A pillanat rabszolgái

Miguel Casasola mexikóvárosi műtermének sötétkamrájában, 1925. Érdemes megfigyelni az övébe szúrt pisztolyt

A mexikói Agustín Víctor Casasola, testvére, Miguel időnkénti közreműködésével, 1900 körül kezdte el felépíteni azt a fotóarchívumot, amely egy ország történelmének dokumentálásában talán a legjelentősebb a világon. A közel 500 ezres archívum nemzetközi elismertsége még messze elmarad fontosságától. Casasola, aki 1874-ben született és a Porfirio Díaz-kormány idején nevelkedett, szemtanúja volt a modern Mexikó születéséhez vezető viszontagságos évtizedeknek, és talán mindenki másnál jobban megragadta a 20. század első harmadában viharos gyorsasággal fejlődő ország és város szédítő ritmusát.

A Porfirio Díaz-kormány alatt a város megtelt divatos éttermekkel, ahol az arisztokrácia
hozzáférhetett az európai és amerikai különlegességekhez. A pulqueríákban
az agavéból desztillált pulquét itták. Az El Vaseo belvárosi pulquería

Hamarosan felhagyott eredeti nyomdászi hivatásával, és napi híreket vadászó riporter lett. Attól a perctől kezdve azonban, hogy először fogott fényképezőgépet a kezébe – ez, úgy tűnik, 1902-ben volt – teljes mértékben átállt a képek vadászatára és a történelem folyamának dokumentálására. Saját szavaival élve, „a pillanat rabszolgájává” vált.

Pulquería Tacubayában. A Díaz-rendszer erőszakos elnyomása elsősorban a falvakban volt érezhető

Az 1876-ban puccsal hatalomra jutott Porfirio Díaz 1876 úgy állította be önmagát, mint az egyetlen embert, aki képes rendet hozni az erőszakba és káoszba süllyedt ország számára. 1821, a Spanyolországtól való elszakadás óta több mint ötven kormány váltotta egymást, némelyek igazi operettkormányok, mint a Santa Anna-féle kilenc rövid életű próbálkozás. Mexikót súlyosan érintette területe felének elvesztése az Egyesült Államokkal vívott 1846-48-as háborúban, s az abszurd francia kísérlet a mexikói császárság létrehozására, élén Miksa főherceggel (amelynek Fernando del Paso rendkívüli regénye, a Noticias del Imperio (1987) állít felejthetetlen emléket)

A porfiriato saját tudományos és intellektuális elit létrehozására törekedett. Politikusok és csillagászok elemzik a napsugár színösszetételét a Palacio Nacional tetején, 1912

A porfiriato, amelyben Agustín Casasola felnőtt, egyszerre jelentette a külföldi tőke sosem látott mértékű beáramlását, és a társadalmi egyenlőtlenségek elviselhetetlen megnövekedését. Az igazságtalanság elleni bármilyen felszólamlást vagy tiltakozást szélsőséges brutalitással nyomtak el (megerősítették többek között a Los Rurales félkatonai rendfenntartó szervezetet, amelynek egyaránt feladata volt az országban virágzó banditizmus és a fennálló rend elleni tiltakozások felszámolása), kiegyeztek a helyi önkényurakkal, hatalmasra duzzasztották a bürokráciát, és szigorúan ellenőrizték az írásos kommunikáció minden formáját. Nem véletlen, hogy William Randolph Hearstnek elképzelhetetlen nagyságú, több mint egymillió hektáros (1,8 millió holdas) farmja volt Mexikóban. Porfirio Díaz minden jelentős újítás – modern telekommunikációs infrastruktúra, vízvezetékrendszer stb. – megvalósításával csak tovább szegényítette az országot: az általa létrehozott vasúti hálózat kétharmada például az Egyesült Államok kezébe került. A földek 80%-át a lakosság 1%-a birtokolta. Mexikóváros ugyanekkor a virágzás illúziójában élt, amelyet az újságok is tápláltak azzal, hogy csak a városi középosztályról és a gazdag negyedek lakóiról közöltek híreket. Kezdetben a Casasola testvérek is egy ilyen lapnál dolgoztak. Fotográfusi hírnevük gyorsan nőtt, és Agustín hamarosan létrehozta az ország egyik első fotóügynökségét, az Agencia de Información Gráficát, ahol olykor 480 fotós is dolgozott. Mottója az volt: “A fotó, amely Önnek kell, megvan nekem, vagy megvárhatja.” Ebben az archívumban ott van egész Mexikó.

