Húsvét Lvivben



A lembergi orthodox templomot az Istenanya elszenderülésének (Uspeńska/Успенська) tiszteletére emelték, de a városban csak „az oláh templom” (Wołoska/Волоська) néven emlegetik, mert első változatát Alexandru Lăpușneanu moldvai fejedelem finanszírozta 1547-49 között. Miután ez 1571-ben leégett, a város orthodox kereskedőinek vallásos társulata, az Uszpenszka Orthodox Testvériség építtette újjá 1574-től kezdve a mai formájában.

A társulatot, amely a város orthodox nyomdáját és iskoláját is működtette, Lwów rutén, görög és moldvai kereskedői alapították az 1530-as években, hogy jobban ellenállhassanak egyfelől a moszkvai pátriárka beolvasztási kísérleteinek – a későbbi Ukrajna orthodox egyháza ekkoriban független volt Moszkvától, s közvetlenül a konstantinápolyi pátriárka alá tartozott –, másfelől a lengyel katolikus egyház uniós törekvéseinek, amely 1596-ban az orthodox egyház egy részéből létrehozza majd a Rómával egyesült görögkatolikus egyházat. A második templom legfőbb mecénása is moldvai fejedelem volt, Ieremia Movilă, annak a Petro Mohylának az apja, aki, mint már írtunk róla, kijevi metropolitaként egy nyugatias műveltségű rutén orthodox egyház megteremtésén fáradozott, s egyedülálló kísérletét csak Nagy Péter oroszosító intézkedései szakították félbe.

Nem csoda, hogy a templom külsejében is eltér az orosz templomtípustól. Hatvanöt méter magas harangtornya, amelyet építtetője, Konsztantinosz Korniaktosz krétai kereskedő után Korniakt-toronynak neveznek, olasz reneszánsz városi tornyokat idéz, s faragványai is reneszánsz mintákat követnek. Az egykori függetlenségi törekvéseknek megfelelően ma újra az önálló ukrán orthodox egyházé, amely háromszor támadt fel, 1921-ben, 1942-ben és 1990-ben, s amelyet a moszkvai patriarchátus nyomására máig egyetlen más orthodox egyház sem ismer el.

woloska1 woloska1 woloska1 woloska1 woloska1 woloska1 woloska1 woloska1 woloska1 woloska1 woloska1

Nagypéntek délután az orthodox és görögkatolikus templomok oldalkápolnájában felállítják a kereszten meghalt Krisztus sírját, amelyet a hívők egész éjjel hosszú sorokban látogatnak. Másnap pedig a város minden családja ukrán népviseletbe öltözve vonul ki a ruszin fatemplom-skanzenbe, ahol reggeltől estig tart a kis kosárkákban magukkal hozott ételek megáldása. Ezeket a megszentelt ételeket eszi majd a család az éjjeli feltámadási mise és körmenet után, vasárnap reggel. Még a szállodai svédasztalra is raknak ki szentelt kalácsot és tojást.


Ételszentelés a lembergi skanzenben, 2015. április 11.


woloska2 woloska2 woloska2 woloska2 woloska2 woloska2 woloska2 woloska2 woloska2 woloska2 woloska2 woloska2 woloska2 woloska2 woloska2 woloska2 woloska2 woloska2 woloska2 woloska2

Az orthodox templomban fél tizenkettő tájban kezdenek gyülekezni az emberek. Szőnyegekkel terítik be a kőpadlót, kiosztják a feltámadási zászlókat. A szertartás nem sokkal éjfél előtt kezdődik a szentsírnál, ahonnét hamarosan felemelik, és az ikonosztáz mögé viszik a halott Krisztust ábrázoló leplet. Éjfélkor hatalmas ujjongás közepette hirdetik ki Krisztus feltámadását, s megindul a körmenet Lemberg utcáin át. A főkapuhoz érünk vissza, amelyet évente csak egyszer, ilyenkor nyitnak ki az örömhírt hozó pátriárka felszólítására. Mi egy órakor megyünk el, de a helyi tévén látom, hajnali négyig tart a mise.


Orthodox körmenet és feltámadási himnusz, Lemberg, 2015. április 11.

woloska3 woloska3 woloska3 woloska3 woloska3 woloska3 woloska3 woloska3 woloska3 woloska3 woloska3 woloska3 woloska3 woloska3 woloska3 woloska3 woloska3 woloska3 woloska3

Örmény húsvét


A lembergi örmény székesegyházba kévékben árad a fény. Az 1362-ben alapított templomot a krími örmények a régi Örményországtól háromezer kilométerre a középkori örmény templomok mintájára építették, falait szecessziós freskók díszítik Klimt modorában, Józef Teodorowicz örmény katolikus érsek felkérésére, az Oroszországban született, Franciaországba emigrált lengyel szabadságharcos zsidó Jan Henryk de Rosen festőtől. Ez Lemberg.

Keresztelő Szent János lefejezése, részlet

Okos mosolyú szép férfi lép oda hozzánk. „Mi örmények nem most tartjuk a húsvétot, hanem egy héttel korábban, mint maguk. De eléneklem maguknak az egyik húsvéti himnuszunkat. Arról szól, hogy a sír sötétjébe behatol a fény. Mint most itt a templomba.”



Tadeos Gevorgyan, Lemberg

Az ének végén CD-t mutat. „Örmény liturgia, a templomunk kórusának felvétele. A szólókat énekli templomunk dékánja, az Operaház tagja.” Cinkos mosollyal hozzáteszi: „Hogy ne legyek szerénytelen. És a holnapi misén is mi éneklünk, jöjjenek el, hallgassák meg.”

Később, a lembergi örmény közösségről beszélgetve egy mondat erejéig reflektál szereplésére: „Gyakran vagyok itt, beszélgetek a látogatókkal. Fontosnak érzem, hogy közük legyen a közösségünkhöz, a templomhoz.”

armenian armenian armenian armenian armenian armenian armenian armenian armenian armenian armenian armenian armenian armenian armenian armenian

Hosszú út Ushguliba


Hajnal előtt kelünk a mestiai vendégházban. Havazott az éjjel. A levegő tiszta és nyugodt, s a derengő fényben minden háztetőt, kerítést és fát kristálytiszta, törékeny fehér bevonat borít. A póznától póznáig ívelő villanyvezetékek vaskos fehér szalagokká híztak, tenyérnyi szélesen rakódtak köréjük a hópelyhek, amelyeknek finom csipkemintázatát az első reggeli szél lefújja majd.

Ushguliba indulunk vendégházunk gazdájának terepjáró kisbuszával. Az utcák még üresek ezen a korai órán. A reflektorok fénye a kátyúkban meggyűlt tócsákban tükröződik, remegő rózsaszínű fénnyel borítva be az aszfaltot. A terepjáró brummogása vicsorgó őrületbe kergeti a pásztorkutyákat, amelyek hosszan üldöznek minket a városon kívülre, addig ugatva utánunk, míg meg nem győződnek róla, hogy nem fordulunk vissza.


A várost elhagyva keskeny és hófödte úton haladunk tovább, amelyet olykor sötét, sáros tócsák tarkítanak. Az Inguri völgyében felfelé kanyargó utat csupán autónyomok jelzik, amelyeken időről időre olvadékvíz-patakok szaladnak át. Ezek a vízmosások és bukkanók olykor csupán lelassítják a haladást, máskor megállunk, amíg a sofőr végiggondolja az akadály természetét és az átkelés legjobb módszerét. Aztán a sebességváltóval és a kormánnyal ügyesen manőverezve átviszi rajta az autót: egy huppanás, egy rázkódás, és megyünk tovább. Ilyen módon három vagy négy óra alatt tesszük meg majd a negyven kilométeres utat Ushguliba. Néha, egy-egy különlegesen rázós helyen mi is kiszállunk és megtoljuk a kocsit, mélyre süppedünk a nedves hóban, izmaink megfeszülnek, hogy besegítsünk az autókerekek futófelületének, amelyek akadálytalanul forognak, mint gumigalaxisok a jég univerzumában, míg végül friss felületbe harapnak, és fogást találnak rajta.


ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1 ushguli1


A kanyarból már látjuk, hogy előttünk kis patak keresztezi az utat, mélyen belehasítva az útfelületbe, néhány kiálló, éles követ körbefolyva. Autónk óvatosan araszol előre, már-már átjutottunk, s a sofőr most gázt ad, hogy kilendüljünk a bevágásból. Ám az első kerék hirtelen lesiklik a kőről, s a futómű felől éles hangot hallunk, a fémhez súrlódó kő nyugtalanító csikorgását. Még néhány métert haladunk, s a motor leáll. A sofőr újra meg újra próbálkozik vele, de nem sikerül beindítani. Minden bizonnyal az üzemanyag-vezeték csípődött be a sziklához ütközve.

Telefonál a következő faluba. Tíz percen belül dzsip érkezik három férfival, akiket egy negyedik követ barna lovon. A nyitott motorház fölötti hosszas tanácskozás és fejcsóválás után a sofőr az autó alá bújik, hogy szemrevételezze a kárt.


ushguli2 ushguli2 ushguli2 ushguli2 ushguli2 ushguli2 ushguli2 ushguli2 ushguli2 ushguli2 ushguli2 ushguli2 ushguli2 ushguli2


Újabb telefon, ezúttal a sofőr unokaöccsének Mestiába, hogy jöjjön fel és vigyen el minket Ushguliba. Közben végignézzük a nem mindennapos látványosságot, ahogy lerobbant autónkat négyökrös fogat vontatja fel a hegyi úton a következő faluba, Kalába, ahol majd az új sofőr beér bennünket.

ushguli3 ushguli3 ushguli3 ushguli3 ushguli3 ushguli3 ushguli3 ushguli3 ushguli3 ushguli3 ushguli3 ushguli3 ushguli3

Az ökrök előtt ballagunk. Elhagyott házak előtt haladunk el, ásító roncsok félrecsúszott redőnyökkel és málló vakolattal. Az egykori lakók a modern élet csábítását követve, jobb életkörülményeket keresve leereszkedtek a völgyekbe. Nem nehéz elképzelni, milyen lehet a tél elszigeteltsége, a hó fogsága egy ilyen megközelíthetetlen helyen. Az egyik elhagyott ház falába valaki búcsúzóul gyakorlott kézzel karcolta bele Sztálin arcvonásait.

ushguli4 ushguli4 ushguli4 ushguli4 ushguli4 ushguli4 ushguli4 ushguli4 ushguli4 ushguli4 ushguli4 ushguli4 ushguli4 ushguli4 ushguli4 ushguli4

Aztán búcsút mondunk első sofőrünknek, s beszállunk a második dzsipjébe. Mintha a kaland új fejezete kezdődne, néhány kanyar után az út is megváltozik, még keskenyebbé, még hepehupásabbá, még alattomosabbá válik. Még kevésbé kitaposott, mint odáig, s baloldalt nyers sziklafal, jobboldalt szédítő mélység határolja. Amikor a nap olykor-olykor előbukkan a vastag felhők közül, nem evilági látvány tárul ki előttünk, hegyek szaggatott kontúrjai a hó kísértetleplével takarva, tüskés fekete fákkal telehintve a legmélyebb kék ég előterében.




Késő délután érünk Ushguliba, a magasan fekvő völgybe, amelyet 1930 előtt semmilyen út nem kötött össze a túlvilággal, s látszólag még ma is kívül áll az idő folyásán. A hármas falut szelíd dombok veszik körbe, most hó borította legelőkkel, amelyek fokozatosan emelkednek a völgyet szegélyező csúcsokig. Alig egy óránk van már csak alkonyatig, hogy felfedezzük a szvan erődtornyokat, a falu emblematikus épületeit, és átlássuk a rendkívüli település struktúráját. A világörökség listájára felvett falu Európa legmagasabban fekvő lakott települése.


