Bensőséges Marokkó


Ludovic Duchadeau Texier nevét nem jegyzi a marokkói fotográfia. Az interneten egyetlen fotót sem találni tőle. Mégis az ő képei azok, amelyek a leginkább megérintenek a közelmúltban átlapozott számos marokkói fotóalbum közül.


Képeit nem albumban, hanem nyilvános kiállításon teszi közzé, a marrakesi óváros szívében, nagyon stílusosan egy lebontott ház helyét körbevevő palánkon, amelynek eredeti dekorációja azt hirdeti, hogy mögötte gördeszkapálya épül. Erre kasírozta rá azt a húsz képet, amely az 1999 és 2019 közötti húsz év munkásságát képviseli, minden évből egyet.


A képek szemmel láthatólag egyetlen családnál készültek. Szép látni, ahogy a gyerekek felnőnek rajtuk, vagy ahogy a fiatal családfőből megviselt, de szeretetteli idős ember lesz.

texier1 texier1 texier1 texier1 texier1


A marokkóiak közismerten nem szeretik, ha fényképezik őket. Már a falusi gyerekek is kiabálva tiltakoznak, ha kamerát látnak. Hogy erről az öt-hat emberről ilyen igazán szép képek készüljenek, ahhoz tényleg kellett, hogy a fotós bensőséges viszonyban legyen velük, s nyilván abban is volt, ha húsz éven át követhette életük változásait és állandóságát.


texier2 texier2 texier2 texier2 texier2 texier2 texier2 texier2 texier2 texier2 texier2 texier2 texier2


Hol a boldogság?


A Boldogság Szentpétervár központjában van, a Malaja Morszkaja utca és a Szent Izsák székesegyház terének sarkán. Három nagy ablakkal néz a térre, s kettővel a Malaja Morszkajára, de ezen az oldalon még a szomszédos házra – a forradalom előtt a neves Marksz kiadó székházára, ma a Rolls-Royce pétervári bemutatótermére – is átsugárzik, mert a bejárata onnan nyílik.


Furcsák az emberek. Ahogy Isten lakcíme sem igazán közismert, úgy a Boldogság székhelye is valami egészen másról híres. A fehér márványtábla egészen abszurd ellentétben áll a presszó boldog-aranylóan sugárzó nevével.

„Az egykori Angleterre szállodában tört félbe tragikus módon 1925. december 28-án Szergej Jeszenyin költő élete”

Az Angleterre/Англетер szálló, amelynek 5. számú szobájában Jeszenyin felakasztotta magát – illetve egyes valószínűtlen összeesküvéselméletek szerint megölték – nem mindig ezt a nevet viselte. Napoleon Bocquin, aki az 1800-as évek közepén építette, a saját nevéről nevezte el a szállót. Még ilyen néven látszik a helyszínnek a Szent Izsák templom kupolájából készült első, 1859-es fotóján.


A következő, 1908-as felvételen a főbejárat már az Izsák téri homlokzatra költözött át, s a mai Boldogság presszó helyén a sarkon I. Grote könyvesboltja, illetve a főhomlokzatról nyíló Szent Izsák patika cégtáblája van. A szállodát pedig már Angleterre-nek hívják 1876 óta, amikor Theresa Schmidt veszi meg. Rövid ideig ugyan az Anglia, majd a Schmidt-Anglia nevet viselte, de ezt hamarosan a sikkesebb francia változatra cserélték. A forradalom után „Internacional”-ra keresztelték, de 1925-ben visszakapta az Angleterre nevet, épp időben ahhoz, hogy Jeszenyin e név alatt haljon meg és tegye halhatatlanná a szállodát.






A 20-as években, a NEP korszakában a szomszédos Astoria szállóval együtt főleg a nyugati vendégek szállodája volt. Ebből a korból származik a neves költő, gyerekkönyvíró és műfordító Szamuil Marsaknak az a verse, amely a rasszista burzsoá pénzeszsákokat gúnyolja ki, s amely a szálloda országos ismertségének másik oka volt.


„Мистер
Твистер,
Бывший министр,
Мистер
Твистер,
Миллионер,
Владелец заводов,
Газет, пароходов,
Входит в гостиницу
«Англетер»”, és így tovább.
„Mister
Twister
volt miniszter,
Mister
Twister,
milliomos,
akinek dosztig van
hajója, újságja, gyára
bevonul az
Angleterre szállodába.”

A teljes poéma itt nézhető meg animációs filmként. Ebben a második világháború utáni filmben azonban a szálloda már nem azonosítható be, ami érthető is, hiszen a hidegháború kezdetétől, 1948-tól a Lenyingradszkaja nevet viselte, s csak a 90-es évek elején kapta vissza régi nevét.


Az átnevezés azonban nem egy új élet kezdete, hanem a régi vége volt. A szálló a szocializmus évtizedei alatt olyan mértékben lepusztult – már csak olcsó munkásszállóként funkcionált –, hogy az új befektetők menthetetlennek ítélték. Noha lebontása ellen tömegtüntetés és élőlánc volt, mindez nem segített. 1991-ben a szállodát alapjaitól újjáépítették, a régit utánzó homlokzattal, immár az Astoria szálló részeként.

Az új Angleterre szálló építése, 1990-es évek.

Az új Angleterre szálloda, baloldali ablakain felirattal: Скоро будет Счастье, „Mindjárt itt a Boldogság”.

Nincs már meg az 5. számú szoba, sem az a másik, ahol Jeszenyin először találkozott végzete asszonyával, az 1921-ben itt megszállt Isadora Duncannel.

Az 5. számú szoba. A felvételt Presznyakov fotográfus készítette közvetlenül Jeszenyin halála után özvegye, Szofija Tolsztaja kérésére. Érdekessége, hogy a függöny szegélyét a fotográfus kézzel retusálta rá a képre, minthogy anélkül az ablak nyílása túlságosan egy ember körvonalait formázta.

A szobában Jeszenyin rövid búcsúverset is hagyott hátra, egyik legmegrendítőbb és legismertebb versét. Alább Rab Zsuzsa magyar fordításában mellékelem. A Kaláka is ezzel a szöveggel zenésítette meg, az orthodox egyházi gyászdalokra emlékeztető kísérettel:


Jeszenyin: Ég veled, barátom – Kaláka. A Fekete ember: Dalok Szergej Jeszenyin verseire (1984) c. lemezről

До свиданья, друг мой, до свиданья.
Милый мой, ты у меня в груди.
Предназначенное расставанье
Обещает встречу впереди.

До свиданья, друг мой, без руки, без слова,
Не грусти и не печаль бровей, —
В этой жизни умирать не ново,
Но и жить, конечно, не новей.
Ég veled, barátom, Isten áldjon,
elviszem szívemben képedet.
Kiszabatott: el kell tőled válnom,
egyszer még találkozom veled.

Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm.
Ne horgaszd a fejedet, hiszen
nem új dolog meghalni a földön,
és nem újabb, persze, élni sem.

A versnek – mint minden nagy orosz versnek – természetesen oroszul is van megzenésített változata. Ennek szövege azonban nem teljesen azonos Jeszenyin versével. A dallam ugyanis a második világháború előtti orosz sanzon nagy mágusától, Alekszander Vertyinszkijtől származik, aki a sanzon műfajához illőbbnek találta, ha az eredeti versnek egy Jeszenyin emlékére utaló parafrázisát zenésíti meg:


Alekszander Vertyinszkij: Последнее письмо – Az utolsó levél. Énekli Zsanna Bicsevszkaja (1. változat) ill. maga Vertyinszkij (2. változat)

До свиданья, друг мой, до свиданья.
Мне так трудно жить среди людей.
Каждый шаг мой стерегут страданья.
В этой жизни счастья нет нигде.

До свиданья, догорели свечи…
Как мне страшно уходить во тьму!
Ждать всю жизнь и не дождаться встречи,
И остаться ночью одному.

До свиданья, без руки, без слова…
Так и проще будет и нежней…
В этой жизни умирать не ново,
Но и жить, конечно, не новей.
Ég veled, barátom, Isten áldjon,
nehéz nekem az emberek közt élnem
Ebben az életben nincs boldogság sehol,
minden lépés megnyújtja szenvedésem.

Isten áldjon, a gyertyák csonkig égtek,
milyen szörnyű a sötétségbe lépnem!
Egy életen át várni egy találkozóra
s végül egyedül maradni az éjben.

Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm.
Gyöngédebb így és könnyebb is nekem.
Nem új dolog meghalni a földön,
és nem újabb, persze, élni sem.

В этой жизни счастья нет нигде” – „Ebben az életben nincs boldogság sehol”, mondatja Jeszenyinnel Vertyinszkij parafrázisa. De a valóság rácáfol erre. Hiszen hol is van a Boldogság? Szentpéterváron, a Malaja Morszkaja és a Szent Izsák tér sarkán.


Isztambul szellemei


A Kumbaracı yokuşu, vagyis Tüzér-lejtő a tenger felőli végén fut bele a mindig nyüzsgő İstiklal-sugárútba, nem messze a Passage Orientaltól, amelynek szecessziós stílusban épült kávézóját, a Café Lebont az isztambuli születésű francia építész, Alexandre Vallaury tervezte nem sokkal párizsi tanulmányaiból való hazatérése után. Az İstiklalról, az egykori Grand Rue de Péra-ról, Isztambul európai negyedének elegáns főutcájáról számos hasonló passzázs nyílt és egy részük nyílik még ma is a Galata-toronytól fel egészen a Taksimig.

Képeslap a Grande Rue de Péra-ról, innen

Ha azonban az ember a főutcáról nyíló kis utcákba és sikátorokba is bemerészkedik, a régi Isztambulnak, ennek a lassan száz éve eltűnt világnak más, elhanyagoltabb hírmondói is előbukkannak. A Kumbaracı-n, nem messze Miralem Halil Ağa 1729-ben kegyes adományként emelt kútjától, egy századfordulós ház emelkedik. Az İstiklal felől érkezve a kapualj bal oldalának francia nyelvű felirata tűnik fel először: „Fabrique et dépôt de meubles”, bútorgyár és lerakat. A kapualj jobb oldalán a felirat már olvashatatlanra kopott, az utcafront feliratai azonban még dacolnak az idővel, három nyelven és háromféle írással hirdetve az egykori tulajdonos portékáját.



Elsőre mind közül talán a bal oldali felirat a legérdekesebb. Az írás ugyan örmény, de a nyelv oszmán török: ՄԷՖՐՕՒՇԱԹ ՖԱՊՐԻՔԱՍԸ mefroišat fabrikası, mai helyesírással mefruşat fabrikası, „bútorgyár”. Mai szemnek meglepő, de egészen 1928-ig, a latinbetűs ábécé bevezetéséig az oszmán törököt gyakran írták örmény írással – például az első török regény, az Akabi története is így jelent meg –, amelyet könnyebb volt megtanulni és pontosabbnak is bizonyult a nyelv lejegyzésére, mint az egyébként használt, módosított perzsa-arab ábécé. Ez persze a nyelvhasználón is múlott, a bútorgyár feliratán rögtön két sajátosság is megfigyelhető: az egyik a ՄԷՖՐՕՒՇԱԹ mefroišat-ban – talán görög hatásra – az Ու u helyett álló ՕՒ oi, a másik pedig a ՖԱՊՐԻՔԱՍԸ fabrikası Ք k-ja, amely csak magas hangrendű magánhangzók előtt állhatna: mély hangrendűek előtt ennek majdnem pontosan a tükörképe, a szintén „k” hangértékű Գ-nak kellene szerepelnie (a különbség talán jobban érzékelhető az oszmánban használt megfelelőikkel: ك és ق‎).


