Hajnali madár

„Biszmilláh-madár”, a Bismillah al-rahman al-rahim, „Isten, a jóságos és irgalmas nevében” koráni vers betűiből összerakva. Khaleelullah Chemnad kalligráfiája.

Para significar la divinidad, un persa habla de un pájaro que de algún modo es todos los pájaros.

Ha az istenséget akarja kifejezni, a perzsa egy madárról beszél, amely valami módon az összes madarat jelenti.

Jorge Luis Borges, El Aleph, 1949

Ilyen előkelő helyet foglal el a madár a perzsa művészetben és költészetben, például Hushang Ebtehaj modern szúfi költőnek a Kamkar együttes által megzenésített Idegenekként versében – amelyet egy másik Biszmilláh-madárral illusztráltunk –, vagy Omid H. Hassam Budapest-fotósorozatának záróképén, amelyről mindjárt Mohammad Reza Shajarian, a legnagyobb perzsa klasszikus énekes Saz-e khamush, „Néma lant” című szép lemezének borítója jutott eszembe.


Shajariant a lemezen Kayhan Kalhor kíséri kamancsén, iráni hegedűn, míg Hossein Alizadeh taron, a jellegzetes nyolcas alakú iráni lanton. Mindketten hangszerük legkiválóbb iráni mesterei, mindkettőtől többször is raktunk már fel zenét. Dobon – tombakon – Shajarian fia, Homayun kísér.

Ők négyen adják elő az alábbi videón is a legnagyobb 20. századi perzsa költő, Malek o-Sho'arâ Bahâr versét, a Morgh-e sahâr-t, a Hajnali madarat. A felvétel a híres 2003-as bami koncerten készült, amelyet Shajarian szervezett a harmincezer halálos áldozattal járó bami földrengés túlélőinek megsegítésére. A közönség éppúgy tombol és sír, ahogy mi sírtunk az egész közönséggel együtt, amikor 2007-ben Iszfahánban a mester ezt a dalt is előadta.

A dal sok más változatban is megtalálható a neten és perzsa CD-ken: ugyanebben a felállásban három évvel később, ahol jobban lehet látni az előadókat, Shajarian és az azeri kamancsés Habil Aliov előadásában, teljesen azeri stílusban, vagy a tehetséges fiatal női (!) tarjátékos, Sahba Motalebi szólójával. Mindenütt érdemes beleolvasni a kommentekbe is, amelyek egy kicsit megmutatják, mit jelent ez a dal az irániaknak.

A vers Morteza Neydavud zenéjével és Shajarian előadásában az egyik legnépszerűbb perzsa dallá vált a 60-as évek óta. Talán azért is, mert a 20. századi iráni történelem nem szűkölködött hajnalvárásokban, mint azt a korábban idézett Üstökösök és éjszakák is tanúsítja.

Morgh-e sahâr nâle sar kon dagh-e ma-râ tâzeh tar kon z âh-e sharar bâr in ghafash-râ bar shekan o zir o zebar kon. Bolbol-e par baste-ze konj-e ghafash dar â naghme-ye âzâdi-ye no'e bashar sar â v’az nafasi arse-ye in khâk-e tude-râ. Zolm-e zâlem yor-e sayyâd âshiyânem dâde bar bâd. Ey Khodâ ey falak ey tabi'at shâm-e târik mâ-râ sahar kon.

مرغ سحر ناله سر کن داغ مرا تازه تر کن ز آه شرر بار ، این قفس را بر شکن و زیر زبر کن بلبل پر بسته ز کنج قفس درا نغمه آزادی نوع بشر سرا وزنفسی عرصه این خاک توده را پر شرر کن ظلم ظالم ، جور صیّاد آشیانم ، داده بر باد ای خدا ، ای فلک ، ای طبیعت شام تاریک ما را سحر کن

Hajnali madár, fájdalmasan dalolj,

emlékeztess friss fájdalmamra,
égető leheleteddel
törd össze, nyisd meg ezt a kalitkát.
Rab fülemüle, szállj ki kalitkádból,
zendíts a szabadság dalára,
s egy lehelettel
lobbantsd lángra a föld lomhaságát.
A zsarnokok kegyetlensége, a vadászok vadsága
összetörte szélnek kitett fészkem.
Ó Isten, ó világ, ó természet
fordítsd hajnalra sötét éjszakánkat.

A fülemüle – mint erről majd külön is szeretnénk írni – a perzsa költészetben szinte toposz-szerűen az emberi lélek, mégpedig az Isten után vágyakozó lélek jelképe. (Nem véletlen, hogy ilyen jelentésben vette át a keleti szefárd költészet is, amely egyébként az Istent jelképező madár toposzát is ismeri.) S a perzsa gondolkodásban az Isten utáni vágyakozás egészen szorosan összefügg az evilági korlátoktól való megszabadulás, az abszolút szabadság vágyával. „Szabadság, szerelem” helyett a perzsa „Szabadság, Isten”-t mond, ezer rafináltan kidolgozott formában. Ezért énekelhetik és éneklik is ezt a dalt egyszerre mint zsoltárt, himnuszt és mozgalmi dalt.

Mir Hussein Musavi elnökjelölt nevét hirdető szórólap
a 2009. június 12-i iráni választások előestéjén.

A zorzal

A nemrég lezajlott fülemüle-posztváltásról jutott eszembe az a madár, amelyet a mi argentin fülemülénknek nevezhetnénk: a zorzal (Turdus rufiventris, amelynek még magyar neve is van, noha arrafelé soha színét sem látták: rozsdáshasú rigó).

Amerikában nem él az a madár, amelyet az öreg kontinensen fülemülének neveznek, még ha a Karib-szigeteken van is néhány faj, amelyekre ráruházták ezt a nevet. (Elbűvölő látni egyébként, hogy aggatták rá a honvágytól gyötört felfedezők és konkvisztádorok az európai neveket a sosem látott és teljesen másféle amerikai növény- és állatfajtákra.)

