Együtt a Krímben


A Wang folyó idei utolsó túráját Európa egyik legszebb, s ugyanakkor legkevésbé ismert helyére, a Krímbe szerveztük. Útiterveinkről a beharangozóban, az egyes helyszínekről a Krím félszigetnek szentelt gyűjtőposztban írtunk (és írunk is még). Arról pedig, hogy mit láttunk, ki-ki maga számol be az alábbi közös bejegyzésben, szép lezárásaként ennek az évnek. Reméljük, jövőre újra találkozunk.

Studiolum


Krími napló


crimea1 crimea1 crimea1 crimea1 crimea1 crimea1 crimea1 crimea1 crimea1 crimea1 crimea1 crimea1 crimea1 crimea1 crimea1 crimea1 crimea1 crimea1 crimea1 crimea1 crimea1 crimea1 crimea1 crimea1


crimea2 crimea2 crimea2 crimea2 crimea2 crimea2 crimea2 crimea2 crimea2 crimea2 crimea2 crimea2 crimea2 crimea2 crimea2 crimea2 crimea2 crimea2 crimea2 crimea2 crimea2 crimea2 crimea2 crimea2 crimea2


crimea3 crimea3 crimea3 crimea3 crimea3 crimea3 crimea3 crimea3 crimea3 crimea3 crimea3 crimea3 crimea3 crimea3 crimea3 crimea3 crimea3 crimea3 crimea3 crimea3 crimea3 crimea3


crimea4 crimea4 crimea4 crimea4 crimea4 crimea4 crimea4 crimea4 crimea4 crimea4 crimea4 crimea4 crimea4 crimea4 crimea4 crimea4 crimea4 crimea4 crimea4 crimea4 crimea4


crimea5 crimea5 crimea5 crimea5 crimea5 crimea5 crimea5 crimea5 crimea5 crimea5 crimea5 crimea5 crimea5 crimea5 crimea5 crimea5 crimea5 crimea5 crimea5 crimea5 crimea5 crimea5 crimea5


crimea6 crimea6 crimea6 crimea6 crimea6 crimea6 crimea6 crimea6 crimea6 crimea6 crimea6 crimea6 crimea6 crimea6 crimea6 crimea6 crimea6 crimea6 crimea6 crimea6


Gábor


Krím, képekben


A tatár nagyasszony tisztán és gyorsan beszél oroszul. Büszkén meséli, hogyan hozta létre a helyi iskolahálózatot, hogy nyelvük ki ne haljon. Beszél a különféle rendszerek alatt átélt múltbeli szenvedésekről, de ezek szemmel láthatólag már nem nyomasztják, ahogy könnyedén intézi vendégháza és kiterjedt családja mindennapos ügyeit. Manapság már jobb az élet, és a jövő reményt ígér.

Bahcsiszaraj, a krími tatárok kulturális központja. Legelő tehenek, figyelő macskák, kecskék, kőszfinxek, füst. A müezzin imára szólító éneke melegen és barátságosan invitál Istenhez.

Hosszú séta a málladozó régi utcákon, nyomunkban kismacska üget. Tizenhatodik századi karaita kenasza, szinte romokban, néhány szerény mecset frissen felújítva, a sár, a kövek, a kapaszkodó szőlő, a festett gerendák, az utca közepén csörgedező víz között. Füstölgő marsrutkákban zötykölődve férceljük eggyé utunk színes foltjait.

Kora reggeli ébredés a kutyák kórusára, tejszerű ködből bomlanak ki a hegyek csúcsai. Tojásrántotta baklavával, fekete tea rózsaszirom-lekvárral és török kávéval. Másik hely, mintha másik idő volna.

Szürkészöld, poros fű, dombok. Arany a ritkás fák között. Magas jegenyenyárak, gyönyörű lovak. Meleg őszi napsugár tűz a szemembe, ahogy körbetekintek a birtokon.

Égszínkék. Akvarellszínű felhők előtt óriás fekete varjúk kavargása, ahogy kisebb madarakat kergetnek kaotikus pályájuk kiszámíthatatlan logikája szerint. Szürke tengeren felcsillanó napfény. Sirályok, pénzérmék finomságára csiszolt kavicsok. Hideg sós szél.

Eupatoria. Kopott utcák, kompakt kicsi terek. Az oszmán mecsetek archetípusa a neobizánci templom szomszédságában. Mondja, miért van óra a mecsetben? Hogy mutassa az időt, drágám. Toszkán fekete-fehér ívekkel körülvett tér, magas kupola.

A tatár kán palotája. Hűvös termek, a dekoráción a szovjet restaurátor keze nyomával. Világos kékre festett falak, a tagolt ablakok kicsi, festett szemein beáradó színes napfény, csillogó rózsabimbó-vörös, tengerkék, mézsárga. Üvegtárlók, kéziratos könyvek, megfejthetetlen tárgyak. Ragyogó ruhák és hangszerek.

Turbánnal koronázott sírkövek. Aranysárgán ragyogó magas jegenyék. Büszke minaretek.

Korán reggel a buszban, egy kis útra, egy kis hegymászásra egyaránt készen. Fák, szőlők, fekete, vörös és kék bogyók. Dombok és kövek. Hegyek és kövek. Kemény kapaszkodó. Tüskés bozótok, aljnövényzet, csúszós kövek, dús moha, csalóka lépőkövek. Hűvös, édes forrás, egy város felfedezésre váró romjai.

Kilátás köröskörül a hegyek fölött, széles völgyek, magas hegyláncok. A levegőben úszó köd, rágcsálható csipkebogyók. Vár, bazilika, barlang.

Eski Kermen. Citadella a zöld völgyből kiemelkedő sziklák szigettengerén. Magasan a sziklatetőn barlangok bonyolult hálózata, lyukak az ementáli sajtban, romok. Barátságos macskák és hegymászók. Köd, harmat, színes levelek, zöld vízzel és növényekkel teli sziklaciszternák. Durva, szürkésfehér kőbe vájt szobák, kilátók, üregek, lyukak, szentélyek, tágas termek.

Kherszonészosz. Ötven hektárnyi görög város romjai, legendák helyszíne, az orosz kereszténység feltételezett bölcsője. Új bazilika, méhek zümmögése, egy szent asszonynak a belső térbe tökéletesen belesimuló recitálása, egyetlen hang Gesamtkunstwerkje, finom, mint a lehelet, óvatos kicsi tűzként melengeti a barlangszerű templom belsejét.

Jalta. Város a tengeren, hölgy kiskutyával. Tengerparti sétány, csatangolás a szebb napokat látott utcákon. A tejszerű tenger ragyogó ezüstje összeér a finom sávokban színezett fehér éggel, a horizont elmosódik. Lebegünk. Repülünk. A hajó dübörgő motorja felhasítja a forró üveget. Színes kapszula emel fel csikorgó köteleken a mogorva föld fölé. Egy virágot képzeletben a csúcson hagyunk. Leereszkedünk.

Pusztulás, romok, kovácsoltvas rácsok, a zöld vegetáció függönye mögött rejtőzködő, meghökkentő és elhanyagolt bőség. Egykor méltóságteli öregasszony az árnyékba szorulva, letűnt dicsőségét siratva.

Miért nevezik feketének itt a tengert? A török nyelvek a fehér és fekete kettősségével jelzik a nagyobbat és kisebbet. Ha két dolgot kell megnevezni, például két tengert, az egyik Fehér-tenger lesz – Akdeniz, ahogy a törökök a Mediterráneumot hívják –, a másik Fekete, Karadeniz.

Egy dal jut eszembe, egy másik tengerről.


A sirályok dala az У самого синего моря („A legkékebb tengernél,” Borisz Barnet, Szovjetunió, 1936) filmből. (Noha a felvétel, úgy tűnik, hirtelen félbeszakad, valójában ez a teljes dal, ahogy a filmben elhangzik.)

