Muszka ízig-vérig orosz macska. A legboldogabb pillanataiban is olyan fensőbbségesen sértődött pofával tud ülni, mint az elsőéves orosz diákok tanévkezdéskor a nyugati egyetemen, s a dél-oszét háború kitörésének hajnalán szokásával ellentétben úgy összecsimbálta a pokrócot, hogy azon grúz harckocsi keresztül nem juthatott.
Léna minden alkalommal, amikor Budapesten járt, azzal hitegette Katát, hogy szerez majd neki orosz macskát. „Az orosz macskák nem olyanok, mint ezek itt. Az orosz macskák tigrisek.” Megmutatta Jóska fényképét, akinek nevét az első útján tanult „jó” szóból képezte, s csak később jött rá, hogy ez nálunk embernév, Kata apját is így hívják, amitől bűntudata lett. Jóska tigris volt. Hiúztermettel, zászlós farokkal. Kata ettől kezdve orosz macskákkal álmodott.
A fehér éjszakák idején érkeztünk Velikij Rosztovba, fent északon, hogy bevezessük a számítógépes katalógust a Kremlbe. Kijev pusztulása után a városka egy időn át Oroszország fővárosa volt, s erődítményében, melyet akkoriban, a kilencvenes évek elején szemétdombok és emberpróbáló pocsolyák tettek megközelíthetetlenné, hét ragyogó székesegyház állt, valamennyi múzeum. A számítógépeket a püspökvár egy boltíves termében szereltük egy héten át este kilencig-tízig, majd felmentünk a lovagterembe, ahol már meg volt terítve az asztal gombával, zakuszkával, áfonyával, vodkával. Körbejártak a lenyűgözően szellemes tósztok, s nagyapám első világháborús dala, a „Megjött a muszka százezer emberrel” elsöprő sikert aratott. Két óra felé felkerekedtünk, hogy a folyó mellett meglátogassuk a romos apátságot, s Szergej az úton végig a vidék helyneveinek finnugor eredetét magyarázta.
A jaroszlavli piacon azon a héten éppen nem volt macska. Végül Grisáék ajánlották fel azt az egyet, amelyet csak azért hagytak meg, hogy legyen, aki szopja az anyja tejét. Egy hónapos sem volt még. Az állatorvoshoz a Volga felső folyásán kellett átkelni, a folyó a kertje végét nyaldosta. „Vágják zsebre.” mondta. „Míg én ennek lekérem a kiviteli papírokat, addig már meg is kölykezik.”
„Milyen nevet adnak itt a macskáknak?” Léna nem tudta, mit jelent magyarul a Muszka név. Orosz barátaink se tudják, akik a név hallatán azonnal Muszázásba és Muszjúszázásba kezdenek. De Musza tudta, mire kötelezi őt a név, és hősiesen viselte a hatórás buszutat Moszkváig, tönkretett vidékeken, lepusztult falvakon át, háromszáz kilométer hosszan egyetlen megművelt kertet sem láttunk. Óránként előjött, megszoptattam a Jaroszlavlban, első osztályú pet shopban vett német cuclisüvegből, kamaszkorom kölyöksünökkel, őzgidákkal, tojásból frissen kikelt siklókkal szerzett tapasztalatával. Mire Moszkvába értünk, anyácskájává fogadott, az is vagyok mind a mai napig.
A repülőt lekéstük. Kora hajnalban, két órával az indulás előtt kint voltunk már, de olyan hosszú volt a többlépcsős biztonsági ellenőrzés, hogy a csekinnél már nem engedtek be. „Én már négy órával ezelőtt itt voltam”, fennsőbségeskedett az egyenruhás nő. „Legyen itt még ezer évig.” mondtam. „Gdye vas nacsalnyik?”