A zorzal minden bizonnyal a Río de la Plata völgyének legismertebb énekesmadara. A fülemülééhez hasonlóan dallamos énekét főleg éjfél és hajnal között hallani tavasztól fogva, amikor megkezdődik udvarlási és párzási időszakuk.

A városokban igen nagy számú zorzal él békésen együtt az emberrel. S a legtöbb porteño, azaz buenos airesi, akinek egyébként fehér folt az ornitológia, annyit egészen biztosan tud, hogy ez az a madár, amely tavasszal – október-novemberben – már hajnalban felveri őket. Az igazat megvallva, bármilyen bájos madár a zorzal, készséggel elhiszem, hogy a végtelenségig ismételgetett átható éneke tényleg nagyon idegesítő lehet a rossz alvók számára.

A pacsirtához vagy a fülemüléhez hasonlóan a zorzal éneke sem egyforma, hanem évszaktól, földrajzi helytől, sőt egyedtől függően változik. Ezek a madarak ugyanis egymástól tanulnak énekelni, ami olykor igen különös dallamokat eredményez. Sok olyan esetet ismerünk, amikor a fészkük közelében hallott motor, malom vagy harang hangját utánozták, zavarba hozva ezzel nem egy ornitológust. Azonfelül az ének a hímek hódításának fegyvere, s vannak közöttük tapasztalatlan fiatal kezdők és érett amorosók, akiknek széles és kipróbált repertoárja számos sikeres hódításról tanúskodik.


A zorzal éneke, innen

A zorzal annyira emblematikus énekesmadara Argentínának, hogy Carlos Gardelt, a 20. század leghíresebb tangóénekesét is „el zorzal criolló”-nak, „a kreol rigó”-nak nevezték.

Gardel alábbi két tangója a legismertebb klasszikusok közül való. Dalainak több sora széles körben idézett szólásmondássá vált. Ezek a dalok egyszersmind kitűnő példáját adják a lunfardo porteñó-nak, a buenos airesi zsargonnak is, amelynek megértésébe még a máshonnan származó spanyol anyanyelvűeknek is beletörik a bicskája.

Az első tangó, „Mano a mano” egy nőről szól, aki korábban szerény körülmények között élt, de most „bacaná”-nak, gazdag nagyvilági nőnek képzeli magát. Korábban elfogadta az énekes szerelmét, de most lenézi őt, mert egy otario („bolond”) gazdag kitartja, s az ő morlacos-át („pénzét”) szórja két kézzel a la marchanta („szanaszét a szélbe”). Az énekes azonban már a jövőbe lát, és figyelmezteti őt, hogy rövid életűek lesznek ezek a hiú ábrándok és tűnékeny győzelmek, s hogy eljön majd a perc, amikor „akár egy kidobott öreg bútor” elfeledve magára marad.

Abban egyetérthetünk, hogy pontosan ezek azok a frázisok, amelyeket minden lecserélt szerelmes szeretne képébe vágni volt kedvesének. Ez az érzés pontosan jellemzi a porteñó-t, aki bármilyen mélyen szenved is, akkor is megjátssza gyötrelme okozója előtt, hogy ő már felülemelkedett minden sértésen és megvetésen, sőt már azt is tudja, hogy a másik sokkal rosszabbul végzi majd, mint ő.

Mano A Mano (Egyik, akár a másik)
Zene: Carlos Gardel és José Razzano. Szöveg: Celedonio Flores

Rechiflao en mi tristeza, te evoco y veo que has sido de mi pobre vida paria sólo una buena mujer tu presencia de bacana puso calor en mi nido fuiste buena, consecuente, y yo sé que me has querido como no quisiste a nadie, como no podrás querer. Se dio el juego de remanye cuando vos, pobre percanta, gambeteabas la pobreza en la casa de pensión: hoy sos toda una bacana, la vida te ríe y canta, los morlacos del otario los tirás a la marchanta como juega el gato maula con el misero ratón. Hoy tenés el mate lleno de infelices ilusiones te engrupieron los otarios, las amigas, el gavión la milonga entre magnates con sus locas tentaciones donde triunfan y claudican milongueras pretensiones se te ha entrado muy adentro en el pobre corazón. Nada debo agradecerte, mano a mano hemos quedado, no me importa lo que has hecho, lo que hacés ni lo que harás; los favores recibidos creo habértelos pagado y si alguna deuda chica sin querer se había olvidado en la cuenta del otario que tenés se la cargás. Mientras tanto, que tus triunfos, pobres triunfos pasajeros, sean una larga fila de riquezas y placer; que el bacán que te acamala tenga pesos duraderos que te abrás en las paradas con cafishios milongueros y que digan los muchachos: “Es una buena mujer”. Y mañana cuando seas deslocado mueble viejo y no tengas esperanzas en el pobre corazón si precisás una ayuda, si te hace falta un consejo acordate de este amigo que ha de jugarse el pellejo p’ayudarte en lo que pueda cuando llegue la ocasión.

Szomorúságtól meggyötörten újra rád gondolok, s most már látom, hogy csupán egy kedves asszony voltál szegény nyomorult életemben. Sugárzó szépséged meleget hozott fészkembe hűséges és jó voltál hozzám, és tudom, hogy szerettél, ahogy nem szerettél senkit és nem is szerethetsz már ezután. Akkor találtunk egymásra amikor még szegény lány voltál s egy panzióban próbáltál meg túljárni a szegénység eszén. Ma már úrinő vagy rád mosolyog, neked dalol az élet, gazdag bolondod pénzét két kézzel szórod a szélbe ahogy a gonosz macska játszik a nyomorult egérrel. Ma még elérhetetlen álmokkal van tele képzeleted körberajonganak a bolondok, a barátnők, a szépfiú. A gazdagok báljain a milonga őrült kísértései – ahol a táncosnők vágyai elbuknak vagy diadalmaskodnak – túlságosan beléd itták magukat, szegény szíved közepébe. Nincs miért köszönetet mondjak, így maradtunk, egyik akár a másik, nem érdekel már, mit tettél, mit teszel, vagy mit fogsz tenni. A tőled kapott kegyet úgy hiszem, visszafizettem s ha valami kevés adósságot akaratlanul is elfeledtem volna, írd csak fel nyugodtan a pillanatnyi bolondod számlájára. Kívánom, hogy győzelmeid szegény, tűnékeny győzelmeid hosszú sorban kövessék egymást gazdagságban, élvezetben; hogy a pénzeszsáknak, aki kitart, tartsanak ki hosszan a pesói, soká lássanak még a lokálok szépfiúid kíséretében, s soká mondják még a fiúk: „Micsoda remek egy nő!” És holnap, amikor már csak egy kidobott vén bútor leszel és nem marad már többé remény szegény szívedben, és segítségre lesz szükséged, ha majd kell a jótanács, emlékezz erre a barátodra aki a bőrét is vásárra vinné hogy segíthessen neked, amiben tud, ha eljön majd az alkalom.

A következő, ugyancsak közismert tangó a nagy porteño zenésztől és költőtől, Enrique Santos Discepolótól származik. Minden sorából keserűség és kiábrándultság árad, a tangó tipikus világképe, amely különösen jellemző volt Discepolóra, a híres „Cambalache” szerzőjére: „El mundo fue y será una porquería, ya lo sé en el 503 y en el 2000, también” – „A világ egy trágyadomb volt és az is marad mindig, 530-ban éppúgy, mint 2000-ben.”

Az énekes itt is a mindentudó bölcs szerepében tetszelegve figyelmezteti a másikat, hogy hagyjon fel minden hiú reménnyel. (Mennyire jellemző ez a mindentudás ránk, porteñó-kra… bár szeretném hinni, hogy nem mindannyiunkra… mindenesetre ez a jellemvonás eléggé mélyen gyökerezik a közvéleményben.) Minden hazugság, a szerelem sehol, senkit nem érdekel, mi történik veled, és senki sem segít, ha bajban vagy. Ő aztán igazán tudja, mert vele is így történt, és ismeri, milyen az, „rajarse los tamangos buscando ese mango que te haga morfar” elkoptatni a cipője talpát pénz után járva, csak hogy valamit ehessen. S amikor majd azt veszed észre, hogy a körülötted állók már készülnek megkaparintani, ami bukásod után marad: „manyés que a tu lado / se prueban la ropa que vas a dejar” (azt látod, hogy melletted / már próbálgatják a ruhát, ami majd rólad marad; a lunfardo manyés, ‘észreveszed’ kifejezés szintén olaszból jön, a mangiare szóból, mintha az ember úgy venné észre a dolgokat, ahogy megeszi őket, egyfajta szellemi bevételezésképpen), no majd akkor emlékezz vissza arra, amire jó előre figyelmeztettelek.

Ebben a tangóban talán a kezdő kép a legérdekesebb, amelyből aztán az összes többi is kibomlik: „Cuando la suerte, que es grela”, „mikor a szerencse, aki asszony…” A szerencsét, alkalmat vagy sorsot már az ókor óta nő alakjában ábrázolják, amibe belejátszik nemcsak az erények és bűnök női formában történő szokásos megszemélyesítése, hanem az a feltételezett hangulati változékonyság is, amelyet nekünk, nőknek tulajdonítanak, vagy az az – elfogadottabb – női állapotváltozás is, amelyet a hagyomány a holdéhoz hasonlít. A szerencsét vagy az alkalmat ilyenformán egy keréken vagy gömbön álló asszony alakjában ábrázolták, amely sosem állandó, folyvást forog, s ilyen módon váltogatja a férfiak szerencséjét. Épp erről szól ez a tangó, amikor azt énekli: „yira, yira”, forog, forog (az olasz girare igéből). Ugyanakkor a lunfardo „yiró”-nak nevezi a prostituáltakat is, mert körbe-körbe járnak a városban, kliensre vadászva. A szerencse tehát asszony, aki csak hiteget („fallando, fallando”), de aztán cserben hagy („te largue parado”), anélkül, hogy megadná, amit vársz tőle. A szerencse körbejár, akár a prostituált, sőt a szerencse nem egyéb, mint prostituált. Ez hát a világ képe, ahol semmi sem állandó, semmi sem biztos, eltekintve ettől az egyetlen keserű igazságtól.

Yira yira (Forog, forog)
Szöveg és zene: Enrique S. Discépolo, 1930

Cuando la suerte, que es grela, fallando y fallando te largue parao… Cuando estés bien en la vía, sin rumbo, desesperao… Cuando no tengas ni fe, ni yerba de ayer secándose al sol… Cuando rajés los tamangos buscando ese mango que te haga morfar… la indiferencia del mundo que es sordo y es mudo recién sentirás. Verás que todo es mentira, verás que nada es amor… que al mundo nada le importa Yira… Yira… Aunque te quiebre la vida, aunque te muerda un dolor, no esperes nunca una ayuda, ni una mano, ni un favor… Cuando estén secas las pilas de todos los timbres que vos apretás, buscando un pecho fraterno para morir abrazao… Cuando te dejen tirao después de cinchar, lo mismo que a mí… Cuando manyés que a tu lado se prueban la ropa que vas a dejar… ¡Te acordarás de este otario que un día, cansado, se puso a ladrar!

Mikor a szerencse, aki asszony, hitegetve, hitegetve cserben hagy téged… Amikor az utcára kerültél, céltalanul, reménytelenül… Amikor már hited se marad, se tegnapi matéleveled száradni a napon… Amikor a cipőd talpát lejárod egy pesó után hogy valamit ehess… majd akkor igazán megérzed a süket és néma világ közönyét. Meglátod majd, hogy minden hazugság, hogy nincs szerelem… hogy a világot nem érdekli semmi csak forog… csak forog… Még ha ízekre szaggat is az élet, még ha összetör is a fájdalom, akkor se várj soha segítséget, segítő kezet, kedvességet… Ha majd lemerült már minden elem minden kapucsengőben amit sorra nyomsz egy baráti keblet keresve hogy átölelve halj meg… Ha már mindenki eldobott miután kihasznált ahogy tették velem… Ha majd észreveszed, hogy melletted már a ruhát próbálgatják ami utánad marad… akkor emlékezz erre a bolondra akinek egy napon elege lett és nem hallgatott tovább!

De a „kreol rigó” hangját talán a híres „El día que me quieras” adja vissza a leginkább, amely nem tipikus tangó, hanem úgynevezett tangó-sanzon. A dal a hasonló című 1935-ös film számára készült. Ha eltekintünk a két főszereplő eltúlzott gesztusaitól, a felejthetetlen dallam és szöveg – amely talán kissé finomkodó, de nekem akkor is elbűvölő – egyik nemzeti büszkeségünkké avatja ezt a sanzont.

El día que me quieras (Aznap, amikor majd szeretsz)
Zene: Carlos Gardel. Szöveg: Alfredo Lepera.

Acaricia mi ensueño el suave murmullo de tu suspirar, ¡como ríe la vida si tus ojos negros me quieren mirar! Y si es mío el amparo de tu risa leve que es como un cantar, ella aquieta mi herida, ¡todo, todo se olvida! El día que me quieras la rosa que engalana se vestirá de fiesta con su mejor color. Al viento las campanas dirán que ya eres mía y locas las fontanas me contarán tu amor. La noche que me quieras desde el azul del cielo, las estrellas celosas nos mirarán pasar y un rayo misterioso hará nido en tu pelo, luciérnaga curiosa que verá… ¡que eres mi consuelo! Recitado: El día que me quieras no habrá más que armonías, será clara la aurora y alegre el manantial. Traerá quieta la brisa rumor de melodías y nos darán las fuentes su canto de cristal. El día que me quieras endulzará sus cuerdas el pájaro cantor, florecerá la vida, no existirá el dolor. La noche que me quieras desde el azul del cielo, las estrellas celosas nos mirarán pasar y un rayo misterioso hará nido en tu pelo, luciérnaga curiosa que verá… ¡que eres mi consuelo!

Álmomat dédelgeti sóhajtásod édes susogása. Mennyire rám nevet az élet ha fekete szemeiddel rám tekintesz! És ha menedéket találok könnyű nevetésedben, amely olyan, akár a dal, sebem begyógyul s mindent, mindent elfelejtek. Aznap, amikor majd szeretsz a gyönyörű rózsa ünneplő ruhát ölt a legszebb színekkel. Harangok zúgják majd a szélbe, hogy immár enyém vagy, s az örömtől bolond szökőkutak mesélnek majd nekem szerelmedről. Azon az éjszakán, amikor majd szeretsz az ég kékjéről, féltékeny csillagok tekintenek le ránk, s egy titokzatos sugár fészket ver hajadban: kíváncsi szentjánosbogár, aki látni fogja… hogy te vagy a vigaszom! Recitativo: Aznap, amikor szeretsz majd, csak harmónia lesz fényes lesz a hajnal és vidám a tavasz. Távoli dallamot hoz gyöngéden a szél kristály dalával szól hozzánk a forrás. Aznap, amikor majd szeretsz, az énekes madár is édesebben dalol, kivirágzik az élet, nem lesz több fájdalom. Azon az éjszakán, amikor majd szeretsz az ég kékjéről, féltékeny csillagok tekintenek le ránk, s egy titokzatos sugár fészket ver hajadban: kíváncsi szentjánosbogár, aki látni fogja… hogy te vagy a vigaszom!

A fogoly románca

Que por mayo era por mayo, cuando hace la calor, cuando los trigos encañan y están los campos en flor; cuando canta la calandria y responde el ruiseñor; cuando los enamorados van a servir al amor; sino yo, triste, cuitado, que vivo en esta prisión, que ni sé cuándo es de día, ni cuándo las noches son, sino por una avecilla que me cantaba al albor. Matómela un ballestero; dele Dios mal galardón.

Május volt, május, amikor melegek a napok, amikor érik a búza és virágoznak a mezők; amikor dalol a pacsirta és a fülemüle felel neki, amikor a szerelmesek a szerelemnek hódolnak. Kivéve engem, nyomorultat, aki e börtönben élek, nem tudván, mikor van nappal és mikor van éjjel, ha nem lett volna egy madárka aki hajnalban dalolt nekem – de egy íjász lelőtte őt: Isten fizesse vissza ezt neki!

Ez a középkori románc volt az egyik első, ha nem a legelső, amelyet gyerekkoromban tanultam – írja Wang Wei. – Anyám énekelte, méghozzá, emlékszem rá, éppen a versben említett május havában. Azzal a különbséggel, hogy az ő változatában egy „¡Ay de la pena!” – „Ó, fájdalom!” vagy „Ó, jaj!” – refrén is szerepelt:

Que por mayo era por mayo, cuando hace la calor, [Ay, de la pena, cuando hace la calor] cuando los trigos encañan y están los campos en flor; [Ay, de la pena, y están los campos en flor] cuando canta la calandria y responde el ruiseñor; [Ay, de la pena, y responde el ruiseñor] …

Május volt, május, amikor melegek a napok – ó jaj, amikor melegek a napok – amikor érik a búza és virágoznak a mezők – ó jaj, és virágoznak a mezők – amikor dalol a pacsirta és a fülemüle felel neki – ó jaj, a fülemüle felel neki – …

A rövid románcot a folytonosan ismétlődő sorok, s a lassú és monoton dallam egyfajta véget nem érő, elkeseredett panasszá teszik. Ahogy telnek az évek, egyre többre értékelem, s mára egyik kedvencemmé vált. Annak apropóján jutott eszembe most megint, hogy a napokban a fülemüléről írtunk, és örömmel tapasztaltam, hogy másoknak, akik korábban nem ismerték, éppannyira tetszett, mint nekem. Utánanézve azt találtam, hogy még a középkori spanyol románcok Paloma Díaz-Mas-féle kiadása (Barcelona: Crítica, 1994, 284.) is különösen nagyra becsüli:

Kétségtelenül az egyik legszebb és legsikerültebb románcunk. Az ismeretlen fogoly egyes szám első személyben előadott panasza, a virágzó tavasznak a verset bevezető leírása és a képek líraisága és szépsége együttesen teszik rendkívül megindítóvá a verset.