Az alsó falu évezredes épületei között sétálunk – némelyikük a nyolcadik században épült –, olykor egy-egy sovány tehén vagy szomorú ló jön szembe, de sehol egy ember. Lapos szürke kőből rakott falak labirintusában járunk, réseikben narancssárga zuzmó és a finom fű száraz csomói vertek gyökeret. A csöndet csak olykor töri meg egy-egy kakas kukorékolása, kutyaugatás, elégedetlen tehén bőgése. Egy idő után a helyi félvad pásztorkutyák felfedezik jelenlétünket, a kerítésből kirántott karót feltartva hátrálunk, közben igyekszünk annyi fotót begyűjteni még, amennyit csak tudunk a szürkülő délutánban.


ushguli5 ushguli5 ushguli5 ushguli5 ushguli5 ushguli5 ushguli5 ushguli5 ushguli5 ushguli5 ushguli5 ushguli5 ushguli5 ushguli5 ushguli5 ushguli5 ushguli5 ushguli5 ushguli5


ushguli6 ushguli6 ushguli6 ushguli6 ushguli6 ushguli6 ushguli6 ushguli6 ushguli6 ushguli6 ushguli6 ushguli6 ushguli6 ushguli6 ushguli6 ushguli6 ushguli6 ushguli6 ushguli6


Visszatérünk a főutcára, a sofőrhöz, aki a hármas falu főterén vár ránk. Fázunk és éhesek vagyunk, utoljára reggel ettünk sebtében valami keveset. Felajánlja, hogy elvisz minket egy ismerős családhoz. Felfelé kaptatunk a kövekkel durván kirakott ösvényen, amely itt a falu utcájának számít. Útközben kis csoport gyerekkel találkozunk, hazafelé tartanak az iskolából, hatalmas kaukázusi pásztorkutya kíséri őket. Büszkén üdvözölnek minket angolul. Visszaköszönünk, gratulálunk nekik, nevetve szaladnak tovább az ösvényen le az alsó faluba.

Odaérünk a házhoz, kiáltásunkra egy nő nyit ajtót, előtte szemrevételez minket az ablakból. A meleg, párás konyhába invitál minket, ahol már készíti a hacsapurit, a húsos lepényt a családnak vacsorára. Mi is helyet kapunk az asztalnál.


Apósa közel hetven éves, a vendégek zajára kijön a konyhába – „a vendég Isten ajándéka”, tartja a grúz közmondás – egy üveg maga főzte borpárlatot hoz. A szovjet időkben katonai pilóta volt Kijevben, ma oroszt tanít a gyerekeknek a helyi iskolában. A kései ebéd közben háromszor mond tósztot, ugyanennyiszer kell fenékig üríteni a poharat – három a grúz igazság, mondja –: a családra, a barátságra, s hogy ne legyen háború Donyeckben, Abháziában és Dél-Oszétiában.


Késő este találkozunk újra első sofőrünkkel és házigazdánkkal Mestiában, a vendégházban. A háziasszony és lánya rendkívül finom vacsorát szolgálnak fel, behűtött fehér borral. Az elkerülhetetlen, de szívből jövő tósztok és fenékig ürített poharak között büszkén mondja: „Milyen szerencse, hogy volt ez a baleset. Így legalább látjátok, mennyire tisztelnek engem itt környéken, és milyen készségesen segítenek, amikor szükség van rá.”

Fehér húsvét

(Ennél boldogabb) Húsvétot! (Fellner János gyűjteményéből, a Tábori Posta FB-oldalról)

Az elfelejtett dalok földje


Lovasok álombeli tájban, férfiak bikát vezetnek a templomkapu elé, szarván égő gyertyákkal, fiatal lányok énekelnek ősi dalokat, befelé tekintő pillantással. És tornyok mindenütt, csoportosan vagy magányosan magasodó, zárt, sötét tornyok. Aaron Huey tizenhat éve jár vissza Szvanetibe, tizenhárom éve fotózza ezt a vidéket. Tíz képét a National Geographic 2014. októberi száma is közölte Brook Larmernek a Szvanetiről szóló szép esszéjében, de portfóliójában ötször annyi található.


Chanters of St. Panteleimon: Aslanuri Mravaljmier. Köszöntő

svan1 svan1 svan1 svan1 svan1 svan1 svan1 svan1 svan1 svan1 svan1 svan1 svan1 svan1


„A történelem során sok hatalmas birodalom – arabok, mongolok, perzsák, törökök – hadseregei özönlötték el Grúziát, Európa és Ázsia határvidékét. De a szvanok földjét, ezt a Kaukázus szurdokaiban megbúvó keskeny földdarabot mindaddig senki nem hódította meg, amíg az oroszok a 19. század közepétől kezdve ki nem terjesztették rá fennhatóságukat. Ebből az elszigeteltségből fakad Szvaneti identitása és történelmi értéke is. Veszély idején a lejjebb fekvő grúz területekről ide, a hegyi templomokba és tornyokba menekítették az ikonokat, ékszereket és kéziratokat, ami a korai grúz kultúra kincseskamrájává tette Szvanetit.

Hegyeik védelmében Szvaneti népének egy másik, még ősibb kultúrát is sikerült megőriznie: a sajátjukat. A szvanoknak, akiket többen egykori sumér rabszolgák leszármazottainak tekintenek, már a Kr. e. 1. században félelmetes harcos híre volt, amiről a görög geográfus, Sztrabón írásai tanúskodnak. Amikor a kereszténység a hatodik század táján ide érkezett, a szvan kultúrának már saját nyelve, saját gazdagon tagolt zenéje, s bonyolult lovagiassági, vérbosszú- és közösségi jogi kódexe volt.

Ha ennek az ősi társadalomnak az egyetlen emléke a szvan falvak fölé magasodó sok száz kőtorony volna, már az is elég lenyűgöző lenne. De ezek a jórészt a 9. és 13. század között épült erődtornyok nem egy eltűnt civilizáció jeképei, hanem egy olyan kultúra látványos jelei, amely szinte csodás módon élt túl sok évszázadot. A szvanok, akik Felső-Szvanetiben, a Kaukázus legmagasabban fekvő és legelszigeteltebb falvaiban élnek, szilárdan ragaszkodnak hagyományaikhoz, dalaikhoz, gyász- és örömünnepeikhez, és ádázul védik a család becsületét. »Szvaneti élő néprajzi múzeum«, mondja Richard Bærug norvég akadémikus és itteni vendégház-tulajdonos, aki azon igyekszik, hogy segítsen a szvan nyelv fennmaradásában: erről az íratlan nyelvről számos szakértő úgy véli, jóval öregebb a grúznál, szélesebb körben beszélt unokatestvérénél. »Sehol másutt nem találni olyan helyet, amely az európai középkor ennyi szokását és rítusát őrizné.«



Zedashe Ensemble: Raidio. Dal bikaáldozatra


svan2 svan2 svan2 svan2 svan2 svan2 svan2 svan2 svan2 svan2 svan2 svan2 svan2 svan2

„Kaldani, aki hagyományos gyapjúsapkájában végzi a ház körüli teendőket, egyszerre testesíti meg a szvan kultúra szívósságát, és a rá leselkedő veszélyeket. Ő az egyik utolsó helybéli, aki még folyékonyan beszéli a szvan nyelvet. Egyszersmind ő az egyik utolsó falusi közvetítő is, akik feladata évszázadokon át az volt, hogy elsimítsák a vitákat, a tyúklopástól a vérbosszúig. A család becsületének védelme, noha ma már valamelyest enyhébbé vált, olyan sok vérbosszúhoz vezetett a korai szvan társadalomban, hogy a kutatók szerint a kőtornyok nemcsak a hódítóktól és a lavináktól védték a családokat, hanem egymástól is.

A Szovjetunió összeomlása utáni káoszban a vérbosszú nagy erővel tért vissza. »Egy perc nyugtom sem volt«, mondja Kaldani. Amikor sikerült kialkudni a vérdíjat (többnyire 20 tehenet egy gyilkosságért), a templomba vitte a két viszálykodó családot, ahol esküt tettek az ikonokra, és megkeresztelték egymást. Ez a rítus, mondja, biztosítja, hogy a családok között »nem lesz vérbosszú tizenkét nemzedéken át«.”



Mzetamze Ensemble: Iavnana. Gyógyító dal


svan3 svan3 svan3 svan3 svan3 svan3 svan3 svan3 svan3 svan3 svan3 svan3 svan3 svan3

„A szerelem és a vérbosszú dala lágyan kezdődik, egy magányos hang követi az ősi dallam vonalát. Hamarosan más hangok is csatlakoznak hozzá a fűtetlen szobában, egy sarokra Mestia főterétől, harmóniák és ellenpontok követik egymást egyre nagyobb feszültségben, míg végül egyetlen tiszta hangban egyesülnek és oldódnak fel. Ez a világ egyik legrégebbi polifón zenéje, olyan komplex zenei forma, amelyet két vagy több egymással párhuzamos dallamvonal alkot. Évszázadokkal megelőzi a kereszténység érkezését Szvanetibe. Ezen az őszi napon a teremben ülő énekesek közül azonban egyik sem idősebb huszonötnél.

A próba után a fiúk és lányok kiözönlenek a térre, csevegnek, nevetnek, csókot hintenek egymásnak – és a mobiltelefont nyomkodják. »Mindannyian fent vagyunk a Facebookon«, mondja a tizennégy éves Mariam Arghvliani, aki ifjúsági együttesében, a Lagushedában három húros hangszeren játszik, többek között az L alakú szvan hárfán. »De ez nem jelenti azt, hogy elfeledkeznénk örökségünkről«. Tehetsége azonban valószínűleg elveszett volna a szvan zenei hagyománnyal együtt, ha Szvaneti karizmatikus kulturális motorja, Giorgi Chartolani atya tizenhárom évvel ezelőtt el nem indítja ifjúsági programját.


A templomkerben ülve Chartolani feleleveníti a Szovjetunió bukása utáni zűrzavaros időket, amelyek végső pusztulással fenyegették a kommunista elnyomás hét évtizede alatt már amúgy is meggyengült helyi kultúrát. »Az élet brutális volt akkoriban«, mondja, hosszú szakállát simogatva. A sírkövek felé biccent, amelyek némelyikére vérbosszúban megölt fiatal férfiak képét gravírozták. »A falvak ürültek ki, kultúránk eltűnőben volt,« s elmondja, hogy a százhúsz ismert szvan dalból nyolcvan tűnt el az elmúlt két nemzedék alatt. »Valamit tenni kellett.« Programja, amely hagyományos zenét és táncokat tanít sok száz Arghvlianihoz hasonló diáknak, »egy fénysugár a sötétben«.”


A Lagusheda együttes fellépése Ószandecben (Stary Sącz, Lengyelország) 2014. június 1-én

A National Geographic által készített videón Aaron Huey arról beszél, hogyan került egyetemista hátizsákos turistaként Szvanetibe, hogyan maradt ott egy családnál, amely „örökbe fogadta”, s hogyan szerette meg ezt a tájat és ezeket az embereket, hogy ilyen bensőséges képeket tudjon készíteni róluk.


„Amikor először jöttem Szvanetibe, még nem terveztem Szvanetibe jönni. Nem is voltam még fotós, csak backpacker. De ez volt az a történet, amely fotóssá tett. Egy német nyelvésszel találkoztam, ő mesélt nekem egy olyan helyről, ahol az emberek olyan nyelven beszélnek, amelyet még soha nem írtak le, s amelyet 4-5 ezer méter magas hegyek vesznek körül. Ez a nyelvész rajzolt nekem egy térképet egy szalvétára, amelyet átvezettem a naplómba, s a következő napon útnak indultam. A hegyek között, a hosszú buszúton körülbelül két óra után az egyik asszony hátrafordult, és megkérdezte: »Hová mégy?« Azt mondtam neki, hogy ahol a busz az út végére ér, ott majd letáborozok. »Nem, fiam, az Isten szerelmére, ne tedd ezt.« És magával vitt, elvitt egy esküvőre.

Ezek a történetek nem csak arról szólnak, hogy szép felvételeket készítünk. Egy egész nép történeteit igyekszünk elmondani. Úgy, hogy ha jól mondjuk el a történetet, azzal megőrizzük ezeket a dolgokat. Ez a munkánk. Hogy megőrizzük ezt a költészetet. Annyian vannak, akik sosem hallottak még Szvanetiről, Grúziának erről a vidékéről, és erről a népről, a szvanokról. Valószinű, hogy ez lesz az egyetlen írás, amelyet valaha is olvasnak róluk. És azt hiszem, erre törekszem minden projektemben.”