Isztambul karavánszerájai

Han az aydıni Güzel Hissar negyedben. Robert Walsh – Thomas Allom, 1836

Az első karavánszerájokat a perzsa birodalom építette Anatóliában. Hérodotosz (5.52) jól informált perzsa alattvalóként részletesen leírja a ión tengerparttól a fővárosba, Szúszába vezető utat, amelynek „teljes hosszában királyi állomások követik egymást, kitűnő pihenőhelyekkel”: száztizenegyet számol össze csak ezen az egy úton. A „pihenőhelyre” Hérodotosz a κατάλῠσις szót használja, amely a καταλύω, ʻfelold, felbont, szétszór’ igéből ered: az a hely, ahol a vendég ellazulhat és szétterítheti a poggyászát. A modern Hérodotosz-fordítások ezt egy ezer évvel későbbi kifejezéssel, a török kervansaray-ból eredő ʿkaravánszeráj’-jal adják vissza, ami „a karavánok palotáját” jelenti.

Egy karaván-palota: a szeldzsuk-török Susuz karavánszerája (1244-46) az Antalya-Burdur útvonal mentén

Az első karavánszerájok, amelyeket a perzsa birodalom örökségét átvevő szeldzsuk törökök építettek Anatóliában, valóban paloták, sőt erődök, amelyek feladata volt, hogy a lakatlan vidékeken át vezető utak mentén egymástól napi járóföldre – 30-40 kilométerre – védelmezzék az utasokat és értékes rakományukat a rablókkal szemben. A városokban azonban ezeknek egy kevésbé erődszerű változata honosodott meg, amelyekre a perzsa خانه khâne, ʻház’ szóból eredő han kifejezést használják. Ezekben nem a fegyveres rablók elleni védekezés volt a fő szempont – noha éjszakára ezeknek kapuját is bezárták –, hanem hogy a kereskedők a bazár mellett akár hosszabb időre is kényelmesen megszállhassanak állataikkal és szolgáikkal együtt, és a nagybani kereskedők számára bemutathassák áruikat. Alapvető struktúrájukat egyik legkorábbi és legjobb állapotban fennmaradt példájuk, a kelet-anatóliai Diyarbakır 16. századi Hasan Paşa Hanıja mutatja. A téglalap alaprajzú épület kétszintes: a földszinten voltak az istállók és a raktárak, az első emeleten a kereskedők szobái. A szobák viszonylag kicsik, de az emeleti folyosón a szobák előtt széles tér volt, ahová a kereskedők kiteregethették árumintáikat a város nagybani kereskedői számára. Olykor egy második emelet is volt, ahol a szolgák szálltak meg. Többnyire minden szint árkádívekkel nyílt a nagy udvarra, ahol kút is volt az állatok itatására és a rituális mosdásra, áruval megrakott kocsik és állatok jártak ki-be, és a leírások szerint különféle bűvészek, karagöz-bábszínházak, képmutogatók és más mutatványosok szórakoztatták a vendégeket és a város lakóit.

Konstantinápolyban a hanok Kelet-Anatóliánál jóval később, csak a 16. században honosodtak meg. A bizánci főváros tengelye a császári palotától a fórumig vezető Mese volt, az uralkodói felvonulások és rituálék színhelye. Amikor II. Mehmed 1453-ban bevonult az elfoglalt városba, és úgy döntött, megteszi fővárosának, elfordult ettől a tengelytől, és attól északra kezdte kiépíteni a szultáni fővárost: először palotáját, az Aksarayt (amelyet majd az 1460-as években cserél fel a mai Topkapı Sarayıra), majd a kereskedelem központjaként a drága textilek adásvételére szolgáló fedett „áruházat”, az Iç Bedestant. Ez utóbbi a nagy bazár központja: ekörül alakultak ki fokozatosan, koncentrikus körökben a további üzletek, amelyeket majd II. Musztafa boltoztat be egységesen 1701-ben, így létrehozva a Kapalıçarşıt, a Fedett Bazárt. Ettől északra, a bazár és a kikötő között pedig hanok sokasága épült az egész birodalomból a fővárosba özönlő kereskedők számára. Evliya Çelebi az 1630-as években még száznyolcvanat írt össze, a 19. század elejére már ötszáznál is több volt, s aztán a karavánok elapadásával számuk is csökkenni kezdett. Legfontosabb időszakuk a 18. század, ekkor építik a szultánok és nagyvezírek a legnagyobb hanokat a kereskedelem előmozdítására és a dinasztia gazdagságának és fényének emelésére.

Máig fennmaradt hanok Isztambul „történeti félszigetén”, hagyományos nevén Sztambulban

A hanok többsége egy-egy jótékony célú alapítvány részeként épült, s bevételeikből – a szobák bérleti díjaiból – fedezték az alapítvány jótékony intézményeit, az ingyenkonyhákat (imaret), a teológiai iskolákat (medresze) vagy ispotályokat (darüşşifa). Az alapítványok (waqf) alapítólevelében (waqfiyya) mindig leírják, hogy melyik han bevétele melyik intézmény céljára szolgál, s ilyen módon láthatatlan kapcsolatok és fordulatos történetek fűznek össze egy-egy hant egy mecsettel vagy mecset-komplexummal (külliye) és egy neves alapítóval.


A kis Ali Paşa Hant például Eminönü külső részén, amely hűen követi a kétszintes klasszikus modellt, Çorlulu Ali Paşa építtette nagyvezírsége idején (1706-1710). Alapítólevele nem maradt fent, de feltételezhető, hogy a nagyvezír egyetlen nagy alapítványához kapcsolódott, a Mesén álló Çorlulu Ali Paşa mecset-komplexumhoz. A han bevétele a komplexum teológiai iskoláját, a Çorlulu Ali Paşa Medresesit szolgálhatta, amelyik mára már funkciót váltott, s Isztambul egyik legjobb vízipipás kávézója lett. Kétlem, hogy az egykori teológiai hallgatók tiltakoztak volna a funkcióváltás ellen.


Nem tiltakozhatott volna Ali pasa sem, mert őt elérte a nagyvezírek szokásos végzete. Az 1709-es poltavai ütközet után, ahol Nagy Péter döntő győzelmet aratott XII. Károly svéd csapatai fölött, a svéd király az oszmán birodalomba menekült, ahol igyekezett rávenni a szultánt, hogy üzenjen hadat az oroszoknak. Ali pasa vonakodott ezt megtenni, s a történelem őt igazolta, minthogy a hamarosan meginduló és több mint másfél évszázadon át tartó orosz-török háborúk végső soron a birodalom összeomlásához vezettek. A szultán azonban XII. Károly vádjainak hitt, miszerint Ali pasát az oroszok lefizették, s Leszbosz szigetére küldte őt, ahol kivégezték.


Azóta a han is funkcióváltáson esett át. A karavánok elmaradásával földszinti helyiségeit kovács- és szerelőműhelyeknek adták ki. Jelenlegi tulajdonosa, Genco Erkal vezető török színész pedig 1969 óta itt rendezi meg nyaranként a Dostlar Tiyatrosu, a Barátok Színháza előadásait.


A fenti térkép-részlet a han 1943-as állapotát mutatja. Szinte az egész történeti Isztambulról maradt fenn ilyen térkép, mégpedig két sorozatban is. A századfordulón az európai biztosítótársaságok érdeklődni kezdtek isztambuli befektetések iránt, és elkészíttették a város teljes állapottérképét, hogy lássák, melyik ingatlan mennyire tűzveszélyes, melyiket mennyiért biztosítsák. Az első térképsorozatot az angol Charles Goad készítette 1:600 léptékben: ez Sztambulra, azaz a történeti félszigetre, Pera-Galatára, az európai városrészre, és a túloldali Kadiköyre terjedt ki. A második sorozatot a francia – egészen pontosan konstantinápolyi születésű katolikus szerb – Jacques Pervititch (1940-től Pervitiç) készítette még részetesebb, 1:250 felbontásban: ez Sztambul nyugati részét (Fatih-Aksaray), az észak-sztambuli Eminönüt, az európai Beyoğlut (Pera-Galatát) és Ortaköyt, majd az ázsiai oldalon Kadiköyt és Üszküdárt foglalja magában. A két sorozat áttekintő térképei megtekinthetőek és összes szelvénye letölthető itt és itt. Én amiről csak lehet – amiről csak készült szelvény; szerencsére a han-régió legnagyobb részéről készült –, ott a Pervititch-szelvényeket mellékelem az egyes hanokhoz.

A régi Isztambult két fő biztosítási esemény fenyegette: a földrengések és a tűz. Az előzők miatt biztonságosabb volt fából építkezni, legalább az első emelettől fölfelé, de emiatt a város roppant tűzveszélyessé vált. Orhan Pamuk leírja az Isztambulban, milyen nagy látványosság volt még az ő gyerekkorában is egy-egy tengerparti arisztokrata faház égése. A 18. század elején vezette be Davut Ağa a hordozható tűzoltópumpát, amelyet négy janicsár, majd ezek feloszlatása után négy önkéntes tűzoltó vitt a tűz színhelyére. Minden egyes városrész, mahalle fenntartotta a maga önkéntes tűzoltóságát, de ezek nagyon kevéssé voltak hatékonyak. A legszebb dolog, amit köszönhetünk nekik, azok a tűzoltókávéházak voltak, ahol az ügyeletben lévő négy tűzoltó várta a tűz kitörését vagy a következő ügyeletes csoport érkezését. Ma már ezekből a kávéházakból is csak egy maradt fenn eredeti állapotában, a Kadırga mahalle kávézója a Szultanahmet déli részén. Régi márvány kútjának szája a tűzoltótömlő végződésére emlékeztet.


A modern tűzoltóságot végül egy magyar tűzoltóparancsnok vezette be Konstantinápolyban. Nem is akárki: Széchenyi István második fia, Széchenyi Ödön, a nagy világutazó, aki 1862-ben a londoni világkiállításon ismerkedett meg a szervezett tűzoltással. A londoni tűzoltóparancsnok engedélyével beállt tűzoltónak, kitanulta a mesterséget és technikát, majd megalakította Pozsonyban és Pesten a magyar tűzoltószövetséget. 1870-ben közvetlenül a nagy tűzvész után járt Konstantinápolyban, ahol felajánlotta segítségét a szultánnak. Bemutatót is tartott a magyar tűzoltókkal, akiknek professzionalizmusa meggyőzte a szultánt, s kinevezte Széchenyi Ödönt a város tűzoltóparancsnokának. Ezt a feladatát haláláig, 1922-ig látta el.

Széchenyi Ödön Magyarországon 1897-ben hazai tűzoltótisztekkel

De vissza a hanokhoz. Hasonlóan fordulatos életút áll a Büyük Çorapçi Han, a harisnyakészítők nagy hanja mögött is. Ezt Piyâle pasa, az oszmán flotta admirálisa alapította 1578-ban. A pasa horvát származású volt, egyes források szerint Dalmáciából, de az İslâm Ansiklopedisi szerint a magyarországi Tolnáról. A mohácsi csatában tizenegynéhány évesen esett török fogságba, Konstantinápolyba hozták, ahol elvégezte az enderuni janicsártiszt-iskolát. Az enderuni elit iskola diákjait bátorították rá, hogy a szünidőt szülőhelyükön töltsék, ápolva helyi kapcsolataikat és anyanyelvüket, így alkalmassá válva majd egy későbbi ottani pozícióra: ennek során Piyâle pasa is maga után hozatta keresztény anyját a városba. Turgut Reis admirális mellett tanulta ki a hajóskapitányságot, majd 1553-ban őt követően az egész földközi-tengeri oszmán flotta admirálisa lett. Hatalmas győzelmeket aratott a spanyolokkal szemben. 1560-ban, Dzserba elfoglalása után, amikor ötezer keresztény katonát hozott vissza a konstantinápolyi rabszolgapiacra, megkapta II. Szelim lányát feleségül. 1568-ban nagyvezír lesz, 1570-73-ban elfoglalja Ciprust. A halála évében, 1578-ban alapított waqfjában a Büyük Çorapçi Hant rendelte mecsete, a Beyogluban álló Piyâle Paşa Camii fenntartására, amelyet a legkiválóbb oszmán építőmester, Sinan épített.

Piyâle Paşa képe az isztambuli Tengerészeti Múzeumban, és hanja Pervititch térképén

A Büyük Çorapçi Han sajnos mára már teljesen kivetkőzött eredeti formájából. Már rég nem harisnyakészítők lakják, hanem kínairuhakereskedők, s az elmúlt évszázadok alatt eredeti szép klasszikus kétszintes, árkádos szerkezetét – amely még itt-ott előbukkan – teljesen elfedték az ad hoc ráépítések és hozzátoldások. Ezek között azonban van egy történelmileg is érdekes darab. Az első emeletről vasajtó vezet fel egy ráépített terembe, amely – zsinagóga volt. Az orosz zsidók zsinagógája, akik a 19. század közepétől kezdtek nagy számban feltűnni Isztambulban, s a jeles isztambuli szefárd bankár és filantróp Abraham Salomon Camondo segítségét kérték saját zsinagóga építéséhez. Valószínűleg az ő támogatásával valósult meg ez a ráépítés, és valószínűleg azért itt, mert a hanban akkoriban sok orosz zsidó kereskedő működhetett. A zsinagóga közönségét nagyban bővítette az 1917-es forradalom és a polgárháború, amelyek után Isztambul szinte orosz várossá vált a rengeteg fehér orosz, kozák, grúz, zsidó és egyéb menekülttől. A zsinagógát az 1970-as évekig használták, amíg az orosz zsidók ki nem vándoroltak Izraelbe vagy be nem olvadtak az isztambuli zsidóságba.

Az Abraham Salomon Camondo által építtetett lépcső a Beyoglu-negyedben

Egyik kedvenc hanom a Cebeci Han, a Kovács-karavánszeráj a nagy bazár sarkában, Isztambul egyik apokaliptikus zuga. Bizánci épületek romjai közé épült be, az egykori ívek még törötten tátonganak fölötte és alatta. Három szintes: legalul, a placcon kávézó-teázó van, ahová még az egzotikus Isztambulban is érdemes benézni egy kis extra egzotikumért. Fölötte körbefutó galériaszint, több bizánci töredékből összebarkácsolva. Legfölül pedig, a Bakırcılar Caddesi, a Rézművesek utcája felől, amely nevére rácáfolva most kínai ruházati tömegáruboltok utcája, keskeny, csak beavatottak számára ismert kis lépcső vezet le a hanba és a Nagy Bazárba. A lépcső tetejéről látni lehet a Nuruosmaniye dzsámit a bazár átellenes végén. De el lehet jutni ide a bazáron keresztül is, csak éppúgy tudni kell, melyik vakbél ágazik le ide a labirintusból. A Muhafız (A Védelmező) török film főszereplője, Hakan tudja ezt, és biztonsággal vág keresztül a bazáron idáig, ahol egy jósnő megjövendöli neki a film további részét. És lássuk be, van-e illőbb helyszín egy lecsúszott jósnő számára Isztambulban, mint a Cebeci Han?

Muhafız (A Védelmező). Találkozás a jósnővel a Cebeci Hanban

A legtöbb hannak vannak hasonló történetei, amelyeket röviden össze is foglaltam a fenti térképen. Most csak a két legnagyobbról szeretnék részletesen beszélni, amelyek mintegy iker-hanokként nyílnak egymással szemben a Çakmakçılar, azaz Lámpakészítők utcáján, közvetlenül a fedett bazár fölött. A Büyük Yeni Hant, a „nagy új hant” III. Musztafa építtette 1761-64 között, az általa alapított Laleli-mecsetegyüttes fenntartására. A 18. század volt az az időszak, amikor a szultáni udvar a fél évszázados edirnei távollétből (1658-1703) visszatért Konstantinápolyba, s a szultánok látványos építkezések révén igyekeztek pótolni az elmaradt fejlesztéseket, illetve reprezentálni jelenlétüket, s egyúttal a fővárosba kanalizálni a birodalom kereskedelmét. A Büyük Yeni Han ezt a három legyet ütötte egy csapásra. Hosszú téglalap alakú épülete a bazár felé ereszkedő lejtőbe mélyed, úgy, hogy hátsó gyalogkapuján – amely szinte jelentéktelenül, semmit sem ígérve nyílik a Tarakçılar, a Kefekötők utcáján – mindjárt a harmadik emeleti galériára jutunk. A hosszú hant egy középső keresztszárny osztotta két részre. Egy 1780-ból fennmaradt bérleti listából tudjuk, hogy 164 szobája volt, amelyek jelentős részét keresztény, túlnyomórészt örmény sarrâfok, pénzváltók és pénzkölcsönzők bérelték. Ez a bazár működéséhez nélkülözhetetlen csoport a han megépülése után testületileg jött át ide a bazár környékéről. Istállók ebben a hanban már nem működtek; a földszinti helyiségeket kb. hatvan boltnak adták ki, éppúgy, mint ma.



