A fotográfia éjszakája

Le lehet-e fényképezni a sötétséget? A spanyol Babelia legutóbbi számában Antonio Muñoz Molina ír a Metropolitan Museumban nemrég megnyílt Night Vision: Photography After Dark fotótörténeti kiállításról. Sajnos a kiállítás oldalán alig közölnek fotókat, s az a kevés is elég érdektelen. Ezért saját fotótörténeti válogatásunkkal illusztráljuk Molina szövegét, amely amúgy is elrugaszkodik a new yorki kiállítástól, hogy visszatérjen azokhoz az egykori elfelejtett, archaikus éjszakákhoz, amelyekről ezek a képek is szólnak.

Michael Kenna: Éjszakai sínek

Emlékezetem legmélyén még ott él a mindent betöltő elektromos világítás előtti éjszaka sötétje. Emlékszem a halvány fényű villanykörtékre az utcasarkokon, és a fém tetejű lámpákra, amelyek a terek fölött keresztben kifeszített kábelekről lógtak lefelé, s amelyek a hatalmas árnyékok és vöröslő fényfoltok nagy játékába kezdtek, valahányszor a szél megtáncoltatta őket a téli éjszakákon. Emlékszem, ahogy apám az ölében visz, jól bebugyolálva, szájamat szúrós sál takarja, és a szédület fog el, ahogy fejemet hátrahajtva az eget bámulom, ahol annyi csillag hunyorog a ködösen fénylő Tejúton, amennyit azóta se láttam.

Carlos és Miguel Vargas: Híd San Lázaróban, Arequipa, Peru, 1926

Egy másik korban, sok évvel később Ricardo Martín rögzítette fényképein a villanykörték fényét ugyanezeken a még akkor is érintetlen utcasarkokon, ahol gyerekként játszottam késő estig a többi gyerekkel együtt, míg anyáink az ablakon kihajolva egymás után be nem hívtak minket, amikor elkészült a vacsora. Ezeken a terecskéken, amelyek annyira bővelkedtek éjszakai árnyakban, és annyira mentesek voltak még az autók reflektoraitól és motorzúgásától, a nappali fény kihunytával együtt eljött a mesélés ideje, a kísértethistóriáké, a friss gyerekvéren élő farkasemberekről szóló pletykáké, a cukros néniről és a zsákos emberről szóló történeteké, amely utóbbit mifelénk Vajasbácsinak nevezték. Túl a sarkon egy lakatlan ház állt, amelynek kapujába már nem ért el a lámpa fényköre, s ahol nagyon is lehetséges volt, hogy boszorkány bujkál. Nagy kihívás volt minden bátorságunkat összeszedve átkelni a sötétség zónáin, közben azt énekelve a magunk bátorítására:

Ay qué miedo me da
De pasar por aquí,
Si la bruja estará
Esperándome a mí.
Jaj mennyire félek
keresztülmenni itt
ahol a boszorkány
énrám leselkedik.

Brassaï: Kanális, Párizs

Ma már tudom, hogy ősi, preindusztriális éjszaka volt ez, amely tökéletesen sötétté vált ama nem ritka alkalmakkor, amikor kialudtak a fények. A gyermeki képzeletben a nyelv legközönségesebb metaforái is a metszetek pontosságával rögzülnek: egy kis utca végén, túl a lámpa fénykörén, olyan sötét volt mint a farkas szájában: a mesék és lidércnyomások nagy farkasának tágra nyitott szájában, a sötétség szájában, amely elnyeléssel fenyegette, aki messzebb ment a kelleténél, vagy aki balszerencséjére a népszerű gyermeki mitológia egyik vagy másik olyan teremtményével találkozott, akiket a nagyon is valós és kegyetlen felnőttek eszeltek ki, időtlen idők óta kihasználva a gyermek gyengeségét. Egy görbe hátú anyóka, vállán gyapjúkendővel, akinek arcát félig eltakarta az álla alatt megkötött kendő, nagyon is lehet, hogy boszorkány volt, vagy legalábbis boszorkány sziluettjét vetítette a macskakövekre. És voltak megmagyarázhatatlanul baljós emberek, akik ha egyedül voltunk, odajöttek hozzánk ezt-azt kérdezni, vagy akik a combunkhoz nyomták az övéket a filmszínházak másfajta sötétjében.

André Kertész: Cím nélkül, Budapest

A sötétség eme éjszakáinak fordítottja egyszer érkezett el egy évben, a vásári kivilágítással, amely, minthogy nem voltunk hozzászokva, sokkal vakítóbbnak tűnt számunkra a valóságosnál, a színesre festett villanykörték füzérével, az óriáskerék fényeinek szédületével, a reflektorokkal, amelyek hatalmassá növelték a cirkuszi plakátok harsány színeit. De amikor magunk mögött hagytuk a vásárt, szinte alvajáróként a fáradtságtól, szüleink kezét fogva, s ahogy fokozatosan elhalkult mögöttünk a hangszórók, a tombolák, a zene, a ringlispíl zaja, egyre nyilvánvalóbbá vált a visszatérés a sötétségbe a megszokott utcákon, amelyeken visszhangot vert a felnőttek által ilyenkor hordott s oly kevéssé megszokott vasárnapi cipők kopogása.

André Kertész: Daisy Bar, Párizs, 1934

Az éjszaka, anélkül, hogy észrevettük volna, apránként éppen azokban az években telt meg világossággal, amikor magunk mögött hagytuk a gyerekkort. A kivilágított éjszaka volt a nagy csábítás, amellyel a városok mágnesként vonzottak minket. Sosem felejtem el a madridi Gran Vía fényáradatának benyomását az első éjszakán, amikor a plaza de España sarkán befordulva megpillantottam, majdnem-felnőtt létem első éjszakáján, néhány nappal tizennyolcadik születésnapom előtt, még ki sem nyitott bőröndömet a panzió szobájában hagyva, ahol hihetetlen módon ettől kezdve élni fogok, magam felelve tetteimért és lépteimért, a nagyváros hívásának és lüktetésének engedelmeskedve.

Alfred Stiegliz: A hátsó ablakból

A Metropolitan néhány eldugott és kevéssé megvilágított termében kiállítás nyílt a 20. század éjszakájának természethistóriájáról, erről a sötétségről, amely a fekete-fehér fotó és mozi képein keresztül annyira befolyásolta képzeletünket, hogy még emlékeinket is képes átalakítani. A fotográfia, a fény művészete nagyon hamar az éjszaka felfedezésére indult, amint technikai eszközei, az érzékenyebb filmek, a hordozható kamerák és a vaku ezt lehetővé tette.

Paul Martin: Nedves éjszaka a parton, 1895-96

A polgári város sugárútjai, a kirakatok, a gázlámpák, a kihalt utcák megteremtették a kíváncsi és ráérős, s az ismeretlenekről történeteket szövő sétáló figuráját. Baudelaire és Hasfelmetsző Jack a 19. század éjszakáinak teremtményei. A fotográfus, kiszabadulván műterméből, vállán a géppel, a ragadozó egyaránt ősi és modern ösztönével a 20. század jellegzetes alakjává vált, Vajasbácsivá, akinek sziluettjét a táncoló lámpa fénye a macskakövekre vetítette, mások titkos életének kémjévé, az ismeretlen ország felfedezőjévé, amellyé a nagyváros válik az éjszaka beálltával, de mindenekelőtt ennek a sokértelmű éjszakának a felfedezőjévé, amely egészen az ötvenes évek végéig, a színes fotográfia eljöttéig tartott.

Brassaï: A szép Pont Neuf

Brassaï Párizsban, Bill Brandt Londonban, Josef Sudek Prága néptelen kommunista éjszakáiban, a rendíthetetlen Berenice Abbott New York legmagasabb épületének tetőteraszain, hogy megörökítsék a korán leszálló decemberi éjszaka képeit, attól a perctől, hogy a fények kigyúlnak a még emberekkel teli irodákban addig a percig, amíg az épületek ki nem ürülnek és az utolsó fények is ki nem alszanak. Weegee, aki a vaku klinikai arcátlanságával világítja meg a vértócsa tetején lebegni látszó holttestet, vagy a levágott fejet, amelyre a new yorki rendőrség a magasvasút vasoszlopainak tövében bukkant.

Margaret Bourke-White: Moszkva belvárosa légelhárító tüzérséggel, 1941

Ez a fotográfiának az az éjszakája, amely annyira hasonlít emlékeimre, vagy azokra az esetleges emlékekre, amelyek az enyéim is lehetnének: a Szent Pál templom kupolájára, amelyet a telihold világít meg a romokban álló épületek között a német bombatámadás után Bill Brandt képén; a Hiroshi Sugimoto által fotózott éjszakai tenger horizontjára, amely egyszerre áthatolhatatlan és éteri mint egy Rothko-kép. Valahol, és nem csak ezeken a képeken, még ma is él a legősibb emlékezet repedés nélküli éjszakája.

Josef Sudek: Éjszakai séta, Prága

2 megjegyzés:

Studiolum írta...

Csak érdekességképpen: a gyerekkornak az a színtere, amelyről Muñoz Molina itt ír, az andalúz Úbeda városkája, amelynek híres nagyheti szertartásairól itt és itt már írtunk (sőt a második helyen ő maga is).

Petya írta...

Az André Kertész kép Budapesten csak nem a Bocskay téren készült? Mert ha igen, akkor az a mesés, mára már elpusztult Tabán egyik központja volt!