Pogányok Garniban


Garni hellenisztikus temploma anomália Örményországban. A mély szurdok fölötti platón, ahol zömök, csúcsos sisakos kaukázusi templomot várnánk, oszlopos-timpanonos tökéletes görög templom emelkedik magas lépcsősor tetején, mintha a tér-idő egy pillanatra összezavarodott volna, s az Ararát alatt vezető út hirtelen a Peloponnészosz hegyei közé kanyarodna fel. Valószínűleg a kortársak is a tér-idő hasonló megbicsaklásaként élték meg, hogy I. Tiridatesz király Kr. u. 66-ban a hatszáz éves perzsa szövetséggel szakítva Rómába utazott, ahol Nérótól királyi koronát, szövetségesi jobbot és ötven millió drachmát kapott, hogy hegyi országát erődítményekkel lássa el a perzsák ellen. Az erődrendszer központja Artashat királyi főváros volt a mai Khor Virap kolostor mellett, északi kulcspontja pedig Garni erődítménye, benne a Napistennek szentelt templommal, akihez továbbra is a perzsa Mihr néven fohászkodtak.

Hogy a templom miként maradhatott fenn a kereszténység felvétele után, nem tudjuk, de 1679-ben még állt, mert ekkor döntötte romba a folyó szurdokából mint epicentrumból kiinduló földrengés. Újjáépítése többször is felmerült, már a cári időkben át akarták vinni Tifliszbe, hogy ott az első Róma tekintélyével hitelesítse a harmadik Róma kaukázusi uralmát, de végül csak 1975-ben sikerült helyreállítania Alexander Sahinian jereváni akadémikusnak. A rekonstrukció meggyőző, a sok jól jelölt kiegészítés nem zavaró az épségben fennmaradt márványtömbök között. A leghitelesebbek azonban a graffitik, amelyek arról tanúskodnak, hogy a templom már a régi századokban is kihívást jelentett a látogatók valóságérzéke számára. A hetedik századi kufi kézírással írt mementót – „Allah, a könyörületes és irgalmas nevében, itt járt Ahmed” – valószínűleg arab hódító véste a tempom alapjába, míg a 16. századi perzsa kereskedő Isten segítségét kéri útjára, miután itt evett és ivott. Az ő nyomukba lépünk mi is, még ha látogatásunkról nem is a templom, hanem a Facebook falán hagyunk nyomot.

garni garni garni garni garni garni garni garni garni garni garni garni garni garni garni garni garni

A falu határában rendőrautók keresztben az úton, előttük hosszú autósor. Izgatott örmény autósok vitatkoznak a hajthatatlan pózban feszítő rendőrökkel. Az egyik rendőr előresétál a kocsisor mellett, visszafordulásra sürgeti őket. Egy sofőr kiugrik, nekitámad, verekedni kezdenek. A többiek szétválasztják őket. Előremegyek. „Nem lehet továbbmenni?” „Nem.” „Nézze, magyar csoport vagyunk, egyszer az életben jutunk el Garniba, és most a célnál forduljunk vissza?” A tiszt kicsit habozik, aztán int. „Menjenek.” Boldogan húzunk el az elképedt örmény autósok mellett. Néhány kilométer múlva újabb rendőrkordon. Itt már a magyar csoport sem használ, ott kell hagynunk a buszt, csak gyalog mehetünk tovább, de onnan már csak egy kilométer a templom. „Miért nem lehet továbbmenni busszal?” kérdezem. „Nem tudom”, mondja a rendőrtiszt. „Áhá, akkor biztosan politika”, böködöm a mellét. Elvigyorodik. „Maga mondta.”




