Rózsaszínű levelek 39-40

Elmúlt hat év. A rózsaszínű levelek kötege már alig néhány darabot őriz a cipősdoboz alján.
Igazából már sem nem rózsaszínűek, sem nem levelek.
Mindössze néhány képeslap, egy baka száz évvel ezelőtti sodródásának a hézagosan megőrződött lapjai, rossz minőségben, mai szemmel gyengének mondható fotónagyításokkal és megmosolyogató színekkel.
Két lap foglalja őket keretbe, amik feltüntetnek valamiféle keltezést. Az első:



Előző levelek (térképen szürkével):

Oroszország, 1917
Oroszország, 1917. augusztus 20.
Oroszország, 1916. november 26.
Oroszország, 1916. október 3.
Oroszország, 1916. május 31.
Oroszország, 1916. május 2.
Galícia, 1915?
Galícia, 1915. szeptember 14.
Galícia, 1915. szeptember 13.
Galícia, 1915. szeptember 9.
Galícia, 1915. augusztus 27.
Galícia, 1915. augusztus 22.
Galícia, 1915. augusztus 6.
Galícia, 1915. augusztus 2.
Galícia, 1915. július 25.
Galícia, 1915. július 14.
Galícia, 1915. július 12.
Galícia, 1915. július 6.
Galícia, 1915. június 25.
Galícia, 1915. június 10.
Debrecen, 1915. június 5.
Budapest, 1915. június 1.
Budapest, 1915. március 1.
Budapest, 1915. február 10.
Kecskemét, 1915. január 30.
Duklai-hágó, 1915. január 11.
Felsőhunkóc, 1915. január 4.
Sztropkó, 1914. december 31.
Budapest, 1914. december 23.
Budapest, 1914. december 21.
Budapest, 1914. december 11.
Budapest, 1914. december 2.
Budapest, 1914. november 28.
Budapest, 1914. november 27.
Budapest, 1914. november 18.
Budapest, 1914. október 27.
Debrecen, 1914. szeptember 25.
Szerencs, 1914. augusztus 28.
An. Hern.
Franc Timó
III. B. Kis-korona-gasse 52
Budapest
Ungarn

1917 VIII 20.

Liebe eltern,
Du sicke ich meine venichket mitt meine zvei kolege auch Altofner.
1. Zaubeck Gyula. Kis-korona u, 74
2. Janicsek Jozsef. Föld-u. 47.
3. ein alter bekanter.
Fül grüss u. kuss von euer son
Karl


Kedves Szüleim!
Ezúton küldök egy csekélységet két bajtársammal Óbudáról.
1. Zaubeck Gyula. Kis-korona u, 74.
2. Janicsek József. Föld-u. 47.
3. Egy régi ismerős.
Sok üdvözlet és csók fiatoktól
Károlytól



[Ez a lap még a „békebeli” hadifogságból, Penzából származik. A rajta lévő keltezések a NOSZF-ot megelőző vagy annak közvetlenül az első napjai után keletkeztek. Ennek a későbbiekben újabb világfelfordulást okozó eseménynek talán még a híre sem érkezett el Penzába.

A foglyok kijárhattak fényképezkedni a városba, munkát vállalhattak, a más táborokban lévő otthoni ismerősökkel együtt lehettek. Még működött a Nemzetközi Vöröskereszt levéltovábbító rendszere; a lap a bécsi népességnyilvántartó pecsétjével érkezett Magyarországra. És hozzátehetjük száz évvel későbbi ismereteikből, hogy az egyre zűrzavarosabb helyzetben a fogolytábor szerény ellátást, és bizonyos mértékű biztonságot jelenthetett az egyre kaotikusabbá váló külvilághoz képest.

A Penzában eltöltött tábori időket három évig tartó, gyakran reménytelennek látszó szibériai bolyongás követte. Ennek néhány hézagosan megmaradt mérföldkövét jelölik ki az idilli tájakat és békés szibériai városokat ábrázoló üres képeslapok. Rajtuk se bélyeg, se bélyegző, se címzett.

Hogy annak a három évnek a zűrzavaros történései hogyan befolyásolták Timó Károly sorsát és napi életét, arról e lapokon kívül semmi sem maradt fenn. Hogy mégis fogalmat lehessen alkotni, források feltárására volt szükség.

Az Oroszországba — kiemelten Szibériába — került foglyok hazatelepítésének megismeréséhez a legtöbb eredeti anyagot a HIM helyenként hézagos levéltári anyaga, valamint az ott kutató Dr. Bonhardt Attila nyá. ezredes, a HM HIM Hadtörténelmi Levéltár nyugállományú igazgatójának a Hadtörténelmi Közleményekben 1984., 1985. és 1994. években megjelent publikációi szolgáltatják. Ezekből azonban kevéssé rajzolódnak ki az egyéni sorsok, de akad néhány visszaemlékezés és irodalmi mű, amikből azért fogalmat lehetett alkotni, mi zajlott azokban az időkben.