Лети быстрее, чайка!
В синем море вечер настаёт
Поскорее птица! Узнай-ка
как милый живёт!
Скажи ему не стану о нём
тужить, грустить
не устану долго его любить.
Repülj sebesebben, sirály!
Este száll a kék tengerre.
Gyorsabban, madár! Tudd meg,
hogyan él a kedvesem.
Mondd meg neki, nem gyászolom,
nem bánkódom érte, soha
nem fáradok el szerelmére várva.


crimea7 crimea7 crimea7 crimea7 crimea7 crimea7 crimea7 crimea7 crimea7 crimea7 crimea7 crimea7 crimea7 crimea7 crimea7 crimea7 crimea7 crimea7 crimea7


Lloyd


Csak a szememmel fényképeztem

…beépített memóriaegységem őrzi a képeket. Remélem, sokáig…

Az első korareggel Bahcsiszarajban. Még nem látni mindent, lassan bontakozik ki a völgy a párából. Felkapaszkodunk a ház fölött a meredek lejtőn, már látszanak a bizarr formájú hatalmas sziklák, a tanúhegyek. A hegyoldal kopár, gyér fű és szúrós, élénkzöld borókabokrok. Kecskék, sovány tehenek legelésznek. Mire fölérünk a sziklákhoz, kitakaródzik a völgy és a szemközti hegyoldal – alattunk Bahcsiszaraj. A keskeny völgyben lepusztult házacskák, szegényes tákolmányok, a káni palota a minarettel, egy új örmény templom teteje csillan meg a reggeli napfényben.

Az első barlangváros. Egyre meredekebb erdei ösvényen jutunk föl a sziklákhoz. A sziklákban, fönt, tágas barlangok – szerzetesek cellái és kis pravoszláv templom – minden a barlangokban. Már csak egyetlen szerzetes él itt fenn, ő kalauzol minket. Mintha Tarkovszkij Rubljovjából költözött volna ide – valószínűtlenül sovány, magas, gótikusan nyújtott figura, hosszú fekete haját cibálja a szél, arca szépvonású, cserzett bőrű, élénk sötét szemében egyszerre látszik a figyelem, az intellektus, a humor és a megszállottság.

Jevpatorijához közeledünk a busszal – egyszerre csak meglátjuk a tengert. Megállítjuk a buszt, rohanunk a vízhez, és egy pillanat múlva mindenki – mintha vezényszóra tenné – guggol a kicsapó hullámok között a parton és kincseket gyűjt – kagylókat, kavicsokat, rákocskák páncélját.

Őszi erdőben gázolunk a sűrű avarban. Az út keskeny völgyben halad, kétoldalt meredeken emelkedik a hegy, a fatörzsek között mindkét oldalon, ameddig a szem ellát, szürkésfekete sírkövek. A karaita zsidók temetője. Végtelen hosszúnak tűnik, nem megyünk végig (nincs is vége) – 4000 sírkövet rejt az erdő. Ennél szebb, megnyugtatóbb végső pihenőhelyet nem tudok elképzelni.

Tó vize csillog az őszi lombok között – a Mangup-tó. Szikrázó napsütésben mászunk fel a meredek Mangup-hegyre. Útközben az erdőben újabb karaita temető. Fenn a platón a gót város maradékai – több helyiségből álló, „összkomfortos” barlanglakások. Egy kőkupac – ez maradt a karaita zsinagógából. A plató széléről fantasztikus kilátás a kanyonra, a szemközti hatalmas függőleges sziklafalra.

Sűrű ködben indulunk. Nagyon meredek terepen mászunk fölfelé, helyenként kis létrák segítenek, és persze a fiúk, akik láncba fejlődve húzzák-tolják föl a rászorulókat. Fent Eski-Kermen minden eddiginél elképesztőbb luxus-barlangjai bontakoznak ki a ködből. Lassan felszáll a köd, kisüt a nap, de azért annyira nem, hogy a kanyont és a szemközti hegyeket láthassuk. Ott gomolyog a mélyben a múlt köde, mindent azért nem mutat meg…

Reggel 6-kor, még ködben indulunk délre, a tenger felé. A nap éppen felkelőben, mikor megállunk egy kilátóhelyen. Előttünk balra egy függőlegesen leszakadó hegyoldal, a tövében egy pici hagymakupolás templom sziluettje rajzolódik ki a szürke háttérre. A templomocskától jobbra az egész látóteret felhőpamacsok töltik ki. Felhők a mélyben, alattunk. Közben a nap emelkedik felfelé, és a felhők között itt-ott megcsillan valami. Egyre több helyen csillog egyre nagyobb felület, és rájövünk, hogy az ott előttünk-alattunk a tenger. A szemünk láttára, ahogy a nap emelkedik, tűnnek el a felhőpamacsok, és ott ragyog a napfényben a tenger. Forosz.

