Egy kávéra negyven éven át emlékszik az ember

A török interneten néhány hete – ahogy az Index írná – futótűzként terjed egy századfordulós történet Bölcs Juszuf isztambuli kávésról és Szteliosz görög halászlegényről, akik egy évtized különbséggel kölcsönösen jók voltak egymáshoz. A történet az apokrifok minden vonását magán viseli: túlságosan didaktikus és túl szép, hogy igaz legyen, szereplőiről másutt adatot nem találni, s a forrásként megadott Üsküdar Belediyesi Kültür Hizmetleri Arşivi (az üszküdári önkormányzat kulturális szolgálatának levéltára) is kizárólag a történet újra meg újra átvett változataiban fordul elő. A benne foglalt szamoszi lázadás körülményei is pontatlanok. Az 1835 óta az oszmán birodalmon belül autonóm Szamosz szigete nem 1905-ben, hanem 1908-ban lázadt fel a Görögországgal való egyesülésért, ami 1912-ben be is következett. Damat Ferid pasa pedig, akit a történet szerint a lázadás leverésére küldtek, csak 1908-ban tért vissza két évtizedes önkéntes londoni száműzetéséből, úgyhogy nemigen kaphatott ilyen megbízást. Egyébként is a birodalom nemzetiségeinek pártján állt: 1919-ben ő ismerte el hivatalosan az örmények elleni oszmán népirtást, amiért ismét persona non grata lett Törökországban.

Mindazonáltal annyiszor említettem már negatívan a törököket az ott élő/élt más etnikumokkal, örményekkel, görögökkel, keresztény asszírokkal, kurdokkal kapcsolatban, hogy ezt a történetet most nekem is el kell mondanom, hadd javítson az imázsukon. Se non è vero, legalább az, hogy egyáltalán költenek egy ilyen történetet, s ilyen nagy számban veszik át, mesélik újra, és kommentálják pozitívan, hogy ilyen fontos nekik az, hogy volt legalább egy török és egy görög, akik így segítettek egymáson. Mintha ez valamelyest ellensúlyozná a honfitársaik által elkövetett sok szörnyűséget. Noha a történetben első látásra a görög az igazi hős. De ha jobban belegondolunk, az adott helyzetben a török is az, amiért szembe mer szállni a genocídiumok valódi okozójával, a török katonatiszttel. Bárcsak sokkal több egyszerű török tett volna így.

A történetet az Arkeoloji Tarihi (Régészet és történelem) oldalról idézem, az egyik legkorábbi (június közepi) és leginkább kommentált előfordulásáról, de persze valószínűleg nem ez az ősforrás.


„1895. Az eminönüi kikötő kávézójába török katonatiszt lép be, s azt mondja: »Juszuf mester, egy kávét mindenkinek, kivéve ott azt a görögöt.«

Bölcs Juszuf mindenkinek felszolgálja a kávét. A görög Szteliosz elé is tesz egy csészét. A tiszt ráüvölt: »Nem megmondtam, hogy neki nem?«

Bölcs Juszuf nem veszíti el a nyugalmát. »Kapitány, ezt a kávét én fizetem. Neki is jár egy.«

Szteliosz hálásan pillant fel Juszufra.


Telnek az évek. 1905-ben görög felkelés tör ki Szamosz szigetén. Damat Ferid pasa csapatai partra szállnak a szigeten. A katonák között ott van Juszuf is, aki már az első összecsapásnál fogságba esik. Két évet húz le a szamoszi börtönben. A két év leteltével a görögök áruba bocsátják a foglyokat a rabszolgapiacon. Amikor Juszufra kerül a sor, harsány hang hallatszik:

»Öt kurus a törökért! Azonnal fizetem!«

Senki nem ígér rá. A görög szekérre rakja Juszufot, kihajtanak a városból. A tengerparton megáll. Juszufhoz fordul, s azt mondja:

»Bölcs Juszuf, szabad vagy.«

Juszuf elképedten kérdezi: »Uram, ki vagy te? Miért engedsz szabadon?«

A görög messziről indul, a tizenkét évvel korábbi eminönüi kikötőből. Részletesen leírja azt a napot. »Én vagyok Szteliosz, a halász, akinek aznap járt egy kávé.«

Mindkettejük könnye kicsordul. Juszuf illegálisan hazakerül Isztambulba. Barátságuk harmincöt éven át tart. Évről évre meglátogatják egymást. Minden látogatáskor kerül egy csésze kávé. Gyerekeik és unokáik ugyancsak folytatják a hagyományt.

Innen ered az ismert közmondás: Bir kahvenin 40 yıllık hatrı vardır, ʻEgy kávéra negyven éven át emlékszik az ember.’”