Nemsokára egy harmadik kordon is feltűnik, ez már civil. Keresztbefordított égszínkék kisbusz, oldalán örmény tacepaók. A kocsi és az út szélességének különbségét rőzsével és kövekkel töltötték ki. Előtte izgatott csoportok tárgyalnak, az út mentén öregemberek ülnek sorban, fekete varjak az út korlátján. „Zdravsztvujtye”, állítok eléjük, mint Osztap Bender az Aranyborjúból. „Mi történik itt?” A kattogó örmény hangokból csak a „ruszulit” értem, nyelvet keresnek. Az egyik öregember magához int. „Van nekünk egy folyócskánk. A templomhoz mennek? No hát ha a völgybe lenéznek, azt látják. A megyei tanács el akarja vezetni csőben a nagy részét, víztározóba. Hát mi abból élünk, abból öntözzük a földjeinket. Azt nem adjuk. Már egy éve folynak a tárgyalások, semmire nem jutottunk. Most két napja lezártuk az utat, azt akarjuk, legyen végre döntés.” „Molodcy, jól teszik”, dicsérem. „És van valami foganatja?” „Ma délután négyre kijön a köztársasági elnök, tőle akarunk ígéretet, hogy nem veszik el a folyónkat.” „És hogyhogy csak maguk férfiak vannak itt? Hol vannak az asszonyok?” „Most otthon, de ne féljen, négyre kijönnek ők is.” „Udacsi, sok sikert”, búcsúzkodunk.




A templom előtt vásáros bódék, a legtöbb a megcsappant turistaforgalom miatt bezárt, de néhányan kitartanak. Egy idős asszony gránátalmabort árul kimérve és palackozva. Ajánlom a többieknek, ha valami helyi érdekességet akarnak ajándékba, ezt vegyék. „Jerevánban nem lehet kapni?” kérdezi Cesare. „Nem könnyű itt visszafelé egy kilométeren át zacskóban cipelni.” „Lehet, persze, de én ha tehetem, mindig inkább helyi árusoknál vásárolok, az őket erősíti. Local business”, mondom.

Ahogy visszafelé indulunk, autók érkeznek a templomhoz, turisták szállnak ki belőlük. Minden örmény volt vagy lesz taxis, ez náluk veleszületett mesterség, nem sok kell az aktiválásához. A helyi örmény autótulajdonosok felismerték a váratlan üzleti lehetőséget, és a rendőrkordontól a templomig fuvarozzák az ott leállított turistabuszok utasait. „Local business”, mondja Cesare.






Mire a kordonhoz érünk, már ott van a tévé is, éppen Garni parlamenti képviselőjét interjúvolja, ritka rossz arcú ember, akárcsak a kísérői, vastag nyakú, magabiztos tekintetű maffiózók. Nem értem, de körülbelül el tudom képzelni, mit ígér, és hogy a körben álló tömeg ebből mennyit hisz el. A gyerekek fenyegetően emelik a magasba a tacepaókat, hogy a ritkán látott vendég is jól lássa. „Van maguknál is ilyen?” kérdezi tőlem a fiatal kameraman a riport végén. Szívesen mondanám, hogy nincsen. „A mi kormányunk sem jobb”, vigasztalom. „Idióták ott is?” vigyorog. „Cseréljünk, mi odaadjuk ezeket, adják nekünk a maguk idiótáit”, mondja. „Nem járnának jól velük”, óvom Örményországot.



A kordonnál néhány turistabusz, menetrendszerű marsrutka, iskolabusz vár gyalogosan visszaérkező utasaira. A rendőrök melett elhaladva kiintek, hangosan köszönök el tőlük. Mindannyian tisztelettudóan intenek és köszönnek vissza, hálásak az emberi szóért a kimerítő veszekedéssel eltöltött nap után.


Láthatatlan városok: Tbiliszi óvárosa


„Láthatatlan városok” sorozatunkban, amelynek a FUGA Építészeti Központ (Budapest, Petőfi Sándor u. 5.) ad helyet, más-más okból láthatatlanná vált városokról beszélünk. Az eltűnt prágai zsidó negyedről szóló első előadás után a második alkalommal, június 25-én szombaton délután 3 órakor Tbiliszi egykori óvárosát mutatjuk be.

Tbiliszi óvárosát 458-ban alapították és épp ezerötszáz év múlva pusztították el. A Kaukázus legnagyobb kereskedővárosának régi városrésze, ahol tizenhat nemzetiség élt külön-külön negyedekben a fallal körülvett Kala („a Vár”) negyeden belül és kívül, a negyvenes évek végétől kezdve esett áldozatául a személyesen Sztálin és Berija által koordinált modernizációnak. A városfejlesztés, amely a fő közlekedési utakat az óváros szívén, az egykori nagy bazáron keresztül vezette át, alapvetően a régi városi negyedek és autonómiák megsemmisítését, Tbiliszi homogenizálását és szovjet iparvárossá átalakítását célozta. Az óváros szűk utcáinak labirintusát széles utak darabolták fel, lakóikat lakótelepekre költöztették, templomait és mecseteit bezárták vagy lebontották, bazárja helyén hatalmas körforgalmat építettek. Kereskedelmi és közigazgatási funkciói az új városrészekbe települtek át. Az óváros maradványainak megsemmisítése, hol telekspekuláció, hol rosszul felfogott restaurálás formájában, még ma is folyik.

A századfordulós Tbiliszi óvárosáról azonban hatalmas dokumentáció maradt fenn útleírások, ábrázolások, térképek formájában, és mindenekelőtt a Kaukázus nagy fotósának, Dmitrij Jermakovnak a tbiliszi képzőművészeti főiskolán őrzött, több tízezres üvegnegatív-hagyatékában. Előadásunk során ezek segítségével rekonstruáljuk ez az egykori gazdag városi kontextust, létrejöttét és működését, összevetve az elmúlt évek felvételeivel és kitekintést adva a jelenlegi folyamatokra és a jövőbeli kilátásokra is. Mert Tbiliszi, amelyet ezerötszáz éves történelme során huszonhatszor pusztítottak el megszálló seregek, ezt a pusztítást is túl fogja élni.

Örményországban a fény


A régi örmény királyi út a Hrozdan folyó szurdokában vezet Jerevántól Bjni felé, mellettünk a meredek sziklafalakon lila virágok nagy gombócai nyílnak, a folyópartot friss zöld fű vékony szőnyege borítja. Ugyancsak megváltozott a táj tél óta, amikor hófalak között haladtunk itt, a vidéket egyenletesen borító fehér takaróba vágott, egy autó széles úton.


A faluba érve megállunk a hídon, a vár alatt, amelyet a Pahlavuni hercegek építettek, amikor a 11. században a Bagratuni királyok rájuk bízták a hadi út felügyeletét Sevantól Jerevánig. A híd karfáját az egykori örmény helyőrségi katonák leszármazottai támasztják, szégyenlősen mosolyognak, zavarodottan poénkodnak egymással, amikor a busz összes hölgye rájuk irányítja a kamerát. A folyó partján öregasszonyok valamit szedegetnek a fűben. „Mit gyűjtenek?” kérdezi Dorka az egyiktől, ahogy felkapaszkodik a parton. „Gyógyfüveket.” „És mire jók?” „Mindenre, édeském, az égvilágon mindenre!”



A madaras khachkarok között öregember kapálja a gyomot egy fehér kőből faragott khachkar előtt. „A fiamé. A háborúban esett el, ezért a katholikosz engedélyével ide temethettük a templomkertbe. A kő egy olyan khachkar másolata, amelyet az azerbajdzsáni hadsereg pusztított el a julfai temetőben. Fénykép után faragtuk.”


A vasárnapi mise nemrég érhetett véget, a pap a templomkertben asszonyokkal uzsonnázik. A kupola ablakán beeső fénysugár késpengeként tör át a templombelső sötétjén, éppen mint egy éve a lembergi örmény templomban. Elmesélem a többieknek, hogyan lépett oda hozzánk akkor a templomi kórus vezetője, és hogyan énekelte el nekünk húsvéti himnuszukat. Ekkor lép be a templomba a pap. Honnan jöttünk, hogyan tetszik Örményország. Majd a templom akusztikájának illusztrálására az oltár előtti felolvasóállványhoz lép, amelyen a 17. században Velencében, Misztótfalusi Kis Miklós örmény betűivel nyomott misekönyv fekszik tán azóta, s a lenyűgözötten hallgató társaság előtt elénekli belőle a húsvét utáni vasárnap himnuszát.



Bjni, húsvéti himnusz


Nagyszombat Lembergben


Святі воїни, szent harcosok, hirdeti a fekete-vörösbe, Bandera színeibe öltöztetett két katonaszent ikonja a lembergi Ikonmúzeum homlokzatán. A két ikon a hamarosan nyíló Sárkányölő Szent György és a katonaszentek XIV-XIX. századi ikonokon kiállítás dekorációjának része, de ilyen színekben, és a kiállítást meghirdető Szent György-plakát nélkül egyelőre éppúgy a jelenlegi lembergi közhangulat jelképei, s az Ukrajnáért harcoló hősök halhatatlan dicsőségét – героям слава – hirdetik, mint annyi más a mesekönyvektől a kocsmákon át a temetőkig. Az állandó kiállítás a galíciai rutén ikonfestészet legszebb darabjait mutatja be a múzeum tizenhétezer darabos gyűjteményéből. Az orosz ikonokhoz szokott szemnek különös, ismeretlen világ ez, éppolyan intenzív és megragadó, de kevesebb merevséggel, sokkal több népies vonással és játékossággal, sok nyugati reneszánsz hatással. Szentek életrajzos ikonjai a mindennapi élet jeleneteivel, passióciklusok népies mellékepizódokkal, utolsó ítéletek a bűnök és büntetések enciklopédikus ábrázolásával. Az orthodox húsvét szombatján két órával korábban zárnak, készülnek a feltámadási misére és vacsorára. Христос воскресе – Во истино воскресе, köszönünk el a teremőr nénitől. Szeretnék egy Feltámadás-ikont is fényképezni az ünnep emlékére, de nem találok egyet sem a kiállításon. A feltámadás nem szerepel a leendő Ukrajna festészetének témái között.


lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw lw


Pészachra

Szól a kakas már Európa tetején, a grúziai Ushguliban. Labancz Csaba felvétele. A dalról többet itt meg itt meg itt meg itt. És egy autentikusabb felvétel Sebestyén Mártával és Bob Cohennel.

Az örmény középkor egy órában


A középkori Örményország az arab, majd török támadások következtében tucatnyi kisebb királyságra és fejedelemségre bomlott. Ezek mindegyike saját udvart tartott fenn, amely önálló külpolitikát folytatott, és ahol sokszínű kulturális hatás érvényesült. A széttagoltság ellenére ez az ezredfordulótól a tatárjárásig tartó háromszáz év az örmény kultúra második virágkora – az első a kereszténység felvétele és az arab hódítás között, az 5-7. században volt –, amikor a legtöbb ma is álló kolostor, egyetem, fejedelmi palota épült.