Kis, szegényes település szélén szállunk ki a buszból. Előttünk homokszínű csipkés várfalak. Szudak, a genovaiak XIV. sz-i erődje. Bemegyünk a várkapun, hatalmas terület, meredek, sziklás hegyek karéjában. A várfalak a sziklák legtetején vonulnak, itt-ott egy-egy bástya teszi teljesen meseszerűvé a látványt. A kapuval szemben meredeken emelkedik a hegy. Elindulunk jobbra, egyszercsak a sziklák között kibukkan a tenger. Balra megyek, a sziklákon túl megint a tenger! Akkor már gyanús, ami csakhamar ki is derül, hogy azok a társaim, akik a kapuval szemben a meredek lejtőn indultak felfelé, megrohamozták a legmagasabb sziklákat, a sziklákon túl megint csak a tengerrel találkoztak.

Hangok. Minden reggel 5.20-kor a müezzin éneke.

Mindenhol – még az ember-nemjárta sziklák között is – ápolt, jóltáplált, fényes szőrű macskák. Jönnek velünk, nem kaját kérnek, hanem társaságot, simogatást.
Dorka


Hat mondat


1. Először fejbe vág a lélegzetelállító természeti táj, ami a végtelen múltba kényszerít belegondolni – millió éves tanúhegyek, mészkőplatók, szurdokvölgyek, sziklafalak, bazaltoszlopok. Eszméletlen alakzatok és méretek.

crimea8 crimea8 crimea8 crimea8 crimea8 crimea8 crimea8 crimea8 crimea8 crimea8 crimea8 crimea8 crimea8 crimea8 crimea8 crimea8 crimea8 crimea8 crimea8 crimea8 crimea8 crimea8 crimea8 crimea8 crimea8 crimea8 crimea8


crimea9 crimea9 crimea9 crimea9 crimea9 crimea9 crimea9 crimea9 crimea9 crimea9 crimea9 crimea9 crimea9 crimea9 crimea9 crimea9 crimea9 crimea9 crimea9 crimea9 crimea9 crimea9 crimea9 crimea9 crimea9

2. Aztán lenyűgöznek az emberi élet nyomai a hol érintetlen, hol modern tájban, a már felfogható, de mesebelien távoli múltból – barlangvárosok, kolostorok, várak, paloták, templomok. Micsoda színek, micsoda formák!

crimea10 crimea10 crimea10 crimea10 crimea10 crimea10 crimea10 crimea10 crimea10 crimea10 crimea10 crimea10 crimea10 crimea10 crimea10 crimea10 crimea10 crimea10

3. A városokkal dolgozni kell, nem könnyen találni meg bennük a szépet, de a lepukkantságban előbb-utóbb meglátni a stílust.

crimea11 crimea11 crimea11 crimea11 crimea11 crimea11 crimea11 crimea11 crimea11 crimea11 crimea11 crimea11 crimea11

4. Végül megdöbbenek, hogy viszontlátom a 30 évvel ezelőtti szovjetunióbeli utazásom emlékképeit, a szocializmus ideológiai és fura módon otthonos emlékeket idéző tárgyi nyomait. De hát hogy is lehetne másképp? Mi is ez a 30 év a háromszáz és háromezer meg harmincmillióhoz képest? Egy pillanat.

crimea12 crimea12 crimea12 crimea12 crimea12 crimea12 crimea12 crimea12 crimea12 crimea12 crimea12 crimea12 crimea12 crimea12 crimea12 crimea12 crimea12 crimea12

5. Hogy a nyelvet többé-kevésbé értem, ettől nagyon vidám vagyok: szeretem a dallamát és örülök, hogy tudok néhány szót váltani a többnyire közlékeny és szívélyes helybéliekkel. Miért van az, hogy oroszul a feliratok sokkal egzotikusabbnak tűnnek, a régiek is, de legkivált a szedett-vedett maiak?

crimea13 crimea13 crimea13 crimea13 crimea13 crimea13 crimea13 crimea13 crimea13 crimea13 crimea13 crimea13 crimea13 crimea13 crimea13 crimea13 crimea13 crimea13 crimea13 crimea13 crimea13 crimea13 crimea13 crimea13

6. És hab a tortán, hogy az útitársakkal olyan jó beszélgetni tegnapról, máról és holnapról, felfelé fújtatva a hegyoromra és lefelé ereszkedve a völgybe, kint andalogva a promenádon és bent könyökölve a bárban, fent reszketve a libegőn és lent zötykölődve buszon, miközben csak fut-fut mellettünk a táj, amivel nem lehet betelni.


Kati


Két fotó

Nem vagyok nagy fotós és egészen biztos, hogy mindenről készültek jobb képek jobb gépekkel mint az a néhány, amit én csináltam. De azért ezt a kettőt mégis küldöm:

A bahcsiszeráji kert azokkal az elég öreg indákkal - mint nem specifikus Krím, de számomra most mégis

Sudak, az „első emeletről”

Ágnes


Hová jut az ember


…ha az ember gyereke perzsa zenét és irodalmat keres a neten?!

Lembergbe, majd Odesszába, aztán Máramaros és Bukovina következik, közben egy kis szabadkai szecesszió, és lám máris a Krímben találja magát. Pontosabban a mesés Bahcsiszerájban. És ez eddig valóban mesébe illő, a káni palotával és a bahcsiszeráji (nem szökő-)kúttal. Aztán jönnek a kisebb-nagyobb meglepetések, nem mindegyik pozitív, de sebaj: az élmény, az addig soha nem látott részletek és az ezekből összeálló egész képes őket ellensúlyozni.

A tatárok minden támogatást megérdemelnek, az egész krími tatárságot kitelepítette Sztálin, közülük rengetegen el is pusztultak, csak kevesen tértek vissza (köztük a mi szállásadóink is). Mind az élőké, mind a holtaké egy-egy keserves sors, valódi tragédiákkal, amiket csak a felszínen kapargál a tatárul nem, de még oroszul is a gyatránál is gyatrábban beszélő utazó. Így aztán utunk szervezőjére, egyben idegenvezetőnkre hárul a feladat, hogy lehetőleg minden gördülékenyen menjen, és ez nem mindig egyszerű, néha egyenesen lehetetlen…

Fantasztikus tájak és a történelem majdnem elfelejtett, ám csodálatosan egyedi alkotásai, karaita, tatár és gót barlangvárosok (hogy élhettek bennük?!?), genuai erődök, közben egy-egy ortodox katedrális és kápolna és tatár mecset, aztán krími paloták sora: köztük Voroncové, és persze a cári Livadija, ahol Churchill, Sztálin és Roosevelt emléke szinte kézzelfogható, majd a tenger: a Fekete (a „fehér” Földközi kistestvére), meg a látványos hegyi vízeséshez vezető, izgalmas, feneket szétrázó békebeli (értsd ezeréves orosz katonai) dzsipes autóverseny, de főleg mászás, mászás és újfent mászás a gyönyörű tájban a nehéz terepen… Ha más élménnyel nem ajándékozott volna meg ez az út, hát két dologgal biztosan: azzal a igazolással, hogy az ember néha sokkal többet bír, mint gondolná, és azzal a szívet melengető érzéssel, hogy egy jó csoportban a tagok néha a saját fáradtságukat feledve segítenek egymásnak. Jó volt viszontlátni a régi barátokat, ismerősöket, akikkel a kapocs csak mélyült, és megismerni az út új résztvevőit. Remélem, így vagy úgy, még találkozunk!


Anna


Puskin gyűrűje

Csufut Kale (Zsidó-erőd), a karaita barlangváros (Kati fotója), a plató peremén
a két kenasza – karaita zsinagóga – apszisával

Nekem a barlangvárosok tetszettek a legjobban. Igazi arany ősz volt, gyönyörű színekkel, lélegzetelállító a látvánnyal a hegyekről. Ezek a városok egykor fejlett civilizációról tanúskodnak.

Egy kis történetet szeretnék megosztani veletek, amit egy Jaltában vásárolt, Krímről szóló könyvben olvastam.

Puskin beleszeretett Voroncov grófnak, Dél-Oroszország helytartójának feleségébe, Elizaveta Xaverovnába. Az asszony egy pár arany pecsétgyűrűből az egyiket a költőnek ajándékozta szerelme jeléül.

A gyűrűk az általunk látott híres csufut kalei barlangváros karaita ékszerészeinek munkái voltak.

A pecsétgyűrű Puskin ujján, és lenyomata.
Felirata: „Szimha, a tiszteletreméltó idős Joszef rabbi fia, áldassék emlékezete”

Mint Két Sheng rámutat, a fenti héber átírást tévesen, balról jobbra publikálták. Helyesen:
שמחה בכ"ר
יוסף הזקן ז"ל

A rövidítéseket feloldva:
שמחה בן כבוד רבי
יוסף הזקן זכרונו לברכה

Puskin élete végéig viselte és pecsételte vele intim leveleit. Mikor párbajban megölték, barátja, Vaszilij Zsukovszkij lehúzta a halott ujjáról a gyűrűt, és ő is élete végéig megtartotta. Turgenyevre hagyta, azzal a feltétellel, hogy halála után Lev Tolsztojnak adja. Ez azonban nem történt meg, mert Turgenyev szeretője, a spanyol származású francia énekesnő, Pauline Viardot García a szentpétervári líceumnak adományozta, ahol Puskin tanult. Sajnos a líceumot 1917-ben kifosztották, és a gyűrű eltűnt.

A gyűrű párját Voroncova asszony a fiára hagyta, aki mit sem sejtett a romantikus történetről, és valószínűleg elkótyavetyélte.

A gyűrűt Puskin lerajzolta és verset is írt róla Védj meg, talizmánom (Hranyi menya moj talizman) címmel.

Puskin rajza a pecsétgyűrűről és Voroncováról


Puskin: Храни меня, мой талисман (Védj meg engem, talizmánom). V. Sztrannyik dala a Puskin szerelmeiről szóló Сгорая пламенем любви (A szerelem lángjában égve, 2008) c. filmből

Храни меня, мой талисман,
Храни меня во дни гоненья,
Во дни раскаянья, волненья:
Ты в день печали был мне дан.
Védj meg, talizmán, légy velem,
védj meg engem üldöztetésben,
bánatban, kétségbeesésben,
nehéz nap adattál nekem. *


Eszter

13 megjegyzés:

Kálmán Dániel írta...

ey, güzel Qırım...

Dain6726 írta...

Azt szeretném kérni, - amennyiben ez lehetséges - hogy szeretnék, jó lenne egy link, amin keresztül a képeket egyben egy nézegetőben meg tudnám nézni.

Akármelyik jó lenne, Picasa, bármi, mert számomra a képnézegetés ebben a mozaikos nézőben nagyok kellemetlen és szerintem kevéssé praktikus.

Elismerem, hogy nagyon dizájnos meg minden, de nagyon kevéssé tudom szeretni.
Pár mozdulattal kreálhatóak manapság ilyen galériák, gondolom ragaszkodtok a mostani megoldáshoz, de őszintén lekötelezne valamilyen alternatíva.

Maradok hű olvasótok továbbra is, köszönöm!

Dain6726 írta...

Számomra ez a poszt az Év Posztja, hálásan köszönöm.

Álmaimban én is veletek utaztam, és remélem sok ilyen tudósítást képeket, hangulatokat osztotok meg velünk azokról a helyekről, ahova én sajnos soha nem juthatok el, bármennyire is szeretnék.

Köszönöm.

pera írta...

Gyönyörűek a képek és tartalmasak a beszámolók!
A német nyelvű wiki azt írja, hogy a karaiták nyelve is török és a kazár birodalomhoz kötik őket. Lehet, hogy a honfoglaló magyarokkal érkező zsidó csoportok is - ha voltak ilyenek - ehhez az irányzathoz tartoztak?

Studiolum írta...