A Vlagyivosztokba települt Magyar Vöröskeresztes Misszió tevékenységét dell’Adami Géza és Saáry Jenő könyve foglalja össze. Ezen kívül két munka jelent meg, amik alapján valami fogalmat lehet alkotni a hadifogolyéletről: Vándor Ferenc naplója már szerepelt egy korábbi bejegyzésben. A másik munka, Markovits Rodion Szibériai garnizon címen megjelent, ahogy mondani szokták, önéletrajzi ihletésű regénye. Ez utóbbi munka a Nagy háború utáni időkben elképesztő sikereket gyűjtött be Magyarországon és a nemzetközi irodalmi életben egyaránt. Mindkét könyv főhősei tiszti táborokban élhettek: munkára nem voltak kötelezhetők, valamennyi zsoldot és ellátást kaphattak, maguk csinálta kultúrműsorok, újságok, sportvetélkedők tették valamivel élhetőbbé a Szibériában eltöltött éveiket. Viszontagságos éveiket, amilyenekről azonban a közkatonák számára létesített fogolytáborokban még csak álmodni sem lehetett.

A hadifogságból tehát a Távol-keleten keresztül vezetett haza az út, a transzszibériai vasútvonal mentén. Hogy ezt a sors miért hozta így, nincs már pontos magyarázat. Feltételezhetően a visszaút nyugat felé 1918–19-ben igencsak bizonytalanná vált, de szempont lehetett, hogy a vasút mentén az ellenőrzést fokozatosan átvevő cseh légióval nagyobb lehetett a hadifoglyok biztonsága, ha továbbra velük maradnak. Az orosz hadifogságba esett mintegy 2 millió osztrák-magyar katonából végül mintegy tizenötezer fogoly rekedt a Bajkálon-túl táboraiban.]

Az első kép Irkutszk, a megszokott, negatívba karcolt kézírásos felirattal ellátott fotonagyítás. A kép előterében a pályaudvar, mögötte a lomhán szétterülő Angarán ácsolt híd, a mai Glazkovszkj-híd elődje, ami a templomok tornyaival jelzett városmagba visz.

A Transzszibériai Vasút pályája Európa felől érkezve Irkutszktól az Angara völgyének délnyugati peremén húzódott le a Bajkálig, majd innen a tó peremén, annak nyugati csúcsát megkerülve a tó déli szélén vezették tovább. A partszegélyt sok helyen meredek, sziklás hegyoldalak képezték, ezért számos alagutat, viaduktot és támfalat és bevágást építettek. Ezek egyike, az ún. XXV-es számú lábas alagút az egyik leggyakrabban ábrázolt műtárgy.

A következő levelezőlap a tó legnyugatibb csücskében volt természetes kőboltozatot ábrázolja. Az Ormánynak nevezett természeti látványosságot megsemmisítették valamikor az elmúlt száz év során. Az okok nem világosak; az egyik magyarázat szerint az Irkutszk felett épített vízerőműnek a Bajkál-tavat visszaduzzasztó hatása nem csupán az eredeti vasútvonal elárasztását, áthelyezését, de számos egyéb partszegélyi átalakítást vonzott magával. Egy másik szerint az Ormány részét képezte az ott élők vallási rituális szent helyének, a kép hátterében a tóba benyúló a Sámán-fok nevű földnyelvnek, ezért a vallásellenes harc során ennek is pusztulnia kellett.

A végállomás Vlagyivosztok, amit egy szintén üres képeslap őrzött meg. Innen szállították Európába a mindenféle rendű-rangú és nemzetiségű katonát, volt hadifoglyot és családtagjaikat, a szovjethatalom elől menekülőket. Két irányban vitték az utazókat tovább. Az egyik dél felől megkerülve Dél-Ázsiát és Indiát a Szuezi-csatornán át érkezett valamelyik európai kikötőbe, leginkább Triesztbe. A hosszabb út Japán szigetei között, Hawaiit érintve a Panama-csatornán, vagy az Egyesült Államokon át vivő vonatút közbeiktatásával vezetett Európába.

A Japánból származó színes lapok azt valószínűsítik, hogy Timó Károly az utóbbi irányban került haza, megkerülve a teljes földgolyót.

Teljes bizonyosságot a Honoluluból hazaírt levelezőlap ad.



1920. IX. 17.
Szépreményű Zajác Antónia urhölgynek

Budapest. III. ker. Hungarie

Fogadja szivélyes üdvözletem a távolból a rövid viszontlátás reményében

Károly


[A magyar katonák hazahozatalát a kivéreztetett anyaország — függetlenül a gyorsan változó belpolitikai helyzettől és államformáktól — folyamatosan szervezte az előkészítő tárgyalásokat, és ennek részeként létrehozta a Magyar Vöröskereszt Misszióját dell’Adami Géza százados vezetésével. A Misszió 1920 tavaszától működött, és az emberfeletti munkájukról a HIM-ben megőrzött dokumentumokon kívül a misszió vezetőjének és Saáry Jenőnek Megváltás Szibériából címen, könyvalakban megjelent visszaemlékezése részletesen beszámolt. Egy összefoglaló táblázatban hajónként közlik a hazatérő magyar katonák létszámát és a kihajózás idejét. Az időpontok alapján a cseh légionistákat hazaszállító legutolsó, 36-ik hajó, az 1920. szeptember 2-án induló Heffron, amerikai szállítóhajó vette fedélzetre 150 másik magyar hazatérővel és néhány más nemzetiségű fogollyal együtt.


