Kővilág


– Néha úgy érzem, mintha a Marson élnék – mondja Sorayya az ablakba könyökölve.

Előttünk vörös sziklafalak. Forró katlan.
Sehol egy életjel, még egy madár se száll. Kövek. Égető szél.
Odalenn Tabriz, a hegyoldalra szórt kockák, fehér és sárga kockák a vörös hegyoldalon.
Én is azt hiszem, hogy egy másik világba kerültem.


Irán, a kövek országa.
A színes sziklák egész kontinense terül el itt, a Kaukázus és a Teherántól északnyugatra fekvő Elburz közé ékelt iráni Azerbajdzsánban – az álmok és képzeletbeli országok világa, amelyen ősi utak, a selyemút, a török és a mongol hadseregek felvonulási útvonalai futnak keresztül.
Kövek, föld, homok. Erózió mállasztotta agyaghoz hasonló hegyek.
Az erózió jól látható, mélyen bevágódó nyomai a lejtőkön, s a lejtők fűcsomóktól pettyegetett vörös, rózsaszín, szürke, fehér felületei.


Néha a hegy lefut egészen az útig. Néha az út vágódik a hegybe. Amikor teljesen felénk fordítja és feltárja gerincének szagatott kontúrját, látszik, hogy a síkság földje magas falként áll kétfelől az egykor a hegyoldalról lefutó, mára kiszáradt hegyi patakok medre mellett.

A szél által felkavart homok ködös sávot alkot a lejtők alján.


Aztán a porból, a föld okker és a tarlók sárga árnyalataiból egy oázis bontakozik ki, bokrok, kerítések, nyárfák, zöldellő mezők néhány kilométeren át, míg az egésznek éppilyen hirtelen vége szakad.
Az agyagból épült falvak házai, mint súlyos szürke kőtömbök, a sziklákat imitálják.
A tarlókon fekete vagy barna juhok tucatjai. A nap lejjebb száll, a hegy árnyéka ráterül a vidékre.


Julfa felé haladunk, a nahicseváni határra.

– Miért nézed a hegyeket? – kérdezi Sorayya.

Vázlatfüzetem fölé hajol, követi ceruzám mozgását. A kezemmel látok: szemem a tájat figyeli, míg a ceruza a papíron sorra regisztrálja a formákat, vonalakat, lejtőket, árnyékokat, hullámokat, síkokat.

– Szépek a hegyek? – kérdezi Sorayya. Feltekint a távolba.

Nézi a hegyeket, de nem látja őket. Amit keres, az a víz: egy folyó, egy hegyi patak, egy vízesés.


Újabb oázisok.

Valamikor egyikük-másikuk egy birodalom fővárosa volt. Maraghe a 13. században Hülegüé, Dzsingisz kán unokájáé és Kublaj kán testvéréé, Szultanije pedig egy évszázaddal később Oldjaitué. Abból a világból, az Ilkhanidák Iránjából nem maradt ránk egyéb köveknél és földnél. Ezek az emlékművek olyanok, mintha hatalmas sziklák lennének, egy-egy néptelen út mentén felhalmozva a falvakban, amelyek elhagyottnak tűnnek a hőségben. Álomba merült hatalmas kövek: mongol kánok sírjai, hercegnők sírjai, és a tudás sírja, az egykori al-Tuszi csillagvizsgáló romjai. És a sárga és kék szikla Szultanijében, szemközt a heggyel, magányosan az üres faluban, üreges belsejét már negyven éve Piranesihez méltó állványzat tölti ki.


Dél felé ereszkedünk le, Azerbajdzsán hegyeit a Zagrosz és Farsz váltja fel, magunk mögött hagyjuk a vörös sziklákat, elhagyjuk Teheránt és Qomot, és már nem a Marson vagyunk, hanem a vakító augusztusi napfény ellenére is árnyékok tagolta vidéken. Itt-ott sivatag, sós tó a láthatáron, arrébb köves sztyeppe a forró levegő remegésében.
Minden barna, szürke, ellenséges.
Ismét hegyek, de minden kerekség, minden vörös árnyalat nélkül: egyenesek, csúcsok, élek, törések, szaggatott vonalak.
A Hold Irán földjén.


És újabb oázisok.
És az oázisokban, a falvakban a kövek egy másik világa, egy épített és lassanként pusztuló világ. Agyagból formált falvak, amelyek házai, ha elnéptelenednek, lassan porrá válnak. Sárból emelt házak, szalmából és agyagból vetett, olykor puszta kézzel gyúrt sárga vályogtéglák, díszített, festett, formázott világos ablakokkal és széles ajtókkal.
Megművelt sár és nyomorúságos sár, díszített sár és meztelen sár.
Sárga házak Kashanban, vörös házak Abyanében, erődök, falak, sikátorok. És sehol egy lélek.
Az utcán patak csörgedez, olykor lábunk alatt.
Ajtók, zárak, kapuszárnyak.
Pártázatok, lőrések.

Néhány macska csupán.


Az üres emlékművekben, a félhomályban a falak és a kupolák ismét sziklává válnak: a málló tégla, a hámló vakolat, a csempetöredékek feledésbe merülnek, s a boltozatok alatt nem marad más, mint a hegyek emléke, amelyeket le akartak igázni és Istennek szentelni.
Boltozatok, átjárók, pillérek, kupolák.
Járókelők léptei, egy kakas hangja, valahol a bazár által teljesen körbefogott iszfaháni nagymecset mögött – és egymagam, egy hatalmas téglaboltozat évezredes árnyékában. A nagyobbik kupolát 1086-ban építtette Nizam al-Molk, Alp Arszlan és Malik Sah szeldzsuk szultánok nagyvezíre, a kisebbiket pedig egy évvel később ellenfele, Tadzs al-Molk szultáni kamarás. Két rivális kupola, egymás tükörképei: az egyik hatalmas, sötét és szigorú, a nyers erőtől duzzad, akár egy kő-Leviatán, a másik emberléptékű, megszelídített és kecses a maga tudós tökéletességében.

A sziklák és agyagvárosok között utazva, ezekben a még élő és mégis üres és álomba merült épületekben bolyongva ugyanaz a jóleső érzés fogja el az embert, mint Rómában a Pantheon kupolája alatt, Caracalla termáiban, a Palatinus tövében, vagy mint egy viharos estén a Pont du Gard ívei alatt, a lábunk előtt hömpölygő víz láttán: hogy hirtelen hatalmába kerít az idő. Bármilyen messze – vagy bármilyen közel – utaztunk is, a földrajz hirtelen értelmét veszíti, s többé nem a tér, hanem csakis az idő nomádjai vagyunk. Itt a szigorú és súlyos időé, az örökkévalóságból készült időé, hiszen nem úgy tűnik, mintha Nizam al-Molk kupoláját bárki is építette volna, hanem mindig is itt magasodott, mint egy nagy, üreges szikla. A vakolat már lehullott, feltárva több mint ezer év téglafalazatát, a négyszög keresztmetszetű pilléreket és súlyos keresztgerendáikat, a fülkéket és oszlopaikat, a falba vájt mihrabot, s odafönn, a kupolát szegélyező kalligráfia fölött, a nyolc kicsi világítóablakot.

És ahogy a sziklák között, egy vadgalamb terjeszti ki szárnyát és repül körbe a kupola alatt, mielőtt eltűnne a pillérek mögött. Csönd.



Eine Sibylle

Einst, vor Zeiten, nannte man sie alt.
Doch sie blieb und kam dieselbe Straße
täglich. Und man änderte die Maße,
und man zählte sie wie einen Wald
nach Jahrhunderten. Sie aber stand
jeden Abend auf derselben Stelle,
schwarz wie eine alte Citadelle
hoch und hohl und ausgebrannt;
von den Worten, die sich unbewacht
wider ihren Willen in ihr mehrten,
immerfort umschrieen und umflogen,
während die schon wieder heimgekehrten
dunkel unter ihren Augenbogen
saßen, fertig für die Nacht.

R. M. Rilke
Egy szibilla

Vén: így hívták, sok-sok év előtt.
Mégse tűnt el, s egy utcába tért meg
napról napra. Mértéket cseréltek,
s mint egy erdőt vették számba őt,
századokban. S ő szokott helyén
minden este mozdulatlan állott,
mint egy ódon, óriási várfok,
már kiégve, barlang-feketén:
és a Szó, mely benne lelt tanyát
s vágya ellen lakta, óhatatlan,
körbe-szállta vijjogó csapatban,
míg egy-egy raj, visszakanyarodván,
csöndben ült meg árnyas szeme-odván,
készen várva már az éjszakát.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)


4 megjegyzés:

Kálmán Dániel írta...

Épp a napokban, A hobbit perzsa fordítását olvasgatva állapítottam meg, hogy az alapvetően északi gyökerű "King under the Mountain" titulus fordítása - (pade)shâh-e zir-e kuh - mennyire él, milyen természetesnek hat; simán oda tudja képzelni az ember az iráni kultúrkör valamelyik eldugott szegletébe. Talán éppen ezért.

(ugyanitt, véletlenszerű olvasat: a Stalker zenéjével nézve a képeket, csak erősödik a táj mars/holdbéli jellege. szép.)

Gabor írta...

Sokféle jelzőt -- köztük számos pozitívat is -- tudnék mondani e tájra, de a szép valahogy nincs köztük (még a tényleg passzoló Stalker zenéjével se)... Hezitálok, hogy szeretnék-e ideutazni. Nézegetem a képeket... hm, az az agyagváros, azok a monumentális mecsetek vonzanak azért.

Studiolum írta...

Nem, nem. Ez is van Iránban, de ez így nem Irán. Ez egy nagyon szuggesztív, de nyilvánvalóan szubjektív képválogatás egy metafora illusztrálására. Iránban sok megragadó szépség is van, számomra például elsősorban azok jelentik Iránt. Érdemes böngészni a Perzsa levelekben összegyűjtött bejegyzések között.

Tamas Deak írta...

Lehet, hogy emiatt csomagolták be a szép iráni lányokat, hogy ne öregítse őket a por ...