Hogy májusi és júniusi örményországi útjaink során, amikor ezeket az emlékeket végigjárjuk, jobban eligazodjunk a korabeli viszonyok labirintusában és világosabban lássuk az egyes emlékek jelentőségét, jövő szerdán, április 27-én egy órás előadást tartok a középkori Örményország történetéről, tartományairól és kultúrájáról, különös hangsúllyal az általunk meglátogatott vidékeken, térképekkel és képekkel bőven illusztrálva. Grúz utunk résztvevőinek is érdemes jönniük, mert a korabeli történelmi összefonódások miatt Grúziáról is lesz bőven szó. Miért alapított a kurd hadvezér grúz templomot örmény földön? Éltek-e hindu hercegek a kígyók falvában, és élnek-e még ma is frank keresztesek a Kaukázus völgyeiben? Melyik fejedelem hívta be a zsidókat a karabahi királyságba? Hogyan lett a grúz lázadó muszlim hitre tért fiából örmény püspök apja? Miért zarándokolt el a sjuniki fejedelem a mongol nagykán anyjához Karakorumba? Miért tartották a könyveket boroshordóban a haghpati teológián? Hol ivott először kávét francia követ és hogy ízlett neki? Ezekre és egyéb kínzó kérdésekre adunk választ április 27-én este 7-től 8-ig szokott helyünkön, a Selfie söröző különtermében (Budapest, Rákóczi út 29., a Rókus kórház mellett, Google-térkép itt). Én már hattól ott leszek, és szívesen válaszolok az úttal kapcsolatos kérdésekre. Már csak azért is érdemes korábban jönni, mert a múltkor láttuk, hogy ekkora társaság kiszolgálása lassú, érdemes a söröket és salátákat időben bebiztosítani.


Sayat Nova, a nagy 18. századi örmény zeneszerző: Amen sazi mejn govats. Sayat-Nova Ensemble, Tovmas Poghosyan (2007)

arm1 arm1 arm1 arm1 arm1 arm1 arm1 arm1 arm1 arm1 arm1 arm1 arm1 arm1 arm1 arm1 arm1 arm1 arm1 arm1 arm1 arm1 arm1 arm1 arm1 arm1 arm1 arm1


Örök barátság


A grúz hadi út, Grúzia legfontosabb északi főútja Tbilisziből indul, az Aragvi mentén halad felfelé, majd a Nagy-Kaukázus gerincén a Szent Kereszt-hágón átkelve és a Terek folyó mentén leereszkedve ér Vladikavkazba és azon túl Moszkvába. De pontosabb lenne azt mondani, hogy Moszkvából indul és Tbiliszibe érkezik, mert alapvetően erre az irányra építették ki a 18. század végétől, miután II. Katalin cárnő és II. Erekle, Kelet-Grúzia uralkodója 1783-ban aláírták a georgievszki szerződést. Ebben a grúz király hűséget fogad a mindenkori orosz uralkodónak, az pedig katonai segítséget ígér a perzsa és török fenyegetéssel szemben. A segítség sosem érkezett meg. A perzsa sah a szerződésen felbőszülve akadálytalanul pusztíthatta végig Grúziát, s már a teljes keresztény lakosság áttelepítését tervezte Perzsia belsejébe, mint elődje, Nagy Abbász sah tette a 17. században Dél-Örményország és Kelet-Grúzia népével. Az orosz hadsereg csak azután jött le a hadi úton, hogy egy orgyilkosnak köszönhetően a perzsa veszély pillanatnyilag elmúlt, s ekkor mindjárt Oroszországhoz is csatolta a kivéreztetett Grúziát. A georgievszki szerződés kétszázadik évfordulóján, 1983-ban a Tbilisziben tartott ünnepségek fényéhez a Sakartvelo szamizdat folyóirat különszámmal járult hozzá, amelyben részletesen leírták, hányszor és hogyan rúgta fel Oroszország a megállapodás alapvető pontjait.

military military military
Emlékművek a grúz hadiút mentén. Térkép: Baedeker Russland 1914 (nagy méretben itt)

Ezen ünnepségek keretében avatták fel a Szent Kereszt-hágó alatt néhány száz méterrel, ahol az első szép látvány nyílik a Kaukázus déli lejtőire Oroszországból jövet, vagy az utolsó Grúziából távozva, az Orosz-Grúz Barátság Kilátót, avagy ahogy orosz oldalakon emlegetik, az Арка Дружбы-t, a Barátság Ívét, Zurab Tsereteli munkáját. A kilátóról tényleg lenyűgöző panoráma tárul a szemünk elé: a mélyben az Aragvi legfelső szakasza, amely itt már szinte csak patak, s amelyet oroszul az ördög völgyének neveznek, fenn pedig a Kaukázus északi oldaláról lefelé sodródó hatalmas felhők. Nem csoda, hogy mindenki letér itt a hadi útról egy fotózkodásra. Itt hallottam először tizenéves lányoktól a давай поселфимся, „szelfizkedjünk!” kifejezést.


gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2 gudauri2

A kilátó mozaik-dekorációjának olvasása középről indul. Itt anya ül gyermekével, három-három grúz ill. orosz sárkányölő lovagtól, szekuláris Szent Györgyöktől közrefogva, távoli Madonna-motívum, amely itt valószínűleg „a jövő nemzedéket” jelenti. Mellette a két nyelven olvasható Rusztaveli-idézet szerint a barát szívből segít barátjának, s ezt látjuk kibontakozni, alapvetően jobbról, az orosz oldalról balra, a grúz oldal felé. Az oroszok már a középkorban is a harangokat félreverve siettek a grúzok segítségére (itt valószínűleg nem a grúz-orosz kapcsolatok első fejezetére gondolnak, amikor Jurij Bogoljubszkij fejedelem a 12. században kétszer támadt muszlim szövetségben Grúziára, s Tamar királynő mindkétszer legyőzte őt és megbocsátott neki, csak harmadszorra zárta életfogytig börtönbe). A mesefigurák után egyéb hősök jönnek, a Forradalom vörös tengerésze és polgárháborús katonái, a horogkereszten tapodó szovjet hős, és végül a szép új világ képe. A grúz oldalon a grúz élet bukolikus-etnográfikus ábrázolásai után ugyancsak nagy ugrással jönnek a népi felkelések alakjai, majd ugyanez a szép új világ. Napról napra örömtelibb az élet. Mintha még az épület formája is a himnusznak azt a sorát illusztrálná: дружбы народов надежный оплот, „erős bástya a népek barátsága!”



Союз нерушимый республик свободных – Szövetségbe forrt szabad köztársaságok

gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3 gudauri3

Az ünnepi alkalomból a hadi útnak nemcsak közepén, de a két végpontján is emeltek egy-egy barátság-emlékművet. Mindkettővel ugyancsak Zurab Tseretelit bízták meg, aki azóta is páratlan simulékonysággal szolgál ki minden rendszert túldimenzionált emlékműveivel. A Tbilisziben, a hadi út kezdetén álló Узы дружбы, „A barátság köteléke” című szobrot, ahol két egymásba fonódó gyűrű belsejére volt felírva a georgievszki szerződés szövege, 1991-ben lebontották, s nem sikerült róla fotót találnom. Moszkvában azonban ma is áll a Дружбы навеки, „Örök barátság” című oszlop, amelynek tetejét orosz kalászkoszorú koronázza, oldalán grúz szőlő fut fel, s két nyelven rakták ki rajta a „Barátság”, „Egység”, „Munka” és „Béke” szavakat. Az oszlopot az egykori Gruzinszkaja szlobodán, VI. Vahtang grúz király egykori birtokának központjában állították fel. A téren hosszú ideig grúz piac volt, s a moszkvai városvezetés ennek kisöprésével biztosított helyet az orosz-grúz barátság oszlopának.



Két év múlva, 1985-ben újabb emlékművet avattak Grúziában, az Aragvi folyón lejjebb létesített zhinvali vízierőmű gátja mellett, ahogy hatvan évvel korábban a Zages mellett is Ez azonban nem Lenint ábrázolja. A betonból öntött építmény ősi grúz erődtornyot formáz, amelyen kívül harcosok állnak kopjával, hogy védjék a belül a falhoz simuló nőket és gyermekeket.

Az emlékművön nincs felirat, s a neten szinte nem is találni utalást rá, mit ábrázolhat. Az orosz oldalak „háborús emlékműnek” nevezik, sőt van, amelyik „a zhinvali víztározó építésén dolgozó munkások emlékművének”. Csupán a Google Mapen olvasható mellette, csak grúz nyelven, a „300 არაგველი”, „a háromszáz aragvi” felirat.

A háromszáz aragvi az innen, az Aragvi-folyó mentéről származó háromszáz grúz katona volt, akik az 1795-ös perzsa betörés idején, amikor hiába várták a szerződésben megígért orosz segítséget, háromszáz spártai módjára halálukig harcoltak a perzsa túlerő ellen, hogy biztosítsák a király megmenekülését. Nekik állítottak névtelenül emlékművet itt, az északi hadi úton, világosan jelezve, ki az, akire számítani lehet, ha meg kell védeni a hazát, és melyik irányból kell megvédeni azt. Ez az emlékmű a ki nem mondott, de minden grúz által megértett válasz a Barátság Kilátó hivatalos frázisaira. Belsejében, mint a koromból látszik, gyertyákat szoktak gyújtani, mint a templomokban. A központi vasoszlopot körbefutó vaslemezbe vésett felirat kiböngészése még grúznak sem egyszerű feladat:

სამშობლოს არვის წავართმევთ, ნურც ნურვინ შეგვეცილება, თორემ ისეთ დღეს დავაყრით მტერსაც კი გაეცინება

samshoblos arvis ts'avartmevt, nurtrs nurvin shegvetsileba, torem iset dghes davaq'rit met'ersats ki gaetsineba

„Nem raboljuk el senki hazáját, de tőlünk sem rabolhatja el senki, mert olyan ádázul harcolunk érte, hogy a halottak is nevetnek kínjukban”


Az idézet, mondja Jacopo, míg a fordítást csiszolja, a nagy hazafias költő, Vazha-Pshavela (1861-1915) verséből való, amelyet már a szovjet időkben is többször megzenésítettek és nem-hivatalos himnuszként énekeltek.



Mgzavrebi: Vutia vutisofeli (Vazha-Pshavela verse)

gudauri4 gudauri4 gudauri4 gudauri4 gudauri4 gudauri4 gudauri4 gudauri4 gudauri4 gudauri4 gudauri4 gudauri4 gudauri4 gudauri4 gudauri4 gudauri4 gudauri4 gudauri4 gudauri4 gudauri4 gudauri4 gudauri4

Egy harmadik emlékmű is áll a hágón, közvetlenül a hágót jelző oszlop, s a hegytetőn a hagyomány szerint még Tamar királynő által állított kereszt mellett. A térképen azt látjuk, egy kis temető van itt, a hágó legtetején, sok-sok kilométerre minden lakott helytől. Felkelti a kíváncsiságunkat, megállunk. Keresztek hármas csoportokban. A középső, magányos kereszt alatt felirat: „Hier ruhen Kriegsgefangene, Opfer des zweiten Weltkrieges.” – „Hadifoglyok nyugszanak itt, a második világháború áldozatai.” Berlinbe hazatérve nézek utána a haditemető-nyilvántartásban, hogy 1943-tól német hadifoglyok építették itt az utat a Szent Kereszt-hágón át. A temető méreteiből ítélve a hadifogoly-élet nem volt mindenütt olyan idilli, mint Hubert Deneseré Uglicsban. Ehhez az emlékműhöz, az értelmetlen háború után értelmetlenül elpusztult kiskatonák emlékéhez nem tartozik sem győzelmi, sem hazafias ének. Csak a kamionok zaja, ahogy húznak felfelé az orosz határra, a csepergő hólé, a mezők felett szálló varjak károgása.



Szent Kereszt-hágó, német hadifogoly-temető. Lloyd Dunn felvétele

gudauri5 gudauri5 gudauri5 gudauri5 gudauri5 gudauri5 gudauri5 gudauri5 gudauri5 gudauri5 gudauri5 gudauri5 gudauri5 gudauri5 gudauri5 gudauri5 gudauri5 gudauri5 gudauri5 gudauri5 gudauri5 gudauri5