Különös élmény megtapasztalni, hogy nemcsak a mi nyugati világunk fantáziál más civilizációkról, hanem azok is a miénkről. Persze legtöbbjük számára a Nyugat kultúrája már a mindennapokba beépült valóság, amely sok teret nem hagy a fantáziának, de vannak még kivételek, mint például Perzsia.
Nem tudom, igaz-e az a kamaszkoromban hallott történet, amely szerint Khomeini, amikor megkérdezték tőle, mi a véleménye Bach és Beethoven zenéjéről, azt válaszolta, hogy „nem ismerem ezeket az urakat”. Annyi azonban bizonyos, hogy manapság nem sok lehetőség nyílik megismerni őket Iránban.
A teheráni CD-boltok berendezése elegáns, kínálata fönséges, munkatársai lenyűgözően barátságosak. Bármelyik nyugat-európai bolttal fölveszik a versenyt. Szívesen időztünk el bennük sok-sok órát, perzsa klasszikus CD-ket hallgatva, teát szürcsölgetve – a Szijah o Szefid („Fekete-Fehér”, merthogy egy mozival van társbérletben) boltban nem volt tea, ott dobozos őszibaracklét kaptunk szívószállal – és a zenészekről beszélgetve az eladókkal, akik gyakran maguk is játszanak valamilyen iráni hangszeren. Egy dolog tűnt fel csupán: az európai klasszikus zenei CD-k kínálata. Nem az, hogy ne lettek volna, mert valamennyi még volt is. Hanem az, hogy éppolyan esetleges volt a kínálatuk, mint mondjuk kínai vagy arab – vagy éppen perzsa – klasszikus zenéből mondjuk a néhai Amadeus vagy a már szintén néhai Hungaroton lemezboltban. Jók és rosszak egyaránt, esetlegesen válogatva és minden belső rendező elv nélkül ömlesztve – úgy hozzá vagyunk már szokva ezekhez a minden európai lemezbolt által alkalmazott rendező elvekhez, hogy teljesen megdöbbent a hiányuk –, ami azt sejtette, hogy a közönség talán csak annyira ismerheti ezt a zenét, mint a miénk a kínait, arabot és perzsát. És jól sejtettük.
Még idehaza találtuk ki, hogy Bach-CD-ket viszünk ajándékba. Azokat a zenéket, amelyeket a leginkább szeretünk és a legtöbbre tartunk – a hegedű-szólószonátákat Grumiaux, és a Kunst der Fugét Szokolov előadásában –, s amelyekkel a mi kultúránk legjavát mutathatjuk meg azoknak az embereknek, akiknek kultúrája annyi csodálatos zenével ajándékozott meg minket az utóbbi években. Különös volt látni a megajándékozottak arcát. Túl azon az újdonságon, hogy az európai ember ad – úgy láttuk, ez mindenkit meglepett –, az a mély, távolságtartó tisztelet látszott rajtuk, mintha egy nagy filozófus műveit kapták volna meg díszkötésben, eredeti nyelven. Tudták, hogy Bach nagy név egy nagy civilizáció számára, de nekik nem volt személyes közük hozzá. Épp a Szijah o Szefidben történt, hogy arról beszélgetve, mi teszi a jó zenét, felraktuk az egyik CD-t, s míg Szokolov játszott, mi azt elemeztük, mitől is jó, ahogy játszik. A lemez már a felénél tartott, mire a fiúnak – aki a perzsa klasszikus zenében egyébként rendkívül jártas volt – leesett, hogy ez is zene, nem csak egy kulturális ikon, s hogy éppen úgy lehet – jól vagy rosszul – játszani és elemezni, egyszóval viszonyban lenni vele, mint saját jól ismert zenéjével.