A lapok között lévő fénykép minden valószínűség szerint közvetlenül az indulás előtt készült, és jól mutatja az indulók vegyes összetételét. Közöttük ott guggol vagy térdel a néma üzenetet küldő tábla bal sarka felett Timó Károly. Érdekes dolog volna megtudni, mi lehetett az üzenetük, amit a jövő számára küldtek?]

Az égből alászállt zászló


A reneszánsz Tallinnban – akkori német nevén Revalban, hiszen német polgárok lakták ezt a várost, az észtek, az Undeutsche csak polgárjog nélküli szolgákként élhettek itt –, szóval Revalban, ebben a pedáns német városban a városi tanács rendelettel írta elő, hogy mikor kilencet üt az óra, fel kell állni az ivóba’ – pedig hol volt még akkor a kovid?! Akit kilenc után italozáson kaptak, az duplán fizetett, és vele együtt a kocsmáros is.

Igen ám, de melyik kilenc óra után? A városban négy toronyóra volt, s az órák akkori megbízhatatlansága mellett az első és az utolsó kilenc órás harangütés között akár egy óra is eltelhetett. A korhelyek így hivatkozhattak arra a kocsmákat inspektáló városi strázsának, hogy őket mondjuk a Miklós-templom harangja hidegen hagyja, ők az Olaf-temploméra esküsznek. A tanács ezért 1636-ban felkérte a négy templomot, hogy kössenek szerződést Greiger Richter órásmesterrel a négy óraszerkezet karbantartására és összehangolására. Szándékuk nyomatékául pedig megbízták a Königsbergből jött Christian Ackermann városi szabad mestert, órást és fafaragót, hogy a tanács hivatalos kápolnájaként szolgáló Szentlélek-templom kapuja mellé készítsen egy pompás díszórát, amely ettől fogva a hivatalos időt jelezte Revalban. Természetesen ez sem volt pontos. De Ackermann egy napórát is készített mellé, s a szerződött órásmester annak alapján állította be az órát minden nap. A nap csak nem téved.

De eljött az a nap is, amikor már a nap is tévedett. Az időzónák 19. századi bevezetésével a helyi időt mutató napórák hamissá váltak. A napóra ezért eltűnt a falról, s csupán Ackermann díszórája maradt mind a mai napig. Ma már nem jár, ezért naponta kétszer pontosan mutatja az időt.

A Szentlélek-templom tornya olyan magas, hogy a szemközti Nagy Céhház ablakából nem lehet egy képbe befogni az egészet. Itt a díszóra látszik, a harangtorony pedig a tanácsháza tornyából készült alábbi felvételen.


Tallinn óvárosának látnivalói. A nagyobb piros pontok azokat jelzik, amelyekről posztot is írtam. A Szentlélek-templom a központi nagy piactértől északra áll.

A Szentlélek-templomnak azonban nem ez az egyetlen jelentős történelmi emléke. Az 1525-ben lutheránussá lett templom szentélyében áll még a pompás Szentlélek eljövetele-szárnyasoltár 1483-ból, a lübecki Bernt Notke műhelyéből. A késő középkori Reval gazdagságát jól mutatja, hogy tucatnyi ilyen pompás szárnyasoltár maradt fenn a városban. És nemcsak német nagyvárosok műhelyeiből, de a késő gótika legelitebb központjaiból is, Bruges-ből, Jan van Eyck városából, és Brüsszelből. Legtöbbjük ma a múzeummá alakított Szent Miklós-templomban látható.


A templom a konfesszióváltás után is tovább gyarapodott, festett karzatokkal és emberalakos karzat-konzolokkal, epitáfiumokkal, faragott szószékkel. Ebben az időben, 1566-tól 1600-ban bekövetkezett haláláig volt a templom lelkipásztora az a Balthasar Russow, aki 1578-ban megírta a balti tartományok nagy krónikáját, s aki a legnagyobb észt regényíró, Jaan Kross főművének, a magyarra még le nem fordított háromkötetes Három csapás között-nek a főhőse.

holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1 holyspirit1

A legszokatlanabb tárgyat azonban a bejárathoz legközelebb eső oszlopon találjuk: egy vörös alapon fehér keresztes dán zászlót.


Hát ez meg hogy kerül ide, egy észt templomba?

Sora van annak.

Dán és egyéb skandináv kereskedők évszázadok óta jártak már Észtországba, amely a legalkalmasabb kikötőt jelentette az értékes szőrmékkel kecsegtető novgorodi piac felé. Természetes módon felébredt bennük a vágy, hogyan lehetne az itteni észt fejedelmek által szedett kikötői és útvámokat kiküszöbölni. És természetesen jött a válasz is: hódítás révén.

A hódítás előtti észt fejedelemségek és várak

A hódításra a 13. század elején adódott jó ürügy, amikor a szaracénok szorongatta Szentföldről visszatérő keresztesek azt sugallták, hogy a szentföldi pogányok helyett a helyben lévő kelet-európai pogányokhoz kellene elvinni fegyverrel a szeretet vallását, s ehhez mindjárt felajánlották fegyvereiket is. A misszióhoz sikerült megnyerni III. Honorius pápa jóváhagyását is. 1219-ben az északi német és déli skandináv fejedelmek két irányból indultak meg a pogány balti népek ellen: északról II. Valdemar dán király és Anders lundi érsek dán, német és vend (észak-európai szláv) csapatokkal, délről pedig a német keresztesek. A dánok június elején érték el Lindanise (a mai Tallinn) kikötőjét, ahol partra szálltak, és letáboroztak a part mellett emelkedő dombon. Ezt a tábort nevezték az észtek Taani-linn-nek, azaz „dán vár”-nak, s innen ered a város mai észt neve. A domb később a német Domberg nevet kapta, amit az észtek Toompea formában asszimiláltak: ez volt évszázadokon át a város közigazgatási központja.

Az ún. Dán király kertje a Toompea keleti peremén, ahol a zászlócsoda megtörtént

A dánok és az észtek között megindult a hosszan tartó követváltás, amit az észtek arra használtak fel, hogy minél nagyobb sereget gyűjthessenek össze a környező vidékről. Végül június 15-én öt oldalról rohamozták meg a dán várat. A védők meginogtak, és egyre inkább vesztésre álltak. Anders érsek letérdelt és buzgón imádkozott. És mikor az észtek már éppen betörtek volna az erődbe, akkor lám: egy zászló hullott alá az égből, vörös alapon fehér kereszttel. A védők a csodától új erőre kaptak, legyőzték a támadókat, s a következő hónapok során leigázták a mai Észtország északi részét, ahol megalapították a dán korona észt hercegségét. Ez a dán zászló, a Dannebrog, a világ legrégibb nemzeti zászlajának születésnapja, amelyet a dánok máig minden évben megünnepelnek.

C. A. Lorentzen: A Dannebrog aláhull az égből, 1809, Koppenhága, Statens Museum for Kunst, és ugyanez a jelenet egy 19. sz. végi koppenhágai szivardobozon


A Dannebrog legkorábbi ismert ábrázolása IV. Valdemar király címerén, 1370

A történetnek persze megvannak a maga előképei: Nagy Konstantin égen látott keresztje az e jelben győzni fogsz mottóval, és, időben közelebb, Bouillon Godfrey keresztes vezér vörös alapon fehér keresztje, amelyben a legenda szerint a szaracénokat legyőző ereje rejlett.


De miért van kitűzve az elnyomók zászlaja a szabad Észtország egy templomában?

A dán uralom nem tartott sokáig Észtországban. A rablók összekaptak a koncon, s a német lovagrend délről egyre inkább fenyegette a dánok balti területeit. 1332-ben trónválság tört ki Dániában, s a dánok a bizonytalanná vált politikai helyzetben azt tették, amit minden okos kereskedő a csőd előtt: eladták észt területeiket a német lovagrendnek. Hatszáz éven át tehát a németek voltak az elnyomók, mégpedig annyira, hogy törvénybe iktatták, hogy észt – Undeutsch – nem viselhet hivatalt, de még városi polgárjogot vagy céhtagságot sem kaphat. Az 1700-as évek elejétől pedig az orosz cári elnyomás társult hozzájuk. Az új elnyomók elmosták a régi emlékét. Annyira, hogy amikor Észtország 1920-ban függetlenné vált, a dán kormány a balti szolidaritás nevében ajándékozott egy dán zászlót Tallinn városának, ahol a zászló született, s a város örömmel tűzte ki azt a tanács templomában.

Kræsten Iversen: A lyndanisei csata, 1935. Bornholm Art Museum

Dán önkéntesek az 1920-as észt függetlenségi háború idején

Aztán 1940-től újabb elnyomók jöttek, a szovjetek, a németek, majd megint a szovjetek. A dán zászló egyiküknek sem volt kedves. A tanács még időben elrejtette a relikviát, s a szovjetek nagy erővel nyomoztak utána, sokakat letartóztattak miatta, de hiába. A zászló elrejtve várta meg Észtország újabb függetlenségét, így gyarapítva a szovjet időszak elrejtéstörténeteinek számát, amilyen például az umanyi haszidok története, akik az 1920-as szovjet bevonuláskor elrejtették csodarabbijuk, a breszlavi Nachman koporsóját, és a folytonos zaklatás ellenére házaknál rejtegették egészen Ukrajna 1990-es függetlenségéig. Észtország ugyanebben az évben vált újra függetlenné, s a rejtekhelyéről előhozott dán zászlót ünnepélyesen újra kitűzték a Szentlélek-templomban.

A balti szolidaritás jegyében azóta többször is került sor Dannebrog-ünnepségekre Tallinnban, a leglátványosabban 1994-ben, amikor négy ejtőernyős dán katona ugrott le egy hatalmas dán zászlóval tízezer méter magasról pontosan az egykori csodás alászállás helyszínére.

Valdemar-napi zászlóalászállás Koppenhágában

Így vált az egykori elnyomó zászlaja a nagy áldozatok árán elért észt szabadság jelképévé.

A Tallinn városcímerévé lett Dannebrog a Szentlélek-templom Bernt Notke-féle szárnyasoltárának (1483) Magyarországi Szent Erzsébet-tábláján

Egy mester halálára. Mohammad Reza Shajarian, 1940-2020


Tegnapelőtt, október 8-án meghalt Teheránban a perzsa klasszikus zene legnagyobb énekes előadója, Mohammad Reza Shajarian.

Sok éve szenvedett már veserákban. Már 2016-ban jellegzetes szarkasztikus perzsa humorral úgy utalt a betegségre, mint „régi barátjára”. De még mindig fellépett. Én is hallhattam őt koncerten Berlinben és Iszfahánban, csonttá soványodva, de a hangja… még mindig az a csodálatos hang volt, amely a tűnődő dúdolástól az üvöltő lázadásig ezer árnyalatot uralt.

1940-ben született a khoraszani Mashhadban, Irán egyik legkonzervatívabb városában. Apja Korán-énekes volt, és fiát is Korán-recitálásra tanította. Számára a zene minden más fajtája haram, tiltott, pogány zene volt. Nagybátyja azonban, aki szintén énekes volt, és nagy zenekedvelő, bevezette őt a perzsa klasszikus és népzenébe.

A perzsa klasszikus zene Európában még nem közismert, csupán ínyencek csemegéje. De méltán állítható párba az európai klasszikus zenével. Részben mert sok ezer éves múltra tekint vissza, sőt a perzsa paloták zenéje inspirálta az európai zenét is a görög zenén keresztül, innen származik például a hangnemek rendszere. Másrészt pedig mert éppannyira kifinomult és lenyűgöző. Az a fajta zene, amelyet az ember akár órákon át megbabonázva hallgat, mint egy Bach-szólószonátát. Itt a blogon is tettem már közzé néhány példát, érdemes a Perzsa levelek gyűjtőposzt „Zene” oszlopában böngészni közöttük.

Shajarian tizenkét éves korára már megtanulta a perzsa zene szigorúan szabályozott kánonját, a radifot, és tizenkilenc évesen szerepelt a Radio Khorasanban, majd az iráni állami rádióban és tévében. Két évtizeden belül az iráni zene egyik legnagyobb alakjává vált. 1978 szeptember 8-án, amikor Reza Pahlavi sah szükségállapotot vezetett be az országban, és a hadsereg a teheráni Jaleh téren összegyűlt tüntetők közé lőtt, az iráni zenei élet vezető alakjai tiltakozó levelet írtak a kormánynak, s lemondták minden szereplésüket az állami rádióban. A levelet Shajarian sajátkezűleg írta. Ebben az időszakban szervezte meg a Chavosh Kulturális és Művészeti Társaságot, ahol sok más kiemelkedő klasszikus zenésszel együtt forradalmi és tiltakozó dalokat írtak és adtak elő.

Miután a sah elleni forradalom 1979 januárjában győzött, majd februárban megérkezett párizsi száműzetéséből Khomeini ajatollah, aki fegyveres gerillái révén szisztematikusan bedarálta a forradalom polgári és baloldali szervezőit, és puccs révén iszlám köztársaságot alapított, Shajarian visszavonult. Az iszlám rádió továbbra is játszotta dalait, mint a forradalom bárdjáéit, de ő csak 1985-ben lépett újra színre, ezúttal az új rendszer elleni dalokkal. Új albuma címe, Bidâd egyszerre jelent „igazságtalanságot” és „hang nélkül”-t. A veretes klasszikus dalok szövege a 14. századi Hafeztől származik. „Ez az otthon a barátok és a kedves emberek földje volt”, énekli Shajarian Hafezt. „Mikor tűnt el a kedvesség? Mi történt a barátok földjével?”

Shajarian: بیداد Bidâd, „Igazságtalanság/Hang nélkül”

Ettől kezdve folyamatosan szerepelt és számos lemezt adott ki, klasszikus dallamokkal és klasszikus perzsa költők verseivel, de mindig a rendszer elleni metaforikus utalásokkal (ami azt mutatja, hogy az elnyomó rendszer elleni rejtett lázításnak sok évszázados hagyománya van a perzsa költészetben). Egyik legnépszerűbb dalát, a ma széles körben énekelt lázító Hajnali madarat már korábban is idéztem fordítással együtt itt a blogon, akárcsak a zsarnokság látleletét, a Tél van-t. Ezek, noha mindenki értette őket, még nem ütötték ki az iráni cenzúra biztosítékát. A rendszernek túlságosan szüksége volt rá.

A 2009-es „zöld forradalom” kegyetlen leverése után azonban Shajarian nyíltan bejelentette – akárcsak a sah alatt –, hogy megtiltja 1979-es forradalmi dalainak további előadását az állami rádióban és tévében, mert cinikusnak tartja ezt egy forradalmat elnyomó rendszer részéről. A rendszer az elnyomó rendszerek szokása szerint primitíven állt bosszút. A mestert hallgatásra ítélték, többé nem koncertezhetett vagy készíthetett lemezt Iránban, és híres Rabbanáját, a ramadani böjtöt esténként befejező imádságot, amely gyerekkori Korán-éneklésének emlékéhez nyúlt vissza, s amelyet az állami adók 1979 óta folyamatosan játszottak, levették a műsorról. „A ramadán Shajarian Rabbanája nélkül olyan, mint a karácsony karácsonyi dalok nélkül”, magyarázta egy iráni híve a Guardiannak. Innentől kezdve csak külföldön turnézhatott: még én is többször hallhattam Berlinben, a perzsa hangszeres zene legnagyobb előadóival, Hossein Alizadeh tar- és Kayhan Kalhor kamanche-játékossal.

Ha már a személyes emlékeknél tartunk: én 2007-ben hallottam először élőben a Mestert. Direkt úgy időzítettük iráni utunkat, hogy részt vehessünk a koncerten, amelynek időpontjáról perzsa barátaimtól kaptam fülest. Teheránban azonban senki nem tudott a Vahdat Hallban meghirdetett koncertről. Az időpontra vásárolt jegyünkért egy élemedett sanzon-énekest, egy perzsa Koós Jánost hallgathattunk meg (de a szünetben a teheráni polgári elit sok figurájával összeismerkedhettem). Aztán kiderült, hogy a koncertet Iszfahánba tették át. Azonnal levonatoztunk (nem volt egyszerű, a pályaudvarok még katonai ellenőrzés alatt álltak), és a főtéren, a Sah-palota földszintjén meg is találtuk az ott berendezett ideiglenes jegyirodát. „De hát ez olyan… perzsa zene, tudják”, próbálta magyarázni az eladó, nehogy csalódás érjen minket. „Hogyne. Azért jöttünk. Jól ismerem a Mestert, minden CD-je megvan nekem”, mondtam sugárzó arccal. Előhívták Shajarian személyes menedzserét, neki kellett bizonyítanom, hogy tudom, kiről beszélek. Amikor végre elhitte, VIP-jegyet kaptunk az első sorba, Shajarian lánya mellé. A szünetben pedig a menedzser odajött hozzánk. „A Mester látni akarja.” Felmentünk a színpad mögötti öltözőbe, ahol Shajarian végtelenül szerényen és hálásan köszönte meg, hogy eljöttünk meghallgatni őt a messzi Európából. Közös fényképet kért fotográfusától, és dedikált lemezeket ajándékozott nekünk. Hazafelé menet – jócskán éjfél után, a koncert négy óra hosszat tartott – a taxis Shajarian-kazettát tett be. Amikor kiderült, tudom, ki énekli és mit, elsírta magát és nekem ajándékozta a kazettát.

Halálának hírére a Jam-kórház körül összegyűlt híveinek ezrei spontán rendszerellenes tüntetésben törtek ki. „Halál a diktátorra. Shajarian nem halhat meg”, skandálták.

A világ egyik legkifinomultabb zenéjének legjobb előadója volt. Vele magából a zenéből halt meg egy darab.

Shajarian: ببار بارون Bebâr bârûn, „Szakadj, eső”

szakadj, ó eső, ömölj,
szívemmel könnyezz, vért ömölj
mint szerelmem haja sötét éjszakán
mint Madzsnún Lejliért, ömölj
ó eső

szívem tele van, vért ömölj
hegy és síkság fölött szakadj
szívem tele van, vért ömölj
hegy és síkság fölött szakadj
a szerelemért, azokért,
akik szeretik ezt a földet, a
sír nélküli szerelmesekért
ó eső

szakadj, ó eső, ömölj
szívemmel könnyezz, vért ömölj
mint szerelmem haja sötét éjszakán
mint Madzsnún Lejliért, ömölj.
szakadj, tavaszi felhő, szívemmel
szerelmem hajának illatáért
sirasd ezt az időt, amikor a holdat
felcserélik a sötét éjszakára,
ó eső

szakadj, ó eső, ömölj
szívemmel könnyezz, vért ömölj
mint szerelmem haja sötét éjszakán
mint Madzsnún Lejliért, ömölj
ó eső

szívem tele van, vért ömölj
hegy és síkság fölött szakadj
szívem tele van, vért ömölj
hegy és síkság fölött szakadj
a szerelemért, azokért,
akik szeretik ezt a földet, a
sír nélküli szerelmesekért
ó eső

szakadj, ó eső, ömölj
szívemmel könnyezz, vért ömölj
mint szerelmem haja sötét éjszakán
mint Madzsnún Lejliért, ömölj
ó eső

szívemmel könnyezz, vért ömölj
mint szerelmem haja sötét éjszakán
mint Madzsnún Lejliért, ömölj
ó eső