Két változatát is ismerjük. A hosszabbik, meglehetősen prózai változat szinte a társadalomból kiszakadt, szörnyű külsejű vademberként ábrázolja a foglyot (ami véleményem szerint a 15. század végi szerelmi regények allegorikus világával rokonítja a szöveget, s a börtönt egyfajta Cárcel de amor-rá, szerelmi börtönné változtatja), aki szökést tervez, majd valami megmagyarázhatatlan módon visszanyeri szabadságát a király révén, akinek váratlanul megesik rajta a szíve. Ezt a változatot sosem szerettem. A másikat viszont, a fent közölt rövidebbiket tömörsége és utalásai szinte tökéletessé teszik.

A románc dallamát keresve elektronikus és nyomtatott oldalak sokaságát kellett átlapoznom. Elsőre két változatot találtam, az egyiket Amancio Pradától:

a másikat Chicho Sánchez Ferlosiótól (milyen különös figura is volt, és mennyire elfelejtettük már!), aki saját allegorikus „kommentárt” is toldott a középkori vershez:

Cárcel tengo por fuera, cárcel por dentro. Voy vagando y vagando, puerta no encuentro. Tener cárcel no me importara cárcel por fuera, si de la de aquí adentro salir pudiera. Veo el campo a lo lejos por la ventana. Tristeza, esperanza, noche y mañana. Allí crece la hierba de primavera. Esperanza y tristeza, luz y quimera.

Börtön kívül és börtön belül. Bolyongok, bolyongok, ajtót nem találok. Nem törődnék én a börtönnel kívül ha megszabadulhatnék a börtönből itt belül. Messziről látom a mezőt az ablakon át szomorúság és remény éjszaka és reggel. Odakinn virágzik a tavasz virága remény és szomorúság fény és délibáb.

Mindkettőjük lelkesedett az ilyenfajta költészetért, s mindkettő a maga rögeszméivel és követeléseivel vegyítette azt, a késő hetvenes-korai nyolcvanas évek összetéveszthetetlen stílusában, amikor újra birtokba kellett venni mindent, el egészen a középkori versekig. És persze mindkettőjük zenéje távol áll a románc eredeti dallamának finomságától, ahogyan én azt az emlékezetemben őrzöm. Ugyanez érvényes Paco Ibáñez változatára is, noha ez jóval közelebb áll a népdalokhoz és a szöveg hangulatához (itt lehet meghallgatni). Sőt ha még egy kicsit tovább keresgélünk, egy igazán szép és míves változatot is találunk June Telletxerótól.


Romance del prisionero, June Telletxero előadása, lanton kísér Zif Bracha.

Azonban hasztalan túrtam át minden lehetséges forrást, sehol sem találtam meg gyermekkorom változatát – „ó, jaj!” Így hát, hogy mégis bemutathassam, kénytelen vagyok magam eldúdolni legalább az első sorait, ezer bocsánatot kérve a merészségért, és becsületszavamat adva, hogy amint valaki egy méltóbb változattal ajándékoz meg minket, ezt itt azonnal törölni fogjuk, hogy nyoma se maradjon.


Romance del prisionero, Wang Wei előadása.

Újra szól a fülemüle

Két Sheng a Szól a kakas már magyar népdalból kiindulva és a Cur mi-selo héber áldáson át a Los bilbilicos cantan szefárd szerelmes énekig eljutva kimutatta, hogy a zsidó hagyományban nemcsak a kakas, de a fülemüle is a hajnal hírnöke, és a Messiás, a Megváltó utáni vágyakozás jelképe. „Ennél szebben nem is záródhatna a magyar hászid dal, a szefárd szerelmes ének és az ünnepi vacsorát záró jámbor héber pijut kapcsolatszövevényét feltáró körutazásunk.” – fejezte be írását.

De a körutazás még nem ért véget. A fülemülét mint a Megváltó után vágyakozó lélek jelképét ugyanis a középkori keresztény hagyomány is ismerte. S a jelkép kialakulása olyan hosszú és szerves előtörténetre megy vissza, hogy lehetséges: talán még a szefárd dal is innen kölcsönözte a motívumot.

A kora középkori bestiáriumok még nem ismerték a fülemülének ezt az allegorikus jelentését. Mint a kiváló Medieval Bestiary adatbázis „Fülemüle” lapján olvashatjuk, csupán három tulajdonságát tartották számon. Pliniustól származott az az információ, hogy a fülemülék tavasszal, lombfakadáskor kezdenek dalolni (ahogy a híres spanyol balladában is akkor felelget egymásnak a pacsirta és a fülemüle, „amikor zöldül a vetés / és virágoznak a mezők”) s valóságos dalnokversenyeket rendeznek, amelyben a vesztes gyakran meg is hal az erőfeszítéstől. Sevillai Szent Izidor a madár latin luscinia nevét szokásos téves, ám zseniális szófejtéseinek egyikével a latin lucis-ból, fényből eredeztette Etimológiái-ban, minthogy hajnali énekével ő hozza el a fényt. S végül – noha a Fülemüle-lap nem említi a forrást – Szent Ambrustól eredt az a széles körben elterjedt példázat, amely a tojásaira vigyázó, s magát dallal ébren tartó fülemülét az éjjel-nappal gyermekeiről gondoskodó szegény özvegyasszonyhoz hasonlítja.

A 13. századi ferences misztikával új fordulat következett be a fülemüle allegorikus értelmezésében. Ez az újfajta vallásosság a korábbi, racionális kereszténységgel szemben a személyes Isten-kapcsolatra, az érzelmekre, Krisztus szenvedésének átélésére helyezte a hangsúlyt, s ezen a téren a fülemülében váratlan szövetségesre lelt. Dulcius in solitis cantat philomela rubetis, édesebben dalol a fülemüle az erdő magányában, írta a népszerű iskolai szerzővé vált 6. századi Maximianus Etruscus, s ez a verssor az új, befelé forduló, szemlélődő vallásosság jelmondatává, a fülemüle pedig a Megváltó után vágyakozó lélek jelképévé vált.

A 13. század folyamán számos új motívummal gazdagodó, s az udvari szerelmes költészetet, sőt a Carmina Burana goliardjait is megtermékenyítő fülemüle-misztikát a század végén a ferences John Peckham canterbury érsek foglalta össze Philomena című elegáns latin költeményében, amely, minthogy Szent Bonaventurának tulajdonították, széles körben ismertté és nagy hatásúvá vált (fray Luis de Granada például gyönyörű prózai fordítást készített belőle spanyol népnyelven). A versben a fülemüle – akit a szerző jellegzetes módon a provanszál trubadúr-lírából vett fordulatokkal mutat be – a szerzetest jelképezi, aki a vers folyamán a ferencesek, majd később a jezsuiták által is gyakorolt „képmeditációt” folytatja, Ambrus fülemüléjéhez hasonlóan szüntelenül dalolva: éjféltől napfelkeltéig Ádámról és a megváltatlan emberiség szenvedéseiről, napfelkeltétől Krisztus életének egyes mozzanatairól, majd három órától szenvedésének és halálának jeleneteiről, mígnem napszálltakor megöli őt a bánat és a kimerültség – akárcsak Plinius madarát.

John Peckham Philomená-jának 1330 körüli kézirata a glasgowi könyvtárból. Az alsó
„P(hilomena)” kezdőbetűben a fülemüle és az általa jelképezett szerzetes
meditálnak Krisztus életének a felső „C(hristus)” kezdőbetűben
ábrázolt jelenetein: születésén és gyermekségén, tanításán,
a lábmosás jelenetén, szenvedésén és kereszthalálán.

Peckham/Bonaventurának ezt a költeményét Keresztes Szent János is ismerte, talán Juan López de Úbeda verses fordításából, s a fülemüle énekének teljes szimbolikáját felvonultatja Szellemi páros ének-ének végső csúcspontján. A dal, amely a fülemüle minden erejét kimeríti, Keresztes Szent János felsorolásában az a „láng, amely elemészt, de nem fáj”. Minden együtt van itt: az édes magány „a szépséges ligetben”, a közelgő és végső megváltás előhíre, az átmenet egy fénylő, magasabb valóságba, az önátadás és az elpihenés, amely egyszersmind egy új nap kezdete.

El aspirar del ayre, el canto de la dulce filomena, el soto y su donayre en la noche serena, con llama que consume y no da pena.

A szél susogása, az édes fülemüle éneke, a liget és szépsége a derült éjszakán, a lánggal, amely elemészt, de nem fáj.

De hol marad a fülemüle harmadik, fényhozó tulajdonsága? Az allegória erre is gondolt. Plinius a lombfakadáshoz kötötte a fülemüle dalát. A középkorban pedig úgy tartották, a fülemüle húsvét éjszakáján szólal meg először, Krisztus feltámadásának előhírnökeként, mint Sedulius Schottus Carmen Paschalé-ja, Húsvéti dal-a tanítja. S a fülemüle dala ténylegesen fel is hangzik a nagyszombat éjjeli liturgiában Venantius Fortunatus Salve festa dies szekvenciájával, amelyben a feltámadó Krisztus hozza el a világnak a fényt, az újjászületést és a lombfakadást.

És ezzel itt is vagyunk a mai ünnep tárgyánál. Áldott Húsvétot kívánunk minden olvasónknak.


Fülemüle éneke (3'15"), innen. Egy másik változat itt található.

Másodszor szól a kakas

Ámos Imre: Álmodó rabbi, 1938

Hála Julia inspiráló kommentárjának a Szól a kakas már angol nyelvű blogbejegyzése alatt, újabb fantasztikus összefüggésekre derült fény a magyar-zsidó népdal és a szefárd szerelmes dal közt.

Mint írtam, a két dalt összekötő vékonyka kapocs a Cur mi-selo című pijut, amely az egyik dalnak két héber szövegsort, a másiknak pedig dallamot kölcsönzött. A hasonlóság azonban távolról sem merül ki ennyiben. A két dal azonos helyszínen indul: zöld erdőben, illetve virágzó fák között. Az időpontok közt is felfedezhető párhuzam, melyet az első dalban a kakas hajnalt hirdető kukorékolása jelez, míg a szefárd dalban a fülemülék éneke a fa ágain. Az utóbbin a beavatatlan szem hamar átsiklik, ám a régi spanyol költészetben jártas olvasó itt a műfaj egy jellegzetes toposzára ismerhet, amelyet a spanyol költészet az arab aranykor poétikájából vett át: a szerelmesek éjszakai meghitt együttlétének hajnali madárdal vet véget, amely a reggel és a keserű elválás közeledtét hirdeti.

Hasonlóan lényeges közös vonás, hogy a szeretett lény mindkét versben allegorikus madárformában jelenik meg, s az is, ahogy az énekes fájdalmas, epekedő szívvel hívogatja a madarat.

S miért hívogatja? Erre adja mindkét vers talán a legmeglepőbb és legváratlanabb választ: hogy megváltsa őt! A szefárd dal utolsó sorában a megváltás szó szerint szerepel – „salvame” –, míg a Szól a kakas már utolsó strófája egyértelműen a Messiás, a Megváltó eljövetelével kapcsolja össze a szerelmes és szerettének végleges egyesülését.