Az orosz bürokrácia emberarcú. Németországban a bürokraták a szabályok mögé bújva utasítanak el, miközben emberi lényük maradványait jóleső érzéssel tölti el a mindennapi betevő emberáldozat. Olaszországban, valószínűleg a vérükbe ivódott római jog áldásos folyományaként, a minden embert megillető jogokra hivatkozva bármilyen ésszerű dolgot kisajtolhat belőlük az ember, persze csak ha beszél olaszul, hiszen attól ember, ugyancsak a római jog értelmében. Vettem én már rá cáfolhatatlan érvekkel római főpostaigazgatót, hogy húsvét hétfőn menjen be és adja ki a nagypénteken érkezett pénzemet. Oroszországban viszont úgy beszélsz velük, mint krisztushívő a krisztushívővel, mint aki sót jött kérni, s ha tisztességesen kéri, hát adnak neki, ha mástól kell is kölcsönvenni. Az orosz bürokraták tapasztalatom szerint folyton mástól vesznek kölcsön, de a permanens hatáskör-túllépés egy cseppet sem izgatja sem őket, sem ügyfeleiket, sem pedig fölötteseiket, akikhez kétséges esetben mindig érdemes folyamodni.
A gdye vas nacsalnyik gyöngyfüzérén keresztül így jutottunk el végül a repülőtér parancsnokáig, akit meghatott a nyugati ember orosz nyelvű panasza – a kilencvenes évek elején ez még sok sebre gyógyír volt – s miközben valamit ráfirkantott lejárt jegyünkre, azt mondta, elmehetünk a délutáni charterjárattal.
A járat nem volt kiírva sehol, de mindenki buzgón bólogatott, akinek megmutattuk a jegyet, a beszélő köntöst. A beszállásnál azonban izomemberek állták el az utat kézi motozó detektorral. Idegesen keringtünk fel-alá a repülőtéren, buzgón imádkozva. Tudtuk, ha Muszát megtalálják, nem sokat teketóriáznak vele. Már a nevünket is bemondták, mit volt tenni, menni kellett. A kapuhoz visszaérve azonban a hústornyok helyett már csak a kezeit tördelő stewardess várt minket. „Siessenek, késésben vagyunk.”
A pár tucat személyes kis gép első felét hallgatag kínai üzletemberek, hátsó felét részeg orosz üzletemberek töltötték meg, s a kettő közötti pufferzónába ültettek minket. Utóbbiak – bocsánat a sematikus képért, de hát tényleg így volt – több láda kitűnő vodkát hoztak fel a fedélzetre, amelyre mellettük még a repülőgép egész személyzete is rájárt, talán csak a pilótát kivéve, de lehet, hogy neki helybe vittek. Közben Muszka is előjött, talán hogy búcsút mondjon Oroszország anyácskának. A kínaiak a gyönyörűségtől olvadozva fogadták. Csak később láttuk a kínai tévében, hogy Kínában ekkor még annyira tilos volt bármilyen háziállatot tartani, hogy a CCTV4 a kilencvenes évek második felében külön napi oktatófilmet sugárzott gazdag kínaiak számára arról, hogyan simogassák a macskát.
Ferihegyre érve a hátsó fertály már olyan hangerőre kapcsolt, hogy az útleveleket ellenőrző magyar határőrök is kijöttek a bódéból. „Ja, ti vagytok azok?” nyugodtak meg. „Menjetek csak.” – s azok útlevél-ellenőrzés nélkül léptek be az országba. Az én vörösbőrű útlevelemet oroszos arcom ellenére elkérték, talán mert gyanúsan józan voltam. Meg is lepődtek, mit kerestünk ezen a gépen, de azért okvetetlenkedés nélkül beengedtek minket szülőföldünkre.
Ekkor vett erőt a nyugtalanság Muszkán, aki addig Kata pulóvere alatt aludt, úgyhogy mint várandós anyát előzékenyen egedték át mindenütt. Kata hasáról átment a hátára, aztán elkezdett felfelé kapaszkodni, s mire a vámhoz értünk, szinte előbújt, már-már alányávogva halálos ítéletét. A vámos talán még észre is vette, ahogy kidugja a fejét Kata nyakában, de valószínűleg lehetetlennek ítélte, amit látott, s rezzenéstelen arccal ült tovább, mialatt elvonultunk előtte. Aztán Musza visszahuppant, erőt gyűjtve ahhoz, hogy a taxiban majd a hátsó ülésről ugorjon a sofőr nyakába.
