A világtól elrejtve

A fák alatt álltunk meg az autóval, épp a templom felé mutató jelzés után. Hatalmas fák. Vasrácsok. Kövek.
Balra kicsi ház, amelyből fiatal ember lép ki.
— You want to visit the church, maybe. I can open it for you.
Kissé görnyedten jár, arcát vörösre festi a hőség. Kezet fog velünk. Fiatal ember, kifakult kék pólóban, virágmintás shortban, kék műanyag papucsban.
— I’m the priest, even if I don’t look like one.

A falu odalent elhagyatott. Sehol egy arc az ablakokban, sehol egy árnyék, egy hang, egy kutya, hogy megugasson vagy az autó kereke elé vesse magát. Csupán egy macska, amely közeledtemre elmenekül. Hagyma- és fokhagyma-füzérek a verandára felaggatva, üres tejesköcsögök. Villanyoszlopra szegezett halálozási hirdetések. És hirtelen, mintegy varázsütésre, két teljes sebességgel száguldó traktor, amelyek útja épp előttem keresztezi egymást, mielőtt ismét eltűnnének valahol.

Ballagunk a pap után. Fel kell mennünk egy lépcsőn, átlépnünk a szárazon rakott kőfalban nyíló kapun, elhagynunk a fenyőket és hársfákat, amelyek egymásba fonódó ágaikkal takarják azt, aminek elrejtve kell maradnia. Így rejtőzik Borač temploma évszázadok óta a világ elől, a mögötte magasodó szikla rejtekében, maga is sziklaként a sziklák között.


Biztos benne? Igen, mondja, biztos, volt ott fenn egy város, egy hatalmas város, és ez a templom volt a katedrálisa. Virágzó város volt, hatalmas város, erről tanúskodnak a templom freskói is – arkangyalok vértezetben, komoly arcú szentek, Konstantin és Heléna a Szent Kereszttel, apokaliptikus vén és Noé bárkája egymással szemben, Pantokrátor Krisztus és Emmanuel Krisztus a kicsiny narthexet a kicsiny szentéllyel összekapcsoló ajtó két oldalán, s végül a naiv képekkel festett ikonosztáz.

De hol volt a város?
— Up there, you see, all these rocks — the city was there.

Vannak még romok odafenn? Habozik.
Igen, romok, minden romokban áll, nem látni már semmit. Igen, ő is volt fenn egyszer, amikor ide érkezett.


Felmutat a hatalmas sziklatömegre, a csipkézett gerincre, amely fantasztikus várfalak kontúrjait rajzolja ki az égre, a földcsuszamlásra, amely elzárta a halott városba vezető utat, s én a víz által elnyelt városokra gondolok, a tenger alatt fekvő Ys városára Bretagne partjainál, Kityezs városára a Szvetlojar-tó mélyén, a városokra, amelyeknek harangszavát a tiszta lelkek még ma is meghallják. A közép-szerbiai Boračra, amelyet a levegő nyelt el, a szikla olvasztott magába a 14. század végén, az oszmán hódítás zűrzavarában, amikor a környék néptelenül maradt a menekülő lakosság után.
Vajon hisz-e benne a sivatagban elveszett fiatal pap?
— The city was up there, see.

Ismét elindulunk.
Ahogy autóba szállnánk, még utoljára körbenézünk, és ott, mögöttünk, egy másik város emelkedik ki a magas fű rejtekéből. Egyetlen sírkő sincs ebben a temetőben, amely ne a régmúlt századokból származna, egyetlen sír sem, amely a lenti falu lakóira várna, egyetlen kereszt sem, amely ne a szikla felé fordulna.