



„A karavánúton lefelé, a kanyon bejáratánál állt Tamdaght gigantikus erődje, amelynek nagysága és környezetének kietlensége éppannyira lenyűgöző volt, mint Teloueté, de struktúrája sokkal szebb. A környék független törzsei itt gyülekeztek egy bizonyos Ali n’Ait Haddou vezetése alatt, s olyan sokan voltak, hogy nyílt háborút hirdettek az El Glaouikkal szemben. Ali lezárta a karavánút déli bejáratát, s kifosztotta és meggyilkolta azokat, akik nem fordultak vissza arra, amerről jöttek.
A karavánok „adói” Madani El Glaoui bevételének tekintélyes részét jelentették, ezért elküldte öccsét, T’hamit, hogy foglalja el az erődöt. T’hami kétezer fős harka élén lovagolt ki Telouetből. Lassan haladt lefelé a sós völgyben; a Krupp ágyút szállító öszvérek háromszor akadtak el a laza sziklák között, de végül a második nap délutánján ott állt egy tekintélyt parancsoló magaslaton, háromszáz méterre a vártól, a védők puskatüzének lőtávolságán kívül.
T’hami harminc ágyúlövést irányzott a döngölt agyagból épült, öt méter magas és két méter vastag külső falak ellen. Ezek úgy nyelték el az ágyúgolyókat, mint a homokzsák a puskagolyót, de azért sikerült három helyen áttörni őket. A puskatűz azonban, amelyet a védők a várból és a folyót szegélyező sziklafal sok ezer barlangjából irányoztak a támadók ellen, olyan intenzív volt, s a fal rései olyan keskenyek, hogy a támadók nagy veszteségek árán sem tudták bevenni a vár fő falait.
Tamdaght talán ellenállhatott volna az ostromnak, ha nincs egy áruló a várban. A támadás egyik szünetében Ali kinyittatta a kaput, s kihívóan megmutatta magát az ellenségnek. Bátor gesztus volt, de meggondolatlan, mert amikor megfordult, hogy visszamenjen, a kaput zárva találta maga mögött. Egymagában, védtelenül menekülni próbált, de T’hami emberei utolérték, levágták a fejét, s lándzsa végén hozták vissza, míg megcsonkított testét egy másik lovas vonszolta maga után a földön. Ennek láttán Tamdaght védői megadták magukat, de sokan közülük Ali sorsára jutottak, mert T’hamit feldühítette a hosszú ellenállás és embereinek pusztulása. Ezt követően néhány éven belül az egész Dél ellenállása megszűnt.”

Tamdaght vára, minthogy az El Glaouik ezt tették meg regionális központjuknak, ma éppúgy elhagyatva enyészik, mint a harminc körüli másik egykori El Glaoui-erőd. Pedig a környék turisztikai mágnese lehetne, mindössze hat kilométerre északra a világörökség Ait Ben Haddoutól, az egyetlen ksartól, ahová még elér a turistaforgalom. Pláne hogy hírneve is van, hiszen előtte forgatták a Gladiátor film észak-afrikai jeleneteit. Hatalmas vasalt fakapuját egyetlen öreg őr nyitja délelőtt kilenckor és zárja délután négykor. A termekben még látszanak az egykori dekoráció nyomai, amelyek a korábban látott palotákét követik. Az agyagfalak sok helyen lepusztultak, de még helyreállíthatóak lennének.

A kasbah mögött hatalmas kert húzódik egészen a folyóig, pálmákkal, mandulafákkal. Az ültetés mintája és a csatornák maradványai utalnak rá, milyen pompás kert lehetett ez akkoriban, amikor még gondját viselték. A folyó túloldalán hatalmas löszfal magasodik, benne természetes és ember vájta barlangok sokaságával. A helyi idegenvezető, Ahmed szerint – akinek kis kávézója van a kasbah mellett, a helyi muszlim szent síremléke, marabout-ja alatt – ez a löszfal volt Tamdaght zsidó negyede, ezekben a barlangokban lakott az a néhány tucatnyi zsidó család, akik a 60-as években mentek el Izraelbe, de többen mindmáig évente visszajárnak, vagy a fiatalabb generációt küldik ide nyaralni, hogy megismerjék az óhazát.




A másik történet legalább négy kasbahot foglal magában.


A történetet Astrid és Erika Därr a család egyik idős tamnougalti tagjától idézik kitűnő dél-marokkói útikönyvükben:
„Egy öreg ember, méltóságteljes kék ruhában, fogatlan szája szögletében cigarettával, meséli családja történetét. Nyolcvan éven felül van már: ő az utolsó előtti tamnougalti caid unokaöccse. Örül neki, hogy egy európai nő szeretne valamit megtudni a családjáról, s hozzákezd az elbeszéléshez.
Tudod-e, milyen hosszú történet ez? kérdezi. Emlékszel-e Moulay Rachidra? Visszakérdezek, hogy az Alavita-dinasztia alapítójára gondol-e, a jelenlegi király ősére, aki a 17. század közepén jutott hatalomra. Hát persze, ki másra? Rövid szünet után, mialatt jelentősen végigmér, vajon méltó vagyok-e rá, hogy beavasson ebbe a történetbe, újra felveszi a fonalat. Moulay Rachid évek óta figyelte az akkori uralkodó dinasztia hanyatlását, s világos volt számára, hogy az bukásra ítéltetett. Ezért elhatározta, hogy saját kezébe veszi az ország sorsát, és szultán lesz. Egy nagy akadálya volt ennek: Ben Michaʿil, a zsidó, aki mindig a szultán mellett állt és védelmezte őt. Aki hatalomra tört, annak először Ben Michaʿilt kellett félreállítania – de hogyan? Megkérdezte legközelebbi bizalmasát, Ali Ben Mansurt, a Rif-hegységből származó éles eszű berbert, aki a következő ördögi tervet eszelte ki. Michaʿil híres volt az arany iránti mohóságáról. Akkora arany ládát készítettek tehát számára, amelybe Ali és két másik berber harcos belefértek. A ládát elküldték Michaʿilnak. Az kinyitotta, a harcosok kiugrottak, és végeztek vele. Az új dinasztia tehát egy orgyilkosság révén került hatalomra, amely a trójai ló jól ismert sémáját követte.
Az öreg ember megkérdezi, vajon nem vet-e rossz fényt ez a történet a családjára, mert, mint sejthető, a vakmerő Ali Mansur nem más volt, mint az Adt al-Qaïd család őse, akik mindmáig a kasbahban élnek. Rámutatok, hogy nem ez volt az erőszakos hatalomátvétel egyetlen esete, s hogy neki személyesen már nem kell lelkiismereti kérdést csinálnia ebből. Megnyugszik.
Moulay Rachid viszonzásképpen a szolgálatért, amit Ali Mansur és két testvére neki tettek, megtette őt a Draa-völgy caidjává (kormányzójává). Ő emelte az első tamnougalti kasbahot, amely még ma is áll, ha megroggyanva is. Jalil, az öreg ember másod-unokaöccse végigkalauzol a váron. Fáklyával a kezében vezet udvarról udvarra, elmagyarázza az agyagépítészet titkait, és rengeteget mesél a történetéről. Az egyik kasbahból a másik tetejére jutunk, mert az első kasbah után sok másikat is emeltek, kettőt ugyanitt a ksarban, néhányat a közelben, mindegyiket a többi látótávolságában: kasbahok hosszú láncolatát, amelyek a folyót követve egészen Zagoráig húzódnak. Mindezek évszázadokon át Ali Mansur és leszármazottai kezében maradtak egészen az 1940-es évek közepéig, amikor a családot megfosztották a címétől. Sőt nemcsak a címtől, hanem birtokuktól, földjüktől, kasbahjaiktól, egyszóval becsületüktől. A vétkes ebben a francia gyarmati rendszer volt, avagy jobban mondva az azzal kollaboráló berber törzsfőnök, T’hami ibn Mohammed al-Masouari al-Glaoui.
Ahogy rákérdezek erre az emberre, hallgatás áll be, majd harag ül ki az öreg arcára, aki addig olyan békésen, szépen mesélte nekem családja történetét. „Egy áruló”, sziszegi, „említeni sem érdemes”. Természetesen felkelti az érdeklődésemet ez az ember, akit a marokkói hivatalosság agyonhallgatásra ítélt. A déliektől csak annyit lehet megtudni, hogy az El Glaouik árulók voltak, nevük említését dühkitörések követik. Ha azonban egy kicsit utánakeres az ember az irodalomban, kitűnik, hogy nekik köszönhetőek az olyan gyönyörű kasbahok, mint Telouet vagy az ouarzazate-i Taourirt.
T’hami El Glaoui a franciák támogatásával harcolt a Draa-völgy fölötti fennhatóságért. A caidok az 1940-es évek közepéig tartották magukat a szultán és a helyi lakosság támogatásával, de ekkorra ellenállásuk megtört. Si Ali, az utolsó tamnougalti caid száműzetésbe kényszerült, családtagjait elűzték a vidékről, néhányukat bebörtönözték. Még ma is láthatóak a szultánhoz hű caidok és a franciabarát El Glaouik közötti versengés tanúi, a kasbahok, amelyeket a 20. század elejétől kezdve építettek a vidéken. Mindkét család igyekezett egy-egy új kasbah építésével felülkerekedni a másikon. Ahol egy caid-kasbah állt, annak közvetlen közelében egy El Glaoui-kasbah épült. Kiemelt pontokat, mint a Tamnougalt melletti dombot, egy kasbah építésével „foglaltak el”. Az El Glaoui-kasbahok manapság egyre inkább elenyésznek, csak egyiket-másikat restaurálják vonakodva a növekvő turizmus jegyében. Az öreg ember persze erről nem beszél nekem.
Az El Glaouik uralma azonban nem tartott örökké. 1956-ban T’hami ibn Mohammednek meg kellett alázkodnia V. Mohammed szultán előtt. Rövidesen meghalt, birtokait elkobozták, családja Franciaországba vándorolt ki. Veresége a másik család győzelmét hozta. Az Adt al-Qaïd család a szultánhoz való töretlen hűségéért visszakapta birtokát. A caid-rendszert már nem állították vissza, de a család becsülete helyreállt, és Si Ali nyugodtan halhatott meg. Tíz kasbahot hagyott utódaira. Többségüket ma is családja lakja, közülük kettő látogatható. Az egyik az ősi tamnougalti, a másik pedig az Agdz melletti Asslim ksar Qaid Ali kasbahja.
Az öreg ember mosolyog, és utasítja unokáját, hogy hozzon nekem újabb teát. Megkérdezi, szeretnék-e egy másik történetet is hallani, a félelmetes Abd El Krimről, aki a franciák ellen harcolt. Lelkesen bólogatok. Cigarettára gyújt, belekortyol a pompás teába, és mesélni kezd…”






Az ebben és az előző bejegyzésben említett Glaoui- és más paloták
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése