Lilith és a draconcopes. Leányfejű kísértők a Talmudtól Boccaccióig


A firenzei reneszánsz festészet egyik főműve, a Carmine-templom Brancacci-kápolnájának freskóciklusa (1424-1428) a paradicsomi bűnbeesés jelenetével kezdődik. Noha a ciklust Masaccio közreműködése teszi igazán naggyá, a vezető mester itt Masolino volt, s ő festette meg a kezdő képet is. Ezen könnyed, táncos, gótikus tartásban látjuk az első emberpárt a fa alatt, amelyről a kísértő kígyó hajol föléjük. De ennek a kígyónak különös módon emberfeje van: bájos női arca hatalmas szőke hajkoronával.

Ki ez a nő?

A legtöbben jólértesülten rávágják: Lilith, Ádám exe, akiről Goethe boszorkányszombatja (1808) óta tudja a művelt európai közönség, hogy

„MEPHISTO: Adams erste Frau!
Nimm dich in Acht von ihren schönen Haaren,
Vor diesem Schmuck, mit dem sie einzig prangt,
Wenn sie damit den jungen Mann erlangt,
So läßt sich ihn so bald nicht wieder fahren.”
„MEFISZTÓ: Ádám első asszonya!
Ajánlom, óvakodj pompás hajától,
mellyel, mint páratlannal kérkedik;
ha egy legényre rátekeredik,
onnét az egyhamar már el se lábol.”

Goethétől veszi át a képet Dante Gabriel Rossetti is, a preraffaelita iskola alapítója a Body’s Beauty címmel 1881-ben megjelent szonettjében, amely azonban eredetileg Lilith címmel a Lady Lilith (1866-1873) képét kísérte:

„Lo! as that youth’s eyes burned at thine, so went
Thy spell through him, and left his straight neck bent
And round his heart one strangling golden hair.”
„Ahogy az ifjú pillantása a tiéddel összeégett,
úgy hatolt beléje varázslatod, meghajlítva egyenes nyakát,
és egy fojtogató arany hajszállal megkötve szívét.”


A másik nagy hatású preraffaelita Lilith-kép John Colliertől, 1892, Merseyside, Atkinson Art Gallery

Az ördögről azonban tudjuk, hogy a hazugság atyja, s így a Faust doktornak Lilithről adott anyakönyvi kivonata is méretes fake.

Lilith ugyanis csak egyetlen helyen bukkan fel a héber Bibliában, Izajás 34. fejezetében (13-16), ahol az Úr arról jövendöl, hogyan pusztítja el Edomot:

„Bojtorján nő majd palotáiban, csalán és bogáncs a váraiban. Sakálok nyugvóhelye lesz ott, és struccmadaraknak tanyája. Vadmacskák találkoznak ott hiénákkal, vadkecskék kiabálnak egymásnak. Ott vesz menedéket a lilith לִילִית is magának, ott talál nyugvóhelyet. Ott fészkel majd a nagy bagoly és tojást rak, melegíti és ki is költi őket. Keselyűk gyűlnek oda, mindegyik a maga párjával.”

A lilith szerepe itt az, hogy az összes többi baljós lénnyel együtt fémjelezze, mennyire pusztasággá teszi az Úr Edomot. De hogy pontosan milyen lény, azt innen nem tudjuk meg, mert a név hapax legomenon, a Bibliában csupán egyszer előforduló szó. A korabeli zsidók számára azonban ismerős kellett legyen, ha ezzel lehetett jelezni a pusztulás mértékét. Mintha manapság azt olvasnánk, hogy egy hely vámpírok és orkok tanyájává lett, a Drakula fészkévé: az utóbbi száz év fantasy-irodalmának termékei eléggé benne vannak a köztudatban, nem kell külön magyarázni őket.

A lili és līlītu szavak a mezopotámiai nyelvekben, sumérban, akkádban és asszírban ʻszellemet’ jelentettek, egyes szövegekben a szélben lakozó, betegséghozó szellemet. Valószínűleg innen és ilyen értelemben került át a babiloni zsidók által beszélt arámba és a Bibliába is. A Kr. u. 4-6. században a területen elterjedtek voltak a „mágikus tálak”, amelyeket a ház alapjába vagy földjébe ástak, hogy mintegy csapdaként fogják meg a házra törő lilitet. A tál belsejébe erre szolgáló varázsigéket írtak körbe, közepén pedig a csapdába esett lilit látható. A tálakat minden helyi kultúra és nyelv használta; sok százat találtak zsidóktól arám nyelven, bibliai vagy talmudi utalásokkal.

Zsidó mágikus tál a 6. sz-ból (fent) és a Penn Museum által begyűjtött kortárs párja (lent)


Jellemző módon a Biblia-fordítások sem tudtak mit kezeni a névvel. A diaszpóra-zsidóság által készített görög fordítás, a Septuaginta a hiénákat „onokentaur” név alatt összevonja a lilittel, s a kecskét, amelyet szatírnak értelmez, „démon”-nak fordítja.

„καὶ συναντήσουσιν δαιμόνια ὀνοκενταύροις καὶ βοήσουσιν ἕτερος πρὸς τὸν ἕτερον ἐκεῗ ἀναπαύσονται ὀνοκένταυροι εὗρον γὰρ αὑτοῗς ἀνάπαυσιν”„és démonok találkoznak onokentaurokkal, s kiáltoznak egymásnak; ott pihennek meg az onokentaurok is, ott találnak maguknak nyugvóhelyet.”

Alapjában ezt a fordítást követi Szent Jeromos latin fordítása, a Vulgata is, amely a lilitet lamiának, a görög mitológia gyermekevő női démonának fordítja:

„et occurrent daemonia onocentauris et pilosus clamabit alter ad alterum, ibi cubavit lamia et invenit sibi requiem”„és démonok találkoznak onokentaurokkal, s szőrös lények kiáltoznak egymásnak; ott tanyázik a lamia is, ott talál magának nyugvóhelyet.”

Az ’onokentaur’ jelentése csak kicsivel volt világosabb, mint a lilité: az ὄνος = szamár szó alapján egyfajta szamár-kentaurnak értelmezték. Ilyennek ábrázolja egy 12. századi franko-flamand bestiárium, ahogy a démon találkozik az onokentaurral:


A zsidó rabbinikus irodalomban a név ha elő is fordul – összesen négyszer –, csupán az izajási szövegre utal vissza egyfajta „gonosz szellem” értelemben. Egészen a Kr. u. 8-10. századig, tehát már jócskán a középkor derekáig, amikor egy Sirák fia ábécéje című héber nyelvű traktátus személlyé teszi őt. A traktátus a héber abc szerint sorba állított 22-22 közmondást tartalmaz arám illetve héber nyelven, s mindegyik értelmét egy midrási példabeszéddel világítja meg. Az ide vonatkozó történet szerint Sirák fia (ben Sira) egy amulettel gyógyítja meg Nabukodonozor király beteg kisfiát. Amikor a király megkérdezi, mit írt az amulettre, Sirák fia elmondja, hogy Isten az első emberpárt a föld porából gyúrta, s ilyenformán egyenrangúak voltak. Az asszony, Lilith ezért nem akart Ádám alatt feküdni az ágyban, ahogy a zsidó szexuális erkölcs megkövetelte, hanem ő akart felül lenni. Fellázadt, és a Vörös-tengerhez menekült, ahol démonokkal párosodott. Isten három angyalt küldött utána, Szenojt, Szanszenojt és Szemangelofot, akiknek azonban nem sikerült őt visszahoznia. Csupán annyiban tudtak megállapodni vele, hogy noha immár démonként hatalma van az újszülött gyerekek megbetegítésére, de ha valahová felírják e három angyal nevét, ott nem fogja bántani a gyereket.

A traktátust az irodalom egyfajta szatírának tartja, unatkozó jesivabóherek által összehordott paródiagyűjteménynek, méretes hoaxnak, amely válogatott disznóságok fölötti tudós talmudi hóhmecolással van tele a fingástól az önkielégítésen át a vérfertőzésig (például maga Sirák fia is Jeremiás prófétának és leányának egyesüléséből származott volna). Körülbelül ennyire kell komolyan venni Lilith mint Ádám első felesége hagyományát is. Igaz, a kettős teremtéstörténetben Isten először megteremti a férfit és a nőt saját képmására (Ter 1,27), majd a férfi oldalbordájából megteremti az asszonyt (Ter 2,22), s a szó szerinti értelmezésben hívő írástudók számára ez két teremtés kellett legyen: de akkor hol az első nő? Ezt a logikus hiátust pótolták ki a jesivabóherek a Bibliában és a Talmudban jelentés nélkül árválkodó izajási lilithtel. Előttük azonban sem a zsidó, sem a keresztény egzegetikai hagyomány nem vetette fel és válaszolta meg a kérdést, különösen nem egy „első feleség” kreálásával.

Akárhogy is, a gyermekhalál ellen ajánlott amulett túl jól hangzott ahhoz, hogy ne vegyék komolyan. Better safe than sorry, az amulett elkezdett valósággá válni zsidó körökben s egészen a 20. századig széles körben használták.

Középkori amulett a három madárszerű figurában a három angyal nevével a Sepher Raziel HaMalach (Raziel arkangyal titkos könyve) 1701-es amszterdami kiadásából (fent), 18. századi nyomtatott kimpetbrivl (kind+bet+briv, gyermekágyi levél) a berlini Zsidó Múzeumból (lent), és 19. századi ezüst amulett Lilith figurájával a jeruzsálemi Izrael Múzeum gyűjteményéből (még lejjebb)



Az amulettel együtt pedig Lilith mint Ádám első feleségének gondolata is fokozatosan gyökeret vert a zsidó népi vallásosságban. Ez az elképzelés azonban még náluk is jobban izgatta a keresztényeket, amint először megismerkedtek ezzel az igen régi és szent titkos tudásnak tartott zsidó hagyománnyal. Ez éppen Firenzében történt a 15. század végén, amikor Lorenzo de’ Medici Platóni Akadémiájában, amelynek Pico della Mirandola, az első keresztény kabbalista is tagja volt, fordítani kezdték a Kabbala és a rabbinikus irodalom szemelvényeit. Ennek köszönhető a motívum felbukkanása olyan művészeknél, akik az Akadémia látogatói voltak. Filippino Lippi például a Santa Maria Novella Filippo Strozzi-kápolnájában festi meg a négy pátriárka között Ádámot, amint Lilith elől védelmezi kisfiát, Szétet, miközben azért még mindig ábrándos pillantást vet dús vörös hajú exére. Egyes művészettörténészek Michelangelo (ugyancsak az Akadémia látogatója) római Sixtus-kápolna-beli kísértőjében, vagy Bosch Gyönyörök kertjének első asszonyában is Lilithet látják viszont, de érvelésük nem meggyőző: ezeket tökéletesen lehet magyarázni a középkori keresztény hagyományból is, amelyet alább látunk majd.




A neoplatonikus irányzat azonban a 16. században elhal. Lilithet majd Goethe idézete támasztja fel, s a preraffaeliták kultusza emeli új magasságokba és teszi „viktoriánus ikonná”, eladdig hogy ma már feminista védőszentnek számít, mint a férfival való egyenrangúságáról le nem mondó első nő.

Érdekes, hogy Lilith mítoszának terjedésével hogyan változnak a modern bibliafordítások, hogyan költözik be az Iz 34,14 „ártó szellem” jelentésű lilithjének kietlen tanyájára a jesivabóherek, Goethe és a preraffaeliták által megteremtett Lilith. Luther még Kobold-nak fordítja a lilithet, a későbbi változatok Gespenster-nek, ʻszellemek’-nek, a 2000-es genfi Schlechter már Lilith-nek. A legkorábbi angol változatok a Vulgatából kölcsönzött lamiá-nak, a King James Version screech owl-nak, azaz kuviknak, aztán a későbbi angol fordítások egyre inkább lilith-nek, sőt Lilith-nek. A magyar Károli még éji boszorkány-nak, a katolikus Szent István Társulati Biblia már személynévként Lilit-nek. Úgy tűnik, a mítosz megtette a magáét, és hamarosan már magából a Bibliából lehet kimutatni, hogy Lilith legalábbis Izajás korától már a zsidó hitvilág szerves figurája volt.

A legelső nyomtatott amulett Lilith ellen, Amszterdam, 1700 k. „Ádám és Éva, Lilith kizárásával. Szenoj és Szanszenoj és Szemangelof őrangyalok, törjétek meg a Sátánt.”

