Édes hazánk, légy nyugodt


Írásunk egyszerre jelenik meg a Wang folyó versei és a Nagy Háború blogon.
Láttuk már, hogy az első világháború vizuális propagandájának új és hangsúlyos eleme volt a fronton harcoló katonák gyerekként való ábrázolása. Ennek célja egyfelől az volt, hogy bagatellizálja és elfogadhatóbbá tegye a háborút, másfelől hogy a gyerekkatonákat ábrázoló és gyerekeknek szóló kiadványokon keresztül nagy tömegben és megnyerő formában juttassa el a propaganda üzenetét a szülőkhöz. Az előző bejegyzésben brit és orosz példákat láttunk erre, de természetesen a központi hatalmak sem mondhattak le a háború eladásának ennyire hatásos eszközéről.

A német háborús gyerekkönyv-piacból mindjárt kezdettől fogva jelentős szeletet hasított ki magának a mainzi Joseph Scholz kiadó, akinek könyveit az akkor már népszerű Arpad Schmidhammer (1857-1921) illusztrálta. Jellegzetesen magyar neve ellenére Arpad Emil Schmidhammer német családban született a cseh Érchegységben, St. Joachimsthalban, a Joachimsthaler, azaz a tallér szülővárosában (ma Jáchymov). Rajzolni Grácban és Bécsben tanult. Alapításától fogva illusztrátora volt a Jugendstilnek nevet adó müncheni Jugend folyóiratnak (1896-1940), politikai karikatúrákat készített sok más lapnak, és számos mesekönyvet illusztrált. Nem sokkal a világháború kitörése előtt a Jugend 1914/26. számában a balkáni háborúról publikált rajza még meglehetősen pacifistának mutatja:

A Balkán ura
„Csak tessék, csak tessék, még bőven van hely sírok számára!”

Ez a kritikus hang azonban teljes mértékben eltűnik a néhány hónap múlva meginduló hazafias gyerekkönyv-sorozatból. A háborúnak ezekben semmi köze az efféle balkáni borzalmakhoz. Idilli gyerekjáték csupán, amelyben a mi fiaink móresre tanítják az őket bosszantó rossz gyerekeket, s az incidens happy enddel és kacagással zárul.

Arpad Schmidhammer, a Jugend rajzolója, müncheni műtermében

Az alábbi öt gyerekkönyvet a berlini Staatsbibliothek digitalizálta és tette közzé az általa koordinált „Europeana Collections 1914-1918” sorozatban. Az Európa-szerte tíz nemzeti könyvtárt átfogó projekt célja, hogy 2014-re, az első világháború kitörésének századik évfordulójára 400.000 ritka világháborús dokumentumot digitalizáljanak és tegyenek hozzáférhetővé. A Staatsbibliothekben eddig feldolgozott anyag itt böngészhető. Az eddigi eredményekről január 30-31-én rendeznek konferenciát a Staatsbibliothekben, amelyről tudósítani is fogunk.


A háború kitörésével egy időben jelenhetett meg a sorozat első darabja, a Lieb Vaterland, magst ruhig sein! Ein Kriegsbilderbuch mit Knittelversen, azaz Édes hazánk, légy nyugodt! Háborús képeskönyv párversekkel. A könyv célja, hogy világos és egyszerű metaforával magyarázza el a háború kitörésének okát és várható kimenetelét. A német Michl és az osztrák Seppl közösen művelgetik kertecskéjüket – hol van már Königgrätz! – ám a rosszcsont szerb Lauszevics, azaz Tetűfi, orosz bátyja, Nikolaus támogatásában bízva egyre csak piszkálja Sepplt a kerítésen át. Miközben a feldühödött Seppl a két csirkefogó baját látja el, Michlnek a kert túloldalán a nyelvét öltögető Jacques-kal és brit öccsével gyűlik meg a baja. S ha ez még nem lenne elég, hát lábal már át a vízen az amerikai John is japán majmával, hogy kiszaggassák a kert virágait. Michl és Seppl azonban mindenkinek megadja, ami neki dukál. Az összes csirkefogót ketrecbe zárják, s a kert körül szép új kerítést emelnek. Mondjuk ez az utóbbi metafora meg is felel a történeti valóságnak, azzal a különbséggel, hogy a szép új kerítést végül a csirkefogók emelték a kert körül.









Meglepő, milyen fontosnak tartotta a Scholz kiadó naprakészen tudósítani a gyermekeket a háború fordulatairól. Az 1915-ben megjelent Die Geschichte vom General Hindenburg (Hindenburg tábornok története) azt szemlélteti közérthető módon, miként állta útját a nyugállományból visszatérő Paul von Hindenburg tábornok a Poroszországra törő orosz seregnek, hogyan ejtette csapdába őket kétszer is egymás után a mazuri mocsarakban, majd a téli hadjáratot követően hogyan verte ki őket osztrák és magyar barátaival együtt Galíciából és Orosz-Lengyelországból is. A trükk pofonegyszerű: végy két kölyökkatonát, várd meg, míg az orosz gyerekek felmasíroznak a mazuri mocsarak közé fektetett pallóra, s akkor a német kölykök fordítsák fel a pallót. Télen kitűnő muníció a hógolyó is, amelyhez az oroszok egyáltalán nincsenek hozzászokva. Móka, kacagás, diadalmenet.