Ennél szebben nem is záródhatna a magyar hászid dal, a szefárd szerelmes ének és az ünnepi vacsorát záró jámbor héber pijut kapcsolatszövevényét feltáró körutazásunk.

Mikor lesz az már?

„Jibbone ha-mikdos ir cijon tömale, akkor lesz az már” – énekli Sebestyén Márta a Muzsikás együttes Szól a kakas már című albumának címadó dalában.


Sebestyén Márta és a Muzsikás: Szól a kakas már (3'06"). A Szól a kakas már. Magyar zsidó népzene (1992) lemezről.
(Erről a lemezről már korábban, a „Bella ciao” feltételezett zsidó gyökerei kapcsán is írtunk. A Muzsikás együttes azokat az öreg cigányzenészeket járta végig, akik valaha az 1944-ben elpusztított máramarosi hászid zsidóság ünnepein zenéltek, s tőlük gyűjtötte össze e közösség egykori dalait.)

Szól a kakas már Majd megvirrad már Zöld erdőben, sík mezőben sétál egy madár. Micsoda madár, Micsoda madár Sárga lába, kék a szárnya Engem odavár.

Várj, madár, várj Te csak mindig várj Ha az Isten néked rendelt Tiéd leszek már. Mikor lesz az már, Mikor lesz az már? Jibbone ha-mikdos ir Cijon tömale Akkor lesz az már.

Vagyis mikor…?

A CD kísérőfüzetéhez ne forduljunk magyarázatért, itt csak a dal születésének legendás történetét olvashatjuk Szabolcsi Bence tolmácsolásában:

Taub Eizik hászid csodarabbi 1780 körül került Nagykállóra melamednek (tanítónak) a nagykállói rasekol gyerekei mellé, s ott később rabbi lett. A költői lelkű, természetszerető rabbi a legenda szerint mezei sétája közben hallotta a dalt egy pásztorgyerektől, s egy belső hang ellenállhatatlanul ösztönözte őt annak megtanulására. Megvette hát a dalt két forintért. Abban a pillanatban, amikor a vásárt megkötötték, a rabbi megtanulta a dalt, a pásztorgyerek meg elfelejtette. Azóta a felvidéki zsidóság magáénak érzi a nótát, és zsoltáros virrasztásai s egyéb vallásos ünnepei alkalmával mindenütt énekli, mivel annak szövegéből Messiást váró, allegorikus értelmet érez ki.


Magyar pásztorfiútól még az egyszeri csodarabbi is csak tősgyökeres magyar népdalt tud venni. Ezt Szabolcsi Bence sem látja másképp: a Szól a kakas már „egész magyar szövegében és egész dallamában egy jól ismert népdalnak nem is nagyon jelentékeny változata, erőszakkal betoldott héber sorokkal.” („Népdalok”, Az Egyenlőség Képes Folyóirata, 1921.) Ezekről az „erőszakos betoldásokról” még lesz szó. Először arra próbáljunk választ keresni, hogy egy többé-kevésbé tipikus magyar népdal hogyan válhatott ennyire népszerű haszid zsidó dallá?

A nagykállói haszid közösségből származó Ámos Imre (1907-1944) képe: Hajnalvárás, 1939

A kérdésre az egyik választ a dallam modalitása adja. A zsidó zene – legyen az akár klezmer, akár liturgikus kántorének – a gregorián zenéhez hasonlóan modusok, skálák, jiddisül shteygerek köré szerveződik. Ezek egyike, az Ahavoh rabboh, amely az ebben a modusban recitált reggeli ima kezdőszavairól nyerte nevét, különlegesen népszerű a haszid zsidók közt: számtalan haszid eredetű klezmerdarab és tish nign – szombatonként és ünnepekkor a rabbi asztalánál, gyakran eksztatikus hangulatban énekelt dal – épül erre a skálára.

Az Ahavoh rabboh egy módosított fríg skálának felel meg – innen ered a klezmerben elterjedt jiddis neve, a freygish –, ahol a skála harmadik foka egy fél hanggal fel van emelve. Szolmizálva: m-f-szi-l-t-d'-r'-m'. Ahogy gyakran a kelet-európai népdaloknak, úgy ennek a skálának sincs egyértelmű „tulajdonosa”: a spanyol flamenco „cigány skála”, az arab és a török zene hijaz maqam néven ismeri. S ha közelebbről megvizsgáljuk kérdéses népdalunkat, a Szól a kakas már-t, ez is pont ugyanerre a bővített terces fríg skálára épül. Ily módon minden változtatás nélkül átvehette a zsidó közösség úgy, hogy dallamvilágában teljesen magáénak érezhette.

Álljon itt egy példa egy ilyen freygish darabra a hagyományos kelet-európai klezmerrepertoárból, az Az du furst avek – „Amikor elmész” – jiddis népdal Joel Rubin (C-klarinét) és Joshua Horowitz (cimbalom) tolmácsolásában. A freygish skála mellett a rubato bevezető és a dal lassú, vontatottan feszes ritmusa is megerősíti a rokonság érzetét:


Rubin & Horowitz: Az Du Furst Avek (3'23"). A Bessarabian Symphony. Early Jewish Instrumental Music (1994) lemezről.
(Joel Rubin és Joshua Horowitz a múlt század fordulójának zsidó hangszeres zenéjét kísérlik meg rekonstruálni Bessarabian Symphony című lemezükön. Hasonlóan a barokk zene előadásaiból ismert historikus irányzathoz, ők is eredeti hangszereken játszva próbálják meg életre kelteni a korabeli előadási gyakorlatot, amelyet fluktuáló ritmika, gazdag ornamentika, glisszandók gyakori használata, és általában a vokális technikákhoz közelebb álló előadásmód jellemez. Lemezük azonban jóval több egyszerű kultúrarcheológiai kirándulásnál: élvezetes, élő, érzékenyen és érzelemgazdagon előadott zene.)