Davood Azadnak még nem esett le. Elismert perzsa lantjátékosként és énekesként, s nem utolsósorban tényleges szúfiként mestere, Rumi tiszteletére tavalyelőtt, a Rumi-évben jelentette meg The Divan of Rumi and Bach című lemezét, amelyen Rumi verseit énekli és kíséri taron, a jellegzetes nyolcas formájú észak-iráni lanton, miközben az alapot Bach zongoradarabjai adják. Ebből elvileg még akár jó is kisülhetne, bár soha nem hallottam még olyan Bach-feldolgozást, amely hozzáadott volna valamit az eredeti értékéhez, s ne inkább elvett volna belőle. De nem sül ki. A zene groteszk, komikus hatást kelt. Különös módon hasított. Az ének és a tar a perzsa zene sztenderdjét hozzák, noha a játék színvonalának egyértelműen árt, hogy ki kell lépnie a perzsa zene meditatív ritmusából, és a kötött európai ritmushoz kell alkalmazkodnia. A Bach-darab viszont olyan gépiesen és primitíven szól mögötte, akár a verkli.
Rumi: Áldás rád + Bach: 3. angol szvit, Gavotte I és II (7'40")
Jean Durand írja The art of Persian music (Washington, 1991) c. nagy bevezető monográfiájában: „Ha nem értünk valamilyen zenét, azt hajlamosak vagyunk monotonnak és önmagát ismételgetőnek érezni. A nyugati zene is rendkívül monotonnak tűnik a legtöbb keleti ember számára.” Ha ez igaz, úgy ezen a lemezen saját fülünkkel is meghallhatjuk, milyennek tűnik számukra.
Különös érzés olyan zenész előadásában hallani Bachot, aki technikailag elég képzett ugyan a kottakép akusztikus reprodukciójához, de nincs birtokában annak a hagyománynak, amely megmondaná, hogyan adja elő. Európában mire valaki ezen a szinten megtanul zongorázni, addigra már – jórészt tudtán kívül – a hagyományt is elsajátította. Érti, miről szól ez a zene, mi az a belső dinamikája – Bachnál kontrapunktikája –, amelyet ki kell bontania, s hogy az mekkora teret enged neki saját egyénisége kibontakoztatásához. Viszonya lesz hozzá. Ez a viszony aztán sokféle lehet Perahia finom, jelzésszerű díszítéseitől Schiff gazdag tónusain át Glenn Gould zaklatottságáig. Még Robert Levin végletes visszafogottsága sem azonos Azad verklijének gépiességével – a végletes visszafogottság is egy viszony, amit lehet szeretni vagy nem szeretni. (Azért én furcsállom, hogy a stuttgarti Bachakademie épp az ő előadását válogatta be a Hänssler-féle Bach-összkiadásba.)
Murray Perahia, Gavotte I (1'32") és Gavotte II (1'38")
Glenn Gould, Gavotte I (0'50") és Gavotte II (1'09")
Robert Levin, Gavotte I és II (3'48")
Schiff András, Gavotte I és II (3'21")
Ivo Pogorelich, Gavotte I és II (4'31")
A kérdés csak az, hogy miért játszik valaki olyan zenét, amihez nincs viszonya. Azad perzsa és nyugati sajtóját olvasva azt látom, ugyanazért, amiért európai és amerikai együttesek játszanak – teljesen félreértett – tibeti vagy arab zenét: mert van rá fizetőképes kereslet. A perzsa blogok áhítattal írnak „a mi fiunkról”, aki még a nyugati zenét is az iszlám misztika szolgálatába állította, a nyugati ezoterikus körök pedig áhítattal hallgatják a nyugati ritmusba és dallamba beleerőszakolt és lebutított keleti zene-foszlányokat, amelyeket egy igézően guru-külsejű iráni szúfi játszik átszellemült arccal. Mennyivel egyszerűbb és kifizetődőbb ez, mint amit például Majid Derakhshani, a legnagyobb élő tar-játékos tesz: hogy intézetet hoz létre Németországban a valódi perzsa zene népszerűsítésére a nyugati világban, s ilyen zene kíséretében adja elő Rumi verseit is, ahogyan az a legnagyobb élő perzsa énekessel, Mohammad Reza Shajariannal együtt készített alábbi felvételén hallható.
Nem tudom, igaz-e az a kamaszkoromban hallott történet, amely szerint Khomeini, amikor megkérdezték tőle, mi a véleménye Bach és Beethoven zenéjéről, azt válaszolta, hogy „nem ismerem ezeket az urakat”. Annyi azonban bizonyos, hogy manapság nem sok lehetőség nyílik megismerni őket Iránban.
A teheráni CD-boltok berendezése elegáns, kínálata fönséges, munkatársai lenyűgözően barátságosak. Bármelyik nyugat-európai bolttal fölveszik a versenyt. Szívesen időztünk el bennük sok-sok órát, perzsa klasszikus CD-ket hallgatva, teát szürcsölgetve – a Szijah o Szefid („Fekete-Fehér”, merthogy egy mozival van társbérletben) boltban nem volt tea, ott dobozos őszibaracklét kaptunk szívószállal – és a zenészekről beszélgetve az eladókkal, akik gyakran maguk is játszanak valamilyen iráni hangszeren. Egy dolog tűnt fel csupán: az európai klasszikus zenei CD-k kínálata. Nem az, hogy ne lettek volna, mert valamennyi még volt is. Hanem az, hogy éppolyan esetleges volt a kínálatuk, mint mondjuk kínai vagy arab – vagy éppen perzsa – klasszikus zenéből mondjuk a néhai Amadeus vagy a már szintén néhai Hungaroton lemezboltban. Jók és rosszak egyaránt, esetlegesen válogatva és minden belső rendező elv nélkül ömlesztve – úgy hozzá vagyunk már szokva ezekhez a minden európai lemezbolt által alkalmazott rendező elvekhez, hogy teljesen megdöbbent a hiányuk –, ami azt sejtette, hogy a közönség talán csak annyira ismerheti ezt a zenét, mint a miénk a kínait, arabot és perzsát. És jól sejtettük.
Még idehaza találtuk ki, hogy Bach-CD-ket viszünk ajándékba. Azokat a zenéket, amelyeket a leginkább szeretünk és a legtöbbre tartunk – a hegedű-szólószonátákat Grumiaux, és a Kunst der Fugét Szokolov előadásában –, s amelyekkel a mi kultúránk legjavát mutathatjuk meg azoknak az embereknek, akiknek kultúrája annyi csodálatos zenével ajándékozott meg minket az utóbbi években. Különös volt látni a megajándékozottak arcát. Túl azon az újdonságon, hogy az európai ember ad – úgy láttuk, ez mindenkit meglepett –, az a mély, távolságtartó tisztelet látszott rajtuk, mintha egy nagy filozófus műveit kapták volna meg díszkötésben, eredeti nyelven. Tudták, hogy Bach nagy név egy nagy civilizáció számára, de nekik nem volt személyes közük hozzá. Épp a Szijah o Szefidben történt, hogy arról beszélgetve, mi teszi a jó zenét, felraktuk az egyik CD-t, s míg Szokolov játszott, mi azt elemeztük, mitől is jó, ahogy játszik. A lemez már a felénél tartott, mire a fiúnak – aki a perzsa klasszikus zenében egyébként rendkívül jártas volt – leesett, hogy ez is zene, nem csak egy kulturális ikon, s hogy éppen úgy lehet – jól vagy rosszul – játszani és elemezni, egyszóval viszonyban lenni vele, mint saját jól ismert zenéjével.
Davood Azadnak még nem esett le. Elismert perzsa lantjátékosként és énekesként, s nem utolsósorban tényleges szúfiként mestere, Rumi tiszteletére tavalyelőtt, a Rumi-évben jelentette meg The Divan of Rumi and Bach című lemezét, amelyen Rumi verseit énekli és kíséri taron, a jellegzetes nyolcas formájú észak-iráni lanton, miközben az alapot Bach zongoradarabjai adják. Ebből elvileg még akár jó is kisülhetne, bár soha nem hallottam még olyan Bach-feldolgozást, amely hozzáadott volna valamit az eredeti értékéhez, s ne inkább elvett volna belőle. De nem sül ki. A zene groteszk, komikus hatást kelt. Különös módon hasított. Az ének és a tar a perzsa zene sztenderdjét hozzák, noha a játék színvonalának egyértelműen árt, hogy ki kell lépnie a perzsa zene meditatív ritmusából, és a kötött európai ritmushoz kell alkalmazkodnia. A Bach-darab viszont olyan gépiesen és primitíven szól mögötte, akár a verkli.Rumi: Áldás rád + Bach: 3. angol szvit, Gavotte I és II (7'40")
Jean Durand írja The art of Persian music (Washington, 1991) c. nagy bevezető monográfiájában: „Ha nem értünk valamilyen zenét, azt hajlamosak vagyunk monotonnak és önmagát ismételgetőnek érezni. A nyugati zene is rendkívül monotonnak tűnik a legtöbb keleti ember számára.” Ha ez igaz, úgy ezen a lemezen saját fülünkkel is meghallhatjuk, milyennek tűnik számukra.
Különös érzés olyan zenész előadásában hallani Bachot, aki technikailag elég képzett ugyan a kottakép akusztikus reprodukciójához, de nincs birtokában annak a hagyománynak, amely megmondaná, hogyan adja elő. Európában mire valaki ezen a szinten megtanul zongorázni, addigra már – jórészt tudtán kívül – a hagyományt is elsajátította. Érti, miről szól ez a zene, mi az a belső dinamikája – Bachnál kontrapunktikája –, amelyet ki kell bontania, s hogy az mekkora teret enged neki saját egyénisége kibontakoztatásához. Viszonya lesz hozzá. Ez a viszony aztán sokféle lehet Perahia finom, jelzésszerű díszítéseitől Schiff gazdag tónusain át Glenn Gould zaklatottságáig. Még Robert Levin végletes visszafogottsága sem azonos Azad verklijének gépiességével – a végletes visszafogottság is egy viszony, amit lehet szeretni vagy nem szeretni. (Azért én furcsállom, hogy a stuttgarti Bachakademie épp az ő előadását válogatta be a Hänssler-féle Bach-összkiadásba.)
Murray Perahia, Gavotte I (1'32") és Gavotte II (1'38")
Glenn Gould, Gavotte I (0'50") és Gavotte II (1'09")
Robert Levin, Gavotte I és II (3'48")
Schiff András, Gavotte I és II (3'21")
Ivo Pogorelich, Gavotte I és II (4'31")
A kérdés csak az, hogy miért játszik valaki olyan zenét, amihez nincs viszonya. Azad perzsa és nyugati sajtóját olvasva azt látom, ugyanazért, amiért európai és amerikai együttesek játszanak – teljesen félreértett – tibeti vagy arab zenét: mert van rá fizetőképes kereslet. A perzsa blogok áhítattal írnak „a mi fiunkról”, aki még a nyugati zenét is az iszlám misztika szolgálatába állította, a nyugati ezoterikus körök pedig áhítattal hallgatják a nyugati ritmusba és dallamba beleerőszakolt és lebutított keleti zene-foszlányokat, amelyeket egy igézően guru-külsejű iráni szúfi játszik átszellemült arccal. Mennyivel egyszerűbb és kifizetődőbb ez, mint amit például Majid Derakhshani, a legnagyobb élő tar-játékos tesz: hogy intézetet hoz létre Németországban a valódi perzsa zene népszerűsítésére a nyugati világban, s ilyen zene kíséretében adja elő Rumi verseit is, ahogyan az a legnagyobb élő perzsa énekessel, Mohammad Reza Shajariannal együtt készített alábbi felvételén hallható.
Rumi - Shajarian, Derakhshani: Ân jâm-e jân afzâi-râ bar-riz bar jân sâqia!
(A léleknövelő kelyhet öntsd lelkembe, pohárnok!)
(A léleknövelő kelyhet öntsd lelkembe, pohárnok!)
Utazzon velünk!
