Ha nincs ló. Szamárkiállítás a berlini Egyiptomi Gyűjteményben

Anselm Turmeda mallorcai pap 1417-ben írta Disputa de l’ase, azaz A szamár disputája című munkáját, amelyben egy szamár és egy szerzetes folytatnak tudós vitát arról, vajon felsőbbrendű-e az ember az állatnál. A vitát a szerzetes nyeri a 19. argumentációban azzal az érvvel, hogy maga Isten is emberi, és nem állati formában kívánt megtestesülni.

A jámbor érv ellenére a munkát a spanyol inkvizíció 1583-ban, valószínűleg humorérzék híján, indexre tette. És maga Anselm atya is blöffölni látszik itt, hiszen már jó pár évvel korábban Tuniszba ment, hogy Abdallah at-Tarjuman, azaz Tolmács Abdullah néven iszlám hitre térjen, amely nem tartja megalapozottnak ezt az érvet.

De a szamár is visszavághatott volna, hogy ha Isten nem is az ő képét öltötte fel, de emberré válásának legdicsőbb képein, Krisztus születésénél és jeruzsálemi bevonulásánál mindig jelen van egy az ő fajtájából is.

A berlini Egyiptomi Gyűjtemény Einfach unentbehrlich. Der Esel in der antiken Welt (Egyszerűen nélkülözhetetlen. A szamár az antik világban) című mostani kiállításából pedig az is kiderül, hogy a szamár az ember emberré válásánál is jelen volt. Vagy legalábbis a civilizáció megalapozásánál. Egyiptomban már a Kr.e. 4. évezredben háziasították a szamarat (összehasonlításképpen: a lovat csak kétezer, a tevét háromezer évvel később), amely türelmes, kitartó és igénytelen teherhordóként a kor egyetlen szárazföldi fuvarozóeszközének számított. A magányos szamártól, amellyel a paraszt csépelni viszi a gabonát, a sok száz állatból álló szamárkaravánokig, amelyekkel a kereskedők a Sinai-félszigeten át Mezopotámiába vitték Egyiptom luxuscikkeit és elhozták az afgán hegyek ritka ásványait – mondhatni, a világkereskedelem pályája a szamarak hátán futott – számtalan formációban használták és ábrázolták.

A szamár talán legrégebbi ábrázolása a predinasztikus korból, a Kr.e. 4. évezredből

Egy ugyancsak korai ábrázolás egy Kr.e. 3200-3000 körüli sminkpalettán

Nagy betakarítási jelenetsor egy szakkarai sírból, Kr.e. 2400 k.

Nyomtató szamárnak…

Örömszamár egy tábori jeleneten, Kr.e. 1220 k.

Különös fuvar: gazellagidák egy ládában egy szamár hátán

A szamár nyugodt, türelmes és megbízható jószág. Gyakran lovasfogatok vagy lókaravánok mellett is alkalmaztak egyet-egyet, mert megnyugtató hatással volt a lovakra. Ugyanakkor nagyon autonóm, vagy ahogy gazdája mondaná, önfejű is: nógatásra sem megy bele olyan helyzetekbe, amelyeket nem lát át teljesen. Ennek köszönheti rossz sajtóját. A mindennapi részleteket is hűen ábrázoló egyiptomi képeken láthatjuk, amint bottal igyekeznek jobb belátásra téríteni, de azt is, ami sokkal célravezetőbb: hogy állát vagy fülét simogatva, vagy csikaját előtte terelve nyugtatják meg.

„A szamár nem csökönyösebb a lónál. Egyszerűen csak több időt ad neked átgondolni, mit csináltál rosszul.”

Szimbolikus használatában is ez a kettősség mutatkozik meg. Gyakran ábrázolják szamárfejjel Széth istent, Ozirisz gyilkosát, akinek otthona – a pusztaság és szavanna, amely a vadszamarak lakhelye is – egyszerre fenyegeti és védelmezi a termékeny Nílus-völgyet. A túlvilági őrök és védő szellemek között is gyakran vannak szamárfejűek. És mivel éjszaka szamár viszi a hátán a Napot vissza keletre, ezért gyakran ábrázolják a szkarabeusz formájú Nap-amulettek alsó, lapos részén is.

Széth isten balról a második egy Kr.e. 1280 körüli thébai asztronómiai mennyezeten

A sólyomként ábrázolt Hórusz, Ozirisz bosszúálló fia lecsap a szamárként ábrázolt Széthre, Kr.e. 332-313 k.

Két szamár, az elmúlt és az eljövendő nap jelképe, köztük az élet jelével, tartják a horizontot a szkarabeusszal ábrázolt Nap alatt

A Halottak könyvében az egyik próbatétel a Szamárfalóval való találkozás

Az egyiptomi sírokon a sírrablók ellen használt egyik gyakori átokformula, hogy „a szamár bassza meg a feleségét”. Olykor ezt plasztikusan is ábrázolták.

Mezopotámiában a szamarat olykor úgy is használták, mint a zsidók a bakkecskét bűnbaknak, amelyre a nép bűneit rakták és kihajtották a pusztába. A „bűnszamár” a közösséget gyötrő betegségeket és bajokat vitte ugyanígy messze. Ezt látjuk azokon a faragványokon, amelyeken Lamaštu lázdémont szamár viszi el egy csónakon, s amelyekről a budapesti Szépművészeti Múzeum mezopotámiai kiállításáról írva már bőven hoztam példákat. A mostani berlini kiállításon a Vorderasiatisches Museum Lamaštu-domborművét csak egy fotó képviseli. Elmosolyodom, mert tudom, hogy az eredeti épp Budapesten van kiállítva – igaz, ott nincs feltüntetve, honnan, mint ahogy itt sem, hogy hová lett az eredeti.

A szamár sajtója a római időkben romlik meg igazán, amikor pozitív szimbolikus tulajdonságait elfelejtve főleg ostobaságnak tekintett csökönyösségére koncentrálnak. Ezt látjuk Apuleius Aranyszamarában is, és ezt a kiállítást záró római kori egyiptomi szobrocskán, ahol egy szónokot ábrázolnak szamárfejjel, nyilvánvaló utalásképpen szellemi képességeire.

A szamárnak mint az ember egyik legrégibb, hűséges és szerény munkatársának képe az egyiptomi művészettel együtt a múlté lesz. Nagy szerencse, hogy a múlt őrzője, a múzeum szinte csupa olyan tárggyal emlékeztet erre a képre, amelyeket amúgy nem láthatunk az állandó kiállításon.