Pera: A karaiták nyelve tényleg török, de nem kazár (a kazárokról nem is igazán tudjuk, milyen nyelvet beszéltek), hanem kipcsák-tatár, gyakorlatilag ugyanaz, mint a Krím első tatár hódítóié. Még a krími utazásra felkészülve olvastam el a tavaly megjelent Крымская Иудея c. monográfiát, a krími zsidók legjobb kutatójától (szeretnék is hamarosan recenziót írni róla), amelyben határozottan megcáfol minden kapcsolatot a kazárokkal, és azt írja, hogy a karaita zsidók a mongol kapcsolatok révén az Ilkánok Perzsiájából „átkért” zsidók voltak, hogy fellendítsék a Krím kereskedelmét, s ezek egy generáción belül kipcsak-tatárra váltották az anyanyelvüket, éppúgy, ahogy a krími örmény (!) kereskedők is. Nem is igen lehet másképp, mert a karaita irányzat a 10. század végén alakult ki Bagdadban, jó generációval a kazár birodalom bukása után. A honfoglaló magyarokkal érkező zsidó csoportok inkább valódi „talmudista” zsidók lehettek; egy kazár zsidó földesúrra utaló erdélyi rovásírásos kőről még Vékony Gábor is beszámol.

Dani: Szép bizony! És a dal is. Egyébként amikor megérkeztem Bahcsiszarajba, egy nappal a csoport előtt, és a tatár nagyasszonnyal ebédelve néztük a tatár tévében a tatár folklórműsort, hirtelen elkezdődött egy dal, amelyik… az Üszküdara tatár változata volt! Csak nekem, csak ott.

Dain: Nagyon köszönjük, mindenki nevében. És igyekszem minden útról tudósítani, előtte is, utána is, remélem, sokak örömére.
A képek felrakásában az vezérel, hogy minden kép valamilyen formában megjelenjen a blogfelületen, mert statisztikák alapján az a tapasztalatom, hogy ha albumba rakom, az olvasóknak csak töredéke kattint át rá. Teljes képet viszont nem tudok felrakni ennyit (hát itt is több száz van), mert soha nem töltődne le a poszt. Ez a mozaik az én kompromisszumom. Eddig még többen szerették, mint ahányan kifogásolták. Ha elmondanád, mi a kellemetlen benne, gondolkodnék rajta.

Kálmán Dániel írta...

Nahát, fantasztikus! :)

דוד רטי írta...

Voltak karaitak Litvaniaban es Lengyelorszagban is (Troki-ban volt/van muzeumuk is). Kb. 15 eve elolvastam egy konyvet a tortenetukrol, amit a Ramlen mukodo karaita vilagkozpont adott ki, eszerint a csoport eredete sokkal regebbi mint a megjegyzesben emlitett (persze ez nem biztos hogy tudomanyosan megalapozott).
Asdodban van sok karaita, ezek Egyiptombol kerultek az orszagba,
(pl Alexandriabol) ott persze nem torokul beszeltek.A csaladi nevek
is arab beutesuek.
Van templomuk is, itt is, Ramlen is. Megneztem az interneten a "hivatalos" karaita site-ot, ott
semmi utalast nem lattam hogy a
heberen kivul most hasznalnanak mas nyelvet. Van ra precedens, hogy osszehazasodnak a zsido lakossaggal.(nem ugy mint a somroniak)

Studiolum írta...

Igen, az említett monográfia is részletesen beszél a karaiták különféle ön-történelmeiről, és hangsúlyozza, hogy ezek egy része mindmáig azokon a hamis dokumentumokon és feliratokon alapul, amelyeket a csufut kalei Abraham Firkovics (1786-1875), amúgy a legnagyobb karaita tudós és történész hamisított, s amelyeket a karaiták egy része az imponáló évszámok miatt a hamisítás lelepleződése óta is komolyan vesz.

Én az ukrajnai Halics ma is létező karaita közösségénél jártam még. Ők lengyelül, illetve ma már egyre inkább ukránul beszélnek, de a sírköveiken héber betűkkel írt török nyelvű feliratok állnak.

Dain6726 írta...

@Studiolum: Leginkább a lustaságom miatt nem szeretem a mozaikos képrendszert. Valahogy mindig kicsi a képernyő és ide-oda csúszkál a kép, ahogy az egeret mozgatom.

A másik ok, ami miatt örülnék egy galériának (nem kell a sok száz, de a kirakott képek nagyon jók lennének esetleg pár plusz képpel az ínyencek számára) az hogy annyira tetszik a képek jelentős hányada, hogy szeretem lementeni őket saját galériába, és/vagy képernyővédőnek tökéletesek, amikor bambulok a gép előtt.

Egy galéria önállóan tudja méretezni a felbontásokat és álmaim netovábbja lenne az 1900*1200 fullHD felbontások vagy akár ez fölött. A mai megapixel-hegyek korában már rég túllépett sok monitor mérete a régi, 800*600 vagy 1024*768 méretek felett és egy galéria kompenzálhatná a olvasók monitormérete közti különbségeket is.

Annyira szeretem a képeket, valahogy úgy érzem, nem kapják meg a méltó helyüket...

Studiolum írta...

Igen, értem a dilemmát.

A felbontáson sajnos a galéria sem tudna segíteni. Ha én rakok fel mozaikban képeket, azok mindig legalább 3600 pixel szélesek, vagy nagyobbak, és a mozaikszemekre rákattintva ilyen méretben is jönnek be. A mostani közös poszt fotós társszerzői viszont akkorában küldték be a képeiket, amekkorában küldték, hát szívük joga, ezen nem tudok nagyítani…

Gabor írta...

@dain: Azért ez nem olyan egyszerű, hogy látok a neten egy fotót, megtetszik, tehát letöltöm. Jogilag már a saját célra való letöltés is kifogásolható. "Szeretem lementeni őket saját galériába" -- írod, és nem tudom, hogyan fogalmazzak, hogy ne sértődj meg... de ez, bármilyen csúnyán hangzik is, szellemi alkotás eltulajdonítása, magyarul lopás. Különösen, ha a kép egy új környezetben publikálásra kerül, a fotós nevének mellőzésével, noch dazu az "eltulajdonító" galériájában, az ő neve alatt.

De továbbmenve, ahogy Te letöltenéd ("minél nagyobb felbontásban"), ugyanúgy letöltené olyan is, aki aztán berakná egy kiadványba, illusztrálná vele egy cikkét, vagyis úgy kezelné sajátjaként, hogy (anyagi vagy erkölcsi) előnye származzon belőle. Sajnos a világháló korában ez is mindennapos eset, de attól még jogsértés.

Publikálható persze egy tartalom a neten úgy is, hogy a szerző egy felhatalmazást mellékel, miszerint az adott cikk, film, zene, fotó (rendszerint bizonyos feltételek mellett, például a szerző nevének feltüntetésével) felhasználható. Ilyen felhatalmazás hiányában viszont az a tartalom nem használható fel az eredeti környezetén kívül. (A wangfolyo blog tudtommal nem ad ilyen engedélyt.) A jog az illetéktelen felhasználást kategorikusan tiltja és szankcionálja -- már ha kiderül.

Az ilyen jogsértést sajnos nagyon nehéz megakadályozni. Az elővigyázatosság egyik formája, hogy nem publikálunk a neten fotót olyan felbontásban, ami jó minőségű nyomat készítésére alkalmas. Én 1000*700 pixelben maximálom a közzétett képeimet, ami az adott célra (képernyőre) még jó, de egy folyóirat vagy könyv illusztrálására rendszerint kevés. A netes újraközlés, ha elő is fordul, valószínűleg nem anyagi előnyért történik. Ha tudomásomra jutna, bántana a dolog, és szólnék is érte, de persze perre nem vinném a dolgot.

"Annyira szeretem a képeket, valahogy úgy érzem, nem kapják meg a méltó helyüket..." -- írod a végén. Nagyon örülök, ha tetszenek a képek, de kérlek, bízd a fotósokra, hogy ők keressék meg képeik méltó helyét. Hadd legyenek annyira hiúak, hogy ők arathassák le a babért azért, amiért megküzdöttek.

Elnézést mindenkitől, aki a Krím miatt kattintott ide, de belefutott ebbe a kommentbe...

Hazafias Népfront írta...

Jövö tavasszal készülök a Krím-félszigetre. A függőhida kép nagyon megfogott. Megadnátok a pontos helyét? Szeretném útbaejteni. Köszönöm: P.S.

Studiolum írta...

Ez az Aj-Petri (Szent Péter-hegy), a Krím legmagasabb csúcsa, közvetlenül Jalta mellett, pazar kilátással a városra és a tengerre. A tengerpartról kötélvasúttal lehet felmenni.