Heti előadásaink
Atlantisz
Ántivilág
Csehország
Fényiratok
Ismerd meg a
Kaukázus
A Kelet képei
Könyvek, kiállítások, zene, film
Krím
Lwów/Lemberg
Mallorca
Odessza
Papírmúzeum
Perzsa levelek
A propaganda múzeuma
Temetők
Üzenet a falon
A zsidó örökség
2 megjegyzés:
De jó, hogy egy mai poszt elvezetett ide is! S ha már végigélveztem a zenéket és az érdekes gondolatokat, hadd tegyek hozzá én is pár dolgot.
- Pár hete a barokk zenével kapcsolatban említettem egy beszélgetésben, hogy távolabb áll tőlem, mint mondjuk a romantikus muzsika, és ennek okát abban láttam, hogy a stílus (és talán a kor is) kevesebb teret engedett az érzelmek nyílt kifejezésének. Hozzátettem, hogy ez nem minden barokk műre igaz, és erősen előadásfüggő is. Nos bevallom, ez a Gavotte (Schiff előadásában) képes volt könnyeket csalni a szemembe.
- Nem tudom, hogy vajon azért-e pont Schiffé, mert több a közös pont kulturális gyökereinkben? Vagy talán Schiff játéka a legérzékenyebb?
- Másik kérdés (ami már inkább a cikk mondandójára reflektál), hogy vajon Davood Azad és perzsa zenésztársai észreveszik-e azokat a finom tempóbeli, agogikai különbségeket, amelyek az öt idézett kiváló pianista elődását megkülönböztetik? Vagy legalább azt a szakadékot érzik-e, ami Azad játékát ettől az öttől elválasztja...?
- Félek azonban, hogy nem vagyok fair egy ilyen összehasonlításkor. Miért várom el a perzsa (kínai, indai, afrikai stb.) zenén nevelkedett muzsikusoktól, hogy ugyanúgy felismerjék ezeket a nagyon is kultúra-függő "nüanszokat", amiket még a klasszikus zenén felnőtt európaiak nagy többsége sem vesz észre? Vagy megfordítva: vajon mi meghallanánk-e a különbséget két jó perzsa lantjátékos előadása között?
(Zárójelben még egy észrevétel: sem Perahia és Gould Gavotte II-je, sem a Rumi-Shajarian felvétel már nem elérhető a csatolt linkeken.)
Azt gondolom, a barokk zenét is lehet érzékenyen játszani, éppúgy, ahogy Chopint is lehet fakezűen. Sajnos a barokkra specializálódott zenészek túlnyomó többsége néhány – nem is egy, hanem több – fakezű hagyományt követ. Nehéz megtalálni azokat, akik mégis igazi zeneként játsszák, és nem csak a kottaképet realizálják akusztikusan. Én évtizedek óta gyűjtöm azokat, akik mégis. Néhányat azon az általad említett beszélgetésen is mutattam, és hát meggyőzőek voltak, mint most Schiff is.
Szerintem azért Schiff a legmeggyőzőbb, mert ő a legérzékenyebb. De természetesen fontos, hogy nagyon sokat tud arról, hogyan lehet ezt a zenét, általában a barokk zenét, általában az európai zenét, és általában az európai embernek szóló zenét játszani, és ebből megalkotja a maga mai európai embernek szóló Bach-előadását. Erre utaltam akkor, amikor azt írtam, hogy mire egy európai zenész megtanulja ezeket a darabokat előadni, megtanulja az egésznek a kimondatlan előadói és befogadói kontextusát is.
Az a tapasztalatom, hogy Azad és más perzsa előadók egyszerűen fel sem fogják az európai zene finom distinkcióit. Perzsiában és Kínában egyaránt tapasztaltam, hogy nagyon jó zenészeknek fogalmuk sincs az európai zenéről, semmilyen szinten.
És hát igazad van, mikor nekünk sincs, és a zenészeinknek, akik napi sok órában az európai zene gyakorlásával vannak elfoglalva, pláne nincs fogalmuk más kultúrák zenéjéről.
Köszönöm a figyelmeztetést, Perahiát és Gouldot javítottam, de a Rumi-Shajariant azóta levették a YouTube-ról. Megpróbálom mp3-ban megszerezni és visszarakni.
Megjegyzés küldése