Kakas az interneten általunk közzétett Kaufmann-haggada margóján

De térjünk most vissza a dal szövegéhez. Az utolsó versszakot leszámítva tipikus magyar szerelmes népdalszöveggel van dolgunk, több ismert magyar népdalból is visszaköszön a szerelmesek madár-allegóriája. Az utolsó versszak azonban késői betoldás, amelyet a dalt magáévá tevő haszid zsidó közösség – talán maga Eizik Taub – költött hozzá, s amely gyökeresen átértelmezi az egész dalt.

A versszak ominózus héber nyelvű sora szó szerinti idézet egy késő középkori pijutból, zsidó liturgikus költeményből. A Cur mi-selo című pijut legkésőbb a 14. században született Észak-Franciaországban ismeretlen költő tollából. A költemény elég hamar elterjedt Európa zsidó közösségeiben, s mind a mai napig felcsendül szombatonként az ünnepi terített asztal mellett az étkezés utáni áldás, a Birkat ha-mazon bevezetőjeként. – Érdekes megjegyezni, hogy a Cur mi-selo ma elterjedt dallama ugyanarra az Ahavoh rabboh modusra épül, mint a Szól a kakas már.

A Cur mi-selo strófái a Birkat ha-mazon egyes áldásaihoz kapcsolódnak, amelyek hálát mondanak az Istentől kapott ételért, az Ősatyáknak örökbe adott földért, majd könyörögnek a Messiás eljöveteléért és a Szentély újjáépüléséért.

Ezekből a könyörgésekből emelte át a Szól a kakas már a pijut utolsó strófájának első sorát: יבנה המקדש עיר ציון תמלא, askenázi kiejtéssel: Jibbone ha-Mikdos, Ir Cijajn tömale. Magyarul: „Felépül a Szentély, és Sion Városa benépesül.” Akkor lesz az már.

Ez a betoldott strófa az Énekek éneke magasságába röpíti fel a dalt. Ahogy a hagyományos rabbinikus értelmezés szerint az Énekek énekének szerelmespárja az Örökkévaló és népének egymás utáni vágyakozását allegorizálja, ugyanúgy a Szól a kakas már énekese a számkivetett zsidó nép képviselőjeként vágyakozik szerelme, az Örökkévaló után, akivel csak a messiási időkben, az Ígéret Földjére való visszatérés és a jeruzsálemi Szentély újjáépítése után egyesülhet.

Így született meg egy potenciálisan zsidó dallamú magyar népdal és egy transzcendenssé emelt szerelmes vers házasságából a mai napig legnépszerűbb magyar nyelvű haszid dal.

Perzsiai zsidó kettős képmás „vőlegény”-darabja, 1846 k. Héber betűs, perzsa nyelvű felirata: Târ-zan ʿArus ben Shelomo – „ʿArusz ben Selomo taron játszik.”

De ezzel még távol sincs vége a történetnek. A Cur mi-selo pijutnak, úgy tűnik, titokzatos képessége van a szerelmes költemények megtermékenyítésére. Nagykállótól jó ezer kilométerre délre, a szefárd zsidó kultúrkörben egy másik igen népszerű szerelmes dallal fonódik össze a Cur mi-selo, bár itt nem a szöveg, hanem a dallam közös. A szefárd zsidók a pijut hagyományos dallamára éneklik a Los bilbilicos cantan – „A fülemülék dalolnak” –, illetve a La rosa enflorece – „Virágzik a rózsa” – címeken is ismert dalt.


Savina Yannatou és a Primavera en Salonico: Los bilbilicos cantan – „A fülemülék dalolnak” (4'11"). Az Άνοιξη στη Σαλονίκη (Tavasz Szalonikiben, 1995) lemezről.
(Savina Yannatounak az egykori thesszaloniki szefárd közösség dalait összegyűjtő CD-jéről már két bejegyzésben is idéztünk egy-egy dalt, itt és itt. Ez az anatóliai szefárdságtól elterjedt dal a harmadik kedvencünk. A bilbilico, ‘fülemüle’ szó a török bülbül szefárd kicsinyítő képzős alakja, míg a „megsebesül a hold” a magas irodalomból átvett kifejezés a lassan fogyó holdra.)

La rosa enflorese hoy en el mes de may mi alma s’escurese firiendose el lunar Los bilbilicos cantan con sospiros de aver, mi alma i mi ventura estan en tu poder. Los bilbilicos cantan en los arvos de la flor, debacho se asentan los ke sufren de amor. Mas presto ven, colomba mas presto ven con mí, mas presto ven, keridha, corre i salvame.

Virágzik a rózsa most, május hónapban, lelkem elsötétedik ahogy megsebesül a hold. A fülemülék dalolnak vággyal sóhajtozva lelkem és a sorsom a te kezedben van. A fülemülék dalolnak a virágzó fák között a fa alá ülnek le akiket szerelem gyötör. Siess gyorsan, galamb, siess gyorsan hozzám, siess gyorsan, kedvesem, fuss, ments meg engem

Perzsiai zsidó kettős képmás „menyasszony”-darabja, 1846 k. Héber betűs, perzsa nyelvű felirata: Rahel dar hâl vasmeh keshidan – „Rachel szemöldökét festi.”

Végül csendüljön fel a Szól a kakas már ma élő leghitelesebb tolmácsolójának, Eizik Taub rabbi hatodik generációs egyenes ági leszármazottjának, Rebbe Menachem Mendel Taubnak, a Kaliver – „Nagykállói” – haszid dinasztia rabbijának az előadásában. Nem tudom, mennyire tud a Kaliver Rebbe magyarul, mindenesetre a Szól a kakas már-t szinte hamisítatlan szabolcsi tájszólásban énekli. Jeruzsálemben, szombatonként, magyar nyelven.