Kenyér

A zsúfolt piacon megállás nélkül zajlik az élet. A vevők és eladók szakadatlan nyüzsgése és zsivaja légyfelhőként kavarog az álmosító délutáni hőségben. Kendős asszonyok furakodnak át a tömegen, harsány színekkel nyomott hosszú ruhákban, készséges mosolyuk arany fogak falát villantja elő. Hosszú felöltőt, hímzett négyszögű sapkát viselő köpcös férfiak kezüket hátuk mögött összefonva, gyanakvó szemmel, jól begyakorolt közönnyel tanulmányozzák az árukat, készen rá, hogy a legcsekélyebb engedményért is a végsőkig alkudozzanak.

Fiatal fiúk, többségük még gyerek, felügyelik a hosszú asztalokat az ismeretlen eredetű kazetták sokaságával, bennük címke helyett fénymásolt listák. Más fiúk hűsítőt árulnak, helyben csepegtetve a szódavízbe a színes szirupot. A hentespultok a frissen vágott állatok vérétől bűzlenek a hőségben, miközben a vásárlók már az árut vizsgálják, egy-egy jobb darabot követelve a pénzükért.

Megállás nélkül, kivéve a teaházakban, ahová az emberek az árnyékba húzódnak, többnyire szőnyeggel leterített dobogóra, alacsony asztalka mellé, vagy néhol már nyugati asztalhoz, székre. Előttük egy-egy csésze tea – zöldet, feketét? tejjel vagy anélkül? –, tálcán nádcukor kicsi aranyrögei. A tea szinte mindig egyszerű, ovális kannában, amelyet a vidék legfőbb bevételi forrása, kék, fehér, arany színekkel stilizált gyapotvirágok díszítenek.

Megrendeljük a teát – зелёный с молоком, пожалуйста –, és végigtekintünk az úton, amelyet megtettünk idáig, a világ tengerektől legmesszebb fekvő pontjáig, Andizsonig, a termékeny és mesés Fergana-völgyben, Kelet-Üzbegisztánban. Az idegen itt mindig szem előtt van, nem vegyülhet el a tömegben. Amerre járunk, tekintetek sokasága követ minket, olykor bizalmatlanul, máskor kíváncsian vagy meglepetten, mintha azon töprengenének, miért jöttünk minden hely közül éppen ebbe a zugába a világnak.

Lassan isszuk a teát, néhány perc pihenőt engedélyezünk a gyaloglástól megdagadt bokánknak, és figyeljük, ahogy a fiatal pékinasok mesterük felügyeletével egymás után helyezik a tésztagombócokat a hagyományos verem-kemencébe, hogy hamarosan friss kenyérként kínálják őket a hosszú asztalon.