A többi felirat már könnyebbnek bizonyul. Középen és jobb oldalt a tulajdonos neve olvasható franciául, illetve görögül: A. Loucrezis / A. ΛOUKPEZHΣ. A kettő között, a jobb oldali ablak alatt alig kivehetően görögül is szerepel a „bútorgyár” felirat: ΕΡΓOΣTAXION ΕΠIΠΛΩN. A bal oldali ablak alatt, ha volt is felirat valamikor, mára teljesen eltűnt, a piros, török-angol kétnyelvű graffiti már a modern kor terméke.

loucrezis1 loucrezis1 loucrezis1 loucrezis1 loucrezis1

Ahogy a feliratot eddig egyedüliként részletesebben ismertető Painted Signs and Mosaics blog is írja, Loucrezis láthatóan igyekezett a lehető legszélesebb helyi közönséget megszólítani: a Beyoğluban lakó európaiakat éppúgy (nem véletlen, hogy a főutca felől érkezve elsőként a francia nyelvű felirat olvasható), mint a helyi görög és örmény közösséget és talán egyúttal már a századfordulótól kezdve Anatóliából a Tophane-negyedbe fokozatosan beköltöző törököket is. Sajnos Loucrezis-ről vagy a bútorgyáráról a feliratokon kívül semmit nem tudni. A feliratról az interneten a Painted Signs and Mosaics már említett bejegyzése tudósít és ennek nyomán Étienne Copeaux francia történész említi egy illusztráció erejéig.

loucrezis2 loucrezis2 loucrezis2 loucrezis2 loucrezis2 loucrezis2 loucrezis2 loucrezis2 loucrezis2

Nem szerepel Loucrezis neve az isztambuli kereskedők és iparosok részletes almanachjában, az Annuaire oriental du commerce általam elérhető számaiban sem: 1891-ben és 1896/7-ben még, 1930-ban pedig már nem említik a bútorgyárosok névsorában, a vállalkozás tehát valamikor 1897 és 1930 között működhetett. Tulajdonosa talán még a húszas évek első felében elmenekült a deportálások árnyékában – amely az isztambuli görögséget kevésbé sújtotta, őket majd jó harminc évvel később üldözik el –, talán nem sokkal később meghalt és nem volt, aki továbbvigye a vállalkozást – annyi bizonyos, hogy az 1930-as Annuaire a görögországi városokban sem említ bútorgyárost ilyen névvel. De hát mi szüksége is lett volna a Pontoszból elüldözötteknek, még kevésbé a peloponnészosziaknak egy isztambuli görög bútorkereskedőre Athénban vagy Szalonikiben? Ami maradt, árnyékok árnyéka csupán, néhány szellemfelirat három nyelven és háromféle írással, egy, a tengernek futó szűk utcán, nem messze a mindig nyüzsgő İstiklaltól.


A velünk élő fasizmus

Mussolini arcképe a fasiszta párt római központján, 1934

A kifejezést Umberto Eco használja olyan ma is virágzó nacionalista autoriter rendszerekre, amelyek meghatározó vonásait tizennégy pontban foglalta össze. Én azonban most sokkal konkrétabban az 1922 és 1945 közötti olasz fasiszta ideológia olyan vizuális emlékeire használom, amelyek mindmáig láthatóak Olaszország közterein.

Szicília a graffiti paradicsoma. Mozgalmak, vallások, ideológiák egyaránt bőkezűen és kreatívan használják e médiumot üzeneteik népszerűsítésére. Palermo, Siracusa vagy Catania szűk utcáin barangolva az embernek olyan érzése van, mintha egy végtelenített ARC-kiállításon járna.

fascism1 fascism1 fascism1 fascism1 fascism1 fascism1 fascism1 fascism1 fascism1 fascism1 fascism1 fascism1 fascism1 fascism1 fascism1 fascism1 fascism1 fascism1 fascism1 fascism1 fascism1 fascism1 fascism1

A kortárs üzenetek között itt-ott olyan szellemfeliratok is felbukkannak, amelyek szavatossága elvileg már jó ideje lejárt. A Palermo melletti Monreale románkori székesegyháza előtti főtér tűzfalán szépen keretezett, gondosan tipografált felirat olvasható. A felirat bal oldala még viszonylag kivehető, a jobb oldal már belefakult a háttérbe. A töredékek alapján azonban a teljes szöveg kiguglizható:


«L’Italia è un’isola che si immerge nel Mediterraneo. Se per gli altri il Mediterraneo è una strada, per noi italiani è la vita.»

„Olaszország olyan sziget, amelyet a Földközi-tenger ölel körbe. Míg mások számára a Földközi-tenger útvonal, nekünk, olaszoknak maga az élet.”


Az idézet Mussolini 1936. november 1-i milánói beszédéből való, ama „nagy történelmi beszédek” egyikéből, amelyek, írja Eco, „gyerekkoromat végigkísérték, s amelyek legfontosabb passzusait kívülről megtanultuk az iskolában”. Ez éppen az egyik ilyen passzus.

Részlet Mussolini milánói beszédéből. Nyáry Krisztián csak néhány órával e poszt megjelenése után közölte újra Herczeg Ferenc 1936. november 11-i cikkét, amely mély hódolattal szól a Ducéről és milánói beszédéről

Az idézetnek jól kiszámított kül- és belpolitikai üzenete volt. Külpolitikailag egyfelől Ciano külügyminiszter néhány héttel korábbi németországi látogatására reflektált, ahol Ciano és Hitler megállapodtak a spanyol köztársaság és a bolsevizmus elleni közös küzdelemről, és Hitler támogatást ígért Olaszországnak a Földközi-tengeri angol törekvésekkel szemben, kijelentvén, hogy „a Földközi-tenger olasz tenger”, és elismerte Olaszország tavaszi hódítását Etiópiában. Mussolini a beszédben (amelyben egyébként határozottan kiállt Magyarország területi igényei mellett) Hitler formuláját visszhangozza, s először veti fel a „Berlin-Róma tengely” lehetőségét, amelyet a kiadott beszéd címlapján az egyszerű felfogású nép kedvéért fel is skicceltek. Másfelől azonban ekkor még törekszik valamilyen kompromisszumra a britekkel, akik számára, elismeri, a Földközi-tenger „útvonal, vagy inkább egyfajta egérút” távol-keleti gyarmatbirodalmuk felé a Szuezi-csatornán keresztül („amelynek gondolatát, zárójelben jegyzem meg, egy olasz, Negrelli vetette fel először, akit az angolok akkor ezért elmeháborodottnak neveztek”). A monrealei felirat azonban a beszéd két, hazai közönség számára jól emészthető mondatát emeli ki (amelyek eredetileg egymástól távol, más-más kontextusban álltak), s ezzel a nacionalizmus és a Mare Nostrum imperialista gondolatát erősíti a hallgatóságban. Nyilvánvaló, hogy itt, a főtéren, a székesegyházzal szembeni tűzfalnál álltak az ünnepi pódiumok, s a mindenkori szónokok mondanivalóját a Duce fölöttük lebegő idézete emelte a magasba és szőtte bele az országos-birodalmi kontextusba.

Másfélszáz kilométerrel keletebbre, Nicosia főterén, a Bar Antica Gelateria falán hasonló felirat maradványai olvashatók. A vakolatra festett ötsoros felirat közepét azonban leverték. Nem úgy néz ki, mintha indulatból tették volna, hanem inkább valamit ideilleszthettek, s annak egyenes körvonalai metszették ki a szöveg közepét. A felső sort a betűk tetejéből még egy darabig tudom rekonstruálni: „Il popolo italiano ha…”.


Bemegyek a Diana Bárba, s míg egy kávét kérek, mellékesen megkérdezem a baristát, nem tudja-e, mi volt odaírva. „A professore biztosan tudja”, vezet oda lelkesen és tisztelettel az egyik kicsi, kerek márványasztalnál újságot olvasó kicsi, kerek úrhoz. A professore felteszi a szemüvegét, messzire tekint a múlt mélységes kútjába, úgy diktálja:

«Il popolo italiano ha creato col suo sangue l’impero. Lo feconderà col suo lavoro e lo difenderà contro chiunque con le sue armi.»

Az olasz nép vérével teremtette meg a birodalmat, munkájával termékenyíti meg azt, és fegyvereivel védi meg bárkivel szemben.