Amikor odahaza először kiengedtük a kertbe, egy percig habozott, aztán nekifutásból felszaladt a negyven méteres jegenyefára.
16 megjegyzés:
és ezek szerint le is tudott jönni, ami köztudottan sokkal nehezebb.
Igen, ezzel már nem akartam rongálni a reputációját, de lejönnie, khm, elég nehezére esett. Azért sötétedésig valahogy megoldotta. Ettől kezdve a fokozatos edzés híve volt.
összecsimbál = összegubancol?
Az Új Magyar Tájszótár 1.(A - D) kötetében a 838. oldalon jelzi a szót, de úgy, hogy az adatot a forrás nem értelmezi.
Ez a szó honnan van?
(egyik legkedvesebb olvasgatnivalóm a tájszótár, sajnos nagyon lassan halad a kiadása,- évek óta igérgetik az utolsó kötetet...)
És még valami. A földsugárzás szakemberei szerint (és most nem a rengeteg kóklerről beszélek), ahol a cica szeret üldögélni, ott az emberre káros erők hatnak. Ha Muszka törzshelye az íróasztal, akkor huzamosabb munkára nem biztos,hogy az a legjobb hely.
A szó saját ma reggeli friss találmányom, stipi-stopi, © ® . A Tájszótár csak ne hozogassa nekem az én engedélyem nélkül, mert bekerül a Wang folyó Plágium kasztnijába. :)
Az igazat megvallva Musza kizárólag akkor szeret Kata íróasztalán üldögélni, amikor a lámpa sugárzása működik, úgyhogy remélhető, hogy egyéb sugárzás nem hat ott…
Különös, de most, hogy belegondolok, azt látom, nincs fix törzshelye a lakásban. Többnyire ott ül, ahová valami puhát letettünk neki, vagy ahol mi ültünk hosszabb ideig előtte. Lehetséges, ez azt jelenti, hogy ilyen sugárzás nem működik a lakásban?
Akkor ez a szó is (hjaj ki kell mondani)bizonyíték Kata által annyira nem szeretett Jung elméletére, hogy létezik egy őstudás,amiből merítünk öntudatlanul...
A szótár 1. kötete 1979-ben jelent meg. 29 év alatt 4(!) kötetet tudtak csak kihozni. Múltkori érdeklődésemre egy kedves,jó humorú hölgy a kiadóban azt mondta, mióta számítógépen csinálják az 5.kötetet, azóta sokkal,de sokkal lassabban mennek a dolgok...:))
Ami a sugárzást illeti, - ez jó hír,hogy nincs állandó helye a cicának. Aki Musza. Bocsánat!
De arra nem válaszolt, hogy azt jelenti-e,hogy összegubancolta.
(Vagy ez annyira evidens, hogy csak a hülye (meg én) nem érti.
És most már azért is fontos, mert szerzői jogdíjas szó lett. :))
Semmi baj, Muszkának (legalább) két neve van, Muszka a „hivatalos” vagy az „első”, Musza pedig a becézett forma, ahogy az oroszok használják.
Azt hiszem, a szó (többszöri) létrejötte és megértése nem annyira Jung őstudását, inkáb Chomsky generatív grammatikáját igazolja, akárcsak az a tény, hogy megértette, hogy „összegubancol” jelentésben használtam. Mondhattam volna helyette „összecsingol”-t, „összezambéroz”-t, vagy „összedungányol”-t is. Mamám szülőfalujában, Mándokon, de az egész Szabolcsban is máig gyakori az ilyen hangulatfestő-hangutánzó szavak spontán gyártása, rokonoktól lépten-nyomon hallottam rengeteg ilyet, s azt hiszem, az ő ösztönzésükre használok én is gyakran ilyesmit.
