Vonat Perzsiába

Isztambulból hetente egyszer indul Teheránba a Trans-Asia Express, szerdán este tizenegy előtt öt perccel a Haydarpaşa állomásról. A török államvasutak oldalán olvasható menetrendje szerint kora reggel ér Ankarába, majd az Anatóliai-fennsíkon végighaladva harmadnap déltájt éri el a kelet-törökországi Van-tavat. Itt az utasok hajóra szállnak, amely hét óra alatt szeli át a száz kilométer széles tavat Tatvantól Van kikötőig, s közben egy gyönyörű naplementét is megcsodálhatnak a tó fölött, körben az anatóliai hegyek koszorújával. A túloldalon már a perzsa vonat várja őket, amely éjszaka halad át az iráni határon, hajnalban áll meg Tabrizban, és negyednap este ér Teheránba. A kétezer kilométeres útra hálókocsival és komppal együtt 50 euróba kerül a jegy.

Az útvonal jól látható az isztambuli vasúti restiben a tévé tetejére erősített vasúthálózat-térképen. Az 1-es ponttól elindulva és a 2-es vonalon végighaladva a 4-es pont (Sivas) után térünk le a kurd szárnyvonalra, amely elvisz a térkép jobb szélén lévő Van-tóig, s a tó után átad a perzsa államvasutaknak.


Aki a Perzsiába való lassú, fokozatos megérkezés kedvéért hajlandó ezt a három napot - a menetrend szerint 66, de a valóságban inkább 80 órát - rászánni a vonatra a másfél napos autóbusz- vagy a néhány órás repülőút helyett, az további információkat is olvashat a seat61.com iráni oldalán. A szerkesztő többek között azt is megírja, hogy a vonatra előre is foglalhatunk jegyet 59 euróért néhány isztambuli utazási irodában, és őszintén bevallja, hogy „seat61 gets a small commission” ha megemlítjük, ki küldött.

Mi nem voltunk ennyire elővigyázatosak. Annyi mindent kellett az út előtt megszervezni, papírokat elintézni, munkákat lezárni, hogy a vonatjegy-megrendelésre már nem futotta. Azt gondoltuk, minthogy jóval túl vagyunk a turista-szezonon, bőven lesz hely a vonaton, elég lesz majd Isztambulban megvenni a jegyet.


Isztambulban azonban senki nem tudja, hol lehet jegyet venni erre a vonatra, amelyről még élő ember nem hallott. Ilyen vonattal csak ifjúságuk színhelyeit felkereső angol öregurak, lengyel batyus kereskedők és kalandvágyó backpackerek utaznak, török ember soha. Szállodánkban, az olcsó és kedves Szultán Fogadóban (a térkép alsó szélén, a Sultanahmet városrészben), amelyről majd még bővebben is lesz szó, a recepciós fiú kétségbeesetten telefonált az általa ismert utazási irodákba, de ő is csak Tatvanig, a török vonal végpontjáig tudott volna jegyet szerezni. Hogy onnan hogy tesszük meg a második ezer kilométert - „insallah” – tárta szét a kezét, az már nem a szunnita, hanem a síita Allah kompetenciája.

A Márvány-tenger túlsó, ázsiai partján lévő Haydarpaşa pályaudvar nemzetközi pénztára este már zárva van. Nekivágunk hát az isztambuli alkonyatnak, turistairodákat faggatunk a Kék Mecset utcájában, mígnem a Backpackers irodában azt a tippet adják: menjünk az európai vonalakat fogadó Sirkeci pályaudvarra (a térkép felső szélén), ott még ilyenkor is adnak el jegyet, igen, az ázsiai vonalakra is.

Végigbaktatunk a szitáló estében az észak-déli keresztutcán, a Babiali Caddesin a pályaudvarig. Az üvegfalú pénztárban egy lány telefonál és egy idősebb úr falatozik egy kihúzott fiókból. A kislányt pécézzük ki a telefon mögül, hogy ne az urat zavarjuk vacsorájában, de kiderül, hogy mégis őt kellett volna, mert ő a nemzetközi pénztár. Ennek megfelelő ingerültséggel szolgál ki, szinte személyes sértésnek tekinti, hogy ilyen lehetetlen helyre akarunk utazni. Foghegyről veti oda az alapvető információkat, látszik rajta, nemigen hisz benne, hogy komolyan gondoljuk a vásárlást, szívesebben visszatérne a fiókjához. Közben egy török úr furakszik elénk, valami ismeretlen célállomásra kér jegyet, őt komoly vevőnek tekinti, elmélyülten tárgyalják az alternatívákat. A komoly vevő dollárral fizet.

Az asztalokon össze-vissza halmokban állnak a dossziék, az úr addig turkál közöttük, míg olyat nem talál, aminek köze van a vonatunkhoz. Jegy van, mégpedig egyetlen üres hálófülke az egész vonaton, minden egyéb hely foglalt. Ez ránk várt! Míg tanakodunk, visszamenjünk-e a városba pénzt felvenni, ő is visszaül a fiók mögé, hogy hiába ne teljék az idő. De aztán csak megkockáztatom, lehet-e kártyával fizetni. Legnagyobb meglepetésünkre lehet. Egy másik fiókból előhalász egy kártyaleolvasót, letörölgeti, s miközben az utolsó falatokat nyeli, lehúzza kártyánkról a 100 eurónak megfelelő 182 török lírát. Közben két koreai lány azt tudakolja tőlem tört törökséggel, mikor indul a vonat Thesszalonikibe.


A sikeres vásárlás után kisétálunk a pályaudvar melletti Eminönü tengerpartra, hogy kitapasztaljuk, honnan indul másnap a komp a túlparti Haydarpaşa pályaudvarra. A part mentén sorakozó kikötőállomások sora mindjárt otthonos érzést kelt, mert olyan, mint a kőbánya-kispesti metróvégállomás, csak sokkal nagyobb és elevenebb. Az állomásokon hatalmas tömeg áramlik ki és be a hajókra, a bejárat mellett sok-sok bódéban árulják a kebabot és a teát, s a bódék között megszakítás nélkül húzódik a kirakodóvásár, ahol a friss szőlőtől a birkabőr mellényen át a kínai cipőig minden megtalálható. De a legizgalmasabbak a nagy hajók között a parthoz kötött kis bárkák, amelyeken három-négy ember a hatalmas hullámverés közepette, hogy nézni is tengeribetegség, tucatjával süti a halat. A parton álló ágensük hangosan kínálja a portékát, s rutinosan veszi el egyik kézzel a bárkáról a kettévágott zsömlébe tett sült halat, a másikkal pedig az érte járó három lírát. A bárka mellett néhány műanyag sámli is sorakozik citromlével és sóval, mellettük kis székekkel. Letelepszünk az egyik szabad helyre, élvezzük a fönséges vacsorát, figyeljük a nyüzsgő tömeget, az induló hajókat, a város fényeinek csillogását az Aranyszarv-öböl sötét vizén.

Másnap este, az egész napos séta után a város színeivel és elevenségével eltelve itt várjuk a hajót, hogy átvigyen a túlpartra. Az utolsó komp 7 óra 10 perckor indul Haydarpaşa kikötőjébe. Ennél később már csak a jóval délebbre fekvő Kadiköyre megy hajó, ahonnét húsz percbe telik felgyalogolni az állomásra, amihez a megpakolt hátizsákkal nincs kedvem. Idefelé jövet, a kikötő melletti ábécében vásároltunk be a háromnapos útra. A pultos gyanakodva figyelte, ahogy hátamon a hatalmas zsákkal a pultok között imbolygok, és ismeretlen nyelven utasításokat adok tettestársamnak. A feszültség enyhítésére meg akarom kérdezni tőle, hol találok kecskesajtot, de nem jut eszembe a kecske neve, pedig törökül is majdnem ugyanaz, mint magyarul, kecsi. Ehelyett tehát mekegek. Elmosolyodik, fejét rázza, rámutat egy tálca gyönyörű fehér sajtra, és hosszan béget. Megleltük a közös nyelvet, a jég megtört.

A transzkontinentális hajóút negyedóráig tart, és 1,30 lírába (kb. 80 eurócentbe) kerül. Felmegyünk a fedélzetre, onnan nézzük a Város távolodó fényeit, legmagasabb pontján a kivilágított Szulejmán-mecsettel. Mellettünk két iskolás lány cseveg, időnként lopva felénk pillantanak, nyelvünket próbálják azonosítani. A kikötőhöz közeledve végül az egyik összeszedi a bátorságát, és „Was für eine Sprache sprechen Sie? Deutsch?” – teszi fel az abszurd kérdést, hiszen ha ennyire tud németül, akkor hallania kell, hogy nem németül beszélünk. Magyarul beszélünk, mondom neki törökül. Ránk nevetnek, s aztán a kikötőből visszafordulva látom, integetnek nekünk a fedélzetről. Visszaintegetek.


A Haydarpaşa pályaudvar német lovagvárra emlékeztető épületének szecessziós csempe-homlokzatán különösen hat az arab felirat. Különös ez a Monarchia-hangulatú épület is itt, Keleten. A város 1908-ban ajándékba kapta Vilmos császártól, középső állomásaként a németek által épített Berlin-Isztambul-Bagdad vasútvonalnak, amely már Urfánál tartott, amikor a német terjeszkedéstől megrettent angolok kirobbantották az első világháborút. A vasútvonal, amely a perzsa és szíriai határig vihette volna el az európai civilizációt, soha nem készült el. Sok évtizeddel később a kurdisztáni szárnyvonalról, Gaziantepből nyitottak egy további szárnyvonalat Bagdad felé, amelyen 2003 óta, mióta az amerikaiak vitték el a maguk civilizációját Irakba, szünetel a forgalom.

A vasúti resti, ahová az indulásig hátralévő három-négy órára beülünk, ugyancsak lehetne a Monarchia bármely vasútállomásán. Magas, stukkódíszes mennyezet, hosszú fehér függönyök, gondosan megterített fehér asztalok, olajfestés és nyomatok a falakon, barokkos fa kármentő, öltönyös pincérek, és sör, sok sör. Gondosan a hátsó ajtó mellett telepszünk le, amely közvetlenül a tengerre nyílik, s amikor sikerül észrevétlenül kinyitnunk, beáramlik a friss tengeri levegő. Ilyen azért nincs a Monarchiában.



A pultról összemutogatunk magunknak néhány ínycsiklandó zöldséges fogást, aminek a nevét sem tudjuk. Sült padlizsán, sűrű leves, saláta, csípős mártás, dinnye. A vacsora fölséges. Lassan falatozunk, újabb fogásokat kérünk, „amit a szomszéd asztalnál esznek”, s a hely szellemétől megihletve sört rendelünk, először Isztambulban.

Török sör John gyűjteményébe

Este kilenc körül sűrűsödni kezd a közönség, minden asztalt elfoglalnak. Bekapcsolják a nagyobbik tévét is a vasúti térkép alatt, aztán a nagy üres falra, amelyikre a fehér oroszlán tekint, kivetítőt irányoznak. Most már mindenki a tévéket bámulja. Az adás, amely eddig órákon át folyamatosan az iraki határon zajló török-kurd összecsapások képeit sugározta, sportreklámokra vált át, s ebből jövünk rá, hogy hamarosan meccset közvetítenek.

Háromnegyed tíz tájt megkezdődik a Beşiktaş-Liverpool bajnoki liga-mérkőzés. A tömeg feszülten figyel, folyamatosan kommentálják az eseményeket, s a magyarokkal ellentétben nem kiáltozással, hanem higgadt stratégiai megjegyzésekkel kísérik az akciókat. Újabb és újabb emberek érkeznek, az asztaloknál összébb tolják a székeket, az újabb sörök mellé rakit rendelnek. Csak ekkor jövök rá, mit tart a fehér oroszlán a mancsában: futball-labdát.

A törökök gyönyörűen játszanak. „Tíz perc múlva mennünk kell a vonathoz, addig igazán kaphatnánk még egy szép gólt a jó vacsora mellé", mondom. Pár perc múlva, a meccs tizenharmadik percében az angol kapuba befut az első gól, s a Beşiktaş szurkolói, mint később olvassuk, futballtörténeti világrekordot állítanak fel 132 decibeles üvöltésükkel. Most már mehetünk.