Győztes maderista csapatok bevonulása egy faluba, 1911

Általános öröm Porfirio Díaz bukása fölött, amely azonban sok éves vérontás előjátéka volt. A vasúti alkalmazott a jobb alsó sarokban már előre látja

1910. november 20-án eldördültek az első lövések. A mérsékelt Francisco Madero, aki túlságosan naiv és idealista volt az elnöki feladathoz, elkergette Porfirio Díazt, de csak két évig maradt hatalomban: tulajdon barátja, Victoriano Huerta parancsára lőtték agyon. Ezt tíz nap vérfürdő, az úgynevezett „decena trágica” követte a fővárosban. A forradalom ezután kiterjedt az egész országra, mindazokkal a belső és a vezetők közötti ellentétekkel együtt, amelyek több mint egymillió halálos áldozatot követeltek a tizenöt milliós Mexikóban. Venustiano Carranza, Álvaro Obregón, Pancho Villa, Emiliano Zapata tábornokok mind elmasíroztak a Casasolák lencséje előtt. Eleinte mindannyian egységben voltak Huerta megbuktatása érdekében, majd egymás ellen fordultak. De a Casasolák a névtelen járókelőket is megörökítették, bármelyik oldalán haladtak is az utcának. Az egész világ sajtója tőlük, mint az események megbízható szemtanúitól rendelt fotókat. Mire Mexikó egy kis lélegzethez jutott, Európa már nyakig volt az első világháborúban, s a világnak fontosabb dolga is volt, semmint hogy rá figyeljen.

A soldadera, a markotányosnő a mexikói forradalom sajátos jelensége volt. Szerepe jóval több volt az „adelitas” utólag kialakult idilli képénél

Soldaderas

Néhány soldadera valóban katona volt

Ez a „La Destroyer”-nek nevezett nő segített az elesetteknek békésen meghalni. 1915 k.

Soldaderák kísérik a zapatista hadsereget, 1914 k.

Venustiano Carranza alkotmányos hadseregének katonája. Északon harcoltak Huerta ellen, míg délen Emiliano Zapata vezette a forradalmat. 1914 k.

Az 1914. decemberében Mexikóvárosba bevonult zapatista parasztok az előkelő Sanborns étteremben reggeliznek. A forradalom jó szokása szerint fizettek a reggeliért.

A Casasolák Mexikó magához térésének és Mexikóváros hatalmas modern metropolisszá való átalakulásának is tanúi voltak. Ismét a város lett kedvenc témájuk; a városi utcák, amelyeket elárasztott a minden korlátozást nélkülöző autóforgalom (1925-ben 500 ezer lakosra 20 ezer autó esett). Béke volt, és a békével bizonyos mértékű fellendülés is elkövetkezett, amelyet csak a vidékről városba özönlő bevándorlók fenyegettek. A Casasolák fényképezőgépe most az éjszakát kutatta, a rendőrkapitányságokat és bírósági tárgyalótermeket, a színházakat, kabarékat, birkózóringeket és a gyéren megvilágított mellékutcákat.

A béke mindenfajta mesterség felvirágzását hozta magával. Léggömbárus (és a fotós árnyéka)

Kiskereskedések, boltok, és kis műhelyek lepték el a várost, mint ez az üveggyártó cég, 1910 k.

Hentesbolt, Mexikóváros, 1928 k.

Vak zenészekből álló zenekar, Mexikóváros, 1910 k.

Amatőr birkózók. Mexikóban az amatőr birkózás ezektől az évektől kezdve vált népszerűvé. Mexikóváros, 1925

„Voceadores”-nek, szó szerint „rikkancsoknak” nevezett újságárusok, amint szétosztják az árut. Az aznapi El Demócrata fejléce: „El canto de la ciudad alegre” – „A vidám város dala”, 1925 k.

Mexikóvárosban sok gyerek is kemény munkát végzett, akiket „mecapalerók”-nak neveztek a jellegzetes szíjról, amelyen két kötél és fejszalag segítségével szállítottak árut

Diego Rivera festő Antonio Mella gyászmenetét vezeti, akit Tina Modottival hazafelé menet
gyilkoltak meg. A gyilkossággal Modottit gyanúsították, de Rivera közbelépésére
felmentették, és a gyanú Gerardo Machado kubai diktátora terelődött.
Tina Modotti ezután Spanyolországban tevékenykedett mint
sztálinista agitátor, majd 20 év után Mexikóba hazatérve
egy taxiban végeztek vele. Az 1920-as évek
egyfajta forradalmi bohémság hősi
időszaka voltak Mexikóban.

A mexikói éjszakai életnek a Colón, Principal, Arbeu, María Guerrero és Esperanza Iris színházak adtak otthont. Mexikóváros, 1925 k.

Egy pár, aki ruhát cserélt, a rendőrkapitányságon tölti az éjszakát, a rendőrök gúnyolódása közepette. Mexikóváros, 1935 k.

Fegyverrel a kezében tetten ért bűnöző. Mexikóváros, 1935.

Itt a corpus delicti egy véres kés. Belén (Betlehem) börtön (korábban kolostor és kórház), 1935 k.

Aranyifjak. Mexikóváros, 1935 k.

Rabló-páros a bíróságon. Mexikóváros, 1935 k.

Fiatal vádlott-pár az ítéletre várva. Mexikóváros, 1935 k.

A prostitúció a város néhány negyedében megtűrtnek számított, 1935 k.

Prostitúcióval vádolt nő. Mexikóváros, 1935 k.

A Bűnügyi Kutató- és Azonosító Intézet laboratóriumában bűnözők fiziognómiai vizsgálatát végzik. Mexikóváros, 1935 k.

Nyomozók a gallegók által meggyilkolt La Cinta Aznar otthonában. Ez volt a korszak egyik leghírhedtebb bűnügye. Mexikóváros, 1920 k.

Boszorkánysággal vádolt nő. Mexikóváros, 1935 k.

Schultz bíró vallomást hallgat egy per során. Mexikóváros, 1935 k.

Agustín Casasola, aki kétségtelenül tisztában volt a fotóművészet kortárs fejlődésével, és ismernie kellett a társadalomkritikai fotó legújabb fejleményeit, Eugene Atget 1895-ös párizsi képeit vagy Jacob Riis new yorki How Other Half Lives (1890) sorozatát, soha nem állította, hogy amit művel, az művészet volna, vagy akármilyen társadalomjobbító szerepe lenne. Pusztán életnek tekintette, amely átsuhant a fényképezőgép látómezején – és persze megélhetési forrásnak. Mégis kiváló művész volt, aki a kezdetektől fogva meghatározta a mexikói fotóművészetet. Nemrég jártunk Graciela Itúrbide retrospektív kiállításán, ahol nyilvánvalóan látható volt, milyen sokat köszönhetett a Casasola testvérek dokumentarizmusának.

A nehézséggel és nélkülözéssel teli mexikói vidéki élet képei: Agavélevelet csapoló tlachiquero. D.F. Mexico, 1910 k.

Vidéki teherhordó mecapalero

 

Lila Downs, „El relámpago” (A villám). A La cantina lemezről.