A han különlegessége, hogy a Çakmakçılar utca felőli főhomlokzata „lépcsőzve” van, hogy a kereskedők oldalvást is be tudják látni az utcát. És hogy a Çakmakçılar és Tarakçılar utca sarkán egy jellegzetes „verébpalotát” látunk, noha már jócskán lepusztulva, mellette a ماشالله mashallah, ʻDicsőség Istennek’ felirattal és az építés évszámával.



A szemközt nyíló Büyük Valide Hannak még érdekesebb története van. A név „a szultánanya nagy hanját” jelenti. A valide sultan cím az uralkodó szultán anyját illette meg, akinek fián keresztül nagy beleszólása volt az államügyekbe, főleg ha fia még kiskorú volt: ilyen esetben a valide volt a teljhatalmú régens. Különösen a 16. és 17. század közepe közötti száz évet jellemezte a validék befolyása, ezt a korszakot „a női szultánok korának” is nevezik. Közéjük tartozott a han alapítója, I. Ahmed (1603-1617) felesége, a görög származású Kösem Sultan (1589-1651), aki két fia, a korábban már említett IV. Murad (1623-40) és Ibrahim (1640-48), valamint unokája, IV. Mehmed (1648-87) kiskorúsága idején is régens volt.

Kösem Sultan fiával, Muraddal. Franz Hermann és Hans Gemminger köre, Ausztria, 17. sz. közepe. A Christie’s árveréséről

A validék pozíciójuknál fogva meglehetősen nagy – muszlim nők között egyedülálló – gazdasági önállósághoz is jutottak, amit gyakran használtak ki valamilyen jövedelmező gazdasági vállalkozás alapítására. A vállalkozás fontos célja volt, hogy idős korukra, amikor szultánfeleségi majd régensi fizetésük megszűnik, saját jövedelmük legyen, de ezt a célt illett jótékony alapítványba csomagolni. Kösem Sultan ezért az 1651-ben alapított han bevételeinek nagy részét az Üszküdárban épített Çinili mecsetkomplexum ellátására rendelte.



A hannak három udvara van: egy háromszög formájú előudvar, ahonnét a lépcsők indulnak fel az emeleti galériára, egy nagy négyzetes középső udvar, s egy hosszú téglalap alaprajzú hátsó udvar, amelyet Küçük – Kicsi – Valide Hannak is neveznek. Ez utóbbi Cerrah Mehmed Paşa nagyvezír (1598-99) egykori palotájának maradványaira épült. A palotának része volt, s így a han harmadik udvarának is része lett egy jelentős bizánci épület, a 27 méter magas Eiréné-torony, amelyet valószínűleg Arcadius császár (395-408) építtetett. A torony és a vastag falú oldalszárny széfként szolgált Kösem számára, itt őrizte személyes kincseit. Az impozáns torony nagyon jól látszik a szomszédos Nasuhiye Hanı – ma asztalosműhely – udvaráról.



A hanban összesen 210 szoba volt. Ezek nagy részét perzsa kereskedők foglalták el, akik itt alakították ki isztambuli központjukat. Főleg iráni selyemmel kereskedtek, amelynek termesztését, szövését és exportját Nagy Abbasz sah (1571-1629) tette nemzeti iparággá, valamint a perzsa szőnyegek monopóliumát is kézben tartották. A 19. században tizenhatezer perzsa élt Isztambulban. A han ennek következtében fontos szerepet játszott Perzsia modernizálásában. Míg a perzsa értelmiség és arisztokrácia Párizsba küldte gyermekeit tanulni, a sokkal számosabb bazári kereskedők Isztambulba vitték vagy küldték fiaikat, akik a kereskedelem mellett az európai kultúra, technika és politikai ideológia fejleményeivel, valamint az oszmán tanzimat, az alkotmányos reformok szellemével is megismerkedtek, s azt később otthon is igyekeztek meghonosítani. Az első jelentős iráni forradalmat, az 1905-ös Alkotmányos Forradalmat nem a lánglelkű értelmiség, hanem a teheráni bazári kereskedők robbantják ki és vívják meg, s ennek köszönhetően lett Irán a Közel-Kelet első alkotmányos országa, olyan igazán gránitszilárdságú alkotmánnyal, amely lényegében azóta is folyamatosan érvényben van, akárcsak az ez alapján választott demokratikus parlament, amely azóta is szünet nélkül ülésezik. Ebben a folyamatban kulcsszerepe volt a Büyük Valide Hannak. Itt adták ki 1876-tól az Akhtar (Csillag) perzsa újságot is, amely elsősorban perzsa politikai és társadalmi témákra koncentrált, és sok egyéb perzsa nyelvű könyvet.


A han Perzsia isztambuli reprezentációjában is fontos szerepet játszott. Közepén kis síita mecset épült – egyedüliként a szunnita Isztambulban –, és minden évben itt rendezték meg, számos vendég jelenlétében, a Husszein imám kerbalai halálára és a síita felekezet születésére emlékező Ashura-napi szertartásokat, akkor még önostorozással és más véres jelenetekkel:

„Az iráni nagykövet mint a Qajar birodalom hivatalos képviselője meghívta a nagykövetségek tagjait és vendégeit. A Valide Hanıt ilyenkor nemcsak vallásos kalligráfiákkal és jelképekkel díszítették, hanem a Qajar sah képével és az oroszlán-és-nap-zászlókkal is. A nagy udvar egyik sarkában külön páholyt építettek székekkel és szőnyegekkel az iráni nagykövet és vendégei számára. Sok 19. század végi beszámolóban említik, hogy a nagykövetnek szokása volt kegyelmet adni néhány fogolynak az önostorozó szertartás végén. De nemcsak a követség tagjai voltak az egyedüli vendégek. A perzsa kereskedők is meghívták ügyfeleiket. Akiknek közülük a Valide Hanıban helyiségeik voltak, feldíszítették szobáikat vagy boltjaikat a vendégek számára. Valamennyi perzsa nagy vendégszeretetről tett tanúságot. Finom teát, süteményt, s olykor cigarettát vagy vízipipát szolgáltak fel.” (Erika Glassen: Muharram ceremonies in Istanbul in the late 19th century, 1993)

Perzsa felirat: „A Valide Han mecsetje (iráni)”. Az évszám középen a keresztény napévek (1641), balra a szunnita holdévek (1052), jobbra a síita napévek (1020) szerint

A han legérdekesebb részlete azonban az udvar délkeleti sarkában a keleti galériára felvezető lépcső. A galériából feljárat nyílik a han tetejére, ahonnét gyönyörűen kilátni egész Isztambulra. A feljárót egy ideje már zárva tartják, de a galéria elején lévő kávézóban Eldar, az öt nyelven tökéletesen beszélő aranyműves készségesen kienged az erkélyre, ahonnét, harminc méter magasságból, bámulatos panoráma nyílik

a Büyük Yeni Hanra és a bazárra

a Beyoglura és a Galata-toronyra

az Aranyszarv-öbölre és a háttérben a Boszporuszra és Ázsiára.

Aki viszont föltétlenül a tetőről nyíló panorámára kíváncsi, az nézze meg a 2012-es Skyfall nyitó jelenetét, ahol az ellopott HD-vel menekülő Patrice és az őt üldöző James Bond a han tetején, Isztambul pompás panorámája előtt száguldanak végig motorral. Az útvonalukat az MI6 központjából számítógépen figyelő titkosszolgák meg is kérdezik: „Hol vannak most?” „A Nagy Bazár tetején.” No, mister. Az ott a Büyük Valide Han.

Ezt a bejegyzést élőszóban is előadtam a Wang folyó virtuális útjai online előadássorozatban. Itt látható YouTube-on: