A rózsa földjén, percről percre

A rózsa földje éppúgy nem létező ország, mint Kurdisztán, noha éppúgy bejárható. Az az ország, amely magában foglalja, nem tagadja le létét, mint Törökország Kurdisztánét, sőt nagy erővel népszerűsíti a turisták számára, de éppolyan prózai néven emlegeti, amilyen a „Délkelet-Anatólia” elnevezés Kurdisztánra, Nyugat-Örményországra avagy a keresztény asszírok földjére.

A rózsa földje a középkorban jutott közel ahhoz, hogy önálló országgá váljék, akárcsak más ragyogó, de mára már elfelejtett monarchiák, mint Aquitánia, Provansz vagy Burgundia. Urai mindent meg is tettek ezért, s igazán nem rajtuk múlt, hogy nem sikerült. A tartományt az 1100-as évek legvégén megalapító Witiko hatalmas és gazdag örökséget hagyott fiainak, akik eredményesen verték vissza mind tulajdon királyuk, mind a szomszédok hatalmi törekvéseit. A tartomány – akárcsak a burgund hercegség – gazdagsága és tündöklése csúcsán szűnt meg az 1600-as évek elején, azáltal, hogy utolsó és leghatalmasabb ura egyszerűen képtelen volt fiúutódot hátrahagyni. A birtok oldalági örökösökre szállt, akik szintén kihaltak, épp időben ahhoz, hogy az országot 1620-ban meghódító Habsburgoknak ne erővel kelljen elvenniük tőlük, hanem mint megüresedett birtokokkal jutalmazhassák vele saját híveiket.

A tartomány alapításának története is középkori lovagregénybe illik. A purschitzi/prčicei kisnemes, Witiko/Vítek (1120-1194) Toldi Miklós módjára kerül fel a prágai udvarba, II. Ulászló szolgálatába. Innen lépeget fel a ranglétrán, mindig a megfelelő oldalra állva a király halálát követő polgárháborúban, míg végül egész Dél-Csehország urává lesz. Családja német nyelvű, ahogy az általa uralt tartomány túlnyomó része is, ami a középkorban nacionalizmus híján még nem számít különösebb identitáselemnek. Annál inkább a 19. század végén, amikor a hely nagy német nyelvű írója, Adalbert Stifter róla írja meg főművét, a Witiko című történelmi regényt (1867), a rózsák földjének nagy alapító eposzát. Minthogy az írót hárommillió potenciális olvasójával és nyelvükkel együtt néhány nemzedékkel később kivágták Csehország kulturális emlékezetéből, a regényt ma már senki nem olvassa szülőföldjén, legföljebb Ausztriában, amely a menekültek egy részével együtt Adalbert Stifter örökségét is átvállalta és – jobb híján – osztrák íróként tartja számon.

Az alapító legenda szerint Witiko halála előtt öt fia között osztotta szét birtokát és a címerében viselt rózsát. Az öt birtokközpont Neuhaus/Jindřichův Hradec, Krumau/Český Krumlov, Rosenberg/Rožmberk, Wittingau/Třeboň és Platz an der Naser/Stráž nad Nežárkou volt, s az öt család címerét más-más színű rózsa díszítette. Ezek jelzik ma is a 12. és 17. század között emelt várakat és templomokat azon a vidéken, amelyet mostantól egy héten át bejárunk.

Az öt rózsa szétválása. Anton Steer freskója Český Krumlov várában a Telč várában festett eredeti után, 1742

A rózsa földjére Prágán keresztül vezet az út. A vonatról leszállva jólesően látjuk, hogy a hosszú karantén alatt hiányoztunk már: mint díszvendéget köszöntenek minket, furcsa nyelvünk egyik leghosszabb szavával.

„A szerzői felolvasások hónapja. Díszvendég: Magyarország”

Bár a prágai feliratokban nem lehet megbízni. A vár alatti Chotkova villamosszerpentin felirata jól mutatja, hogy senki nem pótolhatatlan.

„Szívem Maruškáért dobog.” A néven legalább két átfestett női név palimpszesztje dereng át

A koronavírusra irányuló figyelem árnyékában sok országban vezettek be fű alatt változásokat, széles körben ellenzett törvényeket, települési rendeleteket, vagy az önkormányzatok megregulázását. Prágában ebben a száz napban egy hosszú és heves vitának a végére tettek pontot a Mária-oszlop újrafelállításával az óvárosi főtéren, amelyről Lloyd írt itt a blogon. Az oszlopot, amelyet 1650-ben emeltek, amiért Mária többé-kevésbé megvédelmezte a várost az 1648-as svéd ostrom idején, s amelynek árnyéka jelezte a prágai delet, 1918-ban döntötték le mint a Habsburg-szolgaság emlékművét. A szobor helyén, mint annak idején megírtuk és lefényképeztük, már jó tizenöt éve tábla volt a kövezetben azzal a felirattal, hogy „itt állt és itt fog újra állni a Mária-oszlop”, de az újrafelállítást mindezidáig sokan ellenezték, sőt a mondat második – itt dőlt betűvel jelzett – részét is kivésték a tábláról. A járvány idején azonban a néptelen főtéren ismét felállították a szobor talapzatát és az oszlopot, s daruval ráemelték az egykori Mária-szobor Petr Váňa által készített másolatát. Amikor néhány nappal később ott járunk, már csak a két oldalsó angyal hiányzik róla, és a Týn-templom gótikus Madonna-ikonjának másolata, amely eredetileg ott volt a szobor talapzatán. A szobrász boldogan magyaráz az emlékmű köré gyűlt tömegnek. A néhány méterre álló Jan Hus-szobor száz éven át üres tekintete újra célpontot talált magának, újra az oszlopra fókuszál, mint 1915-ös felállításától kezdve három éven át. Hát még ha az ikon is oda kerül majd, amelynek eredetijét éppen az ő huszitáinak pusztítása elől rejtették el a Týn-templomban.

BROWN LIVES MATTER! Prágában egy másfajta szolgaság emlékművei is állnak még. Le sem dönthetők, mert nem az elnyomókat, hanem a rabláncra vert elnyomottakat ábrázolják.

A Týn-templom mögötti Ungelt-udvarban,

a Károly-híd kisoldali végén,

és már a rózsa földjén, Český Krumlovban, a várba vezető lépcső mellett.

Önkéntes szolgák emlékművei is állnak még szép számmal. A teljesen turistamentes Károly-hídon, a Nepomuki Szent János vízbefojtásának emlékére emelt szobron például teljesen ellopják a show-t a szenttől: szerencsehozó testüket legalább olyan fényesre tapogatták, mint a szentét.

A domonkos (Domini canes = „az Úr kutyái”) templomban és kapuján

A városból kifelé a strahovi stadionszörny területén keresztül vezet az út, amelyet sok évtized hezitálás után végre bontani kezdtek. A stadion Győzelem-szobra sok szerencsét kíván nekünk. Mi is neki. Ki tudja, hol lesz, mire visszajövünk.



Příbram felé kanyarodunk. Ez a barokk ezüstbánya-városka – súlyos szocreál városközponttal – még kívül esik a rózsa földjének északi határán, de az itteni Szent Hegy Mária-zarándokhelye az egész Csehországból, sőt Bajorországból is vonzotta és mindmáig vonzza a zarándokokat. A csodatevő gótikus Mária-szobrocska első kápolnáját a 14-15. században emelték, de kultusza igazán a Habsburgok idején lendült fel, amikor 1647-től a březnicei jezsuiták gondozásába került. A jezsuiták meglátták a nagy tömegkommunikációs lehetőséget az ország közepén fekvő szentélyben, és száz év alatt Csehország legnépszerűbb zarándokhelyévé tették. A főleg jezsuita megrendelésre dolgozó Carlo Luragóval, számos nagy prágai barokk templom építőmesterével 1658 és 1709 között pompás barokk stílusban építették ki ma is álló formájában. A templom udvarát árkádíves galéria veszi körül, négy sarkán egy-egy kupolás kápolnával.

A zarándoktemplom Příbram legkorábbi látképén (1665) a Szent Hegyen, még az átépítés előtti formájában (fent), és légifelvétele a zarándokkalauzból (lent). A Szent Hegy történetét a „cseh Pliniusnak” is nevezett Bohuslav Balbín (1621-1688) jezsuita történész írta meg. A Diva montis sancti seu origines et miracula magnae Dei hominumque Matris Mariae gazdagon illusztrált első kiadása (1658) meg is van nekem, csak még költözés utáni állapotban, a barokk könyvek ládájában. Amint hozzáférek, közzéteszem metszeteit.

A galériák boltozatán a szenthegyi Mária közbenjárására történt csodákat ábrázolták, akkurátusan évszámmal ellátva. A csodák jelentős része lezuhanás megakadályozása, illetve következményeinek enyhítése. A képeken ábrázolt korabeli munkabiztonsági körülményeket ma csak rendkívül magas informális összegért hagyná jóvá bármilyen hatóság. A templomot az ország legnépszerűbb szentjeinek szobrai veszik körül, ezzel is otthonosabbá téve a helyet a zarándokok számára. Közvetlenül a koronavírus után még nem sokan vannak, de a könyvesbolti eladó szerint rendes esetben ilyenkor, hétvégén már tömve van a templom és az udvar. Egy zarándokvezető rászól Lloydra, hogy ne fotózzon. Lloyd égnek emeli szemét: „A fényt Isten teremtette, én csak azt gyűjtöm össze.” A zarándokvezető elgondolkodik. „Rendben. De ne fotózzon.”

Prágai zarándokok úton a Szent Hegy felé.

A zarándokhely közelében öreg tölgy áll, amelyet Szent Vencel (921-935) fájának neveznek, noha jó, ha fele olyan idős. A fa körül turistacsoport sűrűsödik. Már messziről látszik, hogy oroszok, mert elterjedt orosz szokás szerint két kézzel a fára tapadnak, hogy részesüljenek energiáiból, illetve ezt szelfin is dokumentálják, olyan mesterséges pózokban, amiben csakis orosz lányok szoktak szelfizkedni (поселфиться).




Ezen a vidéken a domináns színfolt még a pipacs. Rózsával csak kicsit délebbre, Rosenthal / Rožmitál pod Třemšínem nevében találkozunk.

Rožmitál pod Třemšínem nyáron és télen. Jirka Jiroušek „légi képeslapjaiból”.

A városka, mint neve is mutatja, a 827 m magas Třemšín-hegy alatt fekszik. A környék egy Witikóéhoz hasonlóan ősi család birtoka, a Buzicoké, akik az 1110-ben elhunyt Jetřich Buz / Dietrich Burckhardt lovagra vezetik vissza eredetüket. A családi legenda szerint Jetřich egyszer puszta kézzel győzött le egy vadkant, amely ezért a családi címerbe is bekerült. A család egyik ága a szudétavidéki Hasenburg/Hazmburk (Nyúlvár) várában székelt, innen kapta a Zajíc (Nyúl) nevet. Róluk már volt szó IV. Nyúlvári Nyúl János kapcsán, aki a Szentföldről hazahozott élő krokodillal játszotta el minden évben Szent György és a sárkány jelenetét. Itt oldalt az ő címerük látható, amely a Buzicok vadkanját párosítja a nyúllal.

Bivoj, azaz Jetřich Buz a vadkannal egy cseh hősöket ábrázoló 1893-as kártyapakliból. Pilseni múzeum

A családnak a közeli Bechyně városkában reneszánsz kastélya van, ahol freskón a krokodilharcot is ábrázolták, de ezt most nem látogatjuk meg. Ebből az ágból származott Zbyněk Zajíc z Hazmburka prágai érsek (1403-11), Jan Hus ádáz ellenfele, akit Hus és Wycliffe könyveinek elégetése után a feldühödött prágai nép kergetett el, úgyhogy Pozsonyban halt meg száműzetésben. A család másik ága a Lev (Oroszlán) nevet vette fel, s ők uralták Rožmitál, Třemšín és Březnice várait. Innen származott Johanna, Poděbrad György király felesége (1458-1471), akinek bátyja a király megbízásából végzett 1465-67 között nagy sikerű európai országimázsépítő körutat. Třemšínt a husziták pusztították el, s a hegy a történelmi gyökerek folytán az 1860-as évektől kezdve lett a Habsburgok ellen tiltakozó cseh „nemzeti zarándoklatok” színhelye, mintegy a příbrami zarándokhely világi ellenpontjaként. Rožmitál és Březnice vára azonban ma is áll, mindkettőt fel is keressük. A rožmitáli Levek még 1946-ban is tartottak „antifasiszta nemzeti zarándoklatot” a Třemšínen, mielőtt az új állam őket is elűzte volna.


A várat még az első Buzicok építették a tóvidéken, s ők alakították ki a város vízi védőrendszerét is, amelyet az utókor „a rožmitáli Velencének” nevezett el. A 16. században reneszánsz stílusban átépített vár a kommunizmus alatt jól lerohadt, most kezdik helyreállítani; a város felőli homlokzatát és kaputornyát már szépen restaurálták. Több helyiségét még lakják; az idős lakók a kör alakú várudvaron sütkéreznek a napon, lemondóan tűrik, hogy bejárjuk a vár olykor életveszélyes helyiségeit. A vár melletti 19. századi házban hangulatos Várétterem működik hagyományos cseh konyhával, a tóvidékre néző hátsó terasszal.

A pacalleves és rožmitáli ponty után a másik Buzic-birtokra, Březnicébe megyünk át. Az itteni műemlék-együttes, a reneszánsz kastély, a főtér a jezsuita templommal, és főleg az épségben megőrzött reneszánsz zsidó negyed és zsidó temető olyan komplett egységet alkot, hogy muszáj egy külön poszt-kitérőt szentelnem nekik.


A Moldva, amely a rózsa földjéről folyik Észak-Csehország királyi birtokai felé, mindig folyosót kínált az egyik hatalomnak a másik földjére való szimbolikus behatoláshoz.

II. Ottokár király alig negyed százados uralma (1253-1278) bámulatos kísérlet volt arra, hogy Csehország közép-európai, sőt európai nagyhatalommá váljék. A király hadjáratot vezetett a pogány poroszok ellen és megalapította a róla elnevezett Königsberg városát, majd a Babenberg-dinasztia kihalásával gazdátlanná vált osztrák földek felé fordult, és Ausztriától az Adriai-tengerig az összes kis hercegség urává vált. A német-római császári címért is versenybe szállt, s ha nem riválisa, az akkor még ismeretlen svájci Habsburg Rudolf kapja meg azt, akkor, ki tudja, talán a cseh vált volna hatszáz évre Kelet-Közép-Európa latinjává. Habsburg Rudolf azonban császárként elfoglalja tőle és saját családi birtokává teszi az osztrák hercegségeket, majd 1278-ban a magyar Kun László király támogatásával Marchfeldnél legyőzi és meg is öli őt. Ezzel véget ért egy nagy cseh álom, amely csak a versailles-i konferencián, az Adriához vezető cseh korridor ötletében támad fel kísértetként.

Ottokár legnagyobb ellenfele azonban nem Rudolf császár, hanem a rózsa földjét uraló Witiko/Vítkovci család volt. Számukra Ottokár ausztriai hódításai egyfajta bekerítő hadműveletet jelentettek Český Krumlov- és Jindřichův Hradec-központú dél-csehországi tartományuk körül. Ezért minden módon igyekeztek útját állni, s Ottokár végső vereségét is a család lázadása és hátbatámadása okozta Rudolffal vívott háborúja idején.

A királyi ház és a Witiko-család háborúja számos szimbolikus alapításban is képet öltött. Ezek elsősorban a Moldva mentén jöttek létre, amely – úgy a vízi út mint a völgyében vonuló országút – a legfontosabb közlekedési útvonalat jelentették a király uralta északi országrész és a rózsa déli földje között. II. Ottokár hatalma csúcsán alapítja Budweis (České Budějovice) városát és a zlatá korunai ciszterci kolostort, mélyen a rózsa földje szívében, a Witikók terjeszkedésének megállítására. Ezeket a Witikók feldúlják, majd ők hatolnak be királyi területre, s veszik át az Ottokár által a Moldva alsó folyásánál alapított Orlík és Zvíkov várak uralmát, amelyek ilyenformán a rózsa földjének előörsei lesznek királyi területen.

Orlík és Zvíkov valaha a Moldva-menti sziklákat uraló sasfészkek közé tartoztak, amelyeket Smetana oly szépen fest le a Moldva programzenéjének vége felé. Mára azonban a szikláknak nyoma sincs. Az orlíki gát a vár tövéig emelte a Moldva vízszintjét, a szirti sasból halászsast csinálva. A két vár közötti tizenöt kilométeres távot ma a legegyszerűbb hajóval megtenni: 10:30, 11:30 és 15:00-kor indul Orlíkból, s egy óra múlva vissza Zvíkovból. Innen, a víz felől tárul fel legszebben mindkét vár, amelyeket eleve a völgyből való nézetre terveztek.

Wilhelm Ströminger (1845-1901): Burg Worlik (fent) és Orlík vára ma (lent)

Karl Liebscher (1856-1906): Burg Klingenberg (fent) és Zvíkov vára ma (lent)

Červená Lhota a két csehországi hatalom közé ékelődött kis birtokok egyik szép képviselője közvetlenül a rózsa földjének északi határán, alig húsz kilométerre Jindřichův Hradectől. Tulajdonos családjai a 14. századtól kezdve szinte generációnként változtak. Gótikus kastélyát a régi cseh Rybňani Káb család építteti át reneszánsz stílusban 1542-1555 között. Utolsó tulajdonosai 1835-től a szász Schönburg-Hartenstein hercegek, tőlük származik a berendezés. A szabályos négyzet alapú szép kis reneszánsz kastély egy gránit sziklán áll, amelyet a Dírenský-patakból völgygáttal kialakított tó vesz körül. Amikor mi odaérünk, a tó medrét éppen tisztítják, vizét leeresztették, úgyhogy csak a patak vékony csíkja szeli át, s a vár úgy trónol a száraz meder fölött, mintha a tengerparton állna apály idején. Így sem rossz.

Folytatása következik