Betontenger

„Az első dolog, amit az ember megpillant a tengerparton, a beton. Sok-sok kilométernyi szürke beton, néha kékre és sárgára, Ukrajna nemzeti színeire festve. Azonnal megcsap a szovjet múlt, amelynek szürrealitása egyáltalán nem illik a gyönyörű tájhoz. A tengerparti ócskavastelepek és ipari zónák maradványai nem az ember és természet harmonikus idilljéről tanúskodnak. Az ember rettentő brutális módon változtatta meg a környező vidéket. De a tenger folyamatosan hódítja vissza természetes területét és kontúrjait. A helyiek, úgy tűnik, tisztelik a tenger erejét. Mindazonáltal megfontolatlanul pusztítják azt. Ez a különös szimbiózis teszi megragadóvá ezt a darab földet. Azért utaztam a Fekete-tenger ukrán partvidékére, hogy felfedezzem az ember és a tenger közötti viszonyt és kölcsönhatást. Ukrajna az átmenet országa, amely az utóbbi években folyamatosan keresi új önazonosságát. Akárcsak a Fekete-tenger partjai.”

Bevezető és képek:
Rafal Milach www.rafalmilach.com a DeepSleep Issue Five: The Sea folyóiratból
Forrás: wood’s lot

Nemcsak a képek pontosak, feszesen szerkesztettek, hanem az egész sorozat is, a pusztulás inventáriuma a tengertől a tenger sírkövéig, minden fajtából egy darab, mint egy kihalásra ítélt Noé bárkájában. De ami igazán széppé teszi és fölébe emeli őket a kortárs iparirom-kultusz fotódömpingjének, az az élet, amely átjárja őket: a felhők és a tenger lélegzése, a kecskék, az arcok, amelyek a sok megtörtség ellenére is emberiek, nyíltak és bizakodók, és okot adnak a bizakodásra.