Az Ádámot és Évát a paradicsomban megkísértő leányfejű kígyó képe viszont már jóval azelőtt megszületik, mint hogy a Medici-udvarban fordítani kezdenék a zsidó ezoterikus hagyományt, és nem sokkal azután, hogy a jesivabóherek ökörködése a világra hozza Lilithet mint Ádám első feleségét. Szerzője Petrus Comestor, a 12. századi párizsi teológiai iskola feje volt, aki 1173-ban tette közzé Historia scholasticáját, a középkor „népszerű bibliáját”, amely az egyetemi curriculum alapvető anyagává vált, s a legtöbb európai népnyelvre lefordították. Ebben azt írja:

„Minthogy Lucifer tartott tőle, hogy a férfi leleplezi, ezért a nőt környékezte meg, aki kevésbé éleslátó volt, s könnyebben rávehető a bűnre. Kígyó képét öltötte; a kígyó akkoriban még felegyenesedve járt, mint az ember, csupán Isten átka tette csúszómászóvá. … Egy bizonyos kígyót választott ki … amelynek feje leányéhoz hasonlít, minthogy hasonló a hasonlót szereti; s ő mozgatta a nyelvét, hiszen a kígyó magától nem tudott volna beszélni, ahogy az őrülteken és megszállottakon keresztül is ő szól.”

Két lábon álló leányfejű kígyó Hugo van der Goes Bűnbeesésén (1479 után), a bécsi Kunsthistorisches Museumban

Felegyenesedett kígyó. Furtmeyr-biblia, Regensburg, 1475 után

Speculum humanae salvationis, német, 14. sz. British Library, Harley 4996 f. 4v

Kasztíliai Johanna imakönyve. British Library, Add. MS 18852, fol. 15v

Hóráskönyv, Bruges vagy Ghent, 15. sz. Beinecke Rare Book and Manuscript Library, MS 287, fol. 46r

És itt látható a Lucifer által kiválasztott „egy bizonyos kígyó”: a draconcopes (=ʻkígyólábú’). Az 1491-es Hortus Sanitatisból. Eredetileg Beauvais-i Vince 13. századi Speculum naturaléjából: „Draconcopedes serpentes magni sunt, et potentes, facies virgineas habentes humanis similes, in draconum corpus desinentes.” (A draconcopesek nagy és erős kígyók, amelyek leányarca az emberéhez hasonló, de testük kígyótestben végződik.)

A képet sok más szerző is átvette. Egyik legnépszerűbb terjesztője az a Le Jeu d’Adam című 12. századi normann-angol misztériumjáték volt, amely három színben mutatta be a teremtést, a bűnbeesést és a próféták jövendöléseit a Megváltó eljöveteléről (modern előadása itt látható). Az Európa-szerte játszott darabot többnyire a székesegyházak főkapuja előtt adták elő, s része volt, hogy egy adott ponton egy „elmésen elkészített” kígyó jelenik meg a fán. Minden bizonnyal ez is leányarcú volt, mert figurája átment a portálok ekkoriban készülő faragványaira is.

Párizs, Notre-Dame, nyugati homlokzat, 13. sz.

A kép egy másik fontos közvetítője Boccacciónak A jeles asszonyokról (De mulieribus claris) című könyve volt, amelyet szintén sok nyelvre fordítottak. A jeles asszonyok sora Évával kezdődött, s történetét a 14-15. századi képes kéziratokban a bűnbeesés jelenete illusztrálta, mindig leányfejű kígyóval. A legmegindítóbb az a Boucicaut Mester által díszített 1413-1415 közötti kézirat a Getty Museumban, amelynek kezdő képén a Paradicsom falánál balra íróasztalánál ülő Boccaccio várja a jobbról érkező öreg Ádámot és Évát, hogy oral historyt rögzíthessen velük.


Très Riches Heures du duc de Berry, Limbourg fivérek, 1411-15 fol. 25v

Boccaccio, The Fall of Princes, John Lydgate fordítása, 1450-60. British Library, Harley 1766, fol. 11r

Az olasz szerző művétől már csak egy lépés volt, hogy olasz festő is megfesse a motívumot. Az 1420-as évek elején Paolo Uccellót bízták meg a Teremtés és Bűnbeesés ciklusának megfestésével a firenzei Santa Maria Novella domonkos templom ún. zöld kerengőjében. A képek – amelyeket az Arno 1966-os áradása nagyon megviselt – még frissek voltak, amikor Masaccio itt dolgozott a Szentháromság-freskón, s ezzel párhuzamosan a Brancacci-kápolna freskóciklusán is, ahol hamarosan hasonló emberfejű kísértő jelenik meg.




Láttuk tehát a szereplőket; kezdődjék a ciklus.

Nincsenek megjegyzések: