Kutyafejű Szent Kristóf

Az előző bejegyzésben a népszerű harcos szentek közül kimaradt egy, amelyiknek története annyira eltér a többitől, hogy külön posztot igényel.

Szent István és Kutyafejű Szent Kristóf vértanúk. Görög, 18. sz. eleje. Recklinghausen, Ikonmúzeum

Kutyafejű Szent Kristóf vértanú – Ἅγιος Χριστόφορος ὁ Κυνοκέφαλος, Hagios Christophoros ho Kynokephalos – a mai napig tiszteletnek örvend az orthodox egyházban. Első láttára még a legmegrendíthetetlenebb hívő is felvonja a szemöldökét, de hátterét megismerve be kell lássa, hogy történetében és tiszteletében bőségesen van logika és tanulság.

Kristóf története 8. századi latin nyelvű mártíraktájában maradt fent (az Analecta Bollandiana X. 393-405. oldalán itt olvasható), de ezen látszik, hogy görögből fordították, még ha a fennmaradt görög változat későbbi is, s a szentnek már 452-ben szenteltek templomot görög földön. A forrás Decius császár idejére (259-261) teszi mártírhalálát. Eszerint Kristóf „idegen országból származott, az emberevők földjéről. Szörnyűséges kinézete volt és kutyafeje.” Vagy ahogy később a palotaszolga leírja a császárnak: „Feje szörnyű kutyafej. Haja hosszú és aranyként fénylik. Szeme mint a hajnali csillag, fogai pedig kiállóak, mint a vaddisznó agyara. Nagyságát szó elbeszélni nem képes.” Kristóf katonaként szolgált a császári udvarban, s amikor meghallotta Decius rendeletét, hogy halálbüntetés terhe mellett mindenki áldozzék az isteneknek, ő mint keresztény megtagadta ezt, s prédikálni kezdett. Igazsága bizonyítékaként a földbe szúrta botját, s az azonnal kivirágzott és gyümölcsöt termett. Prédikációjára ezrek tértek meg a városban, még az elfogására küldött katonák is. Önszántából a császár elé ment velük, s ott is folytatta prédikációját.

Vértanú Szent Kristóf, beillesztett képpel: Kristóf a pogány uralkodó előtt. Athosz, 18. sz.



A császár börtönbe vetette, s két szép fiatal szolgálót vagy prostituáltat küldött be hozzá, hogy csábítsák el, s vegyék rá az isteneknek való áldozásra. Ám a két szolgáló is megtért. A császárhoz visszatérve bejelentették, hogy sikerült Kristófot meggyőzniük, mire az nagy lakomát rendezett, hogy az áldozásnak nagy nyilvánossága legyen. A lakomateremben viszont Kristóf és a szolgálók minden istenszobrot lerántottak a falakról, s azok összetörtek a földön. A császár ekkor megparancsolja Kristóf kivégzését, ám sem a tűz nem fogja, sem a nyilak nem találják el; végül lefejezik.

Szent Kristóf, vértanúságának jeleneteivel. Görög, 19. sz. Recklinghausen, Ikonmúzeum

Szent Kristófot forró vaslapon sütögetik. Vetka, 19. sz. A vaslap előbb elolvadt, mint hogy a szentnek baja lett volna.

Szent Kristófot nyíllal akarják kivégezni. Vetka, 19. sz. Az egyik nyíl visszapattan, és a pogány uralkodó szemét lövi ki. Kristóf megígéri neki, hogy holta után vérével majd meggyógyítja. A király be is keni a szemét a lefejezett Kristóf vérével, és meg is gyógyul tőle, mire ő is megtér kereszténynek.

A történet fő vonalaiban egyezik más vértanúságtörténetekkel. Kristóf legmeglepőbb tulajdonságára, kutyafejére azonban nem ad magyarázatot, az már puszta adottságként szerepel benne: valahonnan máshonnan kellett átvegye.

A forrás egy másik jeles vértanúakta, Szent Bertalan apostolé, amely a 400-as évek első felében keletkezett szír területen. Szent Bertalan és társai Perzsiában térítettek, s az emberevők városához érve annak egy lakóját – aki, mint a város minden lakója, óriás termetű és kutyafejű volt – egy angyal melléjük rendelte védelmezőnek. Szent Bertalan megkeresztelte őt, s eredeti neve, Reprobus – ʻelvetett’, ʻfélredobott’ – helyett a Christophorus – Christo-phoros, ʻKrisztust hordozó’ – nevet adta neki. A keresztség hatására az óriás azonnal megtanult emberi nyelven beszélni. Egy párthus városhoz érve a király meghívta őket lakomára, ahol felszólította őket, hogy áldozzanak az isteneknek, mire Kristóf elpusztította az istenszobrokat.

Szent Bertalan csodái és mártírhalála. Magyar Anjou Legendárium, 1325-1335. Vatikáni Könyvtár

Látszik, hogy a két történet összekapcsolódik. Mondhatnánk, a szerzők az első évad nagy sikere láttán a folytatás mellett döntöttek, s a második évad főszereplőjének az első évad egyetlen túlélőjét és leglátványosabb figuráját, Kristófot tették meg, megújrázva vele az előző évad legpompásabb akciójelenetét. A főszereplő a második történetben is bemutatkozik Decius császárnak: Rebrebusnak hívtak, de immár Christophorus vagyok. A „Rebrebus” nyilván a latin Reprobus eltorzult alakja a szír/görög eredetiben, amit a latin fordító nem ismert fel. Pedig ha felismerte volna, megtalálta volna a magyarázatát is a 117. zsoltár 22-23. versében: „Lapis quem reprobaverunt aedificantes hic factus est in caput anguli. A Domino factus est: hic est mirabilis in oculis nostris” – „A kő, amelyet félredobtak az építők, szegletkővé lett. Az Úr tette azzá: csodálatos látni ez nekünk.” Jézus ezt a verset úgy magyarázza a Mt 21,43-ban a farizeusoknak. „Elveszik tőletek az Isten országát, s olyan nép kapja meg, amely megtermi gyümölcsét.” A Krisztust hordozó mártírrá lett Reprobus története azt példázza, hogy még a föld legtávolabbi határáról, legfurcsább népéből is támaszthat az Isten követőket magának.

Mi ez a furcsa nép?

Ktésziasz ión – tehát perzsiai görög – orvos a Kr.e. 5. században volt II. Artaxerxész perzsa nagykirály orvosa. Xenophón is említi őt Anabázisában: ő tárgyalt a király nevében a király lázadó, de elbukott öccse, Kürosz zsoldjába szegődött spártaiakkal, s ő figyelmeztette őket, hogy a király le akarja mészárolni őket. Az ő Persica és Indica című országleírásai mint helyi szerző művei széles körben olvasott források voltak a görögök között ezekről a vidékekről, noha tudjuk, hogy legtöbb információját másodkézből, a Selyemúton érkező kereskedőktől szerezte. Egy ilyen tudósítást emelt be az Induson túl élő kutyafejűekről is. Minthogy tudtommal nincs meg magyarul, érdemes itt fordításban idézni:


„Semmilyen nyelvet nem beszélnek, csak ugatnak, mint a kutyák, s ilyen módon értetik meg magukat egymással. Fogaik nagyobbak mint a kutyáké, körmeik hasonlóak, de hosszabbak és kerekebbek. A hegyeket lakják le egészen az Indus folyóig. Bőrszínük barna. Rendkívül igazságosak, akárcsak a többi indiai, akikkel kapcsolatban állnak. Megértik az indiai nyelvet, de nem tudják beszélni, csak ugatva, vagy kezükkel és ujjaikkal jeleket adva válaszul… Nyers húst esznek. Körülbelül 120 ezren vannak.

A hegyekben élő kutyafejűek semmilyen más munkát nem végeznek, csak vadásznak. Az elejtett állatot a napon szárítják meg. Nagy számú birkát, kecskét és szamarat is tartanak, s isszák azok tejét és a belőle készült savót. A siptakhora-fa édes gyümölcsét is eszik, amelyből a borostyán lesz. Meg is szárítják és kosarakban tartják, ahogy a görögök a szárított szőlőt. Tutajokat készítenek, amelyeket megraknak ezzel a gyümölccsel, tisztított lila virágokkal és 260 talentum borostyánnal, ugyanennyi indigófestékkel, és még ezer talentum borostyánnal, amelyet évente küldenek India királyának. A többit kenyérre, lisztre és gyapjúszövetre cserélik az indiaiakkal, akiktől kardokat, íjakat és nyilakat is vesznek a vadállatok elejtéséhez. Nagyon ügyes íjászok és lándzsások. Háborúval nem lehet meghódítani őket, mert magas és megközelíthetetlen hegyekben laknak. A király minden ötödik évben küld nekik ajándékba 300 ezer íjat, ugyanennyi lándzsát, 120 ezer pajzsot és 50 ezer kardot.

Nem házakban élnek, hanem barlangokban. Íjjal és lándzsával vonulnak ki vadászni, s minthogy igen gyorsak, hosszan üldözik és utolérik áldozatukat. A nők havonta egyszer fürdenek, a férfiak egyszer sem, csupán kezüket mossák meg. Havonta háromszor kenik be magukat tejből készült olajjal, s állatbőrrel törölköznek. A férfiak és nők ruhája nem szőrös, hanem cserzett és igen finom bőr. A leggazdagabbak lenruhát is viselnek, de ezek igen kevesen vannak. Nincs ágyuk, hanem leveleken vagy szénán alszanak. Az számít közülük a leggazdagabbnak, akinek a legtöbb juha vagy egyéb vagyona van. Mindannyiuknak, férfiaknak és nőknek farkuk van, mint a kutyáknak, de hosszabb és szőrösebb.

Igazságosak, és hosszabban élnek minden más embernél: 170 vagy olykor 200 évig.”


Boucicaut Mester köre: Livre des Merveilles, 1410-20 k. Párizs, Bibliothèque Nationale

A beszámolót nemcsak a görögök, hanem a későbbi korok is készpénznek vették, s a kutyafejűek országa a középkor mentális térképére is rákerült. Megemlíti őket a Nagy Sándor ottani hódításairól szóló Sándor-regény, John of Mandeville 14. századi csodálatos utazásai, és Marco Polo Milionéja is. Láthatásuk igényét pedig a kor számos bulvárműfaja szolgálta ki a népnyelvű krónikáktól a fametszetes kalendáriumokig.

christopher1 christopher1 christopher1 christopher1 christopher1 christopher1 christopher1 christopher1 christopher1 christopher1 christopher1 christopher1

A tévedések megelőzésére a középkori kutyafejű-ábrázolások egy ide nem tartozó alesetét is meg kell említsem: a 22. zsoltár 17. sorának („Mert kutyák vettek engem körül, gonoszok bandája…”) ábrázolását, mint az 1066-os bizánci Theodore-zsoltároskönyv vagy az azt másoló 1397-es kijevi zsoltároskönyv miniatúráit. A kutyafejű katonák között magát Krisztust látjuk, minthogy Krisztusnak a kereszten kimondott „hét szava” alapján ez a zsoltár volt az, amelyet a keresztre feszítve imádkozott:



Ha pedig a kutyafejűek népe létezik, akkor rájuk is vonatkozik Krisztus felszólítása az apostolokhoz: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítványommá minden népet.” (Mt 28,19). Ezért szerepelnek a kutyafejűek mint az evangelizált népek teljességének emblémája olyan ábrázolásokon, mint a vézelay-i Magdolna-templom kapuja (1140-50), ahol Jézus éppen ezt mondja az apostoloknak, s a kapu ívében ábrázolt minden népek között, mégpedig Krisztushoz legközelebb, ott van egy kutyafejű pár is; vagy azokon az örmény Szentlélek alászállása-miniatúrákon, ahol az alsó ívben, a megtérítendő világot megszemélyesítő figura helyén néhány nép képviselője várakozik, közöttük a kutyafejűeké is.






Az asszír Dioscoros Theodoros-lectionarium, 12-13. sz. Mardin, asszír kolostor

A Szentlélek alászállása-ikon eredeti típusa, az ív alatt a világ allegóriájával, amely kendőben tartja a világ városait.

A kutyafejű szent első ismert ábrázolása viszonylag korai: egy 5-6. századi kerámiaikon, amelyet az 1980-as években találtak Makedóniában, a Szkopje melletti Vinicában. Ez egyúttal az első olyan ikon is, amelyen Szent Györgyöt kígyóölőként látjuk.


Ezt követően majdnem ezer évig nem találunk ábrázolást Kutyafejű Szent Kristófról. Pedig kultusza folyamatos volt, templomokat szentelnek neki, menologiumokban említik. Valószínűleg az történt, hogy alakját a későbbi korok már zavarónak találták, és képeit lecserélték, vagy átfestették. Egy ilyen esetre bizonyítékot is találunk a jaroszlavli székesegyház freskóján, ahol Kristóf fiatalos emberi feje mögött felsejlenek az egykori kutyafej körvonalai.


A szent kultusza közben átkerül Nyugatra is. Valószínűleg először Szicíliába és Dél-Itáliába hozták a képrombolás elől menekülő bizánciak, illetve Dél-Hispániába az arabok elől menekülő észak-afrikai keresztények. Innen gyorsan terjed északra, ahogy a fent idézett 8. századi latin vértanúakta is bizonyítja. De valami megváltozik. Nyugaton, a görög nyelv ismeretének megszűntével már senki nem olvassa Ktésziaszt, sem az őt bőven idéző Diodorus Siculust, így hát a Sándor-regény elterjedéséig csak kevesen tudnak a kutyafejűekről. Kristófot óriásnak ábrázolják, de kutyafejét túlzásnak tartják, s emberfejre cserélik fel. Valamint nevének is új magyarázatot adnak. Az eredeti görög név Szent Pálnak arra a kijelentésére utal, hogy a keresztény magában hordozza Krisztust. Az új nyugati legenda viszont, amelyet az 1260 körüli Legenda Aurea népszerűsít majd, azt mondja, hogy az óriás Kristóf, aki a legnagyobb urat akarta szolgálni, végül egy remete tanácsára beáll révésznek egy folyóhoz, s egy alkalommal magát a gyermek Krisztust viszi át rajta, aki a világ gömbjét hordozza, úgyhogy Kristóf óriás termetével is alig bírja átvinni.

Szent Kristóf egy bruges-i hóráskönyvben, 1520 k. The Morgan Library & Museum, MS M.307, fol. 160v.

A nyugati kereszténységben ez az ábrázolás végtelenül népszerű lesz, különösen mert az a hiedelem terjed el, hogy aki látta Szent Kristóf képét, az aznap nem hal meg (vagy másféleképp: nem hal meg szentségek nélkül). Templomok külső falára ezért gyakran festik a szent óriási alakját, s Kristóf az utazók védőszentjévé válik. Botja azonban gyakran továbbra is virágzó vagy zöldellő fácska, vagy gyümölcstermő pálma, az eredeti orthodox ikonok kivirágzott botjának továbbélése.

Ráj duše, 1433-1500 k. Prága, Nemzeti könyvtár.

Érdekes, hogy amikor a 16. századtól Keleten is újra találunk Kristóf-ábrázolásokat, néhány ikon visszaemeli az új nyugati fejleményt, s a kutyafejű Kristóf vállára ülteti a gyermek Jézust.





A képek kompozíciója többé-kevésbé hasonló egymáshoz. Szent Kristóf katonaruhában, fegyverekkel, vagy mártírként hosszú ingben áll, felénk fordulva, tiszteletünket várva. Fejét oldalra fordítja: részben mert kutyafejet így a legkönnyebb ábrázolni, részben mert oldalra, felfelé néz, ahonnét Krisztus vagy az isteni kéz áldja meg őt vagy ad reá mártírkoronát. Ábrázolják őt ikonon, freskón és az ikonosztáz egyik kapuján is, mintegy annak őreként.

christopher2 christopher2 christopher2 christopher2 christopher2 christopher2 christopher2 christopher2 christopher2 christopher2 christopher2 christopher2 christopher2 christopher2 christopher2 christopher2 christopher2 christopher2 christopher2 christopher2 christopher2 christopher2 christopher2

A kutyafejű Szent Kristófok között gyakran találunk olyat is, amely az óhitűek jellegzetes kéztartásával felmutatja két ujját. Az orosz egyház szinódusa ugyanis, amely ekkor már nem a népek teljességének szimbólumát, hanem az új idők szellemével össze nem férő babonás és illetlen ábrázolást látott a kutyafejű Kristófban, 1722-ben betiltotta az ábrázolását. Az óhitűeknek pedig, akik a hivatalos egyház vezetésében az antikrisztust látták, ez mintegy bizonyíték volt a hagyományos, kutyafejű ikon helyes volta mellett.



Apokrif szentek párbeszéde. Kutyafejű Szent Kristóf és Sophia (Bölcsesség) asszony három leányával, Hittel, Reménnyel és Szeretettel


Az orosz szinódus azonban 1971-ben eltörölt minden tiltást és anathémát az óhitűekkel és rítusaikkal szemben. A többi orthodox egyház pedig soha nem is tiltotta Kutyafejű Szent Kristóf ábrázolását. A szent ezért továbbra is nagy népszerűségnek örvend, elsősorban Görögországban. Az orthodox hívő többféle Szent Kristóf-ikon között válogathat: van fiatalember-arcú, Jézust cipelő, és persze a jó öreg kutyafejű.


7 megjegyzés:

Névtelen írta...

Nagyon köszönöm ! Fantasztikus “ utazás “ volt számomra.

Tamas DEAK írta...

Ez nem Kristóf ábrázolás ugye? (Igreja de Nossa Senhora da Conceicao Velha, Lisszabon)

Studiolum írta...

Nem, ez valódi, négylábú kutya, amelyet a puttó kötélen vezet. Az értemezéséhez kellene látni a többi oszlopfő kontextusát.

Korpás írta...

Van-e valamilyen összefüggés a "kutyafejű tatár" kifejezéssel?

Studiolum írta...

Hát persze, hogy van. Hiszen a mongolok, középkori európai szemmel nézve, nagyjából arról a vidékről jöttek, ahol a kutyafejűek élnek. Tudós emberek ezért már előre tudták, hogy ha megjönnek, hát kutyafejűek lesznek.

Korpás írta...

Köszönöm a választ, valami ilyesmit gondoltam én is.

Tamas DEAK írta...

Hát, ennyi képem van, nem tudni beleéreztem-e a megfejtést ..