóak

A szír templom mint erődítmény magasodik a keresztény negyed közepén. Volt is ilyen funkciója: az 1895. novemberi három napos véres pogrom alatt ide menekült sok ezer szír és örmény keresztény a muszlim tömeg elől. Ma sem könnyű bejutni. Noha a felirat szerint hatig látogatható, négykor már nincs szerencsénk. A szemközti szír bor- és ékszerbolt eladólánya is próbálkozik a kapunál, de senki nem válaszol.


Később aztán nyitva találjuk a templomot. Belülről is erődszerű, több, külön is védhető udvarral. Jelen állapotában jó ezer éve épülhetett, ugyanabból a fekete bazaltkőből, mint a város falai, de belsejében néhány építészeti maradvány arra utal, hogy sokkal régebbi pogány templomból építették át. Tornácos homlokzata az ókeresztény templomoké, de belül kör alaprajzú, felülvilágítós, mint a hammamok és a bazárok, s oltárának cseppkőboltozata is a mecseteket utánozza. Körben az ikonok viszont az európai barokk festészet hatását mutatják, erőteljes népies ízléssel.

Az iszlám előtt az egész város keresztény volt, szír orthodox és örmény. Az áttérítések már a 7. századi arab hódítással elkezdődtek, majd a 16. századi oszmán hódítással folytatódtak. 1915-ben a keresztények nagy részét lemészárolták, helyükre kurdok költöztek be a városba. A maradék kereszténység nagy része az elmúlt évtizedekben emigrált Európába: jelenleg a szír keresztények 80%-a Svédországban él. Délkelet-Anatóliában mindössze néhány ezer szír keresztény maradt. Diyarbakırban négy orthodox szír család él, összesen kb. 20 ember. Közülük való templomi kalauzunk is, aki gimnazista fiú, idősebb testvérei már családostul áttelepültek Németországba. Ő közgazdaságtant szeretne tanulni. „Te is el akarsz menni?” Habozik a válasszal. „Nem, én itt maradok.” Van még ideje eldönteni.

A szentély két oldalán egy-egy kőtábla áll a régi szír estrangelo írással. „El tudod olvasni?” „Azt nem”, habozik ismét, „de ezt igen”. Felüti a modern nyugati szír serto írással nyomtatott misekönyvet, és hangosan olvasni kezdi. Hangja már az első sor végére éneklésbe megy át, a hangos felolvasás megszokott formájába. Lloyd csöndben elkezdi felvenni, sajnos az eleje már lemaradt, de így is meghallgatjuk az evangéliumot bevezető Alleluja végét és az evangéliumot, az Úr szavát az Úr anyanyelvének egyik tájszólásán.



Szír nyelvű evangélium, 2019. augusztus 9. Lloyd Dunn hangfelvétele


anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2


Szírek, arámok, asszírok. A keresztény szírek, akiknek nyomait most Délkelet-Anatóliában követjük, nem azonosak azokkal a szírekkel, akikről a hírekből mint iszlám bevándorlókról hallunk. Az utóbbiak az 1920-ban az Oszmán Birodalom arab tartományaiból francia védnökséggel létrehozott, és az antik Syria provincia után Szíriának elnevezett ország polgárai. Nyelvüket és identitásukat tekintve túlnyomórészt arabok, csupán állampolgárságuk után nevezik őket szíriaiaknak.

A keresztény szírek azonban nem arabok, hanem többféle ókori mezopotámiai nép leszármazottai, akik a Kr.e. 10. században a Levantéből Mezopotámiába bevándorló arám csoportok valamelyik tájszólását beszélték. Sokaságuk miatt ez a nyelv vált hivatalossá már az újasszír birodalomban, majd ennek utódaiban, a babiloni és a perzsa birodalomban is. Minthogy a zsidók a babiloni fogság alatt eredeti héber nyelvüket a vele rokon arámra cserélték fel, ezért az első keresztény apostoloknak is olyan területeken volt könnyű téríteniük, amelyeknek nyelvét beszélték: Mezopotámiában és környékén, Anatóliában és Perzsiában. Az itteni arám nyelvű lakosság ezért az elsők között vette fel a kereszténységet, s a közös vallás és liturgikus nyelv közös etnikai identitásukat is létrehozta. Őket tehát etnikai és vallási alapon nevezzük szíreknek.

A kétféle, állampolgári és etnikai szírt az angol Syrian ill. Syriac néven különbözteti meg egymástól. Tulajdonképpen magyarul is kétféle elnevezést használunk rájuk: szíriai ill. szír, csak pongyolaságból szoktuk a szíriai muszlim arabokat is szírnek nevezni. Maguk a szírek azonban újabban szívesen nevezik magukat és egyházukat asszírnak, részben a világosabb különbségtétel, részben az áhítottabb pedigré kedvéért. Nem mindannyian az asszír harcosok leszármazottai ugyan, de nagyjából az egykori asszír birodalom területén élnek, nyelvük az asszír közeli rokona, nevük is az asszírokéból ered görög közvetítéssel, s a Kr.e. 6. századtól már az ő arám nyelvük volt az asszír, és minden azt követő birodalom közigazgatási nyelve.

Zsidó és keresztény arám. Miközben a szírek egyfelől asszír pedigrével büszkélkednek, másfelől azt hangoztatják, hogy ők Jézus anyanyelvén beszélnek. Eszerint Jézus asszírul beszélt? Nos, az egyenlet csupán kis jóindulattal helyes. A zsidók a babiloni fogság alatt a korabeli, Kr.e. 7. századi helyi arám dialektust vették át. Ezen írták arámi anyanyelvű Biblia-parafrázisukat, a Targumot, és ennek hét évszázaddal későbbi názáreti tájszólását beszélte Krisztus. (Ez a tájszólás elég markáns lehetett, mert Pétert Jeruzsálemben „elárulja a beszéde”, Mt 26:73). A szír keresztények nyelve azonban a Kr.u. 1. századi Edessza (ma Urfa) arám tájszólásán alapul, amely sok tekintetben eltér a „zsidó arámtól”. Krisztus azért valószínűleg megértette volna, mint ahogy az edesszai arámok is megértették a jeruzsálemi apostolokat.

„Igazhitűek” és „eretnekek”. A szír kereszténység több felekezetre oszlik. Két legnagyobb águk 431-ben, illetve 451-ben vált el a kereszténység orthodox-katolikus fősodrától. 431-ben az efezoszi zsinat elítélte Nesztoriosz konstantinápolyi teológust, aki azt hirdette, hogy Krisztusban az isteni és emberi természet nem egyesült egymással. Követői a perzsa birodalomba menekültek, s itt segítettek a perzsa sahnak megoldani egy súlyos politikai dilemmát. A sah ugyanis mindaddig menedéket nyújtott a vele ellenséges római birodalomban üldözött keresztényeknek. Azután azonban, hogy a kereszténység Rómában 390-ben államvallássá vált, az ellenség ellenségeiből egy csapásra ötödik hadoszlop lett. Nesztorioszék felajánlották, hogy a perzsiai szír keresztények az Efezoszban elítélt formulát fogadják el, s ilyenformán továbbra is elkülönülnek a birodalom kereszténységétől. Így is történt, s a nesztoriánus egyház – vagy ahogy magát nevezi, a Kelet Egyháza (Church of the East), illetve 1976 óta Asszír Keleti Egyház (Assyrian Church of the East) – hatalmasra nőtt, a perzsa birodalom egész területén, sőt azon túl Indiáig és Kínáig is elterjedt. A Selyemúton kolostoraik voltak, Marco Polo Pekingben nesztoriánus oszét közösséggel találkozott, az első nagykánok feleségei többnyire szír keresztények voltak, s Dél-Indiában mindmáig tízmilliónyi hívük van, akiket megtérítőjük, Szent Tamás apostol után Tamás-keresztényeknek neveznek.

451-ben a kalkhedóni zsinat egy másik tanítást ítélt el, az úgynevezett „monofizitákat”, azaz „egy-lényeg-hívőket”, akik azt tanították, hogy Krisztusban az isteni lényeg annyival nagyobb az emberinél, hogy az utóbbi úgyszólván nem is érdekes, „feloldódik az előbbiben, mint egy csepp édesvíz a tengerben”. Az elítélést számos helyi egyház nem fogadta el, így a kopt, etióp és örmény egyházak mellett a római birodalomban élő szírek nagy része. Ők létrehozták a Szír Orthodox Egyházat, amelynek nevében az „orthodox” éppolyan kétértelmű, mint a „szír”. A kifejezés ugyanis görögül annyit tesz, mint „igazhitű”. Ilyenformán jogosan használják, ha a saját hitüket tartják igaznak, mint ahogy nyilvánvalóan annak tartják. A vallástörténeti szóhasználatban azonban az „orthodox” azokat az egyházakat – vagy inkább egyes számban, azt a sok központú egyetlen egyházat – jelenti, amely mind a hét nagy egyetemes zsinat határozatait elfogadta, és nem hullott ki már a negyediknél, s csak 1054-ben különbözött össze a katolikus egyházzal. Ilyen értelemben tehát a Szír Orthodox Egyház nem orthodox.

A szétválás ellenére az orthodox egyház mindig is kapcsolatot tartott a „monofizita” (saját szóhasználatuk szerint „miafizita”, azaz „az egyik lényeget hangsúlyozó”) egyházakkal, s manapság már sajnálatos túlreagálásnak tartják a szakadást. Hasonlóképpen a felfedezések korától kezdve a katolikus egyház is igyekezett újraegyesülni a „nesztoriánus” egyházzal, s ma már közös krisztológiai nyilatkozatot fogadtak el. Az Asszír Keleti Egyháznak Rómával 1522-től kezdve több hullámban újraegyesült részét egy rég kihalt arám nép nevének reciklálásával Káldeus Egyháznak nevezik, központja ma Bagdadban van. Diyarbakırban ma már csak egyetlen család, kb. 8 szír tartozik ide; templomukat 2016-ban lőtték szét.


Nemzeti büszkeség: asszír kapuőr-istenséggel fémjelzett midyati szír bor

Diyarbakırtól délre, a Tigristől le a szír határig emelkedik Tur Abdin fennsíkja, a szír szerzetesség kis híján kétezer éves központja, ahogy arám nevének jelentése is mutatja: „a Szolgák Hegye”, mármint Isten szolgáié. A vidéket közel háromezer éve szírek lakják, akik kétezer éve vették fel a kereszténységet, s akik nemcsak a szertartásokon, de a mindennapokban is az arám nyelv helyi változatát, a turoyót beszélik. Ez Anatólia egyik legérdekesebb vidéke, utunk egyik fő célpontja. Megrendítő élmény ilyen közel kerülni saját európai kultúránk gyökereinek ennyire ősi, ma is élő tanúihoz.

A szír keresztények kemény kitartás révén maradtak meg mindmáig ezen a vidéken. A Tur Abdint szigetként körülvevő muszlim tenger, az arabok, Timur Lenk mészárosai, az oszmán hódítók, majd a kurdok folyton megújuló rablóhadjáratai újra meg újra megpróbálták kiirtani őket. Az örmény genocídium idején, 1915-ben, amelyet az asszírok Sayfónak, „a kard évének” neveznek, a török hadsereg és a kurd martalócok háromszázezer szír keresztényt mészároltak le. A Hakkari környékén élő „nesztoriánus” asszírok fegyverrel törték át magukat a hegyeken a perzsa határig és a Kaukázusig, s ma Iránban, az Urumia-tó környékén és Teheránban, valamint Tbilisziben élnek. A tur abdini szírek közül pedig több tízezren Inwardo (új török nevén Gülgöze) erődített kolostorfalujába menekültek, ahol két hónapon át fegyverrel álltak ellen a kurdok ostromának, míg a gyilkosok vissza nem vonultak. Így maradt meg Tur Abdin Törökország egyetlen jelentős keresztény vidékének.

A szír keresztények azóta sem élvezhetnek békét. A török állam és a kurd betelepülők sokféle címen igyekeznek kisajátítani egyéni és egyházi földjeiket, és elűzni őket falvaikból. A kurd PKK felkelői és a török hadsereg közötti összecsapások idején egyik fél sincs kímélettel irántuk. A török állam által támogatott milíciák szabadon garázdálkodhatnak falvaikban, s 1987 és 1998 között negyvenöt szírt öltek meg Tur Abdinban, és sok keresztény lányt hurcoltak el muszlim ágyasnak. Kisebbségi jogaik nincsenek, falvaik nevét és családneveiket is törökre változtatták. Mára nagy részük – közel negyedmillióan – emigráltak: a szírek 80%-a Svédországban, jelentős részük Németországban él. Tur Abdin falvaiban néhány ezren maradtak még, akik beszélik őseik arám nyelvét és látogatják templomaikat. A kolostorok egy részében még élnek elszánt szerzetesek, a falusi templomok némelyikét még kinyitja egy-egy utolsó család. Egy-két vállalkozó kedvű emigráns még visszatelepül Nyugatról, hogy tőkét és életet hozzon a szír vidékre.

Tur Abdin említését a legtöbb Törökország-útikönyv kerüli. Az egyetlen, amelyik ír róla, a Bradt kiadó Eastern Turkey útikönyve (Diana Darke, 2014). Informatív útleírások Nacsinák Gergelytől A Tigris tíz szeme. A szír kereszténység szent helyei (2016), és William Dalrymple A Szent Hegytől keletre. Bizánc örökségének nyomában (1998, magyarul 2014) c. nagyon izgalmas munkájának megfelelő része. A tur abdini kolostorokat egyenként bemutatja Hans Hollerweger és Andrew Palmer Turabdin, where Jesus’ language is spoken c. háromnyelvű (német, angol, török) albuma (1999). A Sayfóról megjelent számos kötet közül kiemelkedik a Berghahn kiadó Let them not return – Sayfo: The genocide against the Assyrian, Syriac and Chaldean Christians in the Ottoman Empire c. többszerzős kiadványa (2017).

Tur Abdin és környéke. Az általunk most felkeresett szír templomok és kolostorok

Tbilisziben élő asszír keresztények a Miatyánk arám eredetijével köszöntik Ferenc pápát grúziai látogatásakor, 2016. október 1.


Diyarbakırból indulva Bismil városkánál lépjük át a Tigrist. Utána gyorsan emelkedik az út Tur Abdin hegyvidékére. Kiégett dombvidékeken, egykori nagy folyók kiszáradt kanyonjain át haladunk, az időszakos patakok vonalát mediterrán csertölgyek sora jelzi. Így érünk el a hegyoldalon feltorlódó Savur városkáig, ahol a főutcán hatalmas társasélet folyik, meglepő módon egy ilyen félsivatagos táj közepén emelkedő zikkurattól.

anatolia3 anatolia3 anatolia3 anatolia3 anatolia3 anatolia3 anatolia3 anatolia3 anatolia3 anatolia3 anatolia3 anatolia3 anatolia3


Savurtól termékeny zöld folyóvölgy vezet fel a hegyekbe. A termőföldeken a learatott gabona szalmája sárgul. A völgyet „Tur Abdin paradicsomának” nevezték, ez látta el a vidéket bőven zöldséggel-gyümölccsel. Az első falunak, Qaloknak már csak alapfalai látszanak. Ennek dékánja lépett először kapcsolatba Rómával a 16. században, létrehozva a szír katolikus egyházat. A falu a Sayfo idején pusztult el. A második falu elején kettős helynévtábla: Dereiçi / Kellith. Az első név az újonnan adott – légből kapott – török név, a második, kis betűvel és zárójelben, az eredeti szír helynév. A domboldalra felkúszó helység ma már csak szellemfalu. Lakói 1998 után költöztek el gyors ütemben Németországba, miután a muszlim fundametalisták terrorizálták a falut, és megölték polgármesterét.

Az országút felé két rendezett, felújított ház néz; nem tudjuk, szírek lakják-e még. Mögöttük azonban az egykori szép, emeletes, nagy udvaros kőházak már többé-kevésbé romosak. Egyik-másikat beköltözött kurd nomádok használják: boltíveik alatt kecskenyájak bekkelik ki a negyvenkét fokos meleget, udvarukat mint finom pointillista minta, sűrű kecskeszar borítja. Máshol a romok elé függesztett műanyag függöny vagy műanyag székek jelzik az új beköltözőket. Sok kapun zár, sokszoros, rafinált, kigondolt, nejlonzacskóval óvott zárak, amelyek akkor is visszavárják még a tulajdonos kulcsát, amikor a ház mögöttük már teljesen romba dőlt.

A falu három temploma – orthodox, katolikus, protestáns – még épen, kijavítva, de már használaton kívül áll. A Szent Jakabnak szentelt orthodox templom udvarán látható a meggyilkolt polgármester díszes síremléke. Három kolostor romjai is állnak még a környező hegyekben: Mor Abay – a perzsa királyfi-szerzetes, akit saját apja ölt meg itt –, Mor Dimet – a szent életű perzsa doktor –, és Deyr Wajaʿ Raʿs, a Fejfájás Kolostora, amelyet a 7. században alapított Mor Thedoute vándorszerzetes, s ahol mindmáig eltölt egy-egy éjszakát a gyógyulás reményében az, akit migrén gyötör. Az eddigiek után szinte furcsán hangzik, hogy ilyen köznapi bajok is gyötörhetik itt az embereket.

anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4


Mardin fehér városa mint hatalmas hajó lebeg az al-Dzsazíra, a Tigris és az Eufrátesz által közrefogott „Sziget” síksága fölött. Árbocai a középkori mecsetek valószínűtlenül magas minaretjei, tatja az Izla-hegyvonulat kiugró utolsó hegyfoka. A város 1100 és 1400 között a Diyarbakırtól a mai Észak-Irakig terjedő Artukid török fejedelemség központja volt. Az Artukidok, Artuk damaszkuszi szeldzsuk nagyvezír és jeruzsálemi kormányzó leszármazottai nagy építők voltak, tőlük származnak a város gyönyörű fehér mészkő palotái, amelyek miatt Arnold Toynbee, aki pedig sok várost látott, a világ legszebb városának nevezte Mardint. A török vezetés igyekszik is kiaknázni ezt az örökséget, és nagy támogatásokkal regionális turisztikai központtá emelni a várost. Szállodánk egy egykori palotában van a Zinciriye-medresze alatt, lépcsőinek labirintusa a felső kaputól az alsóig három utcányi szintet fog át. Teraszunkról látni a főutca fölé emelkedő tetőterasz-éttermek éjjel-nappali nyüzsgését, a napsütötte minareteket és kupolákat, s túl rajtuk a síkságon a közeli szíriai határ felé vezető utat.


Az Artukidákról, ha nem is név szerint, sok olvasónk hallott már, aki velünk járt Grúziában. Ők azok a szeldzsuk-törökök, akiket az 1089-ben trónra lépő Építő Dávid grúz király és az 1096-ban a Szentföldre érkező keresztesek két oldalról fogtak harapófogóba. Az ő impozáns seregüket győzte le Dávid király és frank keresztes segédcsapatai 1121-ben a Tbiliszi melletti Didgorinál, miáltal Dávid előtt megnyílt az út a tbiliszi muszlim emírség elfoglalására, és Tbiliszi grúz fővárossá tételére. Építő Dávidnak Tbiliszi határában, az egykori Didgori falu helyén álló bronz lovasszobra felemelt kezével ma is az artukida seregre mutatva indítja harcba a grúz csapatokat.

A népirtásig az óváros volt Mardin keresztény negyede. Több keresztény felekezetnek – szír katolikusoknak, káldeusoknak, örmény katolikusoknak – is püspöki székhelye volt. 1915 nyarán az itt élő hétezer örményt és hatezer szír keresztényt lemészárolták. A szír orthodoxok egy része a közeli Deyrulzafarân kolostorba, a szír orthodox püspöki székhelyre menekülve élte túl a népirtást. A püspöki paloták még ma is állnak, más célra átalakítva vagy üresen.

A főutcai káldeus templom és püspöki palota zárva van, udvarán szír sírkövek és faragványok, kerítésénél hajléktalanok ülnek. A palota mögé kerülünk, hátsó ajtót keresve. Öreg kurd házaspár jön az utcán hagyományos viseletben. Az öregember jóindulatúan felénk hajol, törökül mondja: „Ez zárva van. Menjenek amarra, ott van egy másik nyitva.” A másik a Mor Behnam szír orthodox templom, egy szűk kis utcából nyíló tágas udvaron. Körben kis mellékudvarok, régi szír és arab feliratos sírkövek. Maga a templom zárva van, kulcsos embert nem találunk. Legközelebb, insallah.

anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5

Szent Behnam a szomszédos Adiabene asszír királya, Szennaherib fia volt a 4. században. Negyven szolgájával együtt vadászni indult az Alfaf-hegyre, s az éjszakát is ott töltötte. Álmában angyal jelent meg neki, aki felszólította, hogy keresse fel a közelben élő Mor Mattai remetét, aki meg tudja gyógyítani húgát, Sárát a leprából. Meg is találta, s a remete velük ment a városba, ahol imádságára a királylány visszanyerte egészségét. Ezt látván Behnam, Sára és a negyven szolga megkeresztelkedtek, majd visszakísérték Mattait az Alfaf-hegyre. Szennaherib király a hír hallatán megdühödött, s katonákat küldött a csoport után, akik mind a negyvenkettőt lemészárolták. Utána a király őrületbe esett, s feleségének az angyal megjelentette, hogy csak Mattai tudja meggyógyítani. Ez meg is történt, s az eszére tért király bűnbánatot tartott és megkeresztelkedett, majd kolostort épített a gyilkosság helyén. A Szent Behnam és Sára kolostor ma is áll Észak-Irakban, noha az ISIS megrongálta, de már helyreállították. A vértanúk a szír kereszténység legfontosabb szentjei közé tartoznak.

Szent Behnam, Sára és a negyven vértanú Mor Mattaival a diyarbakıri szír orthodox templom ikonján

Folytatása következik

Hetvenöt

Menükártyák egy cipősdoboz aljából


                   


A menükártyákat kísérő levél az idők folyamán elkallódott. Valami ilyesmi lehetett benne:

Galyatető, julius 20.
Drága Ernám

Sokkal kalandosabb lett az utunk, mint ahogy azt elterveztük. Őfőméltósága betiltotta újabb szállítmányok elindítását, így Giga utólérhette magát, és végre elindulhattunk a hegyekbe. Az eredeti tervek szerint Vámosgyörkig vonattal mentünk volna de még ez sem lett zökkenőmentes. Tudod drágám, már a vonatokban sem lehet megbízni, hiába van minden állomásfőnöknek a zsebében doxa. Egy kellemetlen incidens zavarta meg az utunkat. Valahol Hatvan előtt megálltunk a nyílt pályán, és jó órán át vártunk. A kalauz fel-alá járkált a vágány mellett, de ő is csak a fejét rázta, hogy nem tud semmit.  Amikor végre begurultunk Hatvanba, csak egy oldalvágányra kitolt szerelvényt láttunk, amit csendőrök fogtak körül, távolabb meg néhány SS tiszt cigarettázott. Te, hogy azok a német tisztek milyen fessek tudnak lenni!

Így azután az a kellemetlen dolog történt, hogy a távolsági busz otthagyott bennünket, és csak jó  félóra után talált a Giga egy autótaxit, aki hajlandó volt minket felhozni. Ráadásul egy idősebb házaspár is bekéredzkedett mellénk. El nem tudod képzelni, hogy mennyi gondunk volt az utazóládával meg a kalapdobozokkal, mire berámoltunk a kocsiba. Az egyik dobozt végig az ölemben voltam kénytelen tartani. Hordár persze sehol.

Mire felérkeztünk az étterem bezárt. De legalább valami hideget készített nekünk külön a személyzet.

Másnaptól szerencsére minden megváltozott. Remek ellátás, friss és tiszta levegő. Nagyokat sétálunk és jólesik utána az evés. El is küldöm neked étvágygerjesztőnek az előző napok néhány menükártyáját. Mingyárt az első este bár a két Zsj-kissé soknak találtam, igen kiváló borjuszeletet adtak fel. Nemkülönben másnap ebédkor a sült jércze salátával meg az egyik kedvencem volt a desszert. Bőséges adagok, és a két Lj pedig egyáltalán nem volt tulzás érte.

Nagyokat sétálunk a Gigával és már el is felejtettük a vonaton utazás bezárt fullasztó hőségét. Kár hogy nem jöttetek velünk. De legalább ősszel okvetlenül ide kéne jönnünk. Az október a legszebb szezón. Szólniuk kellene a fiuknak, hogy Döme legalább néhány napra engedje el őket. Rájuk is rájukfér egy kis pihenés, akármennyire elfoglalják őket az ő nagy országos ügyeik.
Édes Ernám, Zárom soraim és puszi a lányoknak!



Mandy

PS. Majd sokat mesélek otthon. Ugyis egy nappal előbb lemegyünk, mert eligérkeztem a Horányi kesztyüshöz próbálni. Nem szeretném elmulasztani, mert hamar itt az ősz és egyre nehezebb a jó sevró bőrt találni.

M.

Velence királynője


Velence a tengerek királynője. De magának Velencének is van királynője? Igen. A Rialtótól a San Marco felé araszolva a patkányjáratokban, a San Zulian templom közelében, a Ponte dei Bareteriről letekintve azt az utcanevet olvassuk: Fondamenta Morosini della Regina – a Morosini Királynő rakpartja.



A Morosini család kétségkívül az egyik legrégebbi és legtekintélyesebb Velencében. Ama tizenkét – számuk miatt „apostolinak” nevezett – család közé tartoztak, akik először menekültek Attila elől a lagunákba, s akik bizonyítottan résztvettek Paoluccio Anafesto dózse (697-717) megválasztásában. A Serenissimának fennállása alatt négy dózsét, négy dogaressát (dózse-feleséget) és huszonhat procuratort adtak.

„Die Herzogin von Venedig”, azaz a velencei dogaressa. „Nézd meg gondosan ezt a képet, ha netán tudni akarnád, milyen fényűzően öltözteti testét egy hercegnő Velencében, olasz földön, amelyet kevesen ismernek. Német földön nem találunk ilyen gazdagon öltözött hölgyet.” Jost Amman metszete az Im Frauwenzimmer Wirt vermeldt von allerley schönen Kleidungen vnnd Trachten der Weiber (A budoárban. A világ minden szép női ruhájáról és viseletéről), Nürnberg, 1586. c. könyvből.

A Morosini család egyik tagja azonban még ennél is magasabb rangra emelkedett. Tomasina Morosini életébe szó szerint belovagolt fehér lovon – vagy talán fehér gondolán – a szőke herceg, s az ő révén lett Magyarország királynéja. Hogy is történt ez?

„Amikor második András király, negyedik Béla király és Kálmán herceg apja, első feleségének a halála vagy inkább meggyilkolása után az egyház megbízásából átkelt a tengeren a Szentföldre, hogy az Úr sírjáért hadakozzék, s ott győzött, majd szerencsésen, tisztelettől övezve hazafelé tartott, végül Itáliában kötött ki, és bizonyos viszonzás okából Estei őrgrófnál nagyszerű vendéglátásban részesült. Ez az őrgróf pedig, miután megtudta, hogy a király özvegy, kiváló szépségű és ragyogó ékességű leányát a király színe elé vezettette. A király pedig, látva, hogy a lány szép és bájos tekintetű – mivel különben is meg akart nősülni –, még ugyanazon a napon megkötötte a frigyet, és magával hozta Magyarországra.

András király halála után pedig ez az úrnő, midőn visszatérni készült szüleihez, egybehívta Magyarország főembereit, az érsekeket és a püspököket, és nyilvánvaló tanújelekkel bemutatta nekik, hogy a király magzatával terhes, s így tért vissza Este nevű birtokára. Ott az apja házában fiúgyermeket szült, akit a keresztségben Istvánnak neveztek el. […] István Velencébe ment. Ott azután az egyik tehetősebb és gazdagabb velencei polgár, amikor hallotta és – az igazságnak megfelelően – megbizonyosodott róla, hogy ő a magyar király fia, feleségül adta hozzá a lányát. Ettől a nőtől Istvánnak fia született, akit apjának nevéről Andrásnak nevezett el.”


A Képes Krónika (1358, Bollók János fordítása), amelyet a História 2001/1 számában Zsoldos Attila idéz forráshivatkozás nélkül III. András eredetéről szólva, több részletben is korrekcióra szorul, ami azonban a lényegen nem sokat változtat. II. András nem ekkor (1234-ben), hanem jó tizenöt évvel korábban, 1217-18-ban vezetett hadjáratot a Szentföldre (amely katonailag ugyan nem sok sikerrel járt, de diplomáciailag nagyban emelte a magyar király tekintélyét, s megszerezte neki a „Jeruzsálem királya” címet, amelynek azóta utóda, Ferenc József veszi jó hasznát). Első felesége, a Bánk bánék által 1213-ban meggyilkolt Gertrúd után pedig második is volt már eddigre, Jolánta, Courtenay-i Péter auxerre-i és namuri gróf leánya. Harmadik feleségét, Estei Beatrixet 1233-as itáliai zarándoklatán, röviddel Jolánta halála után ismerte meg, és Magyarországon vette el 1234-ben. S végül Beatrix nem egyszerűen „visszatért”, hanem hazamenekült Estébe. András idősebb fiai, a későbbi IV. Béla és a később a muhi csatában elesett Kálmán herceg kezdettől ellenezték hatvan éves apjuk új házasságát, és gyanakvással fogadták a fiatal asszony terhességét, azt híresztelvén, hogy az igazi apa valójában Apold fia Dénes főúr. II. András 1235. szeptember 21-i halála után őrizet alá is helyezték Beatrixet, aki német földre szökött, s Marburgban szülte meg fiát, Utószülött Istvánt.

Kalandos a száműzött hercegek sorsa. Csodálom hogy István herceg életéről nem rendeztek még TV-sorozatot, sem történelmi regényt nem írtak róla. Milyen lehetett egy királyi trón lehetséges várományosának lenni, ezzel a kártyával városokat és fejedelemségeket bejárni, szövetségeseket szerezni, örökösnőknek udvarolni, egy életet a minden vagy semmire feltenni?

István herceg Estében nevelkedett, bejárta Hispániát és a Pó-síkság fejedelmi udvarait, Ferrarát, Veronát, Ravennát, majd Velencében telepedett le. Itt elnyerte Michele Morosini patrícius lányának kezét, nyilvánvalóan nem a velencei nagytanács engedélye nélkül, akik tudták, milyen hasznos lenne egy Velence-barát magyar király abban a helyzetben, amikor a Serenissima és Magyarország Dalmácia birtokáért civakodott egymással. Itt születik 1265 körül fiuk, András, aki a körülmények szerencsés összejátszása folytán, és minden várakozás ellenére 1290-ben magyar trónra jut. Elődje, IV. László király, IV. Béla unokája ugyanis kun szeretőinek sátraiban töltötte idejét, feleségétől, a nápolyi Anjou Izabellától irtózott, s így törvényes fiúutód nélkül halt meg. A magyar főurak ekkor fordulnak az Árpád-ház Velencében felejtett „utolsó aranyágacskája” felé, ahogy 1303-as nekrológja nevezi. Andrást Magyarországra hozatják és 1290. július 23-án királlyá koronázzák.

Lodomér esztergomi érsek két megbízottja Magyarországra hozza András herceget. Képes Krónika, 1358

A sietségbe és a törvénytelen származással kapcsolatos kételyek szőnyeg alá söprésébe az is belejátszott, hogy a magyar trónra más is igényt támasztott. IV. László nővére, Mária ugyanabba a nápolyi Anjou családba ment férjhez, amelyből IV. László nősült. Fia, Anjou Martell Károly anyai ágon követelte magának a magyar koronát, s igényét a pápa is támogatta. Az önállósulni igyekvő magyar főuraknak azonban a legkevésbé sem hiányzott egy erőskezű idegen uralkodó, illetve a pápa befolyásának növekedése. Az 1295-ben elhunyt Martell Károlynak csupán fia, Anjou Károly Róbert szerzi meg a magyar trónt 1308-ban, miután a főurak III. András 1301-es halála után még két saját választású királlyal is megpróbálkoznak. Nem is csoda, hogy a magyar Anjou-királyok alatt III. András emléke egyre negatívabbá vált, egy idő után már nyíltan törvénytelennek tartják, és okleveleit csak abban az esetben tekintik érvényesnek, ha Károly Róbert is megerősítette őket.

III. András ezüst dénárja, 1290-1301

De vissza Velencébe. András még kiskorú, amikor apja, Utószülött István herceg meghal. Gyámságát anyjának bátyja, Albertino Morosini vállalja magára. Amikor 1290-ben Magyarországra jön, anyja és nagybátyja utána jönnek egy hivatalos velencei küldöttség élén, amelynek célja, hogy gratuláljon királlyá választásához, és végleges megoldást találjanak – természetesen Velence javára – a dalmáciai kérdésre. András Szlavónia hercegnőjévé teszi anyját, nagybátyját pedig beemeli a magyar nemességbe, majd 1299-ben örökösévé teszi. A király 1301-es halálát követően azonban anyja és nagybátyja magyarországi birtokait elkobozzák, s ők hazatérnek Velencébe. Donato Contarininek a bécsi Nationalbibliothekben őrzött Cronaca veneta sino al 1433-ja (Cod. 6260, fol. 106v.) szerint egy házat építettek a San Zulian templom mellett, s a királyné ott élt 1311-ben bekövetkezett haláláig:

„…Andreas nepote de lo dicto messer Albertin morì et non laso nisun eriede et conuene lo regno uiolentemente in man de realli tirani e prese per maior partido messer Albertin de recondur la sorela et la sua persona a Veniexia con quelle solamente perche la roba li fu tolta et venuto a Veniexia lo dicto messer Albertin el qual era spendidissimo et de degno prosepia esendo la sorela stata regina per honor suo et de la casa sua el feze edificar una posesion in S. Zulian in la ruga driedo le case del monastier de S. Zorzi avanti che se ariva al ponte de le balote et lì abitò la dicta regina in fina che quella uisse et uegniva ciamada quela corte de la regina et cusì se ciamo fino al presente zorno…”

„…András, a mondott Messer Albertin unokaöccse örökös nélkül elhunyt, s országa zsarnok királyok kezére jutott, s Messer Albertin legfőbb gondja az lett, hogy épségben hazavezesse nővérét és önmagát Velencébe, minthogy minden birtokát elkobozták. Velencében Messer Albertin, aki bőkezű volt, és igen rátarti, minthogy nővére királyné volt, a maga és családja dicsőségére egy házat épített a San Zulian plébánia területén, a Szent György kolostor házai mögötti utcában, még a Ponte de le Balote előtt. A királynő ott élt élete végéig, s azt a házat a Királynő Udvarának hívták, s így is hívják mind a mai napig…”

Szent György domborműve a San Zulian templom terén, a Szent György-kolostor egykori házainak kezdetén. A Ponte de le Balote fahíd volt 1725-ig, amikor isztriai kőből építették újjá. Neve a dogék és más tisztviselők választásához használt ballottákból, lenvászon labdácskákból ered, amelyeket a szomszédos Calle de le Balotén gyártottak. A Fondamenta Morosini della Regináról nyíló udvar csak 1743 óta viseli a Tramontin nevet Zuane Tramontin itt megnyílt elefántcsontfaragó műhelye után (a Két Elefánt cégére alatt); azelőtt ez lehetett a Királynő Udvara.


Ez az a ház, amely ma is a Morosini Királynő nevét viseli, aki Attila országából kényszerült hazamenekülni az Attila által a lagunák közé kényszerített velenceiek földjére. Talán a legrégebbi olyan ma is álló ház a világon, amelyiknek igazolhatóan magyar kötődése van.

Attila, Isten ostora, 15. századi itáliai bronz érme (Budapest, Nemzeti Múzeum), és másolata Donato Contarini Cronaca veneta sino al 1433-jának idézett bécsi kéziratában.


Kilátás a Fondamenta Morosini della Regináról az örmény Szent Kereszt-templom felé