A háborús események naprakész kommentárját nyújtja a következő könyv is, a Maledetto Katzelmacker. Eine wunderschöne Räubergeschichte (A gazfickó Katzelmacker. Egy csodaszép rablóregény). Ennek szereplői ugyan nem gyerekek, de ez is vidám mese formájában mutatja be a háborút. A belső címlap szerint vásári képmutogatók módjára előadott és „gitáron elzengett” történet a negatív nemzeti sztereotípiák hosszú sorával szemlélteti Olaszország 1915 májusában elkövetett árulását. Olaszország figurája, akit itt az olasz vándor árusokra aggatott délnémet gúnynéven Katzelmackernek, Kanálcsinálónak neveznek, eredetileg abruzzói rablógyilkosként keresi kenyerét. Alakja egyaránt emlékeztet a legnépszerűbb német rablóregény, a Rinaldo Rinaldini főszereplőjére, valamint Rumcájszra, azaz Rübezahlra, Schmidhammer szülőföldje, a cseh Érchegység bozontos rablójára. Amikor ez a mesterség kockázatossá válik, egy darabig még bérgyilkosként tengeti életét, de aztán ráfanyalodik, hogy mint gesztenyeárus és köszörűs társuljon a jó ismerőseink, Michl és Seppl által működtetett Dreibunddal. Közben fél szemmel Seppl gyönyörű Trento-Trieste nevű papagájára sóvárog. Amikor aztán egy éjszaka betörők érkeznek – Niko, John és Jacques –, hiába próbálnak behatolni a házba, mert a Skoda és Krupp acélművek, mint az ajtó mellett olvasható, hatékonyan biztosítják azt betörés ellen. Végül lefizetik Katzelmackert, hogy mint a brémai muzsikusok, egymás vállára állva az erkélyen – vélhetően az Alpok magas láncain – át másszon be a házba. A háziak azonban résen vannak: Katzelmackert Seppl csípi fülön, míg odalenn Nikót Michl rúgja ki a többiek alól. A briganti végül oda kerül, ahová való: az akasztófára, a hollók eledeléül.






















Az európai hadszíntér naprakész áttekintését szolgálja az a Hurra! Ein Kriegs-Bilderbuch (Stuttgart: Loewes Verlag, 1915) is, amelyet ugyan nem Schmidhammer, hanem Herbert Rikli rajzolt, ám a műfaj egyik legnépszerűbb darabjának számított. A kis Willinek, aki egyfolytában a háborús eseményeket figyeli, és maga is szeretne részt venni bennük, „a kis Jézus teljesíti szíve vágyát / karácsonyra meghozza géppuskáját”. A boldogságtól mámorosan és az elalvás előtt végignézett állatos könyvtől megihletve álmában bejárja az egész hadszínteret, mindenütt győzelmet aratva a különös állatokon lovagló ellenség fölött. Őrt áll a Rajnánál, francia földön mint az érett körtéket lövi a fáról a zuávokat, és elbánik az óriás (!) gurkával is, aki „mintha egyenesen Hagenbeck ember-állatkertjéből bújt volna elő”. Leveri a szöcskén támadó angolokat, az orosz patkány-lovasságot elkergeti a Mazuri-tavaktól, majd jó barátjával, a szerbek fölött már diadalt aratott osztrák Franzllal összefogva Galíciából is kiveri őket. Tengeralattjáróval semmisíti meg a brit flottát – ezt Schmidhammer is megrajzolta –, és zeppelinről dönti romba a Big Bent. Végül a lövészárkot is megpróbálja a nyugati fronton, ahol kisebb sebesülés is éri, de a kitűnő német kórházban gyorsan felépül a végső diadalmenetre.

























A Scholz-kiadó Schmidhammer által illusztrált sorozatának idáig digitalizált legkésőbbi darabja, a Hans und Pierre. Eine lustige Schützengrabengeschichte (Hans és Pierre. Vidám lövészárok-történet, 1916) már az állóháborúra berendezkedett nyugati front életéről ad hiteles és hazafias képet. A német és a francia fiúcska elfoglalja helyét a lövészárokban, ki-ki a maga módján: Hans szép fegyelmezetten, Pierre részegen tántorogva, és csak a revansot harsogva. A délelőttöt még csak eltöltik lövöldözéssel, de amikor eljön az ebéd órája, a Hans által felmelegített otthoni koszt illata az őrületbe kergeti az éhező Pierre-t. Nagy erőfeszítéssel utat ás a két lövészárok között, amelynek végén Hans már várja őt a hurokkal.
















Minden jó, ha a vége jó. Hans megkapja a vaskeresztet, Pierre pedig a döberitzi fogolytáborban végre jóllakhat meleg levessel, sőt még kolbászt is kap a katonakenyérhez. Ez a kép már a vizuális propaganda egy másik típusához vezet át: ahhoz, amely röplapokon és képeslapokon illusztrálja a hadifoglyokkal való jó bánásmódot, részben hogy az ellenséget megadásra bírja, részben hogy megerősítse a hátország pozitív önképét. De ez már egy következő poszt témája.


7 megjegyzés:

Tamas Deak írta...

Azt volna érdemes kikutatni, hogy miért lett fontos az ilyen típusú propagandának ekkora mérvű kiterjesztése ... egyáltalán nem hiszem, hogy pl. a búr háborúban ennyire fontosnak tartották a gyerekek bevonását is, de akkor tíz évvel később miért ...?

Studiolum írta...

Tényleg nagyon érdekes kérdés. De lehet, nem is arról van szó, hogy ekkoriban vált volna fontossá a gyerekek bevonása a propagandába, hanem inkább ekkor ébredtek rá a tömegpropaganda fontosságára. A búr vagy más korábbi háborúnak szinte egyáltalán nincs ilyen, a hátországnak szóló propagandája.

Tamas Deak írta...

Hát az a vicc, hogy vélelmezhetően van. A francia forradalmi háborúk szerintem - akármilyen eszközökkel - tökéletesen igénybe vették a hátországot is, és az eredmény abszolút lenyűgöző. Nem ellenőriztem le hogy valóban így volt-e, de a komcsi történeírás szerint Bem pontosan ehhez hasonló érvrendszerrel győzködte Kossuthot a szabadságharc folytatására (eredménytelenül)

Studiolum írta...

Hát a vélelmezhetően még kevés, fennmaradt propagandaanyag is kellene hozzá. Én az 1. vh. előttről ilyet nem ismerek (ami persze nem sokat jelent, hát annyi mindent nem ismerek). Természetes, hogy az elhúzódó háborúkban szükség van a hátország támogatására, csak ezt az 1. vh. előtt nem nyomtatott propaganda, hanem személyes fellépés vagy informális propaganda révén szerezték meg. Egyáltalán, a kereskedelmi plakátok és szóróanyagok is csak a 19. század végén indultak fejlődésnek, és a tömegpropaganda elméletei és gyakorlatai is az 1. vh-val párhuzamosan alakulnak ki.

pera írta...

Nagyon érdekes a kis képregény a két csintalan kölyökkel! Ha tovább tekintünk a II. vh. korára, ilyesmivel, mint propagandaanyaggal nem találkozunk. Az I. vh. Boka és Ács Feri küzdelme, később minden eldurvul... A búr háború N-Br. belügye szerintem - legalábbis ők így érzékelik -, nincs szükség a csecsszopóig lemenő propagandára, de azt hiszem, azt nagyon gyorsan látta mindenki, hogy '14 későnyarán valami más kezdődött... Studiolumnak igaza lehet, hogy a sajtó és propaganda szerepe nagyot ugrott előre, akár a 10 évvel korábbihoz képest is! A nemzet totális hadbavetésének koncepciója valóban a francia forradalmi háborúkkal kezdődik, de ezeknek hátországi kellékeit és apparátusát nem a 18. század végén dolgozzák ki...
Bem érveire kíváncsi lennék, főleg hogy a komcsi (sic!) történetírás hangoztatja őket.

Studiolum írta...

Azért a gyermek-propagandát a második világháború kormányai is fontosnak tartották, sőt csak ők igazán. Igaz, az általunk leginkább ismert szovjet plakátanyagból ez a téma valahogy hiányzik, mintha a szovjet felfogás élesen megkülönböztette volna a harcoló felnőtteket a védelemre szoruló gyerekektől (ami nem azt jelentette, hogy gyerekek ne harcoltak volna, hanem hogy ettől őket is felnőttszámba vették, lásd „a század gyermekeit” különféle filmekben), de Németország hatalmas háborús gyerekirodalmat termelt, erről írni is akarok még. És hát magyar gyermek-anyag is van, pl. itt.

pera írta...

Igen, de ez a "Vidám lövészároktörténet", mint a címe is mutatja, megőrzött valamit az igazi gyermekirodalomból. Két egymást évődve ugrató (és persze utáló) gyermek, amit kis történelmi háttérrel még akár most is el lehetne mesélni.
A hivatkozott cserkészanyag nélkülözi ezt a fajta bájt, ha lehet annak nevezni. Édeskés, giccsbe hajló, ahogy Marguerite találóan megjegyzi: "Rettenetes, köszi!"
Jó, hát a szün polka típusú dolgok léteznek mindenhol, mint Gavroche és a pesti srácok...