Isten négy betűje

Isten nevét hiába… Frehling Santino, 1700

Tanulságos írás jelent meg tegnap a Nyelv és Tudomány portálon Fejes László billentyűzetéből. A Honnan jött az isten? című írás a magyar ʻisten’ szó eredetét próbálja megfejteni, a tanulság pedig az, hogy csak Isten tudja. A TESz, azaz A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, mint már jó néhányszor rámutattunk itt a Wang folyón, most is bakot lő, amikor az is- elemet az ős-sel rokonítja, ami hangtanilag valószínűtlen. Róna-Tas András felveti, hogy a hettita Ištanu, a napisten nevéből származhat, de a hettita eredet és a feltételezett átvétel közötti 1800 év hiátus ezt kizárja. Rédei Károly pedig az „Isten szavunk eredete” (Magyar Nyelv XCV (1999) 1, 40-45.) című cikkében iráni jövevényszónak tartja, a középiráni *ištān, ʻtisztelt’ (tbsz) szóból származtatja.

Az etimológiák kicsiny boltjához én is hozzájárulnék egy tetszetős portékával, amely talán nem a legmeggyőzőbb, de mindenképpen a legrégibb. Az 1590-ben Bázelben kiadott Calepinus-féle tizenegy nyelvű nagyszótárból származik, amely véletlenül épp itt áll a polcomon ;) A hatalmas fólió kötetet jó harminc éve találtam kötésétől megfosztva egy MÉH-telepen, s ócskapapír-árban vásároltam meg kemény harminc forintért.

Ambrosius Calepinus (1440-1510) ágostonos szerzetes 1502-ben Reggióban jelentette meg először nagy latin szótárát, amely a szavak definíciója mellett használatuk számos példáját is közölte klasszikus auktoroktól. A szótár azonnal rendkívül népszerűvé vált, több tucat kiadást ért meg a század folyamán, s a latin szavak jelentését egyre több antik és modern nyelven is megadták benne. Az 1590-es bázeli kiadás volt az, amely először tartalmazta a szavak magyar és angol megfelelőit, s ilyenformán ez tekinthető az első magyar szótárnak is. A magyar ekvivalenseket, mint Szily Kálmán kimutatta („Ki volt Calepinus magyar tolmácsa?” Értekezések a Nyelv- és Széptudományok köréből, XIII (1886) 8), az erdélyi jezsuita Stephanus Arator, azaz Szántó István adta hozzá Rómában. És ő volt az, aki az Isten-név négy betűjéről már a korábbi kiadásokban is meglévő fejtegetésekhez a magyar kiegészítést hozzátoldotta, s ezzel egyúttal a magyar Isten-név etimológiáját is megadta.


Dĕŭs, egyes szám, hímnem [héberül אלוח eloah, görögül Θεός, franciául Dieu, olaszul Dio, Idio, németül Gott, flamandul Godt, spanyolul Dios, lengyelül Bood, magyarul Isten avagy Ιϛε * , angolul God].

Eredetét többféleképpen magyarázzák. Egyesek szerint ἀπὸ τοῦ δέους, a félelemből jön, minthogy úgy vélték (ha szabad egyáltalán ilyen istentelen mondatot idéznünk), hogy az első isteneket a félelem találta ki. Papinius, úgy tűnik, ezen a véleményen van, amikor azt mondja: Az első isteneket a félelem hozta a világra. Cicero, A béljósok válaszáról: »Ki annyira esztelen, hogy legalább amikor az égre feltekint, ne érezné az istenek létezését?« Ugyanő A törvények 1. könyvében: »Egyetlen nép sem annyira bárdolatlan vagy elvadult, hogy még ha nem is tudja, milyen istene kellene legyen, legalább azt ne tudná, hogy van neki.«

Mások a dando, az ʻadni’ szóból eredeztetik, minthogy minden Istentől származik, valamennyi jó forrásától, s Ő adja mindennek a létet és a fennmaradást. Mások a görög δαίω, ʻtudni, ismerni’ szóból, mert Isten mindent tud, és minden mezítelen az Ő tekintete előtt. Megint mások a Θεός névből, a zöngétlent zöngéssel, s az o-t u-val felcserélve, ezért mondunk latinul Deus-t. Ismét mások a héber די Dai, ʻhatalmas, elégséges’ névből, amelyből a Saddai, a mindenható avagy önmagának elégséges Isten kifejezés is származik, minthogy tudvalevő, hogy beéri önmagával, nincs semmire szüksége, hanem egyedül ő áraszt ki bőséget mindenekre.

Nem csekély méltóságú megfontolnunk pedig, hogy szinte minden nép és nyelv pontosan négy betűvel írja Isten nevét. A héberek ugyanis
יהוה Jehová-nak nevezik, négy betűvel; a káldeusok ugyancsak négy betűvel אלוח Elohá-nak, a szírek ugyancsak אלוח Elohá-nak; az etiópoknál אמלו Amlau, az asszíroknál אדעד Adad, a görögöknél Θεός, az egyiptomiaknál Θωύθ, a perzsáknál Σύρη, a latinoknál Deus, az olaszoknál Idio, a spanyoloknál Dios, a franciáknál Dieu, a németeknél, flamandoknál és angoloknál Gott avagy Godt, a [perzsa] mágusoknál Orsi, a lengyeleknél Boog, a bog, azaz ʻfélj’ szóból, a dalmátoknál és illíreknél Boga avagy Boog, a régebbi muzulmánoknál, akiket szaracénoknak is mondunk, Abgd, a Mohamedet követő törököknél Alla, az újnak mondott világban felfedezett népeknél Zimi, az oláhoknál Zëul, a cigányoknál Odel.

A magyaroknál is, ha eredetét nézzük, csupán négy betűből áll Isten neve. Nagy tisztelettel Isten-nek mondják ugyanis, amely, noha öt betűnek tűnik, ám ha eredetét tekintjük, csupán négynek bizonyul. A magyar kifejezés ugyanis az ἴστημι létige második aorisztoszából, az ἐϛὶν-ből [ἐστὶν] ered: ʻlétezem, önmagam által vagyok’, amely második aorisztoszt éppen négy betűvel írjuk. A magyar szóban két betűvel írott s és t ugyanis benne foglaltatik az egyetlen görög ϛ szigmatau betűben. Ilyenformán az eredet erejénél fogván a magyar nevet is négy betűvel kellene írnunk, így: Ἴϛεν [Ἴστεν]. Minthogy ilyenformán Isten neve minden népnél τετραγράμματον [négybetűs név], ezért úgy véljük, amiatt nevezzük így, mert lényegét tekintve egy, ám egyetlen lényegén belül három valóságosan létező és különböző személy.”


Valószínűleg Fejes László is ezen a véleményen van, amikor cikkében – pusztán vidám illusztrációként – négy héber betűvel írja át a magyar Isten szót. ;)


Ami végső soron nem is nagyon különbözik Szántó István megoldásától, aki a szót görög betűkkel átírva a másik héber tetragrammaton, a יהוה JHVH, ʻa Létező; Aki van’ jelentését fedezte fel benne. De miért kellene ezen csodálkoznunk? Hiszen az ő századában köztudomású volt, hogy minden nyelv, de kiváltképpen a magyar, a héberből származik.

A tetragrammaton (itt JHVH helyett JEVE-nek átírva) mint a Szentháromság alapja. Petrus Alphonsus (áttérése előtt Moses Sepharadi): Párbeszéd a zsidók ellen (1109) c. művének illusztrációja, St. John’s College MS E. 4 f. 153v

6 megjegyzés:

Tamas DEAK írta...

Azért 30 éve a 30 forint még jó drágát jelentett a kilóspapírért :) dehát akkortájt éltük a vécépapír-Bibliák korát, min csodálkozunk?
Én a napokban értem a könyves karrierem csúcsára mert az egyik most vett antikvár könyvemet egy két- vagy többlábú állat lehugyozta. A Fő utcai zseniális könyvkötő most bajlódik vele.

Studiolum írta...

Kiszámoltam én is, nagyjából tízszer annyit érhetett az a pénz, azért írtam az angol változatban egy eurót. Emlékszem, a pénz maradékából Tolsztoj Szevasztopoli elbeszéléseit vettem meg antikváriumban, az húsz forint volt.

A te könyvedet azután hugyozták le, hogy megvetted? És a könyvkötő hogy tudja kiszedni belőle? ;)

Tamas DEAK írta...

Nem, előtte volt lehugyozva, a *****.hu ahonnan vettem, "nedves állagúnak" írta. A könyvkötő úgy tudja kiszedni, hogy zseni, ötvenes korú ember létére a régi megbízható kézi szakma kiváló művelője. Törlős, porlós első- és második világháborús papírokat tud bekötni.
Ez a könyv amúgy Trócsányi Zoltán Nagymagyarország összeomlása c. kötete, én először azt hittem a foltok alapján hogy egy kétlábú korabeli belügyi kötelékbe tartozó állat lehetett, a könyvkötő szerint (akinek némi meglepetésemre nem ez volt az első ilyen feladata) jóval frissebb a történet, és négylábú bundástól származhatik.

Kinga írta...

re Tamás Deák: annak a könyvkötőnek van neve és címe is, ami publikus? :) Köszönettel venném.

Tamas DEAK írta...

Kinga : http://wcs.oisz.hu/34992/

Kinga írta...

Tamás Deák: Köszönöm!