 

ببار ای بارون ببار
با دلم گریه کن خون ببار
در شبهای تیره چون زلف یار
بهر لیلی چو مجنون ببار
ای بارون 

دلا خون شو خون ببار
بر کوه و دشت و هامون ببار
دلا خون شو خون ببار
بر کوه و دشت و هامون ببار
به سرخی لبهای سرخ یار
به یاد عاشقای این دیار
به کام عاشقای بی مزار
ای بارون

ببار ای بارون ببار
با دلم گریه کن خون ببار
در شبهای تیره چون زلف یار
بهر لیلی چو مجنون ببار
ببار ای ابر بهار
با دلم به هوای زلف یار
داد و بیداد از این روزگار
ماه رو دادن به شبهای تار
ای بارون 

ببار ای بارون ببار
با دلم گریه کن خون ببار
در شبهای تیره چون زلف یار
بهر لیلی چو مجنون ببار
ای بارون 

دلا خون شو خون ببار
بر کوه و دشت و هامون ببار
دلا خون شو خون ببار
بر کوه و دشت و هامون ببار
به یاد عاشقای این دیار
به کام عاشقای بی مزار
ای بارون 

ببار ای بارون ببار
با دلم گریه کن خون ببار
در شبهای تیره چون زلف یار
بهر لیلی چو مجنون ببار
ای بارون

با دلم گریه کن خون ببار
در شبهای تیره چون زلف یار
بهر لیلی چو مجنون ببار
ای بارون


A Háromkezű Istenanya udvara


A Laboratooriumi utca a még épen álló városfal tövében húzódik a tallinni óváros északi részén. Egyik oldalán a fal, a másikon apró házak a középkortól az eklektikáig.




Az 1410 körül épült Plate-bástyával szemközti középkori kereskedőházon nagy félköríves kapu. Benyitok rajta. A hosszú, sötét kapualj végén belső udvar napfényes négyszöge. Az udvaron álló gyalupadnál magas, erős, fehér szakállú sztarec deszkát fűrészel, körülötte négy-öt fiúcska játszik. Kicsi kutya pillant meg, dühödt ugatással ront felém. Nyugodt hangon csillapítom, a sztarec is visszaparancsolja.

„Jó napot”, mondom oroszul. „Magyarországról vagyok.”

„Ну, такой бывает, előfordul az ilyesmi”, mondja mosolyogva, s kérdő tekintettel várja a folytatást.

„Nemrég írtam a Háromkezű Istenanya-ikonról, s most láttam, hogy itt Tallinnban külön temploma van. Azt szeretném megnézni.”

„Hát az most zárva van”, mondja. „De jöjjön el holnap reggel a kilenc órai istentiszteletre.”

„Akkor már nem leszek Tallinnban”, magyarázom.

„Hát elég baj az. A papunk nincs itt, a templomba csak ő engedheti be. De nézzen körül legalább.”

Először az udvar hosszú oldalán álló installációt veszem szemügyre. Nagy állványon hét szent nagy méretű ikonja, a végén Mihály arkangyal dupla méretben. Fölöttük latin Plautus-idézet: A jóravaló ember jót kap, a rossz meg amit megérdemel. A hét szent ikonja alatt is latinul olvasható a hét erény neve. A latin nyelv eleve furcsa itt, egy ukrán görögkatolikus templom udvarán, de a hét erény és főbűn még inkább, hiszen ezeket az egyházszakadás utáni katolikus teológia dolgozta ki, mint az az alapműből, Carla Casagrande A hét főbűn-éből tudható, amelyet nekem volt szerencsém lektorálni 2011-ben az Európa Kiadó számára.



Anatolij megforgatja az állvány bal alsó szélére erősített biciklikereket. Zakatolás kezdődik, az ikonok alatti sínen ördög-vontatta fa kocsi indul meg lassan, rajta festett lángok között rettegő figurákkal, egyenesen bele a pálya végén fogait csattogtató hatalmas pokolbéli sárkány szájába. A sín túlsó végén egy hajó kormánykereke forog és csilingel, rajta a hét főbűn latin neveivel.






Közben az ikonok egyenként kinyílnak, mint a középkori katolikus szárnyasoltárok. Először mindegyik mögött az adott erénnyel ellentétes főbűn tárul fel, az erénnyel szemben nem orthodox ikon, hanem középkori viking-kelta stílusban megfestve, majd ez is kinyílik, s a mögötte feltáruló dobozban, mint egy kis színpadon, mozgó fa figurák és kihajtható festett táblák adják elő az adott bűn és erény küzdelmének egy-egy fordulatos történetét. Ezek nem egyszerű személyes kísértés-elbukás-megtérés-történetek, mint a középkori legendáriumokban. Mindegyik történet arról szól, hogy az ember valamiképpen a természet ellen vét, kapzsiságból, gőgből, irigységből kizsarolja, tönkreteszi a teremtett világot. A történet vége pedig mindig az, hogy a bűnöshöz közel állók imádkoznak érte, mire megjön az esze, lerombolja a környezetpusztító gyárat, bezárja az állatokat tönkretevő nagyüzemi tenyésztelepet, felhagy az olajszennyezéssel, és így tovább.

kolme kolme kolme kolme kolme kolme kolme kolme kolme kolme kolme kolme

„A gyerekeknek szoktunk ezzel előadást tartani. Meg más figurákkal is”, mondja, és előadja a lovacska történetét, aki összehozza a szétszakadt családot.



Lelkesen dicsérem a kreativitását, külön kitérve a részletekre. „Te is rajzolsz?” vált át kollegiális tegezésbe. Bólintok. Innentől fogva иконописец-ként, ikonfestőként mutat be a többieknek.

„Gyere, nézd meg a műhelyeinket.”

Az udvar másik hosszú oldalán húzódó középkori ház lakásait két szinten műhelyek foglalják el: papírmerítő műhely, nyomda, scriptorium. Észt és ukrán önkéntesek dolgoznak itt, tartanak tanfolyamokat, készítenek levelezőlapokat, füzeteket, kiadványokat. Most ismerem fel, hogy az ő standjukat láttam a vasárnapi vásárban.




Munka a Labora műhelyekben. Roman Dragunov videója

A műhelymunka legkifinomultabb termékei a merített papírtól a kalligráfián és illusztrációkon át a borítóig teljesen kézzel készült könyvek. Egyet mutatnak Észtország élővilágáról. Ennek a párját Ferenc pápának küldték el ajándékba, most a vatikáni könyvtár őrzi.




Egy másikat is küldtek neki a galíciai huculokról, akik közül, utalásaiból ítélve, Anatolij is való. A Lembergből jött kalligráfus lány egy harmadikat is mutatni készül Ukrajna történetéről, de ekkor beszól a műhelybe Anatolij, hogy jöjjek, mert megjött a pap, kinyitja nekem a templomot.

A templomot az utca felőli középkori raktárépületben rendezték be. Kifelé zárt, csak az udvar felé van három csúcsíves ablaka. A fából ácsolt ikonosztázt ugyancsak Anatolij ikonjai díszítik, köztük a Háromkezű Istenanya.






„A Háromkezű Istenanya az ártatlanul bántalmazottak védőszentje, és hát ki a leginkább ártatlanul bántalmazott manapság, ha nem a természet?” magyarázza Anatolij a megfestett szentek ikonográfiáját. Köztük egyaránt vannak orthodox és katolikus szentek: Szent Laurus és Florus, a lovak védőszentjei, Assisi Szent Ferenc a gubbiói farkassal, Szent Miklós, aki nemcsak a halászok, de a halak védelmezője is.



A természet védelme kívül esik a hagyományos zsidó-keresztény gondolkodás horizontján. Az ember feladata a teremtéstől fogva, hogy „uralkodjék a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog” (Ter 1,26). „Az uralkodás pedig hatalmat jelent”, kommentálja ezt az 1. századi Barnabás-levél: „aki uralkodik, az parancsol”. A hagyományos keresztény felfogás szerint az egész természet egyfajta erőforrás csupán, amelyet Isten az ember használatára teremtett, mégpedig kimeríthetetlen bőségben. Ezért nagyon szimpatikus, hogy az itteni horizont kitágul, a természet szenvedő testvérünkké lesz – „hiszen az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig” írja Szent Pál a Római levélben –, amelyért felelősek vagyunk.


A másik szimpatikus horizont-tágulás, hogy itt komolyan veszik a kereszténység egyetemességét. Amerre csak jártam eddig keleten, az orthodoxok mindenütt eretneknek tekintették és lenézték a nyugati keresztényeket. Itt a katolikus szentek is felsorakoznak, a latin nyelv is helyet talál. Az egyik ajtón festett pszeudo-ikon-töredék, a keleti kereszténységet hetven éve támogató Kirche in Not, Bonifatiuswerk és Renovabis alapítványok nevével. A másik ajtón nagy ikon, amelyet a vasárnapi vásárra is kihoztak, a középkori füvészkönyvet író Bingeni Szent Hildegard képével, körötte társai, a füvek-fák, amelyekről írt, és a közöttük élő állatok.




Visszamegyünk az udvarra. Anatolij mint kollégát foglalkoztat, tartsam oda a deszkát, egy hatalmas angyal-ikon készül. „Van egy tornyunk az utcában, azt rendezzük be Mária-kápolnának. Ráérsz holnap délelőtt?” „Sajnos reggel indul a repülőm”, emlékeztetem. „Akkor majd legközelebb, ha erre jársz. С Богом, járj Istennel,” ad kezet.