Véletlenül találtam rá blogjára, köszönöm az élményt!
Isten hozta, és nézzen be máskor is!
szia
nekem is van egy ilyen cicam
de en nem tudtam, hogy ez a fajta egy tiszta fajmacska
en azt gondoltam, hogy o egy keverek cica
hogy tudnek rola is kepet kuldeni, hogy lasd?
eva
Ez a szibériai fajta odahaza, Oroszországban tulajdonképpen vadon él, úgyhogy kerülhetett el onnan hozzánk úgy is, hogy aki elhozta, nem tudott róla, hogy Nyugat-Európában ezt már fajmacskaként ismerik el (noha nem túl régen). Én is ismerek mást, aki kedvencként hozta Murmanszkból, aztán itthon törzskönyvezte. Sőt nálunk a faluban is láttam már ilyet úgy, hogy a gazdája nem tudta, hogy valójában „fajmacskája” van.
Képet a tv (kuqac) studiolum.com -ra tudsz küldeni mellékletként, ott biztos megkapom.
Én is véletlenül találtam rá a profiljára, nem is tudom pontosan a Romanov családtól ma este hogy jutottam Oroszország történelméig és aztán a blogjára, de annyira érdekesnek bizonyult, Ritka ilyen sokoldalú egyéniségre bukkani! :)
Gyönyörű Muszka! :)
Üdvözletem küldöm!
Nagyon köszönöm, és örülök neki. Nézzen vissza máskor is!
Egy macska ha ennyi sikert tud nyújtani, képzelje el, mit tehetne egy kutya... :-D
Bár tudom, hogy az embereket két részre lehet osztani: kutyásokra és macskásokra (és a belgákra).
Persze nekem van mindkettő. De ha a szívemet a kezemre teszem (vagy fordítva) Cicumicu mindent hajazott. Ő egy ún. leningrádi macska volt, ezüstös szőrrel és igen rövid elmével. Csak később derült ki, hogy ő is fajmacska. Egy hajnali órán a 30 centis hóban lévő lábnyomban találtam, ahol kétségbeesetten májogott, amit valamiért meghallottam.
Bejött, megmelegedett és itt maradt. Aztán valami állat megmérgezte. Itt van eltemetve a kertben a diófa alatt - amire bár felmászott sokszor, de csak az első, alsó ágig; tovább sosem ment - utálta a kalandokat. És a kertbe is csak akkor jött ki, ha én kimentem, akkor hűségesen követett és mindig a nyomomban volt. Közben pedig mindig úgy csinált, mint ha ő szabad lenne és bármikor bárhová elmehetne. Ilyenkor megharagudtam rá és otthagytam. Ekkor mint az őrült rohant utánam és percekig hízelgett és próbált kiengesztelni. Szokott neki sikerülni...
Milyen lelke lehetett annak, aki megmérgezte? Sosem fogom sem megtudni, sem megérteni. Ilyen macskám sosem lesz több...
Hagyom a nosztalgiát - megígérem - de még egy utolsó: sajnos nem készítettem felvételt Cicumicuról. Ehhez hasonlított: http://forum.sanomabp.hu/forumkep/16/152108/418/12518950/1.jpg
Később mondták, hogy nem is leningrádi a hivatalos neve, hanem az "orosz kék" és igen ritka fajta. De az ember nem a ritkasága miatt szeret meg egy macskát.
Megígérem, többet nem zavarom a macskám emlékével.
Nem kell hagyni a nosztalgiát egyáltalán – ez a lap itt éppen a macskanosztalgia helye. És ez a bejegyzés a tanú arra is, hogy tényleg mennyire meg tudja hódítani egy-egy macska még a kutyás ember szívét is, az egyéniségével és a ragaszkodásával.
A leningrádi macskákról (és persze a jaroszlavliakról) itt is esett már szó.
https://ragazze.hu/tul-dagadt-volt-a-macskaja-dublort-szerzett-neki-3503
Megjegyzés küldése