Diyarbakır és a Dengbêj Ház


Eredetileg megjelent csehül a His Voice 2019. nov. 14-i számában, Petr Ferenc fordításában.
Diyarbakır középkori óvárosa, a Sur negyedeit járjuk, szűk sikátorok labirintusát a fekete bazalt falak között. A falakon itt is, ott is ablakok és kapuk nyílnak, amelyek megismerhetetlen udvarokba, a családi élet belső szentélyeibe vezetnek. Forró égbolt borul fölénk, a napfény vakító oszlopai hatolnak be a sikátorokba, mértani formákat rajzolva a kövezetre. A júliusi meleg a negyven fokot is meghaladja, a legkisebb árnyék is hálásan fogadott irgalom.

A sikátorok látszólag a végtelenségig ágaznak el és sokasodnak, s a szélesebbek lesznek a fő ütőerek, bárhogy kanyarogjanak is. Az utcákat szabálytalan kövek borítják, vagy ahol a kövek hiányoznak, agyagos talaj. Egyes szakaszokon teljesen kihaltnak tűnnek, csak a falakon túli láthatatlan emberek hangjai töltik be őket, amelyek szárnyas madarakként vagy lüktető torkú gyíkokként csúsznak át a kemény felületek résein. A nyitott ablakokon és kapukon át párbeszédeket hallunk: anyák mossák megátalkodott gyerekeik fejét, szigorú férjek utasítanak rendre makacs feleségeket, gyerekek kunyerálják kedvenc játékaikat, öregek morgolódnak a világ folyásán.


Ahogy szemünk lassan hozzászokik az ismeretlen helyekhez, s fülünk a helyi interakciók titkaihoz, és ahogy egyre inkább kiismerjük az utcák kanyarulatait és kereszteződéseit, úgy egyre több jellegzetes részletet veszük észre. Itt egy régi jel utal valakire, aki egykor itt élt, és részt vett a hajjon, a mekkai zarándoklaton, ott egy félig lekopott kőbe vésett egykori szimbólum, amelynek jelentését már senki sem ismeri. Egy ókori márvány oszlopfő padként szolgál, vagy oldalára fordítva lépcsőként; egy mecset terrakotta töredékét egy lyuk befoltozására használták a falban.

A sarkokon befordulva álldogálló, sétáló, vásárló, beszélgető emberekkel találkozunk. Az utcákon jelenetek zajlanak, valószínűleg éppolyanok, mint a világ bármely utcáján. Zajos gyerekcsoportok rajzolnak játékteret a porba, vagy üldözik egymást kiabálva végig a sikátoron. Asszonyok, egyik kezükben súlyos bevásárlószatyorral, a másikkal ragyogó szemű gyerekeket vezetnek. Sámlin ülő öregemberek adnak utasításokat vagy tanácsokat fiatalabb embereknek, hogy mit csináljanak és hogyan. Asszonyok és lányok ülnek nagy kondérok körül, zöldséget hámozva vagy babot pucolva, másutt férfiak ülnek körben, dohányozva, gondolkodva. Figyelve. Szekereket és kordékat húznak végig a sikátoron, dinnyeárus kiabálja ajánlatát, asszonyok jönnek ki a zárt udvarokból válogatni. Mindenütt kóbor macskák, félelem nélkül, készségesen jönnek oda egy intésre.


Figyelmes, kíváncsi szemek követnek minket. Az interakciók barátságosak, vendégszeretőek. Barátom egy pékség nyitott ablakán keresztül fotózza le a kemence előtt izzadó munkásokat. Úgy tűnik, örülnek a figyelemnek. Mielőtt tovább mennénk, nagy kerek, friss, meleg kenyeret nyomnak a kezünkbe.

A mecset imára szólítja a hívőket, férfiak és fiúk ülnek az udvari kút körüli kőpadokra. Leveszik cipőjüket, megmossák fülüket, nyakukat, kezüket és lábukat, külön minden lábujj közét, rituálisan, mielőtt belépnének az imádság helyére. Néhányan már befelé szállingóznak. Az alkonyati udvar kékes fényét az ajtó nyílásán át kiráadó mézszínű fény hatja át. A vándor méhek hazatérnek a befogadás édességébe, s ha csak rövid időre is, de önmaguknál nagyobb dologgá kapaszkodnak össze. Ez az érzés a nem hívőre is nagy hatást tesz.


Nagy keresztutcára lyukadunk ki, a a Gazi Caddesire, amely észak-déli irányban vágja át a Surt. Az emberek fel és alá áramlanak kaotikus útvonalakon, gondosan vizsgálva az utcára kitett árut, a dinnyéket és gyümölcsöket, olcsó cipőket és játékokat, konyhaeszközöket, tea- és kávéskészleteket. Fiatal fiúk nagy acélfazekakból főtt kukoricát vagy jégkrémet árulnak. Befordulunk a helyreállított karavánszeráj, a Tarihi Hasan Paşa Hanı nagy kapuján, amelyet boltokkal, teaházakkal, éttermekkel teli közösségi térré alakítottak. Megállunk egy kis régiségbolt kirakata előtt. A boltos, széles mosolyú fiatal ember, kilép és felajánlja segítségét. Hamarosan beinvitál a boltba, ahol a beszélgetés kereskedelmi jellegűből személyesebbre vált át. Megkérdezzük, tudja-e, hol hallhatnánk helyi zenét. Lelkesen válaszol: a Dengbêj Házban, amelyet a kurd dengbêj-hagyomány, azaz a kurd népzene és a kurd nép életét a régmúlttól máig elbeszélő szóbeli krónikairodalom ápolására hoztak létre.

Szerencsések vagyunk: amikor megérkezünk, épp előadás zajlik. A nagy faajtó mögül erősen, tisztán, a capella stílusban éneklő hangokat hallunk. Benyitunk. A szobában a négy fal mentén végig ülnek, előttük kis asztalokkal. Mindenki ránk mosolyog, a főénekes int, hogy jöjjek előre, üljek a főhelyre, mellé és a másik három énekes mellé, akik felváltva ajándékozzák meg a közönséget tudásukkal. Leülök. Valaki nagy tálcáról egy csésze teát tesz elém. Megnyomom a felvevőgombot.



Aki nem tud arabusul


Az odesszai reptéren megható búcsúköszöntés fogadja az elutazót, sok nyelven: Béke veled. Az itt szereplő legtöbb nyelven ez a köszöntés nem mindennapos, úgyhogy valószínűleg arról van szó, mint az előző bejegyzésben: hogy Odesszában a „külföldi” elsősorban „izraelit” jelent, s a velük használt שָׁלוֹם עֲלֵיכֶם shālôm ʻalêḵem-et fordítják itt a többi nyelvre.

A legtöbb nyelven legalább nyersfordítás szintjén ez rendben is volna. Kivéve az arabot. Itt ugyanis a helyes السلام عليكم as-salāmu ʻalaikum helyett elsőre valami megdöbbentő krikszkrakszot lát az arab íráshoz szokott szem. Ha elkezdi betűzni, akkor csakhamar rájön, mi történt: hogy valaki egyenként pötyögte be a köszöntés betűit, s azok nem álltak össze a szokásos kötött írássá, hanem minden betű a „magában álló” formát mutatja az arab betűk négy (szóeleji, közepi, végi, magában álló) formája közül. És ami még nagyobb baj: hogy mindez balról jobbra áll.


Valószínűleg az történt, hogy valaki arab szövegszerkesztőben írta be a köszöntést, majd a fájlt Odesszában európai alapnyelvű képszerkesztőbe olvasták be, s az egyfelől izolálta a betűket, másfelől átfordította az eredeti szöveget. Hogy ezt senki nem kontrollálta azóta sem, az a reptér szégyene.

És akkor még szerencse, hogy a köszöntést héberből fordították, és nem jiddisből, mert úgy Solomon Naumovics Rabinovicsot adott volna ki minden nyelven :) Képzeljük el ezt arabul, balról jobbra, különálló betűkkel…

Korábban írtam már ugyanilyen címmel posztot a szerb Kulin Ban együttes egy lemezéről, ahol valószínűleg ugyanez történt: az al-ud, „a lant” szót írták arabul ugyancsak különálló betűkkel és balról jobbra.

Ukrajna egy másik városában, Lembergben a Ruszka utcai nagy kávéház külső falán van minden ablak fölé más-más nyelven kiírva a „kávé” szó. Jiddisül hat éven át ugyanezzel a hibával volt látható: az eredeti קאַווע kāve szót nemcsak hogy fordítva, balról jobbra írták, de még az alef alatt szereplő, az „a” hangot jelző patah vonalkáját is külön betűnek vették. Valószínűleg hasonló szövegszerkesztő-inkompatibilitási hibából. Mára már valaki figyelmeztette őket, s a szó immár jobbról balra, s a patah-hal az alef alatt szerepel, de a régi hiba napszítta nyomai jól látszanak az ablak fakeretén.



Hogy a probléma mennyire aktuális, azt jól mutatja egy nagyon is aktuális karikatúra. Ezen az Észak-Szíriába népirtás céljából bevonult Erdoğan ISIS-ruhában éppen elvágni készül a Kurdisztánt szimbolizáló nőalak torkát, akinek arcát a törökbarát milícia által tegnapelőtt kivégzett Hevrin Khalaf szíriai kurd politikusnőtől kölcsönözték. Közben Putyin kezét mossa, Trump elfordul, az EU pedig a homokba dugja a fejét. Ebben a konstellációban a legkisebb baj az, hogy a kurd nőalak mellére ugyanígy, különálló betűkkel, és ráadásul hibásan, Kudristan-nak írták rá azt a régiót, amelyet képvisel, s amelyet helyesen így kellene írni:

كوردستان

A négyes számú fürdő

Kazimir Malevics: A fürdőben, 1911-12

Az 1113-ban írott kijevi Повѣсть времѧньныхъ лѣтъ, „Elmúlt idők krónikája”, amelynek szerzője, Nyesztor szerzetes a keleti szlávok történetét foglalja össze Bábel tornyától kezdve saját koráig, azt állítja, hogy András apostol térítő útján a keleti szlávok között is járt, a későbbi Kijevtől a későbbi Novgorodig. Itt találkozott számos más csoda között a szlávok különös intézményével, a fürdővel.

„Még elmondani is csoda, mi mindent láttam a szlávok földjén. Egyebek között fa fürdőházaikat. Ezeket rendkívül forróra hevítik fel, majd meztelenre vetkőznek, s miután faggyúval kenik be magukat, fiatal nádat vágnak, és azzal csapkodják testüket, mégpedig olyan erővel, hogy alig élik túl. Ezután hideg vízben fürdenek meg, s attól új erőre kapnak. Nem okoz nekik gondot, hogy minden nap megismételjék ezt, és ilyen önkéntes gyötrelmet szabjanak magukra. Mert nem pusztán tisztálkodás ez, hanem igazi önkínzás.”

A szláv önkínzás művészete nem sokat változott Szent András, vagy legalábbis Nyesztor óta. A fürdő forró kamrájában vizet öntenek a felhevített kövekre, s az intenzív gőzben nyír-, tölgy-, vagy újabban eukaliptuszfáról vágott venyikkel, venyigével, vékony ágakkal csapkodják magukat a vérkeringés serkentésére. Amikor jól kiizzadtak, hideg vízben – tóban, folyóban, vagy a fürdő hideg kamrájában – fürdenek, vagy hóban hemperegnek meg. Ezután szünetet tartanak a következő izzadásig-ostorozásig, amit teázással-sörözéssel, beszélgetéssel, sakkozással töltenek ki. A hagyományos fürdő az orosz társasélet egyik legfontosabb színtere.

Borisz Kusztodiev: Orosz Vénusz, 1925

Zinaida Szerebrjakova: Fürdő, 1913

Tamara De Lempicka: Nők a fürdőben, 1929

E hagyományos művészet palotái azonban ugyancsak megfogyatkoztak az elmúlt évszázadban. Egyfelől a szovjet rendszer igyekezett korlátok közé szorítani a kontrollálatlan társasélet e központjait, másfelől a lakások többségében megjelenő fürdőszoba váltotta fel őket. Odesszában, ahol a századfordulón még négyszáznál is több közösségi fürdő volt, ma már csak egyetlen hagyományos fürdő működik, de 1861 óta: a Négyes Számú Fürdő a Moldavanka szélén, az Asztaskin utca 6. szám alatt.




A szőlővel befuttatott udvar végében, a fürdő feljárója alatt fiatal férfiak ácsorognak. „Shalom”, köszönnek, úgy látszik, a külföldi itt automatikusan Izraelbe szakadt hazánkfiát jelent. Oroszul válaszolunk, s azonnal megindul a társasélet. Felhívják figyelmünket az udvar falába illesztett fekete márvány emléktáblára. Ez „Karabasznak” állít emléket, a helyi maffiafőnöknek, akit 1997-ben lőttek le „ott a lépcsőn, ahogy jött lefele a fürdőből”, mutatják. „Olyan volt, mint Miska Japoncsik”, mondják áhítattal, noha őket személyesen már nem irányította, csak idősebb kollégáiktól hallottak róla. Miska Japoncsik, a 20. század eleji zsidó gengszterfőnök, akiről Iszaak Babel az Odesszai történetek Benya Krikjét, a moldavankai „Királyt” mintázta, olyan elevenen él a moldavankai utódok emlékezetében, ahogy mi, az Odesszai történetek olvasói nem is gondolnánk.

„Itt ölték meg 1997. ápr. 21-én álnok módon Viktor Pavlovics Kulivart. Örök és fényes emléked fennmarad, Karabasz. Barátaidtól és üzlettársaidtól. – Régi Vágóhíd (Kujbisev) utcai szomszédunknak, V. P. Kulivarnak szentelve, halála emléknapján.”

A fürdő udvari fala üvegtéglából van rakva, hogy fény legyen odabenn, s a legfelső sor első üvegtéglája ki van ütve, hogy ki lehessen nézni, ki jár odakint. A földszinti kazánház buherált berendezése, ahonnét a fürdőt fűtik, a szocializmus legszebb éveit idézi. A forró felületek közé dugdosva tölgyfaágakat szárítanak. Az ágakat az udvaron idős férfi kötözi össze a fürdő számára. „Jó napot”, köszön magyarul. Sok korábbi hasonló eset után már egyenesen rákérdezek: „Magyarországon szolgált?” „Igen.” „Hol?” „Tamásiban, 1962-64-ben.” „Milyen volt?” Áhítattal feltekint az udvart befutó szőlőindákra. „Mennyország.” Interjúzni kellene a nálunk szolgált szovjet katonákkal, még míg élnek.



Jelenet a fürdőből. Dmitrij Khavin „Quiet in Odessa” c. dokumentumfilmjéből

Áldás


Írtam már a łańcuti zsinagógáról, a haszid képi világ fantasztikus kincsestáráról. Az 1761-ben befejezett freskóprogram legszembetűnőbb motívumai a hangsúlyos helyeken szereplő oroszlánok, szarvasok, griffek, medvék, amelyek a haszid temetőket is benépesítik, valamint a bima a szentírási jelenetekkel, ahol az emberek fejeit a szentségtörés megelőzése végett lombok fedik, s a bima mennyezetét a Leviatán díszíti.


De a zsinagóga egész dekorációja kimeríthetetlen aranybánya. Többek között a párkány magasságában végigfutó fríz a zodiákus tizenkét jegyét ábrázolja, mint sok más galíciai haszid zsinagógában is, utalva ezzel a zsidó ünnepek egész éven át tartó, s évről évre ismétlődő folyamatosságára. Itt, Łańcutban azonban a bejárati falon négy idegen állat is elvegyül az égövi figurák között. Ha valaki nem ismerné fel őket első látásra, felirataik azonosítják őket: כנמר ka-namer, „mint a tigris”, וקל נשר ve-kal ka-nesher „és könnyű mint a sas”, רץ כצב rac ka-cvi, „fut mint a szarvas”, וגבור כארי ve gibbor ka-ari, „és hős, mint az oroszlán”.





A négy figura megismétlődik ugyanezekkel a feliratokkal a zsinagóga előcsarnokának abban a kis termében is, amely az első és legnagyobb łańcuti rabbi, Jákob, a későbbi lublini rebbe, a Látó dolgozószobája volt. Későbbi, kevésbé barokkos, inkább 19. századi stílusából ítélve a rebbe ezeket utólag festethette fel ide, állandó figyelmeztetésül önmaga számára.

pirkeiavot1 pirkeiavot1 pirkeiavot1 pirkeiavot1 pirkeiavot1 pirkeiavot1 pirkeiavot1

A négy figura és a feliratok megfogalmazása egy, a talmudi műveltségben közismert erkölcsi maximára utal. Forrása a Mishna Pirkei Avot, „Az atyák tanítása” könyve (5:20) amely a tannaimhoz, az 1-2. századi nagy rabbikhoz tartozó Judah ben Temának tulajdonítja azt. A mondás így szól: הוי עז כנמר, וקל כנשר, ורץ כצבי, וגבור כארי לעשות רצון אביך שבשמים „Légy bátor, mint a tigris, könnyű, mint a sas, fuss, mint a szarvas, és légy erős, mint az oroszlán, hogy megtedd Mennyei Atyád akaratát.”

„Ushpizim-tábla” sátoros ünnepre, Kanada, 1947. Középen a remények szerint hamarosan újjáépülő jeruzsálemi Templom, fönt pedig a négy mishnai állat, alattuk éppúgy egy-egy izraeli szent hely képével, mint a łańcuti zsinagógában.

Mi jobbat kívánhatnánk a ma este beköszöntő 5780. évre? Shana tova.


Délkelet-Anatólia, percről percre

Az Eufrátesz felső folyása. Előtérben az Örmény-plató, háttérben a Nimród-hegy és a Délkeleti Taurus hegység

A kalandok Pesten kezdődnek. Késve érek a repülőtérre, a török checkin már egy órával indulás előtt bezárt. Felmegyek a Turkish Airlines irodájába, hogy még aznapra új jegyet vegyek Isztambulba. „Mi a végcélja?” „Diyarbakır.” „Micsoda, Irak?” kérdezi ijedten a magyar ügyintéző. „Nem, Diyarbakır. Kurdisztán.” Az álmos bagolyként az iroda mélyén fészkelő, szabályos tojásfejű török irodavezető előretolja a fejét. Elölről is szabályos tojás. „Diyarbakır Törökországban van, nem Kurdisztánban”, közli. Pedig kíméletes voltam, hiszen Nyugat-Örményországot is mondhattam volna.

E zűrös terminológia miatt kap ez a folytatólagosan előrehaladó bejegyzés ilyen bonyolult címet, nem olyan szép frappánsat, mint az etiópiai, az örményországi, az iráni, az odesszai, vagy a berlini falnapi percről percrék.


Diyarbakır óvárosát hatalmas bazalttömbökből emelt fal veszi körbe, négy oldalt kapuval, és sok-sok bástyával, amire szükség is volt itt, a római, bizánci, majd oszmán birodalom határvidékén. A várost az asszírok Amida néven ismerték, ahogy mai, egyre fogyatkozó keresztény asszír lakói is. A név egy asszír kard pengéjén olvasható először, s a város a falak ellenére alaposan megismerte a kardot. Legnevezetesebb ostromáról Ammianus Marcellinus tudósít részletesen, aki maga is ott volt a római védők között, amikor 359-ben a perzsák elfoglalták a várost. 1895-ben és 1915-ben aztán maga az állam küldte rá a kardot saját polgáraira. A Diyarbakırban és környékén élő 70 ezer örményt szinte teljesen kiirtották, s a keresztény szírek egy része is csak azért maradt életben, mert fegyverrel szálltak szembe a török hadsereggel és a kurd martalócokkal. Száz évvel később pedig a kurd felkelőket bombázta itt a török hadsereg.

A város az 1930-as években hozzáfogott, hogy lebontsa a falakat, és megnyissa Diyarbakır szűk utcáit a nagyvilágnak, de vagy hatszáz méter bazalttömb felrobbantása és eltakarítása után elfáradtak, és maradt minden a régiben. A bástyák cikcakkos vonala és az egyenes autóút közötti terület ma körben park, ahol a lakosság ráérő része piknikezik egész nap. Délen, a Mardin-kapu környékén még italbolt is van – ritkaság itt a konzervatív Keleten –, ahol két sört veszünk, és leülünk mi is melléjük.

(Amikor visszamegyünk két újabb sörért, az eladó halkan megjegyzi: „Van itt hátul egy szoba, ott megihatják.” Szemmel láthatólag kínos neki, hogy köztéren italozunk.)


A kurd fiúk és lányok együtt játszanak, a lányok többnyire fejkendő nélkül

Az óváros észak-déli főutcájának súlypontja a Hasan Paşa Hanı, az 1572-ben épült nagy karavánszeráj. Ide mindenki betér, aki a várost járja, és nem törzskávézója előtt ülve tölti az egész napot. Az alsó szinten kitűnő kurd étterem, az udvaron és az emeleti galériákon kávézók, édesség-, régiség- és ékszerboltok. Egy ilyen előtt nézelődve szólít meg minket Hüseyn, a fiatal eladó. A bolt százötven éve van egyazon család tulajdonában, s egyaránt árulnak antik darabokat és mai ezüstművesek munkáit. Diyarbakır évszázadokon át az örmény és szír ezüstművesség központja volt, s a mai kurd mesterek az ő hagyományaikat viszik tovább. Hüseyn egy ezüst dobozból néhány antik érmét is az asztalra terít. Ezeket a környékbeli parasztok és nomádok találják a földeken. Ilyen leletekről később mástól is hallunk. Sokaságuk jelzi, milyen eleven lehetett a kereskedelem a birodalom határvidékén.

anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1 anatolia1

Hüseyn érmetartó ezüst doboza yezidi eredetű: aljára a pávaangyalt vésték. A yezidi kurdok – akiket az utóbbi időben mint az ISIS egyik fő célpontját ismerhetett meg a sajtóból a világ – Észak-Irakban és környékén élnek, így Délkelet-Anatóliában is, és az iráni zoroasztriánus vallás egy kései változatának hívei. Hitük szerint Isten Melek Tawusra, a Pávaangyalra, az arkangyalok vezérére bízta a világ irányítását. Figurája a yezidi kurdok legfőbb jelképe, házaikra, sírjaikra is ezt faragják, mint később látni fogjuk.


Egy másik madár Hüseyn gyűjteményéből, az athéni bagoly. Minerva szent állata az athéni ezüst tetradrachmát díszítette Athén nagyságának idején, majdnem száz éven át, a perzsák fölötti plataiai győzelemtől (Kr.e. 479) a spártaiaktól elszenvedett vereségig (Kr.e. 406). Az érme Athén gazdagságának és befolyásának szimbóluma volt, s a népszerű γλαῦκ' εἰς Ἀθήνας, „baglyot vinni Athénba” szólás annyit jelentett, mint „a Dunába vizet hordani”. Emiatt és a hosszú forgalmi időszak folytán a tetradrachma az ókor legfontosabb nemzetközi fizetőeszközévé, antik dollárrá vált. Hogy ez a bagoly kereskedő, zsoldos vagy kém ruhájában került ide Amidába, az akkori perzsa birodalom szívébe, már nem tudjuk.


Ezt a levelet pedig Holler Laci küldi a fenti mozaik közzététele után:

Kedves Tamás ott a messzi Anatóliában!

Légy üdvözölve.

Ha már úgyis visszatértek a fiatal Hüseyn kereskedő boltjába, és Lloyd alkudni fog a kedvenc athéni ezüst tetradrachmájára, akkor kérdezzetek rá, hogy vajon IV. Romanus Diogenes (1068-1071) arany histamenonját, amelynek az általad lefotózott oldalán az emelvényen álló Krisztus megkoronázza Romanust és Eudokiát, akik mindketten loroszt viselnek és országalmát tartanak a kezükben, vajon mennyiért vesztegeti?

Egyébként szerintem egy bizánci seregtest-parancsnok ejthette (vagy rejthette) el az érmét éppen 948 évvel ezelőtt, 1071 augusztusában, a Hüseyn boltjától légvonalban alig 244 km-re eső manzikerti csatamező mellett.



Írtam már, hogy a századfordulós Isztambul kávéházainak megszokott vendégei voltak az aşıkok, az anatóliai vándor énekesek. Isztambulból már rég eltűntek, de olvastam, hogy kelet-anatóliai városokban még találkozni velük. Rákérdezek Hüseynnél, aki a dengbêjekhez küld minket. A dengbêjek az aşıkok kurd megfelelői, vándor énekesek, akik hosszú eposzokat, népdalokat, saját szerzeményeket adnak elő. Rendszeresen fellépnek, versenyeik vannak. Diyarbakırban 2007-ben alakult EU-támogatással a Dengbêj Ház, ahol minden délután néhány közismert dengbêj ad elő, s a műértő közönség – köztük sok nő és gyerek is – áhítattal hallgatja, videózza, kérdezgeti őket. A színhely az óváros egy hagyományos kereskedőházában egy pinceklubra hasonlít, mesterek és nézők jönnek és mennek, két dal között beszélgetnek, teát kínálnak körbe. Ahogy belépünk, távoli napnyugati vendégek, a mesterek mindjárt maguk mellé intenek minket. Lloyd oda is ül, hogy jobban tudjon felvenni, de én az ajtónál maradok, hogy szemből tudjak videózni.








A mesterek az udvaron is gyakorolnak. Az első videón szereplő öregúr is itt teázik, odahív bennünket, beszélget velünk. Négy nappal később a főutcai ruhaboltja előtt találkozunk vele, nagy melegséggel üdvözöl, invitál be teára.


Diyarbakırnak a falakon belüli óvárosa, a Sur labirintusa háromezer év alatt alakult ki zegzugos utcácskáival, bazáraival, karavánszerájaival, boltjaival, fürdőivel, mecseteivel, örmény, szír, görög templomaival. Ezt az archaikus városszerkezetet az elmúlt „hosszú évszázadban” három csapás érte. Az első 1895-ben, amikor az oszmán államhatalom felgyújttatta a nagy fedett bazárt, amelyben főként örmény és szír keresztény mesterek és kereskedők boltjai és műhelyei voltak. A második 1915-ben, amikor az örményeket elhurcolták, s templomaikat felgyújtották. A harmadik pedig 2015-16-ban, amikor a török hadsereg harckocsijai házról házra haladva szorították ki a felkelő Kurd Munkáspárt gerilláit. A harcok végére az óváros keleti és déli része romokban állt. A török állam ezt követően az elpusztított területen kisajátított több mint hatezer ingatlant – köztük számos egyházi tulajdont is –, s ezeken a hivatalos álláspont szerint „az óváros rekonstrukciója” folyik. Az építési terület nagy palánkokkal van elzárva, de már most látszik, hogy modern lakóházakat emelnek rajta, amelyeknek semmi köze sincs a történelmi városszerkezethez és épületekhez. Kritikusok szerint a művelet célja az, hogy az új lakásokat vagyonos török rétegnek juttatva kiszorítsák az óvárosból az ott élő etnikai kisebbségeket. Erdoğan már 2011-ben bejelentette ezt a tervét, de akkor még széles körű tiltakozással le lehetett állítani. Mára a folyamat megállíthatatlanná vált.

Az alábbi két térkép jól szemlélteti a változást. Az első az OpenStreetMap térképe, amely közösségi hozzájárulásokkal frissül, s ezért naprakész. Ezen a Sur keleti és déli részét egységes barna szín fedi İnşaat Alanı – „Építési terület” felirattal. Utcáknak nyoma sincs, ahogy valószínűleg már azoknak a mecseteknek és templomoknak – a súlyosan sérült örmény katolikus templomnak és a káldeus (szír katolikus) templomnak, vagy az örmény templomból lett, és most teljesen szétlőtt Kurşunlu Dzsáminak, a Sur legfontosabb mecsetének – sem, amelyeket a térkép még feltüntet. A másodikon, a Google Map térképén még a pusztulás előtti állapot látszik, zegzugos utcák, mecsetek, középületek sokaságával (amelyekhez érdemes egyet nagyítani a térképen.)

Sokszor jártam, sőt éltem olyan városokban, amelyeket egy hadsereg valamikor a földdel tett egyenlővé. Benne volt ez a város topográfiájában és a kollektív emlékezetben. De azóta jó idő eltelt már, a város újjáépült, s egy másik struktúra terült rá az előzőre. De közvetlenül a pusztítás után járni egy városban sokkoló élmény. Valamit, ami sok évszázadon, sőt évezreden át, de még néhány éve is ott volt, s még a blog olvasói közül is többen látták, én már nem láthatok. És közben még nem épült ki a helyén egy új, szerves struktúra, hogy feledtesse azt, ami volt. Ilyen lehetett a háború utáni Berlinben. Vagy, még ideillőbb, a török hódítás utáni magyar városokban.



A legtragikusabban a Szent Giragos (Cyriacus) örmény templom járt a Sur déli részén (az OpenStreetMap-en kereszttel jelölve az építési terület határán), amelyet száz év alatt kétszer romboltak le. A templomot az 1915-ös népirtás után bezárták, majd textilraktárnak használták, míg teljesen le nem pusztult. Diyarbakıri származású örmények 2009-ben hoztak létre Isztambulban alapítványt a felújítására. 2011-ben nyitották meg újra egy kis örmény múzeummal együtt, elsőként a népirtás idején elhagyott templomok közül. A népirtás századik évfordulóján, 2015-ben újra áldozatául esett a városi harcoknak, majd területét a török állam kisajátította. Ma is romokban áll, belsejében bombatölcsérek. Közvetlenül a bejárat utáni gödörben, mint olcsó metafora, bárány teteme hever.

A Szent Giragos a 2012-es helyreállítás után. A templomról szóló Wikipedia-cikkből.

Papok misére készülődnek a Szent Giragos templomban, 2015. Bryan Denton képe a New York Times-nak

A Szent Giragos templom mai állapota. Jobbra hátul ugyanaz a sekrestyeajtó, mint az előző képen

De a Sur megmaradt részén néhány romtól és foghíjtól eltekintve már semmi sem emlékeztet az egykori harcokra. Az utcákon gyerekek játszanak – rengeteg gyerek –, mozgó zöldség-gyümölcs-árusok csinálnak jó boltokat (az a néhány líra árkülönbség is sokat számít a bazárhoz képest), kurd asszonyok beszélgetnek a házak előtt a földön ülve, férfiak kávéznak a sok kis bolt előtt, régi házakat újítanak fel boutique hotelnek, bízva a majd csak meginduló turizmusban.

Diyarbakır, az óváros délnyugati, részben keresztény negyede. Klikk az egyes pontokra! A kis képek nagyíthatóak

A szír templom mint erődítmény magasodik a keresztény negyed közepén. Volt is ilyen funkciója: az 1895. novemberi három napos véres pogrom alatt ide menekült sok ezer szír és örmény keresztény a muszlim tömeg elől. Ma sem könnyű bejutni. Noha a felirat szerint hatig látogatható, négykor már nincs szerencsénk. A szemközti szír bor- és ékszerbolt eladólánya is próbálkozik a kapunál, de senki nem válaszol.


Később aztán nyitva találjuk a templomot. Belülről is erődszerű, több, külön is védhető udvarral. Jelen állapotában jó ezer éve épülhetett, ugyanabból a fekete bazaltkőből, mint a város falai, de belsejében néhány építészeti maradvány arra utal, hogy sokkal régebbi pogány templomból építették át. Tornácos homlokzata az ókeresztény templomoké, de belül kör alaprajzú, felülvilágítós, mint a hammamok és a bazárok, s oltárának cseppkőboltozata is a mecseteket utánozza. Körben az ikonok viszont az európai barokk festészet hatását mutatják, erőteljes népies ízléssel.

Az iszlám előtt az egész város keresztény volt, szír orthodox és örmény. Az áttérítések már a 7. századi arab hódítással elkezdődtek, majd a 16. századi oszmán hódítással folytatódtak. 1915-ben a keresztények nagy részét lemészárolták, helyükre kurdok költöztek be a városba. A maradék kereszténység nagy része az elmúlt évtizedekben emigrált Európába: jelenleg a szír keresztények 80%-a Svédországban él. Délkelet-Anatóliában mindössze néhány ezer szír keresztény maradt. Diyarbakırban négy orthodox szír család él, összesen kb. 20 ember. Közülük való templomi kalauzunk is, aki gimnazista fiú, idősebb testvérei már családostul áttelepültek Németországba. Ő közgazdaságtant szeretne tanulni. „Te is el akarsz menni?” Habozik a válasszal. „Nem, én itt maradok.” Van még ideje eldönteni.

A szentély két oldalán egy-egy kőtábla áll a régi szír estrangelo írással. „El tudod olvasni?” „Azt nem”, habozik ismét, „de ezt igen”. Felüti a modern nyugati szír serto írással nyomtatott misekönyvet, és hangosan olvasni kezdi. Hangja már az első sor végére éneklésbe megy át, a hangos felolvasás megszokott formájába. Lloyd csöndben elkezdi felvenni, sajnos az eleje már lemaradt, de így is meghallgatjuk az evangéliumot bevezető Alleluja végét és az evangéliumot, az Úr szavát az Úr anyanyelvének egyik tájszólásán.



Szír nyelvű evangélium, 2019. augusztus 9. Lloyd Dunn hangfelvétele


anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2 anatolia2


Szírek, arámok, asszírok. A keresztény szírek, akiknek nyomait most Délkelet-Anatóliában követjük, nem azonosak azokkal a szírekkel, akikről a hírekből mint iszlám bevándorlókról hallunk. Az utóbbiak az 1920-ban az Oszmán Birodalom arab tartományaiból francia védnökséggel létrehozott, és az antik Syria provincia után Szíriának elnevezett ország polgárai. Nyelvüket és identitásukat tekintve túlnyomórészt arabok, csupán állampolgárságuk után nevezik őket szíriaiaknak.

A keresztény szírek azonban nem arabok, hanem többféle ókori mezopotámiai nép leszármazottai, akik a Kr.e. 10. században a Levantéből Mezopotámiába bevándorló arám csoportok valamelyik tájszólását beszélték. Sokaságuk miatt ez a nyelv vált hivatalossá már az újasszír birodalomban, majd ennek utódaiban, a babiloni és a perzsa birodalomban is. Minthogy a zsidók a babiloni fogság alatt eredeti héber nyelvüket a vele rokon arámra cserélték fel, ezért az első keresztény apostoloknak is olyan területeken volt könnyű téríteniük, amelyeknek nyelvét beszélték: Mezopotámiában és környékén, Anatóliában és Perzsiában. Az itteni arám nyelvű lakosság ezért az elsők között vette fel a kereszténységet, s a közös vallás és liturgikus nyelv közös etnikai identitásukat is létrehozta. Őket tehát etnikai és vallási alapon nevezzük szíreknek.

A kétféle, állampolgári és etnikai szírt az angol Syrian ill. Syriac néven különbözteti meg egymástól. Tulajdonképpen magyarul is kétféle elnevezést használunk rájuk: szíriai ill. szír, csak pongyolaságból szoktuk a szíriai muszlim arabokat is szírnek nevezni. Maguk a szírek azonban újabban szívesen nevezik magukat és egyházukat asszírnak, részben a világosabb különbségtétel, részben az áhítottabb pedigré kedvéért. Nem mindannyian az asszír harcosok leszármazottai ugyan, de nagyjából az egykori asszír birodalom területén élnek, nyelvük az asszír közeli rokona, nevük is az asszírokéból ered görög közvetítéssel, s a Kr.e. 6. századtól már az ő arám nyelvük volt az asszír, és minden azt követő birodalom közigazgatási nyelve.

Zsidó és keresztény arám. Miközben a szírek egyfelől asszír pedigrével büszkélkednek, másfelől azt hangoztatják, hogy ők Jézus anyanyelvén beszélnek. Eszerint Jézus asszírul beszélt? Nos, az egyenlet csupán kis jóindulattal helyes. A zsidók a babiloni fogság alatt a korabeli, Kr.e. 7. századi helyi arám dialektust vették át. Ezen írták arámi anyanyelvű Biblia-parafrázisukat, a Targumot, és ennek hét évszázaddal későbbi názáreti tájszólását beszélte Krisztus. (Ez a tájszólás elég markáns lehetett, mert Pétert Jeruzsálemben „elárulja a beszéde”, Mt 26:73). A szír keresztények nyelve azonban a Kr.u. 1. századi Edessza (ma Urfa) arám tájszólásán alapul, amely sok tekintetben eltér a „zsidó arámtól”. Krisztus azért valószínűleg megértette volna, mint ahogy az edesszai arámok is megértették a jeruzsálemi apostolokat.

„Igazhitűek” és „eretnekek”. A szír kereszténység több felekezetre oszlik. Két legnagyobb águk 431-ben, illetve 451-ben vált el a kereszténység orthodox-katolikus fősodrától. 431-ben az efezoszi zsinat elítélte Nesztoriosz konstantinápolyi teológust, aki azt hirdette, hogy Krisztusban az isteni és emberi természet nem egyesült egymással. Követői a perzsa birodalomba menekültek, s itt segítettek a perzsa sahnak megoldani egy súlyos politikai dilemmát. A sah ugyanis mindaddig menedéket nyújtott a vele ellenséges római birodalomban üldözött keresztényeknek. Azután azonban, hogy a kereszténység Rómában 390-ben államvallássá vált, az ellenség ellenségeiből egy csapásra ötödik hadoszlop lett. Nesztorioszék felajánlották, hogy a perzsiai szír keresztények az Efezoszban elítélt formulát fogadják el, s ilyenformán továbbra is elkülönülnek a birodalom kereszténységétől. Így is történt, s a nesztoriánus egyház – vagy ahogy magát nevezi, a Kelet Egyháza (Church of the East), illetve 1976 óta Asszír Keleti Egyház (Assyrian Church of the East) – hatalmasra nőtt, a perzsa birodalom egész területén, sőt azon túl Indiáig és Kínáig is elterjedt. A Selyemúton kolostoraik voltak, Marco Polo Pekingben nesztoriánus oszét közösséggel találkozott, az első nagykánok feleségei többnyire szír keresztények voltak, s Dél-Indiában mindmáig tízmilliónyi hívük van, akiket megtérítőjük, Szent Tamás apostol után Tamás-keresztényeknek neveznek.

451-ben a kalkhedóni zsinat egy másik tanítást ítélt el, az úgynevezett „monofizitákat”, azaz „egy-lényeg-hívőket”, akik azt tanították, hogy Krisztusban az isteni lényeg annyival nagyobb az emberinél, hogy az utóbbi úgyszólván nem is érdekes, „feloldódik az előbbiben, mint egy csepp édesvíz a tengerben”. Az elítélést számos helyi egyház nem fogadta el, így a kopt, etióp és örmény egyházak mellett a római birodalomban élő szírek nagy része. Ők létrehozták a Szír Orthodox Egyházat, amelynek nevében az „orthodox” éppolyan kétértelmű, mint a „szír”. A kifejezés ugyanis görögül annyit tesz, mint „igazhitű”. Ilyenformán jogosan használják, ha a saját hitüket tartják igaznak, mint ahogy nyilvánvalóan annak tartják. A vallástörténeti szóhasználatban azonban az „orthodox” azokat az egyházakat – vagy inkább egyes számban, azt a sok központú egyetlen egyházat – jelenti, amely mind a hét nagy egyetemes zsinat határozatait elfogadta, és nem hullott ki már a negyediknél, s csak 1054-ben különbözött össze a katolikus egyházzal. Ilyen értelemben tehát a Szír Orthodox Egyház nem orthodox.

A szétválás ellenére az orthodox egyház mindig is kapcsolatot tartott a „monofizita” (saját szóhasználatuk szerint „miafizita”, azaz „az egyik lényeget hangsúlyozó”) egyházakkal, s manapság már sajnálatos túlreagálásnak tartják a szakadást. Hasonlóképpen a felfedezések korától kezdve a katolikus egyház is igyekezett újraegyesülni a „nesztoriánus” egyházzal, s ma már közös krisztológiai nyilatkozatot fogadtak el. Az Asszír Keleti Egyháznak Rómával 1522-től kezdve több hullámban újraegyesült részét egy rég kihalt arám nép nevének reciklálásával Káldeus Egyháznak nevezik, központja ma Bagdadban van. Diyarbakırban ma már csak egyetlen család, kb. 8 szír tartozik ide; templomukat 2016-ban lőtték szét.


Nemzeti büszkeség: asszír kapuőr-istenséggel fémjelzett midyati szír bor

Diyarbakırtól délre, a Tigristől le a szír határig emelkedik Tur Abdin fennsíkja, a szír szerzetesség kis híján kétezer éves központja, ahogy arám nevének jelentése is mutatja: „a Szolgák Hegye”, mármint Isten szolgáié. A vidéket közel háromezer éve szírek lakják, akik kétezer éve vették fel a kereszténységet, s akik nemcsak a szertartásokon, de a mindennapokban is az arám nyelv helyi változatát, a turoyót beszélik. Ez Anatólia egyik legérdekesebb vidéke, utunk egyik fő célpontja. Megrendítő élmény ilyen közel kerülni saját európai kultúránk gyökereinek ennyire ősi, ma is élő tanúihoz.

A szír keresztények kemény kitartás révén maradtak meg mindmáig ezen a vidéken. A Tur Abdint szigetként körülvevő muszlim tenger, az arabok, Timur Lenk mészárosai, az oszmán hódítók, majd a kurdok folyton megújuló rablóhadjáratai újra meg újra megpróbálták kiirtani őket. Az örmény genocídium idején, 1915-ben, amelyet az asszírok Sayfónak, „a kard évének” neveznek, a török hadsereg és a kurd martalócok háromszázezer szír keresztényt mészároltak le. A Hakkari környékén élő „nesztoriánus” asszírok fegyverrel törték át magukat a hegyeken a perzsa határig és a Kaukázusig, s ma Iránban, az Urumia-tó környékén és Teheránban, valamint Tbilisziben élnek. A tur abdini szírek közül pedig több tízezren Inwardo (új török nevén Gülgöze) erődített kolostorfalujába menekültek, ahol fegyverrel álltak ellen a kurdok ostromának, míg a gyilkosok vissza nem vonultak. Így maradt meg Tur Abdin Törökország egyetlen jelentős keresztény vidékének.

A szír keresztények azóta sem élvezhetnek békét. A török állam és a kurd betelepülők sokféle címen igyekeznek kisajátítani egyéni és egyházi földjeiket, és elűzni őket falvaikból. A kurd PKK felkelői és a török hadsereg közötti összecsapások idején egyik fél sincs kímélettel irántuk. A török állam által támogatott milíciák szabadon garázdálkodhatnak falvaikban, s 1987 és 1998 között negyvenöt szírt öltek meg Tur Abdinban, és sok keresztény lányt hurcoltak el muszlim ágyasnak. Kisebbségi jogaik nincsenek, falvaik nevét és családneveiket is törökre változtatták. Mára nagy részük – közel negyedmillióan – emigráltak: a szírek 80%-a Svédországban, jelentős részük Németországban él. Tur Abdin falvaiban néhány ezren maradtak még, akik beszélik őseik arám nyelvét és látogatják templomaikat. A kolostorok egy részében még élnek elszánt szerzetesek, a falusi templomok némelyikét még kinyitja egy-egy utolsó család. Egy-két vállalkozó kedvű emigráns még visszatelepül Nyugatról, hogy tőkét és életet hozzon a szír vidékre.

Tur Abdin említését a legtöbb Törökország-útikönyv kerüli. Az egyetlen, amelyik ír róla, a Bradt kiadó Eastern Turkey útikönyve (Diana Darke, 2014). Informatív útleírások Nacsinák Gergelytől A Tigris tíz szeme. A szír kereszténység szent helyei (2016), és William Dalrymple A Szent Hegytől keletre. Bizánc örökségének nyomában (1998, magyarul 2014) c. nagyon izgalmas munkájának megfelelő része. A tur abdini kolostorokat egyenként bemutatja Hans Hollerweger és Andrew Palmer Turabdin, where Jesus’ language is spoken c. háromnyelvű (német, angol, török) albuma (1999). A Sayfóról megjelent számos kötet közül kiemelkedik a Berghahn kiadó Let them not return – Sayfo: The genocide against the Assyrian, Syriac and Chaldean Christians in the Ottoman Empire c. többszerzős kiadványa (2017).

Tur Abdin és környéke. Az általunk most felkeresett szír templomok és kolostorok

Tbilisziben élő asszír keresztények a Miatyánk arám eredetijével köszöntik Ferenc pápát grúziai látogatásakor, 2016. október 1.


Diyarbakırból indulva Bismil városkánál lépjük át a Tigrist. Utána gyorsan emelkedik az út Tur Abdin hegyvidékére. Kiégett dombvidékeken, egykori nagy folyók kiszáradt kanyonjain át haladunk, az időszakos patakok vonalát mediterrán csertölgyek sora jelzi. Így érünk el a hegyoldalon feltorlódó Savur városkáig, ahol a főutcán hatalmas társasélet folyik, meglepő módon egy ilyen félsivatagos táj közepén emelkedő zikkurattól.

anatolia3 anatolia3 anatolia3 anatolia3 anatolia3 anatolia3 anatolia3 anatolia3 anatolia3 anatolia3 anatolia3 anatolia3 anatolia3


Savurtól termékeny zöld folyóvölgy vezet fel a hegyekbe. A termőföldeken a learatott gabona szalmája sárgul. A völgyet „Tur Abdin paradicsomának” nevezték, ez látta el a vidéket bőven zöldséggel-gyümölccsel. Az első falunak, Qaloknak már csak alapfalai látszanak. Ennek dékánja lépett először kapcsolatba Rómával a 16. században, létrehozva a szír katolikus egyházat. A falu a Sayfo idején pusztult el. A második falu elején kettős helynévtábla: Dereiçi / Kellith. Az első név az újonnan adott – légből kapott – török név, a második, kis betűvel és zárójelben, az eredeti szír helynév. A domboldalra felkúszó helység ma már csak szellemfalu. Lakói 1998 után költöztek el gyors ütemben Németországba, miután a muszlim fundamentalisták terrorizálták a falut, és megölték polgármesterét.

Az országút felé két rendezett, felújított ház néz; nem tudjuk, szírek lakják-e még. Mögöttük azonban az egykori szép, emeletes, nagy udvaros kőházak már többé-kevésbé romosak. Egyik-másikat beköltözött kurd nomádok használják: boltíveik alatt kecskenyájak bekkelik ki a negyvenkét fokos meleget, udvarukat mint finom pointillista minta, sűrű kecskeszar borítja. Máshol a romok elé függesztett műanyag függöny vagy műanyag székek jelzik az új beköltözőket. Sok kapun zár, sokszoros, rafinált, kigondolt, nejlonzacskóval óvott zárak, amelyek akkor is visszavárják még a tulajdonos kulcsát, amikor a ház mögöttük már teljesen romba dőlt.

A falu három temploma – orthodox, katolikus, protestáns – még épen, kijavítva, de már használaton kívül áll. A Szent Jakabnak szentelt orthodox templom udvarán látható a meggyilkolt polgármester díszes síremléke. Három kolostor romjai is állnak még a környező hegyekben: Mor Abay – a perzsa királyfi-szerzetes, akit saját apja ölt meg itt –, Mor Dimet – a szent életű perzsa doktor –, és Deyr Wajaʿ Raʿs, a Fejfájás Kolostora, amelyet a 7. században alapított Mor Thedoute vándorszerzetes, s ahol mindmáig eltölt egy-egy éjszakát a gyógyulás reményében az, akit migrén gyötör. Az eddigiek után szinte furcsán hangzik, hogy ilyen köznapi bajok is gyötörhetik itt az embereket.

anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4 anatolia4


Mardin fehér városa mint hatalmas hajó lebeg a Tigris és az Eufrátesz által közrefogott al-Dzsazíra, „a Sziget” síksága fölött. Árbocai a középkori mecsetek valószínűtlenül magas minaretjei, tatja az Izla-hegyvonulat kiugró utolsó hegyfoka. A város 1100 és 1400 között a Diyarbakırtól a mai Észak-Irakig terjedő Artukid török fejedelemség központja volt. Az Artukidok, Artuk damaszkuszi szeldzsuk nagyvezír és jeruzsálemi kormányzó leszármazottai nagy építők voltak, tőlük származnak a város gyönyörű fehér mészkő palotái, amelyek miatt Arnold Toynbee, aki pedig sok várost látott, a világ legszebb városának nevezte Mardint. A török vezetés igyekszik is kiaknázni ezt az örökséget, és nagy támogatásokkal regionális turisztikai központtá emelni a várost. Szállodánk egy egykori palotában van a Zinciriye-medresze alatt, lépcsőinek labirintusa a felső kaputól az alsóig három utcányi szintet fog át. Teraszunkról látni a főutca fölé emelkedő tetőterasz-éttermek éjjel-nappali nyüzsgését, a napsütötte minareteket és kupolákat, s túl rajtuk a síkságon a közeli szíriai határ felé vezető utat.


Az Artukidákról, ha nem is név szerint, sok olvasónk hallott már, aki velünk járt Grúziában. Ők azok a szeldzsuk-törökök, akiket az 1089-ben trónra lépő Építő Dávid grúz király és az 1096-ban a Szentföldre érkező keresztesek két oldalról fogtak harapófogóba. Az ő impozáns seregüket győzte le Dávid király és frank keresztes segédcsapatai 1121-ben a Tbiliszi melletti Didgorinál, miáltal Dávid előtt megnyílt az út a tbiliszi muszlim emírség elfoglalására, és Tbiliszi grúz fővárossá tételére. Építő Dávidnak Tbiliszi határában, az egykori Didgori falu helyén álló bronz lovasszobra felemelt kezével ma is az artukida seregre mutatva indítja harcba a grúz csapatokat.

A népirtásig az óváros volt Mardin keresztény negyede. Több keresztény felekezetnek – szír katolikusoknak, káldeusoknak, örmény katolikusoknak – is püspöki székhelye volt. 1915 nyarán az itt élő hétezer örményt és hatezer szír keresztényt lemészárolták. A szír orthodoxok egy része a közeli Deyrulzafarân kolostorba, a szír orthodox püspöki székhelyre menekülve élte túl a népirtást. A püspöki paloták még ma is állnak, más célra átalakítva vagy üresen.

A főutcai káldeus templom és püspöki palota zárva van, udvarán szír sírkövek és faragványok, kerítésénél hajléktalanok ülnek. A palota mögé kerülünk, hátsó ajtót keresve. Öreg kurd házaspár jön az utcán hagyományos viseletben. Az öregember jóindulatúan felénk hajol, törökül mondja: „Ez zárva van. Menjenek amarra, ott van egy másik nyitva.” A másik a Mor Behnam szír orthodox templom, egy szűk kis utcából nyíló tágas udvaron. Körben kis mellékudvarok, régi szír és arab feliratos sírkövek. Maga a templom zárva van, kulcsos embert nem találunk. Legközelebb, insallah.

anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5 anatolia5

Szent Behnam a szomszédos Adiabene asszír királya, Szennaherib fia volt a 4. században. Negyven szolgájával együtt vadászni indult az Alfaf-hegyre, s az éjszakát is ott töltötte. Álmában angyal jelent meg neki, aki felszólította, hogy keresse fel a közelben élő Mor Mattai remetét, aki meg tudja gyógyítani húgát, Sárát a leprából. Meg is találta, s a remete velük ment a városba, ahol imádságára a királylány visszanyerte egészségét. Ezt látván Behnam, Sára és a negyven szolga megkeresztelkedtek, majd visszakísérték Mattait az Alfaf-hegyre. Szennaherib király a hír hallatán megdühödött, s katonákat küldött a csoport után, akik mind a negyvenkettőt lemészárolták. Utána a király őrületbe esett, s feleségének az angyal megjelentette, hogy csak Mattai tudja meggyógyítani. Ez meg is történt, s az eszére tért király bűnbánatot tartott és megkeresztelkedett, majd kolostort épített a gyilkosság helyén. A Szent Behnam és Sára kolostor ma is áll Észak-Irakban, noha az ISIS megrongálta, de már helyreállították. A vértanúk a szír kereszténység legfontosabb szentjei közé tartoznak.

Szent Behnam, Sára és a negyven vértanú Mor Mattaival a diyarbakıri szír orthodox templom ikonján

Mardin csupa zene. Nemcsak a fehér paloták megfagyott zenéje, nemcsak a müezzinek dala és a halk esti harangszó. Zenélnek az utcákon, az éttermekben, a boltokban, a mecsetek udvarán. Ahogy a főutcáról felkanyarodunk a „Felnőttképző Intézethez”, ahol hagyományos mesterségeket – szövést, kosárfonást, faragást, kerámiát – tanítanak szakmaként a keresztény negyed egy olyan impozáns palotájában, amely valószínűleg ugyancsak egyházi központként szolgált azelőtt, a kis téren fiatal török zenészek játszanak. Az ad hoc közönség boldogan videózza őket és önmagát.


anatolia6 anatolia6 anatolia6 anatolia6 anatolia6 anatolia6 anatolia6 anatolia6 anatolia6 anatolia6 anatolia6 anatolia6 anatolia6 anatolia6 anatolia6 anatolia6 anatolia6 anatolia6 anatolia6 anatolia6 anatolia6 anatolia6 anatolia6 anatolia6 anatolia6 anatolia6 anatolia6

Este, miközben ezt a naplót írom szállodánk teraszán, dinamikus, feszes, hangos kurd zene szűrődik fel a főutcáról, hol énekkel, hol lábdobogással együtt. Éjfél felé jár már, mikor végzek a munkával és lemegyek megnézni a zene forrását. A főutcai Karvanseray étteremben zenélnek, amely nevéhez méltóan szép 16. századi karavánszeráj, nagy árkádos udvarral. Mire odaérek, épp vége a táncnak. Leülök egy üres asztalhoz. A pincérek jóváhagyóan tekintenek rám, de már nem jönnek rendelést felvenni. A zenekar az utolsó darabot játssza, az énekesük kéri fel egy török dalra az egyik asztalnál ülő népszerű fővárosi nótaénekest. A dalnok előadja magát, kicsit már spiccesen, megfelelő teatralitással, mellette ülő barátnőjéhez intézve a szerelmes dalt. Vége, ünneplés. Megköszönöm a főpincérnek, hogy itt lehettem, ígérem, máskor korábban jövök.


Mardinban lépten-nyomon találkozni ezzel a figurával: kőfaragványokon, éttermek falán, ajándékboltokban. Egy szép arcú nő pikkelyes testtel, amelynek sok lába és farka egyaránt kígyófejben végződik. Ez a kurd népmesék egyik népszerű figurája, Shahmaran. Neve annyit tesz kurd – és a rokon perzsa – nyelven: a kígyók királynője.


A sumér eredetű mese sok változatának közös fonala szerint pásztorok mézet találtak egy kút fenekén. Leeresztették egyiküket, Tahmaszpot, hogy vödrönként kimerje a mézet. Amikor az utolsó vödör mézet is felhúzták, vidáman elpályáztak, nem is gondolva a kút mélyén maradt Tahmaszpra. Az szerencsétlen próbált felmászni a kút falán, de sikertelenül. Éjszaka aztán fényt látott a kövek rései között. Kitágította a nyílást, s egy föld alatti csodaszép világba érkezett, a kígyók országába. A gyönyörű kígyókirálynő barátságosan fogadta. Egymásba szerettek, s hosszú ideig együtt éltek. De Tahmaszp hazavágyott. A kígyókirálynő elengedte, de megfogadtatta vele, hogy senkinek nem szól a kígyók országáról. Aztán odafönt úgy esett, hogy a szultán, a sah, Mardin kormányzója, vagy valamelyik egyéb potentát betegségbe esett, s az orvosok azt találták, hogy csak a kígyókirálynő húsa segíthet rajta. Valahogy csak rájönnek, hogy Tahmaszp tud a hollétéről, és kényszerítik, hogy vezesse el őket hozzá. A kígyókirálynő elmondja, hogy aki a fejéből eszik, meghal, aki a testéből, az meggyógyul, aki a farkából, az a birodalom ura lesz. Erre a gonosz nagyvezír megeteti Tahmaszppal a fejét, a testét a szultánnal, ő maga pedig a farkát eszi meg, mire tüstént meg is hal, mert a kígyókirálynő szándékosan fordítva mondta a dolgot. Tahmaszp a birodalom ura lesz, de örökké szomorú marad.

Mint a fenti képen látszik, a Shahmarant ezen a vidéken többnyire pávával együtt ábrázolják, utalva a történet és az ikonográfia itteni yezidi kurd közönségére. A yezidi kurdok ezen a vidéken éppúgy az üldözöttek közé tartoznak, mint a keresztények. Szolidaritásból veszek egy táskát a Shahmaran és a Pávaangyal ábrázolásával, s egész további utunkon magammal hordozom.


A mardini múzeum mögötti kis kávézó ajtajában sok más ideológia jelképe között a Shahmarant is ott találjuk. Fényképezésemet a fiatal kurd kávés érdeklődésnek veszi, s mindjárt be is int egy kávéra. A kurd kávét háromszor forralják, mindháromszor egy kevés őrölt pisztáciát adnak hozzá. A fiú közben elmondja, mi mindent érdemes megnézni Mardinban és környékén. Nagyon a lelkünkre köti a Deyrulzafarânt, a sáfrányszínű kolostort. A boltban török nyelvű Mardin-útikönyvek, kurd nyelvű néprajzi kiadványok és képes folyóiratok. A falon orosz nyelvű anatómiai ábrák.

anatolia7 anatolia7 anatolia7

A sáfrányszínű kolostor Mardintól öt kilométerre áll, kanyargós völgy mélyén. Az Izla-hegység nyolcvan kilométeren át húzódik Mardintól a szír határig, Nisibisig. Valamikor sok ezer kolostorban negyvenezer szerzetes élt itt. A kolostorok romjai még sok helyen láthatók, a Deyrulzafarân fölötti hegytető taraján is három. Az 1920-as évekig ez a kolostor volt a szír orthodox egyház központja. Ma csupán két szerzetes él itt.

A kolostor ma is fontos zarándokhely, mindig vannak itt vendégek. A felújított előcsarnok padlójába olyanfajta labirintust mélyítettek, mint a középkori székesegyházakban, például Chartres-ban látható, amelynek végigjárása egy nagy zarándoklat szimbolikus helyettesítője volt. A Deyrulzafarânban azonban nem a zarándokok, hanem a víz járja végig a labirintus kanyarulatait.

A legenda szerint egy perzsa kereskedő nagy rakomány sáfrányt indított útra nyugatra szír keresztény karavánvezetőjével. Az hosszan próbálkozott, de sehol nem tudta eladni az értékes árut. Megszállt a Deyrulzafarânban is, amelyet éppen akkor újított fel Ananiás püspök (793-816). (Az utókor Mor Hananyo néven neki szentelte a kolostort, noha azt a 6. században alapította egy Slejmun, azaz Salamon nevű szerzetes egy asszír napszentély helyén épült római erődítményben.) A püspök irgalomból megvette a teljes rakományt, majd a világi gazdagság megvetésének jeleként az egészet beöntötte a frissen kevert malterbe. Azóta a kolostor homlokzata minden napnyugtakor sáfrányszínben ragyog.

Mi is napnyugtakor megyünk ki megnézni a csodát. Hát, legyen sáfrány. Körbejárunk, fotózgatjuk az Izla domborulatait. Terepjáró áll meg az út szélére parkolt autónk mellett. „Csendőrség. Honnan vannak?” „Madzsarisztánból. A kolostort fényképezzük.” Szúrós tekintettel méregeti kurd nadrágomat, mielőtt tovább indulnának.


anatolia8 anatolia8 anatolia8 anatolia8 anatolia8 anatolia8 anatolia8 anatolia8 anatolia8 anatolia8 anatolia8

Az Izla-hegység túlsó végén, a szíriai határtól csupán néhány kilométerre emelkedik Mor Augin, azaz Szent Jenő kolostora. Az egyiptomi Augin apát és hetven társa a 4. század elején érkezett ide, az akkori perzsa birodalom határvidékére. Ez volt a legelső szír kolostor: korábban a szír szerzetesek és szerzetesnők egyedül, magányos remeteként éltek. 1970-ben, az utolsó szerzetes halálakor ugyan bezárt, de 2011-ben a midyati Raban Yakim Unfal atya költözött ide, s azóta újra nyitva áll (hétköznap 9-től 3-ig, szombat-vasárnap zárva). A kolostor földjeit azonban kurd törzsek szállták meg, s nem hajlandók visszaadni. A probléma általános az egész szír vidéken, hiába szólította fel Abdullah Öcalan, a kurd függetlenségi mozgalom vezetője a kurdokat, hogy ne sanyargassák tovább a szíreket és yezidieket, szenvedtek eleget az előző száz évben.

A kolostor a meredek szikla oldalához tapad, kőmódra befolyván a hegy menedékét, bonyolult falrendszerével erődként magasodik fel a mezopotámiai síkság fölött. A szíriai határ túloldalán semmi jót sem ígérő fekete füstfelhők emelkednek az égnek.




Nusaybin, ókori nevén Nisibis közvetlenül a szíriai határon fekszik. Még pontosabb azt mondani, hogy a szíriai határ fut át rajta, kettős fallal és közöttük halálzónával, ahogyan egykor a Fal Berlinen át. A város közvetlenül a falig tart, s a fal túloldalán újra kezdődik, Qamishli néven. Hangulatában is az egykori Nyugat-Berlinre, mondjuk Neuköllnre hasonlít: pezsgő, gazdag provinciális élet a civilizált világ peremén, a fal árnyékában.

Az ókori Nisibis is határvidéken feküdt a római és a perzsa birodalom között. 363-ban, Julianus császár mezopotámiai veresége után – amelyről Ammianus Marcellinus számol be részletesen – a várost átadták a perzsáknak, lakossága Amidába, a mai Diyarbakırba költözött. Ekkor költözött át Edesszába, a mai Urfába az itt működő híres teológia is, a szír kereszténység szellemi központja. Itt tanított a legnagyobb szír teológus és költő, Szent Efrém (306-373), és itt tanult Nestorius is, akinek 431-es elítélése után Zénó császár bezáratta az edesszai iskolát. A teológia 489-ben visszaköltözött a jórészt kereszténnyé lett perzsiai Nisibisbe, s itt virágzott egészen a bagdadi iskola megalakulásáig (832).

Szent Efrém a diyarbakıri szír orthodox templom ikonján

Nusaybinban ma egyetlen keresztény templom áll, szinte közvetlenül a szíriai határfal mellett, az ókori városközpont ásatási területén. A templomot Nisibisi Szent Jakabnak, Szent Efrém mesterének szentelték, aki 300 körül volt a város püspöke, s ő építette a város első székesegyházát is. A székesegyház elpusztult, de keresztelőkápolnája fennmaradt: felirata szerint a ma is álló templom volt az, és 571-ben épült. A templom a városi múzeumhoz tartozik, s évek óta restaurálják, úgyhogy bemenni sem lehet. Nem tudni, használják-e egyáltalán templomnak.


Nusaybinból északra, a Mor Gabriel kolostor felé haladva jobb kéz felé völgyet pillantunk meg romos házakkal. Újabb szír szellemfalu? Letérünk. Masszív, erődszerű házak az út két oldalán, legtöbbjük már romlásnak indult. De a völgy fejében még áll egy szépen karbantartva, tetején fém vízmelegítőkkel, amelyeket az első között vinnének el egy elhagyott házról. Kapuján kurd nyelvű felirat: „Kasra Huseyne Silo”, és jobbról-balról egy-egy páva ismerős yezidi motívuma.

anatolia9 anatolia9 anatolia9 anatolia9 anatolia9 anatolia9 anatolia9 anatolia9 anatolia9 anatolia9 anatolia9 anatolia9 anatolia9 anatolia9 anatolia9 anatolia9

Gyanúnkat megerősíti a temető. Szépen illeszkedik a tájba, az út által elválasztott két része külön-külön fallal körülvéve. Szarkofágszerű magas talapzaton álló egyéni sírokkal, és csúcsos kupolás mauzóleumokkal, mészkőből gyönyörűen faragva. A legtöbbön pávák és forgó napkorongok, a yezidi kurdok jelképei.

anatolia10 anatolia10 anatolia10 anatolia10 anatolia10 anatolia10 anatolia10 anatolia10 anatolia10 anatolia10 anatolia10 anatolia10

A kisebbik temetőrész pedig valóságos yezidi szentélyegyüttes. Napkoronggal díszített bejárata mellett nagy fekete faragott kígyó, akárcsak a yezidi vallásalapító, Sheikh ʿAdi szentélyén az észak-iraki Lalishban. A fekete kígyó a yezidiek szent állata. Különböző mítoszokat őriznek róla – pl. hogy egy fekete kígyó dugaszolta be Noé kilyukadt bárkáját –, de tiszteletének valódi oka még az ősi iráni hitvilágban gyökerezik, amelyből a yezidi vallás kinőtt. A bejárat tetején vegyes kurd-török nyelvű tábla, amely szerint ez itt Sheikh ʿAdi kiwexi szentélye. Szóval ez volt a falu neve.


A temetőbe belépve balra faragott kút, tetején mecseteket utánzó oromzattal és pávával, alatta kurd nyelvű felirattal: „Ya Xwede û Tawisî Melek”, „Ó Isten és Pávaangyal”.


Szemközt szentély, kurd felirata szerint „Quba Xatuna Fexra”, azaz „Fekhra asszony szentélye”, hét kis oromzati csúccsal, mindegyik tetején félholddal. A hét csúcs alatt egy-egy tábla egy-egy nagy vallásalapító és korai vallási vezető nevével, akik egyúttal megfelelnek a hét arkangyalnak is: Şêx Adi (Sheikh ʿAdi, a Pávaangyal földi megtestesülése), Şêxsin, Şemsêdin, Fexrêdin, Sicadin, Nasirdin, Şexubekir. Mögöttük a szentély fő kupolájának csúcsán napszimbólumot körbefogó hatágú csillag, amely a középkorban elterjedt kurd jelkép volt: a keresztény kurd fejedelmek által 1238-ban emelt gandzasari templom (ma karabahi székesegyház) is tele van faragva vele.




„Amîn, amîn, amîn
Himeta Semsedîn
Fexredîn, Sicadîn, Nasirdîn
Şeşîmse qeweta dîn
Qedî Bilban qedîm
Siltan Şîxadî tanc ji ewilîn û axirîn
Heq hemdulah ya Reb il-ʿalemîn
Ya Şîxadî, ʿelêk il-selam.”
Ámen, ámen, ámen
Shemsedin, Fekhredin, Sejadin,
Nasirdin nagysága
Sheikh Shems, a hit ereje
Qadi il-Ban, a nagy öregje
Sheikh ʿAdié az első és utolsó korona
Dicsőség Istennek, mindkét világ urának,
Sheikh ʿAdi, békesség veled.

Diroze, lalishi yezidi himnusz,
Philip Kreyenbroek gyűjtése, 1996

A kiwexi szentély főkupolájának csúcsdísze

Hatágú csillag, közepén napszimbólummal, mellette teljes napszimbólum, a lalishi központi yezidi szentélyen (A Pinterestről)


Örmény feliratos keresztény kurd sírkő két fele a gandzasari székesegyházban, 2018-as karabahi túránkról

Mellette néhány magányos szentély (kurdul ziyarat), íves ajtajuk fölött egy-egy vallási vezető/arkangyal nevével. Némelyik ajtaját befalazták, de másoké nyitva áll: benn kétoldalt színes selyemszöveteket aggattak fel, tisztaságukból ítélve nemrégen, s a szentély mélyén fém- vagy agyagpáva ül. A bejárattal szemközti falon gyertyára utaló koromfoltok.

anatolia11 anatolia11 anatolia11 anatolia11 anatolia11 anatolia11 anatolia11

A yezidik – akiket hol kurdnak, hol Észak-Mezopotámia kurd nyelvet átvett őslakóinak tartanak – sok százezres népcsoport Észak-Irakban és környékén, Délkelet-Anatólia, Szíria és Irán hegyvidékén, s a sok évszázados üldözés folytán egyre inkább a Kaukázusban és Európában is, főként Németországban. Vallásuk az ókori Irán és Mezopotámia vallásaiból kinőtt egyistenhit keresztény, zsidó és muzulmán kölcsönelemekkel, amelyet az 1160 körül elhunyt Sheikh ʿAdi foglalt össze egységes rendszerré. Az ő sírja az iraki Lalishban ma is a legfontosabb yezidi szentély és zarándokhely. A yezidik vallása szerint – amely csak szóban terjed, ezért számos változata lehetséges – Isten csupán megteremtette a világot, majd visszavonult, s azóta a hét arkangyal – arámból átvett kifejezéssel melek, angyal/király – irányítja azt, élükön Melek Tawusszal, a Pávaangyallal (akinek Sheikh ʿAdi az egyik földi megtestesülése volt). A környező muszlimok, a kurdokat is beleértve, a Pávaangyalt Lucifer megfelelőjének, s így a yezidiket sátánimádóknak tekintik, ezért évszázadok óta irtják, illetve erőszakkal térítik át őket. A legújabb csapás a főleg yezidik lakta Sinjar város elfoglalása volt 2014 nyarán, amikor a megszálló ISIS fanatikusai sok ezer yezidit megöltek, s hétezer yezidi nőt szexrabszolgaságra kényszerítettek (ami muszlim hitre térítésüket, tehát felfogásuk szerint lelkük megmentését jelenti).

Yezidi kurdok a Sinjar-hegyen. A beiruti Sarrafi testvérek képeslapja, 1890 k. A yezidiek a moszuli arab kormányzó, majd az oszmán kormányzat üldözései elől menekültek a sinjari hegyvidékre, amely addig az asszír keresztények menedéke volt. A 20. század elején már többségben voltak itt, és elutasították az oszmán kormányzat által üldözött asszír keresztények befogadását.

A 14 éves yezidi Runak Bapir Gherib fegyverrel kíséri vissza családját a kurdok által felszabadított Sinjarba. (A Metrography iraki képügynökségtől)

Noha az ISIS Törökországba nem lépett át, de az általunk bejárt Kiwex falu lakói is a környező – kurd és török – muszlim fegyveres milíciák üldözése elől menekültek el 1993-ban, mégpedig Németországba, főként Brémába. Falujukért és visszatelepülésükért azóta is harcot folytatnak, ami azóta is megbukik a török kormány passzív ellenállásán. A falu kurd nevét hivatalosan a török Mağara Köyü-re, azaz Barlangosfalura változtatták a falu fölött nyíló mészkőbarlangról. A falu fölötti dombra a török hadsereg lokátorállomást telepített, s a faluba csak az ő engedélyükkel lehetne belépni. Ezt csak jóval a látogatás után tudom meg, de fényképezés alatt végig halljuk a dombról az őrködő katonák hangos társalgását. A németországi yezidik mindazonáltal máig ide hozzák eltemetni halottaikat, ezért is van a temető olyan gondozott állapotban.


Midyat városka, a tur abdini szír kereszténység központja a 18. századig tisztán asszír keresztény volt. Ekkor költözött be az első kurd család, mégpedig az asszír nemzetségfők meghívására. A környező kurd törzsek ugyanis ekkorra már annyira sanyargatták és fosztogatták a keresztényeket, hogy az asszírok jónak látták felkérni a Şemmakan törzsbéli Nehroz család fejét: ugyan települjön a városba, és védje meg őket törzse többi tagjától. Erre a célra fel is ajánlottak neki egyet Midyat számos gyönyörű palotája közül, az 5. században épült Mor Şemun d’stune kolostort, amelyet ettől fogva Kasr-i Nehroznak, Nehroz-udvarháznak neveznek. A család ma élő tagjai nemrégen pompás kis boutique hotellé alakították át az udvarházat, így bárki megcsodálhatja belülről is, ha Midyatban száll meg. Az egykori szerzetesi cellák berendezése ma már messze áll az aszketikustól, s a kolostor belső udvarán kitűnő étterem működik. Este élő zene, lantos-dobos páros játszik török népzenét, amilyet ezen a vidéken sosem játszottak: ahogy a vendégek nyelve is mutatja, nyilvánvaló, hogy a szálloda, egyfajta belső gyarmatosításként, a távoli vidékre ellátogató török polgárok kényelmét szolgálja. De az asszír-kurd-török kolostor-udvarház-szálloda kulturális törésvonalai közül a legkülönösebb az, hogy valahol a pinceszinten egy kis mauzóleum is van benne, egy egykori szent sírjával. A midyati muszlimok muszlim szentnek tartják, s minden csütörtök este gyertyát gyújtanak itt, a midyati asszírok pedig keresztény szentnek, s minden szombat este gyújtanak nála gyertyát. Éneklésük felszűrődik a boltíves szállodai szobába.





Ma Midyat 60 ezer lakójából csupán ötszázan szír keresztények. A többiek részben az 1915-ös népirtás idején pusztultak el vagy menekültek el, részben 1979 után, amikor a környező kurd és arab törzsek jelképesen hadat üzentek a szír keresztényeknek, és meggyilkolták a közeli Kerboran (ma Dargeçit) város szír keresztény polgármesterét. Az utóbbi években sok száz szír keresztény menekült át a háborús Szíriából, akikről a helyi közösség ugyan gondoskodik, de ők igyekeznek tovább Svéd- vagy Németországba. A város nyolc temploma közül négy működik, jellegzetes, magas, karcsú tornyaik meghatározzák az óváros sziluettjét. Ezen a késő délután csak a Mor Şarbel templomot találjuk nyitva, udvarán gyerekek fociznak, Jézus nyelvén kiabálva. A környező, lenyűgözően faragott paloták még részben szír kereskedők kezén vannak. A paloták között kurd pásztorok terelik nyájaikat.

anatolia12 anatolia12 anatolia12 anatolia12 anatolia12 anatolia12 anatolia12 anatolia12 anatolia12 anatolia12 anatolia12 anatolia12 anatolia12 anatolia12 anatolia12 anatolia12 anatolia12 anatolia12 anatolia12 anatolia12 anatolia12 anatolia12

Mor Hobil és Mor Abrohom kolostora méltóságteljesen magasodik fel Midyat keleti határán. A kolostort két ötödik századi szerzetesről nevezték el, akik közül csak Abrohom élt itt, de mindkettőjüket a kolostorban temették el, amely emiatt zarándokhellyé vált. Amikor Gertrude Bell 1909-ben és 1911-ben meglátogatta, még lakták, de már igen rossz állapotban volt. Nem sokkal ezután elnéptelenedett, valószínűleg a népirtás következtében. Az 1990-es évek elején a templomot és temetőjét vandálok dúlták fel. A 90-es évek végén a szír közösség megkezdte helyreállítását, s 2003-ban a Sáfrányszínű kolostor volt apátja költözött át ide. Azóta folyamatos a szerzetesi élet.


A kolostor és környéke jó példája annak, hogy a tur abdini szír keresztények sorsában némi pozitív változás is van. 2001-ben a török kormány a szír patriarkátussal együttműködve felhívást intézett az európai szír diaszpórához a hazatérésre. Többen visszatelepültek, tőkét is hoztak magukkal, és igyekeznek tenni a szír keresztények itteni megmaradásáért. Az ő támogatásaikból állították helyre a kolostort, és ők építették a kolostorhoz vezető út mentén a modern Tur Abdin szállodát.

Vasárnap reggel érkezünk a kolostorhoz. Az őr csak az udvarra enged be, a templom még zárva van. Körben szír feliratos sírkövek, rajtuk a kötelező török név után zárójelben az eredeti szír családnév. A vendégházzá alakított mellékszárny tornácán kávézással kezdődik a nap. A kolostor árkádjai alatt kis múzeum nyílik, afféle helyi retró-gyűjtemény, amelyben az elmúlt száz év minden használati tárgyát összehordták, a kávéőrlőtől a petróleumlámpán át a félholddal-csillaggal és kerubbal díszített vaskályháig. Ahol ennyire el akarják törölni a múltat, ott minden trivia kincs. A kolostor kapujából feltárul Midyat panorámája. A felkelő nap aranyra festi a város fölé magasodó templomtornyokat.

anatolia13 anatolia13 anatolia13 anatolia13 anatolia13 anatolia13 anatolia13 anatolia13 anatolia13

A kolostor mellett indul az út a Midyattól keletre fekvő tur abdini hegyvidékre. Elhaladunk a kolostor földjein épült szíriai menekülttábor mellett, majd kisvártatva az út burkolata megszűnik, földúttá válik. Meglepő. Anatóliában a lakott helyek közötti utakat mindig burkolják. Mintha itt büntetésből hagyták volna földútnak. És csakugyan. Az út Inwardo / Ayn Wardo, légből kapott hivatalos török nevén Gülgöze faluba, a szír Musza Daghra vezet, s ott meg is áll. Ez a falu volt az, ahol 1915-ben a Mor Hadbshabo erődkolostor védelmében húszezer szír keresztény sikeresen védte magát az oszmán hadsereg és a kurd martalócok támadása elől, míg csak a támadók vissza nem vonultak. Ennek köszönhető, hogy egyáltalán élnek még keresztények Tur Abdinban. A legtöbb tur abdini szír keresztény felmenői ott voltak Inwardóban. Ezen a vidéken és Isztambulon kívül gyakorlatilag nem maradt keresztény Törökországban – az egykori bizánci birodalomban, Nyugat-Örményországban, a kappadókiai kolostorok földjén, a pontoszi görögök hazájában és az arám nyelvű kereszténység szülőföldjén – az ifjútörökök és Atatürk népirtásai után.

A népirtásoknak ritkán vannak krónikásai. Meg kell becsülnünk, ha mégis akad. William Dalrymple A Szent Hegytől Keletre. Bizánc örökségének nyomában című megrázó könyvében egy öreg midyati pap emlékezetét nyitja meg Ain Wardo ostromáról. Érdemes teljes egészében idéznünk. A történet ott kezdődik, ahol Dalrymple Mor Gabriel kolostorában meghallgatja Tomas atyát, egykori szír plébánost arról, hogy a török hadsereg hogyan rombolt le az 1990-es években az iráni határ mellett fekvő Hakkariban huszonöt asszír keresztény falut, köztük az ő faluját, mert azt állították, hogy a kurd felkelőket támogatják.

„– Ain Wardo óta nem volt ilyen reménytelen a helyzetünk.

Lehajtott fejjel jegyzeteltem Tomas atya szavait. Csak akkor vettem észre, hogy reszket a teste és könnyek csorognak végig az arcán, amikor végre felemeltem a fejem. Gyöngéden a vállára tettem a kezem. Az öreg pap úgy zokogott, mint egy elhagyott gyermek.

Később megkérdeztem Afremet, mire gondolt Tomas atya, amikor Ain Wardót emlegette.

Afrem elmesélte, hogy az első világháború elején a szuriánik látták, hogy az oszmán csapatok elvitték az örményeket, és azt is hallották, hogy mi lett a sorsuk. Attól tartottak, ők lesznek a következő áldozat, így hát felkészültek. Fegyvereket vásároltak, gabonát raktároztak el. Kiválasztották a legmegközelíthetetlenebb hegyi falut, Ain Wardót, és hozzáfogtak a megerősítéséhez. Először a templom falait erősítették meg, titokban barikádokat építettek a házak között.

Amikor a kurd irreguláris erők által támogatott törökök megkezdték a szuriáni falvak elleni támadást, az akkori pátriárka kiadta a parancsot, hogy a falvak lakói fegyvereikkel és élelemmel vonuljanak vissza Ain Wardóba. Három évig védték ott magukat. Aki a barikádokon kívül maradt, azt megölték. A ma Törökország keleti részében élő csaknem összes szuriáni annak köszönheti létezését, hogy a szülei vagy a nagyszülei Ain Wardo falai között kerestek menedéket.

Afrem azt is mondta, hogy a falu ma is megvan, és hogy él még a hajdani védők egyike, egy kilencvennégy éves pap, aki az ostrom idején gyermek volt. Most Midyat mellett él a fiával. Remélem, hogy holnap beszélhetek vele.

[Másnap Dalrymple és segítői felkeresik Abuna Shabót az imént látott Mor Habil és Mor Abrohom kolostorban.]

– Mor Hadbshabo mentett meg bennünket! – kiabálta az öreg pap. – A szent fehér ruhát viselt, ő állt a keresztények élére, és visszaverte a muszlimokat Ain Wardo barikádjairól. Esténként a templom tornyán állt. Mi mind láttuk őt, még a muszlimok is, azok a kurafik! Először megpróbálták lelőni, azt hitték, pap, de a golyók csak átmentek rajta. Akkor azt hitték, hogy dzsinn. Csak az ostrom vége felé, csak három év elteltével jöttek rá, hogy egy szent volt az.

– Kezdjük az elején – vetettem közbe. – Milyen volt a viszony keresztények és muszlimok között a háború előtt?

– Nem volt jó – felelte az öreg. – De a háború előtt sohase öltek meg senkit. Akkoriban a kurdok a hegyek között éltek, a keresztények meg a városok közelében. Külön éltük az életünket. De mindig féltünk attól, hogy történhet valami, így miután kitört a háború, elkezdtük eladni az állatainkat, és fegyvereket vásároltunk. Több mint háromezer fegyverünk volt, régi típusú, kanócos puskák, de működtek. Beolvasztottuk minden rézedényünket, és golyókat gyártottunk. A szerzetesek is beolvasztották edényeiket. Nagy mennyiségű gabonát sikerült összegyűjtenünk. Amikor kitört a háború, és a törökök arra biztatták a kurdokat, hogy menjenek és gyilkolják le a keresztényeket, mi készen álltunk. Egy éjszaka az összes keresztény Ain Wardóba ment. Jöttek Midyatból, Kefr Salahból, Arnasból, Botéból, Kefr Zehből, Zaz Mzizahból, Basa Brinből. A faluban volt vagy 160 ház. Amire összegyűltünk, vagy húsz családnak jutott egy ház.

Falakat építettünk a házak között, a falut erőddé alakítottuk. Azután alagutakat ástunk, hogy eljuthassunk az egyik háztól a másikig, anélkül, hogy a muszlimok lelőhettek volna. A fő erősség a templom volt. A tetőre egy ágyút vittünk fel, amelyet Midyatban foglaltunk le a törököktől.

Tizennégy nap múlva érkezett meg vagy tizenkétezer török és tizenháromezer kurd. A kurdok irregulárisok voltak, csak a zsákmány miatt jöttek. Megöltek minden keresztényt, aki nem menekült el Ain Wardóba. Sokan lassúak voltak, nem jutottak el oda idejében. Arnasban a kurdok elfogtak harmincöt csinos lányt, bezárták őket a templomba, arra gondoltak, hogy egyenként kihozzák és megerőszakolják majd őket. A templom udvarán volt azonban egy mély kút. Az összes lány inkább a kútba ugrott, mintsem hagyta volna, hogy a muszlimok vegyék el a szüzességüket.

– A készletek mindvégig kitartottak az ostrom alatt?

– Az első nyáron nem éheztünk. A tél derekán kezdődtek a nehézségek. Elfogyott a só, és hiánya megbetegítette az embereket. Egy éjszaka vagy százan megpróbáltak kitörni, és egy kis sót szerezni Midyatból és Enhilből. Csapdába ejtették őket. Sokuknak sikerült visszatérni, de tizenöten, köztük az egyik testvérem, sohasem jöttek haza. Azon a télen elvesztettem a nővéremet is. Kiment a barikádokon túlra tűzifát gyűjteni. A muszlimok a sziklák mögött rejtőztek. Elfogták és átvágták a torkát. Én találtam rá azon az éjszakán. A fejét leválasztották a törzséről. Tizenkét éves voltam akkor.

Az öreg feje előrebukott, és egy pillanatra arra gondoltam, hogy amint az előző este Tomas atya, ő is sírásban fog kitörni. Egy perc hallgatás után azonban összeszedte magát. Megkérdeztem, hogy ő is harcolt-e Ain Wardo védelmében.

– Azt mondták, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy puskám legyen, de hagyták, hogy köveket szedjek össze, és ledobáljam a hegyoldalakon. Én is megtettem a magamét. Nagyon sok lehetőség volt. Az első évben nagyon keményen támadtak bennünket. Az a tél nagyon kemény volt. Egy cipó járt naponta egy családnak, ez annyit jelentett, hogy mindenkinek csak egy kis darabka jutott belőle. A sok sebesültre csak egy orvos jutott. Megtette, amit lehetett, de a sebesültek zömét azokra az öregekre kellett bízni, akik ismerték a gyökereket és a gyógyfüveket. De nem adtuk fel. Hallottuk, hogy a britek megérkeztek Irakba, és abban reménykedtünk, hogy bennünket is meg fognak menteni. Természetesen semmi ilyesmi nem történt, de a felmentőkbe vetett remény megmentett bennünket a kétségbeeséstől.

– A nyugati keresztények sohase tettek értünk semmit – vetette közbe Bedrosz, miközben cigarettát sodort a jobb kezével, és a maradék dohányt hangosan a sarokba köpte. – A törökök megsegítik a más országbeli muszlimokat, ha azok bajban vannak Azerbajdzsánban vagy Boszniában, de az európai keresztények sohase mutattak semmiféle érzelmet a Tur Abdinban élő testvéreik iránt.

– A következő évben már komolyan éheztünk – folytatta az öreg pap, aki nem is vett tudomást fia közbeszólásáról. – Az ostrom miatt nem lehetett semmit se ültetni, a készletek csaknem kimerültek. A második télen szinte mindig éhesek voltunk, és bármit hajlandók voltunk megenni, gyíkot, bogarat, gilisztát. A muszlimok is éheztek, és 1917-ben egy betegség, úgy vélem, a kolera is felütötte a fejét a táborukban. Isten akaratából nem érintette Ain Wardót, megkímélt bennünket a járvány. A támadások egyre ritkultak, és mi egyre bátrabbak lettünk. Éjjelente kijöttünk, és megtámadtuk a táborukat. Egyszer megtámadtuk a midyati török laktanyát is.

– Még mindig láthatók rajta a golyók ütötte lyukak – mondta Jakub.

– Három év után – folytatta Abuna Shabo, miközben az arca körül repkedő dongókat igyekezett elkergetni – már nem bíztak benne, hogy le tudnak győzni bennünket, és azt állították, hogy minket a szentjeink, Mor Gabriel, Arab Szent János és különösen Mor Hadbshabo védenek. Végül egy híres imám, az Ain Kaf-beli Fatullah sejk elment a muszlim katonákhoz, és azt mondta, megpróbál békét teremteni a felek között. A muszlimok megkérték a sejket, hogy vegyen rá minket, adjuk át a fegyvereinket, de a sejk tiszteletre méltó ember volt, figyelmeztetett bennünket, hogy ne tegyük.

A végén átadtunk vagy háromszázat a puskáink közül. A sejk a saját fiát adta túszul, és azt mondta, hogy megölhetjük, ha a muszlimok megszegik a szavukat. Akkor szamárháton Diyarbakırba ment, írásos parancsot hozott az ottani pasától, a parancsnoktól, hogy a katonaságnak és a kurdoknak el kell távozniuk. Sohasem fogom elfelejteni a látványt, amikor a törökök lebontották sátraikat, és elindultak lefelé a völgybe, Midyat felé. Visszaküldtük a sejkhez a fiát, mondván, hogy soha nem tudnánk megölni egy ilyen ember fiát, még ha a törökök meg is szegnék a szavukat.”


Dalrymple a 90-es évek közepén még nehezen jutott el a faluba, amelyet akkor, a kurd felkelés idején a török hadsereg ellenőrzött, visszafelé jövet le is tartóztatták őt. Mi már akadálytalanul végiggördülünk a poros földúton. Először a falu széléről fényképezzük az impozáns erődkolostort, ahonnét a kurdok és a törökök lőhették. Aztán beljebb megyünk. Megállunk az autóval a kolostor bejáratánál. Valahol távolabb egy ház tornácán öt-hat férfi beszélget, mindannyian minket néznek. Mire kiszállunk, egyikük, 20-25 lehet, odaér, kérés nélkül hozza a kulcsot. A kolostor belülről annyira rusztikus, amennyire csak lehet, a túlélésre van tervezve. Rusztikus a templom, az előcsarnok, a belső kert a sok síremlékkel, az emeleti káptalanterem, a tetőterasz. Méregetjük, honnan lőhették a szuriánik az elkobzott török ágyúval az ostromlókat. Három év? Három hónap is sok.


anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14 anatolia14

Észak felé indulunk, nagy ívvel át Tur Abdin templomvidékén. Az út mentén, dombtetőn kisvártatva újabb szellemfalu: Narlıköy, eredeti nevén Helex. Lapozgatok az interneten, de még az sem derül ki, hogy szír vagy kurd falu-e. Templomtornyot nem látok, de az út másik oldalán egy modern mecset minaretjét igen. Az előtérben, a domb alján muszlim sírkövek. Szűk most az időnk, de legközelebb meg kellene állni, benézni.


Keferze/Kfarze temploma magányosan magasodik fel az érkező előtt egy aranyló szikla tetején, amelyről megérteni, miért kapta a falu a hivatalos török Altıntaş, Aranykő nevet. A falu a dombgerinc mögött rejtőzik. A Mor Izozoelnek szentelt 7-8. századi templom zömök, erődszerű kocka, kicsi faragott íves kapukkal és emberfej-faragványos hármas lőrés-ablakkal. Szükség is volt erre, mert a környező kurdok újra meg újra megtámadták a falut. Az első feljegyzett eset 1413-ban volt, amikor yezidik és muszlim kurdok közösen fosztották ki Keferzét. Az 1855-ös kurd támadásban sok keresztény elpusztult. De a legtöbben az 1915-ös népirtásban haltak meg. Előtte a falut 160 szír keresztény és 70 muszlim család lakta, 2005-ben 12 szír keresztény és 40 kurd család.

A templom körül szépen faragott, most pusztuló kőpaloták. Közvetlen mellette az egyiket kurd szállássá alakították, külső kemencével, kertjében gyapjút szárítanak. Arrébb egy másik előtt kurd kisfiúk játszanak, sötéten néznek ránk, nem viszonozzák a köszönést. Látótávolságon belül két másik templom: egy Mor Abrohomnak szentelt, gondozott kis kápolna az út mentén, s feljebb, pusztuló paloták és kurd házak között egy másik, névtelen, hófehér toronnyal. A német Wikipedia szerint a faluban összesen nyolc templom áll még. Vissza kell jönnöm értük.

anatolia15 anatolia15 anatolia15 anatolia15 anatolia15 anatolia15 anatolia15 anatolia15 anatolia15 anatolia15 anatolia15 anatolia15 anatolia15 anatolia15 anatolia15 anatolia15 anatolia15 anatolia15 anatolia15 anatolia15 anatolia15 anatolia15 anatolia15 anatolia15 anatolia15

Hah (Anıtlı) erődtemploma talán a legimpozánsabb a tur abdini templomok között. Hatalmas tömbjével, magas tornyával már a falu szélén megállásra késztet. Az Istenanyának szentelt templomot valószínűleg az 5. században építették, és a 6. században nyerte el jelenlegi formáját. Különlegessége a kupolát befoglaló, kettős árkádívvel díszített zömök tetőtorony, amelyet csak a 20. század elején emeltek rá. Udvarán és falába beépítve régi szír feliratos kövek.

A templomot a helyi hagyomány szerint nem sokkal Jézus születése után építette az a tizenkét király vagy mágus, akik a betlehemi csillagot követték. Kilencen közülük itt Hahban maradtak Hanna helyi király védelme alatt, s előreküldtek hármat, hogy derítsék fel a terepet. Azok meg is találták Jézust a jászolban, s pólyájának egy szalagjával tértek vissza. Osztozni kellett volna rajta, de nem akarták szétvágni. Végül elégették, hogy a hamuját osszák tizenkétfelé. Ám a szalag a tűzben tizenkét arany érmévé vált. Hanna király a csoda láttán templomot építtetett, hogy a világ végéig hirdesse az Istenanya dicsőségét.

Az Istenanya-templom kupolatornya, 1907-es állapot, még csak egy árkádívvel. Gertrude Bell felvétele

Az Istenanya-templom szír plébánosa és felesége az 1227-ben készült evangéliumoskönyvvel. Gertrude Bell felvétele

Az evangéliumos könyv a templom olvasóállványán. Gertrude Bell felvétele

Az evangéliumos könyv, ma a Mor Gabriel kolostor könyvtárában

Jézus születésének jelenete a hahi evangéliumos könyvből

A világ vége Tur Abdinban 1915-ben, a kard évében jött el. A kurdok Hahot is ostrom alá vették. A helyi keresztények és a szomszédos falvak menekültjei, mint Inwardóban, elbástyázták magukat egy középkori épület, az úgynevezett Yuhannon király palotájának maradványai között, s negyvenöt napig védték magukat. Végül a kurdok békét ajánlottak és elvonultak. A falu ezért mindmáig megőrizte szír keresztény többségét. A népirtás előtt 100 keresztény család élt itt, de számuk az 1980-as és 90-es évek elvándorlásával az ezredfordulóra 13 családra csökkent. 2000 után, a török állam visszatelepülési felhívásával számuk ismét nőni kezdett. Ma 23 szír keresztény család él itt, sokan mások pedig kétlakiak.

Hah a kora középkorban a tur abdini szír orthodox püspökség székhelye volt. A kolostorvidéket csak 1089-ben osztották fel két püspökségre, a déli székhelye lett Mor Gabriel kolostor, az északié Hah maradt. Egykori székesegyháza, Mor Sabo ma a falu közepén romokban áll. Meg akarnánk nézni ezt is, meg azt a huszonegy (!) további falubeli templomot is, amely az egykori negyvenből állítólag még megmaradt, de a faluba bevezető utat fenyegetően elállja az a laktanya, amelyet az 1980-as években emeltek a kurd felkelők megfegyelmezésére. Nincs kedvünk most magyarázkodással tölteni a drága időt. Majd máskor rászánjuk.

anatolia16 anatolia16 anatolia16 anatolia16 anatolia16 anatolia16 anatolia16 anatolia16 anatolia16 anatolia16 anatolia16 anatolia16 anatolia16 anatolia16 anatolia16 anatolia16 anatolia16

Zaz (İzbırak) nem volt olyan szerencsés, mint Hah. A kurdok már a népirtás elején lerohanták, s noha az erődtemplomba bezárkózott közel 200 keresztény család húsz napig védte magát, nagy részüket lemészárolták. A néhány túlélő csak a háború után települhetett vissza. Az 1980-as évektől kezdve az ő leszármazottaik is emigráltak. Az utolsó keresztény 1993-ban hagyta el Zazt. A 2000-es évek elejétől viszont egyre többen települnek vissza időszakosan vagy véglegesen.

Svédországból jött vissza Yakup atya is, aki most a Mor Dimet erődtemplomot fenntartja. Ahogy odalent fényképezünk, a templom kapuja fölötti műanyag veranda ablakában fel-feltűnik fekete alakja. A kapu fölött és a torony alsó részén szír nyelvű renoválási feliratok 1936-ból és 1959-ből. A szomszédos pusztuló palota tövében nagy halom régi faragott kő; egy leírás szerint ezeket Yakup atya gyűjtötte össze más falvak romos templomaiból.

anatolia17 anatolia17 anatolia17 anatolia17 anatolia17 anatolia17 anatolia17 anatolia17 anatolia17 anatolia17 anatolia17

Kafro Elayto – azaz „Felsőfalu” –, török nevén Arica erődtemploma, Mor Yakup dombtetőn emelkedik, a falu házai erődfal-szerűen veszik körül. 1915-ben Inwardóhoz és Hahhoz hasonlóan védhető lett volna, de a keresztények későn kaptak észbe, s nem gyűjtöttek elég fegyvert és élelmet. Öt napig védték a falut a kurdok ellen, majd elfogadták a békeajánlatot, amely emberséges bánásmódot ígért nekik. A bevonuló kurdok az összes felnőttet lemészárolták, gyermekeiket rabszolgának hurcolták el.

Ma mégis élnek keresztények a faluban. Két gyerek játszik a templom falánál, hisztérikus nevetésben törnek ki a külföldi látogatók láttán. Ők hozzák ki a kulcsot a szomszédos házból és vezetnek végig a templomon, a sírokkal szegélyezett udvartól a tetőig. Búcsúzásunkig nem hagyják abba a nevetést.

A falu mellett két kolostor, Mor Barsaumo és Mor Aho maradványai is állnak. Csak 1915-ben néptelenedtek el. Szentjeik napján a környékbeli keresztények mindmáig visszajárnak ide.

anatolia18 anatolia18 anatolia18 anatolia18 anatolia18 anatolia18 anatolia18 anatolia18 anatolia18 anatolia18 anatolia18 anatolia18 anatolia18 anatolia18 anatolia18

Mor Yakub salahi kolostora a hat legnagyobb ma is működő közé tartozik Tur Abdinban. Névadója és alapítója, Remete Szent Jakab sok más tur abdini kolostoralapítóhoz hasonlóan a 4. században érkezett ide Egyiptomból, ami jól mutatja, milyen könnyen átjárhatóak voltak akkoriban a birodalom tartományai.

A kolostor ma Salah/Saleh (törökül Barıştepe, „Békedomb”) falu dombjának alján, a mezők szélén áll, mögötte egykori pogány templom romjaival. Tágas hajója nem hosszirányban vezet a szentélyhez, hanem keresztirányban húzódik előtte, mintha csak egy kereszthajót építettek volna, s annak egyik végét látták volna el külső homlokzattal. A kolostor és a vendégház a legnagyobb, amit csak Tur Abdinban láttunk.

Az udvarra lépve fekete sapkás szír szerzetes köszönt: ő Doniyel atya, aki két nővérrel együtt igyekszik új élettel megtölteni a kolostort. Fiatal fiút szólít le az emeletről, aki tökéletes németséggel kalauzol végig a templomon és környékén. Ő már Essenben született, de családja minden évben hazaküldi a Doniyel atya által szervezett nyári szír nyelvi táborba. Vannak itt más Tur Abdinból elköltözött családok gyerekei is Párizsból és máshonnan, Isztambulból és más török nagyvárosokból is. Nyelvtanárjuk negyven év körüli, nagyon kedves ember, neki négy testvére lakik Berlinben. Míg a kolostor tornácán teázunk, két kurd fiatalember állít be, a kolostor barátai Belgiumból. A társalgás vegyesen szírül, kurdul, németül, franciául folyik. Az udvarra harminc-negyven fős csoport érkezik, a falu muszlim-keresztény egyesületének tagjai, akik rendszeresen a kolostorban beszélik meg a falu dolgait. Hátul a kertben a két idős nővér a vendégházban lakó török és francia hölgyekkel teázik. A kolostor tényleg rászolgál török nevére.

anatolia19 anatolia19 anatolia19 anatolia19 anatolia19 anatolia19 anatolia19 anatolia19 anatolia19 anatolia19 anatolia19 anatolia19 anatolia19 anatolia19
Tur Abdint elhagyva északnak, a Van-tó, az egykori örmény települések felé indulunk. Első megállónk Hasankeyf, arab-szír nevén „az erőd sziklája”, ahol a „szikla” ugyanaz az arám szó (keyf/kefa), mint amit Jézus adott névként Simon, attól fogva Péter apostolnak (Kéfa, görögül ill. latinul Petrosz és Petrus). Az erőd pedig a magasan a Tigris fölötti sziklán emelkedő római helyőrség az egykori római-perzsa határon.

A város a római-bizánci kor után a Mardin kapcsán már említett Artukida szeldzsuk fejedelemség északi fővárosa lett. Az Artukidák sokat építettek itt, egy legendás hidat, fejedelmi palotát, mecseteket és türbéket. 1232-1416 között a Szaladin által alapított kurd Ayyubida királyság fővárosa volt, majd az akkoyunlu törzsszövetség fontos városa, és végül oszmán tartományi központ. Ezen évszázadok alatt egyre gyarapodott muszlim és keresztény műalkotásokban.

Lassan haladunk a Tigrissel párhuzamos főutcán, éttermet keresünk. De a boltok többsége lehúzta a rolót, mégpedig, úgy tűnik, véglegesen. A nagy kereszteződésnél találunk egy nyitva tartó haléttermet. Kurd behívófiú invitál minket helyi, rendkívül szálkás halra. Helyi idegenvezetőként is dolgozik, ajánlja szolgálatát. Ebéd után elindulunk vele. Először a hegyoldali barlanglakásokhoz visz fel. „Ötven éve még mindenki itt lakott. A nagyszüleim, a szüleim. Csak a 60-as években költöztek le a folyó partjára, rendes lakásokba. Most meg az egész várost felszámolják, és a túloldalon építenek Új-Hasankeyfet. Itt mindent elönt majd a Tigris, hetven méter magasságig.”

Az Ilısu duzzasztógát, amelynek alapkövét 2006-ban tették le, és most júliusban kezdték feltölteni, hamarosan ellepi a hasankeyfi völgyet, minden műemlékével és házával együtt. A terv ellen kezdettől fogva hatalmas országos és nemzetközi tiltakozás bontakozott ki, ami miatt 2008-ban a külföldi beruházók is visszaléptek tőle. A török állam azonban saját költségén befejezte a gátat. Ahogy Erdoğan fogalmazott, azért, hogy jólétet hozzon az elhanyagolt Délkelet számára, s ahogy az ellenzék fogalmaz, azért, hogy városokba kényszerítse és eltörökösítse a kisebbségi lakosságot. Tény, hogy a víztározó a páratlan hasankeyfi örökség mellett több száz, főként kurdok és szírek lakta falut is elönt majd, akárcsak a korábban elkészült eufráteszi víztározó-együttes.

Kalauzunk, Ahmed barlanglakásokon vezet át minket, bennük középkori szír és örmény faragványokkal, amelyeket hamarosan elönt majd a víz. A muszlim műemlékek nagy részét kerekekre rakták és átvitték a csupabeton Új-Hasankeyf mellé, más részükre betonszarkofágot öntöttek, hogy ha majd a víztározó már nem lesz – ahogy az ellenzék hirdeti, tízezer év történelmet áldoznak fel egy ötven évig működő vízierőműért – ki lehessen bontani őket. A nem-török műemlékeket – a romos örmény templomot és temetőt, a szír barlanglakás-sort, a kurd Ayyubida-palotát és persze magát az Artukida-hidat – sorsukra hagyták. Valószínűleg most láttam őket utoljára.

Vasárnap délután van, a folyóparton végig kisvendéglők, napernyők, székek, vidáman piknikező emberek sokasága. Az utolsó óra. Megőrzöm ezt a képet.


anatolia20 anatolia20 anatolia20 anatolia20 anatolia20 anatolia20 anatolia20 anatolia20 anatolia20 anatolia20 anatolia20 anatolia20 anatolia20 anatolia20 anatolia20 anatolia20 anatolia20 anatolia20 anatolia20 anatolia20 anatolia20 anatolia20

Bitlis, örmény nevén Baghesh, az arab hódításig az örmény királyság fontos határvárosa volt. A kanyon mélyén fekvő vára a Bitlisi-szorost védte, amelyen a Mezopotámiából az Örmény-fennsíkra vezető út áthaladt. A város a 12-18. században egy autonóm kurd fejedelemség központja volt, de az örmények még a századfordulón is a lakosság egyharmadát tették ki, tizenötezer főt. 1915-ben valamennyiüket lemészárolták. Kolostoraikat és templomaikat lerombolták, csak egy maradt épen, amelyet most áruháznak használnak. A Van felé vezető út mentén fedezünk fel egy fákkal benőtt romot, amely egykori örmény templomnak néz ki.



A bazáron folyó fut keresztül, partján középkori mecsetek állnak. Itt várakoznak azok a furgonok, amelyek a közelgő Kurban Bayramra, a nagy áldozati ünnepre hozzák be a városba a birkákat. Az első Kurban az volt, amikor Ábrahám Isten iránti engedelmességből hajlandó lett volna feláldozni elsőszülött fiát, de Isten végül birkát küldött áldozatra. A fiú a Korán szerint nem Izsák, hanem Izmael volt, s ilyenformán Isten nem a zsidókkal, hanem a muszlimokkal kötött szövetséget, amit azóta is minden muszlim birkaáldozattal ünnepel. Az út menti mecsetek ismerik a maguk népét, mert kiírják a kapu elé: „Itt tilos az áldozat”, de már a feliratok is szemmel láthatóan vérrel vannak leöntve.



Akhtamar szigete három kilométerre fekszik a Van-tó partjától, negyedóránként indul a komp. Beszállunk, és épp örülni kezdenénk, hogy milyen kevesen vagyunk, amikor nagy csoport tűnik fel a pénztárnál. Viselkedésre, öltözékre, testbeszédre nézve jellegzetes posztszovjet társaság. Feljönnek a fedélzetre, nekidőlnek a korlátnak, egymást fotózzák a szigettel a háttérben. Hallgatom társalgásukat, a sistergő c-ket, sz-ket, r-ket. Ahogy a sziget felé közeledünk, egyik nő kiáll a korláthoz, mintha a hajó orrának faragott szirénje lenne, és hosszú, sok strófás dalba kezd, amelynek minden utolsó sora Akhtamart említi. Nem tudom, vajon Hovhannes Tumanyan híres 1891-es versének örmény eredetijét hallom-e. A többiek áhítattal videózzák. Odafordulok az egyik utashoz. Harminc éve él az USA-ban, erre az útra jött vissza Jerevánba. Mindannyian a népirtás túlélőinek leszármazottjai, hazajöttek Nyugat-Örményországba. „Mert itt minden örmény, azt tudja?” mutat körbe. „A népirtásról hallott?” teszi hozzá, szinte ijedten. „Persze”, mondom. Megnyugszik.