A jeles passzus, frase celebre Mussolini 1936. május 9-i, győzelem-napi római beszédéből van, amelyben bejelentette az etióp háború végét és az olasz Impero születését. Ismét alapvetően külpolitikai jelentőségű beszéd ez, amely a nagyhatalmakkal szemben követel helyet Olaszországnak a nap alatt, míg másfelől a népnek leszóló üzenet is arról, mit vár el tőle a birodalom. A mondást a maga idejében Itália-szerte számos köztéri alkotás és felirat népszerűsítette, többek között ez a ma is álló murál Trentóban, a via Román, amelyről azért Mussolini nevét (körvonalainak meghagyásával) utóbb kivésték:


A nicosiai feliratról szólva nem hagyhatom említés nélkül, hogy tőle alig néhány méterre egy molto più celebre feliratot is olvashatunk. Ha a két bár között induló meredek lépcsőn felmegyünk „a huszonnégy báró dombjára”, Nicosia nemesi palotáinak fészkébe, a domb tetején álló Megváltó-templom tornyának déli falán az 1700-as évek elejétől kezdve évente bevésett dátumok örökítik meg, hogy mikor melyik hónap hanyadikán érkeztek meg a fecskék Nicosiába. Mostani látogatásunkkor a templom zárva volt, így hát nem tudom mellékelni a felirat képét, csak az óváros látványát a templom mellől letekintve, a távolban az Etna csúcsával. Ott lenn, az arab mecsetből kialakított normann román stílusú Szent Miklós-templomtól balra van a főtér az 1936-os felirattal. A háttérben, a másik domb tetején áll a normannok előtti görög lakosság Szent Miklós-temploma, amelyről a város a Nicosia nevet kapta, s amelyet – minthogy a Szent Miklós-napi körmenetekkor a görög és katolikus hívők rendszeresen összeverekedtek egymással – rendeletileg Nagyboldogasszony-templomnak neveztek át, hogy nyáron legyen az ünnepe és körmenete.


Hogy a háború utáni rendszerek miért hagyták meg többé-kevésbé érintetlenül a fasizmus utcai dekorációit, arra egy harmadik emlék szolgál útmutatással. Harminc kilométerrel nyugatabbra, a Madonia-hegység lábánál, Gangi hegyi városka városházájának falán márvány tábla hirdeti:


«18 Novembre 1935 XIV. A ricordo dell’assedio perché resti documentata nei secoli l’enorme ingiustizia consumata contro l’Italia, alla quale tanto deve la civiltà di tutti i continenti.»

1935 [a fasizmus] XIV. [éve] november 18-án. A támadások emlékére, örök emlékül a századok számára a rettenetes igazságtalanságról Itália ellen, amelynek pedig annyit köszönhet valamennyi kontinens civilizációja.


A támadások és a rettenetes igazságtalanság a Népszövetség szankcióit jelentették Olaszországgal szemben, amiért lerohanta Etiópiát. A szankciókat egyébként éppen a Népszövetséget vezető Nagy-Britannia és Franciaország mismásolták el az Olaszországgal megőrzendő jó viszony kedvéért, s ilyenformán Mussolini gond nélkül foglalhatta el Etiópiát. Az incidens azonban alkalmat szolgáltatott Brüsszel a Népszövetség simfolására az olasz nép felé, amely hiába volt Európa keleti védőbástyája évszázadokon át Európa (és más kontinensek, így Afrika) civilizációjának fáklyája évezredeken át, az ő verejtéke árán meghízott új nemzetek semmibe vették és megalázták őt.

A feliratok fennmaradásához a kulcsot azonban az a kis réztábla adja, amelyet nyilvánvalóan jóval a háború után helyeztek el a márványtábla alatt:


Márványtábla, amely a fasizmus történelmi korszakára és egy ehhez kötődő eseményre, az Olaszországgal szembeni szankciókra emlékeztet. 1935 novemberében helyezték el, majd közvetlenül a háború vége után (1945) eltávolították. Visszaállítása eredeti helyére a reflexiót és az eszmék polgári konfrontációját szolgálja. «A TÉNYEK ATTÓL, HOGY NEM VESZÜNK RÓLUK TUDOMÁST, MÉG NEM SZŰNNEK MEG LÉTEZNI.» (A. Huxley)

Ez utóbbi frase celebre állhatna a sokszor átnevezett, lebontott, elpusztított, áthelyezett kelet-európai emlékművek, táblák, utcanévtáblák helyén is. Bár sokkal jobb volna, ha a helyükön hagyott eredetik alatt állna.

Fasizmus-kori atlétaszobrok a római Foro Italicón. A New Yorker „Why are so many Fascist monuments still standing in Italy?” cikkéből