A szigeten kiszállva a csoport azonnal felsiet a templomba. Kisvártatva örmény templomi éneket hallunk. Sietünk Lloyddal, hogy felvegyük, de mire beérünk, vége. Az egyenruhás őr félrenéz. Korábban többször kidobtak már örmény csoportokat, amelyek énekeltek vagy imádkoztak a templomban. Ezúttal valószínűleg néhány bankjeggyel rontották a hallását. A csoport elégedetten szivárog ki, mosolyogva biccentenek felénk. Mission accomplished.


anatolia21 anatolia21 anatolia21 anatolia21 anatolia21 anatolia21 anatolia21 anatolia21 anatolia21 anatolia21 anatolia21 anatolia21 anatolia21

Akhtamar templomát I. Gagik vaspurakani király alapította palotakápolnájának, Manuel szerzetes-építész építette 915 és 921 között. A palotából a templomon kívül semmi nem maradt fenn. 1116-tól kezdve az örmény egyház központja volt, egészen az 1895-ös első örmény népirtásig, amikor a katholikosz székhelyét áthelyezték az orosz-örményföldi Ecsmiadzinba. 1915 tavaszán már csak néhány szerzetes figyelte, ahogy a túlparton kurd martalócok szállnak csónakokba, és kivont karddal közelednek a kolostor felé. Rettenetes várakozás lehetett.

A szerzeteseket lemészárolták, a kolostort kifosztották és felgyújtották, a sírköveket szétverték. A szigetet zárt katonai területté nyilvánították. Az 1950-es években lőtérré alakították, akárcsak elvbarátaik a julfai örmény temetőt – ezeknek az agya egy srófra jár. A modern restaurátorok interjúkban panaszolják, hogy a külső domborműveken akkora golyónyomok vannak, hogy nem tudják helyreállítani. 1951-ben hozzáfogtak lebontásához – ezt a kurd-török író Yaşar Kemal akadályozta meg kapcsolatain keresztül.

2005-2006-ban a török állam helyreállította a templomot és környezetét. A helyreállítást számos kritika érte: amiért múzeumként állították helyre, s nem engedélyezték az istentiszteletet és imádságot az örményeknek; amiért nem állították vissza a tetejére a keresztet; amiért a szigetet az örmény Akhtamarról átnevezték a „fehér ér” jelentésű török Akdamarra, és sehol nem említették a templom eredeti  Surp Hach (Szent Kereszt) nevét, sem örmény eredetét; amiért a faragott motívumokat igyekeztek török ill. arab eredetűeknek kimutatni; amiért a megnyitót április 24-re, az örmény népirtás gyásznapjára rakták. A Hürriyet, a legnagyobb török napilap „az örmény népirtás folytatásának” nevezte a helyreállítást, amely a templom és a sziget „eltörökösítését” célozza.

Az egykori kolostor térdig érő falai között érünk fel a kolostorudvarra, amely jó távlatot ad a templom déli homlokzatának. A négy homlokzat különlegességei a gazdag domborművek: ilyen nemigen van más örmény templomokon. Örmény domborműveket csak a noravanki kolostorban látni, de az jó négyszáz évvel későbbi, és egyetlen szerzetes-művész, Momik zseniális inspirációjának köszönheti keletkezését. A jelenetek nagyon vegyesek: az Ó- és Újszövetség történetei, alapító-figurák, világi jelenetek (vadászat, harc, földművelés), valódi és csodaállatok. Az egész együttesnek többféle ikonográfiai megfejtése is van; talán egyszer visszatérek rá egy külön posztban. A kitett török és angol nyelvű tájékoztató táblák azonban az összes jelenetet a Korán alapján értelmezik.


anatolia22 anatolia22 anatolia22 anatolia22 anatolia22 anatolia22 anatolia22 anatolia22 anatolia22 anatolia22 anatolia22 anatolia22 anatolia22 anatolia22 anatolia22 anatolia22 anatolia22 anatolia22 anatolia22 anatolia22 anatolia22 anatolia22 anatolia22

A templomban freskók is voltak – újabb különlegesség egy örmény templomban, ahol a gregoriánus/monofizita hitvallás szerint nem Krisztus látható, emberi, hanem láthatatlan, isteni lényege a lényeg, ezért nem képekkel, hanem körben a falba faragott szentírási idézetekkel jelenítik meg Őt. Hogy a freskók ne megjelenítő, hanem inkább csak ráutaló jellegűek legyenek, arról a restaurátorok gondoskodtak, lettek légyen bár muszlim törökök vagy ateista olaszok. A helyreállított képek olyan vázlatszerűek, mintha felvételizős rajziskolások készítették volna őket. Noha ez nem szerepelt a kritikák között, valószínűleg ez is taszíthatta az örmény látogatókat.

anatolia23 anatolia23 anatolia23 anatolia23 anatolia23 anatolia23 anatolia23 anatolia23 anatolia23 anatolia23 anatolia23 anatolia23 anatolia23 anatolia23

A helyreállításkor szerencsére találtak még annyi többé-kevésbé ép hacskart, örmény síremléket, hogy a temetőt is vissza tudják varázsolni a templom mögé. Belépni persze tilos. A faragványok nagyon archaikusak, a kőbe szinte csak belekarcolt keresztek és növényi ornamentikák, mint valami távoli viking emléken.

anatolia24 anatolia24 anatolia24 anatolia24 anatolia24 anatolia24 anatolia24 anatolia24 anatolia24 anatolia24 anatolia24 anatolia24 anatolia24 anatolia24 anatolia24 anatolia24

Ahogy visszaindulunk a komppal, egyre erősebben látszik a kopár tóparti hegyen fehér kövekből kirakott felirat: VATAN BÖLÜNMEZ – „A haza oszthatatlan”. Alatta félhold csillaggal, hogy ne legyen kétség, melyik haza oszthatatlan. Hiszen Örményországban, Khor Virap kolostoránál, az Ararát menti török határon is olvasható hasonló felirat a hegyoldalban: „Eastern Turkey=Western Armenia”. A törökök nem hagynak semmit a véletlenre.



Nyugat felé autózva, a tó délnyugati sarkán szeretnénk felkanyarodni a Deveboynu-félszigetre, ahol az irodalom szerint áll még néhány örmény templom. A letérőnél azonban gépfegyveres katonák állnak, behajolnak minden autóba. Erdoğan tegnap jelentette be, hogy a török hadsereg bevonul Szíria északi, kurd területeire, úgyhogy a törökországi kurd területeken megerősítették a katonai ellenőrzést. Mit mondjunk? „Az Önök kormánya által el nem ismert népirtás után még el nem pusztított örmény templomokat szeretnénk fotózni”? Vállat vonunk, tovább hajtunk. Talán lesz még idő, amikor itt is be lehet kanyarodni.


A Karacadağ-fennsíkon autózunk végig, Diyarbakırtól Urfáig. Holdbéli táj, sűrűn borítva lávakővel. Életnek semmi nyoma. Egy ponton zöld útjelző tábla: „Mîr Badin Türbesi” – „Badin sejk türbéje”. Kíváncsian lekanyarodunk. A poros földút négy kilométeren át vezet. Végig nomád kurd táborok, juh- és kecsenyájak szegélyezik. A rekkenő melegben senki nincs odakinn, de a sátrakból beszélgetés és gyereksírás hallatszik. A vulkáni sivatag tele van élettel.

Ahol az út végetér, kövekből egymásra rakott oszlop áll, tetején juta zsákkal. Talán a türbét jelezné, de körben csak sátortáborok vannak. Később, ahogy haladunk át a vidéken, már kiélesedik a szemünk: ahol az autóútról földutak vagy alig látható csapások indulnak el nomád táborok felé, mindenütt ilyen kőrakások jelzik a letérést. Ami először lakatlan lávakő-rengetegnek tűnt, két óra múlva már jelzett utakkal átszőtt lakott világnak bizonyul. Itt-ott egy-egy romladozó karavánszeráj, régi vár, egy korábbi világ tanújele.

anatolia25 anatolia25 anatolia25 anatolia25 anatolia25 anatolia25 anatolia25 anatolia25 anatolia25 anatolia25 anatolia25 anatolia25 anatolia25 anatolia25 anatolia25

Harran, bibliai nevén Hárán leginkább arról ismert, hogy itt élt Ábrahám, miután apjával és testvéreivel együtt eljöttek a káldeai Urból. Ide küldi majd vissza fiát, Izsákot, ahogy az is az ő fiát, Jákobot, hogy feleséget válasszanak az itt maradt testvér, Lábán családjából. A faluban még ma is mutogatják „Jákob kútját”, ahol Rebeka fogadta Izsák követét, Eliézert, és ahol Jákob megismerte Ráchelt.

Rebeka megitatja Izsák tevéit. A Bécsi Genezisből, az első fennmaradt illusztrált Bibliából (6. sz. eleje). A háttérben Hárán városa. A kutat korsóból tápláló forrásistennő még a klasszikus ábrázolásokból maradt itt.

De Harran sok egyéb miatt is fontos városa volt Északnyugat-Mezopotámiának. A Kr.e. 3. évezred óta részese volt a mezopotámiai városállamok hálójának, vezetői sumér és akkád királylányokat kaptak feleségül. Asszíria legfontosabb kereskedelmi állomása volt nyugat felé, az utolsó asszír király itt keresett menedéket Kr.e. 612-ben a hódító médek elől. A római-perzsa szembenállás idején az ütközőállamként létrehozott oshroenei arám királyság második városa volt Edessza/Urfa után, így leghamarabb itt gyökerezett meg a kereszténység. Itt esett el Crassus a perzsák elleni csatában Kr.e. 53-ban, itt ölték meg testőrei Caracalla császárt, itt veszített csatát Galerius császár 296-ban. II. Marwan kalifa alatt a Hispániától Közép-Ázsiáig terjedő arab kalifátus fővárosa volt. A 8. században itt kezdték el a szír tudósok a görög természettudományos művek lefordítását szírre, majd szírről a rokon arab nyelvre – hogy négyszáz év múlva majd Andalúziában fordítsák őket tudni vágyó szerzetesek arabról latinra, így hozva vissza a klasszikus műveltséget Európába. A hatalmas, gazdag és kifinomult várost végül a mongolok pusztították el. Vajon mire gondolhattak, miközben szablyáikat tisztogatták a vértől a füstölgő romok fölött? A job well done? Talán nem is tudták, hogy egy négyezer éves várost pusztítottak el; talán szűkös értelmük nem is volt képes ekkora történelmi távlat befogadására. És ami a legszomorúbb, a rabolt holmikon kívül semmit nem profitáltak belőle, nem építettek a hódításra, mint a latinok: miután a gabona és a marhahús elfogyott, s a kevés aranyat elverték, ugyanolyan nyomorult savanyútejivó nomádok maradtak, mint voltak.

Harran város kiásott romjai ma sok négyzetkilométeren terülnek el. Mellette fekszik a mai Harran település, amelynek méhkas-szerű agyagházai ugyancsak sok ezer évre nyúlnak vissza. A település központja az erőd, amelyet az egykori sabaeanus holdtemplomból alakítottak ki 1060 körül. Harran ugyanis a 11. századig megőrizte mezopotámiai holdkultuszát. Amikor al-Maʿmun bagdadi kalifa 830-ban hadsereg élén parancsolta meg nekik, hogy vagy térjenek át az egyik „könyv vallására”, vagy elpusztítja őket, ők azt felelték, hogy a Korán 2:62, 5:69 és 22:17-ben felsorolt „könyv vallásai” – zsidók, keresztények, zoroasztriánusok és sabaeanusok – közül ők a sabaeanusok. Ez valószínűleg nem volt igaz – Mohamed, akarom mondani a neki tollba diktáló Gabriel arkangyal a dél-iraki gnósztikus mandaeanusokat, Szent János-hívő keresztényeket értette sabaeanus néven –, de a vallástörténetben járatlan kalifa elfogadta a választ, s a harraniak nyugodtan imádhatták tovább a holdat egészen 1033-ig, amikor a kultusszal jobban tisztában lévő helyi muszlimok pogromot hirdettek ellenük.


anatolia26 anatolia26 anatolia26 anatolia26 anatolia26 anatolia26 anatolia26 anatolia26 anatolia26 anatolia26 anatolia26 anatolia26

Ahogy megállunk a méhkas-házak mellett, gyerekek rohannak meg minket. Idegenvezetnének, az ellenértéket is megnevezik: „sheker bonbon”, cukorka, illetve „bir lira”, egy líra. Törökül nemigen értenek, Harran lakossága máig arab, illetve kis részben arám nyelvű. Minden tiltakozásunk ellenére kísérnek, mint az árnyék, pillanatok alatt kidolgoznak velünk egy „megböklek hátulról – elkapsz-e” játékot.


A méhkas-házak elitje egy olyan udvar, amely „a legöregebb harrani házként” hirdeti magát. Sok kupolából álló egység, skanzenszerűen berendezve. Első látásra turistacsapdának tűnik, de bejárva tényleg autentikus, még ha kicsit sok is az összegyűjtött régi tárgy. Ráadásul a látogatás ingyen van: a hasznot az udvaron felszolgált kávékból és üdítőkből remélik. Harrani romkocsma.


anatolia27 anatolia27 anatolia27 anatolia27 anatolia27 anatolia27 anatolia27 anatolia27 anatolia27 anatolia27

Harran igazi jelképe azonban a víz. Az Eufrátesz-gátak visszahozták a régiónak a termékeny félhold idején élvezett gazdagságot. Mindenütt csatornák, hatalmas öntözött földek, gazdag termés. A település víztornya az erőd mellett áll. Beton építmény a 80-as évekből, ugyanaz az űrállomás-stílus, mint a korabeli szocialista országokban. És ugyanúgy ereszt. A tetején lévő tartály repedésein keresztül gazdagon ömlik a víz le a torony alá, és kis patakként csörgedezik el. Modern forrásistenő. A repedésekből csemetefák sarjadnak. Az építmény funkciójával, megjelenésével és defektusával együtt tökéletes emblémája Harrannak.


Ha Harran Ábrahámmal büszkélkedik, a szomszédos Urfa is versenybe száll érte. Ha Harran a Tórára támaszkodik, Urfa a Koránra. Ebben (21,68-69) azt olvassuk hogy Ábrahámot, miután az egy Isten igaz hitére rátalált, és elégette a bálványszobrokat, Nimród, a pogány király maga elé idézte, és tűzhalálra ítélte. Óriási tüzet rakatott, és katapulttal lövette ki rá Ábrahámot. Isten azonban nem hagyta cserben választottját, és a tűz helyére tavat teremtett, úgyhogy Ábrahám már a vízben landolt. S hogy honnan tudjuk, hogy ez Urfában történt? Hát csak meg kell nézni a régi várban máig álló két antik oszlopot, amelyről, mint a csúzli két száráról, Ábrahámot kilőtték, s a vár alatt a Balıklıgölt, a Szent Halak Tavát, ahová esett. A ma a Halil-ul-Rahman mecsettel körülvett tó azóta is szent, s csúnyán néznek arra, aki a környező kifőzdékben halat kér.



A Koránt maga Gabriel arkangyal diktálta Mohamednek, s szövege már a világ teremtése előtt megvolt Allah elméjében, így hitelességéhez kétség nem fér. Annál érdekesebb, hogy ez a Biblia szempontjából apokrif történet már Mohamed előtt jó pár száz évvel felbukkan a rabbinikus irodalomban. A babiloni fogságban élő, s immár arámul beszélő zsidók a bibliai „Isten kihozta Ábrahámot a káldeus Urból” helynevét, az אור כשדים Ur Kashdim-ot már nem ismerték, s az אור Ur nevet „tűz”-nek értelmezték. A „kihozta Isten Ábrahámot a káldeusok tüzéből” értelmezésre pedig helyes kis hóhmec-történetet alkottak, amely annak rendje s módja szerint bekerült a Mishna Genesis Rabbah könyvébe, amely a Teremtés könyvét értelmezi rabbinikus szellemben, arám nyelven. Nem kizárt, hogy ezt a széltében elterjedt történetet Mohamed már azelőtt ismerte, hogy Gábriel arkangyal egyértelműsítette volna számára hitelességét.

Ugyanitt, a Halil-ul-Rahman mecset kertjében mutogatják azt a barlangot is, ahol Ábrahám született. Barlangban, mint Jézus? Igen. És a hasonlóság nem áll meg itt. Nimród király, aki betegesen féltékeny volt hatalmára, egy frissen támadt fényes csillagból arra következtetett, hogy mostanában születik meg az, aki megfosztja őt és isteneit hatalmuktól. Ezért aztán minden várandós nőt összegyűjtött udvarában, s csak a lányszülötteket engedte el, az újszülött fiúkat megölette. Udvarnokának, Terahnak is ez időben született fia, de felesége már korábban elbujdosott a háztól, s egy barlangban szülte meg a fiút, Ábrahámot, akire aztán az angyalok vigyáztak, míg fel nem nőtt. Ezt a valószínűleg a Lukács-evangélium által inspirált történetet is a rabbinikus irodalomban olvashatjuk, s a jámbor zsidók máig színigazságként terjesztik. Akárcsak a Korán, persze ismét függetlenül a rabbinikus és keresztény előzményektől.

A rabbinikus történet legnagyobb haszna, hogy ez ihlette az egyik legszebb szefárd népdalt:


Ensemble Lyrique Ibérique: Mikor Nimród király. A Romances judéo-espagnoles (1992) lemezről.

Kuando el rey Nimrod al kampo saliya
Mirava en el syelo i en la’streyeriya
Vido lus santa en la djuderiya
K’aviya de naser Avraam avinu.

Avram avinu, padre kerido
padre benditcho, lus de Israel!

La mujer de Terah se kedo prenyada
De diya en diya, el le preguntava.
De ké tenech la kara tan demudada?
Eya saviya el byen ke teniya.

En fin de mueve mezes parir keriya
Iva kaminando por kampos i vinyas,
A su marido, tal, no lo deskuvriya.
Topo una meara, ayi lo paririya.

En akéya ora el nasido avlava:
Andadvos mi madre, de la meara.
Yo ya topo kyen m’aletchara,
Malah del yelo me akompanyara,
Porke so kriyado del Dyo benditcho.
Mikor Nimród király kiment a mezőre
Feltekintett az égre és a csillagokra
Szent fényt látott a zsidónegyed fölött,
Mert akkor született Ábrahám apánk.

Ábrahám apánk, szeretett atyánk,
áldott atyánk, Izrael fénye!

Terah felesége várandós lett
Férje napról napra kérdezgette őt:
Mitől változott el annyira az arcod?
Jól tudta ő, milyen kincset hordoz.

Kilenc hónap után szülni készült
Mezőkön, szőlők közt bolyongott
Férje előtt nem fedte fel a titkot,
Talált egy barlangot, ott szülte meg őt.

Az újszülött megszólalt abban az órában:
Menjen el békében, anyám, a barlangból.
Lesz majd, aki engem megszoptasson,
Mennyei angyal kíséri lépteim
Mert az áldott Isten szolgája vagyok.

Urfa, Ábrahám barlangjának mecsetje

Ábrahám fiai azonban messze nem férnek meg egymással olyan jól, mint hagyományaik. A zsidók 1896-ban, az első népirtás után költöztek el Urfából Aleppóba, Tiberiasba és Jeruzsálembe. Ugyanekkor a török állam által felbérelt kurd martalócok 8000 örményt mészároltak le itt. 1915-ben a többit is kiirtották. A szír keresztények, akik túlélték a népirtást, 1924-ben költöztek el Aleppóba. Székesegyházukat és püspöki palotájukat a térkép még Péter-Pál templomként jelöli, de már 1924-ben dohánygyárrá alakították át. Ma az urfai műemlékvédelmi hivatal székhelye.

„Az egész világ imád Téged, Előtted térdel, és minden nyelv köszönetet mond Neked. Szent Péter és Pál eme temploma, ahová a hívők betérnek, II. Jakab patriárka és Szt. Gregorius Dávid metropolita idején épült, a szír-jakobita hívő nép hozzájárulásaiból, a szeleukida időszámítás 2112. évében [1861]. Isten jutalmazza meg minden támogatóját.”

anatolia28 anatolia28 anatolia28 anatolia28 anatolia28 anatolia28 anatolia28 anatolia28 anatolia28

Nemigen szoktunk belegondolni, hogy a római birodalom az egész mai Törökországot magában foglalta. Anatólia-szerte lenyűgöző római emlékek sokasága áll még. És a provinciák életszínvonala nem sokban különbözött az itáliaitól. Ahogy Aquincum piacán friss osztrigát lehetett kapni – az Adriai-tengerről hozták szalma között jégbe bugyolálva –, úgy az utolsó anatóliai helyőrségben is olyan mozaikpadlók voltak, amelyeket egyetlen római patríciusház sem szégyellt volna.

Zeugma városát Nagy Sándor alvezére, I. Szeleukosz Nikanór alapította a Kr.e. 3. században az Eufrátesz gázlójánál, kereskedelmi útvonalak találkozásánál. A város gyors fejlődésnek indult, s ez a római hódítás (Kr.e. 64) után is folytatódott. A római birodalom legkeletibb nagyvárosa volt. Két római légió állomásozott itt, s az elit számára épült római villanegyed fényűzése nem maradt el az Itáliában vagy az európai provinciákban fennmaradt villák mögött.

Zeugma ötszáz év virágzás után, a 253-as perzsa támadást követően indult hanyatlásnak. Romjai 1700 éven át bolygatatlanul álltak, míg csak 2000 táján a nemzetközi figyelem középpontjába nem került. Ekkor épült meg a Birecik-gát, s az Eufrátesz rövidesen elöntötte a város elit negyedét. Hatalmas nemzetközi támogatás özönlött Törökországba pénz és szakemberek formájában, s még időben sikerült feltárni és megmenteni a legszebb mozaikokat. Ezeket a 2011-ben épült hipermodern gaziantepi Zeugma Múzeumban állították ki, amely 1700 négyzetméternyi ókori mozaikkincsével ma a világ legnagyobb mozaikmúzeuma.


Érdekes, hogy a nagy mozaikok jelentős részét eleve víz alá tervezték. Ezek ugyanis a villák nyitott átriumának padlóját díszítették, ahol sekély medencében összegyűlt az esővíz, frissítve a villába beáramló levegőt. Témáik ezért gyakran vízzel kapcsolatosak: Neptunus és más vízi istenségek, halak, vízi jelenetek, vagy csupán hullámszerűen áramló geometrikus formák, amelyeket a víztükör finom fodrozódása tett dinamikussá.


anatolia29 anatolia29 anatolia29 anatolia29 anatolia29 anatolia29 anatolia29 anatolia29 anatolia29 anatolia29 anatolia29 anatolia29 anatolia29 anatolia29 anatolia29 anatolia29 anatolia29 anatolia29 anatolia29 anatolia29 anatolia29 anatolia29 anatolia29 anatolia29 anatolia29 anatolia29 anatolia29

A római város persze nem azt jelentette, hogy lakói, vagy akár csak az elit is, rómaiak lettek volna. Még a légiók is soknemzetiségűek voltak, Britanniától Észak-Afrikáig és a szkítákig. A gazdasági elit pedig természetszerűleg jórészt helyi volt. A római stílusú mozaikokon főleg görög, és gyakran szír feliratokat olvashatunk.


A gyűjtemény emblematikus darabja egy női fej-töredék. Lehetett istennő, mitológiai asszony, egyszerű nő. Nem tudjuk már meg soha, mert a körülötte lévő mozaikból nagyon kevés maradt fenn hozzá. A régészek „cigánylánynak” nevezték el. A múzeumban külön szobája van, ahová sötét labirintuson keresztül lehet bejutni, s a sötét szobában csak erre az egy képre esik egy szpotfény. Arca mára Gaziantep város turisztikai logójává vált.


A mozaikok egy része – mint a birodalom sok más fennmaradt mozaikja, a leghíresebb a szicíliai Piazza Armerina – vadászjeleneteket ábrázol sosem látott, csak az irodalomból ismert egzotikus állatokkal, ami szintén erősítette a birodalom egybetartozását, hiszen ezeket is a birodalom távoli területeiről hozták az amfiteátrumokba. Alább egy részlet látható hím- és nősténytigris ábrázolásával. Frazon Zsófi tigristáros rákérdezett, miért különböztették meg itt a tigris két nemét, mikor általában csak egy tigrist szoktak ábrázolni. Szerencsére pontos választ tudok erre adni a zeugmai levéltárból fennmaradt provinciális latin nyelvű papirusz alapján, amely a következő megrendelést rögzítette:

„Akkor lesz négy páva a négy sarkon, egy párduc, egy oroszlán, egy zsiráf, egy elefánt, egy rinocérosz”, mondta Aman Aman Kefa szír kőfaragó és mozaikrakó mester, megnyálazva stylusát.

„Egy elefánt egy rinocéroszszal,” helyesbített Baius Maximus Tertius centurio. „Egykori parancsnokom és tanítómesterem, Gaius Plinius Secundus admirális a Naturalis Historia 8.29. fejezetében megírta, hogy a rinocérosz esküdt ellensége az elefántnak, s bárhol találkoznak, harcba szállnak. Ezt szeretném látni a padlómon úgy, ahogy Lawrence Norfolk leírja majd kétezer év múlva The Pope’s Rhinoceros című könyvében.”

„Elefánt rinocéroszszal, keccsók parancso”, jegyezte Aman Aman. „És egy tigris.”

„Igen, egy tigris”, révült el Baius Maximus. „Támadó ugrás közben, ahogy Plinius tengernagy úr leírta a Naturalis Historia 8.25. fejezetében. Ha ugyanis a kicsinyeit elrabolják, és ezért a vadászra támad, a vadász egy tükröt hajít elébe, s a tigris ezzel elvan egy darabig, azt gondolván, hogy kicsinyét látja benne.”


British Library, Royal MS 12 C. xix, Folio 28r

„Igenis”, helyeselt Aman Aman. „Tehát egy hím tigris, amint a vadászra ugrik.”

„De hiszen a nőstény tigristől rabolják el a kölykét”, vetette ellen Baius Maximus. „Az támad a vadászra.”

„Nem”, mondta szelíden, de ellentmondást nem tűrően Aman Aman. „A nősténytől rabolták el, de támadni a hím támad. Méghogy a nőstény! Annak a helye a harem. Ha a családon sérelem esett, azt a hím bosszulja meg.”

„Rendben”, mondta Baius Maximus, arra gondolva, hogyan értelmezik majd az atrium medencéjének mozaikjait a helyi szír előkelők, amikor ő, a nincstelen savariai családból kilenc testvér közül a légió ranglétráján felkapaszkodott centurio meghívja majd őket vacsorára. „Akkor hát legyen egy támadó hím és egy várakozó nőstény tigris.”




A zeugmai kiállításon egy kis sztélé is áll. Fülkéjében ingecskés kisfiú tart egy fejetlen madarat és egy nagy fürt pisztáciát, talapzatán görög felirattal: „Brutus Koskonios, idő előtt! Isten veled!” A pisztáciafürt előrevetíti a nagy pisztáciaültetvényeket, amelyeken Zeugma felé tartva átvágunk majd. Az Eufrátesz menti dombok között kanyargunk, kis utakon, folyóvölgyekbe fel-le. A falvakból végeláthatatlan birkanyájakat és marhacsordákat hajtanak itatni a folyókra, amelyek fölött olykor meglepően épen maradt római híd vezet át. Tulajdonképpen nem is Zeugmába megyünk, ott már sok extra látnivalót nem remélünk, hanem húsz kilométerrel feljebb a folyón Rumkale várához, ami törökül római várat jelent. Római, majd bizánci helyőrség állt itt egy folyóparti sziklán, amely az Eufratesz vízszintjének megemelkedésével impozáns félszigetté lett. A vár helyén eredetileg hettita, majd asszír erőd állt. A 11. században a keresztesekkel szövetséges kilikiai örmény királyság vára volt Hromgla néven, az örmény katolicizmus fontos központja. A szír keresztények építették a vár mellett ma is álló 12. századi Bar Nerses templomot és a 13. századi Bar Şavma kolostort. Kishajó visz át ide, körbe lehet járni a félszigetet, felmenni a várba és a templomokba. Ha csoporttal jövök, megcsináljuk. Kishajó visz át a túlparti Halfetibe is, amelynek óvárosát Zeugmához hasonlóan elnyelte a Birecik-gát. A tornyok és minaretek még kiállnak a vízből, a hajóból látni a víz alatti várost.

anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30 anatolia30

Rumkaléből tovább megyünk északra, a Nimród-hegy felé. Ahogy elérjük a leágazást, ahonnét már rálátni az Atatürk-gátra, az Eufratesz legnagyobb víztározójára, katonai ellenőrzésbe botlunk. Útlevelek. Lloyd útlevelében felfedezik a karabahi örmény vízumot. Ez Törökországban nem tilos, de mégis súlyosan negatív gesztus az azeri testvérekkel szemben, és potenciálisan örménybarát, tehát törökellenes utalás. Mindhárman nézik, forgatják, tárgyalják, mi a teendő. Majd megkérdezik Lloydot, mi a foglalkozása. Nyilván újságírót vagy hasonlót várnak, azzal szemben már van eljárásprotokol. „Művész vagyok”, mondja Lloyd. Egymásra néznek, mosolyogva bólogatnak. Ártalmatlan, bohém figura. Visszaadják az útlevelet. Innen már egyenes út vezet az utolsó állomásunkra, a Nimród-hegyre.


Az ókori Commagene kis ütközőállam volt a római és a perzsa birodalom között. Kr.e. 163-ban szakadt ki a széthulló Szeleukida birodalomból, s Kr.u. 72-ben kebelezte be végleg a római birodalom. E két évszázadban egy örmény származású, alapvetően perzsa kultúrájú, de fokozatosan hellenizálódó királyi dinasztia uralkodott fölötte. Ez a kevert kultúra tükröződik a fennmaradt nagyszabású emlékeken is. A kis állam királyi székhelyén, Arsameiában I. Antiochus – Ἀντίοχος ὁ Θεὸς Δίκαιος Ἐπιφανὴς Φιλορωμαῖος Φιλέλλην, Antiochus, az igazságos és kiváló isten, a rómaiak és a görögök barátja, ahogy önmagát nevezi felirataiban, s ez mindent elmond egyfelől megalomán énképéről, másfelől a geopolitikai valóságról – apjának, I. Mithridatesnek építtetett síremlék-együttest, a közeli Nimród-hegyen pedig önmagának. Az istenszobrok külseje és leírásuk a fennmaradt feliratokban egyszerre jellemzik őket görög és perzsa istenekként.

A római és a perzsa birodalom közé ékelődött Commagene. A másik ütközőállam az arám Osrhoene királyság Edessza (Urfa) központtal, alatta a latinul Carrhae-nek nevezett Harrannal, amelyekről feljebb volt szó.

Commagene központja, Arsameia és a Nimród-hegy hirtelen szökik fel a síkság fölé. Meredek út vezet fel ide, mély folyóvölgyekben, gyönyörű panorámákkal. Lépten-nyomon meg kell állnunk egy-egy fotóra.

anatolia31 anatolia31 anatolia31 anatolia31 anatolia31 anatolia31 anatolia31 anatolia31 anatolia31 anatolia31 anatolia31 anatolia31 anatolia31 anatolia31 anatolia31 anatolia31 anatolia31 anatolia31 anatolia31 anatolia31 anatolia31 anatolia31 anatolia31 anatolia31 anatolia31 anatolia31

Arsameia, vagy mai török nevén Eski Kale, „Régi Vár” hegye csupán egy síremlék-együttes, amelyet I. Antiochus emelt apjának, I. Mithridatesnek. A valódi székhely a Kahtaçay folyó másik oldalán emelkedő Yeni Kale, „Új Vár” volt. Az autóútról szerpentinösvény visz fel a hegy tetejére, érintve a síremlék-együttes négy részét. Az első rész egy sztélé, amely az iráni Mithras istent ábrázolja, amint kezet ráz Antiochus vagy Mithridates királlyal, jelezve, hogy az utóbbi egy szinten van az istenekkel. Az istenek azonban az idők során rendet raktak soraikban, s a király figurájából semmi nem maradt fenn.



A másik sztélé az út fordulóján hasonló isteni kézrázást ábrázol, a sztélé hátoldalán kitűnő állapotban fennmaradt görög szöveggel. A két figura csodálatos kilátást élvezne innen a Commagene-birodalomra, ha lenne még fejük. A sztélé mögött a hegyoldalban barlang nyílik, amelyben lépcsők vezetnek fel egy felső terembe, talán egykori Mithras-szentélybe.


anatolia32 anatolia32 anatolia32 anatolia32 anatolia32 anatolia32 anatolia32 anatolia32

A harmadik, maja domborművekre hasonlító sztélé és környéke maradt meg a legépebben, minthogy ezeket a régészeti feltárásig betemette a föld. Ezen Antiochus király ráz kezet Héraklésszel. Mellette barlang nyílik, bejárata fölött terjedelmes görög szöveggel, amelyen Antiochus elmondja, miként alapította a síremlék-együttest, és milyen szertartásokat rendelt számára.

anatolia33 anatolia33 anatolia33 anatolia33 anatolia33 anatolia33 anatolia33

Végül a hegy csúcsán épületegyüttes romjai. A töredékekből ítélhetően itt állt Mithridates szobrokkal díszített mauzóleuma. Innen is gyönyörű kilátás nyílik a tájra, a Kahtaçay folyó völgyére, s a túloldalon a Yeni Kale hegyére. Ott állt a commagenei uralkodók palotája, amelyet később többször átalakítottak, utolsó állapota szerint mameluk erőd.





Még feljebb hatolunk a kanyonban, fel a Nimród-hegy gerincére. A fogadóépület szép modern épület. Belseje a pénztárral és a múzeumi bolttal egyre szűkülő és mélyülő folyosón közelíthető meg, mint a berlini zsidó múzeum, vagy a belżeci emlékmű belseje, utalásképpen a hegytető sírkamrájára. A pénztártól gyalog vágunk neki a kilométeres hegyi útnak.


anatolia34 anatolia34 anatolia34 anatolia34 anatolia34 anatolia34 anatolia34 anatolia34 anatolia34 anatolia34 anatolia34 anatolia34 anatolia34

A monumentális síremlék a 2150 méter magas csúcs két oldalán emelkedik. Két szoborcsoport, egymás tükörképei. Mindkét oldalon ugyanaz a hét hatalmas kőfigura ül magas talapzaton, trónszéken: két szélen egy sas és egy oroszlán, középen Zeusz-Aramazd (az istenfigurák egyszerre perzsa-örmény és görög istenségek), jobbján Antiochus és a Commagenére vigyázó Jó Szerencse istennője, balján Apollo-Mithras és Héraklész. A figurák fejei rég leestek, ezeket a talapzat előtt állították fel. Embermagas, de gyönyörűen, érzékenyen faragott fejek. Az odafönt fej nélkül trónoló testek maja vagy inka szobrokra emlékeztetnek. Az egész monumentális komplexum egyáltalán nem áll arányban Commagene földrajzi és politikai jelentéktelenségével. Messze túlnő egyetlen uralkodó megalomániáján, aki istennek képzelte magát, és így akart megmaradni az utókor emlékezetében.



Sosztakovics: Waltz No. 2. – Stjepan Hauser

anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35 anatolia35

Körben kihalt a táj, csak az alacsonyabb hegyvonulatokon túl terülnek el az Eufrátesz duzzanatai, ott, ahol Antiochus még csak egyetlen kék szalagot látott. Ezeket a víztározókat és ezt a hegyet e bejegyzés első képén felülről láttuk. Feltekintek az égre, ahonnét akkor néztem le ide, keresem magam. Hamarosan megint ott járok, úton az egykori oszmán birodalom legkeletibb tartományából a legnyugatibba.